"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza

 


A János-evangélium (Hamburg) (1)

1. A Logosz-tan

A János-evangéliumról szóló előadásainknak kettős célja lesz. Egyik céljuk az, hogy magukat a szellemtudományos fogalmakat elmélyítsük és bizonyos irányban kitágítsuk, a másik pedig éppen az, hogy a János-evangélium fejtegetése közben lelkünkben felszínre kerülő képzetek segítségével még jobban megközelítsük a János-evangéliumot, ezt a nagy kútfőt. Tartsuk szem előtt, hogy előadásaink mindkét feladat kielégítésére törekszenek.

Nem csupán arról lesz szó, hogy a János-evangéliumot fejtegessük, hanem arról is, hogy ezzel kapcsolatban a lét magasabb titkaiba hatoljunk be. Elsősorban azt kell tudnunk, milyennek kell lennie az igazi szellemtudományos szemléletmódnak, ha a világ különböző vallásai útján hozzánk jutott nagy történelmi kútfők valamelyikével foglalkozni akar. Könnyen azt hihetnénk ugyanis, hogy a szellemtudomány a János-evangéliumról szólva a ma szokásos eljárásokat követi: vagyis egyszerűen belőle magából meríti a szóban forgó igazságokat, és ezeket a vallási kútfők tekintélyével támasztja alá. A szellemtudományos világszemléletnek azonban egyáltalán nem ezt kell feladatául tekintenie, hanem teljesen mást. Ha a szellemtudomány a modern emberi szellem irányában feladatát valóban teljesíteni akarja, akkor meg kell mutatnia, hogy az ember, ha a maga belső erőit és képességeit - a szellemi észlelés erőit és képességeit - alkalmazza és használja fel, akkor egymaga is be tud hatolni a lét titkaiba, abba, ami a szellemi világokban a fizikai világ mögött rejtőzik.

A modern emberiségnek mindinkább tudatosítania kell magában azt, hogy az ember belső képességeinek felhasználásával el tud jutni a lét titkaihoz, önálló megismerésével pedig a világmindenség teremtő erőihez és lényeihez. Azt kell mondanunk, hogy a János-evangélium titkait az ember minden hagyománytól, minden történelmi kútfőfől függetlenül is megtalálhatja. A világosság kedvéért próbáljuk ezt egészen szélsőséges módon kifejezni, mondjuk talán így: ha valamilyen esemény következtében a vallásokra vonatkozó összes kútfők elvesznének, és csak a jelenlegi emberi képességek maradnának meg, az ember akkor is - természetesen mostani képességeinek megtartásával - el kellene, hogy jusson a lét titkaihoz és a fizikai világ mögött meghúzódó isteni-szellemi teremtő erőkhöz és lényekhez.

A szellemtudomány ezekre a minden kútfőtől független megismerési forrásokra épít. Ha aztán a ember minden kútfőtől függetlenül felkutatta már a világ isteni-szellemi titkait, és ezek után tér át a vallási kútfőkre, akkor ismeri csak fel ezek igazi értékét, mert akkor már bizonyos értelemben szabaddá és függetlenné vált tőlük, és megtalálja bennük önálló kutatásainak eredményeit. Aki ilyen úton közelíti meg a vallási kútfőket, a bizonyára mindig elismeri értéküket, érdemük szerint megbecsüli és tiszteletben tartja őket.

Most pedig világítsuk meg a dolgok lényegét egy más tárgyra vonatkozó hasonlattal is.

Köztudott dolog, hogy a geometria, amit az iskoláztatás bizonyos fokán minden gyerek tanul, Euklidésztől származik. De vajon kötve van-e egyáltalán a geometria tanulása Euklidész könyvéhez? Hányan tanulják ma a geometria elemeit anélkül, hogy sejtelmük volna Euklidész első könyvéről, amelyben ő ezeket megírta. Euklidész könyvétől függetlenül tanulunk geometriát, mert ez a tudomány ma már az emberi szellem képességeiből fakad. Amikor aztán már így megtanultuk, és utólag kezünkbe kerül Euklidész nagy könyve, akkor kezdjük csak igazán méltányolni, mert megtalálva benne azt, ami már korábban tulajdonunkká vált, jobban értékeljük most a forrást, amelyben ezek az ismeretek először jelentek meg. Ugyanígy találhatjuk meg a János-evangélium világot átfogó nagy tényeit is tisztán az emberben szunnyadó erők útján, anélkül, hogy bármit is tudnánk a János-evangéliumról, mint ahogyan a geometriát tanulja a tanuló, anélkül, hogy tudna valamit Euklidész első geometria könyvéről.

Ha a magasabb világokról szóló tudás birtokában vesszük szemügyre a János-evangéliumot az emberiség szellemi történetével való vonatkozásában, akkor azt látjuk, hogy a szellemi világ legmélyebb titkait rejti magában, és tárja fel az emberiség előtt. Miután pedig már előzőleg megismerkedtünk az isteni-szellemi világok igazságaival, a János-evangélium isteni-szellemi jellegét igazi mivoltában ismerjük fel. Valójában ez a helyes módja annak, ahogyan a szellemi dolgokról szóló kútfőkkel foglalkoznunk kell. Nem egyszer olyanok is foglalkoznak az ilyen kútfőkkel, amilyen a János-evangélium is, akik nyelvészeti alapon tökéletesen megértik, akik tehát tisztán filológusok. Hiszen az ilyen könyvek tartalmát illetően ma még a teológiai kutatók egy része sem több, mint filológus. Felmerülhet ilyenkor az a kérdés: hogyan viszonylik a szellemtudomány kutatási módja ezekhez a kutatókhoz?

Térjünk vissza az előbbi hasonlatunkhoz, Euklidész geometriájához. Vajon az-e a jobb magyarázója, aki szó szerint jól le tudja fordítani, bár sejtelme sincs a geometriai ismeretekről? Furcsa dolog sülhet ki, ha olyan ember fordítja le Euklidész geometriáját, aki a geometriából semmit sem tud! Ám legyen a fordító, mint filológus bármilyen jelentéktelen, ha ért a geometriához, helyesen értelmezi a könyvet. Ugyanez a szellemtudomány viszonya a János-evangéliumhoz más kutatási módokkal ellentétben. Ezt is ma sokszor úgy értelmezik, ahogyan a filológusok magyaráznák Euklidész geometriáját. A szellemtudomány azonban önmagából meríti azokat a szellemi világokra vonatkozó ismereteket, amelyek a János-evangéliumban szerepelnek. A szellemtudomány embere tehát ugyanolyan helyzetben van a János-evangéliummal szemben, mint a geométer Euklidésszel: már eleve magával hozza azt, amit a János-evangéliumban megtalálhat.

Ne törődjünk azzal az esetleges szemrehányással, hogy ilyen módon egyet s mást beleolvasunk magába a kútfőbe. Mindjárt meg fogjuk látni, hogy aki érti a tartalmát, annak nincs is szüksége arra, hogy bármit is hozzátegyen a evangéliumhoz, ami nincs benne. Aki ismeri a szellemtudományos magyarázás módját, a nem sokat törődik az ilyen szemrehányással. Ahogy más kútfők értéke és megbecsülése sem csökken azzal, hogy igazi tartalmukat megismerjük, úgy a János-evangélium sem: aki a világ titkaiba behatol, az a János-evangéliumot mindig az emberi szellemi élet legjelentősebb forrásművei között tartja számon.

Ha aztán alaposan belemélyedünk a János-evangélium tartalmába, felmerülhet az a kérdés: ha a szellemtudomány ennyire jelentős kútfőnek tartja, mi az oka annak, hogy éppen a magyarázatára hivatott teológusok mindinkább háttérbe szorítják a többi evangéliumhoz képest. Feleljünk előzetesen erre a kérdésre, mielőtt magával a János-evangéliummal foglalkoznánk.

Tudjuk valamennyien, hogy a János-evangéliumról különös nézetek és felfogások terjedtek el. A régi időkben úgy tisztelték, mint a legmélyrehatóbb és legjelentősebb kútfők egyikét, amely Krisztus-Jézus lényével és földi működésének értelmével foglalkozik. A kereszténység régi korszakaiban senki sem gondolt volna arra, hogy a János-evangéliumot a palesztinai eseményekre vonatkozóan ne az egyik fontos történelmi emléknek tekintse. Újabban másképpen van, és éppen, akik azt hiszik magukról, hogy a legszilárdabban állnak a történelmi kutatás alapján, azok aknázzák alá a legerősebben a talajt, amelyen a János-evangéliumról szóló régi felfogás felépült.

Egy idő óta, de már évszázadokra visszamenően, figyelni kezdtek az evangéliumokban található ellentmondásokra, aminek következtében, különösen a teológusok, különböző ingadozások után a következő eredményre jutottak: az evangéliumokban - szerintük - sok az ellentmondás, nem látható tisztán, miért írja le a négy evangélium négy különböző módon a palesztinai eseményeket. Máté, Márk, Lukács és János elbeszélései - mondják - igen sok eltérő adatot tartalmaznak az egyes dolgokról, tehetetlen tehát elhinnünk, hogy valamennyi egyezik a történelmi tényekkel. Lassanként ez lett azok felfogása, akik a dolgok kutatásával foglalkoztak. Ezek alapján újabban az a nézet alakult ki, hogy az első három evangélium között megállapítható bizonyos összhang a palesztinai eseményeket illetően, a János-evangélium azonban lényegesen eltér tőlük. A történelmi tények szempontjából tehát az első három evangélium több hitelt érdemel, a János-evangélium kevesebbet.

Ez vezetett lassan annak hangoztatásához, hogy a János-evangéliumot egyáltalán nem is az a törekvés szülte, mint az első hármat. Ezek célja tisztán a történetek elbeszélése volt, a János-evangélium szerzőjének azonban egészen másfajta szándékai voltak. Különböző okok alapján aztán arra a feltevésre jutottak, hogy a János-evangéliumot egyáltalán későn írták le. A kutatók nagy része azt tartja, hogy a János-evangéliumot csak a kereszténység második századának harmadik vagy negyedik, legjobb esetben a második évtizedében írhatták le, olyan időben tehát, amikor az elterjedő kereszténységnek már megvolt a meghatározott formája, s így megvoltak talán az ellenfelei is egyik vagy másik oldalról.

Ezt a véleményt azok, akik elfogadták, így fogalmazták meg: a János-evangélium írója elsősorban oktató művet szándékozott írni, az apoteózis egy nemét, mondhatnánk, a kereszténység védelmét az ellentétes áramlatokkal szemben. Nem is gondolt arra, hogy a történelmi tényeket híven ábrázolja, csak azt akarta elmondani, milyen a viszonya Krisztushoz. Ezért is a János-evangéliumban sokan csak a vallással áthatott költemény egy nemét látják, amelyet írója Krisztus iránt érzett lírai vallomásként, ilyen hangulatból írta mások lelkesítésére, és hasonló hangulatok keltése végett. Talán nem mindenütt vallják be ezt a véleményt ennyire kirívóan. Aki azonban az irodalmat tanulmányozza, rájön arra, mennyire elterjedt ez a vélemény, milyen közel áll kortársaink közül sokak lelkéhez, sőt, hogy éppen az ilyen vélekedésben telik kedve korunk felfogásának.

Az emberiség körében, amelynek érzülete mind közelebb jutott a materializmushoz, néhány évszázad óta egyáltalán bizonyos ellenkezést váltott ki az a felfogás, amely a történelmi kialakulást illetően a János-evangéliumnak mindjárt az első szavaiból kicsendül. Gondoljunk csak arra, hogy ezeknek az első szavaknak csak az az egyetlen magyarázatuk, hogy a názáreti Jézusban, aki időszámításunk kezdetén élt, a legmagasabb rendű szellemi lény öltött testet. A János-evangélium írója a maga egész beállítottságában csak úgy tud Jézusról szólni, hogy a „Igé”-ről, vagy a „Logosz”-ról kezd beszélni ezekkel a szavakkal: „Kezdetben vala az Ige, és minden az Ige által lett”, vagyis a „Logosz” által. Ha e szó teljes jelentőségét átérezzük, azt kell mondanunk: a János-evangélium írója indíttatva érezte magát arra, hogy a Logosz névvel jelölje a világ őseredetét, a legmagasabbat, ahová az emberi szellem fel tud emelkedni.

Ezeket mondja: „Minden a „Logosz” által lett, ő mindennek az ősoka”. Aztán így folytatja: Ez a Logosz testté lőn és miközöttünk lakozék”, ami azt jelenti: ti láttátok őt, hiszen közöttünk lakott, ám megérteni csak úgy tudjátok, ha ugyanazt a princípiumot látjátok benne, ami körülöttünk mindennek, növénynek, állatnak, embernek létrehozója. Minden mesterkélt magyarázatot kerülve, úgy kell ezt értenünk, hogy kútfőnk értelmében a legmagasabb rendű princípium jelent meg valamikor testben. Mennyire más az, amit az ilyen képzet ébreszt szívünkben - és mennyire más az, ahogyan ma egyes teológusok beszélnek! Az ő műveikben ezt olvashatjuk, és előadásaikban a legkülönbözőbb változatokban ezt hallhatjuk: mi nem hivatkozunk semmiféle érzékfeletti princípiumra, nekünk az a Jézus a leginkább kedvünkre való, akiről a három első evangélium beszél, mert ő a „názáreti egyszerű ember”, aki a többi emberhez hasonló.

Ez a felfogás bizonyos tekintetben eszményképe lett a teológusoknak: az emberek minden történelmi tényt az általános emberi eseményekkel lehetőleg azonos fokra igyekeznek helyezni. Zavaróan hat rájuk az, ami olyan magasan kiemelkedő, mint a János-evangélium Krisztusa, akiről éppen ezért úgy beszélnek, mint Jézusnak, a "názáreti egyszerű embernek" apoteózisáról. Nekik a "názáreti egyszerű ember" tetszik, mert róla elmondhatják, hogy bár Szókratészen és más nagy embereken túlemelkedik, de még mindig alkalmazhatják rá közönséges hétköznapi emberi mivoltunk mértékét, amikor róla, mint „názáreti egyszerű emberről” beszélnek. Ez a „názáreti egyszerű emberről” való beszéd, ami ma már oly sok teológiai műben, sőt teológiai akadémiai írásokban is megtalálható, vagyis mindabban, amit „felvilágosult teológiának” neveznek, az emberiség évszázadok óta kifejlődött materialista felfogásával van összefüggésben, és ebből a hiedelemből fakad, hogy csak az létezik, vagy csupán annak van jelentősége, ami fizikailag érzékelhető.

A fejlődésnek azokban a korszakaiban, amikor az emberi tekintet még felszárnyalt az érzékfeletti világba, még így beszéltek a emberek: lehetséges, hogy egyik vagy másik történelmi személyiség külsőleg összehasonlítható a „názáreti egyszerű emberrel”, de a názáreti Jézus egyedülálló abban, ami láthatatlan, szellemi lényét alkotta. Amikor az ember már elvesztette azt a képességét, hogy feltekinthessen és beleláthasson a érzékfelettibe, a láthatatlanba, ezzel együtt elvesztette az emberi átlagot meghaladó mértéket is. Legjobban látható ez az élet vallási felfogásában, e tekintetben egyáltalán ne áltassuk magunkat. A vallási élet volt az első, amibe a materializmus befészkelte magát. Az emberiség szellemi fejlődésére nézve sokkal, de sokkal kisebb veszély a materializmus a külső természettudományos tények terén, mint a vallási titkok felfogása tekintetében.

Hogy példát említsünk, beszélünk majd az utolsó vacsora valódi szellemi felfogásáról, a kenyér és bor hússá és vérré való változtatásáról. Látni fogjuk, hogy e szellemi felfogás valóban mit sem von le az utolsó vacsora értékéből és jelentőségéből, igaz, hogy amit így megismerünk, az aztán szellemi szemlélet lesz. A régi keresztény felfogás is ez volt abban a korban, amikor az emberiség szellemi érzéke még erősebb volt, sőt ez volt érvényben még a középkor elős felében is. Akkor még sokan úgy értették ezeket a szavakat: „ez az én testem, ez az én vérem” - ahogyan mi értelmezzük majd. Ez a szellemi felfogás azonban az évszázadok folyamán szükségképpen veszendőbe ment.

Ennek okai a következők. A középkorban igen különös áramlat indult meg, amely mélyebbre hatolt az emberiség lelkületében, mint hinnénk, mert hiszen a mai történelemből vajmi kevéssé lehet megismerni a lelkek fokozatos fejlődését, és azt, amit átéltek. A középkor közepe táján ugyanis Európa kereszténységében mélyreható változásokat idézett elő az, hogy az egyház tekintélye az egykor szellemi módon értelmezett utolsó vacsorát materialista értelemben kezdte magyarázni. Az emberek csak úgy tudták elképzelni ezeket a szavakat "ez az én testem, ez az én vérem”, hogy valami anyagi folyamat megy végbe, a kenyér és a bor anyagi átváltozása hússá és vérré. Amit korábban szellemileg képzeltek el, azt most durva anyagi értelemben kezdték elgondolni. Így lopakodott be a materializmus a vallási életbe, sokkal előbb, mint ahogy a természettudományt meghódította.

Nem kevésbé jelentős egy másik példa is. Téves volna azt hinnünk, hogy a teremtés történetének mérvadó középkori magyarázatai a hat teremtési napot mai 24 órás napunkkal azonosnak tekintették. Ez egyetlen irányadó teológiai tanítónak sem jutott volna az eszébe. Megértették a kútfők tartalmát, fel tudták fogni a Biblia szavainak helyes értelmét. Hiszen lehet-e egyáltalán értelme annak, hogy a teremtésről szóló forrásművek esetében mai értelemben vett 24 órás teremtési napokra gondoljunk? Mit is jelent egy nap? Ugye, Földünk Nap körüli forgásának idejét. Mai értelemben vett napról tehát csak úgy lehet szó, ha Földünk forgását és a Naphoz való viszonyát a maival egyezőnek képzeljük. A Genezisben azonban a Nap és a Föld ilyen viszonyáról csak a negyedik időszaktól kezdve van szó, a teremtés negyedik „napjától” kezdve. Vagyis „napok” a mai értelemben csak a teremtés negyedik napján kezdődhetnek. Értelmetlen dolog volna tehát a maihoz hasonló napokat korábban feltételezni. Minthogy csak a „negyedik napon” jön létre az az elrendeződés, ami a nappal és az éjszaka előidézője lett, napokról a mai értelemben véve korábban nem is lehetett szó. Eljött aztán az az idő, amikor az emberek már elfelejtették, hogy a nap és az éjszaka szellemi jelentését kell a Biblia szavaiban látni, s a időt ekkor már csak a fizikai napok alakjában tudták elképzelni. Így lett a teremtési nap az anyagias gondolkodású ember szemében, még a teológuséban is, a maihoz hasonló nappá, mert ma csak ezt ismerik.

A régebbi teológusok másképpen beszéltek az ilyen dolgokról. Elsősorban is azt vallották, hogy a régi vallási kútfők fontos helyein semmi felesleges soha nincs. Példaképpen felemlíthetjük Mózes első könyvének második fejezetében a 21. verset, amely így szól: „Bocsát tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és az elaluvék”. A régi magyarázók ezt a részt különösen fontosnak tartották. Akik már foglalkoztak kissé az ember szellemi erőinek és képességeinek fejlődésével, azok tudják, hogy a tudatállapotoknak különböző nemei vannak. Amit ma az átlagembernél alvásnak nevezünk, az csak átmeneti tudatállapot, s a jövőben - a beavatottaknál már most is így van - olyan tudatállapottá változik át, amelyben az ember testétől befolyásolatlanul beleláthat a szellemi világba. Ezért is a magyarázók így értelmezték ezeket a szavakat: Isten Ádámot mély alvásba merítette, s ebben azt is tudta észlelni, amit fizikai érzékeivel nem tudott volna. Szellemi látásszerű alvásról van tehát szó, s ezzel kapcsolatban a magasabb tudatállapot tapasztalatairól: ezért merült Ádám „alvásba”. Ez volt a régi magyarázat. S ehhez még hozzátették: nem is említené a vallási kútfő azt, hogy „Isten mély alvást bocsátott az emberre”, ha már korábban is alvásba merült volna. Arra mutattak tehát rá, hogy ez volt az első alvás, mert korábban olyan tudatállapotokban élt az ember, amelyekben még állandóan észlelni tudta a szellemi dolgokat. Ez volt az akkori magyarázat.

Azt akartuk ezzel kimutatni, hogy régebben még egészen szellemi formában értelmezték a bibliai kútfőket, és a későbbi materialista szellem plántálta a Bibliába azt, ami ellen a felvilágosult emberek küzdenek. Az anyagias értelmezés termelte ki azt, ami ellen most ő maga küzd. Látható, hogy az anyagias szellem a valóságban belenevelődött az emberiségbe, és ennek következtében ment veszendőbe a vallási kútfők valódi, igazán helyes megértése. Majd amikor a szellemtudomány betölti hivatását, és feltárja a fizikai lét mögött meghúzódó titkokat, az ember rájön arra, hogy ezek a titkok benne vannak a vallási kúőtfőkben. A ma oly veszélyesnek elismert köznapi materializmus csak utolsó állomása ennek a most ismertetett anyagias felfogásnak. A Biblia volt az első, amit anyagias módon értelmeztek, e nélkül a külső tudományban soha nem jelenhetett volna meg Haeckel a természet materialista magyarázatával. Aminek alapját a XIV. és XV. században megvetették, az teremtette meg gyümölcsét a XIX. század természettudományában. Ezért nem lehet megérteni a János-evangéliumot sem, ha nem hatolunk be az ősi szellemi háttérbe. Értékét pedig csak a becsüli le, aki nem érti meg. Ezért látják az emberek helytelen megvilágításban, és ezért nem értik meg, mert megfertőzte őket a materialista szellem. Egy egészen egyszerű hasonlattal igyekszünk megvilágítani, hogy miben tér el a János-evangélium a másik háromtól.

Képzeljünk el egy hegyet. Fenn a hegy tetején és lejtőjén bizonyos magasságokban emberek állnak, és ezek - mondjuk hárman - lerajzolják azt, amit alul látnak. Mindegyik másképpen rajzolja le, aszerint, hogy hol áll, de bizonyára mindhárom kép igaz lesz az illető helynek megfelelően, aki pedig a hegy tetejéről rajzolja le azt, ami lent van, az szintén mást lát és mást rajzol. Ilyen a három szinoptikus evangélista, Máté, Márk és Lukács szemlélete a Jánoséhoz képest, aki a dolgokat más nézőpontból írja le. Mi mindent össze nem hordott a sok tudós magyarázó, hogy érthetővé tegye a János-evangéliumot! Valóban nem egyszer csodálkoznunk kell e szabatos kutatók magyarázatain! Pedig milyen könnyű volna mindent megérteni, ha nem volna korunkban olyan túlzott mértékben kifejlődve a tekintélyek tisztelete, ha a csalhatatlan tudományba vetett hit nem hágott volna a legmagasabb fokára.

Így aztán a János-evangéliumnak mindjárt a kezdete igen nehéz feladat lett a materialista szemléletű teológusoknak A Logoszról, vagy Igéről szóló tan nagy nehézséget okoz az embereknek. Olyan jó volna - mondják magukban -, ha minden egyszerű, sima, naiv lenne, és íme itt a János-evangélium, és magas filozófiai dolgokról kezd beszélni: Logoszról, életről és világosságról! A filológusok szeretik kikutatni, mi honnét származik, az újabb műveknél sincs ez másként. Csak el kell olvasni a Goethe Faust-járól szóló műveket, mennyire igyekeznek kimutatni, mi honnan származik. Évszázadok minden könyvét felkutatták például, hogy lássák, honnan veszi Goethe az egyik vagy másik szót. Ugyanígy kutatják azt is, honnan vette János a „Logosz” fogalmát. A többi evangélista - mondják - az egyszerű, szürke emberi értelemhez szól, nem ilyen személyes módon fejezi ki magát. Aztán meg azt mondják: a János-evangélium írója bizonyára görög műveltségű ember. Ezt abból következtetik, hogy egy görög író, az alexandriai Philon, ugyancsak a Logoszról beszél. Szerintük a művelt görög körökben mindig a Logoszról volt szó, amikor valami magas dologról akartak beszélni. Ezért vette át János is. Újabb bizonyítéknak tekintették ezt arra vonatkozóan, hogy a János-evangélium írója más hagyományokra épített, mint a többi evangéliumoké, és átengedve magát a görög műveltség befolyásának, ennek megfelelően gyúrta át a tényeket. És éppen a János-evangélium kezdő szavai: „Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige” - bizonyítják, hogy Philon Logosz-fogalma hódította meg a János-evangélium szerzőjét, befolyásolta előadását.

Az ilyen véleménnyel a Lukács-evangélium kezdetét kell szembeszegeznünk: „Mivel hogy sokan kezdették rendszerint megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését, amelyek minálunk beteljesedtek, amint nekünk előnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének: tetszenék nekem is, ki elejétől fogva mindeneknek szorgalmasan a végére jártam, hogy azokról rendszerint írjak néked, jó Theophilus”.

Íme, Lukács mindjárt az első sorokban azt mondja, hogy amiket elbeszélni akar, azoktól származik, akik szemtanúi és szolgái voltak a „Igé”-nek! Különös, hogy János ezt állítólag a görög műveltségből merítette, Lukács pedig aki az ő felfogásuk szerint az egyszerű emberekhez tartozott, ugyancsak a Logoszról beszél! A ilyen dolgoknál még a tekintélytisztelő embereknek is figyelnie kellene arra, hogy ezekre az eredményekre voltaképpen nem is határozott okok, hanem előítéletek vezettek. A materialista szemüveg az előidézője annak a felfogásnak, amely a János-evangéliumot a jelzett módon szembeállítja a többi evangéliummal. Ez egészen egyszerűen abból következik, hogy a Lukács-evangélium is a Logoszról beszél. Ez pedig azt mutatja, hogy a régi időben a Logoszról, mint valami jól ismert dologról beszéltek, ami nem volt idegen az emberek előtt. Ezt kell most különösen szem előtt tartanunk, hogy a János-evangélium első mondataiba jobban belemélyedhessünk. Miről beszél a mi értelmezésünk szerint a János-evangélium, amikor a „Logosz”, a „Ige” szót használja?

Elméleti magyarázat, elvont fogalmi fejtegetés nem értheti meg a Logosz képzetét, azok érzelmi életében kell egész lelkünkkel belehelyezkednünk, akik a Logoszról beszéltek. Ezek a emberek is látták a környező világot, de nem elég egyszerűen látni azt, ami körülöttünk van, az a fontos, hogyan kapcsolódnak hozzájuk szívünk és kedélyvilágunk érzései, hogyan tartjuk a egyiket vagy másikat többre vagy kevesebbre aszerint, amit bennük látunk. Előttünk a természet birodalmai: ásványok, növények, állatok, emberek. A embert tartjuk a legtökéletesebbnek, az ásványt a legtökéletlenebbnek. A természet egyes birodalmain belül aztán megint magasabban és alacsonyabban álló lényeket különböztetünk meg.

A emberek ezt más és más módon érezték a különböző időkben. A János-evangélium értelmében gondolkodók egy dolgot láttak különösen jelentősnek: végigjáratva tekintetüket a legalacsonyabb rendű állatoktól kiindulva egészen az emberig, a fejlődésnek ebben a sorában valami teljesen határozott képet láttak. A Logosz-tan híve ezt így fejezte ki: a magasabb rendű lény fölényét az alacsonyabb rendűvel szemben az mutatja a legszembeszökőbb módon, hogy szavakban tud hangot adni annak, ami belsejében él, hogy gondolatait szavakban tudja a külvilággal közölni. Nézd az alacsonyrendű állatot - így szólhatott a Logosz-tan vallója - néma. Örömét, fájdalmát nem tudja kifejezni. Igaz, hogy az alacsonyrendű állatok is ciripelnek, hangokat adnak, de ezt fizikai szerveik külső dörzsölése, súrlódása idézi elő, amit akár a rák is meg tud csinálni. Magasabb fokon egyre inkább megvan az a képesség, hogy hangban találjon kifejezést az, ami a belsőben él, hogy a lélek hangban fejezze ki azt, amit átél. Ezért áll éppen az ember - mondták - olyan magasan a többi lény felett, mert nem csupán az a képessége van meg, hogy örömét és fájdalmát szavakkal jelezze, hanem azt is szavakba tudja foglalni és gondolatokban kifejezni, ami a személyes vonatkozás fölé emelkedik, ami tehát szellemi, személytelen.

A Logosz-tan valló így beszéltek: egykor az embernek még nem volt mag a mai alakja, tehát az a képessége sem, hogy szavakban adjon hangot legbensőbb élményeinek. Sok időbe került, amíg Földünk mai állapotáig fejlődött. (Majd meghalljuk, hogyan történt ez.) Korábban az embernek még nem volt meg a mai alakja, egyáltalán nem volt olyan lény, amely hangban tudta volna kifejezni azt, amit átél. Mostani világunk néma lényekkel kezdődött, csak fokozatosan jelentek meg Földünkön olyan lények, amelyek belső élményeiket hangban tudják kifejezni, amelyek tehát urai a szónak. Ám ami az embernél a legkésőbb jelent meg - ezt hangoztatták a Logosz-tan vallói - a volt meg a világban a legkorábban. Úgy kell elgondolnunk, hogy az ember nem mai alakjában volt meg a Föld korábbi korszakaiban, hanem tökéletlen, néma formában, csak lassanként fejlődött a Logosz, vagy Szó birtokában lévő lénnyé. Ehhez az adta meg neki a képességet, hogy az az alkotó princípium, ami nála utolsóként jelent meg, magasabb valóságában már kezdettől fogva megvolt. A Szó, ami a lélekből kicsendül, a Logosz kezdetben is megvolt. A Logosz irányította úgy a fejlődést, hogy végül olyan lény jött létre, amelyben ő maga is megjelenhetett. Ami időben és térben, mint utolsó jelent meg, az a szellemben legelőbb volt meg. Ha ezt egy hasonlattal akarnánk megvilágítani, körülbelül a következőket mondhatnánk.

Előttem ez a kis virág, mi volt ez azelőtt? Kicsiny mag volt, de megvolt benne ennek a fehér virágnak a lehetősége. Ha nem lett volna meg benne lehetőség formájában, ki sem fejlődhetett volna belőle. És honnan van a mag? Megint egy ugyanilyen virágból. A magot megelőzte a virágzás, és ahogy a virágzás megelőzi a termést, úgy az a mag is, amiből ez a virág kinőtt, hasonló növényből fejlődött ki. A Logosz-tan vallója így látta az embert, és ezt így magyarázta: a fejlődés korábbi korszakaiba visszamenve, az embert még némának látjuk, a szó még nem volt hatalmában. De ahogy a mag a virágból ered, úgy a néma ember-mag, a beszélő, a szó birtokában lévő Istentől vette ősi eredetét. Ahogy a virág a magot, a mag pedig a virágot, úgy hozta létre az isteni teremtő Szó a néma ember-magot - és amikor az isteni teremtő szó belopózik a néma ember-magba, és azt betölti, az ember-magból kicsendül az ősi isteni teremtő Szó hangja.

A emberiség fejlődésében visszamenve tökéletlen lény az, akire ott akadunk. A fejlődésnek éppen az az értelme, hogy végezetül virágként kiviruljon a Logosz, a Szó, a lélek belsejének feltárója. A Logosz birtokában lévő emberből kezdetben csak a magva volt meg a néma ember képében, ez pedig a Logosz birtokában lévő Istentől ered. A ember a Szóval meg nem ajándékozott, néma embertől származik, de legelől, ősi kezdeténél ott a Logosz, az Ige. A Logosz-tan a régi szellemében értve elvezet az isteni teremtő Szóhoz, ami a lét ősi kezdete: erre mutat rá a János-evangélium írója mindjárt az első sorokban. Hallgassuk meg, mit mond ott: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige”.

Aztán tovább kérdezi: hol van ma az Ige? Ma is itt van, az embernél van: emberré vált az Ige! Így fűzi a János-evangélium írója az embert Istenhez - és olyan tan csendül ki egyszerre a János-evangélium elejéből, amelyet valóban minden szív könnyen megérthet.

Mai bevezető előadásunkban csak általános szavakkal és inkább érzelmi szempontból akartam vázolni, hogyan érezte át eredetileg a Logosz-tan vallója a János-evangélium szavait. Belehelyezkedve az így keltett hangulatba, könnyebb lesz behatolnunk a János-evangélium értelmének mélyébe.

A továbbiakban látni fogjuk, hogy amit ma szellemtudománynak nevezünk, a lényegében valóban azt adja, amit a János-evangélium, egyben pedig elvezet annak alapos megértéséhez.

    Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként