Aki a legutóbb itt tartott előadást még egyszer figyelmesen átgondolja, és emlékszik arra, hogy bizonyos korábban végbement állapotok egy későbbi időszakban megismétlődnek - tehát például, hogy Földünkön fokról-fokra egy Szaturnusz-, egy Nap- és egy Hold-állapot jött létre és Földünk csak ezután fejlődött ki teljesen - az a következő megjegyzést súlyosnak érezheti.    

Azt szeretném mondani, hogy korábbi előadásaimban elhangzott, hogy a Szaturnuszon az első fizikai ember-kezdemény olyasmin ment keresztül, mint egyfajta érző-rendszer, mintha az emberi fizikai testnek az első Szaturnusz-kezdeménye egy primitív, elementáris érzékszervből állt volna. A Napon aztán egy mirigy-rendszer fejlődött ki, a Holdon az idegrendszer, és a Földön megtörtént mindennek a megismétlése. Hogyan vág egybe azonban ezzel az, amit a legutóbbi alkalommal mondtunk: az első, ami a Földön kialakult, a vér-rendszer első kezdeménye volt, egyfajta hő-ember, aztán, amikor a Föld-állapot levegő-állapottá sűrűsödött, és hozzájárult a fény, hozzákapcsolódott egyrészt egyfajta levegő-rendszer, ami aztán később a mai légzési rendszerré alakult át, míg a hő-rendszer átalakult a későbbi vér-rendszerré, és másrészről a fény fejlődése alatt létrejött egyfajta belsőleg tekintendő idegrendszer. Aztán a továbbiakban leírtuk, hogy minden még egy finom éteri állapotban volt, és hogy mintegy betöltötte egyfajta fehérje-szubsztancia, ami a világ-hangzás, a világ-hang befolyása alatt hozzá tagolódott az egyes anyagokhoz. Ha most feltételezem - mondhatná valaki -, hogy a mirigyrendszer csak ennek az organikus anyagnak a lerakódásával kezdődött, akkor a Földön mindenekelőtt egyfajta hő-rendszernek kellett jelen lennie, amely a vér-rendszer kezdeményeit alakítja ki, és egyfajta idegrendszernek, ami mindazonáltal finom éteri erővonalakban van jelen. Aztán jött a mirigyrendszer, ami bizonyos vonatkozásban már organikus-anyagi, és végül lerakódott az ásványiság, ahogy azt legutóbb ábrázoltuk. Amikor így ezek az egymásra következő állapotok a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon megjelentek, és aztán a Földön megismétlődtek, akkor figyelemreméltó, hogy itt a Földön először nem egy érzékelő-rendszer jelenik meg, aztán egy mirigyrendszer, egy idegrendszer és végül egy vér-rendszer. Az utóbbi alkalommal éppen fordítva ábrázoltuk: először a vér jelenik meg, aztán az idegek, a mirigyek és végül a szilárd lerakódások, amelyek, ahogy hangsúlyoztuk, csak az érzékek után nyílnak meg kívülre. Valaki azt mondhatná, hogy ez az ismétlő princípium igen rosszul ment végbe, amikor éppen az utolsó alkalommal egyfajta fordított rendeződést mondtunk el, mint ahogy azt az ember elvárta volna, ha valóban betű szerinti ismétlődés ment végbe.   

Hozzá kell tennünk, hogy ha valaki pusztán intellektuális alapon akarná a következő viszonyokat ábrázolni, úgy, hogy csupán egy ismétlés megy végbe, az valószínűleg úgy ábrázolná ezt, hogy az a valóban megtörténteknek éppen az ellenkezőjét jelentené. Mert az értelmet megkötné az, hogy a Földön sablonos módon először az ismétlődne, ami a Szaturnuszon ment végbe, aztán az, ami a Napon és a Holdon, és csak ezután alakult volna ki a vér-rendszer. Gyakran hangsúlyoztam már, hogy az okkultizmusban az ember eltéved, és borzasztó tévedéseket követhet el, ha nem az okkult tények alapján ábrázol valamit, hanem a puszta intellektus alapján von le valamilyen logikus következtetést. Mert ha az ember az Akasa Krónikában követi a Szaturnusz, a Nap és a Hold fejlődését, az ténylegesen úgy van, hogy azt kell mondania: a Szaturnuszon létrejött a hajlam egy érzékelő rendszer kialakulására, a Napon egy mirigyrendszer, és a Holdon egy idegrendszer kialakulására, és a Földön jött hozzá a vér. De ha az okkult tényeket tovább követjük, akkor a Földön úgy van, hogy először egyfajta vér-rendszer jelenik meg, aztán egy mirigyrendszer, egy idegrendszer, és csak ezután alakul ki az, ami érzékelő rendszerként ezekben a földi viszonyokban használható alakban megjelenik. Ha tehát ismétlődésekről akarunk beszélni, a tényeknek megfelelően egy fordított ismétlődésről kellene beszélnünk. Amit korábban ábrázoltam, és amit a legutóbbi előadásban elmondtam, az nem spekuláció útján jött létre, hanem megfelel a valódi tényeknek, és a tényállásnál egy ilyen fordított sorrend jön létre, és teszi az ismétlést még bonyolultabbá.

De nem szabad megelégednünk azzal a feltevéssel, hogy itt pusztán egy fordított sorrendről van szó. Hanem, ahogy a vér-rendszer első lehetőségeiben megjelent Földünkön, mint egyfajta hő-ember, ahogy ezt a legutóbbi alkalommal ábrázoltam, a vér-rendszer valóban egyidejűleg egyfajta érzékelő rendszer volt. Ez ugyanis egy hő- és megismerő rendszer. Az ember úgyszólván teljesen vér- és hő-ember. Nem hatja át a vér-szubsztancia, hanem éteri hő-erővonalak húzódnak át rajta, és ezek az éteri hő-erővonalak, amelyekből később a vér-rendszer jön létre, első lerakódásaiban egyfajta érzékelő rendszert alkotnak. Ez csak az első kezdeményeiben van jelen, és maga egy érzékelő rendszer, és az ideg- és fény-rendszer a Földön először egyfajta mirigyrendszer. A későbbi mirigyrendszer valóban csak azáltal tud betagolódni, hogy az egyéb rendszerek, a vér-rendszer és az idegrendszer, amelyek már betagolódtak, előre nyomulnak a maguk fejlődésében. Ez az előrenyomulás a következő módon történik: míg az idegrendszer egyfajta mirigyrendszerként alakul ki, a vér valamennyire visszamarad, mint a későbbi vér kezdeménye. Ugyanakkor a második állapot folyamán maga a vér-rendszer is átalakul egyfajta idegrendszerré, és amikor ezt eléri, és a harmadik állapotban betagolódik a mirigyrendszer, csak akkor kapcsolódik hozzá újra a két korábbi rendszer, úgy, hogy lényegében a vér-rendszer újra előrenyomul egy bizonyos fokra, és az idegrendszer is egy bizonyos fokra. Így tehát állandóan átalakulások, transzformációk történnek. A fejlődés rendkívül bonyolult, és nem is arról van szó, hogy az embert megnyugtatná a fordított ismétlés fogalma. Mert ez az átalakulás is csupán részleges, a vér-rendszer egy érzékelő rendszer, ami később átalakul, és így van ez az idegrendszernél is, és így tovább.

Látjuk tehát, hogy ami előzetesen történt, hogy az ember a jelenlegi fokot elérhesse, az egyáltalán nem valami kényelmes dolog az értelem számára, és arról van szó, hogy türelemmel és kitartással keressük meg a fejlődésnek ezt a bonyolult menetét. Ez azonban csak egyfajta bevezetés, amit azok számára akartam megadni, akik a legutóbbi alkalommal is itt voltak, hogy ami akkor elhangzott, azt még egyszer lelkük elé állítsák.

Ma egy egészen más feladatra kell vállalkoznunk, hogy az ember földi fejlődését most egy egészen más szempontból vegyük szemügyre, úgy, hogy ez az emberi lény egyre inkább teljes mértékben áttekinthető legyen számunkra. Ha e célból még egyszer visszatekintünk földünk előző megtestesülésére, a régi Holdra, akkor, ha ezt a régi Holdon élő embert lelkünk elé állítjuk, ez az ember úgy jelenik meg számunkra, hogy van fizikai teste, éterteste és asztrálteste, de nincs semmilyen énje, ahogy itt a Földön most van. Ha megvizsgáljuk egy ilyen Hold-ember tudatállapotát, akkor ez valójában egészen radikálisan különbözik a földi ember tudatállapotától. A földi ember állapota valójában abban fejeződik ki, amit személyiségnek nevezhetünk. Ezzel a szóval sokat mondtunk a földi ember jellegzetességéről, mert személyiség a régi Holdon még nem volt. Láttuk, hogy ez a személyiség a Földön fokról-fokra alakult ki, és hogy a régi időkben az ember még sokkal inkább az egész közösség egy tagjának érezte magát. Ha nem is megyünk olyan nagyon messzire vissza azokra a területekre, ahol most lakunk, ha visszamegyünk az első keresztény évszázadokba, akkor még megtaláljuk ennek az ősi tudatnak az utóhangjait. A régi keruszkok, szikamberek, herulok, brukterek^[1] még nem érezték magukat olyan mértékben személyes embereknek, mint a mai ember, hanem egy törzs tagjainak érezték magukat. És amikor „ént” mondtak, ez az én egészen mást jelentett, mint amit ma jelent. Ma az ember, amikor énnek nevezi magát, ezen személyiségének lényegét érti, ahogyan az úgyszólván be van zárva a bőrébe. Akkoriban az ember törzsével szemben úgy érezte magát, ahogy organizmusunk egy tagját érezzük. Ennek a régi korszaknak az állapotait jobban megértjük, ha figyelembe vesszük a személyiségnek ezeket a radikális változásait, ha tisztában vagyunk vele, hogy például a vérbosszú, a családi bosszú a törzsi bosszú bizonyos formáinak teljes magyarázatát megtaláljuk a törzs közösségi tudatában, a csoportlélek-tudatban. Az emberek egy közös vér csoportjában érezték magukat, és ennek alapján a gyilkosság a gyilkos egész törzse szempontjából és az ő szempontjából is jogossá válik. És ha még tovább megyünk vissza, a klasszikus ótestamentumi időkbe, a zsidó nép korába, akkor tudjuk, hogy egy zsidó teljesen az egész zsidó nép egy tagjának érezte magát, és amikor „ént” mondott, nem a személyes énjének reprezentánsaként nyilatkozott meg, hanem az egész zsidó nép vérét érezte, ahogy ez generációkon át leáramlott Ábrahám atya óta: „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk”^[2]. Aki a zsidó néphez tartozott, ebben a tudatban érezte úgy, hogy védett és megbecsült. Ezt a csoportlelket a vérben érezte, egészen fel Ábrahám atyáig. És ha még jobban visszamegyünk a Föld ősi korszakaiba, akkor úgy találjuk, hogy a csoportlélek-szerű még sokkal világosabban megnyilvánul. Itt az egyedi ember arra emlékszik, amit az ősök tettek, egészen az ősapáig. Az utódok emlékezete évszázadokat fogott át.

Korunkban az ember a szokásos viszonyok között már nem emlékszik arra, amit apja tett, ha azt nem látta. Nem emlékszik már arra, amit elődei átéltek. Emlékezete csak a saját életét fogja át. A régi korokban az ember belsőleg, emlékezete útján nemcsak arra emlékezett vissza, amit maga átélt, hanem arra is, amit ősei éltek át, akikkel közös volt a vére, nem azért, mert ezt tudta, hanem mert az emlékezete folytatódott a születésen túl is. És tudjuk, hogy a zsidó nép pátriárkái^[3] Ádámtól és az őt követő ősöktől nem jelentettek mást, mint az emlékezet kiterjedtségét, hogy milyen messzire emlékeztek vissza az ősök sorára. Miért élt Ádám és a többi pátriárka olyan sokáig? Mert nem az egyes személyiségeket jelölték, mert olyan messzire emlékeztek vissza a generációkon keresztül, mint ahogy ma az ember az ifjúságára emlékszik vissza. Ezt jelölték egy közös kifejezéssel. A személyiség egyáltalán nem jött szóba. Nemcsak arra emlékeztek, amit gyermekkorukban átéltek, hanem arra is, amit az apjuk élt át gyermekkorában, amit nagyapjuk élt át, és így tovább, évszázadokon át, és ennek az emlékezésnek a tartalmát foglalták össze egy egységben és nevezték „Ádámnak” vagy „Noénak”, és így tovább. A lezárt személyiségnek az ősi időkben egyáltalán nem volt értéke, mint ma, hanem az emlékezet kiterjedt az apára, anyára, a nagyapára és így tovább, olyan messzire, ameddig egy közös nevet használtak. Ez olyasmi, amit a mai materialista világnézet otrombának és fantasztikusnak tart, de mégis olyasmi, amit egy alapos lélektannak, amely számolni tud a tényekkel, a tények mélyéről meg kell állapítania.

Itt Földünkön már odáig jutunk, hogy az embernek egyfajta csoport-tudata van, ami a csoportlélekhez tapad. Ha visszamennénk a régi Holdig, ahol az embernek nem volt olyan lehatárolt, a csoportlélekbe beágyazott énje, hanem még egyáltalán nem volt énje, ahol csak fizikai testből, étertestből és asztráltestből állt, akkor azt találnánk, hogy ezen a régi Holdon a tudat nem kismértékű volt, hanem hatalmas, nagy csoportokat fogott át, hogy lényegében a Hold emberi fajának átfogó csoportlelkek szolgálták az alapját. A Holdnak ezek a csoportlelkei, amelyeknek az egyes Hold-emberek csak mintegy a tagjai jelentek meg a Holdon, bölcs lelkek voltak. Leírtuk az állati csoportlelkeket is a Földön, és itt is a bölcsesség kiemelkedő jeleit láttuk. A Holdnak ezek a csoportlelkei akkoriban planétánknak ebbe a korábbi megtestesülésébe beültették azt a bölcsességet, amit ma ismerünk és csodálunk. És amikor ma megcsodáljuk, hogy minden csontdarabot, a szívet, az agyat, minden növényi levelet mennyire áthat és átitat a bölcsesség, akkor tudjuk, hogy a csoportlelkeknek ez a bölcsessége, ami a régi Hold atmoszférájában volt jelen, lepermetezett - ahogy a felhők ma az esőt leküldik - és beletagolódott minden lénybe, amelyek ezt kezdeményként felvették magukba, és újra előhozták, amikor a pralaya után a Földön ismét megjelentek. A Holdon tehát átfogó bölcsességgel teli csoportlelkek voltak jelen.

Ha a régi Holdon egy bizonyos tulajdonságot keresnénk, amelyet ma Földünkön egyre nagyobb mértékben megtalálunk a földfejlődés előrehaladásával, akkor ezt a tulajdonságot a Hold-lényeknél nem találnánk meg. Ez a tulajdonság a szeretet, az a hajlam, ami a lényeket szabad akaratból egymáshoz vezeti. A szeretet Földbolygónk missziója. Ezért az okkultizmusban a Holdat a „bölcsesség kozmoszának” nevezzük, a Földet pedig a „szeretet kozmoszának”. És ahogy ma Földünkön állunk, és a belehelyezett bölcsességet megcsodáljuk, úgy fognak egykor a Jupiter lényei szemben állni azokkal a lényekkel, amelyekről számukra a szeretet mintegy illatozni fog. A szeretet ízek és illatok formájában fog úgyszólván kiáradni azokból a lényekből, amelyek körülöttük lesznek. Ahogy a Földön a bölcsesség felfénylik számunkra, úgy fog a Jupiter lényei felé illatozni az, ami a pusztán faji szeretetből egészen a spinozai isten-szeretetig^[4] itt a Földön szeretetként kifejlődik. Illatozni fog, ahogy ma a növények a különböző illatokat árasztják. Így fog a szeretet foka kiáradni, mint az az illat, ami felszáll abból a kozmoszból, amelyet mint Földünk követőjét Jupiternek neveztünk. Így változnak meg a viszonyok a fejlődés folyamán, és mindig, amikor a fejlődésben valamilyen előrehaladás történik, abban a lények részt vesznek. Aztán azok a lények, akik a vonatkozó planetáris fejlődési fokkal kapcsolatban állnak, mindig magasabb fejlődési fokra emelkednek. Ma azok az emberek, akik a Földön élnek, úgyszólván a szeretet fejlődésének eszközei. Korábban az állati birodalom a szeretetnek ezeket a különböző formáit, mint visszamaradott formákat fejlesztette ki, és amennyiben az állatoknál a szeretet felbukkan, már az egyszerű szemlélet megmutatja, hogy mindezek az egyre inkább átszellemült emberi szeretet lépcsőfokai. Ahogy az ember a Földön a szeretet kifejlesztésének az eszköze, úgy lesz majd képes, ha a Jupiterig fejlődik, egy magasabb tulajdonság felvételére. Így azok a lények is, akik a Hold környezetéből a bölcsességet lepermetezték, egy magasabb fejlődési fokra tettek szert, amikor a Hold Földdé vált, magasabbra emelkedtek. Ezek a lények, akiknek akkoriban hatalmukban állt, hogy a bölcsességet lepermetezzék a Hold-lényekre, pontosan azok a lények voltak, akik a földfejlődésnek annál a pontjánál, amikor a Nappal együtt eltávoztak, színterüket a Napra tudták helyezni. Azok a lények, akik a Holdon a bölcsesség szellemei^[5] voltak, és a lepermetező bölcsességet alkották - ezek más bölcsesség-szellemek, mint azok, akiket a Szaturnusszal kapcsolatban megneveztünk - ezek a szellemek, vagy legalább is számosan közülük, a Napot választották színterüknek. Csak az a lény, akit Jahvénak vagy Jehovának nevezünk, és aki a Holdon teljes érettségre tett szert, a Hold-erők kormányzója, az lett a formák ura a Földön.

Nos, beszéltünk más lényekről is, akik nem járták végig a teljes Hold-fejlődést a Földig, hanem úgyszólván megálltak a közepén, az emberek és az isteni lét között. Sokféle módon jellemeztük őket. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy a Nap fejlődésének egy bizonyos stádiumában elkülönítette a Vénuszt és a Merkúrt, hogy ezeknek a lényeknek megfelelő színteret hozzon létre. Arról is beszéltünk, hogy az ember előrehaladó fejlődésénél olyan lények is közreműködtek, akik, mint a Vénusz- és Merkúr-lények az emberiség nagy tanítóivá váltak a misztériumokban. Ma egy másik szempontból akarjuk ezt a képet kiegészíteni.

Már utaltunk rá, hogy ha azok az erők és lények, amelyek a Nappal kiváltak a Földből, az eredeti formájukban összekapcsolva maradtak volna a Földdel, az embernek olyan gyors ütemben kellett volna fejlődnie, amit nem tudott volna elviselni. Egyáltalán nem tudott volna a maga fejlődéséhez eljutni, ha a bölcsesség szellemei a Földdel összekapcsolódva maradtak volna, ahogy a Holddal összekapcsolódtak. El kellett távozniuk, és kívülről kellett hatniuk, hogy az ember a megfelelő mértékben fejlődhessen. Különben az ember alighogy megszületett, már megöregedett volna, fejlődésének túl gyors lett volna az üteme. Ezt más módon is meg tudom világítani.

Ezeknek a szellemeknek, akik a Nap-létig fejlődtek, nem volt érdekükben, hogy az ember fokozatosan menjen keresztül a különböző életkorokon, a gyermekkoron, az ifjúkoron, az érett koron és az aggastyán koron, és testiségébe lassan és fokozatosan gyűjtse össze a földi tapasztalatokat. Az volt az érdekük, hogy a szellemiség teljes mértékben kifejlődjön. Ha a Földdel összekapcsolódva maradtak volna, akkor a testek bizonyos módon elsatnyultak, elégtek volna. Anélkül, hogy a földi lét meghódításának gyümölcseit megérhette volna, a szellem gyors fejlődésen ment volna keresztül, és az ember számára mindaz elveszett volna, amit a földi színtéren meg tudott volna tanulni. Mindenekelőtt elmaradt volna a szeretet bevésése a kozmikus fejlődésbe. Hogy a szeretet a Földön kifejlődhessen, a testnek mindenekelőtt egy primitív fokra kellett kifejlődnie. A szeretetet a legalacsonyabb formában faji szeretetként kellett létrehozni, hogy különböző fokozatokon keresztül fejlődjön, és végül, ha a Föld az utolsó korszakban útjának végére ér, a szeretet megnemesedve felemelkedjen a tisztán szellemi szeretet szintjére, és az emberbe belenyomódjon. Minden alsóbbrendű szeretet a magasabb rendű szeretet iskolája. A földi embernek a szeretetet ki kell alakítania magában, hogy a Föld fejlődésének végén visszaadhassa, mert mindaz, ami a mikrokozmoszban kifejlődik, végül is beleömlik a makrokozmoszba. Az ember előrehaladása a makrokozmosz fejlődésévé válik. A bölcsesség, ami a Hold-emberbe behúzódott, a földi emberre mintegy rávilágít, mint olyan bölcsesség, ami felépítését áthatja. A szeretet, ami a földi fejlődés folyamán az emberben fokozatosan felnövekedik, a Jupiteren annak egész birodalmából illatozni fog. Ezt az utat az egyes kozmikus erőknek meg kell tenniük.

Így tehát Földünk missziója - a szeretet bevésése - bizonyos mértékben a következő két irányban halad: a bölcsesség szellemei a bölcsesség teremtői, akik a Holdon a földi birodalomba beleárasztották a bölcsességet, a Földön, mint bölcsesség-szellemek, a maguk részéről nem voltak érdekeltek az ember fizikai testiségében. Minthogy csak a bölcsességben voltak érdekeltek, a sajátos földi missziót átadták a szeretet szellemeinek, akik egy másik osztályhoz tartoznak, és mint a szeretet szellemei mindenekelőtt képesek voltak arra, hogy egy bizonyos ideig a Napon fejlődjenek. Ezen a módon a földfejlődés során kétféle dologban van részünk: a szeretet áramában, ami úgyszólván újonnan jelenik meg, és a bölcsesség áramában, ami kívülről hat, mert azok a szellemek, akik kiváltképpen a bölcsességben érdekeltek, a Nap színterére vonultak vissza. Nagyon fontos, hogy a bölcsesség szellemeinek és a szeretet szellemeinek az együttműködését helyesen megértsük, mert ebből az együttműködésből egy végtelenül fontos ellentét származik. Ha most emberi nyelvre akarom átültetni azt, ami itt történt, akkor ez az ellentét abban fejeződik ki, hogy a bölcsesség szellemei az egyes embert, ahogy a születése és halála között fejlődik, teljesen ráhagyják a szeretet szellemeire, és csak az egyes individualitások kormányzását veszik át, akik a különböző személyiségekben a reinkarnációk folyamán áthaladnak.

Ha most az embert a maga egészében képzeljük el, elkülönülve látjuk a kozmikus kormányzásban, úgy, hogy két kormányzó vezénylete alatt áll. Ami az emberben születése és halála között kifejlődik, minthogy egy testiségben él, az úgyszólván olyan lénnyé teszi, aki a két lábán áll a föld talaján - ez a szeretet szellemeinek kormányzása alatt áll. Ami, mint maradandó individualitást személyiségeken keresztül vezeti, ami az emberrel megszületik, meghal, újra megszületik, újra meghal, és így tovább, az bizonyos vonatkozásban a bölcsesség szellemeinek kormányzása alatt áll. Csak itt megint nem szabad sablonokban gondolkodni és azt mondani: azt állítod tehát, hogy az emberi individualitás a bölcsesség szellemeinek befolyása alatt áll, és az emberi személyiséget a szeretet szellemei befolyásolják. Ha sablonokban gondolkodunk, akkor ebből csupán értelmetlenség jön ki, Mert a fogalmak csak akkor érvényesek, ha relativitásukban ragadjuk meg őket, ha tudjuk, hogy minden fogalomnak két oldala van. Csak, ha nem azon a véleményen lennénk, hogy ez a születés és halál közötti élet jelentéktelen a következő többi élet számára, akkor lenne szabad így sablonokat alkalmazni. Ha azonban szem előtt tartjuk, amit mindig is hangsúlyoztunk, hogy az egyes emberi életek gyümölcsei, tehát mindannak a gyümölcsei, amit a szeretet szellemeinek befolyása alatt szereztünk meg, beleáramlanak az egész fejlődésbe, abba, amit a bölcsesség szellemei irányítanak, és ha másrészről tisztában vagyunk azzal, hogy minden a bölcsesség szellemeinek ereje útján megy végbe, ami az emberi testben van egészen az asztráltestig - már azt is elmondtuk, hogy a Földön szerzett tapasztalatoknak át kell alakulniuk, meg kell változniuk -, akkor az ember lényére, minthogy fizikai teste, éterteste és asztrálteste van, mégiscsak a bölcsesség szellemei hatnak. És minthogy az, amit az ember személyiségként a szeretet útján kifejleszt, ha már kifejlődött, maradandó lesz individualitása számára, így a bölcsesség kerülő útján a szeretet szellemei is hatnak arra, ami az egyes emberi testekben kifejlődik. Így együtt dolgoznak. Aztán ezeknek a szellemeknek a kormányzása újra szétválik, hogy mindaz, ami személyiség, közvetlenül a szeretet kormányzása alatt álljon, és mindaz, ami a születés és a halál között történik, közvetlenül a bölcsesség eleme alatt álljon.

Látjuk tehát, hogy az ember személyisége és individualitása különböző irányokban és áramlatokban áll benne. Ez a következő okok miatt fontos: ha az előbb említett bölcsesség-szellemek intéznék a kormányzást, akkor túláradó, vehemens fejlődés jönne létre, amit úgy lehetne jellemezni, hogy azt mondjuk: az ember egyetlen inkarnációban minden inkarnációt, minden lehetséges tökéletességet összesűrítve élne át. Így azonban az, amit a bölcsesség szellemeinek kellett adniuk, megoszlott az egymásra következő földi inkarnációk során. Erre az okkultizmusban egy egészen meghatározott kifejezést használnak. Ha a bölcsesség szellemei a fejlődésben maradtak volna, akkor az ember minden fejlődési fokon keresztülment volna, testileg elégett volna és gyorsan szellemivé vált volna. Így azonban a bölcsesség szellemei lemondtak arról, hogy az embert ilyen rohamos fejlődésnek tegyék ki. Eltávoztak a Földről, hogy azt körbejárják, és hogy azt az időt, ami egyébként vehemensen folyt volna le, mérsékeljék, mértéktartóvá tegyék. Ezért az okkultizmusban azt mondják, hogy ezek a bölcsesség-szellemek a „keringési idők” szellemei lettek. Az egymásra következő keringési időkben, amelyeket a csillagok járása szabályoz, az ember egymásra következő intézményei jönnek létre szabályosan. A bölcsesség szellemei lettek a keringési idők szellemei. Képesek lettek volna arra, hogy bölcsességgel teli hatalmuknál fogva az embert a Földről felemeljék, de az embernek le kellett volna mondania arról, hogy megérlelje azokat a gyümölcsöket, amelyeket csak egy időszakon belül lehet megérlelni. A szeretet gyümölcsei, a földi tapasztalatok nem jöttek volna létre. Azokat a titkokat, amelyekkel a lényeknek rendelkezniük kell, és amelyeket meg kell szívlelniük, hogy a szeretet gyümölcsei, a földi tapasztalatok megérlelődjenek, ezek a keringési idők szellemei rejtegették. Ezért mondja az írás: „Eltakarták arcukat a Misztikus Bárány előtt”. Mert a Misztikus Bárány a Napszellem, aki rendelkezik azzal a titokkal, hogy nemcsak a szellemeket emeli föl a Földről, hanem eloldja a testeket a Földtől, hogy azokat szellemivé tegye, miután számos inkarnáción keresztülmentek. A szeretet titkainak a birtokosa a Napszellem, akit Krisztusnak nevezünk, és minthogy nemcsak az individualitásban érdekelt, hanem közvetlenül a Föld minden egyes személyiségében is, a „Föld nagy áldozatának”, vagy a „Misztikus Báránynak” is nevezzük.

Így lettek egyesek a keringési idők szellemeivé, és kormányozták az egymásra következő inkarnációkat. Krisztus lett a középpont, amennyiben az egyes emberi személyiségeket meg kellett szentelnie, és meg kellett világítania. Mindaz, amit az ember egyedi személyiségéből gyümölcsként be tud vinni az individualitásba, azt azáltal éri el, hogy kapcsolatban áll a Krisztus-lénnyel. Az, hogy rátekint a Krisztus-lénnyel való összekapcsoltság érzésére, megvilágítja és megnemesíti a személyiséget. Ha a földfejlődés Krisztus megjelenése nélkül folyt volna le, akkor az ember teste, ha a kifejezést átfogó értelemben használjuk, gonosz maradt volna, össze kellett volna kapcsolódnia a Földdel, és egyre jobban belesüllyedt volna a materializmusba. És ha a bölcsesség szellemei nem mondtak volna le arról, hogy az embert már a fejlődés kezdetén szellemivé tegyék, akkor a következő történt volna: a bölcsesség szellemei már a fejlődés kezdetén - tehát a lemúriai korban - kiszakították volna a testéből, egy tisztán szellemi fejlődésbe vitték volna bele, és a teste gyorsan elégett volna. Ekkor a Föld soha nem tudta volna misszióját teljesíteni. Vagy a bölcsesség szellemi ezt mondták volna: ezt nem akarjuk, azt akarjuk, hogy az ember teste teljesen kifejlődjön, de ebben mi nem vagyunk érdekeltek, tehát átadjuk a később születettnek, Jehovának, ő a formák ura! Ekkor az ember mumifikálódott volna, teste összekapcsolódott volna a Földdel, soha nem vált volna szellemivé.

Egyik út sem vált valóra, hanem egyensúly jött létre a bölcsesség szellemei és a Hold késői szülöttje, a formák ura között, aki a Hold megteremtésének a kiindulási pontja. Egy köztes helyzet alakult ki, és ez a köztes helyzet készítette elő Krisztus megjelenését, aki a bölcsesség fölött áll, aki előtt a bölcsesség szellemei alázattal elfedik arcukat, és aki azáltal, hogy szellemisége az embert egyre inkább áthatja és betölti, meg fogja őt váltani. És amikor a Föld ahhoz a ponthoz ér, ahol az ember teljesen szellemivé válik, akkor nem egy kiszáradt gömbként fog kihullani a fejlődésből, hanem az ember, azáltal, amit a fejlődésből ki tudott hozni, szembehelyezi vele a szellemi világ útján kialakult, folytonosan egyre inkább nemesedő emberi formáját. És látjuk, ahogy az emberek szellemivé válnak. Ha megnézhetnénk a lemúriai kor eredeti emberi testét - egy nyilvános előadásban sohasem fogom ezt a lemúriai emberi testet leírni! - akkor azt találnánk, hogy úgy jelenik meg, mint ami az ocsmányság legkülső határán áll. Az emberi test csak lassan alakul ki abban a formában, amelyben ma ismerjük. Egyre nemesebbé és nemesebbé válva jelennek meg az emberek, miközben egyre inkább megtisztulnak a szeretettől. Az ember azonban mai arculatán túl fog emelkedni. Ahogy az emberi test egyre inkább szellemivé válik a lemúriai kor óta, úgy az emberi arculat is egyre inkább szellemi lesz. Ma az ötödik fajban vagyunk. Ahogy már ma is megjelenik az emberi arculaton a lélekben élő jó és nemes, úgy a hatodik faj emberének arculatából is fényleni fog s belső jóság. Egészen más lesz az ember fiziognómiája, úgy hogy már a külső alakról fel lehet ismerni, mennyire jó és nemes, és az arculatról felismerhetővé válik, hogy milyen belső lelki tulajdonságok vannak az emberben. És hogy az emberi lélek milyen nemességet és jóságot tartalmaz, ez egyre inkább megjelenik az emberi fiziognómiában, míg az ember testiségét a földfejlődés végén egészen át nem hatja a szellemiség, és teljes mértékben ki nem emelkedik abból, ami az ásványiságtól függ, amit a gonosz képmása fog ábrázolni, amely az ásványi állapotban marad vissza. Ez fog bekövetkezni, és amit „utolsó ítéletnek”^[6] nevezünk, az a jó és a gonosz szétválása. Ez lesz az emberi test szellemivé válása, vagy, ahogy népiesen mondjuk, a „hús feltámadása”. Csak ezeket a dolgokat az okkultizmusból vett egészséges érzékkel kell megérteni, akkor nem lehet őket megtámadni. A felvilágosítást mindazonáltal nem lehet úgy érteni, hogy az, ami matéria, valamikor más lesz, mint matéria. Amit az „anyagiság őrületének” lehet nevezni a szavak legtisztább értelmében, azt sohasem lehet úgy elképzelni, hogy valamikor olyasmi következik be, amit a hús feltámadásának, szellemivé válásának nevezünk. A dolgok azonban így vannak, és a fejlődés menete ez, és így van értelme a fejlődésnek és Krisztus megjelenésének a földfejlődésben.

Ha pusztán csak arra néznénk, amit mai fejtegetésünk során mostanáig tekintetbe vettünk, akkor földfejlődésünkről egy sajátságos kép bontakozna ki előttünk. Ez a kép olyan lenne, hogy lényegében egyensúly jönne létre a formaszellemek és azok a szellemek között, akik a keringési idők szellemeivé váltak, a tulajdonképpeni fényszellemek között. Azáltal, hogy Krisztus a Golgotai Misztérium óta a jövőbeni földfejlődés vezetője lett, és ez egyensúlyba került, egy fokozatos felemelkedésnek kellene bekövetkeznie. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Tudjuk, hogy visszamaradtak szellemek, akik a bölcsesség fejlődésében nem érték el a teljes érettséget, ezért nem volt érdekükben, hogy a kormányzást átengedjék a szeretet szellemeinek. Ezek a szellemek tovább akartak működni, és továbbra is ki akarták árasztani a bölcsességet. Hatottak az emberekre, és ezért nem hatottak termékenyítően a Földre. Az embernek ők hozták meg a szabadságot. Míg a Krisztus-princípium a szeretetet hozta meg, ezek a szellemek, akiket luciferi szellemeknek nevezünk, az embernek a szabadságot hozták meg, a személyiség szabadságát. Megadták az embernek a lehetőséget, hogy válasszon jó és rossz között. A visszamaradt szellemeknek is megvan a maguk jó oldala, és mindaz, ami előrehaladó vagy visszamaradó, isteni természetű. Így tehát voltak olyan körforgás-szellemek, akik az előrehaladó inkarnációkat vezették, azt, ami individualitásként minden inkarnáción áthalad, és voltak a szeretet szellemei, akik a Krisztus-princípium vezetése alatt ezt az individualitást úgy készítették elő, hogy a személyiség fokról-fokra el tudjon jutni a szeretet birodalmába. Ha azt a nagy eszményt, ami a szeretet birodalmaként előttünk lebeg, jellemezni akarnánk, akkor azt a következőképpen tehetjük meg.

Ma még a legszélesebb körökben az az alapvető tévedés terjedt el, hogy az egyéni jólét és boldogulás lehetséges a Föld többi személyiségének jóléte és boldogulása nélkül. Ha az emberek ezt közvetlenül nem is ismerik el, gyakorlatilag mégis minden arra épül, hogy úgy, ahogy ma élünk, az egyén a másiknak a kárára él, és szélesen elterjedt az a hit, hogy az egyén jóléte független a többiek jólététől. A jövőbeni fejlődés a szellem teljes közösségét fogja kialakítani, azaz, a Jupiteren az a hit fog uralkodni, hogy az egyén semmiféle jólétet és boldogulást nem érhet el a többiek jóléte és boldogulása nélkül, mégpedig a többi egyén éppen olyan jóléte és boldogulása nélkül. A kereszténység előkészíti ezt a szemléletet, és azért van jelen, hogy előkészítse. A szeretet útján a Földön létrejött egy olyan közösség, amely a vérhez kapcsolódik. Ez győzte le a tiszta egoizmust. A kereszténységnek az a feladata, hogy az emberben felgyújtsa azt a szeretetet, ami már nem a vérhez kötött, azaz, meg kell tanítania, hogy az emberek megtalálják a tiszta szeretetet, ahol az egyén jóléte és boldogsága egyáltalán nem képzelhető el a többiek jóléte és boldogulása nélkül. A szeretet birodalmát úgy lehet ábrázolni, hogy az embereket először a vérrokonság kapcsolta egymáshoz, aztán az ember minden emberben a rokonát látja, anélkül, hogy visszatekintene a közös vérre. Ez fejeződik ki ezekben a szavakban: aki nem hagyja el atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivérét és nővérét, nem lehet a tanítványom”^[7]. Minden más nem az igazi kereszténység. Így jellemezhetjük az embernek egy magasabb állapotba való fejlődését. Ez a magasabb állapotba való fejlődés azonban ciklusokban történik, nem fokozatosan. Ezt beláthatják ezeknek a ciklusoknak az egyszerű áttekintése útján.

Látják, hogy az Atlantisz utáni korszakban megjelenik egy kultúra, a bráhmani kultúra, eléri tetőpontját, majd hanyatlásnak indul, látjuk, hogyan éri el a tetőpontján a materializmusból való menekülés területét, amelyben megszabadulását keresi, majd hogyan kell újra visszatérnie, mert kultúráját a matéria megtagadásának területén kereste. Látjuk aztán, hogy az óperzsa kultúrában egy új ciklus jelenik meg, és hogy az óperzsa kultúra a Földgolyót azáltal hódítja meg, hogy elismeri az anyagot, de mint az embernek ellenszegülő hatalmat, amit az ember munkájával győz le. Ez a kultúra is eléri csúcspontját, aztán hanyatlásnak indul. Egy újabb kultúra emelkedik fel azonban, az egyiptomi-káldeai-asszír-babilóniai kultúra, amely már nem pusztán elismeri az anyagot, hanem azt áthatja emberi intelligenciával, ahol a csillagok pályáját kutatják, ahol építményeket emelnek aszerint, amit a csillagbölcsességből merítettek, ahol a geometria törvényei szerint emberi építményeket hoznak létre a Földön. Az anyag most már nem pusztán ellenálló hatalom, hanem a szellemiség szerint alakítják és formálják. A piramisok képmásai annak, amit az ember a csillagokból kiolvas. És miután az egyiptomi-káldeai-asszír-babilóniai kultúra hanyatlásnak indult, eljutunk a görög-latin kultúrához, amelyben az ember a görög művészetben úgy alakítja át az anyagot, hogy abban saját képmását formálja meg, ahol az embernek sikerül a szépség útján az anyagot legyőznie. Korábban nem úgy volt, mint a görög szobrászatban, építészetben és drámai művészetben, hogy az ember belenyomta képmását az anyagba. Az emberi személyiség a görög művészetben a szépség legmagasabb kifejeződéseként magasztosult fel. És a római kultúrában látjuk, hogy a személyiség eljut a jog fogalmához. És csak ismét egy fordított okoskodás az - egy értelmes ember egy pillanat alatt felismerheti ezt -, amely azt mondja, hogy már korábban is létezett a jog fogalma. Hamurabi^[8] törvénykönyve egészen más dolog, mint az, amit Rómában létrehoztak, mint jogtudományt. Ez sajátosan római produktum, mert a jogtudomány ott érvényesül, ahol az egyes személyiség a jogban is megteremti a maga képmását, itt teljesen az ember saját személyisége kerül előtérbe. Tanulmányozzuk és hasonlítsuk össze a végrendeletet a római jogban azzal, ami Hamurabi törvénykönyvében található, amely az ember személyiségét teljesen a teokráciába helyezi. A „római polgár” új elem az emberiség fejlődéstörténetében. Még mélyebbre kell az embernek hatolnia az ötödik, a germán kultúrában. Ennek eredménye a természeti erők legyőzése, a technika győzelme. De ennek a fejlődésnek már túl vagyunk a mélypontján. És egy újabb ciklus az, aminek be kell következnie, ha az ember azt, amit a teozófia megmutat, teljesen el fogja sajátítani. Látjuk, hogy minden ciklus a kultúrában eléri csúcsát, aztán lehanyatlik, és hogy minden új ciklusnak az a feladata, hogy a kultúrát tovább vigye (hiány a szövegben).

A szilárd egyensúlyi helyzet megadja az embernek a biztonságot, hogy eloldódhat a Földtől, és a fel és lefelé való törekvés az, amit a tulajdonképpeni szabadság iránti törekvésnek nevezünk, amit a luciferi szellemek oltottak bele az emberbe. Így működik együtt a világfolyamatban a Krisztus-princípium és a luciferi szellemiség, és határozza meg a kultúrát. Nem számít, hogy a kereszténység első időszakában a luciferi princípiumot kizárták, és az emberek figyelmét csak a Krisztus-princípiumra irányították. Az emberiség már újra eljutott oda, hogy teljesen szabadon átadja magát a Krisztus-princípiumnak, mert a Krisztus-princípium olyan átfogó, hogy csak az tudja felfogni, aki megkísérli, hogy a legmagasabb bölcsesség fokára eljusson.

Tekintsünk vissza a kereszténység előtti időkbe. Azt találjuk, hogy jelen vannak a vallások, mint a kereszténység előkészítői. Látunk vallásokat az indiaiaknál, a perzsáknál, de olyan vallásokat, amelyek jellemzőek az illető népekre, amelyeknél létrejöttek. Ezek nemzeti, törzsi és faji vallások, amelyek azoknál a népeknél jelennek meg, ahol létrejöttek, belső mivoltukra korlátozódtak, mert bizonyos módon még a csoportlélekből származnak, amellyel össze vannak kötve. A Krisztus-vallással az emberiségfejlődésben egy olyan elem jelenik meg, amely igazából a földfejlődés eleme. Az első időkben a kereszténység olyan, hogy azonnal áttöri az összes korábbi vallási princípiumot. Élesen szemben áll ezzel a mondattal: „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk”^[9]. Mindenekelőtt azzal száll szembe, hogy az ember olyasvalamivel, ami csak egy emberi csoport, egynek érezhesse magát. A léleknek, amely minden személyiségben benne lakik, inkább a világ örök alapjával kell egynek éreznie magát, amit Atyának nevezünk, és ami benne lakik minden lélekben. És ez ebben a mondatban fejeződik ki: „Én és az Atya egyek vagyunk”. És az Ótestamentummal, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Kezdetben volt a világosság”^[10], a kereszténység az Újtestamentumban ezeket a szavakat állítja szembe: „Kezdetben volt az Ige”. Ezzel az emberiségfejlődés a legnagyobb lépést tette előre. Mert a fénynél - amennyiben egyáltalán fényről beszélünk - olyasmiről beszélünk, ami úgy jelenik meg, mint valami külsőleg látható. Ezért az ősi írás egy olyan genezist tartalmaz, amely a fizikait jeleníti meg, mint a fény megnyilvánulását. Az „ige” azonban az, ami valamely lény belső mivoltából származik. És mielőtt a fény bármilyen megnyilvánulása megjelent volna, megvolt az emberből az, „ami jelen volt, jelen van és jelen lesz”^[11] - ez azt akarja mondani, amit az ember legbelső mivoltán értünk. Kezdetben nem a fény volt, hanem az Ige. A János-evangélium olyan irat, amelyet nem szabad a többi mellé állítani, hanem olyan, amely a többi iratot az időbeliségből kitágítja az örökkévalóságba.

Így áll itt a kereszténység, nem, mint egyfajta törzsi vallás, hanem, mint az emberiség vallása, ha helyesen meg akarjuk érteni. Amikor a keresztény egynek érzi magát az „Atyával”, akkor a lélek a lélekkel áll szemben, nem számít, hogy milyen törzshöz tartozik. Így mindenféle korlátnak le kell hullania a kereszténység hatása következtében, és ennek a princípiumnak a hatására elő kell készülnie a Jupiter-állapotnak. Ezért a kereszténység vallásként kezdődött, mert az emberiség a vallásra épült. A vallás azonban olyasmi, ami az emberiség fejlődése folyamán a bölcsesség és a megismerés következtében meg kell, hogy szűnjön. Amíg a vallás a hitre épül, és nem hatja át a teljes megismerés, addig olyasvalami, aminek az emberiség előrehaladása folytán el kell tűnnie. És míg az embernek korábban hinnie kellett, hogy tudatához jusson, a jövőben a teljes megismerés fog világítani, az ember tudáshoz jut, és innen emelkedik fel a magasabb szellemi világok elismeréséhez. A vallástól az ember tovább fejlődik a szeretettől átizzított bölcsességhez. Először bölcsesség, aztán szeretet, aztán a szeretettől átizzított bölcsesség.

Nos, most megkérdezhetjük: ha a vallás a tudás folytán megszűnik, ha az ember a régi formákban már nem kapja meg a vallást, hogy pusztán a hit szerint jusson bölcsességhez, hová vezet a fejlődés, a kereszténység sem lesz már? Semmilyen más vallás nem lesz, ami pusztán a hitre épül. A kereszténység megmarad, mert bár kezdetben vallás volt, nagyobb minden vallásnál. Ez a rózsakeresztesek bölcsessége. A kereszténység vallási princípiuma átfogóbb volt már a kezdetén is, mint a többi vallás princípiuma. A kereszténység azonban még a vallási princípiumnál is nagyobb. Ha a hit burka eltűnik, bölcsesség-formává alakul. A hit burkai teljesen eltűnhetnek, és bölcsesség-vallássá válnak, és a szellemtudomány ahhoz fog segíteni, hogy az embereket erre előkészítse. Az emberek élhetnek a régi vallási és hit-formák nélkül, de a kereszténység nélkül nem fognak tudni élni, mert a kereszténység nagyobb az összes vallásnál. A kereszténység azért van itt, hogy minden vallásos formát szétzúzzon, és ami az embert kereszténységként betölti, az még meglesz, ha az emberi lelkek a pusztán vallásos élet fölé emelkednek. 

[1] népvándorlás kori germán törzsek

[2] lásd Pálnak a rómaiakhoz írt levelét (4,16)

[3] 1Móz. 5

[4] lásd Baruch de Spinoza (1632-1677) „Etika” c. művét

[5] lásd a 4. előadást

[6] lásd Ján. 6,39

[7] szó szerint: aki nem gyűlöli atyját és anyját (Luk. 14,26)

[8] Hamurabi (1793-1750) babilóniai király

[9] Ján. 10,30

[10] szó szerint: „és Isten szólt: legyen világosság, és lett világosság” (1Móz.1.3)

[11] „Én vagyok, aki volt, aki van és aki lesz” - Plutarchosz szerint az egyiptomi Ízisz-templom felirata.