"Csak azok az ismeret-ideák gyökereznek meg igazán az emberi bensőben, melyek szociális működésben sülnek ki."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemi lények működése az emberben (4)

4. --

[A régi Szaturnusz hő-eleme. A formaszellemek, létrehozzák az emberi fizikai testének első kezdeményeit a Szaturnuszon. Kronosz és Gaia mítosza. A Napon a formaszellemek feláldozzák étertestüket, a Holdon asztráltestüket, és ezáltal az emberi étertest és asztráltest első kezdeményeit hozzák létre. Az én létrejötte a Földön a lemúriai korban. Az atlantiszi idők folyamán az én megragadja az ember étertestét, asztráltestét és fizikai testét, és létrejön a érzőlélek, az értelmi lélek, a tudati lélek, a szellemén és az életszellem. A Golgotai Misztérium.]

Berlin, 1908. február 29.

Ma egy olyan témát fogunk megtárgyalni, amely összefüggésben áll a világűr területének nagy, átfogó távlataival, amelyekkel legutóbb foglalkoztunk. Ennek kapcsán intimebben belemélyedünk a szellemi fejlődésbe, az inkább térbeli és materiális fejlődésbe, mint ahogy azt legutóbb tettük. A legutóbb láttuk, hogyan irányítják és vezetik a szellemi lények azt a hatalmas fejlődési folyamatot, amelyről a külső fizikai tudomány pontatlanul, a teozófia vagy szellemtudomány azonban pontosan számol be. 

Láttuk legutóbb, hogy az egyes bolygók, világrendszerünk egyes égitestei egy közös ősanyagból emelkedtek ki, és általában feltételeztük, hogy mindezeknél a fejlődési folyamatoknál különböző fajtájú szellemi lények tevékenykedtek. Más előadásokban utaltunk arra is, hogy a szellemtudomány területén világrendszerünk egyes égitesteiben nem pusztán fizikai, materiális dolgokat látunk, hanem a fizikai és materiális alacsonyabb és magasabb rendű szellemi lényekkel kapcsolódik össze, magasztos lényekkel, akik az egész rendszer javára a fejlődést előre viszik, és ugyanúgy alacsonyabb rendű szellemi lényekkel, akik akadályozó és pusztító módon működnek. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy ami valahol akadályként vagy pusztításként jelenik meg, az nagyban és egészében mégis beletartozik az egész rendszer bölcsességébe. Ezért azt mondhatjuk: amikor valahol valami látszólag pusztító, akadályozó, gonosz dolog van, akkor az egésznek a menete útján a fejlődés odáig vezet majd, hogy ez a pusztító, akadályozó, romboló dolog, egészében megfordul, átalakul jóvá, a legjobbá. Amit azonban ma érzésként elevenen lelkünk elé akarunk állítani, az olyan szellemi lények léte - és mindenekelőtt magasztos szellemi lényeket akarunk szemügyre venni - akik a teremtő lényekhez tartoznak. Az embernek még hosszú fejlődésen kell dolgoznia, míg egy teremtő lény rangjára emelkedik. Ezeknek a lényeknek különösen azt az osztályát akarjuk szemügyre venni, amely részese volt világunk felépítésének, amikor a Föld Szaturnuszként világunkban fejlődését megkezdte.

Földünk Szaturnuszként kezdte fejlődését, aztán keresztülment a Nap- és Hold-fejlődésen, míg mai alakját el nem érte. Amikor Földünk Szaturnusz volt, ezen a Szaturnusz-égitesten minden egészen más volt, mint mai Földbolygónkon. A Szaturnuszon nem volt meg az, amit mai értelemben szilárd kőzettömegnek, anyagi világnak nevezünk, de víz sem volt, a mai értelemben levegő sem, hanem az, ami Földünk mai elemeiből jelen volt, azt csak a hővel lehet összehasonlítani, a „tűzzel”, ahogy az okkultizmusban mondjuk. De nem alkotunk helyes képzetet akkor sem, ha arra gondolunk, hogy ez a Szaturnusz-tűz olyan volt, mint egy mai gyertyaláng vagy gázláng. Akkor kapunk helyes képzetet róla, ha úgy gondoljuk el, mint ami saját testünkben lüktet fel és le, ha arra gondolunk, milyen alapvető különbség van ebben a vonatkozásban egy alacsonyabb rendű állat, amely a fejlődés egy bizonyos fokán áll, és az ember között.

Egy alacsonyabb rendű állatnál a hő a környezetében van. Egy kétéltűnek nincs belső hője, a hő a környezetében van, annyira hideg, vagy meleg, mint a környezete. Az embernek megvan a maga saját belső hője, olyan hő, amelyre szüksége van. Organizmusának gondoskodnia kell arról, hogy ha kint hideg van, akkor saját hőjét egy bizonyos fokon kell tartania, és ha ebben a saját hőben valamilyen rossz keletkezik, mint például a láz, és így tovább, akkor a fizikai test egészében zavar van. Tudják, arról van szó, hogy az embernek van egy bizonyos fokú belső hője, és ezt a belső hőt alapul véve, úgy kell gondolnia rá, mint egy bizonyos erőre, amit ez a hő hoz létre. Ez az erő nem víz, nem föld, nem levegő, hanem önmagában álló elem, és egyedül ez az elem volt meg a régi Szaturnuszon, amely Földünk első megtestesülése volt. Ha annak idején a világűrben sétáltak volna - ez természetesen fantáziálás, de jó arra, hogy képet kapjunk arról milyen volt -, a Szaturnuszt nem látták volna, mert fényt ebben az ősi állapotban nem bocsátott ki. Egy égitestnek először nappá kell válnia, vagy egy nappal kell kapcsolatba lépnie ahhoz, hogy világítani tudjon. Ha a régi Szaturnuszhoz közeledtek volna, akkor a közelében észlelték volna: itt meleg van! Valamilyen helyzetből észrevették volna, hogy meleg van, és azt gondolták volna, hogy itt egy bizonyos terület hővel telített, mintha egy sütőtérbe mennének bele. A régi Szaturnusz egyedül ennek a hőnek az ereje útján jelezte volna a maga létezését. Ez egy finom anyagi állapot, amely finomabb, mint a gáz, finomabb, mint a levegő, és mindaz, ami akkoriban az emberből jelen volt, nevezetesen fizikai testének első kezdeményéből, az ebből az anyagból állt. Ha ma mindent eltávolíthatnánk magunkból, vérünk hőjét kivéve, akkor újra megkapnánk az ember első kezdeményeit. Ez azonban nem lehetséges, mert így nem lehetne élni. Ma nem lehetséges, hogy az ember ezzel az ásványi birodalommal, víz-birodalommal, és így tovább, úgy éljen, ahogy az ember a régi Szaturnuszon élt. Akkoriban ez lehetséges volt. Így tehát ma gondolatban mindazt el kell távolítani, ami például az embernél, mint nedvek, szövetek, szilárd alkotórészek megjelennek, el kell tekinteni attól, amit mint oxigént a levegőből beszívunk. Úgy kell elképzelnünk magunkat, hogy egyedül és kizárólag az a hő marad meg, amit a vérünk tartalmaz, természetesen egy egészen más formában: egy olyan fizikai embert, aki csak hőből áll! Ez borzasztó gondolat egy mai természettudós számára, de azért annál is inkább reális!

Ilyen volt az ember fizikai testének kezdeménye. Ezen a Szaturnuszon más lények voltak jelen; olyan lények, amelyek a mai Földön találhatók, állatok, növények és ásványok nem voltak. A Szaturnusz akkoriban tisztán az emberi kezdeményekből állt, amelyek úgy voltak összetömörítve, mint ahogy egy szeder kis szemecskéi alkotnak egy szemet: így volt a Szaturnusz egy nagy eperszem, tisztán szemecskékből összeállítva, amelyek az emberek voltak. Egy ilyen nagy golyó volt ez a régi Szaturnusz. Ha ennek a Szaturnusznak a környezetét megvizsgálnánk, ahogy Földünk környezetét megvizsgáljuk, és azt találjuk, hogy körül van véve egy levegő-burokkal, amelyben olyan képződmények vannak, mint a köd, a felhők és így tovább, akkor a Szaturnusz környezetében nem találnánk materiális jellegű dolgokat, hanem szellemi szubsztanciákat találnánk, szellemi lényeket, akik kivétel nélkül magasabb rendűek annál, ami az ember akkoriban a Szaturnuszon a maga első kezdeményében volt.

Most azoknak a lényeknek, akik a Szaturnusz-léttel kapcsolatban álltak, egy bizonyos fajtájával akarunk foglalkozni. Láthatjuk itt az akarat szellemeit, a bölcsesség szellemeit, a mozgás szellemeit, a formaszellemeket, a személyiség szellemeit, a tűz fiainak szellemeit és a félhomály fiainak szellemeit. Ma elsősorban a formaszellemeket akarjuk szemügyre venni. mert ahogy látni fogják, ők azok, akik fontos szerepet játszottak mostani földfejlődésünk kezdetén. A szellemi lények sokaságából, akik a Szaturnusz atmoszférájában és környezetében jelen voltak, most tehát a formaszellemeket akarjuk kiemelni, és tisztázni, hogy ezek a formaszellemek egészen máig ugyanúgy fejlődésben voltak, ahogy minden lény fejlődésben van. Ahogy az ember a Napon étertestét kapta meg, a Holdon az asztráltestét és a Földön az énjét, és ezáltal egyre tökéletesebbé vált, úgy a formaszellemek is átmentek a maguk fejlődésén.

A formaszellemeknek a Szaturnuszon nem volt fizikai testük. Úgy tevékenykedtek ott, hogy lényük legalsó tagja az étertest volt, amelyet össze lehet hasonlítani az ember étertestével. A fizikai testtől tehát teljesen el kell tekintenünk, és azt kell elképzelnünk, hogy a formaszellemek legalsó tagja az étertest volt. Aztán volt ezeknek a lényeknek asztráltestük, énjük és szelleménjük vagy manaszuk, életszellemük vagy buddhijuk, és szellememberük vagy atmájuk, és volt egy nyolcadik tagjuk, ami egy fokkal magasabb volt, mint amit az ember fejődése folyamán a földi megtestesülések útján elérhet. Ezek a formaszellemek tehát étertestük útján kívülről úgy működtek a Szaturnuszon, ahogy az ember a Földön kívülről hat a maga fizikai testével. Nem volt kezük, amellyel a Szaturnuszon dolgozhattak volna, nem volt lábuk, hogy járjanak vele, és így tovább, mert mindezek a fizikai test tagjai. Étertestük azonban úgy nyilvánult meg, hogy a Szaturnusz-köpenyből folytonosan egy igen finom anyagban megtermékenyítő életnedvet sugároztak be. A Szaturnuszt úgy kell elképzelnünk, ahogy leírtuk, és a környezetéből - folyamatosan és minden oldalról - a formaszellemek étertestéből megtermékenyítő életnedvek áradtak a Szaturnuszra, mint valami eső. A Szaturnusznak volt egy olyan tulajdonsága, hogy ezeket a megtermékenyítő életnedveket mintegy nem tartotta meg, hanem, mint valami tükör, folytonosan visszasugározta. Ezáltal jött létre - most pontosabban írom le azt, amit korábbi előadásaimban említettem - a Szaturnusznak az a tükörképe, amelyről beszéltem. A Szaturnusz hőanyagát úgy kell elképzelni, hogy a formaszellemek étertestének sugarait folytonosan befogadja, aztán ezeket újra visszasugározza. Erről úgy tudunk egy durva képet kapni, ha elképzeljük, hogy az eső a felhőkből lehullik a földre, a földben összegyűlik, és páraként ismét felszáll. Ezt azonban nem úgy kell elképzelnünk, hogy eközben eltelik egy bizonyos idő, hanem úgy, hogy nem telik el közben idő, hanem ezt a folyamatot közbeeső idő nélkül kell elképzelnünk, ahogy a kiadós, bőséges életnedvek leáramlanak, és újra visszatükröződnek Így tehát a Szaturnusz alakulását, az emberi fizikai test első kezdeményeit tükörképekként kell felfognunk. Tulajdonképpen tükörképekből állt. Ez jó képe annak, ami az ember első fizikai képződményeként a Szaturnuszon jelen volt, ha elképzeljük, hogy előttünk áll egy ember, és belenézünk a szemébe, fényünket beküldjük a másik szemébe, és képünk a szeméből szembesugárzik velünk. Így volt ez a formaszellemekkel is a régi Szaturnusz környezetében. Leküldték élettel teli nedveiket a Szaturnusz hőtömegébe, és saját alakjuk, hasonmásuk tükröződött vissza ebből a hőtömegből. És ez a tükörkép alkotta az emberi fizikai test első kezdeményeit. Már a régi Szaturnuszon az ember szószerinti értelemben véve istenségének a hasonmása volt.

Nos, ha tovább haladunk a Naphoz, amely a régi Szaturnuszból jött létre, ez a további alakulás azáltal történt meg, hogy a formaszellemeknek már nem volt szükségük éter- vagy élettestre, leadták étertestüket. Nem küldték már le a megtermékenyítő életnedveket, hanem leadták étertestüket, és ezáltal az ember első fizikai kezdeményeit áthatotta az étertest. Az az étertest, amit az ember a Napon kapott, mindenekelőtt a formaszellemek étertestéből alakult ki, a formaszellemek étertestének egy darabja volt. Ezek az égi-szellemi lények a meleg Szaturnuszban tükröződtek, és azáltal, hogy annak számára áldozatot hoztak, és képeket teremtettek, fokozatosan önállóbbakká váltak, és képesek lettek nagyobb tettet is végrehajtani, elhagyták étertestüket, feláldozták, és amit először, mint képet kialakítottak, azt most élettel, saját életerejükkel hatották át. Ha önök azt a tükörképet, ami másik embertársuk szeméből sugárzik, élettel tudnák áthatni, önállóvá tudnák tenni, úgy, hogy saját léttel bírna, és ki tudna sugározni a szemből, akkor végrehajtanák azt a cselekedetet, amit a formaszellemek hajtottak végre a régi Szaturnuszból a Napba való átmenet során. Kozmikus fejlődésükben ez egy jelentős előrelépés volt.

Tudják - ezt itt most csak hozzá akarom fűzni - hogy minden monda és minden mítosz többféle jelentést tartalmaz, és ha a világfejlődés igazi tényeit szellemi értelemben akarjuk nézni, akkor a mítoszok meglepő módon lépnek elénk a maguk valóságában. Így van ez a következő mítoszban is.

Nézzük azt az előrelépést, ami a Szaturnuszból a Napba való átmenetkor történt. A régi Szaturnuszon úgy volt, hogy az élettel teli erők kisugároztak, visszaverődtek, aztán újra felvette őket a Szaturnusz köpenye, atmoszférája. A régi görög mítoszban a Szaturnusz meleg gömbje „Gaia”-ként szerepel, és az atmoszféra az „Uranosz”. Nézzük most a mítoszt. Folyamatosan sugárzanak az életteli erők Gaia felé a Szaturnuszon, aztán újra visszakerülnek, felszívódnak. Ez Uranosz, aki folyamatosan felfalja gyermekeit! Meg kell érezni egy ilyen mítosz igazságát. Ha nem érezzük meg, akkor nem viszonyulunk hozzá megfelelően. Mert gondolják meg, mit jelent, hogy a régi Görögország homályos őskorában találunk egy mítoszt, ami ezt az igazságot csodálatos módon képszerűen ábrázolja. Csak egyetlen lehetőség van egy ilyen tény megvilágítására, és ez az, hogy az emberiség legelőrehaladottabb individualitásai, akik a misztériumokban az emberiség fejlődését irányították, pontosan tudták a világfejlődésről azt, amit ma a teozófia tanít. Ahogy mi itt beszélünk ezekről a dolgokról, úgy beszéltek Görögország régi misztériumaiban is, és a nagy tömegeknek ezeket az igazságokat képekben mondták el. Ezek a képek alkotják azt, amit ma mítoszként ismerünk. Egy ilyen ismeret különösnek tűnhet azok számára, akik azt hiszik, hogy az emberiség csak az utóbbi negyven év folyamán fedezte fel az igazságot, és mindaz, ami a korábbi időkben ismert volt, csak egy gyermeteg fantázia terméke. De gyerekes gondolatnak éppen azt kell tartanunk, amikor ismételten hangsúlyozzák: milyen nagyszerűen messzire jutottunk. Ez az igazi gyerekes elképzelés.

Így lépünk tehát tovább a Szaturnusztól a Naphoz, és nézzük a formaszellemek fejlődését. Étertestüket leadták, „kispriccelték” magukból, és a Föld testének adták át, miközben az emberi testeket ez az étertest áthatotta. Most legalsó tagjuk az asztráltest volt, és magasabbra fejlődésük azt jelentette, hogy nemcsak egy tagjuk volt a szellemén vagy atma fölött, hanem még egy további rész, úgy, hogy most lényüket így kell leírni: asztráltest, én, szellemén, életszellem, szellemember, valamint egy nyolcadik és kilencedik tag is volt a fölött, amit az ember a maga teljes héttagú fejlődése során elérhet.

Mit nyújtanak a formaszellemek a „külső oldal” számára? A formaszellemek a Szaturnusz körül mintegy lecsepegtették a Szaturnuszra az „életesőt”. A Napon úgy nyilvánulnak meg, hogy a Napra rásugározzák az ösztönöket, vágyakat, szenvedélyeket, mindazt, ami az asztráltestben gyökerezik. Aki a Napon ült volna, és kitekintett volna a világűrbe, nemcsak villámokat látott volna felvillanni, és nemcsak mennydörgéseket hallott volna, hanem érzékelte volna az asztrális fényben a szellemi szenvedélyeket - körös-körül mindenütt szenvedélyeket - de itt nem csak alacsonyrendű szenvedélyeket kell elképzelnünk. Ezek a szenvedélyek és indulatok kívülről mindenütt szétterjedtek a bolygón. Ha tovább nézzük a mítoszt földfejlődésünkben, látjuk az ott tevékenykedő „titánok” alakjait, a működő szenvedélyeket, amelyek kívülről hatnak, a Nap szellemi helyzetéből, amikor ez bolygó volt.

Ha most tovább lépünk a Holdhoz - a Nap átalakul Holddá. A fejlődés folyamatában ez azt jelenti, hogy a formaszellemek most asztráltestüket adják le, és legalacsonyabb tagjuk az én lesz. Ha lényüket le akarnánk írni, azt mondhatnánk: ahogy az embernek a legalsó tagja a fizikai test, úgy ezeknek a formaszellemeknek, akik a Hold körül élnek, a legalsó tagjuk az én, aztán van szelleménjük, életszellemük, szellememberük, valamint egy nyolcadik, egy kilencedik és most már egy tízedik tagjuk is. Így most kifelé énjük jelenik meg. Nagyon különös, de így van: kifelé tisztán énjük jelenik meg, mintegy kifelé duzzasztják tiszta énjüket. A Hold környezetében minden tevékenység olyan, mintha önök bizonyos lényekkel állnának szemben, akik minden individualitásukat, minden tulajdonságukat kinyilvánítják. Ez történt a Hold atmoszférájában. Gondolják azt, hogy valamennyiük énje, amely itt van fizikai testükben, hirtelen szabaddá válna a fizikai testtől, a fizikai test, étertest és asztráltest elválna, csak az én maradna meg, mint negyedik tag, és a téren keresztül meg tudnának nyilvánulni. Képzeljék magukat a régi Holdra, és hogy énjeik kint vannak a világban, de úgy, hogy ezek az ének beágyazódnak egy szellemi szubsztanciába, csak a formaszellemek legalsó tagja működik a levegőből: akkor képzetet alkotnak arról, hogy a formaszellemek hogyan nyilvánultak meg tiszta énként a térből. Asztráltestüket, amely a Napon még megvolt, átadták az embereknek, úgy hogy az ember most a Földön fizikai testből, étertestből és asztráltestből állt.

Hogy a dologba jól bele tudjunk helyezkedni, egy kis vázlatot készítünk erről a következő módon. Képzeljük el, hogy itt van a Szaturnusz-ember, aki a fizikai test első kezdeményeivel rendelkezik. Úgy kell elgondolnunk, hogy fölötte lények lebegnek, a formaszellemek, akiknek étertestük, asztráltestük, énjük, szelleménjük, életszellemük és szellememberük van, egészen a nyolcadik fokig.

Most a következő állapotot kell elképzelnünk. A Nap-embernek van fizikai teste és éterteste. Az étertestet az ember azáltal kapta meg, hogy a formaszellemek étertestüket kiárasztották, és csak az asztráltestüket tartották meg, úgy hogy asztráltestük volt, énjük, és így tovább a kilencedik tagig.

Aztán a Holdhoz jutunk. Az ember fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll, és az asztráltest úgy jött létre, hogy a formaszellemek asztráltestüket feláldozták, és most a legalsó tagjuk az én volt, aztán volt szelleménjük, és a többi, egészen a tízedik tagig. Ezáltal mindaz, amit „embernek” nevezünk a bolygó környezetéből fokozatosan leáramlott, kívülről összeállt. Mindaz, ami belül van, valamikor kívül volt, és bekerült az emberbe.

Ha most a Földön követjük a fejlődést, annak kezdetén az embernek fizikai teste, éterteste, és asztrálteste van. A formaszellemek átjönnek a Holdról. Legalsó tagjuk az én, ezt az ént most feláldozzák, és az embert megtermékenyítik az énnel a maga tagjaiban, úgy, hogy az én, ahogy a Földön megjelenik, egy megtermékenyítő erő, ami most a formaszellemekből kiárad, és a formaszellemek legalsó tagja a szellemén vagy manasz. Ha tehát le akarnánk írni őket, azt kellene mondanunk: fölöttünk a Föld atmoszféra környezetében a formaszellemek működnek. Legalsó tagjuk a szellemén vagy manasz, ebben élnek és hatnak. Feláldozták azt, amijük a Holdon még megvolt, a minden oldalról működő ént. Ez leáradt, és megtermékenyítette az embert.

Most kövessük az ember útját magán a Földön. Meg tudjuk adni az ember helyzetét, amelyben az én alászállt, de ezt ma csak sematikusan ábrázoljuk. Az ember megkapja az ént. Ez az én természetesen asztráltestével találkozik először, amely mintegy aurikus burokban fogja körül, ebbe áramlik bele, áthatja ezt az asztráltestet. Ez az az időszak, amelyet „lemúriainak” nevezünk. A lemúriai korban, hosszú időszakon keresztül a különböző embereknél különböző módon húzódik be ez az én az asztráltestbe, és azt megtermékenyíti. Képzeljük el most ezt a fejlődő embert.

A fizikai ember akkoriban egyáltalán nem olyan volt, mint ma, amikor csontból, húsból és vérből áll, hanem egészen puha volt, porcogók nélkül, és ezt a testet magnetikus áramlások hatották át. Így itt volt a fizikai test, a következő volt az étertest, aztán az asztráltest, amelyet megtermékenyített az én. Ezt a megtermékenyítést úgy kell elképzelnünk, hogy az asztráltesten létrejött olyasvalami, mint egy lyuk, egy bevágás, egyfajta begyűrődés. Ténylegesen úgy volt, hogy fent az asztráltesten egy nyílás keletkezett az én beáramlásának útján, nyílás egészen az étertestig (lásd a következő ábrát). Ennek nagy jelentősége volt, és nagy hatása, és az volt a következménye, hogy megjelent a fizikai külvilág első homályos érzékelése. A korábbi időkben az ember nem érzékelt mást, mint azt, ami a belső világában élt, a külvilágtól hermetikusan el volt zárva. Csak önmagát érzékelte, és azt, ami belső világában végbement. Most először nyílt meg a tekintete a külső világra. De még nem volt teljesen önálló. Sok mindent szabályoztak még nála más isteni lények, akikkel kapcsolatban állt. Nem úgy volt, hogy az ember mindent láthatott, ami körülötte volt, ahogy ez ma történik, hanem mintegy asztrálteste nyitva volt, csak ezzel a testével érzékelt. Ez egy egészen homályos szellemi látás volt, ami abból állt, hogy ha az ember ebben az ősi időszakban a földön megmozdult, azt érzékelte, ami testiségén kívül volt, mégpedig aszerint, hogy az szimpatikus volt vagy unszimpatikus, hasznos vagy kártékony. Amikor így mozgott, úgy érzékelt például egy élénk piros színképet, mint egy aurikus színképet, mert csak az asztrálteste volt nyitva. Most tudta, hogy ha egy vörös színkép jelenik meg, akkor olyan lény van a közelében, amely veszélyes. És ha egy kékes-vörös színkép jelent meg előtte, akkor tudta, hogy odamehet. Így eszerint a homályos szellemi látás szerint igazodott el. Csak a lelkiséget érzékelte, azt, ami például a mai növényekben van jelen, még nem érzékelte. Csak azt, ami lelkiségként jelen volt a többi emberben és állatban, de ugyanakkor érzékelte a csoportlelkeket is. Ez volt tehát az énnel való első megtermékenyülés.

Ez az én tovább alakította magát, mégpedig úgy, hogy ami megtermékenyítő elemként bekerült az asztráltestbe, az egyre jobban áthatotta azt, úgy, hogy az én egyre inkább a kedv és kedvetlenség asztráltesti érzéseiben volt jelen. Miközben az én így bedolgozta magát az asztráltestbe, létrejött az, amit „Thoosophie” című könyvemben érzőlélekként jelöltem meg. Az érzőlélek jött itt létre. A dolog úgy van, hogy ha a megtermékenyítő én a maga erőit egészen az asztráltestig fejleszti ki, ezáltal létrejön az érzőlélek.

Nos, egy fontos dolgot még ehhez hozzá kell fűznünk. Most elsősorban az ember fejlődésének normális menetét néztük. Láttuk, hogy a régi Holdon a formaszellemek legalsó tagjukat, az ént kisugározták, és hogy amikor a Holdból Föld lett, ezt az ént leadták, és ezáltal az embert megtermékenyítették az énnel. Nos, tudjuk, hogy a Holdon bizonyos lények visszamaradtak, akik ott fejlődésüket nem fejezték be. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nem jutottak el arra a fokra, hogy elérjék azt a képességet, hogy énjüket kisugározzák, és ezáltal az embert megtermékenyítsék. Ezt nem tudták megtenni. Még a régi Hold-fokon álltak, vagyis énjükkel a Föld atmoszférájára hatottak. Az ember környezetében visszamaradt lények voltak, akik úgy hatottak, ahogy a formaszellemek a Holdon. Az embert a Föld atmoszférájában olyan lények vették körül, akik énjüket még nem tudták átadni. Ezek a lények most arra törekedtek, hogy azt, amit utoljára a Holdon tenniük kellett, most a Földön tehessék meg. Ezáltal az ember olyan hatásoknak lett kitéve, amelyek itt a normális fejlődés folyamán nem tartoztak hozzájuk. Az én-szellemeknek ez a hatása besugárzott asztráltestébe. Amikor a formaszellemek leáramló ereje asztráltestét átalakította, egyidejűleg az én-szellemek, akik nem jutottak el a formaszellemek fokára, alacsonyabb erőket sugároztak rá, mint amiket a normális fejlődés folyamán kapniuk kellett volna. Ezek az alacsonyabb erők azt idézték elő, hogy az ember egy magasabb és egy alacsonyabb részre szakadt szét. Így a formaszellemek részéről kiáramló én útján létrejött az önállótlan én, és azáltal, amit a visszamaradt én-szellemek árasztottak bele, létrejött a másik, az önállóságra, egoizmusra hajló én. Ez az az én, amely még nem akar elszakadni az ösztönöktől, vágyaktól és szenvedélyektől. Ezek benyomulnak, és áthatják az asztráltestet, úgy, hogy az emberi asztráltestben kétféle dolog van jelen: önzetlen ösztönök, amelyek magasabbra akarnak emelkedni, és olyan szenvedélyek, amelyeket az önzés hat át. Ezek az én-szellemek hatására kerültek az emberbe, és lehorgonyoztak benne.

Nos, most a fejlődést tovább akarjuk követni. Láttuk, hogy az asztráltestet a beleáramló én teljesen áthatotta. A következő dolog az, hogy ezek az erők az étertestet is megragadják, úgy, hogy az étertestben szintén keletkezik egy lyuk a külvilág felé. Ha ezt le akarjuk rajzolni, úgy kell tennünk, mintha középen lenne a fizikai test, aztán jönne egy áttört étertest, amelyet az én erői teljesen betöltenek, majd egy asztráltest, amelyet szintén betöltenek az én erői. Így tehát az étertestben van az az erő, amely kifelé akar megnyilvánulni, az étertest kinyílik a külvilágra.

Most az én kialakulását illetően az atlantiszi kor első és második harmadában állunk. Itt még jelen volt egy régi tisztánlátás, de nem úgy, hogy csak a hasznosat és kártékonyt, a rokonszenvest és ellenszenvest látta képekben, hanem olyasmi jelent meg, mint az ember eleven álomképei, amelyek hosszasan megmaradtak. Mert az étertest az emlékezet hordozója, és itt az embert még nem zavarta a fizikai test, még voltak olyan képei, amelyeket kívülről vett fel, és rendkívül hosszan megtartott. Az emlékezés akkoriban egy különösen kiváló lelkierő volt. „Az Akasa krónikából” című könyvemben olvashatják, hogy ebben a vonatkozásban milyenek voltak akkoriban az emberek. Nem volt ez mindig a külvilág folyamatos szemlélése, hanem egy homályos szellemi látás. Ez azonban átfogóbb, mint az asztráltest útján való érzékelés. Többet fog át, minden hatalmas képekben jön létre, amelyek világosan megformáltak, mint valami álom, de már megfelelnek a külső tárgyaknak, míg korábban a képek csak arra szolgáltak, hogy az embernek megmondják, hogy kell viselkednie, hogy ebbe vagy abba az irányba kell-e mennie. A külső tárgyakat azonban még nem látták.

Most tovább lépünk az atlantiszi kor utolsó harmadához. Itt az én erői nemcsak az asztráltestet és étertestet ragadják meg, hanem a fizikai testet is.

A fizikai testben létrejön egy kiöblösödés kezdeménye. A fizikai test kiöblösödik, körülötte van az étertest és az asztráltest. Ezt teljesen sematikusan kell elképzelnünk, a következő előadásban a valóságban is megismerjük. Egy bizonyos módon tehát egy ilyenfajta öblösödés jön létre. A fizikai test felveszi magába az ént. A két szemöldök között fekszik az a pont - erről már gyakran beszéltem - ahol az ember felveszi az ént. Ennél a nyílásnál, amely úgy jön létre, hogy az én áthatja a fizikai testet, elsősorban egy fizikai értelemben vett nyílásra kell gondolnunk. Az én áthatja a szemet, az agyat, ez nem csupán egy nyílás, hanem a nyílások egész sora. Mindez az atlantiszi kor utolsó harmadában ment vége, és ezáltal alakult ki úgy a fizikai emberi test, hogy olyanná vált, mint emilyen ma.

Nos, az átalakult étertestet, ahogy az az első atlantiszi időkben kialakult „értelmi vagy kedélyléleknek” nevezzük, az átalakult fizikai testet pedig „tudati léleknek”. Itt a fejlődés következményeként azt látjuk, amit „Theosophie” című könyvemben ábrázoltam, úgy, ahogy az ma van. Itt láthatjuk, hogyan alakulnak ki a dolgok egymás után.

Most a fizikai test is megnyílt kifelé, és az ember most ismerkedik meg valóban először a külvilággal, és elkezdi az asztráltest tudatos átalakítását. Korábban minden többé-kevésbé öntudatlanul alakult át, mert a tudati lélek csak most van jelen. Ha ezt az állapotot el akarjuk képzelni, akkor sematikusan így kell elgondolnunk: az asztráltest, az étertest és a fizikai test felnyílt, és azáltal, hogy az ember kapcsolatba lépett a külvilággal, egy benyomás jött létre benne. Ez mind az, amit az én a külvilággal való érintkezésben kifejleszt, amit az én megtanul a külvilággal való érintkezés folyamán. Gondolják el, hogy mindaz, amit az én így kifejleszt, egyre nagyobb és nagyobb lesz, és ténylegesen úgy van - bár ez sematikus, de teljesen megfelel az igazi folyamatoknak -, hogy ez az új képződmény, amit az ember fokról-fokra kifejleszt, körülveszi az asztráltestet, egyesül vele, és aztán a fejlődés folyamán átalakítja azt a tulajdonképpeni emberi manasszá vagy szelleménné.

Ezzel a munkával az ember ma, amikor azáltal, amit a külvilággal való kapcsolata útján elér, asztráltestét manasszá vagy szelleménné alakítja. Ebben a folyamatban állunk jelenleg is. Azáltal, hogy a formaszellemek az ént átadták, mintegy belecsöpögtették az emberbe, mindenütt körül vagyunk véve ezekkel a szellemekkel, mint olyan lényekkel, akiknek a legalsó tagja a manasz, a szellemén. Ha tehát környezetünkben e formaszellemek legalsó tagját meg akarjuk keresni, abban találjuk meg, amit mi ötödik tagként fokról-fokra kifejlesztünk. Amit emberi lényekként kifejlesztünk, amelynek útján egyre bölcsebbek és bölcsebbek leszünk, azt kellene a formaszellemek legalsó tagjaként környezetünkben kifejeződésre juttatnunk. Tekintsünk arra, amit a magasztos, magasrendű lények körülöttünk tettek, amire mi nem vagyunk képesek. Nézzük meg - ezt már többször említettem - felső combcsontunk egy darabját, amelyben gerendázat látható, egymásba kapaszkodva, és egy csodálatos vázat alkotva, úgy, hogy azt kell mondanunk: a legnagyobb bölcsesség látható itt, ami az anyag legkisebb felhasználásával az erők legnagyobb mértékét éri el! Amit az ember fokozatosan ér el a maga bölcsességével, azt látjuk itt titokzatosan megjelenni. Az ember fokozatosan tanulja meg - amit ma még nem tud -, hogy mérnöki tudása alapján hídszerkezeteket építsen, amelyek bölcs formákban jelennek meg, olyan bölcsen rendeződnek, mint a felső combcsontok, amelyek az ember felsőtestét pillérként hordozzák. Ilyen bölcs az egész emberi test elrendezése, a bölcsesség kifejeződése és megnyilvánulása, és ha kimegyünk a természetbe, mindenütt a bölcsességgel találjuk szembe magunkat. Nézzük meg például azokat az építményeket, amelyeket a hódok hoznak létre. Látják itt, hogy a hódok az év egy bizonyos időszakában összegyűlnek, ott, ahol a víz esése nagyobb, és a vízben, egy bizonyos szegletben egy építményt hoznak létre, amelyen keresztül a vizet feltartóztatják, és új esést adnak neki. Mindezt technikailag olyan tökéletesen hozzák létre, mintha a matematika valamennyi segédeszköze és a szokásos tudomány is rendelkezésükre állna. Környezetünkben mindenütt bölcsességgel átitatott és azzal telített dolgokat találunk, azzal a bölcsességgel, amivel akkor leszünk áthatva, ha a manaszt teljes mértékben kifejlesztjük. Ez a bölcsesség, amelyet mindenütt megtalálunk, olyasmi, ami a formaszellemekhez tartozik. Ahogy a mi legalsó tagunk a fizikai test, úgy a bölcsesség, amit magunk körül mindenütt megtalálunk, a formaszellemek legalsó tagja. Aztán ezek a formaszellemek rendelkeznek még buddhival, atmával, ahol nekünk az étertestünk és asztráltestünk van, aztán van még egy nyolcadik, kilencedik, tízedik és tizenegyedik tagjuk is. Látjuk tehát, hogy itt olyan igen magasztos lényekkel van dolgunk, amelyekre feltekintünk, és ha a környezetünkben lévő bölcsességre nézünk, akkor látjuk csak ezeknek az igen magasztos lényeknek az utolsó tagját. Úgy állunk ezekkel a magasztos lényekkel szemben, mint egy állat, egy alacsonyabb rendű lény, amely az ember körül mászkál, és csak a fizikai testet látja a maga külső oldaláról. Bocsássák meg nekem ezt a képet, ezt az összehasonlítást. Járkálunk a földön, és látjuk a bölcsességet, ami a formaszellemek számára olyan, mint nekünk a fizikai test. Egy ilyen lényt az emberrel szemben teremtő lénynek nevezünk, mert ez a teremtő szellem beleárasztotta az ént.

Ahogy a leírt módon a manaszhoz felemelkedünk, úgy fogunk majd a további fejlődés folyamán felemelkedni az étertest átalakítása útján: beletagoljuk magunkba az életszellemet, a buddhit. Környezetünkben látjuk a manaszt vagy szellemént, mint a világba belehelyezett bölcsességet. Ahogy ez szellemi lények legalsó tagja, a fomaszellemeké, úgy más lények is kapcsolódnak Földünkhöz, akiknek a legalsó tagja nem a mi ötödik tagunk, a manasz, hanem a hatodik tag, vagyis az életszellem, a buddhi. Környezetünkben van az atmoszféra az ilyen lények számára, akiknek az utolsó tagja - magasabb lények tagjaként - a mi életszellemünkkel ér fel. És ahogy igaz az, hogy földfejlődésünk kezdetén egy külső tett az emberbe belecsöpögtette az ént, úgy igaz az is, hogy a földfejlődés egy bizonyos időpontjában megjelent azoknak a lényeknek az első befolyása, az első hatása, amelyek az emberbe fokról-fokra belecsöpögtetik a buddhi teljes erejét. Abban a korban, amelyben az én alácsepegett a régi, homályos ősi időkben, akkor még kétezer év múltán nem sok ilyen ént lehetett érzékelni, amelyek az emberi testekben voltak. Mindez fokról-fokra ment végbe. Sok évezred folyamán jutott csak teljesen érvényre az énnek ez az ereje. Sohasem szabad azt képzelni, hogy az én leáramlása olyan esemény volt, amiről valaki azt mondhatná: itt semmi különös nem történik, ezt nem ismerem el, ez olyan esemény, ami már korábba is adott volt! - Ha itt valamilyen különösen „felvilágosult” szellem kétezer évvel azután, hogy az én leáramlott, a Földön élt volna, és akkoriban egyfajta materializmust alapított volna meg, ezt mondhatta volna: vannak közöttünk egyesek, akik azt állítják, hogy az égből egy sajátos erő szállt alá, és minden embert előbbre vitt. Ez a dualizmus egy megvetendő formája, nekünk, monistáknak tisztában kell lennünk azzal, hogy ez olyasmi, ami már korábban is megvolt! - Ezek a dolgok lassan és fokozatosan jelentek meg.

Ahogy a lemúriai kor kezdetén az én leáramlása útján egy hatalmas lökés történt előre, amelynek következtében később lehetségessé vált a szellemén vagy manasz kialakítása, ugyanúgy van egy olyan esemény, amelynek alapvető jelentősége van, és amelynek következtében az ember képes lesz, hogy önmagában ne csak a manaszt alakítsa ki, hanem az életszellemet vagy buddhit is. És ez az esemény a golgotai tett, Krisztus megjelenése a Földön. Lehetséges, hogy ez vagy az az ember ezt ma tagadja, de ez az esemény éppen úgy hat a környezetből, mint más környezeti hatások. Látjuk tehát, hogy a világ menetét szellemi oldalról akkor értjük meg, ha belelátunk ennek a világnak a mélységeibe. Fokozatosan megtanuljuk, hogy tekintetünket ne csak a materiális létre irányítsuk, hanem fedezzük fel, hogy mindenütt, ahol kitekintünk a világűrbe, szellemi lényeket és azok cselekedeteit látjuk, és azáltal, amit teozófiának nevezünk, megismerjük ezeknek a szellemi lényeknek a tetteit. A szellemi lényekben és azok tetteiben élünk, működünk és vagyunk.

A következő alkalommal még pontosabban belemélyedünk az emberi organizmusba, és utalni akarunk azokra a pontokra, ahol látjuk, hogy valójában hogyan alakult ki, miután ma ezt inkább sematikusan vettük szemügyre.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként