Láttuk tegnap, milyen mély tartalom rejlik a János-evangélium első szavaiban. Eddigi fejtegetéseinket a következőkben foglalhatjuk össze.

A János-evangélium írója, mint láttuk, bemutatja az ember-előd kialakulását az ősrégi időkben. Rámutat arra, hogy a keresztény ezotéria értelmében minden a Szó-ra, a Logoszra vezethető vissza, ami már a régi Szaturnusz-korszak alatt teremtő volt, aztán élet, majd világosság lett: élet Földünk Nap-korszakában, világosság a Hold-korszak alatt. Eddig jutott el az ember a három első állapot alatt az isteni-szellemi erők és lények hatása következtében. Amikor aztán a Föld-állapot bekövetkezett, akkor az én is áthatotta. Mondhatjuk tehát: mint valami mag, úgy jött át a régi Holdról a Földre lényünk, ami akkor az isteni ős-szóból eredő fizikai testből, az isteni életből származó éter- vagy élettestből és az isteni világosságból eredő asztráltestből állt. Ennek a lénynek belső világában gyúlt fel a Föld-korszak alatt az én világossága. Három részből álló testi mivolta - fizikai test, étertest és asztráltest - most már elmondhatta magáról: „én vagyok”, úgyhogy a Föld-fejlődést bizonyos tekintetben az „én vagyok”, az emberi öntudat kifejeződésének nevezhetjük. Ez az „én vagyok”, a teljes öntudatnak ez a képessége, a Föld-korszak emberének fejlődése folyamán csak lassan és fokozatosan bontakozott ki. Meg kell tehát értenünk, milyen volt az ember fejlődése a Földön, hogy az én, a teljes öntudat lassanként és fokozatosan létrejöhetett benne.

Földünk fejlődésének volt egy korszaka, a régi lemuriai korszak, ekkor jelent meg az ember legelőször mai alakjában. Az én, az ember tulajdonképpeni legbelsőbb lénye, a régi lemuriai korban öltött első ízben testet az asztráltest, étertest és fizikai test hármasságában. Ezt követte az atlantiszi korszak, amikor az ember legnagyobb részben a régi atlantiszi kontinensen élt, azon a területen, amely ma az Atlanti-óceán fenekét alkotja. Ide süllyedt a nagy atlantiszi áradat következtében, aminek emléke majdnem minden nép özönvíz-mondájában fennmaradt. Az atlantiszit követő korszakban az ember legbelsőbb lénye mindig újabb és újabb megtestesüléseken ment keresztül, egészen napjainkig. A valóságban tehát lelkeink legelőször a lemuriai korban öltöztek a fizikai testből, étertestből és asztráltestből álló, ma ismert hármas testiségbe. (Ami ezt megelőzte, arról majd máskor beszélünk.) Messzire kell tehát visszamennünk, ha figyelemmel akarjuk kísérni a fejlődés menetét, mert az ember csak lassan és fokonként jutott el mai létéhez. Mit nevezünk az okkultizmusban szellemtudományos értelemben „mai létünknek”?

Mai létünknek a reggeli ébredés és az esti alvás közötti tudati állapotot nevezzük. Ez alatt az idő alatt fizikai érzékszerveinkkel látjuk a körülöttünk lévő dolgokat, amiket estétől reggelig, elalvástól felébredésig nem látunk. Mi az oka ennek? Tudjuk, ez azért van, mert az én és az asztráltest - mai fejlődési viszonyaink között a tulajdonképpeni belső ember - nappal a fizikai síkon, azaz a fizikai világban a fizikai és étertestben van, s ilyenkor a fizikai érzékszervek segítségével láthatja és hallhatja azt, ami a külvilágban van, észlelni tudja a fizikai dolgokat. Estétől, az elalvástól a reggeli ébredésig azonban az én és az asztráltest a fizikai világon kívül van, kint az asztrális síkon. Ilyenkor megszűnik a fizikai szemmel és füllel való kapcsolatuk, s így nem vehetünk észre semmit a külvilágból. Ez az állapot, a nappali ébrenlét és az éjszakai alvás váltakozása csak lassan és fokozatosan fejlődött ki az emberben, nem volt meg ilyen formában, amikor a régi lemuriai korban először öltött fizikai testet. Akkor az ember énje és asztrálteste a napnak csak egészen rövid részét - egyáltalán nem annyit, mint ma - töltötte fizikai testében.

Annak következtében azonban, hogy az én és az asztráltest hosszabb ideig volt fizikai testén kívül, és rövid ideig tartó éber állapotában volt csak fizikai testében, teljesen más volt a lemuriai kor élete. Csak egészen lassú fokozatossággal állt elő a mai állapot, az éjszakának teljes tudattalansága - feltéve, hogy az ember nem álmodik. A lemuriai korban a nappali és éjszakai tudat megoszlása még egészen más volt. Az embereknek akkor még volt valami homályos szellemi látó tudatuk. Amikor éjszaka fizikai testükön kívül voltak, a szellemi világban, akkor - ha nem is olyan tisztán, mint ahogyan most látjuk nappal a fizikai dolgokat - észlelni tudták a körülöttük lévő szellemi világot. Ne gondoljuk ezt az észlelést egyszerűen a mai álmodáshoz hasonlónak. Mai álmunk csak utolsó elkorcsosult maradványa ennek a régi szellemi látásnak. Igaz, hogy a látott képek hasonlítottak ahhoz, amit most álmunkban látunk, de ezeknek a képeknek megvolt a maguk valósággal teljes jelentősége. Lássuk, mi volt a jelentőségük.

A régi időkben, amikor az ember a 24 óra rövid, a mainál jóval rövidebb részében nappali tudatban élt, a külső fizikai tárgyakat egészen elmosódottan, szinte ködbe burkolva látta. Csak igen lassan bontakoztak ki előtte a fizikai dolgok mai formájukban. Akkor az ember a fizikai testeket nappal sejtésszerűen, mintegy ködbe burkolva látta, úgy ahogyan ma egy ködös nap estéjén ködfátyolban, mint valami fényaurától körülvéve látjuk az utcai lámpákat. Természetesen ez csak látszólagos kép volt, de akkor így látta az ember a fizikai tárgyakat. Amikor pedig elaludt, nem süllyedt teljes tudattalanságba, ilyenkor képek merültek fel tudatában, színekbe és formákba öltözött képek. Olyan világot látott maga körül, aminek mai legélénkebb áloméletünk is gyönge, ködszerű mása csupán. Ezek a képek akkor a környezet lelki és szellemi mivoltát mutatták.

Ha a Föld-korszak e kezdeti időszakában az ember éjszakai útján valami kártékony lény közelébe jutott, nem úgy látta azt, mint ma látnánk - a közeledő oroszlánt nem oroszlán alakjában -, hanem a felvillanó kép színe és formája ösztönszerűen megmutatta, hogy ott valami kártékony állat van, amit ki kell kerülnie, különben felfalja. Minden történésben a körülötte végbemenő szellemi-lelki folyamat valóságos képmását érezte meg. A szellemi-lelki dolgokat viszont éjjel látta. Csak egészen lassan és fokozatosan fejlődött odáig az ember, hogy fizikai testébe hosszabb időre merüljön bele, hogy rövidebb lett az éjszaka és hosszabb a nappal. Minél inkább beleszokott fizikai testébe, annál inkább tűntek el előle az éjszakai tisztánlátás képei, annál jobban kialakult mai nappali tudata. Ne feledjük el azonban, hogy ezt az igazi öntudatot, amelyet a Föld-korszak alatt kell az embernek kiküzdenie, csak a fizikai testbe merülve szerezheti meg. A ember korábban nem érezte magát önálló lénynek, hanem az isteni-szellemi lények részének, akiktől ered. Ahogy a kéz szervezetünk része, úgy az ember, amikor még tompa szellemi látása volt, az isteni-szellemi tudat, az isteni én egy részének érezte magát. Még nem mondhatta magáról: „én vagyok”, hanem azt, hogy „Isten van, és én ő benne vagyok”.

A Földnek azonban három korábbi fejlődési foka, a Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotok után - ahogy ezt egyre inkább meg fogjuk érteni - egészen különleges hivatást szántak. Ne higgyük, hogy Földünknek ezek az egymást követő megtestesülései teljesen azonos értékűek. A isteni teremtésben sohasem lehet szó arról, hogy valami a korábbinak puszta megismétlése, így minden állapotnak megvan a maga meghatározott feladata. Földünk hivatása az, hogy azok a lények, amelyeket fejlődésük ideköt, a szeretetet a legmagasabb fokra fejlesszék. Mire a Föld eljut fejlődésének végéhez, teljesen át kell, hogy hassa a szeretet. Világítsuk meg, mit jelent az, hogy a Föld-állapot a szeretet kifejlesztésének az állapota.

A szellemtudomány tanítása szerint a Földet a régi Hold előzte meg. A régi Holdnak, mint fejlődési fokozatnak szintén megvolt a maga hivatása, még nem a szeretet kifejlesztése, hanem az, hogy a bölcsesség csillagzata, kozmosza legyen. A Föld-állapotot megelőzően bolygónk a bölcsesség fokozatán ment át. Egészen egyszerű, mondhatni, logikus elgondolás szemléletessé teheti ezt. Nézzünk körül a természetben, annak lényei között. Ha nem értelmünkön, hanem a szív és kedély erőin át nézzük a dolgokat, mindenben bölcsességet láthatunk, ez szövi át az egész természetet. Úgy kell értenünk ezt a bölcsességet, amiről itt szó van, mint valami szubsztanciát, ami mindennek az alapját képezi.

Vegyünk szemügyre bármit is a természetben, például felső combcsontunk egy darabját. Ha jól szemügyre vesszük, nem masszív tömegnek látjuk, hanem gerendaszerű képződmények finoman ide-oda ágazó sorozatának, amelyek csodás szerkezetté rendeződnek. Ha aztán felépítésének természetét tovább figyeljük, azt a nagy törvényszerűséget láthatjuk benne, miképpen fejthető ki a legkevesebb anyag felhasználásával az a nagy erő, ami a combot az emberi test felső részének hordozójává teszi. Mérnöki tudásunk még igen messze van attól, hogy olyan művészi alkotást tudjon létrehozni, amilyet itt a mindent átható bölcsesség teremtett meg. Az emberben ilyen bölcsesség csak a későbbi időkben lesz meg. Ma az egész természetet isteni bölcsesség hatja át, amelynek nyomába az emberi bölcsesség csak fokozatosan jut el. Idők múltával az emberi bölcsesség is eléri majd azt a fokot, amit az isteni bölcsesség a Földön mindenbe belerejtett. És ahogy a bölcsességet a Holdon készítették elő, úgy, hogy a Földön most mindenben megtalálható, ugyanígy a Földön jelenleg a szeretet készül elő.

Ha szellemi látásunkkal vissza tudnánk tekinteni a régi Holdra, azt láthatnánk, hogy akkor még ott sem volt meg mindenben a bölcsesség, sok mindent ott sem találnánk még bölcsnek. A Hold-korszak egész idejére szükség volt ahhoz, hogy a bölcsesség mindent áthasson, úgyhogy mire a Hold fejlődése befejeződött, akkorra már mindent áthatott, mindenben benne volt a bölcsesség. A bensőt átható bölcsesség csak az emberrel, az én-nel született meg a Földön. Ezt a belső bölcsességet az embernek fokozatosan ki kell magában fejlesztenie. És ahogy a Holdon a bölcsesség fejlődött ki, úgyhogy most már mindenben benne van, ugyanígy most a szeretet fejlődiik ki. Először a lemuriai korszakban még legalacsonyabb formájában, mint érzéki szeretet volt meg, a Föld-korszak további folyamán azonban egyre szellemibb lesz. Végül a Föld fejlődésének végén a szeretet éppen úgy áthatja majd a létet, mint most a bölcsesség, az ember működésének következménye lesz ez, ha teljesíti feladatát.

Ezt követően Földünknek egy újabb megtestesülése következik, az, amit Jupiternek nevezünk. Azok a lények, amelyek egykor a Jupiteren élnek majd, mint mi emberek most itt a Földön, minden létezőből a szeretet illatát érzik majd ki, amelyet mind emberek ők maguk oltottak bele a Föld-korszak alatt. Ahogy az emberek mostani feladata a bölcsesség kifejlesztése, ugyanígy bontakozik ki akkor belső világukból a szeretet. Az a nagy, kozmikus szeretet, aminek léte most kezdődik a Földön, áraszt el majd akkor mindent. Az anyagias gondolkodás nem hisz a kozmikus bölcsességben, csupán az emberiben. Pedig a fejlődés folyamatát elfogulatlanul szemlélve, könnyű volna belátni, hogy a kozmikus bölcsesség már kezdetben olyan előrehaladott fokon volt meg, amilyet az emberi bölcsesség csak a Föld-korszak végén ér el. Azokban az időkben, amikor az elnevezések a maiaknál pontosabbak voltak, az emberben működő személyes bölcsességet intelligenciának nevezték, megkülönböztetésül a tárgyi kozmikus bölcsességtől. A ember egyáltalán nem veszi figyelembe azt, hogy az isteni-szellemi lények már a Hold-korszakban megszerezték és beoltották a Földbe azt, amire az ember csak a Föld-korszak folyamán jön rá. Világítsuk meg ezt egy példával.

A iskolás gyerekek fejébe szinte beleverik, milyen nagy emberi haladás például a papír feltalálása. Nos, hát a darazsak már évezredek óta csinálnak papírt, fészküket ugyanis az emberi papírral teljesen azonos anyagból építik fel, ugyanúgy is állítják elő, csak saját életfolyamatuk által. A darázs-szellem, a darazsak csoportlelke, amely az isteni-szelleminek egy része, a papírt már sokkal korábba feltalálta. Az ember tulajdonképpen mindig csak a világ-bölcsesség mögött botorkál. Amit az ember a Föld fejlődésének folyamán valaha is feltalál, az a természetben elvben már megvan. Van azonban valami, ami az emberre vár, amit valóban ő adhat a Földnek: a szeretet, mégpedig legérzékibb formájától kezdve egészen a szellemmel teljesen áthatottig. Ez a feladata a Föld-fejlődésnek. A Föld a szeretet kozmosza.

Kérdezhetjük azonban, mi kell a szeretethez. Mi szükséges ahhoz, hogy az egyik lény a másikat szeresse? Az kell, hogy teljesen önálló legyen, hogy meglegyen a teljes öntudata. Igazi értelemben véve nem szeretheti az egyik lény a másikat, ha ez a szeretet nem szabad adomány a másik irányában. Kezem nem szeretheti a szervezetemet. Csak az a lény szeretheti a másikat, amely önálló, nem függ össze vele. A embernek én-lénnyé kellett válnia, háromszoros testi mivoltába kellett az énnek beleoltódnia, hogy a Föld az emberen keresztül betölthesse a szeretet hivatását. Érthető tehát a keresztény ezotéria tanítása: minden korszakban más erők áradnak le az istenektől. Legutóbb a Hold-korszak alatt a bölcsesség, most a Föld-korszak alatt a szeretet, s a szeretet hordozója csak a Föld-fejlődés alatt fokonként kialakuló önálló én lehet. Az embernél azonban mindenhez, tudatának jelenlegi formájához is, egészen lassú előkészítésre van szükség. Mert ha már a régi lemuriai korban belemerült volna fizikai testébe, s a teljes külső valóságot már akkor látta volna, akkor a fejlődés e gyors üteme alatt a szeretetet nem fogadhatta volna magába. Ehhez a földi hivatáshoz csak fokozatosan juthatott el. Még mielőtt megszületett teljes öntudata, mielőtt elért a fejlődésnek arra a fokára, hogy a körülötte lévő tárgyakat világos nappali tudattal észlelni tudta, már akkor, homályos tudatában megkapta az első tanítást a szeretetből. Láthatjuk, hogy amikor az embernek a régi álomszerű tisztánlátó tudata volt, lelke tehát huzamosan volt testén kívül, a szeretetet már akkor, ebben a homályos, még nem öntudatos állapotában beléje oltották.

Képzeljük el egy ilyen ember lelkét, aki a régi korban még nem emelkedett fel a teljes öntudat magasságára. Este elaludt, de az átmenet az ébrenlétből a alvásba nem volt egészen éles. Képek merültek fel előtte, eleven álomképek, amelyek azonban élő vonatkozásban voltak a szellemi világgal: elalvás előtt beleélte magát a szellemi világba. Ebbe a ködös tudatába csepegtette bele az isteni szellem a szeretet megnyilvánulásának első csíráit. Az ősi korokban az éjszaka folyamán áradt bele az emberbe az, aminek hivatása volt, hogy a Föld-fejlődés folyamán a szeretet formáját vegye fel. Az Isten, akitől a Föld tulajdonképpeni hivatását kapta, a régi időkben éjnek idején nyilatkozott meg az ember korábbi ködös tisztánlátó tudata előtt, még mielőtt azt a világos nappali tudat előtt megtehette volna. Azután lassan és fokozatosan rövidebbek lettek ködös, tisztánlátó tudatának időszakai, hosszabb lett nappali tudata, a tárgyak auráinak szélei mind élesebb körvonalakat kaptak. Az ember akkor a Napot és a Holdat hatalmas udvarral körülvéve látta, mindent szinte ködtömegbe ágyazva. Csak lassan tisztult fel ez a kép, kibontakoztak a tárgyak szilárd körvonalai.

Ebbe az állapotba lassú átmenettel jut el az ember. A Földet megvilágítja a Nap, fényében látható lesz az egész földi lét, ásványok, növények, állatok, mindezekben az isteninek a külvilágban való megnyilvánulását érzi az ember. Hogyan nevezi a keresztény ezotéria azt, amit világos nappali tudatunkban látunk? Mi az, amiből a egész világ létrejött? A isteni erők megnyilvánulása, a belső szelleminek külső anyagi megnyilvánulása minden! Bármerre tekintünk is, akár a Napra, akár a Földön lévő dolgokra, minden az isteni-szellemi megnyilvánulása. Ezt az isteni-szellemit a világos nappali tudatunk előtt feltáruló mindenség alapját, a nappal látható mögött meghúzódó láthatatlan világot - ezt nevezi a keresztény ezotéria „Logosz”-nak, vagy „Szó”-nak. Mert ahogy végül is oda jutottunk, hogy az ember a szót ki tudja mondani, ugyanúgy mindennek a kezdete, állatnak, növénynek, ásványnak, a Logosz volt. Minden a Logosz testetöltése.

Lelkünk láthatatlanul működik bensőnkben, kifelé pedig megalkotja testünket - ugyanígy a világban minden lelki megteremti a maga külső testét, és valamilyen fizikai formában külső kifejezést keres. Hol van ezek szerint a Logosz fizikai teste, amiről a János-evangélium beszél, és aminek mindinkább bele kell kerülnie tudatunkba? Legtisztábban a külső napfényben érezzük. A napfény nem pusztán anyagi fény, a szellemi szemlélet éppen úgy a Logosz ruházatát látja benne, mint fizikai testünkben lelkünk ruháját. Lehetetlen volna megismernünk az embereket, ha olyan szemmel néznénk őket, mint ahogyan a Napot szokták nézni. Hiába van érző, gondolkodó, akaró lelkünk, a szellemi-lelki elemet fel sem tételeznénk bennük, hanem csak fizikai testünket tudnánk érzékelni, még talán azt is elhinnénk róluk, hogy papírból vannak.

A napfényben lévő szellemi megismeréséhez ugyanolyan szemlélet vezet, amilyen az, amikor az ember lelkét testi oldalról akarjuk megismerni. Amilyen viszonyban van testünk lelkünkhöz, olyanban van a napfény a Logoszhoz. A napfényben szellemi elem árad a Földre. Ez a szellemi pedig - feltéve, hogy a Napnak nemcsak testét, hanem szellemét is fel tudjuk fogni - a szeretet, ami a Földre leárad. A fizikai napfény nem csupán a növények élesztője, amelyek elsorvadnának nélküle, a napfénnyel együtt az istenség meleg szeretete árad a Földre. Az ember hivatása az, hogy az istenség meleg szeretetét befogadja, tovább fejlessze és viszonozza. Ehhez azonban öntudatos én-lénnyé kellett válnia, csak így tudja viszonozni a szeretetet.

Kezdetben, amikor a nappal még rövidebb ideig tartott, az ember még nem tudhatott a világosságról, ami egyben a szeretet felgyújtója is. A világosság belevilágított a sötétségbe, de a sötétség még nem tudott semmit felfogni belőle. Ha a világosság, ami egyúttal a Logosz szeretete is, csak a rövid nappali órákban nyilvánult volna meg, az ember a szeretet világosságát nem fogadhatta volna be. Ebben a régi korban azonban a szeretet a tompa tisztánlátó álomtudatban áradt bele az emberbe. Hogy ezt megértsük, vessünk egy pillantást a lét mögé, a világ egyik nagy, igen nagy misztériumába.

Tudnunk kell, hogy világunkat úgy irányították, hogy az emberbe a szeretet egy ideig ködös szellemi látó tudatán át tudattalanul áradt be, előkészítve őt belsőleg arra, hogy majdan teljes világos nappali tudatába is be tudja fogadni. Láttuk, hogy Földünk fokozatosan lett az a kozmosz, amelynek hivatása a szeretet megvalósítása. A Földet ma a Nap világítja meg. Az ember a Föld lakója, itt sajátítja el fokozatosan a szeretetet, a Nap, minthogy magasabb létfokra emelkedett, magasabb lények lakóhelye lett. A ember a Föld lakója. Föld-lakó olyan lényt jelent, amelynek feladata a szeretet elsajátítása a Föld-korszak folyamán. Nap-lakó alatt pedig korszakunkban olyan lényt értünk, amely felgyújtja, beleárasztja a szeretetet. A Föld lakói nem fejleszthetnék ki, és nem fogadhatnák be a szeretetet, ha a Nap lakói nem küldenék le fénysugarakban az érett bölcsességet. Azáltal, hogy a Nap fénye a Földre árad, kifejlődik rajta a szeretet. Ez teljesen reális igazság. Azok a lények, amelyek olyan fejlettek, hogy szeretetet tudnak kiárasztani magukból, a Napot választották lakóhelyül.

Amikor a Hold fejlődésének végére ért, hét olyan magas lény volt, akik fejlettségüknél fogva szeretetet áraszthattak magukból. E tárgynál mély misztériumot érintünk, amelynek feltárása a szellemtudomány hivatása. A Föld fejlődésének kezdetén a szeretet felvételére hivatott gyermeki emberlény már megérett az én befogadására, a Földből kiszakadva pedig ott volt a Nap, amely magasabb létfokra emelkedett. A Napon kifejlődhetett a fényesség hét magas szelleme: a szeretetet árasztó szellemek. Közülük csak hatnak maradt lakóhelye a Nap, ennek a hat fényszellemnek - a Bibliában említett Eloháknak - szellemi szeretet-erői áramlanak ránk a Nap fizikai fényében. Közülük a hetedik elszakadt tőlük és az emberiség üdvére, más útra tért, a Nap helyett a Holdat választotta tartózkodási helyéül. Ez a fényszellem, aki a Nap-létről önként lemondva a Holdra költözött, nem más, mint az Ótestamentum „Jahve”-ja vagy „Jehová”-ja. Ő, aki egyedül költözött a Holdra, az érett bölcsességet árasztja a Földre, egyben pedig a szeretet előkészítője. Nézzük most azt a misztériumot, ami mindezek mögött meghúzódik.

A éjszaka a Holdé, de még fokozottabb mértékben az övé volt abban a régi időben, amikor az ember még nem kapta meg a Naptól a szeretet erejét, mert akkor nem áradt le közvetlenül a Nap fényében. Abban az időben az érett bölcsesség visszavert erejét kapta a Hold fényében, ez áradt feléje éjszakai tudata idején. Ezért nevezik Jahvét az éj uralkodójának. Ő készítette elő az embert a szeretetre, úgyhogy ez azután teljes nappali tudatában is megszülethetett. Ez volt az emberiség állapota ebben a régi korban. Az akkori szellemi folyamatokat úgy fejezhetjük ki jelképesen az égitestek állásával, hogy a Napot és a Holdat egymással szemben képzeljük el (lásd az ábrát). A éjszaka bizonyos időszakában a Hold visszaveri a Nap erejét, a Hold fénye ugyanaz, mint a Napból kisugárzó fény. Jahve-Jehova így sugározta vissza a régi időkben az érett bölcsesség erejét, a hat Eloha erejét. Ez az erő áradt be az emberekbe éjszaka, az alvás ideje alatt, ez késztette őket arra, hogy majd éber nappali tudatukban is fokozatosan fel tudják venni a szeretet erejét.

A mellékelt rajz az embert nappali éber állapotában jelképesen ábrázolja, amikor fizikai és éterteste az istenitől függött, énje és asztrálteste pedig a fizikai síkon, fizikai és étertestében volt. Az embert ilyenkor egész teljességében megvilágította a Nap. Tudjuk, hogy az éj az őskorban sokkal hosszabb volt és sokkal erősebben hatott. A asztráltest és az én éjszaka a fizikai és étertesten kívül volt, mégpedig az én egészen a asztrálvilágban, az asztráltest pedig, bár kívülről a fizikai testbe merült, mégis egész mivoltában bele volt ágyazva az isteni-szellemibe. A Nap így nem sugározhatott közvetlenül az ember asztráltestére, nem gyújthatta fel benne a szeretet erejét. Ekkor kezdődik Jahvén, Jehován át a Hold hatása, a Nap fényének visszaverése. A Hold Jahve-Jehova jelképe, a Nap pedig a Logoszé, aki a többi Eloha összessége. A rajz mindezt csak jelképesen tünteti fel, de érdemes tanulmányozni és meditálni rajta, ekkor megtalálhatjuk benne azt a mély misztériumi igazságot, hogy Jahve hosszú időn át tudattalan formában oltotta bele az ember éjszakai tudatába a szeretet erejét. Ez készítette elő az embert arra, hogy magát a Logoszt, és az ő szeretetének erejét is fokozatosan meg tudta érezni. Hogyan volt ez lehetséges? Hogyan történhetett ez? Most következik a misztérium másik oldala.

Mondtuk, hogy az ember tudatos szeretetre van hivatva a Földön. Ehhez vezetőre, tanítóra volt szüksége, aki világos nappali tudata idején szemmel láthatóan jelent meg előtte. Eddig csak éjszaka, ködös tudati állapotában lehetett beleoltani a szeretetet. Kellett tehát valaminek lassanként történnie, mégpedig ténylegesen megtörténnie, hogy a szeretet mivoltát kívülről, fizikailag is láthassa. Ez pedig csak úgy lehetett, hogy az isteni szeretetnek, a Logosznak lénye földi lény lett, húsból való földi lény, úgyhogy az ember érzékszerveivel is észrevehette. Az emberi fejlődés útja a külső érzékszervekkel való szemlélethez vezetett, ezért magának az Istennek, a Logosznak is érzékletes lénnyé kellett válnia, fizikai testben kellett megjelennie. Ez történt Krisztus-Jézusban. A ő történelmi megjelenése azt jelenti, hogy a hat Elohának, vagyis a Logosznak erői időszámításunk elején a názáreti Jézusban testet öltöttek, benne a látható világban ténylegesen megjelentek. Ez a dolog lényege: a Nap belső ereje, a Logosz-szeretet ereje fizikai emberi alakot öltött a názáreti Jézus testében. A többi külső tárgyhoz és lényhez hasonlóan az Istennek is testi alakban kellett a Földön megjelennie az ember érzéki tudata előtt.

Ki tehát az a lény, aki időszámításunk kezdetén, mint Krisztus-Jézus jelent meg? Nem más, mint a Logosznak, a többi hat Elohának megtestesülése, akiket - mint előkészítőjük - a hetedik, a Jahve-Isten előzőtt meg. A názáreti Jézus alakja tehát, akiben Krisztus, vagyis a Logosz testet öltött, az hozta az emberiség életébe, az emberiség történetébe azt, ami korábban csak a Napról áradt a Földre, ami csak a napfényben volt meg. „A Logosz tessté lett!” Ez az, amit a János-evangélium a legfontosabbnak tart, ezért is kellett írójának ezt a tényt a legerősebben hangsúlyoznia. Az igazság ugyanis az, hogy Krisztus beavatott tanítványai közül néhányan megértették, miről volt szó, de voltak olyanok is, akik nem tudtak mindent teljesen felfogni. Mert bár teljesen megértették, hogy minden materiális, minden anyagban megjelenő dolognak a lelki-szellemi az alapja, azt azonban mégsem tudták felfogni, hogy egy emberben maga a Logosz öltött testet a fizikai érzékelhető világ számára látható formában. Ezt sehogyan sem tudták megérteni. Ebben különbözik a kereszténység első századainak „gnózisa” az igazi ezoterikus kereszténységtől.

A János-evangélium írója nyomatékosan mutatott rá arra, hogy „Krisztusban ne pusztán az anyagi világ hátterét képező érzékfeletti, láthatatlan lényt lássátok, azt érezzétek fontosnak, hogy az Ige testté lett, és miköztünk lakozék.” Ez az árnyalati különbség az ezoterikus kereszténység és az ősi gnózis között. A gnózis éppen úgy elismeri Krisztust, mint az ezoterikus kereszténység, de pusztán szellemi lényként, a názáreti Jézusban pedig legfeljebb emberi hirdetőjét látja, aki valamiképpen hozzá tartozik ehhez a szellemi lényhez: szilárdan ragaszkodik tehát a láthatatlan Krisztushoz. Vele ellentétben az ezoterikus kereszténység szilárd alapja a János-evangéliummal egyezően mindig az volt: „És a Logosz testté lett, és miköztünk lakozék!” Aki a látható világban megjelent, az valóságos megtestesülése a többi hat Elohának, a Logosznak!

A Föld ezzel ténylegesen elérkezett hivatásához, amit a palesztinai eseménynek kellett meghoznia. Minden korábbi dolog csak előkészítés volt. S ha kérdezzük, hogyan kell Krisztust, aki a názáreti Jézus testében élt, különösképpen jellemeznünk, akkor a felelet az, hogy az ember öntudatos szabad lényének nagy hordozóját és életre keltőjét láthatjuk benne. Ez az élő Krisztusról szóló tan röviden megfogalmazott mondatokba foglalva így hangzik tehát: a Föld hivatása az, hogy a teljes öntudatot, az „én vagyok”-ot hozza meg az embernek. Minden, ami azelőtt történt, csak előkészítője volt ennek az öntudatnak, az „én vagyok”-nak. Krisztus adta az indíttatást ahhoz, hogy minden ember külön-külön átérezhesse az „én vagyok”-ot. Tőle kaptuk azt a hatalmas indíttatást, ami erős lökéssel előre viszi az embereket a Földön. Megérthetjük ezt, ha a kereszténységet összehasonlítjuk az ótestamentumi tannal. A ótestamentumi tanban az ember még nem érezte teljesen az „én vagyok”-ot a maga személyiségében. Maradt benne valami abból a régi álomszerű tudatból, amelyben még nem egyenként, hanem az istenség tagjaként érezte magát, mint ahogyan az állat még most is a csoport-lélek tagja. Az ember útja is a csoport-lélekből indult ki, innen emelkedett fel önálló egyéni létéhez, amelyben minden ember külön-külön érzi az „én vagyok”-ot. Krisztus az az erő, amely az embernek ezt a szabad „én vagyok” tudatot meghozta. Gondoljuk át ezt a maga teljes belső jelentőségében.

A Ótestamentum hívője a maga személyiségét még nem érezte annyira elhatároltnak, mint az Újtestamenumé. Az Ótestamentum hívője még nem mondta a maga személyiségéről: én „én” vagyok. Benne érezte magát az ősi zsidóság összességében, még a „csoport-nép énjét” érezte. Helyezkedjünk bele kellő elevenséggel az ilyen ótestamentumi hívő tudatába. Még nem érezte az „én vagyok”-ot úgy, ahogyan az igazi keresztény érzi, s a jövőben még inkább átérzi. Ő még az összesség tagjának érezte magát, maga felett pedig a csoport-lelket látta, s ezt így fejezte ki: „Tudatom felnyúlik népem atyjáig, Ábrahámig, mi - én és Ábrahám atya - egyek vagyunk. Közös én ölel át mindnyájunkat, akkor vagyok biztonságban a világ szellemi mivoltának az ölében, ha érzem, hogy benne nyugszom az egész nép összességében.” A Ótestamentum hívője Ábrahám atyáig tekintett fel, és ezért mondta: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk. Ereimben ugyanaz a vér folyik, mint az övében!” Úgy érezte, hogy Ábrahám atya az a gyökér, amelyből minden Ábrahám-sarj fakad.

Azután jött Krisztus-Jézus. Ő már így beszélt legközelebbi és legbensőbb beavatott tanítványihoz: eddig az emberek csak a test alapján, a vérrokonság szerint ítéltek, ebből merítették magasabb, láthatatlan kapcsolatuk tudatát. Ti azonban ennél sokkal szellemibb kapcsolatban higgyetek, abban, ami túlér a vérrokonságon. Abban a szellemi atyai őseredetben higgyetek, amiben az én gyökere van, szellemibb az, mint a zsidó népet csoport-lélekként összekötő ős-alap. Abban higgyetek, ami bennem és minden emberben megvan, ami nem csupán Ábrahámmal egy, ami egy a világ ős-okával! - Ezért Krisztus-Jézus a János-evangéliummal egyezően ezt hangsúlyozta: mielőtt Ábrahám atya volt, megvolt az „én vagyok”. Az én ős-énem nem csupán az Ábrahámig terjedő atya-princípiumig ér fel, az „én” egy azzal, ami áthatja az egész kozmoszt, odáig nyúlik fel az én szellemiségem. Én és az Atya egyek vagyunk! - Ez az a fontos mondás, amit át kell éreznünk, s akkor megérezzük azt a hatást, amely a fejlődést előre vitte, azáltal, amit Krisztus-Jézus megjelenése hozott. Krisztus-Jézus volt az „én vagyok” nagy életre keltője.

Figyeljük meg ezek után, mit mondtak legközelebb álló beavatott tanítványai, hogyan fejezték ki azt, ami így nyilvánvalóvá lett előttük. Azt mondták: nem született még olyan emberi lény, amelyre úgy ráillik az „én vagyok” elnevezés, mint arra, aki elsőként hozta meg a világnak az „én vagyok” igazi jelentőségét. Ezért is az „én vagyok”-ot Krisztus-Jézus nevének mondták. Ez volta az a név, amelyben a legközelebb álló beavatottak egynek érezték magukat - ebben a névben, amit ők ily módon értettek, az „én vagyok” nevében. Így kell belemélyednünk a János-evangélium legfontosabb fejezeteibe. Amikor tehát ezt a fejezetet olvassuk: „Én vagyok a világ világossága!” - azt szó szerint vennünk, teljesen szószerinti értelemben. Mi ez az „én vagyok”, ami akkor először jelenik meg testben? Ugyanaz, ami a Nap fényében, mint Logosz árad a Földre. Az egész nyolcadik fejezetben, kezdve a 12. verstől - ami felett ezt a szokásos felírást olvashatjuk: „Jézus a világ világossága” - minden ennek a mély igazságnak a körülírása az „én vagyok” jelentőségéről. Olvassuk el ezt a fejezetet, de mindenütt kihangsúlyozva az „én”-t vagy az „én vagyok”-ot, hiszen tudjuk, hogy az „én vagyok” az a név volt, amelyben a beavatottak egynek érezték magukat, és akkor megértjük, hogy ezt a fejezetet körülbelül így kell olvasnunk:

Akkor beszélt Jézus tanítványaihoz, és így szólt: „én vagyok” a világ világosságának ereje. Aki engem követ, a világos, tiszta, nappali tudatában láthatja azt, amit a sötétben járók nem látnak.

Akik azonban ahhoz a régi hithez ragaszkodtak, hogy a szeretet világossága csak éjszakai formájában oltható bele az emberbe, akiket farizeusoknak neveztek, ezt felelték: te a te „én vagyok”-odra hivatkozol, mi pedig Ábrahám atyára hivatkozunk. Ő benne érezzük azt az erőt, amely jogot ad nekünk arra, hogy öntudatos lényeknek érezzük magunkat. Akkor érzünk magunkban erőt, amikor a közös én-talajba merülhetünk, ami felvisz egészen Ábrahám atyáig.

Jézus pedig szólt: ha olyan értelemben szól a ember a énről, ahogyan én beszélek róla, akkor igaz a tanúbizonyságom, mert én tudom, hogy az „én” az Atyától jön, a világ közös ős-okától, és hogy újból őhozzá megy vissza.

És most következik az a fontos mondat, a 8. fejezet 15. verse, amit szó szerint a következőképpen kell fordítanunk:

Ti mindent a test szerint ítéltek. Én azonban nem ítélek az után az értéktelen után, ami a testen van. És ha ítélek is, az én ítéletem igaz. Mert akkor az én nincs magában egyedül, hanem egyesül az Atyával, akitől az én származik.

Ez az értelme ennek a résznek. Mindenütt megtalálhatjuk az utalást a közös atyára, módunkban lesz még az atya-fogalmat alaposabban megismerni. Láthatjuk mindebből, hogy ezek a szavak: mielőtt Ábrahám atya megvolt, megvolt az én-vagyok - a kereszténység tanításának lényegét foglalják magukban.

Ma jobban belemélyedtünk a János-evangélium szavaiba, mint amennyire külsőséges értelmezéssel tehettük volna. A szellemi bölcsességből vezettük le a szavak értelmét, rámutatva a János-evangéliumnak azokra a fontos szavaira, amelyek a kereszténység lényegét alkotják. Látni fogjuk, hogy az egész János-evangéliumra fény és világosság derül, azáltal, ha a magvát képező ős-kifejezéseket megértjük.

Az elmondottakban a keresztény ezoterikus iskolák tanítását kell látnunk, így jegyezte fel ezeket a később megbeszélendő szellemben a János-evangélium írója is, örökségképpen az utókornak, mindazoknak, akik megértésére igazán törekszenek.