Aki hagyja, hogy a Lukács-evangélium hasson rá, egyelőre csak érezni fogja mindazt, ami benne rejlik. Ekkor azonban sejtelme lesz arról, hogy valóban nagy, hatalmas szellemi világok áramlanak lelkébe ebből az evangéliumból. Azok után, amit tegnap hallottunk, érthetőnek tűnik számunkra, hogy ez tényleg így van, mert láttuk, hogy a szellemi kutatás megmutatja, hogy a buddhista világszemlélet azzal, amit az emberiségnek nyújtott, beleáramlott a Lukács-evangéliumba. Valóban azt is mondhatjuk, buddhizmus az, ami a Lukács-evangéliumból kiárad. De ez a buddhizmus sajátos formában áramlik ki ebből a forrásból. Olyan formában áramlik ki, mint ahogy azt tegnap is érintettük, hogy a legegyszerűbb, legnaivabb kedély számára is érthető.

Már a tegnapi fejtegetésből is kivehettük, és ma még világosabbá fog válni, hogy a buddhizmus, ahogy a nagy Buddha tanításaként a világban megjelent, olyan világszemlélet, amelyet csak az tud megérteni, aki bizonyos magas eszmékig, a szellemiség tiszta éteri magasságáig emelkedik fel. Magának a buddhizmusnak a megértéséhez is sok előkészület szükséges. A Lukács-evangélium a tulajdonképpeni szellemi szubsztanciát úgy rejti magában, hogy valamilyen módon minden kedélyre hatni tud, és ezáltal a szívekbe a legszükségesebb emberi képességeket és fogalmakat árasztja bele. Ez is érthetővé válik majd előttünk, ha a Lukács-evangélium titkát föltárjuk. De nemcsak a buddhizmus szellemi eredményei sugároznak felénk a Lukács-evangéliumból, hanem ezek az eredmények magasabb formákban, mintegy magasabb fokra emelkedve áramlanak felénk, mint amilyen formában éltek akkor, amikor időszámításunk előtt csaknem 600 évvel a távoli Indiában az emberiség számára ajándékként megjelentek. Csak néhány példát állítsunk lelkünk elé, miben áll a buddhizmusnak ez a magasabbra emelkedése.

Tegnap a buddhizmust a részvét és szeretet legtisztább tanának neveztük. És valóban, a világnak arról a pontjáról, ahol Buddha működött, a szeretetnek és részvétnek az evangéliuma árad a Föld egész szellemi fejlődésébe. A szeretetnek az evangéliuma, a részvétnek az evangéliuma tűnik elénk az igazi eleven buddhistákban, amikor meleg szívvel együtt éreznek minden szenvedéssel, ami a külvilágban megjelenik. A buddhista szeretet, a buddhista részvét a szó legteljesebb értelmében áll előttünk. De látjuk, hogy a Lukács-evangéliumból olyasvalami áramlik felénk, ami több mint ez a mindent átfogó részvét és szeretet. Azt mondhatnánk: a részvét és szeretet átalakul a lélek számára szükséges tetterővé. A buddhista részvétet akar a szó legtisztább értelmében. Aki a Lukács-evangélium szellemében él, az tevékeny támogató szeretetet akar kifejleszteni. A buddhista képes a fájdalmat együtt érezni az emberiséggel, a Lukács-evangéliumból viszont azt a felszólítást tanulja meg az ember, hogy tevékenyen közbelépjen, és tőle telhetően gyógyulást nyújtson. Mindent megérteni, ami az emberi lelket betölti: ezt tanulja meg az ember a buddhizmusból. Nem megítélni, többet tenni, mint amennyit nekünk adnak: ez hangzik ki a Lukács-evangéliumból, mint figyelemreméltó követelmény. Többet adni, mint amennyit kapunk! A tetté alakult szeretet: ez az, ami emelkedést kell, hogy jelentsen számunkra, annak ellenére, hogy a Lukács-evangéliumból a legtisztább, legigazabb buddhizmus árad felénk.

Arra, hogy a kereszténységnek ezt az oldalát, a kereszténység által magasabbra emelkedett buddhizmust elénk tárja, éppen a Lukács-evangélium írójának a szíve volt képes. Krisztus Jézust úgy felfogni, hogy ő a testnek és a léleknek az orvosa, erre a Lukács-evangélium írója volt a leginkább képes. Ehhez ő találta meg azt a hangot, amely mélyen szól a szívhez, mert maga is orvosként működött, és amit Krisztus Jézusról mondani akart, azt úgy írta le és úgy hangsúlyozta, mint a testnek és a léleknek az orvosa. Ez mind jobban és jobban elénk tárul, ha a Lukács-evangélium mélységeibe belemerülünk. De még valami más is feltűnik számunkra, ha tekintetünket arra irányítjuk, hogyan hat a Lukács-evangélium a leggyermekibb kedélyre is. Feltűnik, hogy a magas buddhista tan, amelyet csak érett intelligencia, érett lelki képesség tud felfogni, a Lukács-evangéliumban mintegy megifjodva, újjászületve jelenik meg. A buddhizmus olyan, mint az emberiség fájának gyümölcse. A Lukács-evangéliumban megifjodva lép elénk. Ezért fel kell tennünk a kérdést: hogyan ment végbe a buddhizmusnak ez a megifjodása? De ezt csak akkor fogjuk belátni, ha pontosan figyelünk Buddha tanaira, és antropozófiai felkészültségünkkel szellemi szemeink elé állítjuk azt, ami Buddha lelkét megmozgatta.

Jegyezzük meg, hogy bódhiszattvából vált buddhává, azaz olyan magasabb lényből, aki képes volt belelátni a lét titkaiba. Azáltal, hogy Buddha bódhiszattva volt, részese volt mindannak, ami az emberiség fejlődésében végbement minden korszakon keresztül. Amikor az emberiség az Atlantisz utáni időkben tovább élt, és az Atlantisz utáni első kultúrfejlődést megalapította, majd később tovább folytatta, Buddha mint bódhiszattva jelen volt, a szellemi világból közvetítette az emberiségnek, amire tegnap rámutattam. Már az atlantiszi időkben is jelen volt, sőt a lemúriai korszakban is. És mivel fejlődésének igen magas fokára érkezett el Buddha-létének idején, utolsó megtestesülésében, 29 éves korában, mielőtt „buddhává” vált volna, fokról-fokra vissza tudott emlékezni mindarra, mindazokra a közösségekre, amelyeken korábban keresztülhaladt, mielőtt Indiában utoljára megtestesült volna. Vissza tudott pillantani az emberiséggel való együttműködésre, életére az isteni-szellemi világokban, hogy onnan lehozza azt, amit az emberiség számára le kellett hoznia. Már tegnap rámutattam, hogy egy ilyen magas individualitás is - ha röviden is - még egyszer át kell, hogy élje, amit már megtanult. Így mondja el maga Buddha is, hogyan emelkedett fokozatosan egyre feljebb bódhiszattva időszaka alatt, míg szellemi látása, szellemi megvilágosodása mind tökéletesebbé vált.

Híveinek elmondta fejlődésének útját. Elmondta, hogy megmutassa az utat, amelyet lelke megjárt, azért, hogy fokról-fokra ismét visszaemlékezhessék arra, amit az előző korokban átélt: „Volt olyan idő számomra, szerzetesek, hogy a szellemi világokból valami feltűnt előttem, mint valami mindent átfogó fényesség, de abban még semmit sem tudtam megkülönböztetni, sem alakokat, sem képeket: megvilágosodásom még nem volt elég tiszta. Aztán kezdtem megismerni, hogy ezekben a képekben és alakokban szellemi lények fejezik ki magukat, de még nem tudtam megkülönböztetni, hogy ezek a lények a szellemi világ mely birodalmához tartoznak: megvilágosodásom még nem volt elég tiszta. Majd megismertem, hogy az egyes szellemi lények a szellemi világ mely birodalmához tartoznak, de nem tudtam megkülönböztetni, milyen cselekedetek által nyerték el helyüket a szellemi világokban és milyen kedélyállapotban: mert megvilágosodásom még nem volt lég tiszta. Majd elérkezett számomra az idő, amikor meg tudtam különböztetni, mely cselekedetek helyezték ezeket a szellemi lényeket ezekbe a birodalmakba, és milyen kedélyállapottal rendelkeznek, de még nem tudtam megkülönböztetni, mely szellemi lényekkel éltem együtt én magam a korábbi időkben, és mit cselekedtem velük együtt: mert szellemi megvilágosodásom még nem volt elég tiszta. Majd eljött az idő, amikor megtudhattam, ezekkel és ezekkel a lényekkel ilyen és ilyen korszakokban együtt voltam, ezt és ezt cselekedtem velük együtt, tudtam, milyenek voltak az én előbbi életeim: most már megvilágosodásom tiszta volt.”

Buddha ezzel jelezte híveinek, hogyan dolgozta fel magát fokozatosan olyan megismerésre, amellyel korábban már rendelkezett, de minden inkarnációban a korszaknak megfelelően újból meg kell szerezni, és amit ezúttal úgy kellett megszereznie, hogy az egy fizikai emberi testbe való teljes alászállásnak megfeleljen. Ha ezt átérezzük, sejtelmünk lesz arról, mekkora jelentőséggel bírt és milyen magas volt az az individualitás, aki a Sakia nemzetségben mint királyfi akkor megtestesült. Amit Buddha ily módon megismételhetett, és amibe beleláthatott, arról azt is tudta: ez olyan világ, amelyet az emberek a közvetlen jelen és a legközelebbi jövő közönséges látási képességével ismét el kell, hogy hagyjanak. Csak „beavatottak”, akik közé Buddha maga is tartozott, képesek bepillantani a szellemi világba, a normális emberiség részére azonban ez a lehetőség veszendőbe ment. A régi látnoki szemlélet öröksége egyre csekélyebb lett. Mivel azonban Buddhának nemcsak azt kellett közölnie, amit a beavatottnak kötelessége elmondani, hanem mindenekelőtt az volt a missziója, hogy hirdesse azokat az erőket, amelyek magából az emberi lélekből kell, hogy kiáradjanak, nem pusztán saját megvilágosodásának eredményeire kellett utalnia, hanem így szólt önmagához: „arról kell beszélnem, ahová az emberek eljuthatnak: magasabbra, de mégis saját belső lényük fejlődése útján, annak kifejlődése útján, ami a jelen időszakban már elérhető”. A földfejlődés folyamán az emberek lassanként a maguk lelkéből, saját szívükből fogják megismerni Buddha tanításának tartalmát, abból, amit saját eszük, saját kedélyük mond. De még sok-sok időnek kell eltelnie, amíg az emberek megérnek arra, hogy saját lelkükből hozzák fel azt, amit Buddha először, mint tisztán emberi megismerést kinyilatkoztatott. Mert egészen más dolog későbbi korszakokban bizonyos képességeket kifejleszteni, és más azokat elsőként kiemelni az emberi kedélyvilág mély rétegeiből. Említsünk egy másik példát: ma a logikus gondolkodás törvényeit az ifjú ember már elsajátítja. A logikus gondolkodás ma az átlagos emberi képességekhez tartozik, az ember ezt a maga belsejéből fejlesztheti ki. De hogy ez a képesség egy emberi bensőből először kibontakozhatott, ehhez a görög gondolkodónak, Arisztotelésznek nagy szellemére volt szükség. Egészen más dolog valamit az emberi kedély mélységeiből először felhozni, mint akkor, miután már az emberiségben egy ideig fejlődött.

Amit Buddha az embereknek mondott, hosszú idő óta a legnagyobb tanításokhoz tartozik. Ezért egy magas fokú beavatottnak, egy bódhiszattvának a lelkülete kellett ahhoz, hogy ezt egy emberben első ízben megvalósítsa. Csak aki a legmagasabb fokban volt megvilágosodott, az tudta a maga lelkében létrehozni azt, aminek lassanként az emberiség közös tulajdonává kellett válnia: a részvétet, a szeretetet, és mindazt, ami vele összefügg. Buddha olyan szavakba kellett, hogy öltöztesse mondanivalóját, amelyek az akkori emberiségnek, nevezetesen honfitársainak érthetők voltak. Már utaltunk arra, hogy a régi Indiában Buddha idejében a szánkja- és jóga-filozófia volt elterjedve. Ezek a filozófiák szolgáltatták a megszokott kifejezéseket és fogalmakat, ezek voltak általánosak. Ezeket a szokásos kifejezéseket kellett használnia annak, aki valamilyen újat szándékozott adni. Ilyen ismert fogalmakba kellett Buddhának öltöztetnie, ami a saját lelkében élt. Természetesen ezek a képzetek és fogalmak később általa egészen új alakot öltenek, de rá volt utalva, hogy ezeket használja. Mert minden fejlődésnek úgy kell végbemennie, hogy a jövendő a múltra fekteti alapjait. Így öltöztette Buddha a maga fennkölt bölcsességét az akkor használatos indiai kifejezésekbe. Mindazonáltal fogalmat kell, hogy alkossunk arról, mi élt Buddhában a bódhi-fa alatt, a megvilágosodás hét napja alatt, mint olyan tanítás, amely az emberiség legbensőbb tanításává kellett, hogy váljon. Próbáljuk meg csak megközelítő gondolatokkal is lelkünk elé idézni, mi vonult át Buddha lelkén, a legmélyebb élmények gondolatba foglalása közben, amikor a bódhi-fa alatt megvilágosodását átélte.

Körülbelül így szólhatott önmagához: az emberiségfejlődésben voltak régi korszakok, amikor sok ember tompa, sajátos látnoksággal rendelkezett. És voltak még régebbi idők is, amikor minden ember látnok volt. Mit jelent azonban az hogy tompa, ködös látnoksággal rendelkeztek? Mit jelent egyáltalán a „látnokság”? Látnoknak lenni azt jelenti, hogy az illető étertestének szerveit használni tudja. Ha valaki csak asztráltestének szerveit tudja használni, akkor belsőleg érezni és érzékelni tud ugyan, át tudja élni belsőleg a legmélyebb titkokat, de azokat nem képes „látni”. Csak amikor az asztráltestben átélt élmények a maguk „lenyomatát” belenyomják az étertestbe, akkor jöhet létre a látnokság. A régi tompa látnokság is csak azáltal jöhetett létre, hogy a fizikai testbe még tökéletesen be nem húzódott étertest olyan szervekkel rendelkezett, amelyeket a régi emberiség a saját szolgálatába állított. Mi tehát az, amit az emberiség az idők folyamán elvesztett? Azt a képességet vesztette el, hogy az étertest szerveit használhatta. Lassanként meg kellett elégednie azzal, hogy a fizikai test külső szerveit használja csupán, és amit a fizikai test közvetít, azt aztán az asztráltestben, mint gondolatokat, érzeteket, érzéseket és képzeteket élje át. Mindez átvonult Buddha nagy lelkén annak kifejezéseként, amit átélt, és így szólt önmagához: ezek szerint az emberek elvesztették azt a képességet, hogy étertestük szerveit szolgálatukba állítsák. Csak asztráltestükben élik át azt, amit a külvilágból fizikai testük műszerei útján tapasztalnak.

Ezek után Buddha egy jelentős kérdést vethetett fel: amikor a szem a piros színt észleli, amikor a fül valamilyen hangot hall, amikor az ízlelő-érzék valamilyen íz-érzetet felfog, akkor normális viszonyok mellett ezek az érzetek eljutnak az emberhez, képzeteivé válnak, és azokat belsőleg asztráltestében éli át. Ha az ember a fájdalmat és a szenvedést a normális életben csak így élné át, nem lenne többlete. Ha egyszerűen csak átadná magát a külvilág benyomásainak, úgy, ahogy azok érzékeire hatnak, ahogy ez a külvilág előtte színben, fényben, hangban stb. megjelenik, akkor anélkül járna-kelne a világban, hogy ezekből a benyomásokból fájdalmat és szenvedést érezhetne ki. Csak bizonyos feltételek mellett érezhet az ember fájdalmat és szenvedést.

Buddha azok után a feltételek után kutatott, amelyek következtében az ember fájdalmat, szenvedést, gondot és bánatot él át. Mikor válnak a külvilág benyomásai fájdalmasakká, és miért lesznek azzá bizonyos körülmények között?

Ekkor így szólt önmagához: ha bepillantunk a régi időkbe, azt látjuk, hogy amikor az ember korábbi inkarnációiban a Földön élt, bizonyos lények két oldalról hatoltak az emberi természet belsejébe, az asztráltestbe. Az inkarnációk folyamán a lemúriai és atlantiszi időkben az emberi természetbe azok a lények hatoltak be, akiket mi luciferi lényeknek nevezünk, úgy, hogy az ember az idők folyamán asztráltestébe felvette a luciferi lények benyomásait és hatásait. Az atlantiszi kortól kezdve még azok a lények is behatoltak az emberbe, akik Ahrimán vezetése alatt álltak. Ezek szerint az ember korábbi inkarnációiban annak a két hatalomnak a hatását élte át, akiket luciferi és ahrimáni lényeknek nevezünk. Ha ezek a lények nem hatottak volna az emberre, akkor az ember nem szerezte volna meg a szabadságot, a jó és rossz közötti különbségtétel és a szabad akarati elhatározás adományát. Magasabb szempontból ezért jó, hogy ezek a hatások így hatottak az emberre. E hatások azonban bizonyos vonatkozásban az embert az isteni-szellemi magasságokból mélyebbre vitték le az érzéki létbe, mint ahogyan egyébként leszállt volna. Ezáltal bizonyos hatások vannak ma az emberben - így szólhatott volna magához a nagy Buddha - amelyek egyrészt Lucifertől, másrészt Ahrimántól származnak. Ezeket az emberek korábbi inkarnációikból hordozzák magukban.

Amikor az ember még a tompa látnokság erejével a szellemi világba be tudott pillantani, látta ott Lucifer és Ahrimán hatásait, és pontosan meg tudta különböztetni őket: ez itt egy luciferi hatás, az egy ahrimáni, és amikor bepillantott az asztrális világba és észlelte a luciferi és ahrimáni káros hatásokat, számot vethetett velük, és védekezhetett ellenük. Azt is tudta, hogyan került érintkezésbe ezekkel a lényekkel. Volt olyan idő - így folytatta magában Buddha - amikor az emberek tudták, honnan jönnek ezek a hatások, amelyeket ősrégi idők óta inkarnációról-inkarnációra haladva magukban hordoznak. A régi látnoksággal együtt azonban az ezekről a hatalmakról való tudás is veszendőbe ment, és mivel az emberek a látnokságot elvesztették, e tudás helyét, ami a lélekre inkarnációról-inkarnációra hatott, a nemtudás foglalta el. A korábbi látnoki tudás helyére a nemtudás lépett. Sötétség terült az emberiségre: nem tudja felismerni, honnan jönnek ezek a luciferi és ahrimáni hatások, de magában hordja azokat. Olyasvalamit hord magában, amiről mit sem tud. Természetesen egyszerű dolog lenne tagadni annak realitását és hatékonyságát, ami még akkor is létezik, ha nem tudunk róla. Az emberben működnek ezek a hatások, amelyek inkarnációról-inkarnációra haladva belekerültek. Ezek léteznek, és az egész élet folyamán hatnak, csak az ember semmit sem tud róluk. Így szólt önmagához a nagy Buddha.

Hogyan működnek ezek a hatások az emberben? Ha az ember nem is képes azokat felismerni, érzi és tapasztalja őket, és ez az erő kifejezése annak, ami inkarnációról-inkarnációra tovább élt, és egészen a jelenlegi létig hatolt. Azok az erők, amelyeknek sajátságos természetét az ember nem képes felismerni, a külső élet iránti vágyat jelenítik meg, a vágyat a világban való észlelés iránt, az élet szomját, az élet utáni sóvárgást. Így működnek a régi luciferi és ahrimáni hatások az emberben, mint a lét utáni sóvárgás, a lét utáni vágy. És ez a „légszomj” inkarnációról-inkarnációra tovább halad. Ezt mondta a nagy Buddha, csak közvetlen tanítványainak pontosabban adta elő, hogy miről van szó.

Hogy amit így megtalált, hogyan adta elő, ezt csak akkor lehet megérteni, ha valaki az antropozófiában már bizonyos előkészülettel rendelkezik. Tudjuk, hogy amikor az ember meghal, a halál pillanatában énje és asztrálteste elhagyja étertestét és fizikai testét. Ekkor egy bizonyos ideig étertestének nagy emlékezeti tablóját látja maga előtt, ami hatalmas képként tárul elébe. Tudjuk továbbá, hogy az étertest legfőbb része második holttestként eltávozik, és hogy valami kivonatként, mint az étertest esszenciája, visszamarad. Ezt az extraktumot az ember magával viszi a kamalokán és a devacháni időn keresztül, majd ismét visszahozza a következő létbe. Amíg azonban az ember a kamalokában tartózkodik, ebbe az élet-extraktumba valami beleíródik, amit az ember, mint tetteket él át, mindazt, ami az emberi karmára hat, és amit ki kell egyenlíteni. Mindez bizonyos módon az inkarnációról-inkarnációra haladó extraktummal összekapcsolódik. Mindaz, amit az ember egy inkarnációból átvisz a másikba, benne van az étertestnek ebben az extraktumában, és az ember ezt újabb megszületésekor visszahozza. A keleti irodalomban szokássá vált, hogy amit mi étertestnek nevezünk, linga-sharirának nevezze. Ezek szerint a linga-sharirából való extraktum az, amit az ember inkarnációról-inkarnációra magával hordoz.

Most már így szólhatott Buddha: nézzétek hát a most született embert, linga-sharirájában magával hozta azt, ami a korábbi inkarnációkból abban lerakódott. Ez bele van írva, ebben a linga-sharirában székel mindaz, amiről az ember a jelenlegi emberiség-ciklusban semmit sem tud, amire a nemtudás sötétsége borul, de érvényesíti magát akkor, amikor az ember belép a létbe; a lét utáni szomjúság, az élet utáni vágy képében jut érvényre. - Az élet utáni vágyban látta Buddha mindazt, ami a korábbi inkarnációkból származik, és ami az embert az élet élvezésére ösztökéli, ami arra készteti, hogy ne csak a színek és hangok világán és a világ más benyomásain haladjon keresztül, mint vándor, hanem hogy sóvárogjon a világ után. Ez az, ami a korábbi inkarnációkból, mint tendencia, mint erő él benne. Buddha tanítványai ezt az erőt nevezik samskarának. Így szólt Buddha közvetlen tanítványaihoz: a mai emberre az jellemző, hogy nincs tudomása arról a fontos dologról, ami benne él. Ez a nemtudás alakítja át azt, ami egyébként a luciferi és ahrimáni lényektől származó erőt jelenti, és amellyel szemben megfelelő magatartást tanúsíthatna, ez változtatja át a lét utáni vággyá mindazokat a szunnyadó erőket, amelyek a korábbi inkarnációból a sötétben gomolyognak benne. Ez az, amit a nagy Buddha hatására samskaraként jelöltek meg. Ebből a smskarából alakult ki az, ami az ember jelenlegi gondolkodása, és, és aminek az a következménye, hogy az ember a jelenlegi emberiség-ciklusban nem tud minden további nélkül objektíven gondolkodni.

Jegyezzék meg jól ezt a finom különbséget, amit Buddha tanítványainak megvilágított: a különbséget az objektív gondolkodás, amely csak a dolgot tekinti át, és az olyan gondolkodás között, amely a linga-sharirából származó erők hatása alatt áll. Gondolkozzunk csak el arról, mennyi az, amit a dolgokról, mint saját véleményünket alakítunk ki, és tegyük fel magunknak a kérdést: mennyi az, amit ezekről a dolgokról azért sajátítunk el, mert azok tetszenek nekünk, és mennyi az, amit a dolgok objektív szemlélete miatt sajátítunk el? Mindaz, amit az ember igazságként megszerez magának, nem azért, mert valamely dologról objektíven gondolkodik, hanem mert korábbi inkarnációiból hajlamként hozta magával, mindez Buddha részére egy „belső gondolkodási szervet” alkot. Ez a gondolkodási szerv az összegzése annak, amit az ember gondol, azért, mert korábbi inkarnációiban ez vagy az az élménye volt, és ezek linga-sharirájában visszamaradtak. Buddha tehát az ember bensejében egy belső gondolkodási szervet látott, ami a samskara egészéből jött létre. Ezért mondta: csak ez a gondolkodási szubsztancia alakítja ki a jelenlegi emberből azt, amit jelenlegi individualitásának nevezünk. - A buddhizmusban ez a „név és forma”, vagy namarupa. Egy másik filozófiai irány ahamkarának nevezi.

Buddha valahogy így szólhatott tanítványaihoz: amikor az ősi időkben az emberek még látnoki képességgel rendelkeztek, és a fizikai lét mögött lévő világba beleláttak akkor még mindnyájan ugyanazt látták, mert az objektív világ mindenki részére egyforma. Amikor azonban a nemtudás sötétsége szétterült a világ fölött, akkor minden egyes ember egyéni hajlamot hozott magával, ami a többi embertől megkülönbözteti Ez tette az embert azzá a lénnyé, amelyet a legjobban így fejezünk ki ilyen vagy olyan lelki alkatú ember Mindenkinek egy bizonyos „neve” ahamkarája volt, ami őt másoktól megkülönböztette.

Ami tehát az ember bensejében kialakult, annak hatása alatt, amit a korábbi inkarnációkból magával hozott, a „név és foma”, ami az individualitást kialakította, az alakítja ki ezentúl belülről kiindulva a manaszt, és az öt érzékszervet, az úgynevezett hat szervet. - Jegyezzük meg jól, Buddha nem azt mondta, hogy a szem pusztán belülről alakult ki, hanem hogy valami belekerült a szembe, ami a linga-sharirában volt, és amit a korábbi létfokokról az ember magával hozott. Ezért nem lát a szem tisztán. Másként tekintene ki a külső lét világába, ha belsőleg nem volna áthatva attól, ami a korábbi létfokokról maradt vissza. Ezért nem hall a fül tisztán, hanem zavarosan, mert letompítja az, ami a korábbi létfokokról visszamaradt. Ez idézi elő, hogy mindenbe belevegyül a vágy: ezt vagy azt látni, ezt vagy azt hallani, ilyen vagy olyan módon ízlelni vagy észlelni. Így lopakodik be mindenbe az, amivel az ember jelenlegi ciklusában találkozik, mindaz, ami a korábbi inkarnációkból „vágyként” visszamaradt.

Ha ezek a korábbi inkarnációkból származó vágyak nem lopakodnának be - valahogy így mondta Buddha -, akkor az ember úgy tekintene a világba, mint isteni lény, engedné a világot magára hatni, és soha nem kívánna többet, soha nem vágyna többre, mint ami van. Tudásával nem menne túl azon, amivel az isteni hatalmak őt megajándékozták. Nem tenne különbséget saját maga és a külső világ között, és a külső világ tagjának érezné magát. Mert csak azáltal érzi magát elkülönítve a világ többi részétől, hogy többel és egyébbel akar rendelkezni, mint amit a világ élvezetként önként nyújt neki. Ezáltal alakul ki lelkében az a tudat, hogy ő más, mint a világ. Ha meg lenne elégedve azzal, ami a világban van, akkor nem különböztetné meg magát a világtól, úgy érezné, hogy saját léte a külső világban tovább folytatódik. Sohasem ismerné meg azt, amit a külső világgal való érintkezésnek nevezünk. Nem volna attól elkülönítve, ennél fogva nem is tudna érintkezni vele. Azzal, hogy ez a hat szerv kialakult, fokozatosan létrejött a külvilággal való érintkezés, az érintkezés által az, amit életünkben érzetnek nevezünk, és az érzet által a külvilágon való csüggés. Azáltal azonban, hogy az ember a külvilágon csügg, létrejön a fájdalom, az aggályoskodás, a gond és a bánat.

Ezt mondta Buddha a tanítványainak a belső emberről. Ez az okozója annak, hogy szenvedés, gond és bánat van az ember világában. Egy kifinomult, magas elmélet volt ez, de olyan elmélet, amely közvetlenül az életből sarjadt. Egy „megvilágosodott” találta meg őket a jelenlegi emberiségre vonatkozó mély igazságként. Aki hosszú évezredek során, mint bódhiszattva, az emberiséget a részvét és a szeretet felé vezette, annak számára most, amikor buddhává vált, megvilágosodott az, hogy milyen a szenvedés tulajdonképpeni természete a jelenlegi emberiségben. Ezért láthatta meg, miért szenvednek az emberek, és közvetlen tanítványainak ezt magyarázta el.

És amikor odáig eljutott, hogy átélje az emberi lét magvát a jelenlegi emberiség-ciklusban, minden abban a híres prédikációban foglalt össze, amellyel buddhai tevékenységét megkezdte: a benáreszi prédikációban. Ebben népszerű módon mondta el azt, amit tanítványaival előbb bensőséges módon közölt: aki az emberi lét okait felismeri, tudja, hogy az élet - ahogy előttünk áll - fájdalmat, szenvedést kell, hogy tartalmazzon. Az első tanítás, amit nektek adnom kell, a világban lévő szenvedés tana. A másik a szenvedés okairól szól. Miben rejlenek a szenvedés okai? Abban, hogy az emberbe belopózik a vágy, a lét utáni szomj, ami a korábbi inkarnációkból fennmaradt. A lét utáni szomj a szenvedés oka. A harmadik tantétel a következő: hogyan lehet a szenvedést a világból eltüntetni? Természetesen úgy lehet eltüntetni, hogy az okot kell eltüntetni. A lét utáni vágynak kell kialudnia, ami a nemtudásból keletkezett, minthogy az emberek korábbi látnoki tudását a nemtudás váltotta fel. Ez a nemtudás takarja el előlünk a szellemi világot. A nemtudás az oka a lét utáni szomjnak. És a lét utáni vágy az oka a szenvedésnek, fájdalomnak, gondnak, bánatnak. A lét utáni szomjnak kell eltűnnie a világból, ha azt akarjuk, hogy a fájdalom, a szenvedés, a gond és a bánat a világból eltűnjön. A régi tudás eltűnt a világból, az emberek többé nem tudják felhasználni étertestük szerveit. Lehetséges azonban egy új tudás megszerzése, azé a tudásé, amelyet úgy sajátíthat el az ember, hogy teljesen és tökéletesen belemerül abba, amit neki asztrálteste nyújthat, annak legbensőbb erői folytán, annak segítségével, amit neki a külsőérzékszervek a külső fizikai világ megfigyelésével lehetővé tesznek. Amit azonban az asztráltest ilyen megfigyelésével annak legbelsőbb erőiben megmozgatunk, ami a fizikai test igénybevétele által, de nem annak igénybevételéből fejlődött ki, az segítheti csupán az embert, ez adhat számára tudást, mert ezt a tudást ajándékba kapja. - Körülbelül így beszélt Buddha nagy beszédében, amellyel a világ elé lépett.

Ezt akarta tehát mondani: azt a tudást kell az emberiségnek közvetítenem, amely az asztráltest erőinek legnagyobb kifejtésével érhető el. - Ezért kellett Buddhának azt tanítania, hogy mit szerezhet meg az ember azáltal, hogy az asztráltest erőibe teljesen belemerül és elmélyed. Ezzel olyan tudást szerez meg, amit illik megszerezni, amire most lehetősége van, és ami egyúttal olyan tudás, amelynek semmi köze sincs a korábbi inkarnációkból származó hatásokhoz. Buddha olyan tudást akart adni az embereknek, amelynek semmi köze sincs ahhoz, ami sötét, és az emberi lélekben a nemtudásnak van kiszolgáltatva, ami az emberi lélekben, mint smaskara szunnyad - olyan tudást, amit el lehet sajátítani, ha az ember egy inkarnációban felébreszti mindazokat az erőket, amelyek az asztráltestben nyugszanak.

A világban lévő szenvedésnek az az oka - mondta Buddha - hogy a korábbi inkarnációkból visszamaradt valami, amiről az ember semmit sem tud. Ami a korábbi inkarnációkban van, az az oka annak, hogy a világról való nemtudás létrejön. Ez az oka az embernél a szenvedésnek, fájdalomnak, gondnak és bánatnak. De ha tudni fog arról, hogy milyen erők rejlenek asztráltestében, és ezekbe be tud hatolni, akkor - ha akarja - olyan tudást sajátíthat el, amely független marad minden korábbitól, olyan tudást, amely a saját tulajdona.

Ezt a tudást akarta az embereknek a nagy Buddha közvetíteni, és ezt az úgynevezett „nyolcágú ösvény”-ben adta meg. Ebben megadta azokat az erőket, amelyeket az embernek ki kell fejlesztenie, hogy a jelenlegi emberiség-ciklusban olyan tudáshoz jusson el, amely befolyásolatlanul marad az ismét visszatérő újraszületésektől. Az általa kifejlesztett erőkkel maga Buddha is így emelte fel lelkét ahhoz, amit az asztráltest legintenzívebb erői folytán meg lehet szerezni, és a nyolcágú ösvényben elő akarta rajzolni az emberiségnek azt, hogyan juthat el olyan tudáshoz, amelyet a samskara nem befolyásol. Ezt a tudást a következőképpen határozta meg: az ember úgy jut el a világhoz való ilyen tudáshoz, ha helyes véleményt sajátít el a dolgokról, olyan véleményt, amelyet nem befolyásol szimpátia vagy antipátia, vagy előítélet, hanem az ember - tisztán aszerint, ami kívülről elébe tárul - maga igyekszik saját erejéből a dologra vonatkozó véleményt kialakítani.

Az első a helyes vélemény kialakítása a dologról. Másodszor az szükséges, hogy függetlenítsük magunkat attól, ami a korábbi inkarnációkból visszamaradt, hogy törekedjünk a helyes véleményünk szerint ítélni, nem valamely külső befolyásra, hanem aszerint, amit a helyes véleményünk a dolgokról mond. Tehát a helyes ítélet az, amit másodsorban el kell érnünk.

Harmadsorban arra kell törekednünk, hogy ha a világ számára közölni valónk van, akkor, amit helyesen fogunk fel és helyesen ítélünk meg, azt helyesen is közöljük, hogy szavainkba semmi mást ne vigyünk bele, csak azt, ami a saját véleményünk, és ne csak szavainkba ne, hanem egész emberi lényünk megnyilvánulásába se. Ez a Buddha szerinti helyes szó.

Negyedikként arra kell törekednünk, hogy tetteinket ne szimpátiánk vagy antipátiánk szerint hajtsuk végre, ne aszerint, ami bennünk sötéten samskaraként dúl, hanem azt engedjük tetté válni, amit helyes véleményünk, helyes ítéletünk és helyes szavainkként fogunk fel. Ez tehát a helyes tett, a helyes cselekvés.

Az ötödik, ami ahhoz szükséges, hogy az ember szabaddá tegye magát attól, ami benne él, a megfelelő helyzet, a világban való helyes állapot megszerzése. Úgy érthetjük meg a legjobban, mit gondolt Buddha, ha azt mondjuk: nagyon sokan vannak, akik a világban elégedetlenek feladatukkal, akik azt hiszik, hogy itt vagy ott jobban megállnák a helyüket. Meg kell azonban látnunk a lehetőséget, hogy abból a helyzetből, amelybe beleszülettünk, vagy amelybe a sors belehelyezett, a legjobbat hozzuk ki, amit csak lehet, tehát a legjobb helyzetet foglaljuk el. Aki helyzetével nincs megelégedve, az nem is fogja tudni abból a helyzetből kivonni azokat az erőket, amelyek a világban való helyes működést lehetővé teszik számára. Ezt nevezi Buddha a helyes állapot megszerzésének.

A hatodik, hogy egyre inkább gondunk legyen arra, hogy amit így helyes vélemény, helyes ítélet stb. által megszereztünk, azt szokásainkká tegyük. Amikor a világba beleszületünk, bizonyos szokásokkal rendelkezünk. A gyermek ezt vagy azt a szokást vagy hajlamot mutatja, de az embernek arra kell törekednie, hogy ne tartsa meg azokat a szokásokat, amelyek a samskárából valók, hanem azokat sajátítsa el, amelyek a helyes véleményből, a helyes ítéletből, a helyes szóból, stb. lassanként sajátjaivá válnak. Ezek a helyes szokások, amelyeket el kell sajátítanunk.

A hetedik az, hogy rendet teremtsünk életünkben, hogy ne felejtsük el a tegnapot, ha ma cselekednünk kell. Ha minden egyes alkalommal újból meg kellene tanulnunk készségeinket, sohasem tudnánk valamit létrehozni. Az embernek arra kell törekednie, hogy létének minden dolgáról emlékezést fejlesszen ki. Mindig értékesítenie kell, amit már megtanult. A jelennek a múlthoz kell kapcsolódnia. A nyolcágú ösvényben tehát - buddhista értelemben véve - a helyes emlékezést kell elsajátítanunk.

És a nyolcadik az, amit az ember úgy szerez meg, hogy valamely vélemény iránti előszeretet nélkül, anélkül, hogy belejátszana az, ami korábbi inkarnációkból benne maradt, tisztán a dolognak adja át magát, abban elmélyed, és csak azt engedi magához szólni. Ez a helyes szemlélet.

Ez a nyolcágú ösvény, amelyről Buddha azt mondta híveinek, hogy ha figyelembe vesszük, eljutunk oda, hogy a fájdalmat hozó lét utáni vágyat fokozatosan kioltjuk, és azt adjuk a léleknek, ami megszabadítja mindattól, ami az elmúlt életekből származik, és ami őt rabszolgává teszi. Ezzel egyúttal a buddhizmus szelleméből és eredetéből is felfoghatunk valamit. Azt is megtudhatjuk, milyen jelentősége volt annak, hogy a régi bódhiszattvából buddha lett. Tudjuk, hogy a régi bódhiszattva mindazt, ami missziójával összefüggött, mindig beleárasztotta az emberiségbe. Az emberiség a régi időkben, mielőtt Buddha a világba lépett volna, nem volt képes arra, hogy valamiképpen is felhasználja a belső erőket, úgy, hogy a helyes szó, a helyes ítélet magától létrejött volna. Ehhez a szellemi világ hatásának kellett leáradnia az emberekhez. Ezeket a régi bódhiszattva árasztotta le. Ezért egyedülálló esemény volt, amikor ez a bódhiszattva buddhává lett, és most tanította azt, amit a korábbi időkben az emberekbe beleárasztott, azaz, hogy most egy olyan testben jelent meg a világban, amely önmagából ki tudta fejleszteni azokat az erőket, amelyek eddig csak felülről áradtak le. Gautama Buddha teste, mint az első ilyen jellegű első test került így bele a világba. Ezzel mindaz, amit korábban felülről leárasztott, itt volt egyszer a világban. Az ilyesmi azonban nagy és messzemenő jelentőségű az egész földfejlődésre nézve, hogyha az, ami korszakról-korszakra a Földre leáradt, egyszer jelen volt egy emberben, egyszer egy testben a Földön élt. Mert most az olyan erőt képez, amely minden emberre átszármazhat. Gautama Buddha testében rejlik az eredete annak, hogy az emberek az elkövetkezendő minden időkben kifejleszthetik magukban a nyolcágú ösvény erőit, így tehát a nyolcágú ösvény minden egyes ember tulajdonává válhat. Az, hogy Buddha itt volt, megadta az embereknek a lehetőséget, hogy helyesen gondolkozhassanak. És ami ebben az irányban történni fog, mindaddig, amíg az egész emberiség a nyolcágú ösvényt el nem sajátítja, azt a Buddha-létnek köszönhetjük. Ami Buddhában volt, azt szellemi táplálékul odaadta az embereknek.

Az efféle dolgokat a mai külső tudomány általában nem látja meg, de az emberiség fejlődési menetének ezeket a nagy dolgait gyakran a gyermekmesék és mondák tartalmazzák. Már több ízben kellett hangsúlyoznom, hogy a mese és a monda világa sokszor bölcsebb és tudományosabb objektív tudományainknál. Az emberi lélek mélye mindig érzett valami különöset igazságként egy olyan lénnyel szemben, mint a bódhiszattva: valami előbb leáramlik, lassanként az emberi lélek tulajdonává válik, aztán az emberi lélekből mintegy visszasugárzik a kozmikus térbe. Ezt az emberek jelentősnek érezték. És akik ezt többé-kevésbé homályosan meg tudták érezni, így szóltak: ahogy a napsugár az éri téren fénylik, úgy sugárzott egyszer a bódhiszattva ereje, a szeretet és részvét tanának ereje, a nyolcágú ösvény ereje a Földre. Ekkor azonban a bódhiszattva egy emberi testbe költözött, és odaadta az embereknek azt, ami egyszer az ő tulajdona volt. Ez most benne él az emberiségben, és visszasugárzik a kozmikus térbe, mint ahogy a Hold fénye visszasugározza a napsugarakat a világra. Ezt mindig jelentőségteljesnek érezték ott, ahol mese- és mondaszerűen egy ilyen igazságot kifejezésre juttattak. A bódhiszattvára vonatkozó igazság kifejezésére azokon a vidékeken, ahol fellépett, egy csodálatos mesét alkottak. Ezt a nagy eseményt a következő mesébe öltöztették.

Buddha egyszer, mint nyúl élt, és volt olyan idő, amikor az összes többi lény táplálékot keresett, de minden táplálék elfogyott. Ami a nyúlnak táplálékul szolgált, a növények, a többi lény számára, akik húsevők voltak, nem volt alkalmas. Erre a nyúl, aki tulajdonképpen Buddha volt, amikor egy brahman jött, elhatározta, hogy föláldozza, és táplálékul odaadja saját magát. Ebben a pillanatban Sakra isten - aki látta a nyúl hatalmas tettét - megnyitotta a hegyet, és a magába fogadta a nyulat. Ekkor az isten festéket vett elő, és a nyúl képét befestette a Holdba. Attól az időtől kezdve Buddha képe nyúlként látható a Holdban. Nyugaton nem nyúlról beszélnek, hanem a „Holdban lévő emberről”.

Még érthetőbben beszél egy kalmük mese. A Holdban él egy nyúl, aki úgy került oda, hogy Buddha föláldozta magát; maga a Föld szelleme rajzolta bele a nyúl képét a Holdba. Ez kifejezi azt a nagy igazságot, hogy a bódhiszattva buddhává lett, és hogy Buddha odaadta magát, hogy azt, ami az ő tartalma volt, táplálékul adja az emberiségnek, úgy hogy az most az emberek szívéből kisugárzik a világba.

Egy olyan lényről, mint a bódhiszattva, aki buddhává lett, azt mondtuk - és ez mindazoknak a tanítása, akik tudnak -: ha ez a lény elér egy olyan fokot, mint amikor a bódhiszattva buddhává lett, akkor ez az ő utolsó inkarnációja a Földön, akkor egész lénye egy testben fölolvad. Ilyen inkarnáción ez a lény többé nem megy keresztül. Ezért szólhatott így Buddha, amikor érezte, mit jelent az ő jelenlegi élete: ez az én utolsó megtestesülésem, nincs több megtestesülés részemre a Földön. - Mégis helytelen volna azt hinni, hogy egy ilyen lény aztán teljesen visszavonul a földi léttől. Továbbra is hat a földi létre, nem lép be ugyan többi közvetlenül egy fizikai testbe, de egy másik testet vesz fel - legyen ez akár asztrális, akár éteri -, és így hat a világban. És az a mód, ahogyan utolsó inkarnációja után hat, a következő lehet.

Egy köznapi ember, aki fizikai, éter- és asztráltestből és énből áll, át lehet hatva egy ilyen lénytől. Egy olyan lény, aki többé nem száll le egészen a fizikai testig, de aki még asztráltesttel bír, beletagolódhat egy másik ember asztráltestébe. Akkor egy földi emberben működik, és ez az ember fontos személyiséggé válhat, mert benne egy olyan lény erői működnek, aki már a Földön leélte utolsó inkarnációját. Így kapcsolja össze magát egy ilyen asztrális lény a Földön lévő valamely ember asztrális lényével. Az ilyen összekapcsolódás a legkomplikáltabb módon történhet meg. Amikor Buddha a „mennyei seregek” formájában a pásztorok előtt megjelent, akkor nem volt fizikai testben, hanem asztráltestben. Olyan testet vett fel, amelyen keresztül mégis hatni tudott a földi történésre. Egy olyan lénynél tehát, mint amilyenné Buddha lett, hármas testet különböztethetünk meg.

Először is azt a testet, amellyel buddhasága előtt rendelkezett, amelyre felülről bódhiszattvaként hat, és amely nem tartalmazza mindazt, amivel ez a lény hatni tud, dharmakajának nevezzük. Ekkor ő még a magasságban tartózkodik, korábbi missziójával össze van kapcsolva, mint a korábbi bódhiszattva a Buddhában, mielőtt ezt a misszióját a Buddha-misszióra átváltotta volna. Amíg egy ilyen lény egy ilyen testben van, ez a test a dharmakaja.

Másodszor, azt a testet, amelyet egy ilyen lény alakít ki, amelyet magán hord, és amelyben mindazt, amit tartalmaz, a fizikai testben kifejezésre juttatja, ezt a testet tökéletessé vált testnek, sambhakajának nevezzük.

Harmadszor, azt a testet, amelyet egy ilyen lény azután vesz fel, hogy áthaladt a tökéletesedésen, és az a most vázolt módon tud hatni, ezt a testet nirmanakajának nevezzük.

Azt mondhatjuk tehát, hogy Buddha nirmanakajája jelent meg a pásztoroknak az angyali seregek formájában. Ott Buddha az ő nirmanakajájában sugárzott és nyilatkozott meg ilyen módon a pásztoroknak. De neki még tovább kellett az utat keresnie, hogy e fontos időben hasson a palesztinai eseményekre. Ez a következő módon ment végbe.

Ennek megértéséhez röviden emlékezetünkbe kell idéznünk, amit az antropozófiai előadások folyamán az ember lényéről megtanultunk. Tudjuk, hogy a szellemtudományban többféle „születést” különböztetünk meg. A fizikai születéskor az ember leteszi a fizikai anyaburkot, a hetedik életévben leteszi az éterikus burkot, amely őt a fogváltásig éppen úgy körülveszi, mint a fizikai születésig a fizikai anyaburok, és a nemi éréssel, azaz a mi korunkban a 14-15. életévben leteszi az ember azt, ami addig asztrális burokként vette körül. Ezek szerint az ember éterteste tulajdonképpen csak a hetedik életévben születik meg szabad testként, és az ember asztrálteste a nemi éréssel születik meg. A külső asztrális burok ekkor leválik.

Vegyük ezt jól szemügyre, mi válik le a nemi érés beálltával? Azokon a vidékeken, amelyeken a palesztinai események lejátszódtak, ez az időpont előbb állt be, normális körülmények között a tizenkettedik életévben. Az asztrális anyaburok ekkor vált le. A közönséges életben ez a burok leválik, és a külső asztrális világba kerül. Annál a gyermeknél, aki a Dávid nemzetségének papi ágából származott, ez kissé másképpen ment végbe. Tizenkét éves korában tette le az asztrális burkot, de a nem oldódott fel az általános asztrális világban, hanem mint a fiatal fiú védelmező asztrális burka, mindazokkal az éltető erőkkel, amelyek a fogváltás és a nemi érés közben belefolytak, most egybeáramlottak azzal, ami Buddha nirmanakajájaként leereszkedett. Ami az angyalok seregeként fénylően megjelent, egyesült a tizenkét éves Jézus-gyermek levált asztrális burkával, egyesült mindazokkal az ifjú erőkkel, amelyek az embert a fogváltás és a nemi érés ideje közben ifjan tartják. Buddha nirmanakajája, ami a Jézus-gyermeket születésétől fogva besugározta, egyesült azzal a gyermeki erővel, amely a nemi érés beálltával, mint annak ifjú asztrális anyaburka levált, ezt felvette, és ezáltal megfiatalította önmagát. E megfiatalodás által lehetségessé vált, hogy amit a világnak korábban adott, az most újból megjelenhetett a Jézus-gyermekben gyermekies egyszerűségében. Ezzel ez a gyermek megkapta annak lehetőségét, hogy gyermekiesen beszéljen a részvét és a szeretet tanairól, amit ma ilyen bonyolult módon előadtunk. Akkor a templomi jelenetben a gyermek ezért beszélt úgy, hogy környezetét csodálkozásba ejtette, mert Buddha nirmanakajája lengte körül, felfrissítve a gyermek asztrális anyaburkától, mint fiatalító forrástól.

Ez olyasvalami, amit a szellemi kutató tudhat, és amit a Lukács-evangélium írója belerejtett a 12 éves Jézus csodálatos templomi jelenetébe, amikor hirtelen egészen más lett. Ezért tanítja a Lukács-evangélium a buddhizmust a gyermeki egyszerűség részére is érthető módon. Ezt kell megértenünk. Akkor tudjuk, miért nem úgy beszél a fiú, mint azelőtt. Ahogy korábban beszélt, úgy beszélt most a mi korunkban az, aki mint tibeti király, Kaniska, a régi Indiában összehívott egy szinódust, és ott a régi buddhizmust ortodox tanításként hirdette. De Buddha maga eközben tovább fejlődött. Felvette magába a Jézus-gyermek asztrális anyaburkát, és ezáltal képessé vált arra, hogy az emberek kedélyéhez új módon szóljon.

Így a Lukács-evangélium a buddhizmust új formában foglalja magába, miután egy fiatalító forráson keresztülment. Ezért hirdeti a részvétnek és a szeretetnek a vallását a legegyszerűbb kedélyek számára is magától értetődő formában. Olvashatjuk: ezt a Lukács-evangélium írója az evangéliumba belerejtette. De ennél több is rejlik benne. Amit a templomi jelenet magában rejt, annak csak egy részét adhattam ma elő, és e titok mélységeibe jobban bele kell még világítanunk. Akkor majd a Názáreti Jézus életének korábbi és későbbi időszakaira is fény fog vetődni.