Tegnapi fejtegetéseink során odáig jutottunk, hogy megértsük, mit is jelentett tulajdonképpen a János-keresztség, vagyis ha valakit Krisztus előfutára keresztelt meg. Ezért viszonylag könnyebben érthető lesz ma a János-keresztség és a „Krisztus-keresztség” között lévő különbség. Krisztusnak a világra gyakorolt befolyását éppen attól érthetjük tisztán és világosan meg, ha alaposan meg tudjuk vizsgálni, hogy mi a különbség a Krisztus-keresztség, a Krisztusimpulzus és a János-keresztség között.

Mindenek előtt tudnunk kell, hogy alapjában véve az ember hétköznapi tudatállapotához képest a János-keresztség által előidézett állapot rendellenes volt. Hiszen már szó volt róla, hogy például a régi beavatás azon alapult, hogy bizonyos mértékig kiemelték a fizikai testből az ember étertestét, - amely egyébként szorosan a fizikai testhez kapcsolódik, és ez által benyomhatta élményeit az asztráltest az étertestbe. Ez volt érvényben a régi beavatásnál. Rendellenes állapotnak kellett bekövetkeznie a János- keresztség következtében is. Víz alá merítették az embert, ettől az étertest bizonyos vonatkozásban elválasztódott a fizikai testtől, úgy, hogy át tudta az ember tekinteni életét és jelenlegi életének kapcsolata az isteni-szellemi világokkal tudatosodhatott benne.

Sérthetőbben kifejezni. Akit eredményesen kereszteltek meg és kiemeltek utána a vízből, tudta: „Van bennem valami, ami szellemi, nem csak materiális, fizikai testben lakozó lény vagyok. Az, ami bennem szellemi, összefügg az összes dolgok mögött jelen lévő szellemivel!” Azt is tudta, hogy az előtte megjelenő szellemiség ugyanaz, mint aki Mózesnek jelent meg az égő csipkebokorban és a Sínai-hegyi villámban, mint Jahve, mint az „én vagyok az ÉN VAGYOK’, az „ejeh asher ejeh”. Mindezt a János- keresztségből tudta meg.

Ez a tudat miben különbözött egy régebbi beavatott tudatától? Ha egy régi beavatott került az említett rendellenes állapotba, azokat a régi isteni-szellemi lényeket észlelte, akik a Földdel akkor voltak kapcsolatban, mielőtt még összekötötte volna sorsát a Földdel az a lény, akit Zarathusztra „Ahura Mazdao”-nak, Mózes pedig „Jahve”- nek nevezett. Az ember tehát az ősi bölcsesség folytán azt a régi szellemi világot észlelte, ahonnan származott, ahol az atlantiszi időkben élt, amely után vágyódtak az ó-indiaiak. De a régi beavatott nem ismerte még azt az Istent, aki a Földtől kellően hosszú ideig távol tartotta magát, hogy azután annál hatékonyabban léphessen fel, aki sokáig csak kívülről hatott a Földre és olyan fokozatosan közeledett a Földhöz, hogy közeledését Mózes észlelni tudta.

Az isteni egységből csak azok észleltek valamit, akik az Ótestamentum értelmében nyertek beavatást.

Vegyük szemügyre egy beavatott lelkiállapotát, de nem egy perzsa, vagy a későbbi egyiptomi misztériumok beavatottjáét, hanem egy olyan beavatottét, aki ezen kívül átélhette azt is, amit a héber szellemi kutatással vehetett fel magába. Tegyük fel, hogy az illető régen, a Sínai-hegyen, az ó-héber kultúra idején, vagy még régebben nyert beavatást. Ott a régi isteni világgal ismertették meg, ahonnan az ember származott. Ezt az ősrégi bölcsességet, az ősrégi isteni világ megfigyelésének képességét vitte magával a héber titkos tanításokba. Azt mondhatta volna: „Régebben azokat az isteneket ismertem meg, akik akkor voltak összefüggésben a Földdel, mielőtt még egyesült volna vele a Jahve-Krisztus istenség. Most már tudom, hogy közöttük az a legnagyobb: a vezető szellem, aki a Földhöz csak fokozatosan közeledik.” így tanulta meg saját szellemi világát azonosítani ez a beavatott azzal a világgal, amelynek a közeledő Krisztus az ura. Akit János vízbemerített, annak nem kellett beavatottnak lennie, de megismerte vele egyénisége, személyisége összefüggéseit a világ nagy Atyaszellemével. Persze eddig a megismerésig csak kevesen jutottak el, a legtöbben szimbólumnak fogták fel csak a keresztelést, ami számukra mintegy csak arra szolgált, hogy Jahve-isten létéről Keresztelő János jelentőségteljes tanítása alapján győződjenek meg.

De az alámerítettek között olyanok is voltak, akik előző inkarnációik során már megértek arra, hogy egyet és mást saját tapasztalásuk alapján ismerjenek meg. A János-keresztség az embernél mindenképpen természetellenes állapotot idézett elő.

János vízzel keresztelt, amelynek következtében rövid időre eltávolodott az étertest a fizikai testtől. De Keresztelő János annak az előfutára akart lenni, „aki Szent Lélekkel (Szellemmel) és tűzzel keresztel”. Krisztus hozta a Földre a tűzzel és Szellemmel (Szent Lélekkel) történő keresztelést. Mi a különbség János víz- keresztsége és Krisztus tűz- keresztsége között? Ezt csak az értheti meg, akik a kezdet kezdetétől fogva megtanulta, hogy megértést tanúsítson. Mert Krisztus megértését illetően ma még a kezdetek kezdeténél tartunk. Krisztust mindinkább meg lehet majd érteni, de ma ennek csak az alapjait sajátítja el az ember. Legyen türelmük hozzá, hogy velem együtt elinduljanak a Krisztus megértéséhez vezető úton, kezdve az abc-nél.

Először is azt kell tudomásul venni, hogy valóban szellemi folyamatok állnak az összes fizikai folyamatok mögött, az ember fizikai folyamatai mögött is. Ezt nehezen tudják elfogadni ma az emberek. Ha majd fokozatosan eljutnak odáig, hogy ezt megértsék, meg fogják érteni majd Krisztust is. Vannak, akik szeretnek szellemről beszélni, de ma még ők sem hiszik komolyan, hogy mindazt, ami az emberben fizikailag megy végbe, végső soron a szellemiség irányítja.

Tudat alatt - ha szabad ezt a kifejezést használnom - még akkor sem hiszik, ha idealistáknak vallják magukat. Egy amerikai tudós például gondosan gyűjt össze bizonyítékokat, hogy rendellenes állapotban fel tud a szellemi világba emelkedni az ember, és a legkülönbözőbb tényeket iparkodik megmagyarázni vele. Ez az amerikai - William James alaposan lát neki a munkának. De az erősen tevékenykedő korszellem ellenében még az emberek közül a legjobbak is tehetetlenek. Nem akarnak materialisták lenni, mégis azok. William James filozófiája erősen hatott néhány európai tudósra is, kiemelem ezért az ő néhány groteszk mondatát, amelyek az imént mondottakat bizonyítják. Azt mondja például, hogy nem azért sír az ember, mert szomorú, hanem azért szomorú, mert sír! Úgy tudtuk eddig, hogy szomorúnak kell lenni előbb, vagyis előbb le kell játszódnia egy lelki-szellemi folyamatnak, amely azután belenyomódik az ember fizikai testébe. Egy lelki folyamatnak kell megelőznie, hogy kicsordul, kiválasztódik a könnycsepp. A spirituális világnézetnek ma úgyszólván ki kell ásnia a mindent elfedő materiális alól azt, ami szellemi és ősrégi korok örökségeként még ma is mennek végbe bennünk olyan folyamatok, amelyek megmutatják, hogyan hat a szellemiség. Két dologra hívnám fel a figyelmüket, - a szégyenérzetre és a félelemre, illetve ijedségre. Előrebocsátom, hogy a kétféle élmény feltételezésen alapuló magyarázatait könnyű lenne felsorolnom, de nem szándékozom. És senki se gondolja, hogy ezeket a feltevéseket nem ismeri a szellemi kutató.

A szégyenérzetről a következőket mondhatjuk. Amikor szégyelli magát az ember, azt szeretné, hogy ne lássa a környezete, mi megy végbe benne, olyan ez, mintha a benne, szégyenérzet formájában lejátszódó dolgot el akarná rejteni. Mit vált ki a fizikai síkon ez a lelki élmény? Elpirul a szégyentől az arca, arcába száll a vér. Mi történik tehát a szégyenérzet lelki-szellemi élménye hatására? Megváltozik a vérkeringés! Belülről kifelé áramlik a vér. Fizikai tény, hogy a vér útját egy lelki-szellemi tény változtatja meg!

Amikor megijed az ember, valamiféle fenyegető dolog ellen védekezik, elsápad, - a felszínről visszahúzódik a vér. Külső elváltozásban nyilvánul meg a félelem és az ijedség lelki szellemi folyamata is. Tudjuk, hogy a vér az ént fejezi ki.

Mire törekszik az ember, amikor olyasvalamivel áll szemben, ami őt fenyegeti? Összeszedi erőit, és lénye középpontjában gyűjti össze. Az én, amely össze akarja szedni magát, lénye középpontjába húzza össze a vért is. Ezek a fizikai folyamatok is lelki-szellemi folyamatok hatására jönnek létre. Lelki-szellemi hatás eredménye az a fizikai folyamat is, amikor kibuggyannak a könnyek. Nem az a helyzet, hogy a könnyek valamiféle titokzatos fizikai hatásra préselődnek ki és ettől lesz az ember szomorú.

A materialista szemlélet a feje tetejére állítja azt is, ami a legegyszerűbb. Mérhetetlenül sok olyan esetet lehetne felsorolni, ami lelki-szellemi folyamatokkal összefüggő fizikai bántalomként érheti az embert. Számunkra ma az a fontos, hogy megértsük, - a fizikai folyamatok lelki-szellemi folyamatok hatásai. Ahol látszólag nem lelhető fel lelki - szellemi háttér a fizikai folyamat mögött, biztosak lehetünk benne, hogy nem ismertük fel még a mögöttes lelki-szellemi hatást. Ma az ember nem hajlamos arra, hogy azonnal felismeije a lelki és a szellemi dolgokat. A mai kutató az ember fejlődését a fogamzás első pillanatától kezdve, előbb az anyaméhen belül, majd azon kívül figyelemmel kíséri. Látja, hogyan alakul az ember külső, fizikai teste. Mivel a kutatás mai lehetőségeivel figyeli meg mindezt, kialakul a véleménye, hogy az ember csak a fogantatással, a fizikai test csírájával jön létre. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy szellemi folyamatok játszódnak le a fizikai folyamatok mögött. Nem hiszi el, hogy szellem is van a fizikai ember-csíra mögött, és hogy a fizikaiakhoz kapcsolódva ez a szellem munkálkodj a ki azt, ami az előző inkarnációkból származik. Aki kizárólag az elméletre támaszkodik, nem pedig az élet- tapasztalataira, azt mondhatná, hogy „meglehet, hogy a fizikaiak mögötti szellemi történés egy magasabb megismerés számára megnyilvánul, de mi, emberek, a fizikaiak mögött lévő szellemieket nem tudjuk felismerni.” Egyesek ezt mondják. Mások úgy vélekednek, hogy „Nincsen kedvünk elvégezni az isteni-szellemi megismerés elérésre előírt, megerőltető gyakorlatokat. Ugyan mit változtat a világon, hogy ezt megismerjük-e, vagy sem?” Vétkes elképzelés, tévhit, sőt, babona azt gondolni, hogy az élet gyakorlati területén az ilyen megismeréstől, semmi sem függ. Most azt szeretném szemléltethető módon elmondani, milyen sok függ éppen a gyakorlati életben ettől a megismeréstől.

Van, aki hallani sem akar arról, hogy az emberben lelkiek szellemiek állnak minden fizikai jelenség mögött, nem tudja felfogni, hogy szellemi folyamatot fejez ki, ha például a fizikai máj megnagyobbodik. Másvalaki hajlamos elfogadni, - esetleg éppen a szellemtudomány indíttatására, - hogy a szellemi megismerés útja a sejtésen, majd a hiten átvezet a szellemiség megismeréséhez, és megfigyeléséhez. Két ember áll tehát előttünk, egyikük elutasítja, a másik felveszi magába a szellemiséget, azt, amit annak nevezhetünk, hogy „szellemi megismerést akar”. Aki nem hajlandó befogadni magába a szellemi megismerést, egyre jobban gyöngül, mert szelleme éhen pusztul, elszárad, tönkremegy attól, hogy nem nyújt neki megfelelő táplálékot, ami egyedül a megismerés szellemisége lenne. Az ilyen legyengült szellem nem tud felerősödni és az kerekedik felül az emberben, ami a szellemtől független.

Elgyengül az ember azzal szemben, ami fizikai testében és étertestében az ő közreműködése nélkül megy végbe. De a megismerésre törekvő másik ember táplálékot nyújt szellemének, ettől szellemisége megerősödik és az étertestében és fizikai testében, tőle függetlenül végbemenő folyamatokon uralkodni tud. Ez a lényeges. Azonnal láthatjuk is egy olyan eseten, amely ma nagy szerepet játszik.

Tudjuk, hogy két irányból jön a világra az ember. Fizikai testét elődeitől, apjától, anyjától és az ő őseiktől örökli. Jó és rossz jegyeket örököl a véren keresztül, az átöröklés áramlata folytán. Az ilyen, a gyermekben megmutatkozó öröklött tulajdonságok az illető előző inkarnációiból magával hozott erőivel egyesülnek. Egy fellépő betegséggel kapcsolatban, gyakran halljuk ma, hogy „öröklött hajlam”. Ezzel a szűkebb keretek között jogosult szóval, „öröklött hajlam”, mennyire visszaélnek! „Öröklött hajlam”-ra hivatkoznak minden olyan esetben, amikor az embernél bizonyíthatóan az elődeinél is fellelhető tulajdonságok mutatkoznak. Mivel az illetők nem tudnak az emberben működő, az előző inkarnációiból származó szellemi erőkről, úgy gondolják, hogy az „öröklött hajlamok”-nak van meghatározó szerepük. Ha tudnának arról, hogy az előző inkarnációból működik egy szellemi erő, azt mondanák, hogy „Rendben van, hiszünk az öröklött hajlamokban, de hisszük azt is, hogy a léleknek belső, központi erői származnak át az előző életéből. Ha felerősítjük és fejlesztjük őket, felülkerekednek a materiális, az 'öröklött' hajlamokon.”

Egy olyan ember, aki képes felemelkedni a szellemi megismeréshez, még azt is mondaná, hogy „Bármilyen erősen is hatnak rám az öröklött hajlamok, táplálékot akarok nyújtani a bennem lévő szellemieknek! Ezáltal győzhetem le az öröklött hajlamokat.” De aki a benne lévő, nem öröklött szellemiségen nem dolgozik, hitetlensége következtében az öröklött hajlamoknak esik áldozatul - és így, a materialista babona eredményeképpen, valóban egyre inkább hatalmukba kerítik az öröklött hajlamok. Bele fognak süllyedni az emberek az öröklött hajlamokba, ha nem erősítik meg szellemiségüket, és nem győzik le minduntalan erős szellemükkel öröklött tulajdonságaikat. De a szellemi erőket túl sem szabad becsülni mai korunkban, amikor a materializmus következtében már annyi minden történt. Ne mondják azt, hogy ha ez így lenne, minden antropozófusnak makkegészségesnek kellene lennie, hiszen hisznek a szellemiségben. Az ember nem elszigetelten áll a világban, benne áll az egész világ összes folyamatában és erősödnie kell a szellemiségnek is még. De ha már a szellemiség legyengült, bármily sok táplálékot is nyújt neki, egy mégoly antropozófus beállítottságú ember, nem tud majd azonnal győzedelmeskedni a materiális dolgokon. De mint az egészség és az erő forrása annál inkább jelentkezni fog ez majd a következő inkarnációjában. Egyre gyengébbek lesznek majd az emberek, ha nem hisznek a szellemiségben, mert így kiszolgáltatják magukat az öröklött hajlamoknak. Hiszen a szellem gyöngeségét ők maguk okozzák. Minden attól függ, hogyan viszonyul az ember a szellemiekhez. De az ezzel kapcsolatos körülményeket ne higgyük könnyen áttekinthetőknek.

Egy groteszk példán mutatom be, milyen könnyen tévedhet az ember, ha csak a külső szerint ítél. Ezt mondhatja valaki: „Volt egy ember, aki az antropozófia világnézetének híve volt. Az antropozófusok azt állítják, hogy világnézetük következtében javul az egészség, sőt, hosszabb lesz az élet. Szép kis tanítás! Az illető 43 éves korában halt meg!” Az emberek azt tudják csupán, hogy 43 éves korában halt meg az illető, ezt látták csak. De mi az, amit az emberek nem tudnak? Azt, hogy mikor halt volna meg az antropozófia nélkül! Lehet, hogy az antropozófia nélkül csak 40 évig élt volna? Ha az élete 40 évig tartott volna csak antropozófia nélkül, akkor 43 évig élhetett az antropozófiával. Azáltal, hogy mindinkább tért hódít az antropozófia, hatása már az élet folyamán megmutatkozik. Igaz ugyan, hogyha már ebben az életben, születése és halála között akarja a hatást látni már, egoista, mert saját önös célja érdekében akar elérni mindent. De ha az antropozófiát az egész emberiség érdekében teszi magáévá, akkor megszerezte összes következő inkarnációjára.

Láttuk tehát, hogy az ember, ha szellemét friss erőkkel látja el, szellemi mivolta megmunkálása által erőssé is teheti. Meg kell értenünk, hogy lehetőségünk van engedni a szellem befolyásának, és ez által a magunk uraivá lennünk. A fejlődés mai fokán mi a leghatásosabb módja, hogy a szellem befolyásának utat nyissunk?

Bizonyos vonatkozásban utaltam már rá, hogy szellemünket a szellemtudomány a szellemi kutatás eszközeivel táplálja. Azt mondhatnánk talán, hogy a szellemi táplálék, amit így vesz fel az ember, még nagyon kevés. Láthatjuk azt is, hogy ennek mértéke egyre növekszik majd a következő inkarnációk során. De ez csak egy feltétellel lehetséges. A feltétel megismerése érdekében közelebbről kell megismerkednünk az antropozófia világszemléletével.

Az antropozófia világszemléletéből tudjuk, hogy az emberi-lény milyen részekből áll, megtudjuk azt is, hogy a látható embernek milyen nem látható részei is vannak, megtanít bennünket arra is, hogy az ember lényege, magva hogyan halad életről életre és hogy az előző életünkből magunkkal hozott lelki szellemi eredmény hogyan tagolódik be az elődöktől öröklött fizikai-materiális részbe. Az antropozófia megmutatja azt is, hogyan fejlődött az ember a Földön, hogyan élte át az atlantiszi korszakot, az azt megelőző és követő kultúrkorszakokat. Megtudjuk, hogy maga a Föld is átalakulásokon ment keresztül, hogy a Föld előző megtestesülését Hold-állapotnak, az azt megelőzőt Nap-állapotnak, és a még régebbit Szaturnusz-állapotnak nevezzük. Így vezet el bennünket a szellemtudományos világszemlélet a hozzánk legközelebb álló, szemmel látható, kézzel megfogható, a mai tudomány által felkutatható dolgoktól a világot átfogó tényekhez és legfőképpen az érzékfelettiekhez. Azáltal, hogy az embert kivezeti az érzéki világból, szellemi táplálékhoz juttatja. Akik az antropozófia világszemléletével behatóbban foglalkoztak már, tudják, hogy hét év óta részletesen foglalkozunk az ember keletkezésével, a Föld átalakulásaival és az ember életével a különböző kultúrkorszakokban. Ma le tudunk írni már ilyen finom részleteket is. Ha lesz lehetőségünk rá, a részletekbe még jobban belemehetünk majd. Lelkünk elé tárul majd az érzékfeletti tények átfogó képe. De még egy jellegzetessége van ennek a tablónak.

Beszéltünk már arról, hogy egy bizonyos időpontban kivált és olyan lények lakhelye lett a Nap, akiknek ott kellett továbbfejlődniük. Ezeknek a Nap-lényeknek a vezetője Krisztus, ő az, aki vezetőjükként a Napra költözik, amikor kiválik a Földből a Nap. Erejét akkor még a Napról árasztja le a Földre. De egyre közelebb kerül a Földhöz. Zarathusztra még „Ahura Mazdao”-nak látja, Mózes már az elemekben pillantja meg, amikor pedig a názáreti Jézusban jelenik meg a Földön Krisztus, egy ember testében jelenik meg Krisztus ereje.

Így az antropozófia világszemlélete szerint a Krisztus-lény a reinkarnáció tanának, az ember lényének és a világegyetem megismerésének együttes középpontjában áll.

Aki helyesen látja az antropozófia világszemléletét, azt mondja: „Szemlélni tudom mindezt, de megérteni csak akkor fogom, ha az egész kép gyújtópontja Krisztus felé mutat számomra.” A reinkarnáció tanát, az emberi fajok, a bolygók fejlődéstanát különböző nézőpontokból írtam le, de Krisztus lényét most egy pontból festettem le és ez vet fényt minden egyébre. Hatalmas kép, amelyen egy főalak látható és minden egyéb rá vonatkozik, a többi alak jelentőségét és kifejezését csak akkor értem meg, ha a főalakot megértettem.

Ez a helyzet az antropozófia világszemléletével. Hatalmas képet vázoltunk fel a szellemi világ különböző tényeiről. Majd a főalakra, Krisztusra tekintünk és a képet minden részletében csak ezután értjük meg.

Akik a szellemtudományos fejlődés útját járják, érezni fogják, hogyan lehet ezáltal mindent megérteni. A jövőben a szellemtudomány is tökéletesedni fog és egy sokkal magasabb megértés váltja fel majd Krisztus mai megértését. Ettől egyre erősebb lesz majd az antropozófia ereje, de fejlődik az ember is, ha magába fogadja az antropozófia erejét. Így az anyagiak fölött egyre nagyobb lesz benne a szellemiek hatalma. Mivel az embernek ma csupán öröklött teste van, olyan folyamatok mutatkoznak meg csak benne, mint a szégyenpír, az elsápadás, a nevetés, meg a sírás. A jövőben mindinkább hatalma lesz majd az ilyenfajta jelenségek fölött.

Az ember, lelkéből kiindulva, át fogja majd hatni szellemiséggel testi funkcióit és úgy áll majd a külső világban, mint egy lelki-szellemi uralkodó. Ez lesz majd a Krisztus-erő, az emberiséget átható Krisztus-impulzus. Ha megfelelő módon erősítjük ezt az impulzust, már ma is elvezethet oda, ahová a régi beavatás vezetett el.

Régen a beavatás a következőképpen történt. Előbb alaposan megtanulta az ember mindazt, amit ma az antropozófiában tanulunk meg. Ez előkészület volt a régi beavatásra, amelyre végül a záró esemény tett pontot, amely abból állt, hogy 3 és fél napra egy koporsóba helyezték az illetőt, mint ahogyan a halottakat. Amikor kiemelték belőle az étertestet, végigjárta étertestében a szellemi világot, a szellemi világ tanúja lett. Az étertest kiemelésére a szellemi világba való beavatáshoz, a szellemi világnak az étertest erőin belüli szemléléséhez volt szükség. Régebben, normális nappali tudatállapotban, nem rendelkezett az ember ezekkel az erőkkel, elő kellett idézni nála a rendkívüli, a normálistól eltérő tudatállapotot. Krisztus lehozta magával a Földre a beavatáshoz szükséges erőt is. Ma az ember már szellemi látóvá lehet az étertest kiemelése nélkül is.

Ha valaki elég érett arra, hogy olyan erős impulzust kapjon Krisztustól, amely, ha rövid időre is, de a vérkeringését úgy befolyásolja, hogy ez a krisztusi hatás különleges vérkeringésben, egészen a fizikaiakig lenyúló hatásban fejeződik ki, képes az illető akkor arra, hogy fizikai testén belül váljék beavatottá.

Képessé teszi erre a Krisztus-impulzus. Aki a palesztinai eseményekbe, a Golgotái Misztérium általi történtekbe olyan erősen bele tud mélyedni, hogy valósággal bennük él és ezeket az eseményeket elevenen maga előtt látja, aki vérkeringésében is észleli a belőlük áradó erőt, ugyanazt éri el ezzel az élménnyel, mint amit régebben az étertest kiemelése eredményezett.

A Krisztus-impulzus által tehát az ember arra tud hatni, ami előidézi a vér lüktetését. Nincs szükség rendkívüli eseményre, arra, hogy víz alá merítsék, itt egyedül Krisztus individualitásának hatalmas befolyása érvényesül. A keresztelés nem földi anyaggal történik, hanem szellemi hatással és anélkül, hogy elváltozást szenvedne a mindennapi tudat. A Krisztus-impulzusként leáramló szellem által a testet olyan hatás éri, mint amilyet egyébként csak a vérkeringésben kifejeződő tűz, belső hevület által lehet előidézni pszichikai-fiziológiai fejlődés útján. János az embereket még a vízbe merítette, ettől kihúzódott az étertest, és bepillanthatott az ember a szellemi világba. A Krisztus-impulzus úgy hat viszont, hogy beáramlanak az étertestbe az asztráltest élményei és így az ember szellemi látóvá lesz.

Ez a „vízzel- és tűzzel-keresztelés” magyarázata. Ez a tényeknek megfelelő különbség a János- és a Krisztus-keresztség között. A Krisztus-impulzus folytán új beavatottak sora léphetett fel. A régi időkben kevesen voltak olyanok, akiket a nagy tanítók tanítványaként bevezettek a misztériumokba. Kiemelték étertestüket, hogy tanúskodhassanak a szellemi világról és elmondhassák embertársaiknak, hogy „Létezik egy szellemi világ! Saját szemünkkel láttuk. Mi úgy láttuk a szellemi világot, ahogyan ti látjátok a növényeket és a köveket!” Ezek voltak a „szemtanuk”. Akik ilyenformán kiléphettek a misztériumokból az emberek elé, a szellem evangéliumát hirdették, az ősi bölcsesség szerint. Míg ők ahhoz a bölcsességhez vezették vissza az embert, ahonnan származott, Krisztus által a fizikai testükön belül, hétköznapi tudatuk megtartása mellett juthattak a szellemi világ megfigyeléséhez a beavatottak. Ugyanazt ismerték fel a Krisztus-impulzus által, mint amit felismertek a régi beavatottak, azt, hogy létezik egy szellemi világ. A szellemi világról szóló evangéliumot hirdethették ők is. Ahhoz tehát, hogy beavatott legyen valaki és új, krisztusi értelemben hirdesse a szellemi világ evangéliumát, az kellett, hogy impulzusként áradjon át a tanítványra a Krisztusban lévő erő, a tanítványra, aki majdan tanúságot tehet erről az erőről.

Mikor történt meg első ízben ilyen krisztusi beavatás?

A fejlődés során az újat mindig hozzá kell a régihez kapcsolni. Krisztusnak is lassan kellett a régi beavatást átvezetnie az újba. Mintegy meg kellett teremtenie az átmenetet. Számolnia kellett a régi beavatás bizonyos menetével, de úgy, hogy mindenbe beleáradjon a Krisztus-lény, ami a régi istenektől származott. Krisztus azt a tanítványt avatta be, aki a későbbiek folyamán a világgal a legmélyebb értelmében közölte Krisztus evangéliumát. A János-evangélium Lázár történetében úja le ezt a beavatást. (11. előadás)

Sokat, hihetetlenül sokat írtak már Lázár történetéről. De csak mindig azok értették meg, hogy mi rejlik mögötte, akik ezoterikus iskolákból, vagy saját megfigyelésük segítségével szereztek tudomást róla. Elöljáróban Lázár történetének egyik jellemző mondatát idézem, amikor Jézus-Krisztusnak jelentik, hogy Lázár betegen fekszik, Krisztus így szól: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, Isten Fiának kell megdicsőülnie általa.”

Lázárban azért van a betegség, hogy Isten nyilvánvalóvá váljék általa. Tévedés történt, amikor a görög szövegrészt úgy fordították, hogy „Isten dicsőségére”. Nem Isten dicsőségére történik, hanem azért, hogy észlelhetően jelenjen meg benne a rejtett Isten. Ez a valódi értelme ennek a mondatnak.

Azt jelenti, hogy a Krisztusban lakozó isteniség Lázár individualitásába áramlik át, - az Isteninek, a Krisztus-Istenségnek, láthatóvá kell Lázár által, Lázárban válnia.

Csak akkor foghatjuk fel Lázár feltámasztását, ha így értjük. Ne gondolják, hogy olyan nyíltan lehet szellemtudományos tényekről beszélni, hogy minden kézenfekvő legyen. Csak burkoltan és áttételesen közölhető, hogy mit rejt egy ilyen szellemtudományos tény. Így kell ennek lennie. Mert aki meg akar egy ilyen misztériumot érteni, le kell a látszólagos nehézségeket küzdenie, hogy megerősödjön a szelleme. Éppen azzal az erőfeszítéssel juthatunk el az efféle dolgokat rejtő szellemiekhez, amit a szavak között való eligazodás jelent.

Emlékezzünk arra, hogy amikor „életről” beszélnek, - vagyis, hogy eltávozott Lázárból az élet, nővérei: Márta és Mária pedig szeretnék ismét életben látni Lázárt, - Krisztus ekkor azt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Lázárban ismét benne lesz az élet. Vegyük csak szó szerint az evangélium szövegét és meg fogjuk látni, hogy a szó szerinti szöveg mögött mi minden rejlik. Nem kell töprengeni, csak az értelmét kell nézni a szavaknak: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Mit hoz magával Krisztus, amikor megjelenik, és Lázárt feltámasztja? Mi áramlik át Lázárra? A Krisztus-impulzus, a Krisztusból kiáradt erő! Krisztus az életét adta Lázárnak,... amint azt is mondta Krisztus, hogy „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten megnyilatkozására való.” A régi beavatottak 3 és fél napig feküdtek halálhoz hasonló állapotban és utána vált bennük nyilvánvalóvá az Istenség. Így feküdt, halálszerű állapotban Lázár is 3 és fél napon át, de Jézus-Krisztus pontosan tudta, hogy ezzel a régi beavatások véget érnek. Tudta, hogy ez a látszathalál valamiféle magasabbhoz, magasabb élethez vezet, - tudta, hogy Lázár ez alatt az idő alatt észlelte a szellemi világot. Mivel pedig Krisztus a vezetője, ennek a szellemi világnak, Lázár felvehette magába így a Krisztus-erőt, Krisztus látása által. (Közelebbit erről, „A kereszténység, mint misztikus tény” című könyvemben (14) olvashatnak, ahol egy külön fejezetben próbáltam meg érthetővé tenni Lázár csodáját.) Krisztus átárasztotta erejét Lázárba, aki új emberként kel életre.

Érdemes a János-evangéliumban megfigyelni egy bizonyos szót. Lázár csodájánál azt mondja az evangélium írója, hogy „az Úr szerette vala” Lázárt. Ezt a szót használja akkor is, amikor arról a tanítványról beszél, akit „az Úr szeretett vala”. Mit jelent ez? És ezt csak az Akasha-krónikából tudhatjuk meg.

Ki ez a Lázár, feltámadása után? Ő maga, a Krisztus által beavatott Lázár a János-evangélium írója. Krisztus beleárasztotta a saját lényéről szóló híradást Lázár lényébe, hogy a Krisztus-lényről hírt adjon a világnak a negyedik evangélium, a János-evangélium.

Ezért nincs szó a János-evangéliumban egy János nevű tanítványról Lázár feltámasztása előtt. Olvassák el figyelmesen, és ne hagyják magukat félrevezetni azoktól a teológusoktól (15), akik úgy találták, hogy a János-evangélium 1.fejezete 35. versében már úgy fordul elő a „János” név, mintha az egyik tanítványra vonatkozna. A vers így hangzik: „Másnap megint ott állt János, tanítványai közül kettővel....”

Semmi, de semmi sem utal arra, hogy arról lenne szó ezen a helyen, akit úgy említ később, mint „a tanítványt, akit az Úr szeretett vala”. Erről a tanítványról a János-evangéliumban nincs szó, egészen Lázár feltámasztásáig, Vajon miért? - Mert „a tanítvány, akit az Úr szeretett vala”, ugyanaz, akit már előzőleg is szeretett az Úr. Azért szerette, mert lelkében felismerte már azt a tanítványt, akit fel fog támasztani majd, hogy a világnak hírt adjon Őróla, Krisztusról. Ezért lép színre csak Lázár feltámasztásának leírása után az a tanítvány, „akit az Úr szeretett vala”, - az apostol. Csak akkor lett azzá. Csak akkor alakult úgy át a Lázár-individualitás, hogy a keresztény értelemben vett János-individualitás lett belőle. Lázár a legmagasabb értelemben megkereszteltetett a Krisztus - impulzussal. Lázár a szó új értelmében véve lett beavatottá. Beavatása, bizonyos módon, a régi formák szerint történt még és így átmenetet jelent a régi és az új beavatás között.

Az evangéliumok azokat a szellemi igazságokat beszélik el, amelyeket ki lehet minden okmánytól függetlenül kutatni. A szellemi kutatónak tudnia kell, hogy ami az evangéliumokban áll, minden okmánytól függetlenül megtalálhatja. De amikor megtalálja a János-evangéliumban utólag szellemi kutatása eredményét, számára az evangélium dokumentum, amelyet egy, Jézus-Krisztustól beavatást nyert tanítvány írt le. A János-evangélium ezért olyan mély értelmű írás.

Manapság gyakran hangzik el, hogy a János-evangélium írójától helyenként eltér a többi evangélista. Oka kell, hogy legyen. Ezt az okot majd akkor találjuk meg, ha éppen olyan behatóan foglalkozunk a többi evangéliummal, mint ahogyan tettük most ezt a János-evangéliummal. Ha az egyes evangéliumok gyökeréig jutunk el, úgy látjuk, hogy csakis abból adódhattak az eltérések, hogy a János-evangélium íróját maga Jézus-Krisztus avatta be. Ezt tette lehetővé, hogy a Krisztus-impulzust úgy ábrázolja, amint tette. Meg kell ismernünk Krisztushoz való viszonyát a többi evangélium íróinak is és azt is, hogy mennyiben részesültek tűz- és szellem-keresztségben. A János evangéliumnak a többi evangéliumhoz fűződő kapcsolatát csak így értjük majd meg és így leszünk csak képesek megérteni az Újtestamentum szellemét is.