Az emberiség fejlődésének múltja és jövője között bizonyos összefüggést találunk. Ha megfigyeljük ezt az összefüggést, az komoly segítséget nyújt az olyan kérdések megválaszolásában, amelyeket azzal kapcsolatban vethetünk fel, hogy egy bizonyos kor embereként mi a feladatunk.

Egyik korábbi együttlétünk alkalmával[1] sok mindent elmondtunk az emberiségfejlődés múltjáról. Ma az emberiségfejlődés múltja és legközelebbi jövője közötti összefüggésről lesz szó. Tegnap azzal fejeztük be, hogy rámutattunk egy fontos jelzésre, amely úgyszólván az égből közli velünk, hogy az emberiségnek egy szellemi ösztönzésre, egy új korimpulzusra van szüksége. Korunknak ezt az új impulzusát csak akkor érthetjük meg, ha bizonyos vonatkozásban összevetjük egymással a kereszténység megalapítása előtti utolsó évezredeket, valamint a kereszténység megalapítása utáni évezredeket, melyekben magunk is benne élünk.

Van egy törvény, mely szerint az emberiségfejlődés során bizonyos események megismétlődnek, és a legutóbbi stuttgarti előadássorozatban[2] beszéltünk is ilyen, az emberiségfejlődésben végbemenő ismétlődésekről. Ma csak arra szeretnék különös nyomatékkal rámutatni, hogy azért, mert a szellemtudomány említést tesz ilyen szabályos ismétlődésekről, az embernek nem szabad azt hinnie, hogy intellektuális okoskodással ő maga is megkonstruálhat ilyen ismétlődéseket. Minden ilyen ismétlődést egyenként kell megvizsgálni, mindegyiket szellemi kutatással kell megállapítani. Nagyon helytelen útra tévedhetünk, ha az egyik vagy másik ismétlődés mintájára újakat szerkesztünk. Nos, van egy ismétlődés, amely kétségkívül hasonlít egy másikhoz, ez pedig az az ismétlődés, amely úgy mutatkozik meg, hogy bizonyos fontos, alapvető események, melyek a kereszténység megalapítása előtt hatottak, bizonyos módon újból fellépnek a kereszténység megalapítása után. Vegyük szemügyre a kereszténység megalapítása előtti három utolsó évezredet, melyek az emberiség fejlődéstörténetének abba a korszakába esnek, melyet az úgynevezett „sötét kornak”, mégpedig a kisebbik sötét korszaknak - Káli-yugának - nevezünk.

A Káli-yuga a kereszténység megalapítása előtt 3101-ben kezdődött. Ezzel a sötét korszakkal kapcsolatos tulajdonképpen mindaz, amit jelenleg az emberiség nagy vívmányainak nevezünk, ez adja meg jelenlegi kultúránk alapvető jellegét. Ez előtt a sötét korszak, avagy a Káli-yuga előtt bizonyos tekintetben másképpen voltak berendezve mind az emberi gondolkodás, mind az ember összes lelki erői. A 3101 előtti korszakban - a 3101 egy átlagos időpont, a tulajdonságok egyik fajtájából a másikba való fejlődés fokozatosan ment végbe -, tehát az előző korszakban még létezett az, amit a régi szellemi látás utolsó maradványainak nevezhetünk. Az emberiségfejlődés során a következő korok követik egymást: Krita-yuga, Treta-yuga, Dvapara-yuga, Káli-yuga. Ma különösen ez utóbbi érdekel bennünket. Az előző korok Atlantiszba vezetnek vissza. Ezekben a korokban még megvoltak a régi szellemi látás maradványai, úgyhogy a sötét korszak előtt az ember még teljes mértékben tudatában volt a szellemi világ létezésének, mert be tudott tekinteni ebbe a szellemi világba. A szellemi világba való betekintés, és a róla való közvetlen tudás egyre inkább háttérbe szorult, és általánosságban azt mondhatjuk, hogy kezdtek kialakulni azok az erők és képességek, amelyek egyrészt az érzékelhető világra korlátozzák az emberi ítéletet, másrészt kialakítják az emberi öntudatot. Ezek az erők mind a Káli-yugában kezdtek kifejlődni. Az ember tehát nem tudott már ebben a korszakban a szellemi világokba betekinteni, a fizikai világban viszont egyre inkább kifejlesztette bensőjében azt a biztos pontot, amit az öntudatról való tudásnak nevezünk. Ne higgyék azonban, hogy ez az öntudatról való tudás ma már magas fokon áll; még egyre tovább és tovább kell fejlődnie. Sohasem tudott volna azonban megjelenni az emberi tudatban, ha ez a sötét korszak nem lett volna. Az ember a kereszténység megalapítását megelőző három évezred folyamán tehát egyre inkább elvesztette kapcsolatát a szellemi világgal. Közvetlenül nem tudta már megközelíteni.

Legutóbbi ittlétem alkalmával láttuk, hogy az első évezred vége bizonyosfajta kárpótlást hozott az elveszett szellemi látásért, mégpedig a kiválasztott individuum, Ábrahám személyében, akinek fizikai agyában különösképpen megvolt az az adottság, hogy a régi látóképesség nélkül is eljusson a szellemi világ tudatához. Ezért a Káli-yuga első részét a szellemtudomány általában ábrahámi kornak nevezi; egy olyan kornak, amelyben az ember elveszti ugyan közvetlen betekintését a magasabb szellemi világokba, de megjelenik benne valami, amit úgy nevezhetnénk, hogy istentudat. Ez egyre inkább belenövekszik énjébe, úgyhogy az Istent egyre inkább az én-tudattal - az emberi én-tudattal - rokonságban állónak képzeli el. Az Istenség a Világ Énjeként jelenik meg ebben a korban - a Káli-yuga első évezredében -, amelynek végét ábrahámi korszaknak nevezhetjük.

Ezt az ábrahámi korszakot a mózesi korszak követte, amikor Jahve-Isten, a Világ Énje már nem csupán úgy nyilatkozik meg, mint az emberi sorsok titokzatos vezetője, mint egyetlen nép istene, hanem mint tudjuk, a mózesi korban ez az istenség az égő csipkebokorban, az elemek isteneként nyilatkozik meg. Nagy haladás volt ez, hogy Mózes tanításai nyomán az emberek úgy érezték át a Világ Énjét mint istenséget, hogy így szólhattak magukhoz: a lét elemei, mindaz, amit fizikai szemünkkel látunk - a villám, a mennydörgés és a többi -, végeredményben a Világ Énjének, az egységes Világ-Énnek a megnyilvánulásai, tettei. - Teljesen világosan kell látnunk, hogy ez mennyiben volt haladás.

Ha visszatérünk az ábrahámi korszak és a Káli-yuga előtti időkbe, azt találjuk, hogy az emberek a régi szellemi látás maradványainak birtokában közvetlenül betekintettek a szellemi világokba, és látták a szellemiséget. Minden régi korban látták a szellemiséget. Nagyon-nagyon messzire kellene visszamennünk ahhoz, hogy valami mást találjunk. Az emberek látták a szellemiséget mind a Dvapara-yuga, mind a Treta-yuga, mind a Krita-yuga korszakaiban, mégpedig úgy, hogy ez a szellemiség lények sokaságaként jelent meg előttük. Tudjuk, hogy ha felemelkedünk a szellemi világokba, akkor ott a szellemi lények hierarchiáit találjuk. Ezek természetesen szellemi vezetés alatt, mégpedig egységes szellemi vezetés alatt állnak. A tudat azonban még nem ért fel eddig az egységes vezetésig azokban a régi időkben. Az ember az egyes hierarchiákat, az isteni lények sokaságát látta. Ezeket egységbe összefogni csak a beavatottak voltak képesek. Most azonban megjelent a Világ Énje, amelyet az ember először az agy fizikai eszközével fogott fel - ami Ábrahámnál jutott különösképpen kifejezésre -, és most pedig úgy fogta fel ezt a Világ-Ént, mint ami a természet különböző világaiban, a különböző elemekben ad hírt magáról.

A kereszténység megalapítása előtti utolsó évezredben, a salamoni korban, az emberiség további haladást ért el. A kereszténység megalapítása előtti három évezredet tehát alapjában véve úgy különböztetjük meg egymástól, hogy az elsőt ábrahámi korszaknak nevezzük, arról az individualitásról, aki ebben a korban lépett fel, és akinek a hatása átnyúlik a második korba is. A Káli-yuga kezdetétől Ábrahámig az emberek arra készülnek elő, hogy a természeti jelenségek mögött felismerjék az egységes Istent.

Ábrahámmal belép ennek a lehetősége. A mózesi korszakban ez az egységes Isten lesz a természeti jelenségek irányítója, őt keresik a természet jelenségei mögött.

A salamoni korszakban mindez egy magasabb fokra emelkedik. Ez a korszak vezet el bennünket a fejlődésnek ahhoz a pontjához, amikor emberi alakot ölt az az isteni lény, akire az ábrahámi kor mint Jahvéra tekintett fel, és akit a mózesi kor szintén Jahveként tisztelt. Mert a dolog szellemtudományos vizsgálatánál le kell szögeznünk, hogy az evangéliumoknak e tekintetben igazuk van: Jahvét nem másként kell Krisztustól megkülönböztetnünk, mint ahogy a Hold által visszavert napfényt különböztetjük meg a közvetlen napfénytől. Mert milyen fény világít egy holdas éjszakán? A Nap valódi fénye, csak a Holdról verődik vissza. A napfény napközben közvetlenül süt le ránk, a holdfényes éjszakákon pedig a Hold sugározza vissza ránk. Az, ami a térben ily módon mutatkozik meg, megmutatkozik abban is, hogy a szellemi Nap, amely végül Krisztusként jelent meg, ezt megelőzően úgymond visszavert formában mutatkozott meg. Jahve Krisztus visszasugárzása, aki megelőzi Őt az időben. Mint ahogy a holdfény a Nap fényének visszasugárzása, úgy jelent meg Krisztus lénye visszasugárzott formában Ábrahám, Mózes és Salamon számára. Mindig ugyanaz a lény volt. Ez a lény, maga a krisztusi Nap jelent meg azután a kereszténység megalapításakor. Így készült elő ez a nagy esemény az ábrahámi, a mózesi és a salamoni korban.

Ez a három Krisztus előtti korszak megismétlődik a Krisztus utáni időkben, éspedig fordított sorrendben. Ez az ismétlődés úgy történik, hogy a salamoni kor alapvonásai megismétlődnek a Krisztus utáni első évezredben, mégpedig oly módon, hogy az első keresztény évezred legkiemelkedőbb szellemeiben Salamon szelleme él. Alapjában véve a salamoni bölcsesség volt az, aminek segítségével megkísérelték megérteni a Krisztus-esemény természetét és lényegét. Amit a salamoni bölcsességből tanultak, az által próbálták megérteni a Krisztus-esemény jelentőségét.

Ezután az a korszak következett, amelyet a mózesi kor újjáéledésének nevezhetünk. A Krisztus utáni salamoni kort tehát a mózesi kor követte. Ha elérkezünk a Krisztus utáni második évezredbe, azt találjuk, hogy a kor legjobbjait Mózes szelleme hatja át. Valóban azt látjuk, hogy Mózes szelleme, új formában, ismét életre kel. Mert míg a kereszténység előtti korban ez a mózesi szellem kifelé tekintett, a természet fizikai világába, hogy ott találja meg a Világ Énjét, a Világ Istenét mint Jahvét - hogy megtalálja őt a mennydörgésben és a villámlásban, hogy megtalálja őt az emberi cselekvések kívülről kapott nagy törvényében -, tehát míg Mózeshez a Világ Énje kívülről áradt, kívülről nyilatkozott meg számára, addig a második keresztény évezredben azt találjuk, hogy ugyanez a lény belülről, a lélek bensejében jelenik meg. Az az élmény, amely Mózes számára úgymond külső esemény volt, amikor népét hátrahagyva felment a Sínai-hegyre, hogy átvegye a Tízparancsolatot, ez a jelentős esemény most megismétlődik. Megismétlődik a második keresztény évezredben, mégpedig egy hatalmas belső kinyilatkoztatás formájában. A dolgok ugyanis nem ugyanabban a formában ismétlődnek meg, hanem oly módon, hogy az egymást követő események egyfajta polaritást képeznek. Ha tehát Mózesnek a természet elemeiben nyilatkozott meg az Isten, akkor most, a második keresztény évezredben az emberi lélek legmélyéről nyilatkozott meg. Mi is mutathatná ezt meg nagyszerűbben, mint az, ha például prédikálni hallunk egy jelentős, kitűnő tehetségű embert, akinek prédikációjából kihallatszik, hogy lelke mélyéről fakadnak azok a hatalmas dolgok, amiket hírül ad. Feltételezhetjük, hogy mélyen áthatja az úgynevezett keresztény misztika. Azután ugyanabba a városba, ahol ez az ember prédikál, egy látszólag jelentéktelen laikus érkezik, aki először meghallgatja a prédikációkat, később azonban kiderül róla, hogy egyáltalán nem laikus, hanem a prédikátor Tauler[3] tanítójává válik; aki arra készteti Taulert, hogy - bár igen nagy magaslatra ért el - hagyjon fel egy időre a prédikációival, mivel nem érzi magát teljesen áthatottnak azzal, ami ebben a laikusban él. Amikor azután ugyanez a prédikátor - Tauler -, most már inspirációtól áthatva, újra a szószékre lépett, prédikációjának óriási hatását szimbolikusan úgy fejezik ki, hogy hallgatói közül sokan holtan estek össze. Vagyis beszéde megölte bennük alacsonyabb rendű természetüket. A Világ-Én belülről jövő megnyilatkozása volt ez, amely éppolyan hatalmas erejű volt, mint a Krisztus előtti második évezredben Mózesnél az elemekből jövő kinyilatkoztatás. Látjuk tehát, hogy újraéledt a mózesi kor, mégpedig oly módon, hogy az egész keresztény misztika szellemét - Eckhart mestertől kezdve egészen a késői keresztény misztikusokig - Mózes szelleme sugározta be és hatotta át. ó, ezekben a keresztény misztikusokban Mózes szelleme élt! Oly módon volt úgymond jelen, hogy beleélte magát a lelkükbe. Ez volt tehát a Krisztus utáni idők második korszaka, az a korszak, amelyben a mózesi kor jellege támadt fel újra. Míg a Krisztus utáni első évezredben a salamoni kor úgymond elhozta a keresztény misztikus szemlélet formáit - mindazt, amit például keresztény értelemben hierarchiáknak ismerünk; kialakult úgymond részleteiben a magasabb világokról szóló bölcsesség -, addig a második mózesi kor különösképpen a német misztikát alakította ki: a mély misztikus tudatot az Egy Istenről, akit felébreszthetünk az emberi lélekben, aki feltámadhat az emberi lélekben.

És ez a mózesi kor tovább hatott mindabban, ami ettől az időtől kezdve arra törekszik, hogy egyre mélyrehatóbban kutassa a Világ Énjét, az Egy Istent. Az emberiség fejlődésének menetében azonban a mi korunktól kezdve - amikor is lassanként belépünk a harmadik évezredbe - bekövetkezik az ábrahámi kor megújulása. Miként a Krisztus előtti korban az ábrahámi kort a mózesi kor és a salamoni kor követte, úgy a Krisztus utáni időkben ugyanezek a korok fordított sorrendben követik egymást: salamoni kor, mózesi kor, ábrahámi kor. Most ennek az ábrahámi kornak nézünk elébe, és ez a kor hatalmas dolgokat kell, hogy hozzon - és fog is hozni - számunkra. Emlékezzünk csak vissza, mi is volt az ábrahámi kor jelentősége.

Az volt a jelentősége, hogy a régi szellemi látás úgymond megszűnt, és hogy az emberek egy olyan istentudatot kaptak, ami szorosan összefüggött az emberi képességekkel. Lassanként azonban kimerült mindaz, amit az emberiség ettől az agyhoz kötött istentudattól nyerhetett. Ezen az úton ma már igen keveset nyerhet az ember istentudata. Az új ábrahámi korban azonban éppen az ellenkező úton haladunk. Azon az úton, amely kivezeti az emberiséget a pusztán fizikai érzékelésen alapuló szemléletből, a pusztán fizikai észleletek kombinálásából; azon az úton haladunk, amely visszavezeti az embereket azokba a régiókba, ahol egykor, az ábrahámi kor előtt voltak. Azon az úton haladunk, amely az embereket újból elvezeti a természetes szellemi látás állapotába, a természetes szellemi látóerőkhöz. A Káli-yuga ideje alatt csak beavatás útján lehetett szabályszerű módon eljutni a szellemi világokba. A beavatás természetesen olyan magas fokra vezet el, ahova az emberiség csak a nagyon távoli jövőben fog feljutni, a természetes emberi képességként ismét megjelenő szellemi látás első nyomai azonban viszonylag hamar meg fognak mutatkozni, amint belépünk a megújult ábrahámi korba.

Miután kiküzdöttük az én-tudatot, miután az emberek felismerték, hogy az én biztos középpontja bensőjüknek, az embereket ismét kifelé irányítják, hogy újból mélyebben betekinthessenek a szellemi világokba. Ez még azzal a korral áll kapcsolatban, amelyben véget ért a Káli-yuga. A Káli-yuga 5000 évig tartott, és 1899-ben ért véget. Az 1899-es esztendő valóban fontos volt az emberiség fejlődésében. Ez természetesen egy átlagos időpont, mert a dolgok fokozatosan bontakoztak ki. De éppúgy, ahogy megadhatjuk a Krisztus előtti 3101. évet mint azt az évet, amelyben az emberiséget levezették a régi szellemi látás állapotából az érzékszervi észlelés és az értelemre alapozó ítéletalkotás állapotába, ugyanígy megadható az 1899. év is, melyben az emberiség indíttatást kapott arra, hogy felemelkedjen a jövőbeni szellemi látás kezdeteihez. És az emberiségnek még ebben a században, a jövő évezredet megelőző XX. században - igen, néhány embernek már a XX. század első felében - megadatik, hogy kifejlesszék egy új szellemi látás első elemeit, egy szellemi látásét, amely egészen bizonyosan fel fog lépni az emberiségben, ha az emberek képesek lesznek megérteni. Az emberi lélek mélyén már ott rejtőzik a szellemi látás természetes képességének eljövendő adottsága - mindazonáltal különbséget kell tennünk a kifejlesztett és a természetes szellemi látás között -, néhány ember már a XX. század első felében megkapja ezt a természetes szellemi látást, majd ez az elkövetkezendő 2500 év folyamán egyre több embernél fog fellépni, míg végül elég nagy számban lesznek már olyanok, akik eljuthatnak ehhez az új, természetes szellemi látáshoz, ha akarják.

Két dolog történhet azonban. Az egyik az, hogy bár az embereknek meglesz az adottságuk ehhez a szellemi látáshoz, de a legközelebbi évtizedekben a materializmus kerekedik felül, és az emberiség elmerül a materializmus mocsarában. És bár lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy olyan élményük van, mintha a fizikai emberben még egy második embert is látnának, ám hogyha ekkorra a materialista tudatnak sikerül elérnie azt, hogy a szellemtudományt bolondságnak deklarálja, és a szellemi világról való tudatot eltapossa, akkor az emberek éppen ezeket az első képességeket nem fogják megérteni. Magán az emberiségen múlik majd, hogy a javára, vagy a kárára válik-e az, ami bekövetkezik, mert meglehet, hogy észrevétlenül el is múlik az, aminek el kell jönnie. De megtörténhet az a másik eset is, hogy a szellemtudományt nem tiporják el. Akkor meg fogják érteni, hogy az ilyen tulajdonságokat nem csupán az okkult beavatási iskolákban kell ápolni, hanem akkor is, ha némely embernél évszázadunk (a XX. század - a fordító megjegyzése) közepe táján, a lelki élet finom hajtásaként, megjelennek. Az ilyen emberek felébredt lelki erőik alapján azt mondják majd: realitásként látom a fizikai emberben a második embert, mint ahogy azt az antropozófiában leírják. Más lelki képességek is fel fognak azonban lépni, például a következő: az ember úgymond végrehajt valamilyen cselekedetet, s ha ebből közben feltekint, mintha egyfajta álomkép jelenne meg a lelke előtt, melyről tudni fogja, hogy az valamiféle kapcsolatban áll a tettével. - És az emberek ilyenkor tudni fogják a szellemtudományból, hogy amennyiben tevékenységük során megjelenik előttük egy ilyen kép - amely azonban lényegesen különbözik ettől a cselekvéstől -, akkor az nem mást mutat, mint tettük karmikus hatását, melynek a jövőben be kell következnie.

Ilyen karmikus megértés birtokába jut néhány ember századunk (a XX. század - a fordító megjegyzése) közepén, mert véget ért a Káli-yuga, és az emberekben korszakról korszakra mindig új képességek jelennek meg. Ha azonban ezek a képességek nem találnak megértésre, ha úgymond agyontapossák őket, ha a bolondok házába csukják azokat, akik ilyen képességekről beszélnek, akkor ez az emberiség kárára válik: az emberek elpusztulnak a materialista mocsárban. Minden azon fog múlni, hogy felébred-e a megértés a szellemtudomány iránt, vagy a materialista ellenáramlatnak - Arimánnak - sikerül visszavernie azt, amit a szellemtudomány jó szándékkal tesz. Akkor persze jöhetnek majd azok, akik benne fulladoznak a materialista mocsárban, mondván: szép kis próféták voltak, akik azt mondták, hogy az emberek a fizikai emberen belül egy másik embert is látni fognak! - Persze, hogy nem mutatkozik meg semmi, ha az erre szolgáló képességeket eltapossák. Ha nem mutatkoznak meg ilyen élmények a XX. század közepén, az nem azt bizonyítja, hogy az emberben nincsenek ilyen adottságok, hanem csak azt, hogy az emberek ezt a fiatal palántát már csírájában eltaposták. Amiről ma beszéltem, az itt van, és kifejlődhet, ha az emberiség akarja.

Közvetlenül előtte állunk tehát egy ilyen fejlődésnek. Úgymond ismét végigmegyünk, csak most visszafelé, a fejlődés útján. Ábrahámnál az agyba helyezték az istentudatot. Most, hogy egy új ábrahámi korba lépünk, az istentudatot kiemelik onnan, és az elkövetkezendő 2500 évben egyre több olyan emberrel találkozunk, aki birtokában lesz bizonyos magasztos beavatási titkoknak, a kozmikus titkok nagy szellemi tanításainak. Míg az elmúlt időszakban - egészen mostanáig - Mózes szelleme uralkodott, úgy most Ábrahám szelleme kezdi meg ismét uralmát, mégpedig oly módon, hogy miután egykor bevezette az emberiséget az istentudatba az érzékelhető világon belül, most ezzel szemben kivezeti ebből az emberiséget. Mert ős-örök kozmikus törvény, hogy egy individualitásnak egy bizonyos tettet periodikusan többször, általában kétszer kell megtennie, mégpedig úgy, hogy az egyik ellentéte legyen a másiknak. Amit Ábrahám lehozott az emberiség számára a fizikai tudatba, azt most fel fogja vinni számukra a szellemi világba.

Látjuk tehát, hogy egy fontos, igen jelentős korban élünk, és fogalmat nyerhettünk arról, hogy a szellemtudományt nem valamiféle előszeretetből terjesztjük, hanem azért, mert korunk megköveteli. A szellemi kutatás feladatai közé tartozik, hogy előkészítse az emberiséget a fejlődés jelentős mozzanataira. A szellemtudomány azért van itt, hogy az emberek tudják majd, hogy mit látnak. Aki becsületesen gondolkodik korunkról, annak tudnia kell, hogy a szellemi megismerésnek el kell jönnie a világba, nehogy észrevétlenül menjen el az emberiség mellett az, ami be fog következni.

Ezek a dolgok azonban még más dolgokhoz is kapcsolódnak. Bizonyos más vonatkozásokban is megújul minden egy ilyen ismétlődés folyamán. Egy olyan kor felé haladunk, amelyben egyre több olyan dolognak kell megújulnia az emberiség számára, ami a kereszténység előtti századokban megvolt; csakhogy most mindent áthat az, amit az emberiség a Krisztus-esemény által nyerhetett. Láttuk, hogy azt a hatalmas élményt, melyet Mózes az égő csipkebokor és a villám tüze által élt át a Sínai-hegyen, az emberiség most keresztény bensőségességben élte át újra. Mert Johannes Tauler és Eckhart mester tisztában volt vele, hogy ha bensejükben felmerül az, akit Mózes Jahvénak nevezett, akkor az Krisztus; akkor az már nem a visszatükrözött Krisztus, hanem közvetlenül maga Krisztus merül fel a szív mélyéről. Úgymond közvetlenül volt újra átélhető az - egy kereszténnyé vált formában, a Krisztus-impulzus által megváltoztatott formában, a keresztény misztikusok által -, ami Mózestől kezdve átélhető volt. És az emberek egy megváltozott, új formában át fogják élni azt is, amit úgymond a kereszténység előtti, ábrahámi korban éltek át. Mi lesz ez? Minden olyan dolog és esemény, amely az emberiségfejlődés folyamán természetes módon lép majd fel, mintegy előrevetíti a fényét. Nem akarom azt a gyakran hallható triviális kifejezést használni, hogy előrevetíti az árnyékát, hanem azt mondom, hogy előrevetíti a fényét. Ily módon bizonyos vonatkozásban az eljövendő események előrevetített fényét találjuk abban, amit a Saulból lett Pál megtérésének nevezünk, vagyis a damaszkuszi élményben.

Világosan kell látnunk, mit jelentett Pálnak ez az élmény. Pál, amikor ez az esemény bekövetkezett, ismerője volt már mindannak, amit az ó-héber okkult tudomány tanított. Mit tudott Pál? Tudta az ó-héber okkult tanításokból, hogy egykor leszáll majd a Földre egy individualitás, aki az emberiség számára úgy jelenik meg, mint aki legyőzi a halált. Tudta, hogy meg fog jelenni hús-vér testben egy individualitás, aki az életével megmutatja, hogy a szellem úgy él a halálon túl, hogy épp ennek az individualitásnak földi inkarnációján belül a halál nem jelent mást, mint bármely más fizikai esemény. Ezt tudta. De még valami mást is tudott az ó-héber okkult tanításokból. Tudta, hogy miután az eljövendő Krisztus, a Messiás, itt élt hús-vér testben és feltámadt - amikor győzelmet aratott a halál felett -, megváltozik a Föld szellemi szférája; a szellemi látás változást tapasztal majd benne. Míg azelőtt a szellemi látó nem látta a Krisztus-lényt a Föld szellemi atmoszférájában

-      akkor láthatta csupán, ha pillantását a Napszellemre irányította -, addig a Krisztus-impulzus által - és ezt jól tudta Pál - egy olyan változásnak kell előállnia a Föld léte számára, hogy halálon aratott győzelme után Krisztus megtalálható lesz a szellemi látó tudat számára a Föld szférájában. Ha tehát az ember szellemi látóvá válik, akkor a földi szférában látnia kell Krisztust mint a Föld hatékonyan működő szellemét. Arról azonban nem tudott meggyőződni Pál - amikor még Saul volt -, hogy az, aki Palesztinában élt és meghalt a kereszten, és akiről a tanítványai azt mondták, hogy feltámadt, valóban azonos volt-e azzal, akiről az ó-héber titkos tanítások szóltak. Az a lényeg, hogy Pált nem győzte meg az, amit fizikailag látott mindabból, amit az evangéliumok elmondanak. Akkor kezdett csupán meggyőződni arról, hogy Krisztus azonos az előre jelzett Messiással, amikor épp őrajta mutatkozott meg ez az előrevetített fény, amikor a mintegy felülről jött kegyelem által szellemi látóvá vált, és felfedezte Krisztust a Föld szférájában. Tehát már itt volt, már feltámadt - ezt kellett mondania önmagának. Miután Pál saját szellemi látásával meglátta Krisztust a Föld szellemi szférájában, tudta, hogy itt van. Ettől a perctől kezdve meg volt győződve arról, hogy Krisztus Jézus volt az, akit Messiásként vártak; de ennek az volt az alapja, hogy damaszkuszi élménye során szellemi látással felfedezte Krisztust a Föld szférájában. Ha tehát Pál valamivel később él, ha már nem hallhatja Palesztinában a Krisztus Jézus tetteiről szóló elbeszéléseket, ha nem hallhatja személyesen az evangéliumokat, akkor megtörténhetett volna, hogy csak később következik be damaszkuszi Krisztus-élménye, de akkor is ugyanerre a meggyőződésre jut. Mert ez az élmény nyilatkoztatta ki számára azt, hogy Krisztus már itt volt, és hogy az, aki a Föld szférájában megnyilatkozik, ugyanaz, mint akiről az ó-héber titkos tanítások szólnak! - Ez a Krisztus-esemény nincs időponthoz kötve. Pálnál igen korán bekövetkezett (a Golgotai Misztérium után), hogy ezáltal a kereszténység Pál révén elterjedhessen.

Nos, a Káli-yuga idején - 1899-ig - nem olyan volt az emberiség fejlődése, hogy az ember csak úgy egyszerűen részesülhetett volna egy ilyen Pál-élményben; az emberi képességek akkor még nem voltak ehhez elég érettek. Pál kegyelemként részesült benne, és kegyelemként részesültek mások is a hasonló élményekben. Most azonban abban a korban élünk, amikor be kell következnie annak a hatalmas fordulatnak, amikor is ki kell fejlődniük a természetes szellemi látás első csíráinak. Belépünk az ábrahámi korba, kivezetnek bennünket a szellemi világba. Ezzel megkapjuk azt a lehetőséget, hogy egy bizonyos számú ember - és az elkövetkezendő 2500 év folyamán egyre több és több - részesüljön a damaszkuszi élményben. A következő korszaknak az lesz a hatalmas, felmérhetetlen jelentősége, hogy sok ember számára újjáéled a damaszkuszi élmény; hogy azon képességek számára, melyekről az imént azt mondtuk, hogy meg fognak jelenni, észlelhető lesz a Föld szellemi szférájában található Krisztus, fel fog ragyogni számukra. Amikor az emberek képesek lesznek arra, hogy lássák az étertestet, látni fogják Krisztus Jézus étertestét is, ahogy azt Pál látta. Ez az, ami egy új kor jellegzetességeként elkezdődik, és az emberiség ilyen adottságú előfutárainál ez már az 1930-as, 1940-es években megmutatkozik. Ha az emberek figyelmesek lesznek, közvetlen szellemi látás útján átélik a damaszkuszi élményt, és ezáltal a Krisztus-esemény valóságát.

Érdekes párhuzam mutatkozik majd az események között. A következő két évtizedben az emberek egyre távolabb kerülnek az evangéliumok betűitől, egyre kevésbé fogják azokat megérteni. Hiszen a triviális magyarázók már ma is állandóan azt „bizonygatják”, hogy az evangéliumok nem történelmi forrásművek, hogy a történelmi Krisztusra egyáltalán nem hivatkozhatunk. A történelmi dokumentumok elveszítik a jelentőségüket az emberiség számára, és egyre nagyobb lesz azoknak a száma, akik tagadják Krisztust. Emellett igen rövidlátóak, akik azt hiszik, hogy a dolgokat pusztán történelmileg fent lehet még tartani. Nem nevezhetjük jó szándékú keresztényeknek azokat, akik elutasítják azt, hogy Krisztus Jézust szellemileg lehet bizonyítani. Krisztus Jézus szellemi bizonyítása azáltal fog megtörténni, hogy ápoljuk az emberek képességeit; hogy az emberek meg akarják látni a valóságosan jelenlévő Krisztust az étertestében. Bármilyen jó keresztényeknek is nevezik magukat azok, akik csak az okmányokra akarnak támaszkodni, valójában szétrombolják a kereszténységet. Bármennyire kiabálnak, bármilyen hangosan hirdetik is azt, amit a kereszténységről az írásos dokumentumokból tudnak, mégis tönkreteszik a kereszténységet, mert elutasítanak egy olyan szellemi tanítást, amely által Krisztus a közvetlen látás útján valósággá válik az emberek számára évszázadunkban.

Időszámításunk kezdetén az emberek már több mint háromezer éve leszálltak a sötét korszakba, és a külső képességeikre voltak utalva. Akkoriban Krisztus semmilyen más módon nem mutatkozhatott meg ezeknek a képességeknek - melyek szükségek voltak az emberiségfejlődés szempontjából -, mint fizikai inkarnáció révén. Az ember fizikai képességei ekkor érték el a legmagasabb fokot, ezért kellett Krisztusnak egy fizikai testben megjelennie. Az emberiség azonban egy lépéssel sem jutott volna előbbre, ha nem válhatna képessé arra, hogy Krisztus realitására magasabb képességekkel, a magasabb világokban is rátaláljon. Ahogy akkoriban pusztán fizikai képességekkel kellett Krisztust megtalálni, úgy most - újonnan kibontakozó képességeikkel - abban a világban fogják az emberek Krisztust megtalálni, ahol csak az étertestek láthatók. Mert Krisztus nem fog még egyszer megtestesülni fizikailag. Egyszer jelent meg csupán hús-vér testben, mert az emberi képességek egyszer voltak csak ráutalva arra, hogy Krisztus hús-vér testben álljon előttük. Most azonban magasabb- rendű képességeikkel érzékelni tudják majd Krisztus sokkal reálisabb étertestét.

Ez az a hatalmas esemény, amely előtt állunk: Krisztus Jézus újra megjelenik, először keveseknek, azután egyre több embernek. Ennek az eseménynek nem csak azok számára lesz jelentősége, akik akkor még fizikai testben élnek. Lesznek a most élő emberek közül néhányan, akik még akkor is fizikai megtestesülésükben lesznek, amikor ez a Krisztus-esemény bekövetkezik. Ők úgy fogják ezt az eseményt átélni, ahogy leírtam. Mások akkorra már átmennek a halál kapuján. De mint ahogy azt egy korábban itt tartott előadásomban elmondtam, miszerint a golgotai esemény sem csupán a fizikai világ számára ment végbe, hanem hatása átsugárzott az összes szellemi világba - mint ahogy Krisztus leszállása az alvilágba szintén valódi tény volt -, úgy századunk Krisztus-eseménye is hatni fog abban a világban, ahol halálunk és újraszületésünk között tartózkodunk, még ha más formában is fog hatni, mint ahogy azt az ember itt a Földön fogja átélni. Egyvalamire azonban szüksége lesz: azokat a képességeket, amelyekkel halála és újabb születése között észlelheti Krisztus megjelenését, csak itt, a fizikai síkon lehet megszerezni, innen kell ezeket magával vinnie halála és újabb születése közötti életébe. Vannak olyan képességek, melyeket itt a Földön kell elsajátítanunk. Nem ok nélkül helyeznek bele bennünket a Föld fizikai világába. Itt kell magunkévá tennünk azokat a képességeket, melyeket semmilyen más világban nem szerezhetünk meg. Azt a képességet például, hogy az előbb tárgyalt Krisztus-eseményt és a rákövetkező eseményeket megértsük, itt, ezen a Földön kell elsajátítanunk. És mindazok, akik itt a Földön a szellemtudomány közlései révén megszerzik most ezt a képességet, azok magukkal viszik ezt a halál kapuján át. Nem csak beavatás útján, hanem a szellemtudomány közléseinek értő befogadása által is elsajátíthatja az ember azt a képességet, azt a lehetőséget, hogy a halál és az újraszületés között, a szellemi világban is észlelhesse a Krisztus-eseményt. Akinél azonban a szellemtudomány híradása süket fülekre talál, annak várnia kell egy következő inkarnációig, hogy megszerezhesse azokat a képességeket, amelyeket itt kell megszereznie ahhoz, hogy a Krisztus-eseményt ott átélhesse. Ne gondolja tehát senki, hogy a Krisztus-eseményről szóló híradás, amely a szellemtudományos tanítások összessége alapján érthető csupán meg, nem lesz számára gyümölcsöző, ha akkor, amikor ez az esemény bekövetkezik, ő már átment a halál kapuján. Gyümölcsöző lesz az ő számára is.

Látjuk tehát, hogy a szellemtudományos kutatás egy újabb Krisztus-esemény előkészítője. Azok, akik a szellemről való tanítások lényegét egész lelki életük tartalmaként, eleven életként fogadják magukba, azoknak valóban fel kell nőniük a dolgok szellemi megértéséhez, és világosan kell látniuk, hogy újraébredő korunkat a szellemtudományon keresztül kell alaposan megérteniük. Meg kell értenünk, hogy a jövőben a legfontosabb eseményeket már nem a fizikai síkon kell keresnünk, hanem a fizikai síkon kívül; mint Krisztust, akit visszatérésekor éteri alakban, a szellemi világban kell keresnünk.

Ami most elhangzott, az újra és újra el fog majd hangzani a következő évtizedekben. Lesznek azonban olyanok, akik ezt félreértik, és azt mondják: Krisztus tehát újra eljön! Mivel meggyőződésükbe beleviszik azt a hitet, hogy ez egy fizikai visszatérés lesz, előkészítik a talajt az álmessiások számára. Mert bőven lesznek ilyenek a XX. század közepén. Kihasználják majd az emberek materialista hitét, materialista gondolkodását és érzését, és Krisztusnak adják ki magukat. Mindig voltak hamis messiások. Itt van például az az időszak a keresztes háborúk előtt, amikor Dél-Franciaországban fellépett egy álmessiás, akiben hívei egy fizikai testben megtestesült Krisztus-félét láttak. Azelőtt Spanyolországban lépett fel egy álmessiás, aki szintén sok követőre talált. Észak-Afrikában is nagy feltűnést keltett valaki, aki Krisztusnak adta ki magát. A XVII. században Szmirnában lépett fel egy ember Krisztusként. Sabbatai Cévinek[4] hívták, és rengetegen zarándokoltak el hozzá Lengyelországból, Magyarországról, Ausztriából, Spanyolországból, Németországból, Franciaországból; egész Európából, de Afrika és Ázsia nagy részéből is. Az elmúlt évszázadokban ez még nem volt olyan nagy baj, mert az emberiségtől akkor úgymond még nem kívánták meg azt, hogy megkülönböztesse az igazat a hamistól. Most élünk csupán abban a korban, amikor végzetessé válhat az, ha az emberek nem állják ki a szellemi próbát. Azok fogják kiállni, akik tudják, hogy az emberi képességek továbbfejlődnek, akik tudják azt, hogy azok a képességek, amelyekkel Krisztust a fizikai síkon kellett látniuk az embereknek, arra szolgáltak, hogy csupán a kereszténység megalapításakor lássák velük Krisztust ezen a módon. Az emberiség azonban nem jutna tovább, ha századunkban nem találná meg újra Krisztust egy magasabb rendű alakban. A szellemtudománnyal foglalkozó emberek feladata lesz az, hogy meg tudják különböztetni az álmessiásokat az egyedüli Messiástól, aki nem hús-vér testben, hanem szellemi lényként jelenik meg az újjáébredő képességek számára. S eljön majd az az idő, amikor az emberek ismét belelátnak a szellemi világba, és ott látni fogják azt az országot, ahonnan leáradnak azok az áramlatok, melyek valódi szellemi táplálékot nyújtanak mindannak, ami a fizikai világban történik.

Tudjuk, hogy az emberek régi szellemi látásukkal beleláttak a szellemi világba. A keleti írások tradíciói beszélnek egy szellemi országról, melybe az emberek egykor bepillanthattak; ebből szívhatták magukba mindazt az érzékfeletti tartalmat, ami a fizikai világba beáradhatott. Az ilyen leírások némelyike mélységes szomorúsággal beszél arról, hogy ez az egykor elérhető ország visszahúzódott az emberek elől. Ez az ország egykor valóban elérhető volt az emberek számára, és most, hogy a Káli-yuga, a sötét korszak véget ért, ismét elérhető lesz. A beavatás azonban mindig elvezetett oda, és a beavatottaknak mindig megvolt a lehetőségük arra, hogy lépteiket efelé a titokzatos ország felé irányítsák, amely a Káli-yuga alatt visszahúzódott az emberek elől, és amelyről azt beszélték, hogy mintegy eltűnt az emberi tapasztalat birodalmából. Megindítóak azok az írások, melyek erről az ősi országról beszélnek. Ez ugyanaz az ország, ahova a beavatottak állandóan újra és újra betérnek, hogy onnan hozzanak új áramlatokat és ösztönzést mindahhoz, amiben az emberiségnek évszázadról évszázadra részesülnie kell. Állandóan újra és újra betérnek ebbe a Shambalának nevezett titokzatos országba azok, akik a szellemi világgal ily módon állnak kapcsolatban. Ez az az ősforrás, amelyet egykor elért a szellemi látás, és amely azután a Káli-yuga alatt visszahúzódott. Úgy beszélnek róla, mint egy régi mesebeli országról, amely azonban vissza fog térni az emberek birodalmába. Most, hogy a Káli-yuga véget ért, ismét lesz Shambala. Az emberiség természetes emberi képességei révén ismét bele fog nőni Shambala országába, ahonnan a beavatottak erőt és bölcsességet merítenek missziójukhoz. Shambala van, Shambala volt és Shambala ismét lesz az emberiség számára. Amikor Shambala újra megmutatkozik, az emberek az elsők között Krisztust fogják megpillantani éteri alakjában. Kizárólag Krisztus vezetheti el az emberiséget ebbe a keleti írásokban eltűntnek mondott országba. Krisztus fogja az embereket Shambala országába elvezetni.

Ezt lelkünkbe kell vésnünk. Ez lehet az emberiség osztályrésze, ha a tegnap említett jelet (a Halley-üstököst - a fordító megjegyzése) helyes értelemben fogja fel. Ha az emberiség megérti, hogy most már nem szabad mélyebbre süllyednie az anyagba, hogy meg kell fordulnia, hogy kezdetét kell vennie egy spirituális életnek, akkor megadatik - először keveseknek, azután a 2500 év alatt egyre többeknek - ez a fénnyel átszőtt, az élet végtelen gazdagságával telt, szívünket bölcsességgel betöltő tündöklő ország, Shambala. Ez az az esemény, amelyet hirdetni kell azok számára, akiknek van fülük a hallásra és van szemük a látásra. Ez az esemény a legnagyobb fordulópontot jelenti az emberiség fejlődésében a kereszténység megalapítása utáni ábrahámi kor hajnalán. Ez lesz az az esemény, amely által az emberek egy magasabb szinten fogják megérteni a Krisztus-impulzust. Mert az lesz a különös, hogy a bölcsesség ezáltal semmit sem fog veszíteni az értékéből. Minél inkább látóvá válnak az emberek, annál nagyobbnak, annál hatalmasabbnak fogják látni Krisztust! Csak ha az emberek bepillantást nyerhetnek Shambalába, akkor fognak belátni jó néhány dolgot, ami benne van ugyan az evangéliumokban, de egy bizonyos fajta damaszkuszi élményre lesz szükségük ahhoz, hogy felismerjék, mi áll az evangéliumokban. Ily módon abban a korban, amikor az emberek a leghitetlenebbek lesznek a dokumentumokkal szemben, létre fog jönni Krisztus Jézus új hitvallása, éspedig azáltal jön létre, hogy belenövünk abba a régióba, ahol a legközelebb találkozhatunk vele, belenövünk Shambala titokzatos országába.