Láttuk, hogy a János-evangélium mély értelmét úgy tudjuk a legjobban megközelíteni, ha különböző oldalakról igyekszünk hozzá férkőzni. Már tegnap is volt módunk bizonyos oldalról felhívni a figyelmet a János-evangélium egyik legjelentősebb titkára. Hogy ezt a tegnap említett misztériumot lassanként teljesen megértsük, vizsgáljuk meg Krisztus-Jézus megjelenését éppen az Atlantisz utáni korban. Már eddig is igen sokféle adatot gyűjtöttünk össze, hogy nyomon követhessük az ember fejlődését, s ezen belül a Krisztus-princípiumot. Ma azt igyekszünk megérteni, miért jelent meg Krisztus, mint ember, fejlődésünknek éppen abban az időszakában, amikor itt járt a Földön. E végből induljunk ki abból, amit az utóbbi előadásokban már részben hallottunk, nevezetesen vegyük szemügyre az Atlantisz utáni kor fejlődését.

Már többször említettük, hogy elődeink messze a távoli időkben odaát nyugaton, azon a területen éltek, amelyet ma az Atlanti-óceán borít el, ott éltek elődeink Atlantiszon. Tegnapelőtt rámutattunk már atlantiszi elődeink külső testi mivoltára is. Láttuk, hogy fizikai testünk, külső érzékeink előtt megjelenő formájában tulajdonképpen csak lassan és fokozatosan érte el jelenlegi hús-szerű sűrűségét. Azt is elmondtuk, hogy csak az atlantiszi kor utolsó részében kezdett az ember némileg hasonlóvá válni mai alakjához. Még az atlantiszi kor utolsó harmada felé is lényegesen más volt az ember, bár az érzékelhetőség szempontjából már nem volt nagy a különbség. Legjobban a világítja meg az ember fejlődését, ha összehasonlítjuk a ma élő állatok valamelyikével. Már az eddigiek alapján is láthatjuk, mi a lényeges különbség az ember és akár a legmagasabb rendű állat között is. Az állat lénye a fizikai síkon fizikai testből, éter- vagy élettestből és asztráltestből áll, ez a három alkotórész teljesen kimeríti az állat lényét a fizikai világban.

A fizikai világban azonban nem csupán fizikai dolgok léteznek, nagy tévedés volna minden éteri vagy asztrális elemet az érzékfeletti világban keresni. Természetesen fizikai érzékeinkkel a fizikai világban csak a fizikai dolgokat láthatjuk meg, ám ez korántsem azért van, mert a fizikai világban csak fizikai dolgok vannak. Az állatnak is a fizikai világban van az éterteste és asztrálteste, tisztánlátó képességgel mindkettőt látni is lehet. Csak amikor az állat tulajdonképpeni énjére kerül sor, akkor már nem maradhatunk a fizikai világban, akkor már fel kell menni az asztrálvilágba. Ott van az állat csoport-lelke vagy csoport-énje. Az ember éppen abban különbözik az állattól, hogy az embernél az én is a fizikai világban van. Az ember tehát a fizikai világban fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll, noha három magasabb részét az étertesttől kezdődően csak a tisztánlátó tudat ismerheti fel.

Az ember különbözősége az állattól a tisztánlátó előtt is bizonyos tekintetben kifejezésre jut: a lónál például a orron túlérő éter-toldalékot lát, a ló fizikai fejét nem fedő és azon túl kinyúló hatalmasan fejlett éterfejet. A ló fizikai és éterfeje tehát nem fedi egymást. Ezzel ellentétben a mai embernél az éterfejet a fizikai fejjel csaknem egyenlőnek látja, mind alak, mind nagyság tekintetében. Különösen furcsa az elefánt, amelynek feltűnően nagy éterfeje van, úgyhogy az elefánt - szellemi látással nézve - igen különös állat.

A mai embernél a fizikai fej és az éterfej fedik egymást, alakjuk és nagyságuk körülbelül egyező az atlantiszi korszak utolsó harmada óta. Nem volt ez mindig így. A régi atlantiszi embernél az éterfej erősen kinyúlt a fizikai fej fölé. Az idők folyamán a kettő mindinkább összenőtt, úgyhogy az atlantiszi kor utolsó harmadában a fizikai és az éterfej már fedte egymást. Az agyban a szemek közelében van egy pont, ez ma teljesen fedi az éterfej egy meghatározott pontját, ez a két pont a régi időkben nem esett egybe. Az éterpont akkor az agyon kívül esett, ez a két fontos pont jelenleg egybetolódott. Amióta ez a két pont egybeesik, azóta nevezi magát az ember énnek, ekkor alakult ki az, amit tegnap tudati léleknek neveztünk. Az, hogy az éterfej és a fizikai fej fedik egymást, magát a fejet is igen lényegesen megváltoztatta. A régi atlantiszi ember feje erősen különbözött a mai emberétől. Hogy ezt a változást megértsük, vegyük ismét szemügyre a régi Atlantisz fizikai viszonyait.

Odaát nyugaton, a régi Atlantiszon nem volt meg az eső, a köd, a levegő és a napfény olyan megoszlása, amilyen most van nálunk. Nevezetesen az északi vidéket, Skandináviától nyugatra, még teljesen köd borította. A mai Írország helyén és attól tovább nyugatra a régi Atlantisz lakói soha nem látták az eső és a napfény mai megoszlását. Örökké ködben éltek, és csak az atlantiszi áradattól kezdődött a ködtömegek kiválása és lecsapódása a levegőből. Az Atlantiszon ismeretlen volt a szivárvány, ez a mindnyájunk előtt ismeretes csodás természeti jelenség, ami tudvalevőleg csak az eső és a napfény jelenlegi légköri eloszlása mellett lehetséges. Az atlantiszi áradatot megelőzően nem volt még szivárvány, csak utána jelent meg fokozatosan, illetve akkor vált fizikailag lehetségessé. Így tanítja ezt a szellemtudomány, és ha elgondoljuk, hogy az özönvízről szóló mondákban és mítoszokban az atlantiszi áradat emlékei maradtak fenn, és hogy Noé az özönvíz után a bárkából kilépve lát először szivárványt, akkor fogalmat alkothatunk arról, mennyire igazak, betű szerint igazak a vallási kútfők. Teljesen igaz, hogy az ember csak az atlantiszi áradat után látott először szivárványt. Ilyen élményei vannak azoknak, akik átérzik az okkultizmust, s ezek után ráeszmélnek arra, mennyire betű szerint vehetők a vallási kútfők, és természetesen ezzel együtt arra is, hogy ezeket a betűket előbb meg is kell érteni.

Az atlantiszi kor vége felé kiderült, hogy Földünk felületének külső és belső viszonyai az ember számára a mai Írország közelében voltak a legkedvezőbbek. Ezt a területet ma víz borítja, akkor azonban ott egészen különösen kedvező viszonyok voltak. Ott fejlődött ki az atlantiszi nép legtehetségesebbje, amelynek leginkább volt meg az adottsága ahhoz, hogy a emberi szabad öntudathoz fel tudjon emelkedni. Ennek a szellemtudományos irodalomban „Ős-szemitáknak” nevezett népnek vezetője egy nagy beavatott volt, aki - köznapi kifejezéssel élve - kiválasztotta népe legfejlettebb egyéneit, és azokkal keletre vándorolt, Európán át Ázsiába, a mai Tibet vidékére. Oda vándorolt az atlantiszi lakosságnak aránylag kicsi, de szellemileg igen előrehaladott töredéke. Atlantisz nyugati területei a kor végén fokozatosan eltűntek, tenger alá kerültek, Európa pedig mindinkább felvette mai alakját.

Ázsiában a nagy szibériai területeket széltében víztömegek borították még, déli vidékei azonban, bár eltérő alakban már megvoltak. A kevésbé fejlett néptömegek részben csatlakoztak ehhez a nyugatról keletre vonuló népáramlathoz, egyes csoportok messze elmentek velük, mások közben letelepedtek. A régi európai lakosság is jórészt az Atlantiszból jött néptömegek letelepedéséből keletkezett, ezek népesítették be Európát. Ennél a népvándorlásnál a kivándorlók összetalálkoztak a már korábban ide telepedett néptömegekkel, részben olyanokkal is, amelyek Atlantisz más vidékeiről, sőt a régi Lemuriából jöttek át Ázsiába. Ilyen módon különböző tehetségű és szellemi képességű népek telepedtek le Európában és Ázsiában. A nagy szellemi egyéniség vezetése alatt álló kis töredék Ázsiában telepedett meg, hogy ott az akkoriban lehetséges legmagasabb szellemiséget ápolja. Erről a kultúrterületről indultak ki azután az egyes kultúráramlatok a Föld legkülönbözőbb vidékeire és legkülönbözőbb népei közé.

Az első ilyen áramlat Indiába vonult, ott alakult ki az ősi indiai kultúra a nagy vezető egyéniség szellemi küldötteinek impulzusa alatt. Nem arról az indiai kultúráról van itt szó, amelynek maradványait a védák csodálatos könyvei őrzik, sőt arról sem, ami későbbi hagyományként maradt az utókorra. Ezt a fennmaradt külső kultúrát egy sokkal dicsőbb régi kultúra előzte meg, a régi szent risik kultúrája, azoké a nagy tanítóké, akik az Atlantisz utáni első kultúra megalapítói voltak az emberiség igen régi korszakában. Helyezkedjünk bele az Atlantisz utáni korszak első kultúráramlatának lelkületébe. Ez volt tulajdonképpen az emberiség első vallási kultúrája. A megelőző atlantiszi kultúrák a szó igazi értelmében nem voltak vallási kultúrák. A „vallás” alapjában véve az Atlantisz utáni kor sajátossága. Ennek magyarázatául vegyük szemügyre az atlantiszi ember életét. Éterfeje akkor még kint volt a fizikai fejen kívül, és ennek következtében régi ködös tisztánlátását még nem vesztette el teljesen. Akkor az ember éjszaka, fizikai testén kívüli állapotában nagy területekre kiterjedően belelátott a szellemi világba. Nappal, fizikai testébe merülve a fizikai világban a fizikai dolgokat látta, éjszaka pedig bizonyos mértékig még a szellemi világ térségeit.

Képzeljük magunkat az atlantiszi kor közepébe vagy első harmadába, és nézzük az akkori emberi állapotokat. Az ember reggel felébredt. Asztrálteste visszahúzódott fizikai és étertestébe. A fizikai világ tárgyainak körvonalait azonban akkor még nem látta olyan élesen, mint ahogy ma látjuk. Amikor a város ködbe van burkolva és a lámpákat este mintegy színes aurával körülvéve látjuk, ugyanilyen elmosódott körvonalakban és színekben látta az atlantiszi ember a külvilágot A világos nappali tudat és az éjszakai tudattalanság között sem volt meg az az éles elhatároltság, mint az Atlantisz utáni korban. Bár éjszaka az asztráltest akkor is elhagyta az étertestet és a fizikai testet, de mivel az étertest kapcsolata az asztráltesttel részben még megmaradt, a szellemi világ visszatükröződése mindig megvolt Az embernek ily módon mindig lehetett némi ködös tisztánlátása, beleélhette magát a szellemi világba, látott maga körül szellemi lényeket, szellemi folyamatokat.

A germán mítoszokról és isten-mondákról úgy beszélnek a mai tudósok a zöld asztalnál, hogy azok a népnek, a népfantáziának a szüleményei. Szerintük Wotan és Thor és az istenek valamennyien természeti erők megszemélyesítői. Egész mitológiai teóriák vannak, amelyek ilyen módon beszélnek a teremtő népfantáziáról. Ha az ember hallja őket, azt kell hinnie, hogy ezek a tudósok is - mint Goethe Faustjának homunkulusza - retortából születtek, és soha igazi embert nem láttak. Mert aki a népet valóban ismeri, annak nem jut eszébe, hogy az alkotó népfantáziáról így beszéljen. Ezek az isten-mondák nem egyebek, mint tényleges folyamatok maradványai, amelyeket az emberek korábbi időkben, tisztánlátó állapotukban valóságosan láttak. Wotan tényleg létezett! Akkor az ember éjszaka a szellemi világban istenek között járt. Wotant és Thort éppen olyan jól ismerte, mint ma a húsból és vérből való embereket ismerjük. A mítoszok és mondák, így a germán mítoszok is, azt tartalmazzák, amit a primitív természetű emberek akkor még sokáig láttak homályos, tisztánlátó állapotukban. Azok az emberek, akik akkor nyugatról keletre, a későbbi Germániának nevezett vidékekre vándoroltak, még bizonyos mértékig megőriztek valamit szellemi látásukból, úgyhogy legalább egyes esetekben bele tudtak látni a szellemi világba.

Amikor az említett legmagasabb beavatott tanítványaival Tibetbe vándorolt, onnan küldve Indiába az első kultúr-kolóniát, az európai népek közt is mindenütt maradtak vissza egyes beavatottak, akik a misztériumokban a szellemiség ápolói voltak. Ilyen misztériumaik voltak például a druidáknak, ezekből azonban a mai ember semmit sem tud, legfeljebb fantasztikus meséket. Ebben a dologban az a fontos, hogy amikor a druidák közt vagy Nyugat-Oroszországban, Skandináviában az ottani Trotta-misztériumokban magasabb világokról beszéltek, mindig voltak egyesek, akik tudtak ezekről a szellemi dolgokról. Amikor Wotanról, vagy a Baldur és Hödur között lejátszódott eseményről beszéltek, akkor ismert dolgokról beszéltek. Sokan kivételes tudatállapotukban maguk is átélték az ilyen eseményeket, a többiek pedig, akiknek ilyen élményeik nem voltak, hallottak ezekről szavahihető társaiktól. Európában mindenütt megvolt Atlantisz eleven emléke. Atlantiszt éppen a jellemzi, hogy az ember akkor természetes módon együtt élt a szellemi világgal, azzal, amit ma mennynek nevezünk. Az ember előtt nyitva állt a szellemi világ, maga is ott élt benne, s így nem volt szüksége vallásra, hogy a szellemi világ létéről tudjon.

Mert mi a „vallás” szó eredete? A latin „religio” szó eredeti jelentése: összekapcsolás, a fizikai világ kapcsolata a szellemivel. Akkor nem volt szükség különleges kapcsolatra a szellemi világgal, hiszen akkor ez volt az ember tapasztalati világa. Ahogyan ma a mező virágainak, az erdő állatainak létezését nem kell külön bizonyítgatnunk, mert szemünkkel látjuk őket, ugyanúgy az atlantiszi ember is nem vallásból hitt az istenekben és szellemekben, hanem saját élményei alapján. A fejlődés folyamán később az Atlantisz utáni korban, az ember megszerezte mai világos nappali tudatát, de cserébe adta érte a régi tisztánlátó tudatot. A jövőben újból visszakapja majd, mégpedig mai világos nappali tudata mellé.

Európai elődeink régi emlékeiből sok minden csak a mondákban és mítoszokban maradt fenn. Ha azonban azt kérdezzük, mi volt az akkori legfejlettebb emberek lényeges tulajdonsága, bármilyen különösen hangozzék is, azt kell mondanunk, hogy azok közül, akiket nagy vezetőjük magával vitt keletre, egészen Tibetig, azok jártak legelől a haladásban, akik már elvesztették régi, álmatag tisztánlátó tudatukat. Mert az előrehaladást a negyedik fajból az ötödikbe éppen a nappali éber látáshoz jutás, a régi tisztánlátás elvesztése jellemzi. A nagy beavatott és vezető azért vezette ki ezt a kis csapatot a többiek közül, hogy kiragadja őket azok sorából, akik még a régi atlantiszi fejlődési fokon álltak. Csak azokat vezette ki, akiknek mesterséges fejlesztésre és mesterséges okkult iskolázásra volt szükségük, hogy feljuthassanak a magasabb világokba.

Az Atlantisz utáni kor emberében nem maradt egyéb az isteni-szellemi világgal való együttéléséből, mint a sóvárgás utána. A szellemi világ kapuja bezárult előtte, de a vágyakozás megmaradt. Az akkori idők embere körülbelül így érezhetett, hiszen a mondákból és hagyományokból is ezt tanulta: „a régi időkben elődeink még beleláttak a szellemi világba, együtt éltek a szellemekkel és istenekkel, benne éltek az igazi szellemi valóságban. Bár mi is ott lehetnénk!” Ebből a vágyakozásból kiindulva teremtették meg az ősi indiai beavatási módszert, ami az elveszett utáni sóvárgásból fakadva azon alapult, hogy az ember egy időre elhagyta a magszerzett világos nappali tudatát, és erőfeszítéseket tett, hogy visszajuttassa magát korábbi tudatállapotába. Ennek az óindiai beavatásnak a módszere a jóga volt, ami technikája, gyakorlatai által mesterséges úton állítja vissza azt, amit az ember természetes úton vesztett el.

Képzeljük el a régi atlantiszi embert fizikai feje fölé messze kinyúló éterfejével. Amikor asztrálteste elhagyta, még kapcsolatban maradt vele az éterfej egy része, és ezáltal az, amit az asztráltest átélt, belenyomódhatott az étertestbe. Ez tette élményeit tudatosakká. Amikor később, az atlantiszi kor végén, az étertest fejrésze egészen visszahúzódott a fizikai fejbe, az asztráltest az éjszaka folyamán egészen elszakadt az étertesttől. A régi beavatásban tehát arra kellett törekedni, hogy az étertestet mesterségesen kiemeljék, ami úgy történt, hogy az embert három és fél napig tartó halálszerű állapotba jutatták. Ez alatt az idő alatt az étertest kinyúlt a fizikai testből, kettőjük kapcsolata meglazult, úgyhogy az asztráltest minden élménye belenyomódhatott az étertestbe. Amikor aztán az étertestet újból visszajuttatták a fizikai testbe, mindenről tudott az ember, amit a szellemi világban átélt.

Ez volt a régi beavatási mód, a jóga-beavatás, ami az embert úgyszólván kiemelte új világából, vissza a régibe, a szellemi világba. A későbbi indiai kultúra csak utórezgése annak a kultúrhangulatnak, amely ebből a beavatásból eredt. Ez a hangulat azt éreztette, hogy igazság, valóság, lényszerűség egyedül a szellemi világban van, abban a szellemi világban, amelybe csak a fizikai-érzéki világtól elfordulva juthat be az ember. A fizikai világban élve az ásvány-, növény- és állatvilág veszi körül az embert. Ám mindez csak külső látszat, nem az igazság, az igazságot ősidők óta elveszítette, és ma a látszat, a káprázat, a maja világában él. Így lett a fizikai világ az óindiai kultúra számára a maja világa. Mindezt annak a régi kultúrhangulatnak megfelelően kell felfognunk, ahogyan akkor érezték, nem pedig szürke elméletként. Az ősi indiai, az egészen szent ember a maja világát értéktelennek tartotta. A fizikai világot káprázatnak érezte, s igazi világa az volt, amikor visszavonulva a fizikai világtól, a jógán át ismét abban a világban élhetett, amelyben ősei éltek az atlantiszi korban.

A további fejlődés értelme azonban éppen abban áll, hogy az ember lassanként hozzászokjon ahhoz, hogy értéke és jelentősége szerint tudja megbecsülni a fizikai világot, amely az Atlantisz utáni kultúrában jutott osztályrészéül. Ezt az óindiai kort egy másik kultúrkorszak követte, szintén egy történelem előtti kultúra, amelyet a területén később élő népek után ős-perzsa kultúrának nevezünk. Ismét nem a későbbi perzsa kultúrát értjük alatta, hanem egy másik történelem előtti korszakot.

Ennek a második korszaknak lelki beállítottsága, érzésbeli tartalma már lényegesen más, mint az ősi indiai koré. Az étertest kiemelése mind nehezebb lett, de még mindig lehetséges volt, úgyhogy bizonyos mértékben még ezt a módot használták egészen Krisztus-Jézus idejéig. Az ős-perzsa kultúra emberei azonban egyet már elértek: kezdték a maját, a káprázatot megbecsülni, értékesnek tartani. Az indiai akkor érezte jól magát, ha menekülhetett ebből az illúzióból, a perzsának ugyanez már munkaterülete lett, de még mindig valami ellenségeset látott benne, amit le kell igáznia. Ebből keletkezett később Ormuzd és Ahriman küzdelme, az ember szövetkezése a jó istenekkel a rossz istenek anyagban működő hatalma ellen. Ebből a kettősségből táplálkozott ennek a kornak a hangulata. A perzsának sem volt teljesen kedvére való ez a valóság, de nem menekült előle, mint ahogyan az indiai tette, hanem megmunkálta, és annak a területnek tekintette, amelyen működnie lehetett, amelyen volt valami leküzdeni valója. Az ember így egy további lépést tett előre a fizikai világ meghódításában ezen a második kultúrfokon.

Azután következett a harmadik kultúrfok, és ezzel már közelebb jutunk a történelmi időkhöz. Ezt a kort „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben káld-babilóniai-asszír-egyiptomi kultúrának neveztem. Ezeket a kultúrákat a nagy vezetők irányítása alatt kiküldött csoportok alapították. A első ilyen csoport vetette meg a régi India kultúrájának alapját, a második azét, amit óperzsa kultúrközpontként jellemeztünk, egy harmadik áramlat pedig még messzebbre ment nyugatra, és ott a babilóniai-káld-asszír-egyiptomi kultúrának vetette meg a alapját. Ezzel újból nagy lépéssel haladt előre a fizikai világ meghódítása.

A perzsa a fizikai világban még esetlen tömeget látott, amelyet az igazi szellemi valóság jó szellemei segítségével meg kell dolgoznia, hogy működni lehessen benne. A harmadik kultúrkorszakban már családiasabb, meghittebb viszonyba került az ember a fizikai valósággal. Csak a régi káld asztronómiára kell gondolnunk, ami az Atlantisz utáni emberi szellem legfigyelemreméltóbb és legnagyszerűbb alkotásainak egyike: láthatjuk, hogyan kutatják ki a csillagok pályáit, az ég törvényeit. A régi indiai az égre feltekintve még így gondolkodott: „nem érdekel a csillagok pályája, sem keringésük törvényszerűsége, nem érdemes kutatni ezeket a törvényeket”. A harmadik kultúrkorszak emberének azonban már nagyon is fontos volt, hogy behatoljon ezekbe a törvényekbe. Az egyiptomiak számára különösen a Föld viszonyainak felkutatása és a geometria kifejlesztése lett rendkívül fontos. Ami korábban maja volt, az most kutatás tárgya lett, és megszületett a külső tudomány. Tanulmányozni kezdik az istenek gondolatait, érzik, hogy kapcsolatot kell teremteni saját működésük és a között, amit az istenek írtak bele az anyagba.

Az állami életről is a maitól teljesen eltérő fogalmunk volna, ha felkutatnánk az akkori egyiptomi-káld államelmélet alapjait. Mert az állami élet irányítása és vezetése ott a bölcsek kezébe volt letéve, akik ismerték a csillagpályák és az égitestek mozgásának törvényeit, tisztában voltak azzal, hogy a világmindenségben mindennek összhangban kell állnia egymással. Tanulmányozták a csillagok pályáit, tudták, hogy összhangnak kell lennie az égi és földi történések között. Az égi események alapján írták elő, hogy minek kell történnie a Földön az idők folyamán. Még a római kornak, a negyedik kultúrkorszaknak a kezdetén is tudtak arról, hogy a földi történéseknek egyezniük kell az égi jelenségekkel. Új korszakok kezdetén hosszú időkre előre tudták a régi misztériumokban, mi fog lejátszódni az elkövetkezendő időkben.

A misztériumi bölcsesség alapján tudták például a római történelem kiindulópontján, hogy eljön az az idő, amikor majd a legkülönbözőbb események történnek Albalonga vidékén. Aki tud olvasni, az előtt világos, hogy a jóslat mély jelképes jelentése az, hogy a papi bölcsesség ezzel úgyszólván lerögzítette a régi Róma kultúráját. „Alba longa” ugyanis a hosszú papi öltözet. Ebben a régi világban a történelem jövő eseményeit ily módon - technikai műszóval élve - előre „kitűzték”. Azt mondták: hét korszak fogja egymást váűltani, a jövőt beosztották a hetes szám alapján, és ezzel előre megrajzolták a történelem alaprajzát. Azt sem volna nehéz kimutatni, hogy a hét római király mögött, akikről a szibilla-könyvek szóltak Róma történelmének kezdetén, prófétai történelmi táblázatok titkai húzódnak meg. Akkor azonban tudták az emberek, hogy ami ott meg van írva, azt le is kell élniük. Fontos események kezdetén mindig áttanulmányozták a szent könyveket. A szibilla-könyvek szentsége és titokban tartása innen eredt.

Így dolgozta bele az ember a harmadik kultúrkorszakban a szellemet az anyagba, így hatotta át szellemmel a külső világot. Számtalan bizonyítékát láthatjuk ennek a harmadik kultúráramlat, az asszír-babilóniai-káld-egyiptomi kultúra korának kialakulása folyamán. A mai kort is csak úgy érthetjük meg igazán, ha tudjuk, milyen fontos kapcsolatai vannak az akkori időkkel. Egyelőre csak egy ilyen vonatkozásra szeretnék rámutatni, hogy megvilágítsam a dolgok csodálatos összefüggését. A dolgok mélyére tekintve láthatjuk, hogy az önzés, a hasznossági elv napjainkban érte el a tetőfokát. Még soha nem volt a kultúra annyira ösztönös, annyira eszmények nélküli, mint ma. A jövőben még inkább az lesz, mert a szellem egészen belemerült az anyagi kultúrába. Az újkor nagy találmányaira és felfedezéseire az emberiség rengeteg szellemi energiát fordított, különösen a XIX. században. Mennyi szellemi erőt használt fel a telefon, a távíró, a vasút, mennyi öltözött anyagba és merevült meg a világ kereskedelmi kapcsolataiban! Mennyi szellemi erő kell ahhoz, hogy egy pénzösszeget, mondjuk Tokióban, kifizethessenek a nálunk megírt papírdarab, a csekk alapján.

Joggal kérdezhetjük, hogy mindezeket a szellemi erőket a szellemi fejlődés érdekében használtuk-e fel? A dolgok alapos szemlélője jogosan felelheti erre: vasutakat építetek, de csak azt szállítjátok rajtuk, amire gyomrotoknak van szüksége, ha magatok utaztok is, ezt csak szükségleteitekkel kapcsolatban teszitek”. Vajon van-e különbség szellemtudományos szempontból a között, hogy az ember kővel őrli gabonáját, vagy távírók, gőzhajók segítségével szerzi be messziről? Rendkívül nagy szellemi erőt használunk fel, de mindig csak személyes céljaink érdekében. Mi az értelme, mi a célja mindezeknek? Valószínűleg nem az antropozófia, nem a szellemi igazságok. Táviratoknál, gőzhajóknál mindig arról van szó, mennyi gyapjút, vagy más árut szállítsunk Amerikából Európába, egyáltalán mindig olyasmiről van szó, ami személyes szükségleteink céljait szolgálja. Az ember már a személyes szükségletnek, a személyes célok leganyagibb oldalának legmélyebb fokára süllyedt. De szükség volt erre az önző hasznossági elvre, mert így az emelkedés annál erősebb lesz emberi fejlődésünkben. Mi okozta azonban azt, hogy az ember a maga személyiségét ma annyira fontosnak tartja, mi érezteti meg vele olyan erősen külön személyes mivoltát, mi volt az előkészítője annak, hogy a szellemi világgal szemben most olyan erősnek érzi magát ebben a születés és halál közötti létében?

Mindezek legfontosabb előkészítője a harmadik kultúrkorszak volt. Az ember akkor a múmiában a halálon túl is igyekezett megtartani egyetlen fizikai testének alakját, s a test bebalzsamozásával megakadályozni az alak széthullását. A külön személyiséghez való ragaszkodás olyan mélyen belevésődött akkor az emberbe, hogy mai megtestesülésében ez a ragaszkodás a személyiség érzésének formáját veszi fel. Hogy a személyiség érzése ma olyan erős, ez annak a következménye, hogy az egyiptomiak a testet bebalzsamozták. Így függenek össze a dolgok az emberi fejlődésben. Az egyiptomiak az elhunytak testét bebalzsamozták, hogy az ötödik korszak emberének minél erősebb személyiség-tudata legyen. Ilyen mély misztériumok vannak az emberi fejlődésben.

Az ember - mint láthatjuk - mind mélyebben szállt le a majába, áthatva a anyagot azzal, amit addig kiküzdött magának. A negyedik kultúrkorszakban - a görög-latinban - az ember először is kihelyezi belső lényét a külvilágba. Így láthatjuk, hogy Görögországban az ember tárgyiasítja, objektiválja magát az anyagban és formákban, saját formáját rejti bele az isten-alakba. Aiszkhülosznál még a drámából is kicseng, hogy az ember a művészetben is érvényre akarja juttatni a maga egyéniségét. Kiáll a fizikai síkra, és ott alkotja meg önmaga képét. A római kultúrában pedig az állami intézményekben alkot képet önmagáról. A legközönségesebb hozzá nem értésből fakad az a felfogás, amely a mai jogtudományt a római kornál messzebbre vezeti vissza. Ami korábban volt, az lényegében egészen más, mint a „jus”, mint a jog, mert az embernek, mint külső személyiségnek a fogalma azelőtt még nem volt meg. A régi Görögországban a „polisz”, a kis városállam képezi a külső személyiséget. Az ember e kis városállam tagjának érzi magát. Nem könnyű ma belehelyezkednünk a görög kornak ebbe a tudatába. A római kultúra még messzebbre ment. Az ember már annyira benne van a fizikai világban, hogy külön személyisége, mint római polgár, jogilag is megszületik. Ez a haladás útja, s a továbbiakban is nyomon követhetjük, miként bontakozik ki egyre jobban a személyiség, és hogyan hódítja meg ezáltal fokozatosan a fizikai világot. Az ember egyre mélyebbre merül az anyagba.

A görög-római korszak után mai kultúránk következik, ez a Atlantisz utáni ötödik kor, s ezt a jövőben egy hatodik, majd egy hetedik kultúrkorszak követi. A negyedik, a görög-római korszak a középső, és e középső Atlantisz utáni kultúra korszakában jelenik meg Jézus-Krisztus. Ezt az eseményt már a harmadik korszak előkészítette, mint ahogyan mindenhez előkészítés kell. A harmadik korszak készítette elő a Föld legnagyobb eseményét, amit a negyedik korszak hozott meg, amikor a személyiség kérdése már annyira kifejlődött az emberben, hogy magát véve mintául, isteneit is a maga hasonmására alkotta meg A görög művészet az ember képének tükrében alkotja meg istenei világát.

Ugyanez ismétlődik meg az államban. A ember teljesen eljutott már az anyag megértéséhez, a maja és a szellem nászáig, s ez egyben az az időpont is, amikor a személyiség felfogásához is elérkezett. Érthető tehát, hogy ez volt az a kor, amikor az Istent személyes jelenség formájában tudta megérteni, amikor a Föld szelleme is személyiséggé válhatott. Maga az Isten is mint ember, mint személyiség jelenik meg az Atlantisz utáni kultúra közepén. Mintha csak képben jelennének meg az akkor történtek, amikor az ember a görög műremekekben önmaga mását alkotja meg. S amikor a görög kultúráról a rómaira térünk át, és a nagy római kor típusait látjuk, az az érzésünk, mintha a görög isten-szobrok szálltak volna le talapzataikról, és járkálnának tógában a többi ember között. Szinte látjuk őket!

Ez volt az ember fejlődése: azzal kezdte, hogy az istenség tagjának érezte magát, és végül eljutott személyisége átérzéséig. Ekkor már magát az Istent is személyiségként tudta felfogni, aki leszállt, és testet öltve élt az emberek között.

Ezek után arra a kérdésre kell felelnünk, miért az emberi fejlődésnek éppen ebben a korszakában lépett fel Krisztus-Jézus. Hogy ez a misztérium hogyan fejlődött tovább, hogyan látták előre a próféták a korábbi fejlődés folyamán, és hogy miképpen fog hatni prófétailag tovább a távoli jövőben, erről beszélünk legközelebb.