Ennek az előadásnak olyan témával kell foglalkoznia, aminek a szellemi élet szempontjából van jelentősége. Arról fogunk néhány dolgot megemlíteni, hogy az, aki a szellemtudományos szemléletet elfogadja, milyen álláspontot képviseljen más szellemi irányzatokkal szemben, és hogy viszonyuljon a mai emberiség fejlődéséhez, egyáltalán a mai kérdésekhez. Szeretnék nagy vonalakban arról beszélni, hogy az Atlantisz utáni kultúrák időszakában hogyan fejlődtek a vallásos eszmék egészen korunkig.

Ennek során megemlítjük, amit már itt vagy ott mondtunk, hogy a vallás fogalma tulajdonképpen olyasmi, aminek csak az Atlantisz utáni korban van értelme. A nagy atlantiszi áradás előtt egyáltalán nem volt meg az, amit vallásnak nevezünk, mert a vallás feltételezi, hogy az ember nem tudja közvetlenül érzékelni vagy szemlélni az érzékfeletti világokat, legalább is, hogy az emberek többsége ezt nem érzékeli. A vallás összeköti az embert az érzékfeletti világgal, akkor, amikor az emberek nagy többsége számára az érzékfeletti világ nem érzékelhető, hanem csak különböző módon közvetítik azt próféták, látnokok, bölcsek, misztériumok, és így tovább, ahogy az utóbbi évezredekben történt. A nagy atlantiszi áradás előtt, amikor elődeink nagyrészt a régi Atlantisz területén éltek, az embereknek még többé-kevésbé volt közvetlen tapasztalatuk az érzékfeletti világról, érzékelték azt. Abban a korban, amelyben az emberek magában a szellemi világban éltek, amelyet tapasztaltak, ahogy a mai ember az érzéki világot tapasztalja, nem volt szükség vallásra. Az atlantiszi kor vége felé, a túlnyomó többség számára az érzékfeletti tapasztalás megszűnt. A kifejezetten érzéki tapasztalás lépett a helyére, amivel az emberiség ma rendelkezik. Mi maradt meg a régi atlantiszi időkből?

Ha visszamegyünk a homályos előidőkbe, és megvizsgáljuk a mondákat és mítoszokat, amelyek a germán istenekről szólnak, akkor képszerű formában közléseket kapunk az érzékfeletti világokról. Ezek a közlések nem a népi fantázia kitalált képei, megszemélyesítései, ahogy ezt a zöld asztal mellől el akarják hitetni velünk, hanem valódi emlékezések arra a régi korra, amelyben az emberek még tudták, hogy mit tapasztalnak. A Wotanról Thorról szóló mondák, és így tovább, ilyen visszaemlékezések. És ami az Atlantisz utáni korig az ember számára leginkább megmaradt, az a szó legmagasabb értelmében véve egyfajta emlékezeti vallás. Ez leginkább azoknál a népeknél fejlődött ki, amelyek Dél-Ázsiában élnek, az indiai népnél, Európában más formában jutott érvényre. Indiában az emberiségnek arra az időszakára emlékeztek, amikor még mindenki maga érzékelte a szellemi világot, egyfajta érzékelhető sóvárgással ez után a világ után. A valóságot illúziónak, májának érzékelték, és visszavágytak ezekben a régi időkbe. Jógának nevezték azt, ami az egyes embereknél előhívta azt a képességet, hogy behatoljanak az érzékfeletti világokba. Nem minden nép volt olyan előrehaladott, hogy olyan bölcsei voltak, akik a jógához fel tudtak emelkedni. A többi népnek meg kellett elégednie az emlékezéssel, így különösen az északi népeknek. Beavatottjaik szintén benyomultak a szellemi világokba, nekik is voltak közvetlen tapasztalataik az isteni világról, de az északi természet nehézzé tette számukra, hogy ezt nagy számban megtegyék. Így alakult ki az északi mitológia.

Egy közös dolgot azonban találhatunk, amit az ember megőrzött ebben az Atlantisz utáni korban, ez annak a nagymértékben kialakult emlékezeti erőnek az utóhangja, ami az atlantiszi korban jelen volt. Akkoriban az emlékezet egészen más fejlettségű volt, mint ma. Az emberek visszaemlékeztek az egészen távoli ősök életére is. Amit egy ilyen ős évszázadokkal azelőtt tett, azt tudták, ahogy az aggastyán ma tudja, amit fiatal korában átélt. Az ilyen ősökre való emlékezések hozták létre azt, amit ma az ősök vallásának, az ősök kultuszának nevezhetünk. Valójában az elődök tisztelete volt az első vallás. Az emlékezést bizonyos módon elevenen tartották. Az emlékezet élénksége olyan nagy volt, hogy az ember, ha nem is tudott a jógáig felemelkedni, ténylegesen egy spirituális állapotot tudott előidézni, úgy, hogy álomban vagy fizikai állapotokban egy nép közös őse megjelent számára.

Nem pusztán monda vagy mítosz volt, ami így egy régi törzsnél, mint közös ősapa elevenen élt, hanem olyasmi, ami az ember számára időről-időre megjelent, megjelent a fizikai tudatban, ami a népet kísérte. Az egyes népeknek, amelyek Európán keresztül áramlottak különféle élményeik voltak. Egy ilyen élmény azonban sokak számára elevenen és élénken megmaradt, és elmesélték azoknak, akik bizalommal voltak irántuk, akik hittek bennük: ez az ősapa megjelenése volt, aki a szellemi területről tanácsadójuk volt, kapcsolatban állt velük. Fontos pillanatokban jött, kétes esetekben jelen volt. Az ősök kultusza olyasmi volt, ami az elődök fizikai tulajdonságai útján teljesen elevenen élt.

Ez az ősök kultusza egyre inkább egyfajta vallási rendszerré alakult, amelyet bár bizonyos beavatottak dolgoztak ki, de sok nem beavatott számára elfogadható volt. Ilyen vallási rendszer különböző területeken jelent meg, például az ősi indiai brahmanizmusban Ennek késői utóhangját találjuk meg a védanta filozófiában, de a legrégebbi filozófiai rendszerekben is megtaláljuk ennek a régi panteizmusnak a késői utóhangját. Ez egyfajta ezoterikus panteizmus volt, ahogy éppen a régi brahmanizmusban előttünk áll. Megjelenik az egyiptomiak tulajdonképpeni rendszerében is, és a hébereknél is. Valójában elképzelhetjük, hogy ez a vallási rendszer azáltal jött létre, hogy az isteni lényről fokozatosan egy átfogó eszme alakult ki, amely mindent áthatott, és mindenen átáramlott. Az ősatya összenőtt a lét szellemi alapjaival, és egyfajta szellemi őserővé vált.

Aztán abban, amit antropomorfizmusnak nevezhetünk, az ezoterikus panteizmus egy sajátos kifejeződését láthatjuk. A különböző isteneket emberhez hasonló képekben képzelik el. Ide tartozik például a görög vallási rendszer. De teljesen hibásan képzeljük el, ha azt gondoljuk, hogy az egyes istenek mögött a képzett görögök számára nem működött a tulajdonképpeni szellemi világ. Amikor angyalokról, arkangyalokról, és így tovább, beszélünk, egyáltalán a különböző szellemi lényekről, akik az ember fölött állnak, ahogy ezt a kozmikus fejlődéstanban tesszük, akkor teljesen hasonló módon beszélünk, mint ahogy ez akkoriban történt, amikor Zeuszról, Athénéről, és így tovább, beszéltek az egyedülálló világszellemhez képest. Ennek a rendszernek az alapja egy egységes világ-gondolat. A dolgok alapja a szellemi panteizmus, aztán az istenek emberekként formálódnak ki.

És ha most megkérdezzük, hogyan függ össze az, hogy a még sokkal absztraktabb ezoterikus panteizmus átalakult a sok alakban megjelenő görög istenvilággá - akkor ebben leginkább az emberiség egy mély, alapvető igényét kell felismernünk, egy mély princípiumot az emberiség fejlődésében. Ha az egyiptomi korból a görög korba való átmenetet nézzük, akkor ennek a princípiumnak a megnyilvánulása a legszebb módon kerül a szemünk elé. A görög idők előtti egész gondolkodásban van valami sajátosan hatalmas, szimbolikus. Az egyiptomi piramisok és szfinxek az emberi szellem nagyszerű, hatalmas termékei, amelyek egy bizonyos absztrakt formában egy szellemi ősalapra utalnak, amelyet még nem mernek kialakítani. Mennyire bizonysága a görög szellem annak a képességnek, hogy a szellemiséget képi formában megjelenítse! Ebben egy óriási előrehaladás mutatkozik, amit mindenütt követni lehet. Ez az átmenet a legtisztábban akkor nyilvánul meg, ha a keleti építészetet szellemileg követjük a görögig, ha az építészeti gondolatot a maga tisztaságában ragadjuk meg. Az építészeti gondolat az egész emberiségfejlődés folyamán a görög építészetben fejeződik ki a legjobban. Sehol sem találjuk meg a gondolat olyan maradéktalan beáramlását a külső formába, mint a görög építészetnél. Látjuk, hogy minden úgy van belehelyezve a térbe, ahogy a nagy kozmikus törvényeknek megfelel.

Az emberiség fejlődése folyamán talán még egyszer történt meg, hogy az építészeti gondolat megvalósult, ez a gótikus építészet gondolata. És ha a gótikus gondolatot szembeállítjuk a görög építészeti gondolattal, akkor azt kell mondanunk: a gótikában már tulajdonképpen egyáltalán nincs dolgunk tiszta építészettel, hanem egy a formákban csak utalásszerűen jelenlévő misztikus elem kifejeződésével, ami az érzésekbe nyomul be. A gótika nem maradéktalan kifejeződése ennek a gondolatnak. A görög templom ezzel szemben az isten lakhelye, és ezt teljesen így is kell érteni. Mert az istent teremtő módon gondolják el a térben, erői áthatják a teret, ahogy mintegy testet alkot, ahogy ruhát ölt - ilyen a görög templom. És ha előttünk áll, tudjuk, hogy ez az isten lakhelye. A gótikus dóm nem ez, hanem az imádság háza. Nem lehet elképzelni azok nélkül, akik benne vannak, akik számára hangulatot keltően megépült. Gondolják el a görög templomot, amit teljesen magában áll, csak az isten lakik benne, így is teljes. Ezt nem szimbolikusan kell felfogni vagy értelmezni. A gótikus templomhoz hozzátartoznak az áhítatos hívők. És aki a teret nem üresnek képzeli el, hanem úgy, hogy erők hatják át, aki tudja, hogy a térben erők kristályosodnak ki, és aki megérti ezeket az erőket, az azt is érzi, hogy a görög templomban valami kikristályosodott a világ dinamikus erőiből. Akinek van érzéke ehhez, olyan erős, hogy ezeket a lényeket érzékelni képes, az tudja, hogy a téren erők száguldanak át. A görögök tudtak a tér elevenségéről. A legjobban úgy győződhetünk meg arról, hogy válik a gondolkodás az érzés és az akarat konkréttá, ha a görög és a román építészetet összehasonlítják, ahol sokszor azt látjuk, hogy például az oszlopok, mint hordozók, kiemelkednek térbeli feladatukból. A román építészet is nagy, de sok dekoratív elemet tartalmaz, többek között éppen ezeket az oszlopokat, amelyeknél nincs mélyebb motívum. Hiányzik ehhez az érzék, a tér érzékelése. Az oszlopok jelen vannak, mégsem töltik be céljukat. Mindez az emberi szellem fejlődési fokozataival függ össze. Csak ennek az antropomorfizmusnak az útján tudott az ember előkészülni az Istenember felfogásához, a magában az emberben lakó isten felfogásához. Ez azonban a kereszténység, amit az okkultizmusban teomorfizmusnak neveznek.

A kereszténységben az összes különböző istenalak egybefolyt Krisztus Jézus egyetlen élő alakjában. Az emberiségnek ehhez egy nagy, hatalmas elmélyülésre volt szüksége, olyan elmélyülésre, amely képessé tette, hogy ne csak a tér eleven formájára gondoljon, ahogy ez a görög szobrászatban kifejezésre jut, hanem fel tudjon emelkedni ahhoz a gondolathoz, hogy a belsőt külsőleg szemlélje, és ahhoz a hithez, hogy az örökkévalóság egy történelmi alakban valóban időben és térben élt a Földön. Ez a kereszténység lényege. Ez az eszme jelentette azt a nagy előrelépést, amelyet az emberiség a Földön meg tudott tenni.

Csak arra van szükségünk - és ezt meg is tesszük -, hogy összehasonlítsuk a görög templomot, ami az isten lakhelye, azzal, ami később a keresztény templom lett, ahogy a gótikában a legtisztábban kifejeződik, és látni fogjuk, hogy a külső formában egy visszalépésnek kell megjelennie, ha az ember az örökkévalóságot az időben és a térben akarja ábrázolni. És amit a későbbi művészet elér azáltal, hogy a belsőt a külsőben kifejezésre juttatja, ez teljesen a keresztény szellemi áramlat hatása alatt áll. Alapjában véve azt kell mondanunk, hogy meg lehet érteni, hogy az építészet ott tud a legszebbé válni, ahol az ember még teljes lelkével a külső erőktől függ, amelyek a téren keresztül áramlanak.

Látjuk így, hogy a vallásos gondolat egyre inkább elmélyül az Atlantisz utáni korban, hogy az emberek az érzékfelettihez való kapcsolódásukat keresik. Mindabban, amit itt mondtunk, nem lesz nehéz utalást látni az ember vágyódására, hogy benyomuljon a külső formába, hogy a külső formában valahogy az érzékfelettihez kapcsolódjon. Ezt célozzák meg a művészet legeredetibb ősalapjai. A kereszténységgel úgyszólván elértük korunkat. A most említettekből összefüggésben különböző más dolgokkal, amiket az Atlantisz utáni kor fejlődéséről mondtunk, fel fogjuk ismerni, hogy az emberiség egyre inkább a bensőségességre törekszik. A különböző fajok is egyre inkább tudják, hogy a külsőben bensőségesség van.

Azt lehet mondani, hogy a görög istenalakokban látjuk, hogy ami az emberben bensőleg él, az kiömlik a külső világba. A kereszténység megadta a legfontosabb impulzust ebben az irányban. Látjuk, hogy a kereszténységgel az bukkan fel, amit egészen korunkig tudománynak nevezünk, Mert amit ma így nevezünk, a lét gondolati alapjának megragadását, az a káldeai korban kezdődött. Most, korunkban az emberiség fejlődésének nagy fordulatánál állunk.

Tekintsük át azt, amit vázlatosan elmondtunk, és tegyük fel a kérdést: miért történt mindez így, miért fejlődött az ember odáig, hogy a belsőt a külsőbe belenyomja? - A válasz az, hogy az ember organizációjának fejlődése ezt hozta létre. A régi atlantisziak érzékelni tudták az érzékfeletti világot, mert étertestük még egészen kívül volt fizikai testükön. Az éterfej bizonyos pontjai még nem fedték a fizikai fel megfelelő pontjait. Amikor az étertest teljesen áthatotta a fizikai testet, ez idézte elő, hogy az ember most jobban a külső világ felé fordul.

Amikor a kapuk bezárultak az érzékfeletti világ előtt, az embernek a maga művészi fejlődéséhez szüksége volt egy kötelékre, hogy az érzéki világot az érzékfelettivel összekapcsolja. Korábban, az atlantiszi időkben erre nem volt szüksége, mert akkor még képes volt arra, hogy közvetlen tapasztalatot szerezzen az érzékfeletti világról. Az embereknek akkor lett szükségük arra, hogy istenekről és szellemekről beszéljenek, amikor már nem érzékelték őket, ahogy a növényekről is csak azoknak az embereknek kell beszélnünk, akik sosem látták őket. Ez az Atlantisz utáni kor vallási fejlődésének az alapja. Miért kellett akkor egy olyan természetfeletti lénynek, mint Krisztus, egy véges személyiségben megjelennie, és a Földön járnia? Miért kellett Krisztusnak történelmi személlyé válnia? Miért kellett, hogy az emberek egy ilyen alakra tekintsenek? Azt mondtuk, hogy az emberek már nem tudtak betekinteni a szellemi világba. Minek kellett történnie, hogy az isten számukra tapasztalatot nyújthasson? Érzékelhetővé kellett válnia, egy érzéki-fizikai testben kellett megtestesülnie. Ez a válasz a kérdésre. Amíg az emberek a szellemiségben érzékelni tudtak, addig ott az istent érzékfeletti tapasztalás útján érzékelni tudták. És nem volt szükség arra, hogy bármiféle isten emberré váljon. Most azonban az istennek itt kellett lennie az érzéki világban. Ebből az érzületből jöttek létre a tanítvány szavai, hogy megerősítsék ezt a tényt: „kezünket a sebeibe helyeztük”^[1]. Látjuk így, hogy magának Krisztus Jézusnak a megjelenése az Atlantisz utáni ember természetéből megvilágosodik, és felismerjük, hogy tulajdonképpen miért kellett Krisztusnak az érzéki észlelés számára megnyilvánulnia. Az emberek számára a leghatározottabb történelmi ténynek kellett jelen lennie. A szellemi énnek kellett érzékelhető módon jelen lennie, hogy az embereknek támpontjuk legyen, amely összekapcsolhatja őket az érzékfeletti világgal.

A puszta tudomány egyre inkább a külső világ tiszteletébe, imádatába torkollott. Ebben ma csúcspontját érte el. A kereszténység erős támaszt jelentett ezzel az érzékibe való belebonyolódással szemben. Ma a kereszténységet a teozófiai elmélyülésnek kell megragadnia, hogy az emberiség egy új megismeréshez tudjon eljutni. Korábban, a középkorban még volt kapcsolat a kereszténység és a tudomány között. Ma a tudás érzékfeletti elmélyítésére van szükség, magára a bölcsességre, hogy a kereszténységet egész mélységében megértsük. Így a kereszténység szellemi felfogása előtt állunk. Ez a következő fok, a teozófus vagy szellemtudományos kereszténység. Ezzel szemben viszont a matériába bonyolódó tudomány egyre inkább elveszti a kapcsolatot az érzékfeletti világokkal.

Mi tehát a szellemtudomány feladata? Képes a szellemet kereső ember feltekinteni a mai tudományra? Ami ma a szokásos tudomány, az éppen az, ami az Atlantisz utáni fejlődés menetébe egyre inkább beleszól, és egyre inkább a külsőnek, a fizikainak, a materiálisnak adja át magát, egyre inkább elveszti a kapcsolatot a szellemi világgal. Nézzenek vissza a korábbi időkbe, bármilyen tudományról legyen is szó, milyen sok szellemi elem volt még akkor benne!

Mindenütt azt fogják látni, az orvoslásban és más területeken is, hogy a szellemi összefüggések mindenütt eltűnnek. Ezt mindenütt követni lehet. És ennek a folyamatnak így kell lennie, mert az Atlantisz utáni kor úgy folyik le, hogy az érzékfeletti világgal való minden eredeti összefüggésnek egyre inkább el kell tűnnie. Ma meg lehet jósolni a tudomány útját. A külső tudomány bármilyen sok kísérletet végez is, nem lesz képes spirituális elmélyülésre. Egyre inkább azzá válik, ami a technikai készség egyre magasabb rendű alkalmazását jelenti, a külső világ feletti uralom eszközévé. A matematika a pythagoreusok számára még csupán eszköz volt, hogy betekintsenek a magasabb világok összefüggéseibe, a világmindenségbe. A mai emberek számára eszköz, hogy a technikát tovább fejlesszék, és így uralják a külső világot. Világivá, filozófia nélkülivé válik - ez lesz a külső tudomány útja. Minden ember a spirituális fejlődésből meríti impulzusait. És ez a spirituális fejlődés beleszól a spirituális kereszténység menetébe. A szellemtudomány lesz az, ami képes megadni az impulzust minden szellemi élet számára.

Igen, a tudomány egyre inkább technikai útmutatássá válik. És az egyetemi élet egyre inkább lecsúszik a szakiskolai élet szintjére, és ez a helyes. Minden szellemiség szabad emberi tulajdonná fog fejlődni, aminek a tudományból ki kell kerülnie. A tudomány aztán egy egészen más összefüggésben, egészen más formában fog újra megjelenni. Ezért a mai emberiség számára az szükséges, hogy megtörténjen az érzékfeletti világok nagy tapasztalataihoz való visszakapcsolódás. Hogy ez szükséges, láthatják, ha tisztába jönnek vele, mi lesz, ha ez nem történik meg. Az éterfej most behúzódott az emberbe. Az étertest kapcsolódása a fizikai testhez ma a fejlődés csúcspontján áll. Ezért azoknak az embereknek a százalékaránya, akik képesek érzékfeletti tapasztaláshoz jutni, soha nem volt ilyen csekély. Az emberiség fejlődésének menete azonban úgy halad előre, hogy az étertest ismételt kiemelkedése magától újra meg fog történni. És ez már meg is kezdődött. Az étertest újra kiemelkedik, ismét önálló lesz, szabaddá válik, és a jövőben újra kívül lesz a fizikai testen, ahogy a korábbi időkben volt. Az étertest kilazulásának újra be kell következnie, és ez már elkezdődött. Az embernek azonban a kilépő étertestben magával kell vinnie azt, amit a fizikai testben átélt, különösen a Golgota fizikai eseményét, amit fizikailag, azaz egy földi létben kell átélnie. Különben valami visszavonhatatlanul elvész számára: az étertest kihúzódik, anélkül, hogy valami lényegeset magával vinne, és az ilyen emberek éterteste üres marad. Azok azonban, akik átélték a spirituális kereszténységet, étertestüket megtöltik azzal, amit fizikai testükben végrehajtottak.

A veszély azoknál a legnagyobb, akik a tudomány csábítása következtében a spirituális igazságoktól elfordultak. Az étertest kilépése azonban már megkezdődött. Ennek egyik jele korunk idegessége. Ez egyre inkább erősödni fog, ha az ember nem viszi magával a fizikai testben elért legnagyobb eredményt. Bár ehhez még sok ideje van, mert a nagy tömegek számára ez még sokáig tart, de egyesek már most eljutnak idáig. Ha azonban lesz olyan ember, aki a fizikaiságban soha nem élte át azt, ami a fizikai világ legnagyobb eseménye, aki soha nem élte át a kereszténység mélységét, és nem vonta be étertestébe, akkor számára az fog bekövetkezni, amit úgy nevezünk, hogy szellemi halál. Mert az étertest ürességének a szellemi halál a következménye.

Az atlantiszi tisztánlátó embernek nem volt szüksége vallásra, mert az érzékfeletti világ átélése tény volt számára. Ebből az időszakból indult ki az ember egész fejlődése. Aztán a szellemi világ szemlélete elenyészett. „Religere” annyit jelent, mint összekapcsolni, így a „religio”, a vallás az érzéki világ összekapcsolása az érzékfelettivel. A materializmus terjedésének kora igényelte a vallást. Eljön azonban az az idő, amelyben az ember ismét tapasztalatokat szerezhet az érzékfeletti világban. Ekkor már nem lesz szüksége vallásra. Az új látás előfeltétele a spirituális kereszténység eljövetele, ez lesz a kereszténység következménye. Ez alapozza meg azt a mondatot, amelyet kérem, hogy jól jegyezzenek meg: a kereszténység vallásként kezdődött, de nagyobb minden vallásnál.

Amit a kereszténység ad, azt a jövőben mindenkor magunkkal kell vinnünk, és az emberiség legfontosabb impulzusainak egyike lesz, amikor már nem lesz semmiféle vallás. Amikor az emberek már túljutottak a vallásos életen, a kereszténység még fenn fog állni. Hogy először vallás volt, ez az emberiség fejlődésével függ össze, de a kereszténység, mint világszemlélet nagyobb minden vallásnál.

[1] Szó szerint: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott…” (János első levele, 1,1)