"Miért szolgálná szeretetből végrehajtott cselekedetem kevésbé az általános jólétet, mint ha csak azért hajtom végre, mert kötelességemnek érzem az általános jólét szolgálatát? A puszta kötelesség fogalma kizárja a szabadságot, mert nem ismeri el az individuális elemet."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Krisztus megjelenése az éteri világban (5)

A buddhizmus és a páli kereszténység

[Buddha tanítása szerint a világ Máyá. Pál a lelki erők megtisztítását tanítja, hogy észlelhessük a Máyá mögött a szellemet. Az új éteri látás és Krisztus meglátása az éteriben. Az eljövendő Maitreya Buddha.]

Köln, 1910. február 27.

Ma valami olyasmivel kívánunk foglalkozni, ami megmutatja annak jelentőségét, hogy a magasabb világokról adható közlésekből megismerjük, mi vár az emberiségre a jövőben. A szellemtudományos mozgalom missziója összefügg annak az átmeneti periódusnak a fontos eseményeivel, amelyben élünk. Mindez meggyőzhet bennünket arról, hogy a jövőben még sokkal többet fogunk megtudni, ezért a szellemtudományban éppen azt keressük, amihez cselekvésünket igazíthatjuk. Ezért tudnunk kell azt, hogy minek van különös jelentősége korunk számára az érzés, a gondolkodás és az akarat terén.

Nagy különbség van a Buddhától eredő és a Krisztusimpulzusból fakadó szellemi áramlat között. Ezen nem szembeállítást értünk, inkább azt kell belátnunk, hogy ezek az áramlatok milyen vonatkozásban lehetnek termékenyek. A jövőben a két áramlatnak együtt kell haladnia, a kereszténységet pedig a szellemtudománynak meg kell termékenyítenie. A kereszténységnek először hagynia kellett, hogy az újratestesülés tana feledésbe merüljön. Ezoterikusan tartalmazta ugyan, az exoterikus kereszténységbe azonban, bizonyos kozmikus pedagógiai okokból, nem vehették fel. Ez a tanítás ezzel szemben jellegzetes, alapvető princípiuma volt a buddhizmusnak, hozzákapcsolódott a szenvedés tanításához, amelynek legyőzése viszont éppen a kereszténység feladata volt.

Ha megismerjük mindkét áramlat feladatát és küldetését, eltéréseiket is világosan szem előtt tarthatjuk. A legfőbb különbséget akkor vesszük észre, ha szemügyre vesszük Buddha és Pál individualitását.

Gautama Buddha a boddhifa alatti megvilágosodása által eljutott a megismerésig, és azt tanította, hogy ez a világ Máyá. Nem tekinthetjük valóságnak, mert a Máyá, a nagy illúzió éppen abban áll, hogy valóságnak tartjuk. Az embernek törekednie kell az elemek birodalmából való kiszabadulásra, és akkor eljut egy olyan birodalomba, amelynek már nem lehet se neve, se tárgya: ez a Nirvána. Csak ekkor szabadul meg az illúziótól. A Máyá birodalma szenvedés. A születés, a halál, a betegség és az öregség szenvedés. Az embert a lét utáni szomj hozza ebbe a birodalomba. Ezért meg kell szabadulnia ettől a szomjúságtól, és akkor nem kell többé megtestesülnie.

Megkérdezhetjük: hogyan jutott el a nagy Buddha ahhoz, hogy ezt a tanítást hirdesse? A feleletet csak az emberiség fejlődésének áttekintése útján kaphatjuk meg.

Az ember nem mindig volt olyan, mint most. A régebbi korokban az embernek nem csupán a fizikai teste állt rendelkezésre ahhoz, hogy megismeréshez jusson, hanem az egész emberiség körében elterjedt volt egyfajta szellemi látó megismerés. Az emberek éppúgy tudtak a szellemi hierarchiák létezéséről, mint ahogy mi tudjuk, hogy léteznek növények, és így tovább. Ítélőképességük nem volt; magukat a teremtő lényeket látták. Ez a bölcsesség lassanként eltűnt, az erre való emlékezés azonban megmaradt. Indiában, Perzsiában, de még Egyiptomban is emlékeztek a régebbi földi életekre. Az ember lelkének hangoltsága akkoriban olyan volt, hogy tudta: isteni lényektől származom, de megtestesüléseim lassanként olyan erősen behatoltak a fizikaiságba, hogy tekintetem elsötétült a szellemiség irányában.

Az idő előrehaladását ezért romlásnak, visszalépésnek érezték. Különösen azok éreztek így, akik bizonyos különleges pillanatokban el tudták még hagyni a fizikai testüket, ami még a viszonylag későbbi időkben is előfordult. Ezért tűnt számukra a hétköznapi, megszokott világ az illúzió, a Máyá birodalmának. Buddha csak azt mondta ki, ami az emberek lelkében élt. Az emberiséget lehúzó erőnek éppen azt érezték, ami a fizikai-érzéki világban rejlik. Ismét fel akartak belőle emelkedni. Az emberiség leszállásáért az érzékek világát okolták.

Hasonlítsuk össze ezt a felfogást a Krisztus-impulzussal és Pál tanításával. Pál nem nevezte illúziónak az érzéki világot, bár éppen olyan jól tudta, mint Buddha, hogy az ember a szellemi világokból szállt le ebbe a világba, és hogy a lét iránti törekvés hozta ide. Keresztény értelemben feltéve a kérdés így hangzik: ez a létezésre való törekvés vajon mindig rosszat jelent? Az érzéki-fizikai világ csupán megtévesztés, illúzió? - Pál felfogása szerint a létezésre való törekvés önmagában nem rossz. Eredetileg jó volt; az ember bűnbeesése, a luciferi lények befolyása miatt vált csupán számunkra szerencsétlenséggé. Nem volt mindig ilyen, de ilyenné vált, szenvedést, hazugságot, betegséget és egyebeket hozva. A Buddhánál szereplő kozmikus történésből ily módon Pálnál emberi történés lesz.

A luciferi befolyás közbelépése nélkül az ember valóságot és nem illúziót látott volna a fizikai világban. Nem az érzéki világ helytelen, hanem az emberi megismerés, mert a luciferi befolyás elhomályosította. Ez a felfogásbeli különbség bizonyos következményeket von maga után. Buddha a megváltást egy olyan világban keresi, amelyhez már nem tapad semmilyen érzéki jelleg. Pál azt mondja, hogy az embernek meg kell tisztítania az erőket, a lét utáni szomjat, hiszen ő maga rontotta meg ezeket. Az embernek saját erőinek megtisztításával kell széttépnie azt a fátylat, amely elfedi előle az igazságot, hogy meglássa azt, amit saját maga takar el önmaga elől. Így például a növényvilágot elfedő fátyol helyén azokat az isteni-szellemi erőket fogja látni, amelyek a növények mögött, és a növényeken dolgoznak. Ha a függöny széthasad, az érzéki világ áttetszővé válik, és végül meglátjuk a szellemi birodalmat. A mi vétkünk, hogy egy állati, növényi és ásványi világot képzelünk magunk elé. Valójában a hierarchiákat látjuk felénk áramlani.

Pál ezért ezt mondja: ne fojtsd el a létezés örömét, hanem tisztítsd meg, mivel eredetileg jó volt. Ez pedig azáltal történhet, hogy felvesszük magunkba Krisztus erejét. Ha ez áthatja lelkünket, megszünteti a lélek elsötétedését. Az istenek nem hiába helyezték az embereket a Földre. Mindemellett az embernek az a kötelessége, hogy elvesse magától azt, ami megakadályozza őt abban, hogy ezt a világot szellemi módon szemlélje. Az a következtetés, amelyhez Buddhának kellett eljutnia - kerüljük el az inkarnációkat! - az emberek ősi bölcsességére utal vissza. Pál ezzel szemben ezt mondja: haladjatok át az inkarnációkon, de hassátok át magatokat Krisztussal, és akkor a távoli jövőben eltűnik minden illúzió, amit az ember felvett.

Ennek a tanításnak, amely nem a fizikai-érzéki világot, hanem magát az embert okolta, szükségképpen történelmi tanítássá kellett válnia. Éppen ezért azonban nem adhatták meg kezdettől fogva a teljes tanítást; kezdeti impulzusokat adhattak csupán, amelyekkel át kell magunkat hatnunk. Ezek az impulzusok azután lassanként áthatják az élet minden területét. Annak ellenére, hogy a Golgotai Misztérium óta csaknem két évezred telt el, a Krisztus-impulzus felvételének ma még csak a kezdeténél tartunk. Egész területei vannak az életnek, melyeket még nem hatott át, mint például a tudomány és a filozófia. Buddha sokkal inkább átadhatta azonnal a tanítását, mert egy olyan ősi bölcsességre hivatkozott, amelyet akkor még átéreztek. A Krisztusimpulzusnak lassanként kell előretörnie. Az az ismeretelmélet, amely ezeken a tényeken alapul,[1] élesen eltér Kantétól, amely nem is tud arról, hogy éppen a megismerésünket kell megtisztítani.

Pálnak azt kellett tudatnia az emberekkel, hogy az egyes inkarnációkban végzett munkának valójában igen nagy a jelentősége. Ezt a tanítást mintegy el kellett túloznia, szembeállítva Buddha nem sokkal korábban hirdetett tanításával, miszerint az egyes inkarnációk értéktelenek. Annak kimondását kellene megtanulnunk, hogy: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem!”[2] Ez a megtisztított én. Pál révén az egész jövő szellemi élete ettől az egyetlen inkarnációtól függ. Miután megtörtént a lelkek ilyen nevelése, amit az eltelt két évezred alatt elegendő számú ember átélt, újra elérkezett annak az ideje, hogy a karmáról és a reinkarnációról tanítsunk. Meg kell kísérelnünk, hogy énünket ismét olyan állapotba hozzuk, mint amilyen az inkarnációk kezdete előtt volt.

Mindig mondták, hogy Krisztus állandóan a környezetünkben van. „Veletek vagyok minden napon, a világnak végezetéig.” Most az embernek azt kell megtanulnia, hogy meglássa Krisztust, és hogy elhiggye, hogy az, amit látunk, igaz. Ez már a legközelebbi jövőben, már ebben a században bekövetkezik többeknél (a XX. században - a fordító megjegyzése), a következő két évezredben pedig egyre több embernél. Milyen lesz ez részleteiben? Tegyük fel a kérdést: hogyan látjuk most például a bolygónkat? A Földet a tudomány mechanikus, fizikai, kémiai módon írja le, a Kant-Laplace-féle elmélet és ehhez hasonlók alapján. Most azonban fordulat előtt állunk ezen a területen. Olyan szemlélet fog felmerülni, amely a Földet már nem csupán ásványi erőkből, hanem növényi, vagyis életerőkből vezeti le. A növény a gyökereit a Föld középpontja felé irányította, felső része a Nappal áll kapcsolatban. Ezek az erők teszik a Földet olyanná, amilyen. A nehézségi erő csak másodlagos. A növények az ásványok előtt keletkeztek, éppúgy, ahogy a kőszén is korábban növény volt. Ezt nemsokára fel fogják fedezni. A növények adják meg a Föld-bolygó alakját, és adják át azt a szubsztanciát, amelyből az ásványi talaj létrejön. Ennek a tanításnak az alapját Goethe adta meg növénymorfológiájában.[3] De nem értették meg. Azután az emberek lassanként meg fogják látni az éteriséget, mert ez jellemzi a növényeket. Az ember felveszi a növényvilág növekedési erejét, és akkor megszabadul azoktól az erőktől, amelyek akadályozzák abban, hogy lássa Krisztust. Ebben a szellemtudománynak kell közreműködnie. Ez azonban mindaddig lehetetlen, amíg az emberek úgy vélik, hogy a fizikai felemelkedésének az éterihez semmi köze sincs az ember benső mivoltához. A laboratóriumban mindegy, hogy valaki morálisan magas vagy alacsony fokon áll. Amikor az étererőkkel van dolgunk, akkor azonban nem ez a helyzet. A morális képesség meghatározza, befolyásolja az eredményt. Ha a mai ember megmarad olyannak, amilyen, nem fejlesztheti ki ezt a képességet. A laboratóriumi asztalnak előbb oltárrá kell válnia, úgy, mint Goethénél, amikor gyermekkorában a felkelő Nap sugarain gyújtotta meg természeti terményekből felállított kis oltárát.[4]

Ez a közeljövőben be fog következni. Azok, akik ki tudják majd mondani, hogy „Nem én, hanem a Krisztus énben- nem", azok a növényi erőket is kombinálni tudják majd, mint ahogy ezt most az ásványi erőkkel teszik. Az ember benső lénye kölcsönhatásban áll a külső jelenségekkel, és ezek aszerint változnak meg számunkra, hogy tisztán, vagy homályosan látunk. Emberek még ebben a században (XX. század - a fordító megjegyzése) eljutnak oda - a következő két és fél évezredben pedig egyre többen lesznek -, hogy Krisztust éteri alakban lássák. Látni fogják az éteri Földet, amelyből a növényvilág kisarjadt. Ezáltal azonban azt is felismerik, hogy az ember benső lényének jósága másképpen hat környezetére, mint gonoszsága. Ezzel a tudománnyal legnagyobb mértékben a mintegy 3000 év múlva eljövő Maitreya Buddha fog rendelkezni. A Maitreya Buddha jelentése: a jóindulatú buddha. Ő fogja az embereknek a jóindulat jelentőségét megvilágítani. Mindez ahhoz fog vezetni, hogy az emberek tudni fogják, milyen irányba kell haladniuk. Az elvont ideálok helyére olyan konkrét ideálok kerülnek, amelyek megfelelnek az előrehaladó fejlődésnek. Ha ez nem sikerül, akkor a Föld belesüllyed a materializmusba, az emberiségnek pedig mindent elölről kell kezdenie - egy nagy katasztrófa után - itt a Földön, vagy egy következő bolygón. A Földnek szüksége van az antropozófiára! Aki ezt belátja, az antropozófus.



[1]  Rudolf Steiner: Igazság és tudomány. A szabadság filozófiájának előjátéka (GA 3), valamint: A szabadság filozófiája (GA 4).

[2]  Pál levele a galáciabeliekhez 2,20.

[3]  Lásd „Goethe természettudományos írásai” Rudolf Steiner kiadásában és kommentárjaival, Kürschner „Deutsche National Literaturen”-jában (1884-1897), GA 1a-e, öt kötetben utánnyomva, Dornach 1975., valamint a „Bevezetések” különkiadása GA 1.

[4]  Johann Wolfgang Goethe: Költészet és valóság, I. rész, 1. könyv.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként