Az emberiség nagy szellemi áramlatainak, amelyek a világon átvonulnak, megvan a sajátos missziójuk. Nem elkülönülten haladnak a világban, hanem csak bizonyos korszakokban válnak szét, aztán a legkülönbözőbb módon keresztezik és termékenyítik meg egymást. Az emberiség szellemi áramlatainak ilyen hatalmas egybeömlését látjuk a palesztinai eseményekben. Feladatunk az, hogy ezt az eseményt mind nagyobb világossággal állítsuk lelkünk elé. De a világnézetek, ahogy a maguk útján haladnak, nem olyan módon folynak le, mint ahogy azt absztrakt módon elképzeljük, mintha a levegőn áramlanának át, és egy pontban egyesülnének, hanem a világszemléletek lényeken keresztül haladnak, individualitásokon keresztül. Amikor egy világnézet először megjelenik, egy individualitás hordozza. Ahol szellemi áramlatok folynak egybe és egymást kölcsönösen megtermékenyítik, azokkal, akik ezeknek a világnézeteknek a hordozói, szintén valami egészen sajátságos dolog kell, hogy történjen.

Sokan a tegnapi előadásban nagyon bonyolultnak találták azt, hogy a két nagy szellemi áramlat, a buddhizmus és a zarathusztrizmus konkrétan a palesztinai eseményekben találkozik össze. Ha csak absztrakt módon beszélnénk, és nem konkrétan vennénk az eseményeket, csak arra kellene rámutatnunk, hogyan kapcsolódik össze ez a két világnézet. Mint antropozófusoknak azonban az a feladatunk, hogy éppen úgy rámutassunk azokra az individualitásokra, akik ennek a két világszemléletnek a hordozói voltak, mint arra, ami bennük van, mert az antropozófus az absztraktból mindinkább a konkrétbe kell, hogy behatoljon. Ezért ne csodálkozzanak, hogy ott, ahol valami nagy, hatalmas dolognak kell megtörténnie, a külső tények is nagyon bonyolultak. A zarathusztrizmus és a buddhizmus nem tudott minden további nélkül egybefolyni, ezt lassan és fokozatosan kellett előkészíteni.

Látjuk tehát, hogy a buddhizmus beleáramlott és hatott abban a személyiségben, aki a Dávid házának nátháni ágából származó Józseftől és Máriától született, tehát abban a gyermekben, akiről a Lukács-evangélium beszél. A másik oldalon ott van a Dávid-nemzetségnek salamoni ágából származó József és Mária, akik eredetileg Betlehemben laktak, azzal a Jézus gyermekkel, akiről a Máté-evangélium írója beszél. Ez a salamoni ágból származó Jézus-gyermek a hordozója annak az individualitásnak, aki hajdan, mint Zarathustra az óperzsa kultúrát alapította meg. Így időszámításunk kezdetén látjuk egymás mellett ezt a két áramlatot, amelyeket tényleges individualitások hordoznak, a buddhizmust az egyik oldalon úgy, ahogy a Lukács-evangélium elmondja, és a zarathusztrizmust a másik oldalon, ahogy a Dávid-nemzetség salamoni ágából származó Jézust a Máté-evangélium leírja. E két gyermek születésének időpontja nem esik teljesen egybe.

Most természetesen valami olyat kell elmondanom, ami az evangéliumokban nem szerepel, de az evangéliumokat éppen azáltal fogják pontosabban megérteni, ha valamit az Akasha-krónikából megtudunk, olyasmit, aminek hatását és következményeit az evangéliumok sejtetik ugyan, de maguk nem mondhatták el. Le kell szögeznünk, hogy minden evangéliumra vonatkozik az, ami a János-evangélium végén olvasható, hogy „a világ minden könyve nem volna elegendő leírni az összes tényeket, amelyek elmondhatók lennének” (Ján. 21,25). Azok a kinyilatkoztatások, amelyek a kereszténység útján jutottak el az emberiséghez, nem olyanok, hogy egyszer lezárultak, könyvekben megírták őket, és ezzel, mint egész, kész dolgot, könyv-formában a világnak átadták. Igaz az a kijelentés: „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté 28,20). Krisztus nem halottan, hanem elevenen él közöttünk, és amit nekünk ad, azt azok, akiknek a szemei felnyíltak, mindenkor újból megtudhatják tőle. A kereszténység eleven szellemi áramlat, és kinyilatkoztatásai tovább fognak tartani mindaddig, amíg az emberek képesek lesznek a kinyilatkoztatásokat felvenni magukba. Így ma olyan tényeket fogok érinteni, amelyeknek a következményei találhatók meg az evangéliumokban, de maguk a tények nincsenek bennük. Mindezt azonban a külső tényeken tökéletesen megvizsgálhatják, és igaznak fogják találni.

A két Jézus-gyermek születése között tehát pár hónap különbség volt. Mind a Lukács-evangélium Jézusa, mind János, annyival később születtek, hogy őket az úgynevezett betlehemi gyermekgyilkosság nem érintette. Mert gondolják el, hogy akik a betlehemi gyermekgyilkosságot olvassák, feltehetik a kérdést: hogyan maradhatott életben akkor mégis János? De a tények olyanok, hogy minden ellenvetéssel szemben igazolhatók. Gondolják el, hogy a Máté-evangélium Jézusát szülei Egyiptomba viszik, és hogy János kevéssel korábban, vagy egy időben született volna vele. Az általános felfogás szerint ő Palesztinában maradt, ahol Heródes parancsa utol kellett volna, hogy érje. Neki ezek szerint Heródes gyermekgyilkossága következtében meg kellett volna halnia, és nem maradhatott volna életben. Az ilyen dolgokon valóban el kell gondolkozni, mert ha akkor valóban minden két éven aluli gyermeket meggyilkoltak, akkor Jánosnak is a gyermekgyilkosság áldozatává kellett volna válnia. De ha az Akasha-krónika tényeit vesszük figyelembe, a dolog magyarázatot kap, és tisztázódik, hogy a Máté-evangélium és a Lukács-evangélium eseményei nem esnek egybe a betlehemi gyermekgyilkosság idejével. Ugyanez áll Jánosra is. Noha csak hónapokról van szó, ezek elegendőek, hogy a tényeket lehetővé tegyék.

Éppen így meg lehet érteni a Máté-evangélium Jézusát is az intimebb tényekből. Tudjuk Zarathustráról, hogy ő egykor az Ahura Mazdao-ra, a nagy Nap-lényre vonatkozó tanítást adta meg az óperzsa népnek. Tudjuk, hogy ezt a Nap-lényt úgy kell elgondolnunk, hogy ő a szellemi-lelki része annak, aminek a külső fizikai Nap a fizikai részét ábrázolja. Ezért szólhatott Zarathustra a következőképpen: Ne csak a fizikai Napot nézzétek, amint sugárzik, hanem tekintsetek arra a hatalmas lényre, aki szellemileg éppen úgy leküldi a maga jótékony hatásait, mint ahogy a fizikai Nap is a fényben és a melegben leárasztja a maga jótékony hatásait a Földre. Zarathustra Ahura Mazdao-t hirdette a perzsa népnek, akit később Krisztusnak neveztek. Nem olyan lényként hirdette meg, aki a Földön élt, csak a Napra mutatott fel, és így szólhatott: ott fent lakik ő, fokozatosan közeledik a Földhöz, és egykor testileg is itt fog lakni a Földön.

Így világosodhat meg előttünk a buddhizmus és a zarathustrizmus közötti nagy, hatalmas különbség. Mélyenszántó különbség van a kettő között, amíg külön haladnak, és a különbségek abban a pillanatban egyenlítődnek ki, amikor a palesztinai események következtében egybefolynak, és ismét megfiatalodnak.

Pillantsunk még egyszer vissza arra, mit kellett, hogy Buddha adjon a világnak. Buddha tanítását úgy említettük, mint a nyolcágú ösvényt, mint azt, amit az emberi lélek a maga tartalmaként fel kell, hogy vegyen, ha a karma rossz hatásaitól meg akar szabadulni. Buddha a világnak azt adta, amit az emberek az idők folyamán saját kedélyviláguk és erkölcsük útján kell, hogy kifejlesszenek részvétként és szeretetként. Azt is mondtam, hogy amikor a bódhiszattva-lény Buddhában megjelent, ez a maga nemében egyedülálló időpont volt. Ha annak idején a bódhiszattva nem jelent volna meg a nagy Gautama Buddha testében, akkor nem mehetett volna át minden ember saját egyedi lelkébe az, amit törvényszerűségnek, dharmának nevezünk, amit az ember önmagából csak akkor tud kifejleszteni, ha asztrális tartalmát kihelyezi, hogy a karma minden rossz hatása alól felszabaduljon. Ezt a Buddha-legenda is nagyszerűen kifejezi, amikor azt mondja, hogy Buddha eljutott oda, hogy „megforgassa a törvény kerekét”. Azt jelenti ez, hogy a bódhiszattva buddhává válásával, megvilágosodásával, az egész emberiséget egy árhullám érte el, aminek következménye az lett, hogy az emberek most saját tulajdon lelkük erejéből kifejleszthetik a dharmát, és fokról-fokra odáig emelkedhetnek, hogy a nyolcágú ösvény teljes mélységét megismerjék. Az volt ennek a bódhiszattvának a feladata, hogy kifejtse azt a tant, amely a földi ember morális lelkületének alapjául kell, hogy szolgáljon.

Hogy az egyes feladatok a nagy individualitások között hogyan oszlanak meg, ezt akkor látjuk, ha az eredeti buddhizmusban mindazt nagyszerűen és hatalmasan megtaláljuk, amit az ember a saját lelkében a maga nagy eszményeként élhet át. Az emberi lélek eszménye - ami az ember, és amivé válhat - ez Buddha prédikációjának tartalma. Ez elég is volt ennek az individualitásnak. A buddhizmusban minden bensőséges, minden az emberre és annak fejlődésére vonatkozik, és az eredeti, valódi buddhizmusban semmit sem találunk a kozmológiai tanokból, bár azokat később belevitték. Mindent egybe kell foglalni. De a bódhiszattva tulajdonképpeni missziója ez volt: megadni az őseredeti lélek bensőségének tanát. Buddha bizonyos prédikációiban el is hárítja magától, hogy kozmikus összefüggésekről valami lényegeset mondjon. Minden úgy van megszerkesztve, hogy az emberi lélek - ha engedi hatni magára Buddha tanait - mind jobbá és jobbá válhat. Az ember egy önmagában álló lény - eltekintve az őt megteremtő univerzum nagy anyaölétől. Mert ez volt a bódhiszattva sajátos missziója, ezért hat Buddha tanítása oly bensőségesen és melegen az emberi lélekre, ha azt igazán felismerjük. Ezért tűnik a vele foglalkozni akaró lélek számára olyan érzelemtől áthatottnak, oly bensőségesen melegnek ott, ahol az ismét megfiatalodva jelenik meg: a Lukács-evangéliumban.

Egészen más, homlokegyenest ellenkező feladata volt annak az individualitásnak, aki az óperzsa népben Zarathustra néven inkarnálódott. Zarathustra azt tanította, hogyan lehet az Istent odakint a nagy kozmoszban szellemileg felfogni és megérteni. Buddha az emberi bensőre irányította tekintetét, és azt mondta, ha az ember fejlődik, akkor a nemtudásból fokozatosan kibontakozik a „hat szerv”, az öt érzékszerv és a manasz. - De mindaz, ami az emberben van, a nagyvilágból született meg. Nem volna fényt felfogó szemünk, ha a fény a szemet az organizmusból nem alkotta volna meg. „A szemet a fény a fény részére hozta létre” - mondta Goethe. Ez egy mély igazság. A fény a szemet közömbös szervekből hozta létre, amelyek egykor az emberi testben voltak. Ugyanígy dolgoznak az emberen a világban lévő összes szellemi erők. Ami az emberben belsőleg létezik, azt korábban az isteni-szellemi erők alkották meg. Minden belsőnek megvan ezért a külső megfelelője, mindazok az erők, amelyek az emberben vannak, kívülről áramlottak bele. És Zarathustrának az volt a feladata, hogy arra mutasson rá, ami kívül van, ami az ember környezetében van. Ezért beszél például az amhaspandok-ról, a nagy géniuszokról, akik közül egyelőre hatot sorol fel - tulajdonképpen tizenketten vannak, de a többi hat el van rejtve. Ezek az amhaspandok kívülről hatnak szervezően, mint az emberi szervek alkotói és létrehozói. Zarathustra megmutatta, hogy az ember érzékszervei mögött az ember alkotói állnak. A nagy géniuszokra mutatott rá, azokra az erőkre, amelyek rajtunk kívül vannak. Buddha az emberben lévő erőkre, az emberben elrejtett erőkre mutat rá, Zarathustra viszont azokra az erőkre és lényekre, akik az amhaspandok alatt állnak, akiket ő a huszonnyolc izard-nak vagy ized-nek nevezett, és akik szintén kívülről hatoltak be az emberbe, hogy együtt dolgozzanak annak belső szervezetén. Tehát ismét a kozmoszban lévő szellemekre, a külső összefüggésekre utalt. És amíg Buddha az ember tulajdonképpeni gondolat-szubsztanciáját említi, amelyből a gondolatok az emberi lélekből felemelkednek, addig Zarathustra a farohar-okra, feruer-ekre vagy fravarsák-ra utal, a világot alkotó gondolatokra, amelyek bennünket körülvesznek, és mindenütt szét vannak szórva a világban. Mert mindaz, ami az emberben gondolatként él, megvan mindenütt kívül is a világban.

Ezek szerint Zarathustrának olyan világnézetet kellett hirdetnie, amely a külső világ megfejtésével és taglalásával foglalkozott. Olyan nép részére kellett világszemléletet adnia, amelynek a külső világ megmunkálása volt a feladata. Zarathustra missziója tökéletesen egybehangzott az óperzsa nép jellemtulajdonságaival. Azt is mondhatnánk, hogy Zarathustra azzal a feladattal volt megbízva, hogy erőt és rátermettséget neveljen népébe a külső világ megmunkálásával - ha ez talán a mai ember számára visszataszító módon jutott is kifejezésre. Erőt, rátermettséget, és a külső cselekvésben biztonságot létrehozni annak tudása útján, hogy az ember nemcsak a maga benső világában védett, hanem egy isteni-szellemi világ ölében nyugszik: ez volt Zarathustra missziója. Rá kellett mutatnia arra, hogy az ember így szólhat önmagához: bárhol állsz is a világmindenségben, nem állsz egyedül, egy szellemmel áthatott kozmoszban állsz, és része vagy a kozmikus istenségnek, a kozmikus szellemeknek, a szellemben születtél, és abban nyugszol. Minden lélegzetvételeddel isteni szellemet szívsz magadba, minden lélegzeteddel, amelyet kibocsátasz magadból, a nagy szellemnek hozol áldozatot. - Ezért Zarathustra beavatása missziójának megfelelően más formájú kellett, hogy legyen, mint az emberiség többi nagy misszionáriusáé.

Emlékezzünk csak vissza, mit vihetett véghez az az individualitás, aki Zarathustrában inkarnálódott. A fejlődésnek olyan magasságán állt, hogy a következő kultúráramlatról, az egyiptomi kultúráról képes volt előre gondoskodni. Két tanítványa volt, az az individualitás, aki később ismét megjelent az egyiptomi Hermészként, és az, aki később Mózesként jelent meg újra. És amikor ez a két individualitás további működése céljából a világban újra inkarnálódott, akkor Zarathustra asztrálteste, amelyet áldozatul odaadott, Hermészbe tagolódott bele. Zarathustra asztráltestének újratestesülését Hermészben találjuk meg. Hermész magában hordta Zarathustra asztráltestét, amelyet azért adott át részére, hogy mindaz, amit Zarathustra a külső világ tudományaként felvett magába, a külső világban újra megjelenhessen. Mózes Zarathustra étertestét kapta meg, és mivel az étertesttel mindaz össze van kapcsolva, ami az időben fejlődik, ezért Mózes, amikor étertestének titkairól tudomást szerzett, az időben végbement eseményeket hatalmas képekben fel tudta éleszteni, úgy, ahogy azok a Genezis képeiben elénk tárulnak. Így működött tovább Zarathustra a maga individualitásának hatalmával, beavatott módjára befolyásolva az egyiptomi kultúrát, és azt, ami ebből az óhéber kultúraként kialakult.

Egy ilyen individualitás énje révén nagyra hivatott. A Zarathustra-én ismét inkarnálódott más személyiségekben, mert egy olyan individualitás, aki ilyen magasra fejlődött, ismételten meg tud szentelni egy asztráltestet, és erőssé tud tenni egy étertestet akkor is, ha az eredetieket már leadta. Így Zarathustra is újra megszületett, és időszámításunk előtt 600 évvel megjelent a régi Kaldeában, mint Zarathas vagy Nazarathos. Ő volt a kaldeai okkult iskola megalapítója, Püthagorász tanítója, és jelentős mértékben belelátott a külső világba. Ha igazi megértéssel bele tudunk helyezkedni a kaldeaiak bölcsességébe, azáltal, amit nekünk nem az antropológia, hanem az antropozófia nyújt, akkor fogalmat alkothatunk arról, miket taníthatott Zarathustra, mint Zarathas a régi kaldeaiak okkult iskoláiban.

Mindaz, amit Zarathustra taníthatott, és a világnak hozhatott, amint láttuk, a külső világra vonatkozott, hogy a külső világban rendet és harmóniát hozzon létre. Ezért volt Zarathustra missziója az országalapítás és szervezés művészete, és az, ami a szociális rendet lehetővé teszi. Ezért azok, akik Zarathustra tanítványai közé tartoznak, nemcsak nagy mágusoknak, nagy beavatottaknak, hanem mindig királyoknak is voltak nevezhetők, mert birtokában voltak annak a művészetnek, hogy hogyan kell külső szociális szervezetet és rendet létrehozni.

A kaldeaiak iskoláiban kimondhatatlan ragaszkodás fejlődött ki Zarathustrának nem személyisége, de individualitása iránt. Napkelet bölcsei rokonságban érezték magukat nagy vezetőjükkel. Az emberiség csillagát látták benne, mert „Zoroaster” a „arany csillag” vagy a „fény csillaga” kifejezés körülírása. Magának a Napnak a visszfényét látták benne. Mély bölcsességük előtt nem maradhatott rejtve az, amikor Betlehemben újra megjelent. Csillaguk vezette őket, és elhozták neki a külső jegyeit annak, amit ő az embereknek, mint legjobbat, megadni képes volt. A legjobb, amit a zarathustrai áramlatból adni lehetett, a külső világ ismerete volt, ahogy a kozmosz titkainak ismerete be van ágyazva az emberi asztráltestbe, a gondolkodásba, érzésbe és akaratba. Így tehát Zarathustra tanítványai a maguk gondolkodását, érzését és akaratát, lelkük erőit akarták átitatni azzal a bölcsességgel, amelyet az isteni-szellemi világ mély alapjaiból lehetett felszívni. Ennek a tudásnak, amelyet a külső erők beszívásával lehet elsajátítani, az arany, a tömjén és a mirha volt a szimbóluma: az arany a gondolkodásé, a tömjén az ájtatosságé, ami mint érzés hat bennünk, és a mirha az akaraterőé. Így mutatták ki mesterükkel való együvé tartozásukat, amikor megjelentek előtte Betlehemben, ahol ismét megszületett. Ezért helyesen mondja el a Máté-evangélium, hogy azok a bölcsek, akik között Zarathustra működött, tudták, hogy újra megjelent az emberek között, és hogy a három szimbólummal, az arannyal, a tömjénnel és a mirhával fejezték ki a vele való rokonságukat, a tőle kapott legfőbb jóért (Máté 2,11).

Annak kellett megtörténnie, hogy Zarathustra a Dávid nemzetség salamoni ágából származó Jézus alakjában erőteljesen munkálkodjon azon, hogy megfiatalított alakban mindazt visszaadhassa az emberiségnek, amit korábban már megadott. Ehhez össze kellett szednie azokat az erőket, amelyekkel valaha rendelkezett. Ezért nem is születhetett meg olyan testben, amely a Dávid házának papi ágából származott, hanem csak olyanban, amely a királyi ágból jött létre. Ezt fejezi ki a Máté-evangélium, amikor a régi Perzsiában használatos királyi nevet összefüggésbe hozza annak a gyermeknek a leszármazásával, akibe Zarathustra inkarnálódott. Erre a titokra Elő-Ázsia régi bölcsesség-könyvei mindig is utaltak. Aki ezeket a bölcsesség-könyveket valóban megérti, másképpen olvassa őket, mint aki a tényeket nem ismeri, és ezért mindent összezavar. Így például, az Ótestamentumban két jövendölést találunk: az egyik az apokrif Hénoch könyvében van, amely inkább a nátháni, papi ágból származó messiásra mutat rá, a másik a Zsoltárok könyvében, amely a királyi ágból származó messiásra vonatkozik. Ezeknek az iratoknak minden részlete megfelel az Akasha-krónikából meríthető tényeknek. Mindazokat az erőket, amelyek valaha benne éltek, most Zarathustrának egyenként össze kellett szednie. Az egyiptomi és óhéber kultúra részére - Hermésznek és Mózesnek - leadta azt, ami asztráltestében és étertestében volt. Ezekkel újra egyesülnie kellett. Étertestének erőit ismét vissza kellett vennie Egyiptomból. Itt mély titok tárul fel szemeink előtt: a Dávid házából való salamoni Jézusnak - aki az újra megtestesült Zarathustra - Egyiptomba kellett kerülnie, és el is vitték oda, mert ott vannak azok a erők, amelyek étertestéből és asztráltestéből kiáradtak, amelyeket előbb Hermésznek, aztán Mózesnek átadott. Mivel hatott az egyiptomi kultúrára, ismét vissza kellett hoznia az ott leadott erőket. Ezért volt a „menekülés Egyiptomba”, és ami szellemileg végbement: mindazoknak a szellemi erőknek a felszívása, amelyekre most szüksége volt, hogy az emberiségnek erőteljesen és megfiatalított formában visszaadja azt, amit az elmúlt időben adott számára.

Látjuk tehát, hogy a betlehemi Jézust, akinek szülei ezek szerint mindig is betlehemi lakosok voltak, Máté helyesen írja le. Csak Lukács mondja, hogy az ő Jézusának szülei názáreti lakosok voltak, hogy számbavétel végett mentek Betlehembe, és ez alatt a rövid idő alatt született meg Lukács Jézusa. Ezután a szülők ismét Názáretbe mentek vissza. A Máté-evangélium csak arra utal, hogy Jézus Betlehemben született, és szülei Egyiptomba kell, hogy vigyék. Csak az Egyiptomból való visszatérésük után telepednek le Názáretben, azért, hogy az a Jézus, aki az újratestesült Zarathustra, annak közelében lehessen, aki a másik áramlatot, a buddhizmust képviseli. A két világszemlélet így áramlik egybe a konkrét valóságban.

Ahol az evangéliumok egészen elmélyülnek, azt is a maga mélységében mutatják meg, amiről szó van. Ami az emberben inkább az akarattal és az erővel függ össze, a királyi elemmel - ha ezt a kifejezést technikailag használjuk - arról tudtak azok, akik a lét titkait ismerték, tudták, hogy ezt a külső átöröklésben az apai elem viszi tovább. Ami azonban a belső elemmel, a bölcsességgel és a szellem mozgékonyságával függ össze, az az anyai elemtől származik. Goethe, aki a lét titkaiba olyan mélyen belepillantott, sejteti velünk ezt az összefüggést.

Vom Vater hab’ ich die Statur
Des Lebens ernstes Führen,
Vom Mütterchen die Frohnatur
Und Lust zu Fabulieren.

Apámtól kaptam alakot
S azt, hogy komolyan élek,
Anyuska víg kedélyt adott,
Hogy szívesen meséljek.

(Vas István fordítása)

Olyan igazság ez, amiről a világban gyakran meggyőződhetnek. A termetet, a külső alakot, ami a külső alakban közvetlenül kifejeződik, és a „komoly életvitelt”, ami az én jellegével függ össze - ezt az apai elem útján örökli az ember. Ezért kellett a salamoni Jézusnak mindenekelőtt az apai elemből az erőt örökölnie, mert mindig is az volt a missziója, hogy a világba átvezesse azt, ami a világot a térben isteni erőként körülsugározza. Ezt fejezi ki a Máté-evangélium írója a lehető legnagyszerűbben. Hogy egy különleges individualitás fog megtestesülni, ezt a szellemi világokból egy jelentékeny esemény előre meghirdeti, és nem Máriának, hanem az atyának, Józsefnek hirdeti meg (Máté 1,20-21). Mindezek mögött a legmélyebb igazságok rejlenek, semmit sem szabad véletlennek tekinteni. A nátháni ágból származó Jézusra a belső tulajdonságok mennek át, amiket az anyától öröklünk. Ezért a Lukács-evangélium Jézusát az anyának hirdetik meg, és a Lukács-evangéliumban látjuk is, hogy a híradást az anya kapja (Luk. 1, 26-38). A tények ilyen mélyen fejeződnek ki a vallásos iratokban. De menjünk tovább.

Minden más leírt tényben is valami jelentős dolog jut kifejezésre. Mindenekelőtt a názáreti Jézus előfutárában, Keresztelő Jánosban kell, hogy ez megjelenjék. Keresztelő János individualitásával csak később foglalkozhatunk. Egyelőre vegyük úgy, ahogy képszerűen lép elénk, ahogy előre meghirdeti, kinek kell megjelennie Jézusban. Ezt hirdeti rendkívüli erővel, mindazt összefoglalva, ami a külső törvényben, a régi kinyilatkoztatásban rejlik. Hogy az emberek tartsák meg, ami a törvényben meg van írva, ami a kultúrában elöregedett, de az emberek elfelejtették, ami érett, de az emberek nem veszik tekintetbe - ezt akarja Keresztelő János az embereknek elmondani. Ezért mindenekelőtt rendelkeznie kell azzal az erővel, amellyel a lélek bír, amely éretten - túléretten - született bele a világba. Öreg szülőktől született, úgy született, hogy asztrálteste kezdettől fogva tiszta volt, megtisztult mindazoktól az erőktől, amelyek az embert lehúzzák, mert az öreg szülőpárnál szenvedély és vágy nem működött közre. Ez ismét mély bölcsesség, amit a Lukács-evangélium tár elénk (Luk. 1,18). Az ilyen individualitásról az emberiség nagy anya-páholya gondoskodik. Ahol a nagy Manu a szellemi világban a történéseket vezeti és irányítja, onnan az áramlatok oda folynak, ahol azokra szükség van. Egy olyan én, mint Keresztelő János énje, közvetlenül az emberiség nagy anya-páholyának, a földi élet szellemi centrumának vezetésével és irányításával születik meg egy testben. A János-én ugyanarról a helyről származott, ahonnan a Lukács-evangélium Jézus-gyermekének a lelke, csakhogy Jézusnak inkább azokat a tulajdonságokat adták át, amelyeket az egoisztikussá vált én még nem hatott át, azaz, egy fiatal lelket vezettek oda, ahol az újra születendő Ádám kellett, hogy inkarnálódjon.

Különösnek tűnhet önök előtt, hogy itt a nagy anya-páholy egy helyre oda tudott irányítani egy lelket, egy kialakított, én-nélküli lelket. Mert azt az ént, amelyet alapjában véve a Lukács-evangélium Jézusa részére visszatartottak, Keresztelő Jánosnak ajándékozták, és ez a kettő, ami mint lélek a Lukács-evangélium Jézusában, és ami Keresztelő Jánosban, mint én élt, kezdettől fogva belső kapcsolatban állt. Amikor az emberi csíra az anyatestben fejlődik, a harmadik hét folyamán az én az emberi szervezet más tagjaival kapcsolódik, de a születés előtt az utolsó hónapokban válik főként hatóerővé. Csak akkor lesz belső mozgató erő. Mert egy normális esetben, amikor az én a megszokott módon hat, úgy hogy az emberi magzatot mozgásba hozza, ott egy olyan énnel van dolgunk, amely a korábbi inkarnációkból származik, és az hozza az ember-magzatot mozgásba. Itt azonban Jánosnál olyan énről van szó, amely a nátháni Jézussal áll kapcsolatban. Ezért kell a Lukács-evangéliumban Jézus anyjának Keresztelő János anyjához mennie, amikor az áldott állapotának hatodik hónapjában van, és amit egyébként a saját én mozgat meg a saját személyiségében, azt a másik test gyümölcse hozza itt mozgásba. Erzsébet gyermeke megmozdul, amikor közeledik feléje az az asszony, aki a Jézus-gyermeket hordja. Mert az én az, ami a másik gyermeket az anyában megmozgatja (Luk. 1,39-44). Ilyen mély az összefüggés a között, akinek itt hatnia kellett, hogy a két szellemi áramlat összefolyjon, és a között, akinek őt előre hirdetnie kellett.

Látjuk mindebből, hogy időszámításunk kezdetén valóban olyasmi ment végbe, ami rendkívül nagyszabású. Az emberek azt szeretnék, hogy az igazság egyszerű legyen, ez az emberi kényelmességből származik. Nem akarnak sok fogalommal bajlódni. A legnagyobb igazságok azonban csak az összes szellemi erők legteljesebb megfeszítésével láthatók meg. Ha az embernek a legnagyobb erőfeszítéseket kell megtennie, hogy egy gépet leírjon, valóban nem kívánhatja, hogy a legnagyobb igazságok a legegyszerűbbek legyenek. Az igazság nagy, és éppen ezért bonyolult, és szellemi erőinket ugyancsak meg kell feszítenünk, ha lassanként meg akarjuk érteni azokat az igazságokat, amelyek a palesztinai eseményekre vonatkoznak. Ne tegyék azt az ellenvetést se, hogy a dolgokat túl bonyolultan adom elő. Úgy adom elő őket, amilyenek, és azért ilyenek, mert a fejlődés tényeivel állunk szemben.

Két Jézus-gyermeket látunk tehát felnőni: egyrészt a nátháni szülőpárnak, Józsefnek és Máriának a fiát, aki egy fiatal anyától születik - a héber nyelvben a „alma” szót használták volna ennek jelölésére -, mert annak, akinek fiatal lélekként kellett hatnia, egészen fiatal anyától kellett származnia. Ezzel a fiúval a szülőpár Betlehemből való visszatérése után ismét Názáretben lakott. Nekik több gyermekük nem volt. Úgy volt elrendelve, hogy ez az anya kizárólag ennek a Jézus-gyermeknek legyen az anyja. Másrészt látjuk a salamoni ágból származó József és Mária Jézus-gyermekét. Ennek a szülőpárnak Egyiptomból való visszatérte és Názáretben való letelepedése után még sok gyermeke született, akiket a Márk-evangélium sorol fel: Simon, Júdás, József, Jákob és két leánygyermek is (Márk 6,3). A két Jézus-gyermek felnövekszik. És az a gyermek, aki magában hordja a zarathustrai individualitást, roppant gyors érettséggel fejleszti ki azokat az erőket, amelyeket ki kell fejlesztenie, mivel ilyen hatalmas individualitás tevékenykedik a testében. Az az individualitás, amely a másik Jézus-gyermekben működik, más jellegű. Nála a leglényegesebb rész Buddha nirmanakajája. Ez nyugszik a gyermek felett, ezért mondja az evangélium, amikor a szülők Betlehemből visszajönnek: a gyermek telve van bölcsességgel - azaz étertestét áthatja a bölcsesség - és Isten kegyelme lebeg felette (Luk. 2,40). De ez a gyermek úgy nő fel, hogy azok a közönséges emberi tulajdonságok, amelyek a külvilág megismerésére és megértésére vonatkoznak, rendkívül lassan fejlődnek ki benne. A triviális szemlélet ezt a Jézus-gyermeket „aránylag visszamaradott” gyermeknek nevezte volna, ha csak arra lett volna tekintettel, ami a külső világ megértésére és megismerésére vonatkozik. Ezzel szemben éppen ebben a gyermekben az fejlődött ki, ami az őt beárnyékoló buddhai nirmanakajából leáramlott. Olyan mélyen bensőséges lélek fejlődött ki benne, amely a világon semmivel sem hasonlítható össze. Olyan érzésbeli mélység fejlődött ki ebben a fiúban, amely az egész környezetre rendkívüli módon hatott. Így a nátháni Jézusban egy mély érzésű lényt látunk felnőni. És látjuk a másik rendkívül érett individualitást a salamoni Jézusban, aki a kozmikus összefüggések mély megértésével rendelkezett.

Annak az asszonynak, aki a mély érzésű nátháni Jézus-gyermek anyja volt, jelentőségteljes szavakat mondtak el. Amikor Simeon az újszülött gyermek mellett állt, és látta, hogy besugározza az, akit ő annak idején Indiában Buddhaként nem láthatott meg, előre kijelentette azokat a nagy és hatalmas igéket, amelyeknek most végbe kellett menniük. De ő mondta azokat a nagy és jelentőségteljes szavakat is a kardról, amely „az anya szívét át fogja járni” (Luk. 2,35). Ez a kijelentés is azzal kapcsolatos, amit ma meg akarunk érteni.

Közvetlen szomszédságban és a szülők barátsága közepette nőtt fel a két gyermek, és fejlődött nagyjából tizenkét éves koráig. Amikor a nátháni Jézus-gyermek a tizenkettedik évében járt, szülei Jeruzsálembe mentek - ahogy az evangélium elmondja -, hogy a hagyományoknak megfelelően a húsvéti ünnepeken részt vegyenek. Magukkal vitték a gyermeket is, ahogy ez szokás volt, amikor a gyermek éretté válik. A Lukács-evangéliumban itt rendkívül titokzatos módon találunk egy elbeszélést a tizenkét éves Jézusról a templomban. Ez a következőképpen hangzik: amikor a szülők hazafelé indultak az ünnepről, hirtelen elvesztették a gyermeket, és amikor azt az útitársak között sehol sem találták, ismét visszamentek a templomba, és megtalálták a nagy tanítók között, akik mind elámultak bölcsességén (Luk. 2, 41-50).

Mi történt itt? Kérdezzük meg erre nézve az elévülhetetlen Akasha-krónikát. A világ tényei nem túl egyszerűek. Ami itt megtörtént, az néha megtörténik a világban, csak más módon. Előfordul, hogy egy individualitásnak egy fejlődési fokon más körülményekre van szüksége, mint amelyek közé kezdetben került. Ezért gyakran előfordul, hogy valaki egy bizonyos életkorig felnő, akkor egyszerre elveszti az eszméletét, olyan lesz, mint egy halott. Ekkor egy átalakulás megy végbe benne, saját énje elhagyja, és testében egy másik én foglal helyet. Az énnek ilyen áthelyeződése más esetekben is végbemegy. Ez olyan jelenség, amelyet minden okkultista ismer. Itt a tizenkét éves Jézusnál a következő történt. Az az én, amely eddig, mint Zarathustra-én a Dávid-nemzetség királyi ágából származó Jézus-gyermek testét használta fel arra, hogy korának megfelelő szintre eljusson, a salamoni Jézus-gyermek testéből kivált, és átvonult a nátháni Jézusba, aki ezért egészen megváltozott. A szülők nem ismerték fel, szavait nem értették meg, mert most a nátháni Jézus-gyermekből a zarathustrai én beszélt, aki beleköltözött. Ez volt az az időpont, amikor Buddha nirmanakajája egyesült a levált asztrális anyatesttel, és egyúttal az az időpont is, amikor a Zarathustra-lény a nátháni Jézussal egyesült. Most a zarathustrai én a nátháni Jézussal élt együtt, és ezt a gyermeket, aki úgy megváltozott, hogy a szülők nem tudták megérteni, ezt vitték most magukkal otthonukba.

Nem sokkal ezután ennek a Jézus-gyermeknek az anyja meghalt. Így az a gyermek, akiben most a zarathustrai én lakott, anyai részről árva lett. Látni fogjuk, hogy az a tény, hogy ez az anya meghalt, és gyermekét árván hagyta, még egy rendkívül mély összefüggésre utal. A másik gyermek nem élhetett sokáig rendes körülmények között, amikor a Zarathustra-én elhagyta őt, a salamoni ágból való József már korábban meghalt, és a salamoni Jézus-gyermek anyja az ő gyermekeivel - Jákobban, Józseffel, Júdással és a két leánnyal - a nátháni József házában talált otthonra, úgy, hogy Zarathustra most ismét együtt élt azzal a családdal, amelybe ő inkarnálódott - az apa kivételével. A két család ily módon egyesült, és így a testvérek anyja - nevezhetjük őket testvéreknek, mert az én szerint testvérek - a nátháni József házában élt Jézussal, aki azonban szülővárosa szerint - testileg - Názáretbe való volt. Így élt velük együtt.

A buddhizmus és a zarathustrizmus tényleges összefolyását látjuk így. Mert az a test, amelyben a zarathustrai érett én lakott, be tudta fogadni azt, egyesülni tudott azzal, ami úgy jött létre, hogy Buddha nirmanakajája a nátháni Jézus által levetett anyaburkot felvette. A názáreti Jézusban így egy olyan individualitást látunk növekedni, aki magában hordja a zarathustrai ént, amelyet Buddha megfiatalított nirmanakajája sugároz be és szellemít át. Ily módon látjuk a názáreti Jézus lelkében élni azt, ami a buddhizmus és zarathustrizmus egyesülése. Miután pedig a nátháni ágból származó József is meghalt, és aránylag korán halt meg, így a zarathustrai gyermek igazság szerint tulajdonképpen árva gyermek, árvának érzi magát. Testi származása szerint a nátháni ágból származó József az atya, és külső szemlélet szerint a világ annak kellett, hogy tartsa. Lukács pontosan elmondja ezt, és szavait szó szerint kell vennünk:

És történt, hogy miután az egész nép megkeresztelkedett, és Jézus is megkeresztelkedett és imádkozott, az egek megnyíltak, és a Szent Szellem testi alakban rászállt galamb képében és az égből szózat hangzott, amely ezt mondta: te vagy a én kedves fiam, ma nemzettelek téged.

És amikor Jézus működését elkezdte, körülbelül harminc éves volt...

És most nem mondhatjuk egyszerűen, hogy József fia volt, hanem így „és József fiának tartották (Luk 3, 21-23). Mert az én eredetileg a salamoni Jézusban inkarnálódott, és alapjában véve semmi köze nem volt a nátháni Józsefhez.

A názáreti Jézusban tehát egy egységes lény áll előttünk, akinek hatalmas benső világa volt, egyesült benne mindaz, amit a buddhizmus és amit a zarathustrizmus áldásaiként ismerünk. Ez a belső később nagy dolgokra volt hivatva. Vele egészen más kellett, hogy történjen, mint azokkal, akiket János a Jordán vizében megkeresztelt. És meg fogjuk látni, hogy ennek a bensőnek később a Jordánban a Krisztus-individualitást kellett magába fogadnia. Ekkor ismét alászállt a nátháni Jézus eredeti anyjának halhatatlan része, és átalakította az anyát, akit a nátháni József háza fogadott be. Újból szűziessé tette őt, úgy, hogy annak az anyának a lelkét, akit Jézus elveszített, most a János-keresztelő alkalmával újból megkapta. Az az anya tehát, aki Jézus számára maradt, magában rejti az eredeti anya lelkét, akit a Biblia malaszttal teljesnek nevez (Luk.1,28).