"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Világ, a Föld és az Ember (10)

9. --

[A fizikai tér meghódítása az Atlantisz utáni kultúrákban. Az atlantiszi emberek vándorlásai és keveredésük Európa, Ázsia és Afrika régebbi népességével. A szellemi lények megélésének fokozatos megszűnése és az érzékszervek kitárulkozása a materiális dolgok felé, az európai és a keleti népcsoportoknál. Én-élmény Európa déli részén és Ázsia közepén. Tudatváltozások az ó-indiai, óperzsa, káldi és egyiptomi kultúrákban. Én-tudat az Ótestamentum kiválasztott népénél. Jehova az „én vagyok” előkészítője. A visszaverődött és a közvetlen Krisztus Nap-fény. A szellemi és a fizikai közötti kapcsolat a görögöknél és a rómaiaknál.]

Stuttgart, 1908. augusztus 13.

Feladatunk most már az lesz, hogy az ember származásának felderítésével érthetővé tegyük mai szellemi állapotát, mai szellemi horizontjának létrejöttét. Láttuk, hogy az ember miként fejlődik a lemuriai és az atlantiszi koron keresztül úgy, hogy egyre jobban hasonlít mai alakjához. Ma továbbmegyünk - amennyire ez témánk megértéséhez szükséges -, az atlantiszi kortól napjainkig.

Tudjuk, hogy az atlantiszi kor közepe előtt az ember tudata még egészen más volt, mint ma. Nappal, amikor fizikai testében volt - amennyiben ezt így lehet mondani -, a tárgyakat egyáltalán nem látta olyan éles körvonalakkal, mint ma, hanem többé-kevésbé elmosódottan. Ezzel szemben viszont éjszaka, a fizikai test elhagyása után, nem az álomnélküli alvás letompított tudatállapotában volt, hanem egy szellemi világban szellemi lényeket tudott érzékelni. A továbbiakban most nem érintjük, hogy azok a szellemi lények - akik szintén megtestesülni igyekeztek az atlantiszi testekben - bizonyos szövetségben éltek az emberekkel. Csak azt tartjuk szem előtt, hogy abban az időben az ember közvetlen tapasztalatai útján ahhoz a meggyőződéshez jutott, hogy az emberek világához, amelyhez ő maga is tartozik, felfelé még más világok is sorakoznak: az angyalok, az arkangyalok, stb. világa. És az ember úgy ismerte ezeket a szellemi lényeket, mint a fizikai világban embertársait, tehát úgy hogy - ha szabad ezt a kifejezést használnom - szemtől-szembe állt velük, de szellemi módon. Azután elérkezett az az idő, amikor a tárgyi tudat nappal - felébredéstől alvásig - mind világosabbá válik, míg az éjszakai tudat egyre jobban eltompul, elsötétedik. Ez akkor történik, amikor az ember adottságként megkapja az ént, vagy az „én vagyok” csíráját. Ettől az időponttól kezdve az ember megtanulja a tárgyak érzékelését és ezzel egyidejűleg öntudata is megkapja azt a formát, amelyet mindjobban ki kell fejlesztenie.

Az egész világot úgy kell elképzelnünk, hogy mindenütt fokozatok vannak benne. Gondoljuk el, hogy az ember felett álló lények sorában, éppen úgy mint az állat- és az ember-világ lényei között is, a legkülönbözőbb fokozatok vannak. Az angyalok világában vannak az emberhez igen közel álló lények, de vannak olyanok is, akik magasabb, magasztosabb fokon állnak. Ha megfigyelnénk ezeket a magasabb világokat, az elképzelhető legkülönbözőbb fokozatokat találnánk meg bennük. Mindenekelőtt tudnunk kell azt, hogy ezeknek a magasabb szellemi lényeknek bizonyos vonatkozásban - triviálisan kifejezve - szintén volt valami hasznuk abból, hogy az ember éjszaka a maga tompa, szellemi tudatával még felemelkedhetett a magasabb világokba; belső világukat gazdagították azzal, hogy az emberekkel érintkeztek. Mert ezek a lények akkor még benső kapcsolatban voltak az emberrel; inspirálták őt, hatottak imaginatív, de természetesen tompa tudatára. A régi idők emberét úgy kell elképzelnünk, hogy amikor fizikai és étertestéből kivonult, ez úgy történt, mintha egy ilyen magasabb lény - tágabb értelemben a magasabb lények serege - fogadta volna magához. Alapjában véve ez ma is így van, csak ma már semmit sem tud róla az ember, míg abban az időben, bár tompa szellemi látással, de mégis tudott róla. Már említettem más előadásokban, hogy az alvásra az embernek ma is szüksége van; az alvásnak hatalmas feladata van. Az ember a nap folyamán fizikai és étertestét folyamatosan elhasználja. Nappali életünk: e két testnek az elhasználása, és amit este fáradtságnak érzünk, az nem egyéb, mint annak kifejeződése, hogy a fizikai és étertesttel az asztráltest kerülő útján át a külső világot észleltük és az érzések, impulzusok, bánat és fájdalom, elhasználták a fizikai és étertest erőit, ezért este fáradtak vagyunk, hiszen egész nap fizikai és étertestünk szétrombolásán dolgoztunk. Amikor éjszaka a fizikai és az étertest az ágyban nyugszik, az asztráltest és az én egyáltalán nem tétlen, hanem erőit az egész éjszaka alatt a fizikai és étertestbe küldi, a szétrombolt és az elhasznált erők helyreigazításán dolgozik. Ezt azonban nem tehetné meg, ha a fizikai és az étertest elhagyása után egy másik világ nem fogadná magába. Az ember világa felett valóban egy szellemi világ van, az angyalok, arkangyalok és más lények világa. Valósággal óceánja ez a minket körülvevő szellemi lényeknek. Nappal elválasztanak minket tőlük észleléseink és a testünket körülhatároló bőr. Éjszaka azonban elmerülünk a szellemeknek ebben az óceánjában és az asztráltest innen szívja magába azokat az erőket, amiket azután beleáraszt a fizikai- és étertestbe, hogy így regenerálja őket. Minderről ma még semmit sem tud az ember, de amikor még tompa szellemi látása volt, látta, hogy az asztráltest és az én hogyan vonul ki fizikai- és étertestéből, s hogyan fogadja be azokat az isteni-szellemi világ.

A fizikai világban bizonyos módon megmutatkozó jelenségek a szellemi világban egészen másképp nyilvánulnak meg. Az isteneknek is hasznára van az, hogy részt vesznek az emberiség életében. Erről képet kapnunk nem egészen könnyű, de annál szükségesebb ahhoz, hogy az ember és a világ egymáshoz való viszonyát megérthessük. Mondtuk már, hogy a Föld a szeretet bolygója; és a szeretetteljességgel csak a Földön fejlődik ki. Durva kifejezéssel azt mondhatjuk, hogy a szeretetet itt kell „kitenyészteni”. Az istenek azzal, hogy részt vesznek az ember életében, meg is ismerik ezt a szeretetet, más vonatkozásban viszont ők azok, akik az emberiségnek ezt a szeretetet ajándékozzák. Ezt igen nehéz elképzelnünk; pedig nagyon is lehetséges, hogy valamely lény egy másikba egy képességet valósággal beleolt és ezt a képességet mégis csak a másik lényen keresztül ismeri meg. Képzeljünk el egy igen gazdag embert, aki a gazdagságon kívül soha semmi mást nem ismert, nem ismerte a jótett nyomán fakadó mély lelki elégedettséget. És ez az ember most jót cselekszik; egy szegény embernek ajándékoz valamit; a szegény ember lelkében az ajándék a hála érzését kelti fel és a hála érzése is adomány: nem volna, ha a gazdag ember nem ajándékozott volna valamit. A vagyonos ember azonban nem érezte, hanem felkeltette a hálát. O adta a hála érzését, de csak visszaverődését ismerheti meg, amikor visszasugárzik attól, akiben felkeltette. Így van ez kb. a szeretet adományával is, amit az istenek mintegy belecsepegtettek az emberbe. Az istenek olyan magas fokon állnak, hogy felszíthatják az emberben a szeretetet. Így az ember át tudja élni a szeretetet, de a szeretetet, mint realitást, az istenek csak az emberen keresztül ismerik meg. Lejönnek a magasságokból és belemerülnek az emberiség óceánjába és érzik a szeretet melegét. Hiszen tudjuk, hogy ha az emberek nem élnek szeretetben, akkor az istenek nélkülöznek, mert az emberekben élő szeretet a táplálékuk. Minél több a szeretet az emberekben a Földön, annál több táplálékuk van az isteneknek az égben, minél kevesebb a szeretet, annál inkább éheznek az istenek. Az isteneknek bemutatott áldozat alapjában véve nem más, mint az emberben megfogant szeretet felemelkedése az istenekhez.

Elképzelhetjük, hogy abban az időben, mikor az emberek tudatában még élt az istenség, az emberek és az istenek kölcsönös érintkezése egészen más volt, mint később. Az isteni-szellemi lények között voltak olyanok, akik azért nem tudtak többé az emberekhez kapcsolatot találni, az ember szférájához érni, mert az ember nem tudott már a maga tompa szellemi tudatával hozzájuk felemelkedni. Az atlantiszi időkben az ember isteni-szellemi lények sokaságával élt együtt és minél kevésbé tudott az istenekhez feltekinteni, annál kevésbé élhette át az isteni lények egy bizonyos csoportja azt, amit azelőtt az emberektől kapott. Vannak az atlantiszi istenek között olyanok, akik Atlantisz elpusztulása után egyre jobban nélkülöztek, éheztek, mert az emberek már nem találták meg az istenekhez vezető utat.

Vegyük szemügyre a továbbfejlődést ebből a szempontból. Tudjuk, hogy a mai Írország közelében lévő földsávon éltek az atlantiszi idők legelőrehaladottabb lényei, a további fejlődésre legalkalmasabb, legérettebb emberek. Ezek nyugatról keletre vonultak, benépesítették Európát; a többiek továbbvonultak. A legelőrehaladottabbak a mai Közép-Ázsia vidékére vándoroltak, mások pedig Afrikába, ahol azonban még a régi atlantiszi korból és Lemuriából származó lakosságra találtak; ezekkel sokféleképpen keveredtek és így jöttek létre azok a keveredések, amelyeket a görögök különböző művészi formában a szatír-, Merkúr-, és Zeusz-ábrázolásaikban örökítettek meg. Így folyt le a vándorlás nyugatról keletre és elképzelhetjük, hogy ezzel együtt az ember tudatállapota is mindinkább megváltozott. A régi szellemi tudat némi maradványa még megvolt, de egyre csökkent. Voltak olyan emberek, akik a beálló atlantiszi katasztrófa idején a szellemi látás tudatának még a nyomát is elvesztették már, de voltak olyanok is - és ilyeneket az Ázsiába, Európába és Amerikába vándoroltak között is találunk -, akik a szellemi látás némi maradványát még megőrizték. Mindenütt akadt olyan ember, aki bizonyos körülmények között, pl. az elalvás és felébredés idején, a szellemi világba valóban be tudott tekinteni. „Wotan személyiségét” a régi atlantisziak jól ismerték; olyan közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban voltak vele, mint a mai ember uralkodójával. A tudatos kapcsolat közte és az emberek között mindinkább elveszett, habár az európai lakosságban, az ősgermánok között, még hosszú ideig voltak olyan emberek, akik olyan tudatállapotban, amelyet az ébrenlét és az alvás tudatállapota közötti átmenetnek nevezhetünk, - kapcsolatot tudtak találni Wotannal. Wotan valóban élt a szellemi világban, de fejlődése később már megkötötte őt és a régi módon már nem tehette magát népszerűvé. Ázsiában is voltak ilyen képességű emberek. Ez az állapot azokba a későbbi korokba nyúlik bele, amelyekről már a történelem is beszél. Az emberek ekkor még megőrizték az eredeti, természetes szellemi látást és saját tapasztalatuk alapján beszélhettek az istenekről.

Mivel pedig az emberek mindinkább leszállnak a fizikai anyagba, az anyagi világba, az istenek egyre kevésbé tudják fenntartani velük kapcsolataikat. Lassanként egyesek már csak némely kiválasztott emberrel tudtak érintkezést találni. Bizonyos istenalakok nem szállhattak le többé a közönséges emberhez, hanem csak olyan személyiségekkel léphettek kapcsolatba, akik meghatározott módon közeledtek, fejlődtek fel hozzájuk. Csodálatosan keveredett össze az általános felfogás a még megmaradt szellemi látással és a beavatási princípiummal. Ennek a keveredésnek a kifejeződése a germánok tudatában megmaradt. Az atlantiszi korban az emberek tudták a következőt: „Mint ahogy az alvás ideje alatt, mikor nem vagyok már fizikai és étertestemben, felemelkedem az istenek birodalmába, úgy szállók fel az istenek birodalmába halálom után is; ismerőseim ők, s ott ismét találkozhatok velük.” Es büntetésfélének érezték, ha az ember halála után esetleg egy bizonyos ideig nem tekinthetett fel az istenekre, s az istenek nem vették őt maguk közé. Büntetésnek tekintették, ha halála után, mivel földi életében túlságosan belemerült a materiális világba, bizonyos megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie. De meg voltak győződve arról, hogy azokat az embereket, akik a materiális életet nem becsülték többre, mint a nem materiálisát, nem tartja vissza az anyagi világ, hanem rögtön haláluk után beléphetnek a szellem általuk jól ismert birodalmába. Az Európában letelepedett népek felfogása szerint a csatában bátran küzdő, a háborúban eleső harcos többre értékeli a harci dicsőséget, mint a fizikai világot. Főleg a bátor harcost tartották olyan embernek, aki nem csügg a fizikai életen. Es az volt a meggyőződésük, hogy a hős közvetlenül a halál után meglátja valamelyik istenséget. Arról azonban, aki mint bátor harcos nem eshetett el a csatatéren, aki nem tanulta meg, hogy a szellemi értékeket többre becsülje a materiális életnél, arról azt mondták, hogy „szalmahalál”-t halt, vagyis nem méltó arra, hogy közvetlenül a szellem birodalmába vétessék fel, hanem előbb abba a birodalomba kellett belépnie, ahol bizonyos megpróbáltatások várnak rá. A „találkozás a valkűrrel” ennek a felfogásnak a kifejezése és kapcsolatban van a régi szellemi látásra való emlékezéssel. Joggal képzelhették úgy hogy a csatatéren eleső harcost a valkűr felviszi magához; és érthető, hogy az ilyen elképzelési mód megegyezik a régi időkben Európában kialakult beavatás szimbolikájával. Más népeknél más fogalmak alakultak ki; Európa vidékein azonban a személyes bátorság és derékség a legértékesebb tulajdonság volt.

Minden időkben, s jogosan, azt értették beavatás alatt, hogy az ember már életében tapasztalhatta azt, ami rendes körülmények között csak a halál után tapasztalható, vagyis: közvetlenül átélheti a közösséget a szellemi világgal. A harcos a csatatéren élte át először találkozását a valkűrrel, világos, a beavatandónak ezt a találkozást már fizikai életében át kellett élnie. Európa egyik részében Siegfriednek a mítoszban is fennmaradt alakját tartották a germán beavatás utolsó hősének. Ezért a monda szerint, miként a harcos a csatatéren, úgy Siegfried még földi életében találja meg a kapcsolatot a valkűrrel. Így láthatjuk, hogy az egyes ember életében is megmutatkozik az, ami általában a beavatás princípiumára érvényes.

Most képzeljük magunkat a nyugatról keletre vándorló, vagyis Európa népességének lelkiállapotába. Fejlődésükben bizonyos módon elérték azt a fokot, ahonnan a továbbfejlődést megkezdhették. Ezek nem csontosodtak meg, hanem megtartották a továbbfejlődés csíráját. A szellemi látás azonban éppen náluk maradt meg aránylag igen erőteljes képesség formájában. Az atlantiszi kontinensről elvonuló népek közül az európai népekben volt meg leginkább a szellemi látás képessége; az afrikai lakosságban ez kevésbé volt meg. Ázsiában a legelőrehaladottabb és a már igen korai időben odavándorló nép egy még régebbi néppel került össze, amelynek még az előbbi korból származó szellemi látása volt. Így tehát ebben az időben itt is nagymértékű szellemi látóképességet találunk. Volt azután a Góbi-sivatag közelében egy bizonyos kis csoport, amely az atlantiszi kornak éppen a legelőrehaladottabb embereiből állt.

Milyen emberek voltak ezek? És egyáltalában mit jelent az, hogy ők abban a korban a „legelőrehaladottabbak”? Ez azt jelentette, hogy a legkevésbé tudtak már a szellemi világba betekinteni, mert akkor éppen az jelentette a haladást, hogy elszakadtak a szellemiségtől és leszálltak a fizikai világba. Voltak olyan emberek, akiknek azt kellett érezniük: „Egyszer régen kapcsolatban voltunk a szellemi világgal, most azonban nem vagyunk már kapcsolatban vele.” A szellemi világ elvesztése felett érzett bánat élt ezeknek az embereknek a szívében, vágyódtak azután a világ után, amelyből kiszorultak, s amelyet többre becsültek, mint a fizikait.

Az európai népeknél más viszonyok uralkodtak: itt sokan voltak, akik bizonyos körülmények között a szellemi világokba be tudtak még tekinteni. És ha abban az időben, amikor Európában még voltak misztériumok, a beavatottak - akik szellemi fejlettségük következtében teljes tudattal emelkedhettek fel a magasabb világokba - a szellemi világról, egyik vagy másik istenalakról, vagy az ember halál utáni szerepéről mondtak el valamit mítoszokban, mondákban, legendákban és magasztos képekben: mindig akadtak olyan emberek, akik megértették őket, mert bizonyos mértékben maguk is látták még mindezeket. A régi Európában a sajátos élet - és települési viszonyok nagyon is lehetővé tették, hogy ha a magas isteneket nem is, de a szellemi világot a be nem avatottak is átélhessék, ezért hittek itt az emberek a szellemi világokban. Valóban meghitt viszonyban voltak e világokkal, s ember voltukat is egészen más értelemben érezték át, mint a Föld más népei.

Helyezkedjünk egy kissé a régi európaiak lelkivilágába. Így gondolkodtak: „látom, hogy kapcsolatban vagyok az istenekkel, hiszen felérek az istenek birodalmáig.” Ezért éppen Európa földjén erős személyiségtudat, az emberi személyiség isteni értékének s mindenekelőtt a szabadságnak igen erős tudata fejlődött ki. A személyiségtudat volt az, amit a dél felé húzódó, görög és itáliai félszigetet benépesítő európai néptömegek magukkal hoztak. Főleg az etruszkokban találjuk meg ennek a szabadságérzésnek az utórezgését. Ez az erős szabadságérzés, amit az etruszkok spirituális alapon tartottak meg maguknak, még sajátos művészetükbe is beleáramlik. Az etruszk nép már ott volt az itáliai félszigeten, mielőtt a régi római királyság megalakult és felfogásában magas fokú szabadságérzés jutott kifejezésre; az etruszk birodalom felépítése természetesen hierarchikus volt, de a legnagyobb értelemben vett szabadságérzés is érvényesült benne. Minden egyes város nagy gonddal vigyázott a maga szabadságára és valamilyen, a későbbi felfogásnak megfelelő államszövetséget elviselhetetlennek tartottak volna. Ez a szabadság és személyiségérzés az előbb említett okokból északról a déli félszigetre került. A messzi Ázsiába vonuló többi ember között azonban volt egy kis csoport, amely elől az isteni szellemi világok a leginkább visszahúzódtak. E kis csoportban ebből a legmélyebb alkonyati sötétségbe merülő világból egyet meghódított, egyet megmentett magának: az „én”-t, az „én- vagyok”-ot. Azt az érzést, hogy az „én vagyok”-ban van lényünk örök és a szellemi világból származó középpontja, hogy a régebben látott istenalakok úgyszólván szent emlékezéssé váltak, és hogy ez a biztos középpont, amely megmaradt számukra, erejüknek az alapja. Még nem érezték át az „én”-t a maga teljességében - ehhez egy későbbi kor kellett -, de éppen a legelőrehaladottabbaknál, azoknál tehát, akik a legmélyebbre szálltak alá, egy bizonyos érzület alakult ki, amelyet kb. így írhatunk le: „Mindenekelőtt azt a törekvést kell ápolnunk magunkban, hogy a lelkünk legmélyén rejtőző emlékezésben tudatossá tegyük isteni voltunkat.” Ha el is felejtette ez a lélek, hogy mit jelentett neki egykor az istenekkel való érintkezés, mégis megtalálhatja újra az istenekhez vezető utat, ha betekint a maga benső világába, az „én-érzésbe”. Ezért fejlődött ki az alak nélküli Isten fogalma, aki nem jelenik meg külső formában s akit az embernek a maga legbensőbb lényében kell keresnie; ez a felfogás ősrégi ebben a népcsoportban és az emberiség továbbfejlődése alatt parancsolattá változott: „Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlatosságot azoknak formájára, amelyek ott fenn az égben vannak.”

Az ősrégi időkben magát az Istent, mint képet élte át az ember. Most ez a kép elrejtőzött és az ember minden erejével arra törekedett, hogy énjében az alaknélküli Istenről alkosson magának fogalmakat és gondolatokat, hogy felfoghatóvá és érzékelhetővé váljék számára az isteni erő. Ez azonban nem történhetett meg azonnal. Az Atlantisz utáni kultúrák első idejében még túl erősen emlékeztek az emberek arra, amit elvesztettek; a lélek azt érezte, hogy „a kapu becsukódott”; és mégis túl hatalmas volt a vágy azután, hogy az ember ismét feljusson a szellemi világba. Ezért elsőnek az a kultúrkorszak alakult ki, amelyben az elveszett, elrejtett szellemi világ utáni vágy érzése volt az uralkodó; istent megillető tisztelettel tekintettek fel ebben a korban a beavatottakra, s így könyörögtek: „Engedd, hogy részesei legyünk ennek az elveszett világnak!” Es a beavatottak hatására alapította meg bizonyos gyarmatosító áramlat a Védák-előtti, áhítatot keltő, csodálatos, ősrégi indiai kultúrát. E kultúrának utolsó lecsapódása a Védák-könyve. Az indiai kultúrában olyan nagy volt a vágyódás a szellemi világ iránt, hogy mesterséges úton igyekeztek a régi istenekkel és szellemekkel a kapcsolatot újra megtalálni. A vágy, hogy az ember elmenekülhessen ebből a világból, amelybe belekerült, mint erőteljes érzés, ebben az Atlantisz utáni első kultúrában keletkezett. Ez az érzés élt azoknak a lelkeknek a mélyén, akik még a nagy beavatottak, a szent risik tanításaiban részesülhettek. Láthatjuk, hogy miként fejlődik ki a régi indiaiakban ez az érzés: „A világ, amit magunk körül látunk, s amit most meghódítottunk magunknak - a fizikai tér világa -, értéktelen, s csak illúzió: maya; de annál értékesebb a csalódást keltő fizikai tér mögötti világ!” így alakul ki az az érzés, hogy a fizikai világ értéktelen, menekülni kell előle, és a szellemhez kell eljutnunk. Ez az érzés, amely az ősrégi indiai kultúrának az alapja, azért fejlődik ki, mert az ember elveszíti erőteljes személyiségérzetét, ha az istenségektől egészen lefűződöttnek tekinti magát és csak az istenség utáni vágyódásban él.

Az indiai arra törekszik, hogy személyiségének kioltásával teljesen feloldódjék az istenségben; inkább pusztuljon el a személyiség sajátos értéke, semmint hogy az ember ebben a személyiségben éljen. E régi kultúrát főképpen mint hangulatot kell elfogadnunk, akkor megértjük ezt a menekülést a matériából: az embernek, ha meg akarta keresni az istenséget, meg kellett szabadulnia az érzékelhető világ kötelékeitől, ki kellett emelkednie minden illúzióból, „maya”-ból.

Az ősrégi indiai kultúra kora volt az Atlantisz utáni első korszak. Az Atlantisz utáni kultúrának azonban az a missziója, hogy az ember a világot, amelybe beleállították, mindinkább a maga világának érezze, egyre jobban meghódítsa. A fizikai világ meghódításának első fázisa a Zarathusztra előtti perzsa kultúrában játszódik le. A történelem előtti perzsákról van itt szó, akik az átvándorolt utolsó atlantisziak egyik csoportjától származtak. A régi perzsáknak már más tudatuk volt, nem olyan, mint az indiaiaké; ők a fizikai világot már valóságnak érezték. A fizikai világot nem tartották idegenszerűnek, s azt mondták: „Itt a fizikai téren is meghonosíthatjuk, s ápolhatjuk a szellemet.” Már figyelemre méltatták a fizikai világot; még nem tanulmányozták, de figyelemre méltatták. A fizikai világot még ellenségüknek érzik, de úgy érzik, hogy az ellenséget le is tudják győzni. Az ember Ormuzd isten barátjává, társává szegődik, hogy az anyagi világot megválthassa. Tevékenysége a fizikai világra irányul; lassanként sejteni kezd valamit abból, hogy ez a világ nem csak „maya”, nem csak lényeg nélküli látszat, hanem figyelemreméltó valóság.

Az atlantisziak egy másik csoportja, az atlantiszi katasztrófa után, főleg Kis-Ázsiába és Afrikába vonult és ott a káldeai és az egyiptomi kultúrát alapította meg. Itt már ismét egy nagy lépéssel továbbhaladtak a fizikai tér meghódításában. A külső, érzékelhető világot már nemcsak ellenségesnek, vagy éppen semmisnek érzik, hanem feltekintenek a csillagokra és azt mondják: „A csillagvilág nem maya, nemcsak látszat.” Es elmélyedve tanulmányozzák a csillagok pályáját, tanulmányozzák, hogy miként közeledik egyik csillag a másikhoz, milyen változásokon mennek át a csillagképek, s így gondolkodnak: „Ez a csillagos ég a külső kifejeződése a világot kormányozó isteneknek, olyan írás, amelyet az istenek írtak. A külső érzékelhető világ nemcsak látszat, hanem az istenek megnyilatkozása. ” - Az ember ebben a korban tehát egy lépéssel továbbhaladt: az érzékelhető fizikai világot az istenség kifejeződésének tekinti s bölcsességet kezd keresni benne. - Az egyiptomi kultúrában pedig tekintete leszáll a mennyből a Földre; a geometriát tanulmányozza, hogy uralkodhasson a Földön; összepárosítja a fizikai anyaggal azt, amit szellemével elérhet. - A fokozatosan továbbhaladó fejlődésben ez nagy lépést jelent.

A harmadik kultúrkorszakban ismét elkülönül egy kis csoport, amely bizonyos módon felveszi magába a régi tradíciókat és új vívmányokat; e kis csoport beavatottjai megőrizték az ősrégi bölcsességet, az istenek szövetségét; és tudásukat, azt amit a szellemi világban nyert tapasztalatok útján megtudhattak, tovább is tudták adni; de felvették magukba a káldeai és egyiptomi bölcsességet is. A káldeai bölcsességet - az istenek írását a kozmikus térben - és az egyiptomi bölcsességet, amely abban nyilvánul meg, hogy a szellemiséget szimbolikusan összeházasítja a fizikai világgal. Ez az az embercsoport, amelyet ilyen értelemben „kiválasztott népnek” kell neveznünk, s amelynek a világtörténelem legnagyobb korszakát kellett előkészítenie, az Ótestamentum népe, amelynek az Ótestamentummal, az összes ősrégi és a további eseményekre vonatkozó valóban legnagyobb és legjelentősebb dokumentum volt a birtokában. Nemcsak tudományos eltévelyedés, hanem nevetséges dolog is, ha valamilyen teremtéstörténetet csak megközelítően is ugyanolyan értékűnek tartanak, mint az Ószövetségét. Mert az Ótestamentumban találjuk meg hatalmas képekben az ember földre szállását, a leszállást az isteni magasságokból, s az Ótestamentum köti össze az ember történelmi élményeit a kozmikus eseményekkel. Mindezt pontosan, főleg pedig a kozmikus eseményekkel egybehangzóan írja le az Ótestamentum.

Láttuk, hogy „az én vagyok” csíráját a Földfejlődésben fokozatosan kellett előkészíteni. Láttuk, hogy ez az én-csíra sohasem fejlődhetett volna ki, ha a Nap nem vált volna el a Földtől, ha a Hold nem szakadt volna el a Földtől, és hogy ez az én-csíra fokozatosan csak úgy alakulhatott ki, hogy az isteni-szellemi világ bezárult az ember előtt. Most tisztázzuk azt a kérdést, hogy az 'én-csíra miként alakult ki! Mi az, amit az ember földi fejlődése alatt fokozatosan megtanul? Visszatekintünk azokra a régi időkre, amikor az ember a külvilágot még nem tudta érzékelni, amikor csak a szellemi világban élt: azután elérkezett az az idő, amikor a fizikai jelenségek elmosódottan megjelentek előtte, de még mindig észlelhette a szellemi világokat. Vajon ki volt az, aki az embert úgy készítette elő, hogy a későbbi időkben, amikor a teljes Napot láthatta, érett is volt ehhez? Az az Isten, akit Jehovának neveztünk, aki különvált az Eloháktól, hogy a Holdról készítse elő a földi lét legmagasztosabb pillanatát. Jehova-isten akkor szivárogtatta bele az én-tudatot az emberbe, amikor az még nem érzékelhette a külső világot. Jehova volt az, aki besurrant a letompított tudatállapotban átélt régi beavatásokba; ő jelent meg az emberek álmaiban, ő készítette elő az embereket lassanként arra, hogy később, Krisztus leszállásakor, érettek legyenek az én befogadására. Krisztus nem egyszerre jött, nem egyszerre szállt le a Földre; leszállása, személyes megjelenése csak befejezése volt ennek a folyamatnak; működni azonban már a régi időkben is működött a prófétákon keresztül. Krisztus - a János Evangéliumban - maga mondja, hogy azok, akik nem hittek Mózesben és a prófétákban, őbenne sem fognak hinni; mert - ezt mondja Krisztus - Mózes és próféták beszéltek őróla, bár még nem a Földön élőről, de az eljövendőről. Krisztusnak, ilyen értelemben, bizonyos története van a Földfejlődésben, már földi megjelenése előtt is. A régi misztériumokban mindenütt megtalálhatjuk Krisztusnak, Krisztus leszállásának történetét.

Ha tanulmányozzuk az európai misztériumokat, ha elmélyedünk ebben a régi misztériumvilágban, bizonyos tragikus vonást fedezünk fel benne. Ezekben az európai misztériumiskolákban azt mondták a beavatottak a tanítványoknak: „Felemelkedhettek ugyan a magas istenséghez, magas beavatásban is részesülhettek, de van valaki, akit most még nem ismerhettek meg teljesen, akire várnotok kell, s akiről még mi is mint csak eljövendőről tudunk beszélni; s ez Krisztus.” Az északi misztériumokban Krisztusról mindenütt, mint eljövendőről beszéltek; ismerni mindenütt ismerték, de nem úgy, mint aki már a Földön járt. Ázsiában, Egyiptomban ismerték őt a beavatottak s mindenütt tudták, hogy Krisztus közeledik s egyszer majd itt lesz a Földön. Mindenütt tudták, hogy a régi misztériumok nem vezethetik az embert a legmagasabb fokra. Ez jelképes ábrázolásokban fennmaradt. Csak nem szabad a dolgokat élesen körvonalazni. Szubtilisan részben igazságként, részben hasonlatként kell felfogni azokat. Fennmaradt valami abból a tragikus érzésből, amely eltöltötte az ember lelkét, ha a régi istenekre gondolt. Így várták Krisztust, tudván, hogy Krisztus fénye elhomályosítja majd az istenekét. Ezt megtaláljuk a legkésőbbi germán istenmondákban is. A monda Siegfriedet sajátságos tulajdonsággal ruházta fel: sebezhetetlenséggel. Az európai misztériumok szerint beavatott volt, de egy helyen sebezhető maradt, s később itt sebesítették meg, halálát is ez okozta. Hol volt sebezhető? Ott, ahol később a keresztet vitte az, akinek az eljövetelét várták. Azt a helyet, ahol Siegfried még sebezhető volt, a Golgotához vezető úton eltakarta a kereszt. Ez az utolsó emlékezés a régi európai misztériumokban megnyilatkozó tragikus momentumra. De gyakran utaltak az emberiség fejlődésének sajátságos menetére azokban a misztériumokban is, ahonnan az Ótestamentum származott, s amelyeknek Mózes volt a beavatottja. Mózes ezeket a misztériumokat, amennyire csak lehetségesnek látta, beleplántálta népébe. Amit most így elmondunk, több, mint puszta kép, ez mélyen a valóságban gyökerezik.

Tegyük föl, hogy az ember itt áll előttünk lényének négy tagjával, és énjére asztrál-, éter-, és fizikai testére rátűz a napsugár. Krisztus földre jövetelével az ember képes lett arra, hogy ne csak a fizikai, hanem a szellemi naperőket is magába fogadja. Azelőtt ez másként volt. Éjszaka, alvás alatt, amikor az asztráltest az énnel együtt a fizikai- és étertesten kívül tartózkodott, nem a közvetlen, hanem a visszavert napfény áradt le a Holdról az emberre; a visszavert fényt vette fel az ember és nem a közvetlen napfényt. Mint külső szimbolikus tény ez pontosan megfelel annak, hogy Krisztus ezelőtt a szellemi napsugárban élt és Jehova mindaddig, míg az ember érett nem lett a napbeli Krisztus-erők közvetlen befogadására, a visszavert Krisztus- fényt sugározza le a Földre. Jehova mintegy tükrözte Krisztust. Hogyan beszéltek tehát Krisztus megjelenéséről? Úgy hogy Jehováról szóltak. Ezért mondja Jehova Mózesnek: „Mondd meg népednek, én az én-vagyok vagyok”. Ez ugyanaz a név, mint amellyel később Krisztust illetik. Jehova még egyáltalában nem akarja a maga arculatát az emberiség felé fordítani. Krisztus eljövetelét készíti elő, Krisztus képét közvetíti az emberiséghez, mielőtt maga Krisztus szállna le hozzá. És mivel az embernek benső világa legmélyén, az „én vagyok”-kal kell megértenie Krisztust s az emberiség egész leszállását a fizikai világba, ezért az az embercsoport, amelynek Krisztus eljövetelét a legvalóságosabban kellett előkészítenie, a leghívebben kitart az alaknélküli Isten eszméje mellett. E kis csoportnak új fogalmat kellett Istenről kialakítania, a puszta emlékezés Isten régi alakjára már nem volt elegendő. Ez a nép a maga Jehova-vallásával valóban előkészíti Krisztus eljövetelét. Tudnunk kell azonban, hogy az erőteljes törekvéseknek erős impulzusokból is kell fakadniuk. Ezért kellett, hogy az Ótestamentum, az alaknélküli isten erőit felettébb hangsúlyozza: az Ótestamentumi vallás középpontjában egy alaktól és képtől elvonatkoztatott Isten áll, aki én-lénnyé koncentrálódott.

Hol ölthetett ez az Isten először olyan alakot, hogy az ember, aki most már a fizikai téren él, a Földet meghódította magának, megérthesse? Dél-Európában a bölcs gondviselés ekkor valami csodálatosat hozott létre. Bizonyos népek Ázsiából és Afrikából dél felé vonulva keveredtek az északról érkezett népcsoportokkal. A keleti népek magukkal hozták meggyőződésüket, amely szerint a „maya” értéktelen és a fizikai világot a szellem világává kell átalakítani. Ezek keveredtek azokkal, akik erős személyiségérzetet fejlesztettek ki. És a legerősebb szellemi erők, amelyek a nyugatról keletre vándorlás alatt a legvisszamaradottabb erők voltak, Kis-Ázsiába, a görög és itáliai félszigetre kerültek. Itt alakul ki a fejlődés negyedik fokozata. A fizikai tér meghódítása ismét egy lépéssel továbbhaladt. A harmadik, vagyis a káldeai-egyiptomi kultúra missziója az volt, hogy Istent a lélek mélységeiben sejtse, s értse meg; innen kellett származnia annak a népcsoportnak, amely Istent, mint fizikai tartalomtól mentes szellemi lényt, absztrakt módon kereshette. Dél-Európában azonban egy másik népcsoport keletkezett. Az északiak, akikben erősen kifejlődött személyiségük tudata, délre vándoroltak, s keveredésük a déliekkel az emberi lélek és a fizikai anyag harmonikus egyesülését hozta létre. Ez a társulás csodálatosan nyilatkozik meg a görög templomban, a görög műremekekben s a görög tragédiában, ahol az ember már saját sorsának ábrázolásába fog, saját szellemét rejti bele az anyagba, saját szellemét testesíti a külső tényekbe. Azt mondhatnánk: párosul a szellemiség a fizikai anyaggal s ebben a társulásban egyformán vesz részt mind a kettő. A görög műremekekben, a görög ember minden alkotásában egyformán vesz részt a szellemiség és a fizikai anyag. Bizonyos vonatkozásban ez a római embernél is így van. A római úgy érzi, hogy: „Bennem él a szellem s személyiséggé válhat bennem.”

Az emberi fejlődésnek csakis ebben a korszakában ölthetett a fizikai téren valóságos külső alakot az, áld előre jelezte jövetelét. Krisztus csak akkor szállhatott le a fizikai világba, amikor az ember már meghódította magának. Krisztus eljövetele a régi kultúrában, mikor a fizikai világot „maya”-nak érezték s csak a múlt után érzett vágyódás élt az emberben, lehetetlen lett volna. De abban az időben, mikor a szellem és az anyag társulása bekövetkezett, az ember mindinkább a fizikai tér felé fordul. A szellem és az anyag társulása a görög művészetben és a rómaiak erőteljes polgári tudatában fejeződik ki. Ez volt az a kor, amikor a Krisztus -princípium húsban és vérben megjelenhetett.

Ezért tudnunk kell, hogy mindazok, akik működésükkel Krisztust megelőzték, jól ismerték Krisztust; próféták ők, akik hírül adták Krisztus eljövetelét; s Krisztus földre szállásában annak beteljesülését látták, aminek az előkészítésében részt vettek.

A következő előadásokban látjuk majd, hogy a kereszténység más elemekkel együtt a mi Krisztus utáni korunk alap-impulzusa, annak létrehozója. Ma arra az időpontra akartunk rámutatni, amikor az ember a fizikai tér meghódításával éretté vált az Isten-ember , vagyis Krisztus megértésére.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként