Legutóbb, amikor itt együtt voltunk, a kereszténység mélyebb árnyalatait a János-evangélium szempontjából beszélhettük meg. Akkoriban szellemi szemeink elé tárultak azok a hatalmas képek és eszmék, amelyeket akkor szerezhet meg az ember, ha ebbe a páratlan kútfőbe, a János-evangéliumba belemélyed. Akkor kiemeltük, hogy a kereszténység legnagyobb mélységei tárulnak fel e kútfő segítségével. És ma egy akkori hallgató, vagy a János-evangéliumról szóló másik ciklus hallgatója felteheti magának a kérdést: lehetséges-e azokat a szempontokat, amelyek bizonyos tekintetben valóban a legmélyebbeknek nevezhetők, és amelyeket a János-evangélium által szerezhetünk meg, lehetséges-e ezeket a szempontokat valamiképpen bővíteni vagy elmélyíteni a többi keresztény kútfő útján, például a másik három evangélium tárgyalásával, a Lukács-, a Máté- és a Márk-evangélium fejtegetésével? Aki szereti a teoretikus kényelmességet, felteszi a kérdést, hogy amióta tudjuk, hogy a keresztény igazságok mélységei tárulnak fel a János-evangéliumból, szükséges-e egyáltalán a kereszténység mibenlétével a többi evangéliumon keresztül foglalkozni, nevezetesen - ahogy könnyen gondolhatnánk - a kevésbé mély Lukács-evangélium szempontjából?

Aki ezt a kérdést feltenné, és azt hinné, hogy ilyen szempontból jelentőset mondott, tévedne, nemcsak azért, mert a kereszténység lényegében felmérhetetlen, és mert azt különböző szempontokból lehet megvilágítani, hanem azért is, mert az is igaz - és ez a ciklus lesz ennek bizonyítéka - hogy bár a János.evangélium végtelenül mély kútfő, a Lukács-evangélium tárgyalásával is lehet még olyan tanulni, amit a János-evangélium útján nem lehet. Amit a János-evangéliumról szóló ciklus idején a kereszténység mélységes eszméinek neveztünk, az még egyáltalán nem a kereszténység a maga teljes mélységében. Van lehetőség arra is, hogy más kiinduló pontból jussunk el a kereszténység mélységeibe, és ezt éppen azzal tesszük meg, hogy a Lukács-evangéliumot tesszük antropozófiai, szellemtudományos tárgyalásunk középpontjába.

Vegyünk most szemügyre néhány dolgot annak az állításnak a megértésére, hogy a Lukács-evangéliumból is van mit merítenünk, még akkor is, ha a János-evangélium mélységeit kimerítettük. Abból kell kiindulnunk, amit a János-evangélium taglalásának minden sorával kiemeltünk, hogy az olyan kútfőket, mint az evangéliumok, olyan emberek szerkesztették meg, akik az élet és a lét lényegébe mélyebben beleláttak, akik mint beavatottak és mint szellemi látók, beleláttak a világ mélységeibe. Ha tehát a „beavatott” és a „szellemi látó” kifejezéseket általánosságban mondjuk ki, egyenlő jelentőségűekként használhatjuk őket. Ha azonban most már antropozófiai fejtegetéseink során a szellemi élet mélyebb rétegeibe akarunk behatolni, akkor mégis meg kell különböztetnünk e két kategóriát azok között az emberek között, akik a lét érzékfeletti birodalmaiba az utat megtalálták. Van bizonyos szempontból különbség a beavatott és a szellemi látó között, noha semmi sem gátolja meg azt, hogy a beavatott egyúttal szellemi látó, és a szellemi látó egyúttal bizonyos fokig beavatott legyen. Ha pontos különbséget akarunk tenni e kétféle kategóriájú ember között - a beavatott és a szellemi látó között - akkor emlékezetünkbe kell idéznünk a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” című könyvem fejtegetéseit. Arra kell gondolnunk, hogy három fokozat van, amelyek a világ megszokott szemléletén túl vezetnek.

Az a megismerés, ami egyelőre az ember számára hozzáférhető, így jellemezhető: az ember a világot érzékeivel szemléli, értelmével és egyéb lelki erőivel a szemléletet magáévá teszi. Ezen felül van a világ megismerésének három másik foka: az első az úgynevezett imaginatív megismerés, a második az inspiratív megismerés és a harmadik fok az intuitív megismerés, ha az „intuíció” szót a maga valódi szellemtudományos értelmében fogjuk fel.

Ki rendelkezik tehát imaginatív megismeréssel? Akinek szellemi szemei előtt képekben kitárul az, ami az érzéki világ mögött van, képek hatalmas, karmikus tablójában. Ezek a képek azonban egyáltalán nem hasonlítanak ahhoz, amit a közönséges életben képeknek nevezünk. Eltekintve attól a különbségtől, hogy az imaginatív megismerés képeinél a háromdimenziós tér törtvényei nincsenek meg, ezeknek az imaginatív képeknek még más olyan sajátosságaik is vannak, amelyek a közönséges érzéki világban semmivel sem hasonlíthatók össze.

Az imaginatív világról képet alkothatunk, ha elgondoljuk, hogy egy növény áll előttünk, és képesek vagyunk mindazt, amit a szem, mint színt észlel, kivonni a növényből, úgy, hogy az valóban szabadon lebeg a levegőben. Ha csak azt tennénk, hogy a növényben lévő színt kivonjuk, és szabadon magunk előtt lebegtetjük, akkor halott szín állna előttünk. A látó előtt azonban ez a színalak egyáltalán nem marad halott színkép, hanem ha azt, ami a dologban szín, kihúzza belőlük, akkor felkészültsége és gyakorlatai folytán a szellemiség ezt a színképet elkezdi élettel megtölteni, ugyanúgy, ahogy az érzéki világban a növény anyagisága is élettel teli volt. Ekkor az ember előtt nem egy halott színalak áll, hanem szabadon lebegve egy színes fény, a legkülönbözőbb módon csillogva és sziporkázva, de bensejében élettel telve. Így tehát minden egyes szín egy szellemi-lelki lény sajátosságának a kifejezője, aki az érzéki világban nem észlelhető, azaz, az érzékelhető növény színe a látó számára lelki-szellemi lények kifejezőjévé kezd válni.

Gondoljunk el egy világot ilyen különbözőképpen tükröződő színalakokkal telve, folyton változva, átalakulva, de úgy, hogy a tekintet nem korlátozódik a színekre, mint egy festménynél, amely színreflexben csillámlik, hanem ezek szellemi-lelki lények kifejeződései. Ekkor így szólhatunk: ha itt felvillan egy zöld színkép, akkor ez nekem azt jelenti, hogy mögötte egy értelmes lény van, vagy ha egy világos piros színkép villan fel, akkor az egy szenvedélyes lény kifejeződése. Gondoljuk el ezt az egymásba áramló szín-tengert - azt is mondhatnám, hogy a hangérzetek, színérzetek tengerét, mert mindezek a mögöttük álló szellemi lények kifejeződései - akkor megkapjuk azt, amit imaginatív világnak nevezünk. Ez nem olyasvalami, amit közönségesen imaginációnak nevezhetünk, nem képzelődés, hanem egy reális világ. Különbözik az érzékszervek által felfogott világtól.

Az imaginatív világon belül mindazzal találkozik az ember, ami az érzékelhető világ mögött van, amit „érzékelő érzékszerveivel” - ha szabad ezt így mondani - nem észlel, tehát az emberi étertestet és asztráltestet. Aki szellemi látó, és a világot az imaginatív megismerés útján ismeri meg, ahogy az érzékelhető világban az utcán menve a mellette elhaladó embereket külsejük szerint ismeri fel. Pontosabban ismerjük meg őket, ha alkalmunk van beszélni velük. Akkor az emberek szavaikkal mást is kifejezésre juttatnak, mintha csak az utcán látjuk őket. Egy mellettünk elhaladó embernél - hogy csak ennyit említsek - nem láthatjuk, hogy belső fájdalom vagy öröm van a lelkében, szorongás vagy elragadtatás hatja át a lelkét. Mindezt megtudjuk, ha beszélünk vele. Az egyik esetben azzal, amit látunk belőle, saját hozzájárulása nélkül közöl valamit magáról, a másik esetben saját maga ismerteti meg magát. Így van ez az érzékfeletti világ lényeivel is.

Aki mint szellemi látó, az érzékfeletti világot imagináció útján ismeri meg, az csak a szellemi-lelki külső oldalt ismeri. De ha az imaginatív megismeréstől az inspiratív megismeréshez emelkedik fel, beszélni is hallja őket, akkor ez valóban igazi kapcsolat ezekkel a lényekkel. Akkor saját lényükből közlik, mik és kik ők. Ezért az inspiráció magasabb megismerési fok, mint a puszta imagináció, és többet tud meg az ember a szellemi-lelki világ lényeiről, ha felemelkedik az inspirációhoz, mint amennyit az imaginatív megismerés nyújthat.

Még magasabb fokú megismerés az intuíció - amennyiben az intuíció szót nem a közönséges szóhasználat szerint alkalmazzuk, hanem valódi szellemtudományos értelemben. Itt az intuíció olyan megismerés, amelynél az ember nemcsak szellemileg hallhatja meg, amit a lények saját magukról közölnek, hanem eggyé válik magával a lénnyel, belemerül abba. Ez a szellemi megismerés magasabb foka, mert feltételezi, hogy az ember előzőleg minden lény iránt kifejlesztette magában a szeretetnek azt a fokát, amelyen nem tesz különbséget már önmaga és a szellemi környezet más lényei között. Ekkor saját lényét úgyszólván kiárasztja az egész szellemi környezetre, tehát valóban nem kívül van a többi lényen, hanem azokon belül, bennük. Minthogy ez csak az isteni-szellemi világgal szemben lehetséges, ezért az intuíció, azaz „Istenben élni” kifejezés teljesen jogos. Így áll előttünk az érzékfeletti világ megismerésének ez a három foka: az imagináció, az inspiráció és az intuíció.

Ennek a három foknak az eléréséhez megvan a lehetőség. Az is lehet azonban, hogy például valamelyik inkarnációban csak az imaginációig jut el valaki, akkor a szellemi látó előtt rejtve maradnak a szellemi világoknak azok a birodalmai, amelyek csak az inspirációval és intuícióval érhetők el. Akkor ez az ember „szellemi látó”. A mi időnkben nem szokás valakit az érzékfeletti megismerés magasabb fokaira felvezetni anélkül, hogy az imaginatív fokot ne érte volna el. Így a mai körülmények között nemigen fordul elő az a lehetőség, hogy valaki kihagyja az imaginatív fokot, és azonnal az inspiráció és intuíció fokára emelkedjen. Ami azonban most teljesen lehetetlen, az bizonyos korábbi időkben megtörténhetett, és meg is történt.

Voltak olyan idők az emberiség fejlődésében, amikor az emberek különböző individuumokra oszlottak: egy részük az imaginációt érte el, a másik az inspirációt és intuíciót. Így például voltak olyan misztériumhelyek, ahol az ember szellemi szemei úgy nyíltak fel, hogy az imagináció területe volt számukra hozzáférhető, hogy feltárult a képek szimbolikus világa. S mivel ilyen fokban szellemi látók voltak, így szóltak: ebben az inkarnációban lemondok arról, hogy elérjem az inspiráció és intuíció magas fokát. - Ezzel alkalmassá tették magukat arra, hogy az imagináció világán belül pontosan és világosan lássanak.

Ehhez azonban szükségük volt valamire. Aki csak az imagináció világában akar látni, és lemond az inspiráció és intuíció világába való behatolásról, az bizonyos mértékig a bizonytalanság világában él. A hömpölygő, áramló imaginatív világ úgyszólván parttalan, és az ember, ha saját magára hagyatkozik lelkével, ide-oda úszik benne anélkül, hogy a célt és az irányt pontosan ismerné. Ezért azokban az időkben és azoknál a népeknél, ahol bizonyos emberek lemondtak a magasabb megismerési fokról, szükséges volt, hogy a látó imaginatív emberek teljes odaadással kapcsolódjanak vezetőjükhöz, akinek szellemi látóképessége az inspiráció és intuíció részére is nyitva volt. Mert csak az inspiráció és intuíció ad biztonságot a szellemi világban, hogy tudhassuk: arra vezet az út, ott a cél. Ha viszont az inspiratív megismerés hiányzik, a látó nem képes azt mondani: arra vezet az út, oda kell mennem, hogy célhoz érjek. Ha tehát ezt mi nem tudjuk mondani, akkor egy tapasztalt vezetőre kell bíznunk magunkat, aki ezt megmondja. Ezért hangsúlyozzák sok helyen, hogy aki eljut az imaginatív megismerésig, az belsőleg kapcsolódjon a guruhoz, a vezetőhöz, aki élményeiben irányt és célt mutat.

Másrészről bizonyos korokban - ma ez már nem történik meg - az is hasznos volt, hogy másokat bizonyos módon átugrattak az imaginatív megismerésen, és azonnal az inspiratív vagy az intuitív megismeréshez vezettek el. Ezek az emberek arról mondtak le, hogy a szellemi világ imaginatív képét lássák maguk körül, a szellemi világnak csak azokat a benyomásait élték át, amelyek a szellemi lények belső mivoltának megnyilatkozásai. Ezek szellemi füllel hallgatták azt, amit a szellemi világ lényei mondanak. Olyan ez, mintha fal volna köztünk és egy másik ember között, akit nem látunk, de halljuk beszélni a fal mögött Teljes mértékben megvan annak a lehetősége, hogy valaki lemond a látásról a szellemi világban, hogy ezáltal gyorsabban jusson el a szellemi lények kijelentéseinek meghallgatásához. Teljesen közömbös, hogy látja-e valaki az imaginatív világ képeit vagy nem, ha képes szellemi füllel észlelni azt, amit a érzékfeletti világban lévő lények magukról mondanak. Ekkor azt mondjuk erről az emberről: meg van áldva a „belső szóval - ellentétben a külső szóval, amivel a fizikai világban érintkezünk embertársainkkal. Így fogalmat alkothatunk azokról az emberekről, akik anélkül, hogy az imaginatív világot látnák, rendelkeznek a belső szóval, hallják a szellemi lények szavait, és azokat másokkal közölhetik.

Az emberiség fejlődésében volt egy olyan időszak, amikor a misztériumhelyeken e kétfajta érzékfeletti tapasztalattal rendelkező emberek összedolgoztak, s azzal, hogy az egyik ember lemondott arról, amit a másik észlelt, pontosabban és világosabban ki tudta alakítani azt, amire képes volt; csodás, szép együttműködés jött létre a misztériumokon belül. Rendelkeztek imaginatív látókkal, akik főleg arra képezték ki magukat, hogy a képek világát lássák, s rendelkeztek olyanokkal, akik az imagináció világát átugrották, és arra képezték ki magukat, hogy a belső szót vegyék fel lelkükbe az inspiráció útján. Így az egyik közölhette a másikkal azt, amit sajátos kiképzése útján tapasztalhatott. Ez lehetséges volt abban a korban, amikor az egymás iránti bizalomnak olyan foka létezett az emberek között, ami ma más ki van zárva, egyszerűen a jelenlegi fejlődés következtében. Ma nem hisz az ember a másiknak olyan erősen, hogy csak odafigyeljen arra, amit az elmond az imaginatív világ képeiről, és aztán hozzáfűzze azt, amit saját maga tud az inspiráció folytán, abban a szent hitben, hogy a másik leírásai helyesek. Ma minden ember maga akar látni. Ez a mi korunk jogos magatartása. Ma kevesen lennének megelégedve az imagináció olyan egyoldalú kialakításával, ahogy az bizonyos időkben általános volt. Ezért a mai idők részére az szükséges, hogy mindenki fokozatosan érje el a magasabb megismerés három fokát, anélkül, hogy valamelyiket kihagyná.

Az érzékfeletti megismerés valamennyi fokán találkozunk azokkal a nagy titkokkal, amelyek a Krisztus-eseménnyel függenek össze, úgy, hogy az imaginatív, az inspiratív és az intuitív megismerés sokat, végtelenül sokat mond el a Krisztus-eseményről.

Ha tehát most - ebből a nézőpontból kiindulva - visszapillantunk az evangéliumokra, azt mondhatjuk, hogy a János-evangélium egy olyan beavatott szempontjai szerint íródott, aki a világ titkait egészen az intuícióig ismerte, aki tehát a Krisztus-eseményt az érzékfeletti világ szemlélete szerint egészen az intuícióig írta le. Aki azonban pontosan belemerül a János-evangélium sajátosságaiba - ahogy ebben az előadás-sorozatban látni fogjuk - annak be kell vallania, hogy mindaz, ami a legvilágosabban áll előttünk a János-evangéliumban, az az inspiráció és intuíció szempontjai szerint hangzik el, ellenben mindaz, ami az imagináció képeiből adódik, elhalványul és jelentéktelen. Ezért a János-evangélium szerzőjét - eltekintve attól, amit az imagináció útján vett be a műbe - a Krisztus-esemény olyan hírnökének tekintjük, aki a belső szóval rendelkezik, egészen az intuíció fokáig. Ezért beszél a János-evangélium írója lényegében úgy, hogy Krisztus birodalmának titkait a belső szó, a Logosz birtokosaként jellemzi. Inspirált-intuitív megismerés az alapja a János-evangéliumnak.

Másként áll a dolog a másik három evangéliummal. Ezek közül egyik sem fejezi ki olyan világosan azt, amit mondani akar, mint a Lukács-evangélium írója. Rövid előszóval indul, ami körülbelül azt mondja, hogy már sokan előtte elmondták és összegyűjtötték mindazt, ami ismert volt a palesztinai eseményekről, s most a Lukács-evangélium írója elhatározta, hogy rendbe szedi és leírja ezt. Ez után jelentős szavak következnek: amit azok tudnak, akik kezdettől fogva „szemtanúi és szolgái voltak az igének”. Ezek szerint azt akarja elmondani, amit a szemtanúk - helyesebb, ha a „szellemi látók” kifejezést használjuk - és az ige szolgái tudnak. A Lukács-evangélium értelmében „látók” azok, akik imaginatív látással rendelkeznek, akik be tudnak hatolni a képek világába, és ott a Krisztus-eseményt észlelni tudják, akik főleg arra vannak kiképezve, hogy ilyen imaginációkat lássanak, tehát szellemi látók, akik pontosan és helyesen látnak. Ezeknek a közlései szolgálnak alapul a Lukács-evangélium írójának - akik ugyanakkor a „ige szolgái” is voltak. Milyen jelentőségteljes kifejezés! Nem azt mondja, hogy birtokosai az igének, hiszen akkor a teljes inspirációval bírnának, hanem „szolgái” az igének, tehát olyan emberek, akik nem rendelkeznek olyan mértékben az inspirációval, mint amilyen mértékben saját látásuk alapján rendelkezésükre állnak az imaginációk, hanem akiknek kinyilatkoztatások, az inspiratív világ kinyilatkoztatásai állnak rendelkezésére. Velük, a szolgákkal közlik azt, amit az inspirált észlelt, hirdethetik azt, mert inspiratív tanítók elmondták nekik. Szolgák ők, nem tulajdonosai az igének.

Így a Lukács-evangélium azoknak a közlésére hagyatkozik, akik szellemi látók, saját tapasztalataik vannak a szellemi világban, akik megtanulták, hogy az imaginatív világban látottakat az inspirált ember eszközeivel fejezzék ki. Akik az ige szolgái lettek.

Ez is egyik példája annak, mennyire pontosan beszélnek az evangéliumok, mennyire szó szerint, pontosan kell értenünk a szavakat. A szellemtudomány alapján írt ilyen forrásokban minden egzakt és pontos, és a modern embernek gyakran fogalma sincs arról a pontosságról, egzaktságról, amellyel ezekben a forrásokban a szavakat megválogatták.

Most is, mint mindig, amikor antropozófiai szempontból vizsgálódunk, emlékeznünk kell arra, hogy a szellemtudományos megismerésnek az evangéliumok tulajdonképpen nem forrásai. Amiért valami benne van az evangéliumokban, még nem lenne feltétlenül igazság annak számára, aki szigorúan szellemtudományos alapon áll. A szellemtudomány embere nem írott forrásokból merít, hanem abból, amit maga a szellemtudomány az ő korában nyújt. Amit korunkban a szellemi világ lényei el kell, hogy mondjanak a beavatottaknak és a szellemi látónak, az a forrása a tulajdonképpeni szellemtudománynak, a beavatottaknak és a szellemi látóknak. És ezek a források a mi időnkben bizonyos vonatkozásban ugyanazok, mint azokban az időkben voltak, amelyeket leírtam. Ezért ma is azokat az embereket nevezhetjük látóknak, akik belelátnak az imaginatív világba, és beavatottaknak csupán azokat, akik az inspiráció és intuíció fokára tudnak emelkedni. Így a látó kifejezés ezekben az időkben nem szükségképpen esik egybe a beavatott szóval.

Amit a János-evangélium elmond, csak olyan beavatott kutatásán alapulhat, aki fel tudott emelkedni az inspiratív és intuitív megismerésig. A többi evangélium imaginatív szellemi látók közlésein nyugszik, akik tehát saját maguk nem tudtak az inspiratív és intuitív világig felemelkedni. Így ha a különbséget szem előtt tartjuk, a János-evangélium beavatáson alapszik, a másik három evangélium, és különösen a Lukács-evangélium, magának az írójának a kijelentése szerint is, szellemi látáson. És mivel mindent segítségül hív, amit a legképzettebb látó látni képes, pontos kép tárul elénk arra nézve, amit a János-evangélium csak halvány képekben tud ábrázolni. A különbség kiemelésére, világosabbá tételére még a következőket mondom el.

Tegyük fel - ami ma nemigen fordul elő - hogy valaki beavatott lenne, úgy, hogy az inspiráció és intuíció világa nyitva állna előtte, de nem volna látnok, nem látná az imaginatív világot. Találkozik egy másik emberrel, aki tehát egyáltalán nem beavatott, de aki előtt valamilyen körülmény következtében az imaginatív világ áll nyitva, úgyhogy az egész imagináció területét láthatja. Ez utóbbi az előbbivel sok mindent tud közölni, amit az nem lát, azonban az inspiráció folytán meg tud magyarázni, saját maga azonban nem láthat, mert ez a képesség hiányzik nála. Ma számos olyan ember van, aki látó, anélkül, hogy beavatott lenne, fordított eset alig fordul elő. Ha mégis előfordulna, hogy valaki beavatott, és noha rendelkezik a látnokság adományával, valamilyen oknál fogva egyes esetekben nem jut el az imaginációk látásához, akkor egy szellemi látó sok olyat tudna neki mondani, ami még ismeretlen előtte.

Mindig szigorúan hangsúlyoznunk kell, hogy az antropozófia vagy szellemtudomány a beavatottak forrásain alapszik. Tehát sem a János-evangélium, sem a többi evangélium nem forrásai megismerésének. Amit ma történelmi kútfők nélkül fel lehet kutatni, az a forrás az antropozófiai megismerés számára. Ekkor elővesszük a kútfőket, és megpróbáljuk őket összehasonlítani azzal, amit a szellemi kutató ma megtalálhat. Amit a szellemi kutatás ma a Krisztus-eseményre vonatkozóan bármely pillanatban kútfő nélkül meg tud találni, azt a János-evangéliumban találjuk meg a legnagyszerűbben. Azért olyan értékes irat ez, mert megmutatja nekünk, hogy amikor íródott, volt valaki, aki úgy írt, ahogy ma írhat az, aki be van avatva a szellemi világba. Úgyszólván ugyanaz a hang szól hozzánk az évszázadok mélységein keresztül, mint amit ma hallani lehet.

Hasonló az eset a többi evangéliummal és a Lukács-evangéliummal szemben is. Nem azok a képek a forrásaink a magasabb világok megismeréséhez, amelyeket a Lukács-evangélium írója vázol, hanem az, amit maga az érzékfeletti világokba való felemelkedés nyújt számunkra. Ha a Krisztus-eseményről beszélünk, akkor a képeknek és imaginációknak az a nagy tablója számunkra a forrás, amely akkor tárul fel, ha tekintetünket időszámításunk kezdetére irányítjuk, és azt, ami előttünk áll, összehasonlítjuk azokkal a képekkel és imaginációkkal, amelyeket a Lukács-evangélium elmond. Ez az előadás-sorozat megmutatja majd nekünk, milyenek azok az imaginatív képek, amelyeket a mai ember szerezhet azokkal szemben, amelyeket a Lukács-evangélium ábrázol.

Az igazság a következő: a múlt eseményeire vonatkozó szellemi kutatás részére csak egy forrás létezik. Ez a forrás nem található külső okmányokban. Sem kövek, amelyeket a földből kiásunk, sem okmányok, amelyeket a levéltárak megőriztek, sem az, amit a történetírók írtak - inspiráltak vagy nem inspiráltak - mindez nem forrása a szellemtudománynak. Amit az elmúlhatatlan krónikában, az Akasha-krónikában olvashatunk, az a forrás részünkre a szellemi kutatásban. Megvan a lehetősége annak, hogy ami megtörtént, azt a külső forrásmunka nélkül megismerjük. Így a mai ember, ha a múltról akar hírt szerezni, két utat választhat. Veheti a külső dokumentumokat vagy a történelmi iratokat - ha a külső eseményekre vonatkozóan akar valamit megtudni - vagy ha valamit a szellemi körülményekről akar megtudni, veheti a vallásos iratokat. Vagy felteheti a kérdést: mit tudnak mondani azok az emberek, akik szellemi szemeik részére megnyitották azt az elpusztíthatatlan krónikát, amit Akasha-krónikának nevezünk, azt a nagy tablót, amelyben elmúlhatatlan írással fel van jegyezve minden, ami valaha is történt a világ, a föld és az emberiség történelmében.

Ezt a krónikát fokozatosan megtanulja olvasni az az ember, aki az érzékfeletti világba emelkedik. Ez nem közönséges írás. Gondoljuk el az események folyását szellemi szemeink elé állítva, úgy, ahogy lejátszódtak. Gondoljuk el Augusztusz császárt minden tettével, amint ködkép-szerűen előttünk áll. Így áll ez a szellemi kutató előtt, és ezt minden órában láthatja, tapasztalhatja. Nincs szüksége külső bizonyítékokra. Tekintetét csak oda kell irányítania a világ- vagy az emberiség-történés egy bizonyos pontjára, és a megtörtént események szellemi képekben, szellemi szemei előtt fognak állni. Így képes a szellemi tekintet a múlt időkön végigjárni. Amit ott lát, azt nevezzük a szellemi kutatás eredményének.

Mi történt akkor, azokban az időkben, amelyekkel időszámításunk kezdődik? Ami ott történt, az szellemi látással látható, és összehasonlítható azzal, amit például a Lukács-evangélium elmond. Ebből a szellemi kutató megtudja, hogy abban az időben ugyanúgy voltak szellemi látók, mint ma, a múltat éppen úgy képesek voltak meglátni, és amit saját korukban közölni tudtak, azt összehasonlíthatjuk azzal, amit az Akasha-krónikában erről az időszakról megláthatunk.

Ismételten lelkünk elé kell idéznünk, hogy nem forrásmunkákból merítünk, hanem magából a szellemi kutatásból, és hogy amit a szellemi kutatásból merítettünk, azt megkeressük a forrásművekben. Ezzel a forrásmunkák értéke növekszik, és azok tartalmának igazságáról saját kutatásaink alapján tudunk ítéletet mondani. Emelkednek szemünkben, mint az igazság kifejezői, mivel az igazságot saját magunk megismerhetjük. A most kimondott igazsághoz azonban hozzá kell fűznünk, hogy az Akasha-krónika olvasása nem olyan könnyű, mint a fizikai világ szemlélése. Egy sajátos példán szeretném szemléltetni azt, hogy milyen nehézségek rejlenek például, az Akasha-krónika olvasásánál. Magán az emberen szeretném szemléltetni.

Tudjuk az elemi Antropozófiából, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Abban a pillanatban, amikor az embert nem pusztán fizikai síkon szemléljük, hanem felemelkedünk a szellemi világba, megkezdődnek a nehézségek. Ha egy ember a fizikai síkon áll előttünk, akkor egységben látjuk, akkor fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje ott van előttünk. Nappal megfigyelve az embert, mindez egységet alkot. Mihelyt azonban nem nappal figyeljük meg, fel kell emelkednünk a magasabb világokba, és amikor ez a felemelkedés szükségessé válik, azonnal elkezdődnek a nehézségek. Amikor például, éjjel, ha az egész embert látni akarjuk, és felemelkedünk az imaginációk világába, hogy asztráltestét meglássuk, mert a fizikai testen kívül van, akkor az ember lényét egymástól elválasztott két részben látjuk.

Amit most elmondok, a legritkább esetben fordul elő, mert az ember megfigyelése még viszonylag könnyű, de ebből képet kaphatunk a nehézségekről. Gondoljuk el, hogy valaki belép egy helyiségbe, ahol sokan alszanak. Látja az ágyban fekvő fizikai testeket, és ha látnoki képességekkel rendelkezik, az étertesteket is, majd ha látnokian felemelkedik, látja az asztráltesteket. De ez az asztrális világ az áthatolhatóság világa. Fent az asztrális világban az asztráltestek keresztülhatolnak egymáson. És noha iskolázott szellemi látóval ez nem történik meg könnyen, mégis megeshet, hogy egy csoport alvó emberre tekintve összetévesztheti, hogy melyik asztráltest melyik fizikai testhez tartozik. Azt mondtam, nem történik meg könnyen, mert ez a látás aránylag a legalacsonyabb fokú látáshoz tartozik, és mert az, aki idáig eljut, jól elő van készítve arra, hogyan kell az ilyen esetekben megkülönböztetéseket tenni. De ha a magasabb világokban nem az embert szemléljük, hanem más szellemi lényeket, akkor már a nehézségek kezdenek igen nagyok lenni. Az emberre nézve is már igen nagyok, ha nem a jelenlegi embert, hanem egész lényét szemléljük, ahogyan az inkarnációkon keresztülmegy.

Ha tehát egy most élő ember teljes lényét szemléljük, így szólunk: hol volt énje az előző inkarnációban? - Akkor át kell mennünk a devacháni világon annak előbbi inkarnációjához. Ott meg kell, hogy tudjuk állapítani, melyik én tartozott ennek az embernek előző inkarnációihoz. Akkor már bonyolult módon lehet csak összefogni a folytatólagos ént és a különböző fokokat itt lent a Földön. Itt már könnyű hibát ejteni, és könnyű tévedésbe esni, amikor egy énnek a korábbi testekben való tartózkodását keressük. Ha tehát felemelkedünk a magasabb világokba, nem könnyű dolog mindazt, ami egy emberhez, egy személyiséghez tartozik, összefogni azzal, ami az Akasha-krónikában annak korábbi inkarnációiként van feljegyezve.

Tegyük fel, hogy valaki feladatául tűzné ki: egy ember van előtte, mondjuk Hnas Müller, és ő, mint szellemi látó, vagy mint beavatott, megkérdezné: kik a fizikai elődei ennek a Hans Müllernek? Tegyük fel, hogy minden külső dokumentum elveszett, csak az Akasha-krónikára lehet támaszkodni. Itt tehát fel kellene keresnie fizikai őseit, apját, anyját, nagyapját, stb. Meg kellene állapítania az Akasha-krónikából, hogyan fejlődött a fizikai test a fizikai származási vonalon. Továbbá felmerülhetne a kérdés: melyek voltak ennek az embernek a korábbi inkarnációi? Itt egészen más úton kell haladni, mint amikor a fizikai ősökhöz eljut valaki. Ott talán sok-sok időt kell visszafelé megjárnia, ha az én korábbi inkarnációihoz el akar jutni. Ott két áramlat van már: sem a fizikai test - ahogy előttünk áll - nem egészen új teremtmény, mert a fizikai vonalon az ősöktől ered, sem az én nem az, hanem kapcsolódik a korábbi inkarnációkhoz.

Ami azonban érvényes a fizikai testre és az énre, érvényes a közbeeső részekre, az éter- és asztráltestre is. A legtöbben önök közül tudják, hogy az étertest sem teljesen új teremtmény, hanem valamilyen utat megjárhatott már, a legkülönbözőbb formákon át. Említettem, hogy Zarathustra éterteste újból megjelent Mózes étertestében. Ez ugyanaz az étertest. Ha valaki Mózes fizikai őseit kutatná, megkapná az egyik vonalat, ha étertestének őseit kutatná, egy másik vonalat kapna, ott Zarathustra étertestéig mehetne vissza, és más étertestekig.

Ahogy a fizikai testnél egészen más áramlásokat kell követni, mint az étertestnél, így van ez az asztráltestnél is. Az emberi természet minden egyes részétől kiindulva a legkülönbözőbb áramlatokhoz jutunk el. Így elmondhatjuk: az étertest egy étertestnek éterikus újratestesülése, amely egészen más individualitásban volt, egyáltalán nem abban, amelyben az én előzőleg megtestesült. Ugyanezt elmondhatjuk az asztráltestre is.

Ha felemelkedünk a magasabb világokba, hogy az ember lényének magasabb részeit kikutassuk, ott az egyes áramlatok mind szétválnak egymástól. Az egyik ebbe, a másik abba az irányba vezet, és ezért igen bonyolult folyamatokhoz jutunk el a szellemi világban. Ha tehát valakit a szellemi kutatás szempontjai szerint teljesen meg akarunk érteni, nem írhatjuk le őt pusztán úgy, mint őseinek egyik utódját, de úgy sem, hogy az étertestét vagy az asztráltestét ebből vagy abból a lényből levezetjük, hanem teljesen végig kell gondolnunk, hogy tette meg mind a négy rész a maga útját addig, hogy ebbe a lénybe most benyomult. Ezt nem lehet egyszerre megtenni. Meg lehet például, tenni, hogy követjük az utat, amelyet az étertest megjárt, és ott fontos dolgok derülhetnek ki. Aztán másvalaki az asztráltest útját követi. Az egyik ember az étertestre, a másik az asztráltestre helyezheti a főbb hangsúlyt, és fejtegetéseit ennek megfelelően teheti meg. Aki nem veszi figyelembe mindazt, amit a szellemi látók mondanak egy lény felől, akinek mindegy, hogy az egyik ezt mondja, a másik azt, annak úgy tűnik, mintha mindig ugyanarról beszélnének. Akinek ugyanazt mondja az, aki csak a fizikai személyt ismerteti, mint az, aki az étertestet írja le, az állandóan azt hiszi, hogy Hans Müller lényét mondják el neki.

Ez képet adhat a viszonyok bonyolultságáról, amelyekkel találkozunk, amikor a tisztánlátó beavatott-kutató szempontjából a világ bármelyik jelenségének lényegét - legyen az egy emberé vagy bármely más lényé - ismertetni akarjuk. Amit most mondtam, azt el kellett mondanom, mert ebből láthatjuk, hogy csak a legátfogóbb, az Akasha-krónikában minden irányban kiterjedő kutatás állíthat szellemi szemeink elé bármely lényt.

Az a lény, aki itt áll előttünk, abban az értelemben is, ahogyan a János-evangélium leírja - akár a János-keresztelő előtt, akár utána, akár Názáreti Jézusnak hívjuk, a keresztelő előtt, akár Krisztusnak a János-keresztelő után - előttünk áll egy énnel, egy asztráltesttel, egy étertesttel és egy fizikai testtel. Ezeket az Akasha-krónika szerint csak akkor ismerhetjük meg tökéletesen, ha követjük az utakat, amelyeket az akkori Jézus Krisztus lényének ez a négy része az emberiségfejlődésben megjárt. Csak akkor érthetjük meg azokat helyesen. Itt arról van szó, hogy a mai szellemi kutatás szempontjából teljesen megértsük a Krisztus-eseményről szóló közléseket, mert fényt kell derítenünk arra, ami látszólag ellentmondás a négy evangéliumban.

Már gyakran rámutattam, mi az oka annak, hogy a mai, pusztán materiális kutatás nem tudja belátni a János-evangélium nagy értékét, igazság-értékét, mert nem tudja megérteni, hogy egy magasabb fokú beavatott másképpen lát, mélyebben, mint más. A többi három evangélium, a szinoptikusok között iparkodnak egybehangzást megállapítani azok, akik a János-evangéliummal nem tudnak zöldágra vergődni. De egybehangzást létrehozni, ha csupán a külső materiális jegyeket vesszük alapul, nehezen lehet. Mert ami a holnapi előadásunkban különleges fontosságú lesz: a Názáreti Jézus élete a János-keresztelő előtt, az két evangélista leírásában áll előttünk: a Máté-evangéliumban, és a Lukács-evangélium írójának előadásában. A külső materialista tárgyalásmód számára olyan különbségek vannak, amelyek egy csipetnyit sem kisebbek, mint az a különbség, aminek a létezését el kell ismernünk a többi három evangélium és a János-evangélium között.

Nézzük a tényeket. A Máté-evangélium írója előadja, hogy a kereszténység megalapítójának születését előre meghirdetik, hogy ez a születés megtörténik, mágusok jönnek napkeletről, akik látták a csillagot és az elvezette őket oda, ahol a Megváltó meg fog születni. Elmondja továbbá, hogy Heródes erre felfigyel, és hogy intézkedését, a betlehemi gyermekgyilkosságot elkerüljék, a Megváltó szülei a gyermekkel Egyiptomba menekülnek. Amikor Heródes meghal, József, Jézus atyja jelzést kap, hogy ismét visszatérhet, és vissza is tér, de Heródes utódjától való félelmében nem Betlehembe megy, hanem Názáretbe. Ma még eltekintek Keresztelő János híradásáról, de már most szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a Lukács- és a Máté-evangéliumot összehasonlítva a kettőben a Názáreti Jézus jövetelének hírül adása egészen különböző módon történik meg: az egyiknél Józsefnek, a másiknál Máriának.

Lukácsnál látjuk aztán, hogy a Názáreti Jézus szülei eredetileg Názáretben laknak, és egy alkalommal, nevezetesen a népszámláláskor Betlehembe mennek. Ottani tartózkodásukkor születik meg Jézus. Nyolc nap múlva megtörténik a körülmetélés - szó sincs Egyiptomba menekülésről - s bizonyos idő múlva, nem túl sokára a gyermeket bemutatják a templomban. Látjuk, hogy megtörténik a szokásos áldozatot bemutatása, aztán a szülők hazamennek Názáretbe és ott tovább élnek. Később egy jelentős esemény következik be, az a jelenet, hogy a 12 éves Jézus szüleivel Jeruzsálembe megy, majd a templomban hátra marad, szülei keresik, és megtalálják az írástudók között, akik előtt úgy áll, mint aki jártas az írásokban, és közöttük értelmesen és bölcsen viselkedik. Aztán elmondja az evangélium, hogy a szülők hazaviszik a gyermeket, az felnő, de semmi jelentőset nem hallunk felőle a János-keresztelőig.

Itt áll előttünk a Názáreti Jézus kétféle története mielőtt Krisztust magába fogadja. Aki e kettőt össze akarja egyeztetni, mindenekelőtt fel kell tennie azt a kérdést, hogy hogyan illessze egybe azt az elbeszélést, amely szerint a szülők, József és Mária, közvetlenül Jézus születése után intést kapnak, hogy meneküljenek el a gyermekkel Egyiptomba, majd pedig hogy térjenek haza; hogyan illessze össze ezt a szokott materializmus útján a Lukács-evangélium által elmondott templomi bemutatás jelenetével.

Meg fogjuk látni, hogy ami a fizikai felfogás szerint látszólag tökéletes ellentmondás, az a szellemtudomány megvilágításában igazságként fog megjelenni számunkra. Mind a kettő igaz, noha a fizikai világban látszólag ellentmondanak egymásnak. Éppen a három szinoptikus evangélium, a Máté-, a Márk- és a Lukács-evangélium kellene, hogy az embereket, az emberiség történelmének szellemi felfogására elvezesse. Mert látnunk kellene, hogy semmit sem lehet elérni azzal, hogy ha nem gondolkodunk el az ilyen kútfők látszólagos ellentmondásain, vagy ha „költészetről” beszélünk ott, ahol a realitásokkal nem tudunk boldogulni.

Éppen ezúttal lesz alkalmunk olyan dolgokról behatóan szólni, amelyekre a János-evangélium nem ad ösztönzést, azokról az eseményekről ugyanis, amelyek a János-keresztelő előtt, Jézus Krisztusnak a Názáreti Jézus három testiségébe való behatolása előtt végbementek. És a kereszténység több fontos rejtélye fog megoldódni azáltal, hogy - az Akasha-krónikából kikutatva - hallani fogjuk, milyen volt a Názáreti Jézus lénye, mielőtt Krisztus az ő három testiségét elfoglalta.

Holnap azzal fogjuk kezdeni, hogy a Názáreti Jézus lényét kikutatjuk az Akasha-krónikából, hogy utána feltegyük a kérdést: hogyan viszonylik az ebből a forrásból meríthető tudásunk a Názáreti Jézus igazi lényét illetően ahhoz, amit a Lukács-evangélium mond el, mint olyan közlést, ami azoktól származott, akik akkoriban „szellemi látók”, illetve az ige, a Logosz szolgái voltak?