Ma egy olyan szellemtudományos szemlélődést akarunk folytatni, amely megmutatja nekünk, hogy az a tudás, amelyet az antropozófiai világszemlélettel érünk el, alkalmas arra, hogy felvilágosítást adjon a legszélesebb értelemben az életről. Nemcsak a mindennapi valóság élete lesz érthető számunkra az ilyen tudással, hanem felvilágosítást kapunk az életről abban a nagy, széles összefüggésben, amit akkor veszünk szemügyre, ha nyomon követjük a halálon át azon időkig, amelyek a halál és egy új születés között telnek el az ember számára. De éppen a mindennapi életre vonatkozóan tud nagy haszonnal járni nekünk a szellemtudomány, olyan rejtélyeket tud megfejteni számunkra, amelyek megmutatják, hogyan tudunk úgyszólván zöldágra vergődni az élettel. Mivel annak az embernek, aki nem képes beletekinteni a lét alapjaiba, sok minden érthetetlen marad abból, amivel az életben naponta, sőt óránként találkozik. Sok kérdés tornyosul fel számára, amely az érzéki megismerésből nem válaszolható meg, s ha ezek megválaszolatlanok maradnak, zavaróan nyúlnak bele az életbe, mialatt elégedetlenséget idéznek elő. Az elégedetlenség az életben azonban sohasem szolgálhatja az emberiség fejlődését és igazi boldogulását. Az élet rejtélyeinek százait tudnánk felsorolni, amelyek sokkal mélyebben világítanak bele az életbe, mint ahogy általában sejtjük.

Egy ilyen szó, amely sok rejtélyt foglal magába, a felejtés. Mindnyájan ismerik ezt, mint szót, amely annak az ellentétét mutatja, amit egy bizonyos kép, gondolat, benyomás megőrzésének nevezünk. Bizonyára mindnyájuknak voltak már mindenféle szomorú tapasztalatai azzal, ami a felejtés szó mögött rejlik. Végigcsinálták már azt a gyötrelmet, ami gyakran azáltal jön létre, hogy ez vagy az a képzet, vagy benyomás, mint mondani szoktuk, az emlékezetből kitörlődött. Talán akkor utána is gondoltak: miért kell olyasminek hozzátartozni az élet jelenségeihez, mint a felejtés?

Nos, ilyen dolgokról gyümölcsöző módon csak az okkult élet tényeiből nyerhetünk tájékozódást. Hiszen tudják, hogy az emlékezetnek, a memóriának van valami köze ahhoz, amit az emberi étertestnek nevezünk. Így előre bocsáthatjuk, hogy az emlékezés úgyszólván ellentétének, a felejtésnek van valami köze az étertesthez. Talán jogosult az a kérdés: van-e valami értelme az életben, hogy az ember olyan dolgokat, amelyeket egyszer képzetvilágában birtokolt, el is tud felejteni? Vagy meg kell elégednünk azzal, ami ezzel a képzettel kapcsolatban oly gyakran történik, hogy a felejtést úgyszólván csak negatívan jellemzik, hogy azt mondják: ez éppenséggel az emberi lélek egy hiányossága, hogy nem tud mindent minden pillanatban jelenlévőként birtokolni. Csak akkor kaphatunk felvilágosítást a felejtésről, ha ellentétének jelentését állítjuk lelkünk elé, az emlékezés jelentőségét és sajátosságát.

Ha azt mondjuk, hogy az emlékezésnek van valami köze az étertesthez, akkor joggal kérdezhetjük: hogyan van az, hogy az embernél az étertestnek van az a feladata, hogy a benyomásokat és képzeteket megőrizze, hiszen az étertest már a növénynél is jelen van, és ott lényegesen más feladata van? Gyakran beszéltünk arról, hogy egy növényi lénynek, amely előttünk van, a puszta kővel ellentétben egész anyagiságát áthatja az étertest. S az étertest a növényben a legszorosabb értelemben az élet princípiuma, az ismétlődés princípiuma. Ha a növény csak az étertest tevékenységének lenne alávetve, akkor a növény gyökerétől kezdve szakadatlanul csak a levél princípiumát, elvét ismételné. Hogy egy élőlényben a tagok mindig újra ismétlődnek, ezért az étertest felelős, mivel mindig az akarja előhívni ugyanazt. Van tehát ilymódon valami az életben, amit átörökítésnek nevezünk, a hozzá hasonló létrehozása. Ez lényegében az étertest tevékenységén nyugszik. Minden, ami az embernél és az állatnál is az ismétlődésen alapul, az éterikus princípiumra vezethető vissza. Amikor a hátgerincnél a gyűrűs csontok egymás után ismétlődnek, azt az étertest tevékenysége idézi elő. Hogy a növény növekedésében felül lezárul, hogy a virágzásban az egész növekedés összegezése jelenik meg, ez abból származik, hogy felülről a Föld asztralitása belehat a növény növekedésébe. Hogy az embernél a hátgerinc gyűrűs csontjai felfelé kiszélesednek, és koponyává s ott üreges csontokká válnak, ennek eredete az ember asztráltestének tevékenységében van. Így elmondhatjuk, hogy minden, ami lezáródásokat hoz létre, az asztrálishoz tartozik, és minden ismétlődést az éteriség elve idéz elő. A növénynek van éterteste és az embernek is. A növénynél természetesen nem lehet emlékezésről beszélni. Mert egyáltalán azt feltételezni, hogy a növény egy bizonyos öntudatlan emlékezettel megjegyzi, milyen volt a levél, amelyet létrehozott, s egy kicsit tovább nő, s az első levél mintája után hozza létre a következőt, ez fantáziáláshoz vezet, amelyre ma az újszerű természettudomány hajlamos. Ott például arról is beszélnek, hogy az öröklődés egyfajta öntudatlan emlékezésből származik. Ez most bizonyos ― csaknem azt mondhatnám, garázdálkodást jelent a természettudományos irodalomban, mivel a növénynél emlékezetről beszélni valójában puszta dilettantizmus, a legszélesebb értelemben.

Az étertesttel van dolgunk, amely az ismétlődés princípiuma. Hogy a különbséget megérthessük a növényi étertest és az emberi között, amelynek a növényi étertest tulajdonságai mellett még az a képessége is van, hogy az emlékezetet kialakítsa, világossá kell tennünk, hogy egyáltalán miben különbözik a növény és az ember. Gondolják csak el, hogy beletesznek egy növényi magot a földbe; akkor ebből a növényi magból egy teljesen meghatározott növény keletkezik. A búzamagból búzaszár és búzakalász jön létre, egy babszemből a babnövény. S Önöknek azt kell mondaniuk: bizonyos módon ez megmásíthatatlanul meghatározott a mag jellegénél fogva, ahogy ez a növény kifejlődik. Hiszen igaz az, hogy a kertész közbeléphet, és mindenféle mesterkedéssel nemesítheti, bizonyos módon átalakíthatja a növényt. De ez alapjában véve mégis valami kivételes, és különben mégis csak csekély mértékben mond ellent annak, amit az előbb azzal jeleztünk, hogy elmondtuk: egy olyan növény fog kifejlődni, amelynek egészen meghatározott alakja, növekedése, stb. van. Így van-e ez az embernél is? Bizonyára, egy bizonyos fokig ez az eset áll fenn, de csak bizonyos fokig. Látjuk azt, ha egy ember jön létre az emberi magból, hogy az ő fejlődése is bizonyos fokon lezárul. Látjuk, hogy néger szülőktől néger jön létre, a fehérektől fehér, és még sokfélét hozhatnánk fel, ami azt mutatná, hogy éppen úgy, mint a növénynél, az embernél is a fejlődés bizonyos határokon belül lezárul. De ez csak bizonyos határokig, a fizikai, az éterikus, sőt még az asztrális jelleg határáig tart. Kimutatható ez némileg a gyermek szokásaiban és szenvedélyeiben, aki egész élete folyamán úgyszólván hasonló marad elődei szenvedélyeihez, ösztöneihez. De ha az ember éppen úgy lezárt lenne egy bizonyos növekedés határán, mint a növény, akkor nem lenne olyasmi, mint a nevelés, a szellemi és lelki tulajdonságok fejlődése. Ha különböző szülők két gyermekére gondolnak, akik adottságok és külső sajátosságok tekintetében közeli rokonságban vannak, és elképzelik, hogy az egyik gyermek elzüllik, nem sokat törődnek nevelésével, a másikat azonban gondosan nevelik, jó iskolába küldik, tartalmas fejlődésen megy keresztül, akkor lehetetlen azt mondaniuk, hogy ez a tartalmas fejlődés már csírájában megvolt a gyermeknél, mint például a babnál. A bab minden esetben a csírából nő ki, nem kell különösebben nevelni. Ez a természetéhez tartozik. A növényeket nem tudjuk nevelni, az embereket azonban tudjuk. Át tudunk adni valamit az embernek, belevinni valamit, míg a növénybe nem tudunk hasonlót belevinni. Honnan származik ez? Ez azon alapszik, hogy a növény étertestének minden esetben meghatározott belső törvényszerűsége van, amely lezárt, amely magról magra fejlődött ki, és meghatározott köre van, amelyből nem tud kilépni. Másként van ez az ember étertesténél. Ez úgy van, hogy az étertestnek azon a részén kívül, amely a növekedésre van szánva - ugyanarra a fejlődésre, amelyet az ember is bizonyos határokon lezár, mint a növény, - hogy ezen a részen kívül az étertestnek úgyszólván még egy része van, amely szabad, amelyiket eleve semmire sem használnak fel, ha az embert a nevelés során nem látjuk el mindazzal, az emberi lélekbe nem illesztjük bele mindazt, amit az étertestnek ez a szabad része dolgoz fel. Így tehát valóban az étertestnek a természet által nem felhasznált része létezik az embernél. Az étertest e részét megőrzi az ember; nem használja fel növekedésre, sem természetes, szerves fejlődésére, hanem megtartja valami szabadként magában, amelynek segítségével felvehesse a képzeteket, amelyek a nevelés folyamán belejutnak.

Nos, a képzeteknek ez a felvétele azonban úgy történik, hogy az ember először benyomásokat kap. Benyomásokat mindig kell kapnia az embernek, mivel az egész nevelés benyomásokon és az éter- és asztráltest együttes működésén nyugszik. A benyomások befogadásához tartozik az asztráltest. Hogy ezt a benyomást Önök megtarthassák, hogy ne tűnjék el ismét, ehhez szükséges az étertest. Még a legkisebb, látszólag jelentéktelen emlékezéshez is szükséges az étertest tevékenysége. Ha például egy tárgyat szemlélnek, akkor ehhez az asztráltest szükséges. Ha azonban kézben tartják, ha a fejüket elfordítják, ehhez már az étertestre van szükségük. A megtekintéshez tartozik az asztráltest; hogy képzetet alkossunk, ahhoz már az étertestre van szükségünk. Tehát ha az étertest tevékenysége a képzetek ilyenfajta megőrzéséhez még igen csekély ugyan, ha tulajdonképpen, csak akkor jön tekintetbe, ha maradandó szokások, hajlamok, temperamentum-módosulások, stb. lépnek fel, ehhez mégis már az étertestre van szükség. Ennek ott kell lennie, még akkor is, ha egy egyszerű képzetet akarunk megőrizni emlékezetünkben. Mivel a képzetek mindenfajta megtartása bizonyos módon az emlékezeten alapul.

Nos tehát a nevelési hatásokon keresztül, az ember szellemi fejlődésén keresztül szabad éterikus tagjába sok mindent beleilleszt, s feltehetjük magunknak a kérdést: ez a szabad éterikus tag vajon jelentőség nélküli marad az ember növekedésére és fejlődésére? Nem, ez nem így van. Fokozatosan, minél idősebb lesz az ember - a fiatalabb években nem annyira - az éterikus tag részesedik abból, amit éterteste a benyomások és a nevelés folytán bekebelezett az emberi test egész életében, bensőleg is. S Önök a legjobban abból tudnak képzetet alkotni, ahogy közreműködik az, ha megengedik, hogy egy olyan tényt közöljek, amelyet az életben általában nem vesznek tekintetbe. Hiszen az ember úgy véli, a lelkieknek az ember életére általában nincs nagy jelentősége. Mégis előfordulhat a következő: gondolják csak el, hogy egy ember kap egy betegséget, egyszerűen azért, mivel egyfajta éghajlat valamely nem megfelelő körülményeinek van kitéve. Most feltételesen el kell képzelnünk, hogy ez az ember kétféle feltétel mellett betegedhet meg, például úgy, hogy az étertest szabad tagjában nem sok feldolgozni valója van. Tegyük fel, hogy ő egy közönyös ember, a külvilág kevés benyomást gyakorolt rá, aki a nevelés folyamán nagy nehézségekkel került szembe, akinél a dolgok egyik fülén be, a másikon kimentek. Egy ilyen embernél a meggyógyulás eszköze nem olyasmi lesz, ami például egy másiknál, aki élénk, eleven értelemmel rendelkezik, aki fiatalkorában sokat vett fel, aki sokat feldolgozott és ezért éterteste szabad tagjáról igen jól gondoskodott. Ezt természetesen a külső orvostudománynak még meg kell állapítania, hogy az egyiknél a gyógyulási folyamat miért nehezebb, mint a másiknál. Az étertestnek az a szabad része, amely energikussá vált a sokoldalú benyomások következtében, éppen itt szerez érvényt magának, részesül a belső mozgékonyságból a gyógyulási folyamatban. Számtalan esetben köszönik az emberek gyors vagy fájdalomnélküli gyógyulásukat annak, hogy fiatalságukban élénk szellemi részvétellel, szorgalmasan vették fel a benyomásokat, amelyek kínálkoztak számukra. Itt látják a szellem befolyását a testre! Egészen másként zajlik ez egy olyan ember gyógyulásában, aki érzéketlenül, tompán éli az életet, mint olyannál, akinek, az étertestnek ez a szabad része nem nehéz és letargikus, hanem mozgékony maradt. Hiszen Önök is meggyőződhetnek erről a tényről, ha nyitott szemmel szemlélik a világot, ha megfigyelik, hogyan viselkednek betegségek folyamán a szellemileg közönyös és a szellemileg élénk emberek.

Így látják, hogy az embernél az étertest mégis valami egészen más, mint a puszta növénynél. A növénynél hiányzik az étertestnek ez a szabad része, amelyik az embert továbbfejlesztette, s hogy az embernek ilyen szabad étertesti része van, ezen nyugszik alapjában véve az ember egész fejlődése. Ha összehasonlítják az ezer év előtti babot a mai babbal, akkor észrevesznek ugyan egy bizonyos különbséget, hiszen az jelentősen kicsi; a babok lényegében ugyanolyan alakúak maradtak. De vessék össze egyszer Európa embereit Nagy Károly korában a mai emberekkel: miért vannak a mai embereknek egészén más képzeteik és tapasztalataik? Mivel mindig volt egy szabad része étertestüknek, ami által felvettek valamit és természetüket át tudták alakítani. Ez az egész általánosságban érvényes. Most azonban egyszer meg kell szemlélnünk, hogyan mutatkozik meg részleteiben ez az egész hatásmód, amelyet jellemeztünk.

Tételezzük fel azt az esetet, hogy egy ember, akinek egy benyomása volt, nem törölte ki ezt emlékezetéből, hanem a benyomás ott marad. Először is, igen furcsa lenne, ha arra kellene gondolniuk, hogy minden, ami fiatalkoruktól benyomást gyakorolt Önökre, az élet minden napján reggeltől estig, mindig jelen lenne. Hiszen tudják, hogy ez csak egy bizonyos ideig a halál után van jelen. Akkor megvan a maga célja. De az életben elfelejti ezt az ember. Önök mind nemcsak számtalan dolgot felejtettek el, amit gyermekkorukban áléltek, hanem sok olyat is, ami tavaly - és bizonyára néhány olyasmit is, ami tegnap fordult elő Önökkel. Egy képzet, amely eltűnt az emlékezetből, amelyet "elfelejtettek", semmiképpen sem egész lényükből, egész szellemi organizmusukból tűnt el. Ez egyáltalán nem így van. Ha tegnap láttak egy rózsát, és ezt elfelejtették, a rózsa képe mégis jelen van Önökben, s éppen így a többi benyomások is, amelyeket felvettek, még ha közvetlen tudatuk el is felejtődött az Önök számára.

Nos, van egy nagy, óriási különbség egy olyan képzet között, amelyet emlékezetünkben tartunk, és ugyanazon képzet között, ha eltűnt emlékezetünkből. Tehát szemügyre veszünk egy képzetet, amelyet egy külső benyomás alapján alakítottunk ki, a amely most tudatunkban él. Majd lelkileg rápillantunk, ahogy fokozatosan eltűnik, fokozatosan elfelejtődik. De ott van, megmarad az egész szellemi organizmusban. Mit csinál ott? Mivel foglalkozik ez az úgynevezett elfelejtett képzet? Egész jelentőségteljes feladata van. Először ugyanis hozzákezd ahhoz, hogy az étertestnek ezen az Önöknek vázolt szabad részén, helyes módon dogozzék, és az étertestnek ezt a szabad részét használhatóvá tegye az embernek. Úgy van, mintha ott csak megemésztették volna. Amíg az ember felhasználja, hogy általa megtudjon valamit, addig nem dolgozik belsőleg a szabadon mozgathatón, az étertest szabad részén. Abban a pillanatban, amikor bele süllyed a felejtésbe, elkezd működni, így elmondhatjuk: az emberi étertest szabad részén állandóan dolgoznak, állandóan alakítják. S mi az, ami teremt ott? Ezek az elfelejtett képzetek. Ez a felejtés nagy áldás! Amíg egy képzet megragad emlékezetükben, addig ezt a képzetet ráhúzzák egy tárgyra. Ha egy rózsát szemlélnek, és ennek képzete emlékezetükben van, akkor a rózsa-képzetet ráhúzzák a külső tárgyra. Ezáltal a képzet a külső tárgyhoz van kötve, és belső erejét oda kell kisugároznia neki. Abban a pillanatban azonban, amikor a képzetet Önök elfelejtik, az belsőleg felszabadul. Ekkor elkezd olyan csíra-erőket kifejleszteni, amelyek belsőleg az ember étertestén dolgoznak. Így elfelejtett képzeteinknek egész komoly jelentősége van a számunkra. Egy növény nem tud felejteni. Természetesen benyomást sem tud fogadni. Már azért sem tudna felejteni, mivel egész étertestét a növekedésére használja fel, mivel semmi felhasználatlan rész nincs ott. Nem lenne semmije, ami kifejlődhetne, ha képzetek jutnának beléje.

Minden azonban, ami történik, törvényszerű szükségességből jön létre. Mindenütt, ahol valami jelen van, aminek fejlődnie kell, és fejlődésében nem kap támogatást, ott a fejlődés elé egy akadály teremtődik. Minden, ami egy szervezetben nem a fejlődésbe kapcsolódik bele, az akadállyá válik a fejlődés számára. Tegyük fel azt, hogy a szem belsejében mindenféle zárványok különültek el, olyan anyagok, amelyeket a szem normális víztartalma nem tudna felvenni; ezáltal a szem látóképességében zavar lépne fel. Semminek sem szabad maradnia, ami nem szövődik bele a környezetébe, amit nem lehet fölvenni. Így van ez a szellemi benyomásokkal is. Egy ember, aki például benyomásokat tudna kapni, és ezeket állandóan tudatában tudná tartani, könnyen odajuthatna, hogy az a rész, amelynek az elfelejtett képzetekkel kell táplálnia magát, túl keveset kapna ezekből az elfelejtett képzetekből, és mint egy béna rész, zavarná a fejlődést, ahelyett, hogy elősegítené. Ekkor egyúttal arra is meg lenne az ok, miért káros az, ha az ember éjszaka lefekszik, és mivel bizonyos gondjai vannak, a benyomásokat egyáltalán nem tudja kiparancsolni magából. Ha el tudná felejteni ezeket, akkor jótékony munkálkodást végezne étertestén. Itt kézzelfoghatóvá vált az Önök számára a felejtés áldása, s ugyanakkor utaltunk annak szükségességére is, hogy nem kell kényszeríteni magukat arra, hogy ezt vagy azt a benyomást megőrizzék, hanem sokszor meg kell tanulniuk, hogy egyiket-másikat elfelejtsék. Az ember egészségére a legnagyobb mértékben káros az, ha bizonyos dolgokat egyáltalán nem tud elfelejteni.

Amit itt a pillanatok mindennapi dolgairól mondani tudunk, az etikus-morális körülményekre is felhasználható. Olyasmi, amit egy karakter jótékony hatásának nevezhetünk, amely semmi haragot nem tart, valóban ezen alapul. Tönkreteszi az ember egészségét, ha haragtartóak vagyunk. Ha valaki kárt okoz nekünk, s mi annak a benyomását, amit nekünk okozott, felvesszük magunkba, és mindig visszatérünk erre, hamarosan azt látjuk, hogy mivel a kárnak ezt a képzetét ráhúzzuk erre az emberre, ekkor kívülről engedjük áramolni ezt a képzetet. Tegyük fel, azonban azt, hogy odajutnánk, hogy annak az embernek, aki kárt okozott nekünk, úgy nyújtanánk kezet, ha ismét találkozunk vele, mintha semmi sem történt volna; ez valóban gyógyító. S ez nem kép, hanem tény, hogy gyógyítóan hat. Egy ilyen képzet, amely kívülről ostobának és hatástalannak bizonyul, ha egy ember valamit tesz nekünk, az ugyanabban a pillanatban belülről gyógyító balzsamként árad igencsak sok mindenre, ami az emberben van. Ezek a dolgok tények, és belőlük még szélesebb értelemben láthatjuk a felejtés áldását. Ez a felejtés nem csupán hiány az ember számára, hanem olyasvalami, ami az emberi élet legjótékonyabb dolgai közé tartozik. Ha az ember csak az emlékezetet fejlesztené ki, s minden az emlékezetben maradna, ami rá benyomást gyakorol, akkor étertestének mindig többet kellene hordoznia, mindig gazdagabb tartalmat kapna, ugyanakkor bensőleg egyre jobban kiszáradna. Hogy fejlődésképes lesz, ezt a felejtésnek köszönheti. Különben úgy van, hogy egyetlen képzet sem tűnik el teljesen az emberből. Ez a legjobban annál a nagy visszaemlékezésnél mutatkozik meg, amely közvetlenül a halál után játszódik le előttünk. Ott megmutatkozik, hogy teljesen egyetlen benyomás sem vész el.

Miután a felejtés áldását a mindennapi életben semleges és morális területen is kissé érintettük, fontolóra vehetjük a felejtést a halál és az új születés közötti időre gyakorolt nagymértékű hatásában. Mi tehát alapjában véve a kamalóka, az embernek az az átmeneti ideje, amely a devachánba, a tulajdonképpeni szellemi világba történő belépése előtt húzódik? Ez a kamalóka ott van, mivel az ember közvetlenül a halál után nem tudja elfelejteni hajlamait, vágyait, élvezeteit, amelyekkel az életben rendelkezett. Az ember a halál után elsősorban fizikai testét hagyja el. Majd ott van az Önöknek már gyakran vázolt nagy emléktabló a lélek előtt. Ez két, három, legkésőbb négy nap után teljesen megszűnik. Majd megmarad az étertest egyfajta extraktuma. Mialatt az étertest tulajdonképpeni terjedelmes része kihúzódik és feloldódik az általános világéterben, visszamarad az étertest egyfajta esszenciája, csontváza, váza, de összehúzódva. Az asztráltest a hordozója minden ösztönnek, törekvésnek, sóvárgásnak, szenvedésnek, az érzéseknek, érzékeléseknek és élvezeteknek. Nos, az asztráltest nem jutna a gyötrő nélkülözés tudatára, ha azáltal, hogy még össze van kötve a az étertest maradványával, nem lenne állandóan lehetősége, hogy emlékezzék arra, amit az életben élvezett és amire vágyott. S a leszokás alapjában véve nem más, mint fokozatos felejtése annak, ami az embert a fizikai világhoz láncolja. Tehát itt is látjuk, hogy az embert kínozza az, hogy még emlékszik a fizikai világra. Ahogy az ember számára a gondok is kínzók lehetnek, ha nem akarnak eltűnni az emlékezetből, úgy a hajlamok és az ösztönök is gyötrőkké válnak, amelyek megmaradnak a halál után, s ez a gyötrő emlékezés az élettel kapcsolatban vésődik bele mindenbe, amit az ember kamalóka-ideje alatt visz véghez. S abban a pillanatban, amikor sikerül neki, hogy minden elfelejtsen, ami vágyként és sóvárgásként élt benne a fizikai világ iránt, akkor lépnek csak elő az előző élet szerzeményei és gyümölcsei úgy, ahogy azoknak a devachánban hatniuk kell. Ott válnak az új élet kialakításának formálóivá és mestereivé. Mivel alapjában véve úgy van, hogy az ember a devachánban azon az új alakon dolgozik, amellyel rendelkeznie kell, ha ismét az életbe lép. Ez a munka, ez az előkészülete későbbi lényének, ez adja neki a boldogságot, amit végig a devachán alatt érez. Ha az ember átment a kamalókán, akkor már elkezdi az előmunkálatokat jövendő alakjához. A devacháni életet mindig az tölti ki, hogy minden extraktumot, amelyet magával hozott, arra használja fel, hogy következő megjelenését ősképében alakítsa ki. Ezt az ősképet úgy formálja, hogy beledolgozza az elmúlt élet gyümölcseit. Ez azonban csak úgy lehetséges, hogy elfelejti, ami számára a kamalókában olyan nehézséget okozott.

Ha tehát mi szenvedésről és vágyakozásról beszélünk a kamalókában, akkor látjuk, hogy ez onnan származik, hogy az ember nem képes rá, hogy elfelejtsen bizonyos összefüggéseket a fizikai élettel, hogy a fizikai élet emlékezésként lebeg lelke előtt. Akkor azonban, amikor átment a „Léthe árján”, amikor átlépte a felejtés folyóját, ha megtanulta ezt a felejtést, akkor fordítja az előző inkarnáció eredményeit és tapasztalatait arra, hogy a következő élet ősképét, prototípusát részről-részre kialakítsa. S akkor kezd a szenvedés helyére lépni a devachán boldogító öröme. Éppen úgy, ahogy a mindennapi életben, amikor gondok gyötörnek bennünket, ha bizonyos képzetek nem akarnak eltűnni emlékezetünkből, mintha étertestünkbe egy elfásodott elszáradt rész tolakodna be, ami ártalmunkra van, éppen úgy van lényünkben egy rész a halál után, amely szenvedésünkhöz és nélkülözésünkhöz olyan sokáig hozzájárul, amikor a felejtéssel nem tudjuk átküzdeni magunkat a fizikai világgal való összes kapcsolaton. Ilymódon, ahogy a képzetek az ember számára a gyógyulás csírái lehetnek, úgy az előző élet minden tapasztalata az öröm forrásává válhat a devachánban, ha a felejtés folyóját átlépte az ember, ha mindent elfelejtett, ami őt az érzéki világban az élethez kötötte.

Így tehát látjuk, hogy az élet egész terjedelmében teljességgel érvényesek a felejtés és emlékezés ezen törvényei.

Most talán felvethetnék azt a kérdést: hogyan lehetnek az embernek egyáltalán képzetei a halál után arról, ami az elmúlt életében történt, ha el kell felejtenie ezt az életet? Azt mondhatná valaki: tudtok-e egyáltalán felejtésről beszélni, mert hiszen az ember levetette az étertestet, és az emlékezésnek és a felejtésnek mégiscsak van valami köze az étertesthez? Az emlékezés és a felejtés a halál után természetesen másfajta formában történik. Ezek úgy változnak meg, hogy a szokásos emlékezés helyére lép az olvasás az Akasha-krónikában. Ami a világban történt, nem tűnt el, hanem objektíven ott van. Míg a kamalókában eltűnik az emlékezés a fizikai élettel összefüggésben, ezek az események egészen más módon bukkannak fel, mialatt az Akasha-krónikában az ember elé lépnek. Tehát ott nincs szüksége az embernek az élettel való kapcsolatra, mint ahogy az a szokásos emlékezésnél adódik. Minden ilyen kérdés, amelyet felvethetnek, meg tud oldódni. Ehhez tartozik viszont az, hogy időt engedjünk magunknak, hogy ezeket a dolgok fokozatosan tegyük magunkévá, mivel nem lehetséges, hogy egyszerre legyen a kezünk ügyében minden, amivel valamit meg tudunk érteni.

A mindennapi életben is sok minden nyilatkozik meg számunkra, ha ismerjük ezeket a dolgokat, amelyekről most szó esett. Sok minden mutatkozik meg, ami az emberi étertesthez tartozik, a temperamentumoknak a emberre gyakorolt sajátságos visszahatásában. Hiszen már elmondtuk, hogy ezek a karakter-sajátosságok, amelyeket temperamentumnak nevezünk, az étertestben erednek. Vegyünk egy melankolikus temperamentumú embert, aki egyáltalán nem tud kikeveredni bizonyos képzetekből, amelyekről állandóan gondolkoznia kell. Egészen másként van ez, mint egy szangvinikus vagy flegmatikus temperamentumnál, ahol a képzetek csak úgy eltűnnek. A melankolikus temperamentum éppen abban az értelemben, ahogy ezt láttuk, ártalmas lehet az ember egészségére, míg a szangvinikus temperamentum bizonyos értelemben rendkívül kedvező lehet az emberi egészségre. Természetesen nem szabad úgy venni ezeket a dolgokat, hogy az ember azt állítja: az embernek arra kell törekednie, hogy mindent elfelejtsen. De látják, hogy éppen ezekből a dolgokból, ahogy megismertük őket, szangvinikus vagy a flegmatikus temperamentum egészségessége vagy előnyös volta mutatkozik meg, s a melankolikus temperamentum egészségtelensége. Természetesen ott a kérdés, hogy egy ilyen flegmatikus temperamentum vajon a helyes módon hat-e. Egy flegmatikus, aki csak triviális képzeteket vesz fel, könnyen felejt. Ez számára csak egészséges lehet. De ha csak ilyen képzeteket vesz fel, akkor ez másrészt egyáltalán nem lesz jó neki. Így hatnak egymásra a különféle dolgok.

Kérdés: vajon a felejtés csak egy hiánya-e az emberi természetnek, vagy talán valami hasznos? - ezt a kérdést a szellemtudományos ismeretekkel válaszoljuk meg. S másrészt látjuk, hogy erős morális impulzusokat is követni tudunk ilyen dolgok ismeretével. Ha az ember úgy gondolja, hogy boldogulására - ezt egészen objektíven szemlélve - hasznos, ha az okozott sértéseket és bántásokat el tudja felejteni, akkor ott egy egészen más impulzus van. Amíg azonban úgy véli, hogy ennek semmi jelentősége sincs, akkor semmiféle morális prédikáció sem használ. Ha azonban tudja, hogy el kell felejtenie, s hogy boldogulása ettől függ, akkor egészen másként engedi hatni magára ezt az impulzust. Nem szükséges, hogy ezt egyenesen egoistának nevezzük, hanem azt mondhatjuk: beteg és nyavalyás vagyok, tönkreteszem szellemi, lelki és testi bensőmet, így a világnak sem vagyok hasznos. Az ember a jó közérzet kérdését is egészen más szempontból szemlélheti. Aki kifejezett egoista, annál az ilyenfajta meggondolások nem sokat használnak. De aki az emberiség boldogulását tartja szem előtt, és ezért arra is gondol, hogy ebben közreműködjék, tehát közvetlen módon saját boldogulását is szem előtt tartja - ha az ember képes arra, hogy ezt meggondolja, akkor az ilyen szemlélődésekből morális eredményeket is nyerhet. S éppenséggel megmutatkozik az, ha a szellemtudomány belenyúlik az ember életébe, mialatt bizonyos szellemi körülményekről megmutatja számára az igazságot, hogy a legnagyobb etikai-morális impulzusokat hozza számára, amelyeket semmiféle más ismeret és semmiféle, csupán külsődleges morális parancs nem tud nyújtani neki. A szellemi világ tényszerű ismerete, ahogy azt a szellemtudomány közvetíti, ezért erősebb impulzus, amely a morál tekintetében is a legnagyobb előrelépést hozhatja az emberi életben.