Előrelépve annak kezdetétől, amit ma egy hete a betegségformák szemléletével és az ember egészséges életének szemléletével tettünk, e tél folyamán egyre közelebbre megyünk bele az ezzel összefüggő dolgokba. Minden szemlélődésünk tulajdonképpen az emberi természet megismerésébe csúcsosodik majd ki, amely pontosabb, mint mikor az antropozófia eddigi eszközeit tudtuk alkalmazni. Ma szemlélődéseinkbe Mózes tízparancsolatának lénye és jelentősége közötti konfliktust kell beillesztenünk, mivel erre majd később szükségünk lesz. Legközelebb olyan fogalmak mélyebb jelentőségéről fogunk beszélni, mint az eredendő bűn, a megváltás, és hasonlók, s meg fogjuk látni, hogy ezek a fogalmak legújabb, tudományos eredményeink fényében ismét visszanyerik jelentőségüket. Ehhez azonban e figyelemreméltó dokumentumok alapvető lényegét is meg kell vizsgálnunk, amint az izraelita történelem őskorából kimagaslik, és a legfontosabb építőkőnek tűnik azon a templomon, amelyet mintegy a kereszténység előcsarnokaként emeltek. Éppen az ilyen dokumentumnál válhat egyre inkább szemléletessé, hogy valójában milyen kevéssé felel meg magának e dokumentumnak az a forma, amelyben az ember ma a Bibliát ismerheti. Azokból a részletekből, amelyeket mindkét legutóbbi előadáson "A Biblia és a bölcsesség"-ről elmondtunk, az az érzésük támadhatott, hogy nem helyes, ha valaki így vélekedne: Ó, ezek csak egyes kifogások a fordításokkal szemben, ilyen finomságokba mégsem megyünk bele! Nagyon felületesem ítélnénk meg, ha ezeket a dolgokat így kezelnénk! Emlékezzenek csak egyszer arra, hogy felhívhattam arra a figyelmet, hogy a Genezis második fejezetének a negyedik verse helyes fordításban valójában így szól: "A következőkben elmondjuk a nemzetségeket vagy azt, ami a mennyből és a Földről származik", és hogy a Genezisben ugyanazt a szót használják itt úgyszólván "a menny és a Föld ivadékai"-ra, mint ott, ahol később azt mondják: "Ez, a nemzetségek könyve - vagy Ádám ivadékaié". Mindkét esetben ugyanaz a szó áll itt. S ez sokat jelent, hogy ott, ahol az ember mennyből és Földről való származását írják le, ugyanazzal a szóval beszélnek, mint később, amikor Ádám ivadékairól van szó. Az ilyen dolgok nem csupán pedáns javításnak tekinthetők, nemcsak fordításunk elevenére tapintanak, hanem az emberiség ezen ősdokumentuma megértésének fontosságára is. S az ember úgyszólván antropozófiai világszemléletünk életforrásából kiindulva beszél, ha azt mondja, hogy világszemléletünk legfontosabb feladataihoz, magához az antropozófiához tartozik, hogy a Bibliát valódi alakjában adjuk vissza az emberiségnek. Mindenekelőtt az érdekel itt bennünket, amit általában mondanak, most már a tízparancsolatot illetően.

Ezt a tízparancsolatot ma tulajdonképpen az emberek többsége úgy veszi, mintha törvényi rendelkezések lennének olymódon, mint ahogy valamely modern államok is törvényeket adnak ki. Persze az ember hozzáteszi, hogy ezek a törvények, amelyeket a tízparancsolat tartalmaz, átfogóbbak, általánosabbak, és ettől az időtől és helytől függetlenül érvényesek. Az ember tehát általános törvényeknek tartja őket, de ennél tudatában van annak, hogy mégiscsak ugyanazt a hatást vagy célt kell elérniük, mint azoknak a törvényeknek, amelyeket ma a törvényhozás ad meg. Ezáltal azonban félreismeri az ember azt a tulajdonképpeni életteret, amely tízparancsolatban él. S hogy félreismeri, ez éppen abban mutatkozik meg, hogy minden fordítás, ami a mai emberiségnek hozzáférhető, már a dolognak önkéntelenül egy lényegében felületes, e tízparancsolat szellemébe egyáltalán nem beleillő magyarázatát vette fel. Ha belemegyünk ebbe a szellembe, akkor majd meglátják, hogyan sorolódik be e tízparancsolat értelme azokba a szemlélődésekbe, amelyeket most kezdtünk el, és amelyről úgy tűnik, mintha egyáltalán nem ideillő időugrást tennénk, mikor a tízparancsolatot vizsgáljuk.

Mindenekelőtt engedjék meg, hogy mintegy bevezetésül egy kísérletet tegyünk, hogy a tízparancsolatot némiképp megfelelő módon németül adjuk meg, s csak ezután járuljunk a dolog elé. A tízparancsolatnak ezen - ha így nevezhetjük - fordításán még kissé simítani kell. De a lényeget, a valódi értelmet a tízparancsolat e formájával német nyelven is el kell találni, mint ahogy később meglátjuk. Ha értelemszerűen fordítjuk úgy, hogy nem ütjük fel a lexikont, és szóról-szóra fordítjuk - aminél természetesen csak a legrosszabbak jöhetnek elő, majd rátérünk a szavak és az egész lelki értékére, amivel a dolog a saját korában rendelkezett -, ha tehát az ember kibányássza az értelmet, akkor ez a tízparancsolat így mutatkozna meg:

Első parancsolat. Én vagyok az örök isteni, akit magadban érzel. Elvezettelek téged Egyiptom földjéről, ahová te engem magadban nem tudtál követni. Ezentúl más isteneket nem szabad elém helyezned. Nem szabad magasabb isteneknek elismerned azt, ami néked képet mutat arról, ami a Földről, vagy az ég és a Föld között működik. Nem szabad imádnod azt, ami mindebből istenségként benned van. Mert én vagyok benned örök, amely belehat testedbe, s így az eljövendő ivadékokra hat. Én továbbható istenség vagyok. Ha nem ismersz meg Engem magadban, akkor eltűnök mint a te istenséged gyermekeidnél, unokáidnál és dédunokáidnál, és törzsük el fog pusztulni. Ha felismersz Engem magadban, akkor én ezernyi ivadékig, mint te élek tovább, és néped törzsei megsokasodnak.

Második parancsolat. Nem szabad Rólam magadban tévesen beszélned; mivel minden tévedés énrólam benned elpusztítja testedet.

Harmadik parancsolat. El kell választanod a munkanapot az ünnepnaptól, hogy a te léted az én létem képmása legyen. Mivel ami énként bennem él, hat nap alatt alakította ki a világot, és élt önmagában a hetedik napon. Tehát a te dolgodnak és a te fiad dolgának és a te leányod dolgának, a szolgáid, a jószágod dolgának és azokénak, akik különben nálad vannak, csak hat napon keresztül szabad a külső felé fordulnia; a hetedik napon azonban a te pillantásodnak Engem kell keresnie önmagadban.

Negyedik parancsolat. Működj tovább atyád és anyád lelkületében, hogy birtokodban maradjon az a tulajdon, amelyet ők azzal az erővel szereztek meg, amit én alakítottam ki bennük.

Ötödik parancsolat: Ne ölj.

Hatodik parancsolat: Ne törj házasságot.

Hetedik parancsolat: Ne lopj.

Nyolcadik parancsolat: Ne csökkentsd embertársaid értékét azáltal, hogy valótlanságot mondasz róluk.

Kilencedik parancsolat. Ne tekints irigykedve arra, amit embertársaid tulajdonként birtokolnak.

Tizedik parancsolat. Ne tekints irigykedve embertársad asszonyára, segítőtársaira és másokra, akikkel boldogulni tud.

Nos, tegyük fel a kérdést: mit mutat nekünk mindenekelőtt ez a tízparancsolat? Meg fogjuk látni, hogy mindenekfelett azt mutatja nekünk, nemcsak az első részben, hanem az utolsóban is, ahol ez látszólag el van rejtve, hogy Mózesen keresztül a zsidó népnek arról beszélnek, hogy immár a zsidó népé kell legyen az a hatalom, amely az égő csipkebokorban üzent e szavakkal, nevének megjelöléseként: „Én vagyok az Én vagyok!”

- "Ehjeh asher ehjeh!" Ezáltal utal arra, hogy a többi nép földfejlődésünkben ezt az „Én vagyok”-ot, az emberi lény negyedik tagjának ősokát nem olyan intenzíven, olyan tisztán ismerhetik meg, ahogy a zsidó népnek meg kellett ezt ismernie. Az az isten, aki lényének egy cseppjét az emberekbe töltötte, úgy, hogy az emberi lény negyedik tagja e csepp hordozója volt, az én-hordozó, ez az isten először Mózesen keresztül tudatta magát népével. Ezért mondhatjuk azt: a tízparancsolatban rejlik ez a felfogás; bár ez a Jahve-isten dolgozott és működött az emberiség felemelkedésén mostanáig is. De a szellemi lények korábban tevékenykednek, mint ahogy világosan felismerhetők. Az, aki a régi népeknél a Mózes előtti korokban működött, cselekvő, munkálkodó volt ugyan, de mint fogalom, mint képzet, mint valójában hatékony erő az emberlélek bensejében először Mózesen keresztül ismertette meg magát népével. S itt most arról van szó, hogy világossá tette ennek a népnek, mi az egészen átfogó hatása annak, ha magukat énnek érzik a tömegben, ahogy az a zsidó nép esetében volt. Ennél a népnél a Jahve-lényt egyfajta átmeneti lénynek kell tekintenünk: Jahve csak az a lény, amely az ember saját individualitásának cseppjét adja. De ugyanakkor ő a nép istene is. Az egyes zsidó még egyfajta kapcsolatban, összeköttetésben érezte magát azzal az énnel, amely Ábrahám inkarnációjában is élt, és amely az egész zsidó népen keresztül leáramlott. Hiszen ez csak a kereszténység kihirdetésével lett másként. De aminek Krisztuson keresztül a Földre kellett jönnie, az már előzőleg tudatta magát az ótestamentumi kinyilatkoztatásokkal, mindenekelőtt azzal, amit Mózesnek kellett mondania népének. Így lassan látjuk, hogyan áradt bele az én-megismerés teljes ereje a zsidó népbe annak a történelemnek a folyamán, amelyet az ótestamentum ábrázol. A zsidó népnek teljesen tudomására kellett hozni azt, milyen hatással van az ember egész életére, ha többé már nem egyfajta öntudatlanságban él az énről, hanem megtanulja, hogy ént érezzen önmagában, az isten nevét az "Én vagyok, aki vagyok" hatását érezze lelke legbensejében.

Ma absztraktnak érzi az ember ezeket a dolgokat. Ma az csak egy szó, ha az ember az énről és a vele összefüggő dolgokról beszél. Abban a korban, amikor ez az én először a régi Jahve-isten alakjában tudatta magát a zsidó népnek, úgy érezte az ember ezt az ént, mint olyan erő becsapódását, amely belekerült az emberekbe, és asztráltestük, étertestük és fizikai testük egész felépítését megváltoztatta. S azt kellett ennek a népnek mondani: mások voltak a te életed és a te egészséged feltételei, amikor az én még nem élt felismerésként lelkedben; korábban a betegség és az egészség feltételei mások voltak az egész életre; mint most. Ezért arról volt szó, hogy megmondják a zsidó népnek, milyen új feltételek állnak elő azáltal, hogy már nem kell csupán az égre tekintenie, vagy a csupán Földre, ha az istenekről beszél, hanem saját lelkébe kell bepillantania. Az igazságnak megfelelő betekintés saját lelkünkbe helyes életet hoz létre, egészen az egészségig lemenően. Ez a tudat teljesen a tízparancsolat alapjául szolgál, míg annak téves felfogása, ami énként a lelkekbe húzódik, az embert lelkében és testében kiszárítja, összetöri. Az embernek csak hitelesen kell eljárnia, és észreveheti, milyen kevéssé lehet ez a tízparancsolat csupán külső törvény, hogy ténylegesen milyennek kell lennie, amit éppen kifejtettünk: olyasmi, ami az asztrál-, az éter- és a fizikai test egészségére nézve a leginkább megfelelő. De ki olvassa, ma a könyveket helyesen és pontosan? Csak néhányat kell lapoznunk, és megtaláljuk, hogy a tízparancsolat egy további értelmezésében kijelentik a zsidó népnek, milyen hatása van a tízparancsolatnak az egész emberiségre. Ez így szól:

„Én eltávolítok minden betegséget a te körödből; sem abortusz, sem terméketlenség nem lesz a te földeden, és napjaid számát teljessé teszem”.

Ez azt jelenti: ha az én úgy éli ki magát, hogy áthatja magát a tízparancsolat lényével, akkor többek között bekövetkezik az hogy nem tudsz éveid virágjában elhalni, hanem a felfogott én bele tud áramlani a három testbe, az asztrál-, az éter- és a fizikai testbe; ami napjaid számát teljessé teszi, s ez megengedi, hogy a legmagasabb korig egészségben élj. Ezt mondják ki egész világosan. De szükséges az, hogy ezekbe a dolgokba egészen mélyen menjünk bele. Ezt különben a modern teológusok nem olyan könnyen tudják megtenni. Mivel egy népszerű könyvecske, amely különben igen alkalmas arra, hogy botrányt keltsen, mivel néhány pfennigért kapható, a tízparancsolatról ezt a mondatot is mondja: könnyen belátható, hogy a tízparancsolatban a legfontosabb emberi törvények találhatók, egyrészt Isten elleni törvények, a másik felében pedig az emberek elleni törvények. Hogy ne nagyon fogjon mellé, állítja az érintett szerző, a negyedik parancsolatot még az első féléhez kell venni, amely Istenre vonatkozik. Ahogy az Úr ezt létrehozza, hogy az egyik fele négy, a másik fele hat, ez csak egy kis jele annak, ahogy az ember ma munkához lát. Minden más ebben a könyvben megfelel annak a szép egyenletnek is: négy egyenlő hattal.

Azzal a magyarázattal van dolgunk, amelyet a zsidó nép kapott arról, hogyan élje bele magát az én helyesen az ember három testébe. Itt mindenekelőtt arról van szó, hogy azt mondják - s itt éppen az első parancsolat lép elénk: ha te tudatában leszel annak, hogy ez az én az istenség egy szikrája, akkor neked énedben kell érezned egy szikrát, egy cseppet a legmagasabb, leghatalmasabb istenségből, amely részese a Föld teremtésének.

Emlékezzünk arra, amit az ember fejlődéstörténetéről mondhatunk. Elmondhattuk, hogy az ember fizikai teste az ősrégi Szaturnusz-lét alatt keletkezett. Ott az istenek dolgoztak rajta. Majd a Napon jött ehhez az étertest. Ahogy mindkét testen továbbműködtek, az ismét a szellemi-isteni lények műve volt. Később a Holdon beletagozódott az asztráltest; mindez az isteni-szellemi lények munkájaként. Ami azután az embert emberré tette a mai értelemben, az a Földön énjének betagozódása volt. Ennél a legmagasabb istenség működött közre. Ameddig tehát az ember nem lehetett tudatában lénye e négy tagjának, nem is lehetett sejtelme sem arról a legmagasabb isteniről, amely létesülésében részt vett, és benne létezett. Az embernek azt kell mondania: fizikai testemen istenségek dolgoztak, de ezek alacsonyabbrendűek, mint az az istenség, amely most az ént ajándékozta nekem. Éppen így van ez az éter- és az asztráltesttel is. Tehát a zsidó népnek is, amely először kapta a profetikus hírt énjéről, azt kellett mondania: Légy tudatában annak, hogy a népek körülötted isteneket imádnak, amelyek jelenlegi fokuk szerint az asztrál-, az éter- és a fizikai testén közre tudnak működni. De nem tudnak közreműködni az énnél. Ez az isten, amely az énben működik, mindig ott volt; művei és teremtése által tudatta magát. Nevét azonban most adta hírül neked.

A többi isten elismerésével az ember nem szabad lény. Ott olyan lény, amely alacsonyabb lénytagjainak isteneit imádja. Ha azonban az ember tudatosan felismeri Istent, akinek egy része énjében van, akkor szabad lény, olyan, aki szabad lényként áll szemben embertársaival. Az ember ma nem úgy áll asztráltestével, étertestével és fizikai testével, ahogy énjével áll. Ebben az énben benne van. Ez számára közvetlenül a legközelebbi, amivel szembenéz. Asztráltestéhez majd csak akkor áll így, ha manasszá alakítja át, és étertestével csak akkor, ha buddhivá alakítja, és énjéből kiindulva istenivé fejlesztette. Mikor az én végül is létrejött, ez mégis az, amiben az ember él. S ha az ént megérti, akkor megérti ebből azt, amelyben az isteni közvetlen alakjában elébe lép, hogy asztrál-, éter- és fizikai testének azokat a formáit, amelyeket ma magán hordoz, a korábbi istenek formálták. Így a környező népek az izraeli néppel ellentétben azokat az isteneket tisztelik, amelyek az embernek ezeken az alacsonyabb lénytagjain dolgoztak. S ha képet alkottak ezekről az alacsonyabbrendű istenekről, akkor ez a kép valamely formában, Földön vagy az égben, vagy az ég és a Föld között, hasonló volt. Mivel minden, ami az emberben magában volt, elterjedt a természet többi részén. Ha az ember képeket alkot magának az ásványvilágból, akkor ezek a képek csak azokat az isteneket állítják elébe, amelyek a fizikai testén működtek. Ha a növényvilágból alkot képeket magának, akkor ezek csak azokat az istenségeket állítják eléje, amelyek az étertestén dolgoztak, mivel az ember éterteste közös a növényvilággal. S az állatvilágból való képek csak azokat az istenségeket tudják szimbolizálni neki, amelyek az asztráltesten tevékenykedtek. Az viszont, ami által az ember a földi teremtés koronája, az, amit énjében kapott meg. Ezt semmiféle külső kép sem tudja kifejezni. S ezért a zsidó nép számára teljes élességgel meg kellett magyarázni és hangsúlyozni: van benned valami, ami az istenek jelenleg legmagasabbikának közvetlen kiáradása. Ezt nem lehet az ásvány-, a növény- vagy az állatvilágból vett képpel szimbolizálni, s ez mégis ilyen felemelő lenne. Az összes istenek, amelyeket ilymódon szolgálsz, alacsonyabbrendűek, mint az az Isten, aki énedben él. Ha ezt az istent akarod önmagadban szolgálni, akkor a többinek vissza kell lépnie, akkor lesz meg énednek egészséges, valódi ereje benned.

Tehát ez összefügg az emberiségfejlődés legmélyebb titkával, amit éppen a tízparancsolat első parancsolatában mondanak: „Én vagyok az örök isteni, amit magadban érzel. Az erő, amely Ént helyezett a te énedbe, az az ösztönzés, az az erő volt, amellyel Egyiptom földjéről elmenekültél, ahol nem tudtál követni Engem önmagadban”.

Jahve utasítására onnan vezette ki népét Mózes. S hogy ezt egészen világossá tegyük a magunk számára, még különösen arra kell utalnunk, hogy Jahve isten népét a papok népévé akarta tenni. A többi népeknél voltak olyanok, akik a néppel, mint szabadok, szemben álltak, a pap-bölcsek. Ezek voltak a szabadok, akik tudtak az én nagy titkáról, akik a képen nem ábrázolható Én-istent ismerték, így ezen a földön egymással szemben állva ott voltak ezek a kevésszámú, öntudatos pap-bölcsek, és a nagy, nem szabad tömeg, amely úgyszólván csak hallott arról, amit a pap-bölcsek a misztériumokból engedtek kiszivárogni a legszigorúbb tekintély mellett. A népből az egyes embernek nem volt ilyen közvetlen kapcsolata, hanem a pap-bölcsek közölték ezt az egyénekkel. Ezért minden jólét, minden boldogulás ezektől a pap-bölcsektől függött; ahogy az intézményeket megteremtették, mindent megszerveztek, attól függött a boldogulás és az egészség. Sokat kellene mesélnem Önöknek, ha az egyiptomi templomi alvás és hatásának mélyebb értelmét, amelyet a nép egészségére gyakorolt, el akarnám mondani, ha vázolni akarnám, hogy milyen egyszerű, népi gyógymód származott az egészség számára egy olyan kultuszból, amilyen például az Apis-kultusz volt. Egy ilyen a nép egész irányítása és vezetése azon alapult, hogy a beavatottak vezetésével ezekről a kultuszhelyekről jöttek a hatóerők az egészség érdekében. Ennek most másként kellett lennie. A zsidóknak a papok népévé kellett válnia. Minden egyes embernek éreznie kellett e Jahve-isten egy szikráját magában, és közvetlen kapcsolatot fenntartania vele. A pap-bölcsnek már nem kellett többé az egyetlen közvetítőnek lennie. Ezért kellett a népnek erre is utasítást adni. Fel kellett hívni a figyelmet arra, hogy a hamis képek, tehát a legmagasabb isten alacsonyabbrendű képei is egészségtelenül hatnak. Itt egy olyan fejezethez érünk, amiről a mai ember nem könnyen tud tudomást szerezni. Hiszen ma ebben a vonatkozásban óriási bűnöket követnek el.

Csak aki belehatol a szellemtudományba, tudja, hogy milyen titokzatos módon alakul ki az egészség és a betegség. Ha Önök egy város utcáin mennek, és ott a hirdetőoszlopokon és a kirakatokban lévő szörnyűségeket lelkük elé vezetik, látják, ez igen rossz hatást gyakorol Önökre. A materialista tudománynak sejtelme sincs arról, milyen sok betegség-csíra rejlik ezekben a borzalmakban. Az ember csupán a bacilusokban keresi a betegségek előidézőit, és nem tudja, hogy az egészséget és a betegséget kerülő utakon a lélek vezeti. Csak a szellemtudományt ismerő emberiség fogja majd megtudni, milyen jelentősége van annak, ha az ember ezt vagy azt a képszerű képzetet felveszi magába.

Mindenekelőtt azt mondják az első parancsolatban, hogy az embernek immár képzetet kell alkotnia arról, hogy mindenekfelett abból, ami a képszerűség által szellemileg kifejezhető, még egy impulzus adódhat, amely nem képszerű, s az én e pontján az érzékfelettivel határos. „Érezd erősen ezt az ént magadban, úgy érezd, hogy ebben az énben egy isteni hat át téged és hullámzik át rajtad, amely magasabb, mint minden, amit képben ki tudsz fejezni; mert egy ilyen érzésben az egészség erejét érzed, amely egészségessé teszi fizikai-, éter- és asztráltestedet!”. Egy erősebb én-impulzust kellett közölni a zsidó néppel, amely egészségessé tesz. Ha ezt az ént helyesen ismerik fel, akkor ezáltal az asztrál-, az éter- és a fizikai test jól épül fel, s ez erős élet- és egészség-erőt hoz létre, amely minden egyes embertől kiindulva, az egész nép számára megnyilatkozik. Mivel egy népet ezer nemzetségben számoltak, ezért mondta a Jahve-isten azt a szót, hogy az én megfelelő bevésődésével az ember maga a kiáradó egészség forrásává válik, s így az egész nép, ahogy kifejezi, „az ezredik nemzetségig menően” egészséges nép lesz. Ha azonban, az ént nem a helyes módon értik meg, akkor elszárad a test, nyavalyás és beteg lesz. Ha az Atya az én lényét nem a megfelelő módon emeli lelkébe, akkor teste nyavalyás és beteg lesz, az én lassan visszahúzódik; a fia még betegesebb, az unoka még nyomorultabb lesz, s végül már csak egy porhüvelyünk lesz, amelyből a Jahve-isten kihátrál. Ami az én-impulzust nem engedi feltörni, az viszi fokozatosan a testet egészen a negyedik tagjáig hatolva a kiszáradáshoz.

Így látjuk, hogy az én helyes működésének tudása az, amit a tízparancsolat első parancsolatában Mózes népe elé állítanak:

„Én vagyok az örök isteni, akit magadban érzel. Elvezettelek téged Egyiptom földjéről, ahová te engem magadban nem tudtál követni. Ezentúl nem szabad más isteneket elém helyezned. Nem szabad magasabb isteneknek elismerned azt, ami néked képet mutat arról, ami a Földről, vagy az ég és a Föld között működik”^[1].

Látjuk itt, hogy ezalatt nem csupán valami elvontat értenek, hanem eleven hatóerőt, aminek bele kell hatnia a nép egészségébe. A külső egészség folyamatát visszavezetik a szellemire, ami abban rejlik, s ezt fokozatosan hírül adják az emberiségnek. Erre utalnak még különösen a második parancsolatban is, ahol kifejezetten azt mondják: Nem szabad semmiféle tévképzetet alkotnod a nevemről, arról, ami énként él benned; mert a helyes képzet egészségessé és életerőssé tesz téged, és üdvödre szolgál, de a téves képzet elpusztítja testedet! Így a mózesi nép minden tagja arra van utalva, hogy minden alkalommal, ha az isten nevét kimondja, ez egy figyelmeztetés kell legyen: fel kell ismernem annak a nevét, aki belém költözött, úgy, ahogy az bennem él, mert ez az ösztönzés a gyógyulásra.

„Nem szabad Rólam magadban tévesen beszélned; mivel minden tévedés a benned lévő énről elpusztítja testedet!”

Majd a harmadik parancsolatban a világos, szigora utalás arra, hogy az ember, ha ő egy működő, teremtő én, egy igazi mikrokozmosz, éppen úgy, mint a Jahve-isten hat napon át teremtett és a hetediken pihent, ezáltal odaállította azt az ősképet, amit az embernek az ő teremtésében utána kell formálnia. A harmadik parancsolatban kifejezetten arra utalnak: Neked, ember, ha valóságos én vagy, a te legmagasabb istened képmásává is kell lenned, s tetteidben úgy cselekedned, mint istenednek! Ez tehát a felszólítás, hogy az istenhez, aki az égő csipkebokorban megnyilatkozott Mózesnek, mindig hasonlóbbá váljék.^[2]

Nos, a tízparancsolat műve egyre inkább felülemelkedik az egyes emberen. De a háttérben mindig ott van az a gondolat, hogy a továbbműködő erő működik Jahveként vagy Jehovaként. A negyedik parancsolatban kivezetik az embert az érzékfelettivel való kapcsolatokból a külső érzékihez. Valami igen fontosra utalnak ebben a negyedik parancsolatban, s ezt meg kell érteni. Ott, ahol az ember öntudatos énként belép a létezésbe, ott úgy lép be ide, hogy külső eszközre van szüksége, hogy ezt a létezést megvalósítsa. Kialakítja azt, amit az ember egyedi, individuális tulajdonnak és birtoknak nevez. Ha visszamennénk a régi egyiptomi korba, akkor az emberek nagy tömegénél még nem találnánk ilyen individuális tulajdont. Azt találnánk, hogy azok, akik a birtok fölött döntöttek, a pap-bölcsek voltak. Most azonban, amikor minden egyes embernek individuális ént kell kifejlesztenie, arra kényszerül, hogy a külvilágba belenyúljon, valami sajátja legyen maga körül, hogy énjét a külvilágnak felmutassa. A negyedik parancsolatban tehát arra utalnak, hogy az, aki az individuális ént működni engedi magában, tulajdont szerez, ez a tulajdon azonban az én erejéhez kötve marad, ami a zsidó népben tovább él, apáról fiúra és unokára kell öröklődjék. S hogy a tulajdon, amit az apa birtokolt, ne legyen az én meghatározó energiájának alárendelve, ha a fiú apja művét nem folytatná az apa energiájával. Ezért azt mondják: Engedd az ént olyan erőssé válni magadban, hogy az lefelé húzódjék, s hogy a fiú azokkal az eszközökkel, amelyeket az apától örököl, megkaphassa a lehetőséget is a külső környezet megszokásához.

Ilymódon lesz tudatos a tulajdon szellemének konzervativizmusa ebben a korban Mózes népében. A következő törvényekben is még teljesen a tudat alapját képezi az, hogy minden mögött okkult erők állnak, ami a világon történik. Míg ma csak egészen külsődlegesen, absztraktul tekintünk az öröklődési jogra, azok, akik a negyedik parancsolatot helyesen értették meg, tudatában voltak annak, hogy a tulajdonnal szellemi erőket kell tovább plántálni generációról generációra, tovább éltetni egyik törzsről a másikra, hogy az én-erőt növeljék, és ezáltal az egyes individualitás én-ereje mintegy odaáramoltassa azt, amit az apa én-ereje vezetett oda hozzájuk. A negyedik parancsolatot nem lehet groteszkebbül fordítani, mint ahogy az szokásos, mivel az értelme a következő; Ki kell alakítanod magadban az erőteljes én-erőt, amely túlél téged, s ezt át kell adnod fiadnak, hogy ezáltal az ő én-ereje mintegy növelje azt, ami őseinek tulajdonaként tovább működhet benne.

„Működj tovább atyád és anyád törekvése szerint, ezáltal birtokodban marad a tulajdon, amelyet ők azzal az erővel szereztek, amit én alakítottam ki bennük”.

S minden további törvény alapjául szolgál, hogy az ember én-ereje növekszik az én-impulzus helyes felhasználásával, helytelen használatával azonban tönkremegy. Az ötödik parancsolat olyasmit mond, ami valójában csak a szellemtudományból érthető. Minden, ami gyilkosságokkal, idegen életek megsemmisítésével függ össze, gyengíti az öntudatos én-erőt az emberben. Ami isteni az emberben, az minden gyilkossággal megsemmisül. Ezért ez a törvény nemcsak valami absztraktra utal, hanem olyasmire, ami által az emberhez, én-impulzusához okkult erő áramlik, ha életet támaszt, életet gyarapít, az életet nem semmisíti meg. Ezt ideálként állítják ide az individuális én-erő növelésére, s a hatodik és a hetedik parancsolatban ugyanezt csak kevéssé hangsúlyos részekben követelik meg.

A házasság által az én-erő egy középpontját alapozzák meg. Aki házasságot tör, ezáltal abban gyengül, amit az én-erőnek kell hozzá áramoltatnia. Éppen így gyengíti az is én-erejét, aki elvesz valamit a másik én-erejéből, és az elvétellel, a lopással, stb. tulajdont akar szerezni. Itt is a vezető gondolatok alapjául szolgál az, hogy az énnek nem lehet gyengülnie. S most még az utolsó három parancsolatban arra is utalás történik, hogyan gyengíti az ember én-erejét vágyainak helytelen irányával. A vágyéletnek nagy jelentősége van az én-erő szempontjából. A szeretet erősíti az én erejét, az irigység, a gyűlölet kiszárítja az én-erőket. Ha tehát az ember gyűlöli embertársát, ha alábecsüli értékét, mikor valami rosszat mond róla, így gyengíti ezáltal az én-erőt, s mindennek, ami körülötte van, csökkenti egészségét és életerejét Éppen ezt teszi az irigység másik tulajdonával. Már a felebarát javainak megkívánása is gyengíti az én erejét. S éppen így van ez a tizedik parancsolatban: ha az ember irigyen tekint arra, ahogy a másik előbbrejutását keresi, s nem szeretettel törekszik a másikhoz, s ezáltal lelkét tágítja, és én-erejét engedi kicsírázni. Ha szemügyre vesszük a Jahve-isten sajátos erejét és megnyilatkozásának módját Mózes előtt, érthetjük csak meg azt, ami most különös tudatként bele kell áramoljék a népbe, s ez mindenütt annak alapjául szolgál, hogy ne absztrakt törvényeket adjanak, hanem egészséges, testre, lélekre és szellemre a legszélesebb értelemben gyógyító rendelkezéseket. Aki ezeket a törvényeket nem absztrakt, hanem élő módon tartja be, az az élet üdvét és előrehaladását szolgálja. Ezt abban az időpontban nem is lehetne másként megnyilatkoztatni, minthogy ugyanakkor előírásokat adtak, hogy miképpen is lehetne teljesíteni ezeket a parancsolatokat. Mivel a többi nép a zsidó néppel szemben egészen más módon élt, nekik ilyen értelmű parancsolatokra nem volt szükségük.

Ha a tudósaink ma előveszik a tízparancsolatot, lexikográfiailag lefordítják és összevetik más törvényekkel, például Hamurabi törvényeivel, ez éppen azt jelenti, hogy sejtelmük sincs arról az impulzusról, amelyből ez származik. Nem a „Ne lopj” -ról vagy „Ezt vagy azt az ünnepnapot kell megszenteljed” -ről van szó, hanem arról, hogy szellem áramlik keresztül ezen a tízparancsolaton, és ez a szellem hogyan függ össze annak a népnek a szellemével, amelyből a kereszténység teremtődött. Így mindent, amit érezni és érzékelni tudnánk e nép minden egyes egyénének önállóvá válásában, átérezhetünk, ha egyáltalán meg akarjuk érteni ezt a tízparancsolati művet. Ma egyáltalán nem az a kor van, hogy konkrétan érezzük azt, amit e nép tagjai érezhettek. Ezért ma minden lehetőt belefordítanak, ami a lexikonban áll, de nem felel meg a dolog szellemének. Hiszen mindig azt olvashatjuk, hogy Mózes népe egy beduin népből eredt, s ezért nem lehetett számára olyan parancsolatokat adni, mint egy földművelő nép számára. S ezért - így fejezik ki a tudósok - a tízparancsolatot később kellett megadni és később visszadátumozták. Ha a tízparancsolat az lenne, amit ezek az urak értenek alatta, akkor ebben igazuk lenne. De ők éppenséggel nem értik. Biztos, hogy a zsidók korábban egyfajta beduin nép voltak. De ezeket a parancsolatokat éppen azért adták nekik, hogy velük a nép az én-erő impulzusa segítségével egy egészen új kor felé közeledjék. Ez egyenesen a legjobb bizonyíték arra, hogy a népek a szellemből alakulnak ki. Alig van nagyobb előítélet, mint amikor azt mondják: igen, Mózes korában a zsidó nép még vándorló beduin nép volt; mi értelme lett volna ennek a népnek adni a tízparancsolatot! Volt értelme annak, hogy a zsidó népnek ilyen törvényeket adtak, amelyekkel éppen az én-impulzust minden erővel bele lehetett vésni a népbe. Megkapta ezeket a törvényeket, mivel általuk külső életének egészen új formát kellett adjon, mivel a szellemből teljesen új életet kellett teremtenie.

Így hatott valójában tovább a tízparancsolat, s ebben az értelemben beszélnek még a kereszténység első idejének megértő hívei is Mózes törvényeiről. Ezért úgy találják, hogy az én-impulzus mássá vált a golgotai misztérium által, mint amilyen Mózes korában volt. Azt mondották: az én-impulzus át van itatva a tízparancsolat művével; azért volt erős a nép, ha a tízparancsolatot követte. Most másként áll a helyzet. Most itt van az a jelenség, amely a golgotai misztérium alapját alkotja. Most ez az én rátekinthet arra, ami így rejtve vonult át a korszakokon, rátekinthet a legnagyobbra, amit megszerezhet magának, ami erőssé teszi, ha követi azt, aki a Golgotán szenvedett, és aki a jövőben a létesülő ember legnagyobb előképe. Ezáltal lépett Krisztus - azoknak, akik valóban értik a kereszténységet - annak az impulzusnak a helyére, amely előkészülve hatott az Ótestamentumban.

Így tehát látjuk, milyen valójában a tízparancsolat mélyebb felfogása.