"A valóság nem olyasmi, amiről az embernek véleménye lehet. A valóságot vagy ismeri az ember, vagy nem. ...ahogy nem lehet vitatkozni azon, hogy mennyi a háromszög szögeinek összege, úgy nem lehet vitatkozni a magasabb igazságokról sem."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Makrokozmosz és mikrokozmosz (2)

1. --

[A megismerés külső és belső határai, és az ezeken a határokon túli világokba való behatolás extázis vagy misztikus elmélyülés révén. Extázis és misztika mint abnormális állapotok. Az ébredés és elalvás között váltakozó normális állapotok. A belső és a külső világ átélése. Az extatikus és misztikus élmények tükröződése az ember lényének különböző részeiben.]

Bécs. 1910. március 21.

Ez az előadássorozat azokkal a szellemtudományos kutatásokkal akar megismertetni bennünket, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy az emberi élet legfontosabb rejtélyeit áttekinthessük, olyan mértékig, ameddig korunkban a magasabb világok megértésének feltételei és határai ezt lehetővé teszik. Ezúttal úgy szeretnék áttekintést adni, hogy a hozzánk közel fekvő dolgokból indulunk ki, és megkíséreljük, hogy innen a lét egyre magasabb területeire emelkedjünk fel, az emberi lét egyre nagyobb titkaihoz. Nem úgy akarjuk ezt elérni, hogy valamiféle lerögzített dogmák fogalmaiból indulunk ki, hanem egyszerűen abból, amit a mindennapi életben minden ember magához közelinek érez.

A szellemi kutatás, a szellemtudomány azon a feltevésen alapszik ugyanis, hogy a számunkra mindenekelőtt ismert világnak, amelyben élünk, egy másik világ, a szellemi világ az alapja, és ebben a világban, amely érzékelhető világunk és bizonyos fokig lelki világunk alapja is, ebben kell keresnünk mindannak feltételeit és okait, ami az érzékelhető és a lelki világban tulajdonképpen történik. Nos, a jelenlévők számára bizonyára ismert, amit a bevezető előadásban is érintettem, hogy vannak bizonyos módszerek, amelyeket az ember lelki élete során igénybe vehet, és amelyekkel felébresztheti azokat a képességeket, amelyek a szokásos mindennapi életben a lelkében szunnyadnak, úgy, hogy átéli a beavatás pillanatát. Ezáltal körülveszi őt egy új világ, az érzékelhető és a lelki világ szellemi okainak és szellemi feltételeinek a világa, mint ahogy operáció után az addig vak embert körülveszi a színek és fények világa. Ettől a világtól - amelyet ezeknek az előadásoknak a folyamán egyre inkább fel fogunk deríteni - a szellemi lények és tények világától az ember a mai mindennapi élete során elszakadt. Két irányból is elszakadt tőle, egyrészt abból az irányból, amit külső világunknak, másrészt abból, amit belső világunknak nevezhetünk.

Ha tekintetünket a külső világra irányítjuk, elsősorban azt látjuk, ami érzékszerveink számára megnyilvánul, színeket és fényeket látunk, hangokat hallunk, meleget és hideget érzékelünk, ízeket és szagokat érzünk, és így tovább. Ez az embert közvetlenül körülvevő világ. Képzeljük el ezt a bennünket körülvevő előttünk szétterülő világot. Azt mondhatjuk, hogy ez a világ egyfajta határt jelent szánunkra, mert közvetlen észlelés, közvetlen átélés útján nem látunk túl a színek, fények, hangok, szagok, stb. szabta határon. E határon túl nem tudunk érzékelni. Egyszerű példával világíthatjuk meg, hogyan kell értenünk ezt a határt. Gondoljunk el, mondjuk, egy kékre festett felületet. Ami mögötte van, azt a szokásos körülmények között nem látjuk. Hétköznapi gondolkodással lehetne persze olyan ellenvetést tenni, hogy hiszen csak a felület mögé kellene néznünk. De más a helyzet az előttünk szétterülő világgal. Amit észlelünk, éppen az fedi el a külső szellemi világot, legfeljebb azt észleljük, hogy a színek, fények, hangok, a meleg és a hideg egy mögöttük rejlő világ külső megnyilvánulása, de mégsem észlelhetjük, mégsem élhetjük át bármely pillanatban a színeken, fényeken és hangokon át azt, ami mögöttük van. Az egész szellemi külvilágot kell megnyilatkozásaiban érzékelnünk. Mert egyszerű logikával azt mondhatjuk: ha például a mai fizika a színek mögött mozgó éteranyagot lát, akkor csak egy kicsit kell utána gondolnunk, hogy kijelenthessük: amit itt a színek mögött feltételeznek, azt csupán hozzá gondolták. Senki sem képes közvetlenül észlelni azt, amit például a fizika rezgésnek nevez, olyan mozgásnak, amelynek a szín csupán hatása. Senki sem mondhatja meg, hogy az érzékelhető benyomások mögött feltételezhető dolgok megfelelnek-e a valóságnak. Ez egyszerűen csak elképzelés. A külső érzéki világ szőnyegként terül el előttünk, és az az érzésünk, hogy e szőnyeg mögött van valami, amibe észlelésünk nem tud behatolni.

Ez az egyik határ. A másikkal akkor találkozunk, ha saját magunkba tekintünk. Önmagunkban az öröm és bánat, a kedv és fájdalom, a szenvedélyek és ösztönök világát találjuk, mindazt, amit más szóval lelki életünknek nevezünk. Ezt a lelki életet általában így foglaljuk össze: ezt az örömet vagy fájdalmat érzem, ilyen vagy olyan ösztön vagy szenvedély él bennem. De azt is érezzük, hogy e lelki élet mögött rejtőzik valami, van valami, amit lelki élményeink éppen úgy eltakarnak, ahogy érzéki észleléseink is eltakarnak valamit a külvilágban. Mert ki kételkedne benne, hogy kedv és fájdalom, öröm és bánat, és a többi lelki élmény reggeli ébredésünkkor az ismeretlenből merül fel, és az ember bizonyos módon átadja magát nekik. És ki tagadhatná - ha mindezt bizonyos önmegfigyeléssel szemléli, hogy ebben valami mélyebbnek kell lennie, valaminek, ami egyelőre rejtett marad, amiből kedv és fájdalom, öröm és bánat, és minden lelki élményünk kiárad, és hogy ezek éppen úgy egy ismeretlen világ megnyilatkozásai, mint a külső érzéki észlelések.

Felmerül a kérdés: ha két ilyen határ létezik - vagy legalábbis feltételezhető - van-e lehetőségünk arra, hogy ezeken a határokon valamilyen módon áthatoljunk? Van- e olyan élmény, amelynek segítségével mintegy áthatolunk az észlelések külső kárpitján, mintha átszakítanánk egy hártyát, ami valamit eltakar? Van-e valami, ami mélyebben bevezet az emberi bensőbe, örömeink, fájdalmaink, szenvedélyeink mögé? Be tudunk-e hatolni mintegy ugrásszerűen mélyebben a külvilágba, és belső világunkba?

Van két olyan élmény, amelynek révén az ember elérheti, hogy bizonyos módon legyőzze az ellenállást kifelé és befelé. Minek a révén mutatkozhat meg, hogy ezt a külső hártyát, az érzékek külső kárpitját valamilyen módon szétszakíthatjuk, és behatolhatunk abba a világba, amelyet ez a kárpit eltakar előlünk? Hogyan mutatkozik ez meg számunkra? Megmutatkozhat, ha a szokásos élet- folyamatok során olyan új élménnyel találkozunk, amellyel a mindennapi életben nem kerülünk szembe. Ha olyan új élményeink vannak, amelyeket általában nem érzékelhetünk, és amelyek átélése közben azt érezhetjük, hogy a külső észlelések, a külső érzékekkel szerzett észlelések eltűnnek, és a külvilág kárpitja behasadt, akkor azt mondhatjuk, hogy kissé behatolunk az érzéki észlelések mögött rejlő világba.

Van tehát ilyen élmény, de ennek van egy komoly hátránya az ember életére. Ez az élmény, amit a szó igazi értelmében véve általában extázisnak neveznek, egy pillanatra, ha szabad így mondani, elfeledteti az emberrel a körülötte lévő érzéki világ benyomásait, úgy hogy a lét bizonyos pillanataiban nem lát színt, nem hall hangot, hanem érzéketlen lesz a mindennapi fizikai benyomások iránt. Az extázis élménye bizonyos körülmények között mindenesetre eljuttatja oda, hogy új élményei legyenek, amelyek nem tartoznak a szokásos mindennapi élmények közé. Hangsúlyozzuk, hogy az extázist egyáltalán nem tekintjük valamiféle ajánlatos dolognak, csak mint lehetőséget említjük, és nem is szabad minden olyan állapotot extázisnak nevezni, amikor valaki magán kívül van. Mert kétféle dolog lehetséges. Lehet az ember magán kívül úgy is, hogy elveszti fogékonyságát a fizikai benyomások iránt, egyszerűen elájul, és sötétség borítja el az érzéki benyomások helyett. A normális ember számára ez még a legjobb eset. Van azonban olyan extázis is - erről még hallani fogunk az előadások során -, amelynek az a jelentősége, hogy nemcsak sűrű sötétség veszi körül az embert, hanem e sűrű sötétség olyan világgal népesül be, amelyet azelőtt egyáltalán nem ismert. Ne mondjuk, hogy ez valószínűleg illúzió, a tévedés világa. Tekinthetjük akár annak is, de ne tulajdonítsunk neki jelentőséget: nevezzük, mondjuk, ködképek világának. Nem ez a lényeges, hanem az, hogy valóban olyan világgal állunk szemben - akár képek, akár illúzió -, amelyet addig nem ismertünk. Vessük fel a kérdést: fel tudok-e építeni összes képességemmel, mindennapi tudatomból ilyen világot? Ha az ott látott képek olyanok, hogy az embernek el kell ismernie: én magam jelenlegi képességeim birtokában képtelen volnék ilyen képekből álló világot felépíteni - akkor világos, hogy a képeket valahonnan kaptam. Hogy valamiféle hatalmas varázslat-e ez, valami káprázat vagy valóság, ennek eldöntését hagyjuk későbbre. Most maradjunk annál, hogy vannak olyan állapotok, amikor az extázisban addig ismeretlen világot látunk.

Ez az extatikus állapot azonban egészen különleges hátrányt jelent a normális ember számára. Az ember természetes módon ugyanis csak úgy juthat ebbe az extatikus állapotba, ha mintegy kioltódik az, amit egyébként énjének nevez, erős belső én-jének, amellyel összefogja összes különálló élményét. Az extázisban lévő ember mintegy magán kívül van, énje cl van fojtva, olyan, mint aki kifolyt, kiömlött az új világba, amely benépesíti a sűrű sötétséget. Számtalan embernek volt már, vagy lehet ilyen élménye, és hogy ez hogy jön létre, erről a további előadásokban szólunk. Ebben az élményben tehát egy kettősséget látunk: egyrészt eltűnnek az érzékek benyomásai, kialszik minden, amit az ember a szokásos módon tapasztal, kialszanak a fizikai világ élményei, az a világ, ahol érzékel és elmondhatja: hallom a hangot, látom a színt. Másrészt kialszik az én is. Az ember az extázis állapotában soha sem éli át az ént, nem tudja magát megkülönböztetni a tárgyaktól. Nem különböztethető meg az sem, hogy vajon a külső valósággal vagy káprázattal van-e dolga. Mert alapjában véve csak az én az, ami meg tudja különböztetni, hogy szemfényvesztésről vagy realitásról van-e szó.

Ez a két élmény tehát párhuzamosan halad az extázisban, egyrészt az én-érzés elvesztése, vagy legalábbis lecsökkenése, másrészt a külső érzéki észlelés megszűnése. Az extázis tehát valójában azt mutatja meg, hogyan oszlik fel, hogyan szűnik meg az érzéki világ szőnyege, és énünk, mintha beleütközne a külső burokba, a külső érzéki világ szőnyegébe, átszüremlik az érzéki észleléseken, és a képek világában él, ami valami újat jelent. Mert az a jellegzetes, hogy az extázisban az ember olyan lényekkel és tényekkel ismerkedik meg, amelyek korábban ismeretlenek voltak számára. Ezeket sehol sem találja meg, bármilyen messzire jutott is el az érzéki észlelésben és a tények kombinálásában. Az a lényeg tehát, hogy az ember új dolgokkal ismerkedik meg. Hogy mindez milyen kapcsolatban áll a realitással, erről a későbbi előadásokban fogunk beszélni.

Az extázist az ember elé állított külső határ áttörésének tekinthetjük. Hogy az extázisban egy igaz világhoz jutunk-e, hogy ez a világ az a világ-e, amelyről úgy véljük, hogy érzéki világunk szellemi alapját képezi, ez később fog kiderülni.

Másrészről megkérdezhetjük, hogy eljuthatunk-e belső világunk mögé is, örömeink, bánataink, fájdalmaink, szenvedélyeink ösztöneink és vágyaink világa mögé? Itt is van út. Vannak élmények, amelyek kivezetnek a lelki élet birodalmából, ha a lelki életet egyre jobban elmélyítjük. Ez az út úgy ismert, mint az úgynevezett misztika útja. amelyen számos misztikus járt. A misztikus elmélyülésben az ember elfordítja figyelmét a külső benyomásokról, és a felé fordítja, amit önmagában él át, saját belső átéléseinek adja át magát. Az ilyen misztikusok nem arra használják erőiket, hogy saját érdekeik, szimpátiáik, fájdalmaik, szenvedélyeik és örömeik külső okait kutassák, hanem csupán arra tekintenek, ami lelkükben hullámzik, lényegében mélyebben hatolnak lelki életükbe. Meghatározott élményeik vannak, amelyek különböznek a szokásos lelki élményektől.

Olyasmit ismertetek, amit már számtalan ember átélt. Először csak olyan tapasztalatokat írok le, amelyeket az ember akkor él át, amikor csak kevéssé halad túl az átlagos élményeken. Az ilyen tapasztalatok például abban állnak, hogy az önmagában mind jobban elmélyedő misztikus átformálja, megváltoztatja bizonyos érzéseit. Ha például egy normális, a mindennapi életben minden misztikus élménytől távol álló embert valaki megüt, akkor érzései a másik ember ellen fordulnak. Az életben ez a természetes. Aki viszont misztikusan magába merül, akkor abban, elmélyülése folytán az ilyen ütés más érzést vált ki. Hangsúlyozom, hogy egy tapasztalást írok le, nem állítom, hogy ennek így kell lennie, csupán azt írom le, amit számos ember átél. A következőket érzi: ezt az ütést semmiképpen sem kaptad volna, ha valamikor az életben valamilyen cselekedeteddel nem szolgáltál volna rá. Egyszerűen ez az ember nem került volna az utadba, ha nem tettél volna valamit, ami ennek az ütésnek az oka lenne. Ezért ellenérzéseidet nem fordíthatod jogosan ez ellen az ember ellen, mert tulajdonképpen csak a világ- események vezettek hozzá, hogy megkaphasd azt az ütést, amelyre rászolgáltál.

Az ilyen emberek, ha különböző lelki élményeiket a legnagyobb mértékben elmélyítik, oda is eljutnak, hogy egész lelki életük bizonyos egységes érzéssé válik. Ezt nagyjából így jellemezhetnénk: sok szenvedés, sok fájdalom ért, de valamikor és magam okoztam őket. Bizonyosan elkövettem valamit, bizonyára nem megfelelően viselkedtem, ha nem is emlékszem rá. Ha nem ebben az életben szolgáltam rá, akkor világos, hogy egy másikban tettem olyan dolgokat, amelyeket most szenvedésemmel, fájdalmammal kell kiegyenlítenem.

Ezzel az önmagába merüléssel a lélek megváltoztatja addigi érzéseit, és inkább önmagát terheli, önmagában keresi azt, amit azelőtt a külvilágban keresett. Mert inkább önmagunkban keresünk, ha azt mondjuk: azért került az utamba az, aki megütött, mert okot adtam rá - mintha érzéseink kifelé irányulnának. Az ilyen emberek így egyre többel terhelik meg benső világukat, lelki életüket mindinkább megsűrűsítik. Ahogy az extatikus az érzéki észlelésnek külső szőnyegén áthatol, és betekint a lények és tények világába, amely eddig ismeretlen volt számára, úgy hatol a misztikus a mindennapi én-je alá. Mert ez a mindennapi én szembeszegül a kívülről jövő ütéssel, a misztikus azonban ennek az ütésnek az alapjáig hatol, ennek indítóokáig. Ezzel a misztikus mindenképpen oda jut, hogy fokozatosan egészen szem elől veszti a külvilágot. Lassanként elveszíti a külvilág fogalmát, és egyre növekvő én-je, ami benső világában rejlik, mintegy átfogja az egész világot. De ahogy ma nem akarjuk eldönteni, hogy az extatikus világa káprázat, csupán fantázia-e, vagy valóság, úgy azt sem döntjük el, valóság-e az, amit a misztikus érez a mindennapi lelki élettel szemben, és hogy vajon valóban ő idézte-e elő fájdalmát, szenvedését. Talán ez is egyfajta álmodozás, de olyan élmény, amiben az embernek ténylegesen része lehet. Ez a lényeg. Mindenesetre az ember itt a másik oldalon behatol egy számára eddig ismeretlen világba. Ez a fontos. Így hatol az ember az egyik oldalon kifelé, a másik oldalon befelé egy addig ismeretlen világba.

Gondoljuk át, amit az előbb mondtunk, hogy az extatikus elveszti énjét, és ekkor azt kell mondanunk: ez az extatikus állapot nem olyasmi, ami az ember számára valami nagyon kívánatos dolog volna. Mert a világban való mindenfajta tájékozódás, mindenfajta lehetőség arra, hogy a világban missziónkat véghez vigyük, azon nyugszik, hogy énünkben lelkünk szilárd középpontját találjuk meg. Ha az extázis elveszi tőlünk azt a lehetőséget, hogy énünket megérezzük, énünket átéljük, akkor ezzel elsősorban saját magunkat veszítjük el. Ha viszont a másik oldalon a misztikus mindent belement az énbe, ha az én úgyszólván mindenért önmagát tartja vétkesnek, akkor ez egy másik hátrány, mert akkor mindannak, ami a világban történik, önmagában keresi az okát. Ezzel pedig elveszti a világban való egészséges tájékozódás képességét. Mert ha ezt ténylegesen áttesszük a cselekvések területére, akkor semmi egyebet nem tennénk, mint csupán vétkekkel terhelnénk meg magunkat és a külvilágban nem tudnánk helyesen viselkedni.

Így mindkét irányban, a közönséges extázissal és a közönséges misztikával is elveszítjük a világban való tájékozódási képességünket. Ezért azt mondhatjuk, jó, ha az ember folyamatosan két irányban ütközik. Ha kifelé bontakozik ki énjével, akkor az érzéki észlelésekbe ütközik, amelyek nem engedik át az érzéki világ kárpitja mögé, és ez azért jó az ember számára, mert ezáltal tudja fenntartani énjének normális működését. A másik oldalon pedig a normális magatartásban a lelki élmények nem engedik, hogy az én alá merüljön, hogy ne jusson el ahhoz az én-érzéshez, ami a normális tájékozódáshoz szükséges. Az ember két határ közé van bezárva: egy ideig kint jár a világban, és itt egy határhoz érkezik, behatol lelki életébe, átéli az úgynevezett örömet, bánatot, fájdalmat, és a többi érzést, de a mindennapi életben itt is csak addig jut el, ameddig az életben való tájékozódás még lehetséges számára.

Az eddigiekben összehasonlítottam a mindennapi élet állapotát az extázis és a misztika abnormális állapotával. Az extázis és a misztika abnormális állapotok, de a mindennapi életben van valami, ahol sokkal világosabban megfigyelhetjük ezeket az állapotokat: ez a 24 órán belül váltakozó ébrenlét és alvás átélése.

Mit teszünk alvás közben? Bizonyos vonatkozásban lényegében ugyanazt, mint az imént abnormális állapotként ismertetett extázisban: belső lényünkkel kihúzódunk, kiterjesztjük a belső embert a külvilágba. Valóban ez történik. Ahogy énünket kifelé kiárasztjuk és elveszítjük az extázisban, úgy vesztjük el én-tudatunkat alváskor. De alváskor többet veszítünk el, és ez a jó. Az extázisban csak énünket veszítjük el, de megmarad körülöttünk egy eddig ismeretlen képvilág, a szellemi lények és tények világa. Alváskor ez a világ is hiányzik, egyáltalán nincs jelen. Az alvás tehát abban különbözik az extázistól, hogy alváskor az én kiválásán kívül az észlelőképesség is kialszik. Mind a fizikai, mind a szellemi érzékelő képességet teljesen elveszítjük. Míg az extázisban csak az én alszik ki, alváskor kialszik az érzékelő képesség is, helyesebben mondva a tudat. A tudatot sem éljük át. Az ember nemcsak énjét árasztja ki a világba, tudatát is átadja neki. Alváskor tehát az marad vissza, ami az énen és a tudaton kívül van még az emberben. Az alvó ember megvált tudatától és énjétől. Hová lett az én és a tudat? Az extázis ismertetése után választ adhatunk erre a kérdésre. Ha csak extázis következik be, akkor szellemi tények és lények világa van körülöttünk. Amikor az én mellett tudatunkat is feladjuk, abban a pillanatban sűrű sötétség vesz körül bennünket - elalszunk. Az alvásban feladjuk énünket, úgy, mint az extázisban, de ezen kívül - és ez jellemző az alvásra - tudatunkat is. Mondhatjuk tehát, hogy az ember alvása olyan jellegű extázis, amelyben az ember nemcsak énjével, hanem tudatával is testén kívül van. Amit énnek nevezünk, azt az extázisban feladjuk. Ez emberi lényünk egyik része. Alváskor még egy részt adunk fel, tudati jelenségeink hordozóját, az asztráltestet is. Amit a szellemtudomány asztráltestnek nevez, ez egy teljesen a mindennapi életből vett fogalom. Az én az extázisban elhagyja a fizikai testet, és ha az alvásban az is eltávozik, amit asztráltestnek nevezünk, akkor az a lehetőség is megszűnik, hogy tudatunk legyen.

Az alvó ember elsősorban abból áll, ami az ágyban fekve marad, ezt a részét most nem követjük tovább. Az ágyban az marad, ami külsőleg érzékelhető. Valami azonban kívül van ezen az emberen, valami, ami átadja magát egy olyan világnak, ami ismeretlen. Az emberi lénynek egy olyan része adja át magát ennek a világnak, ami az extázisban is kikerül belőle: ez az én. Kikerül azonban egy másik része is, ami az extázisban benne marad, ez az emberi asztráltest.

Az alvás tehát az emberi lény kettészakadását mutatja. A tulajdonképpeni belső ember, a tudat, és az emberi én elválik tőlünk. Alváskor olyan állapotba kerül az ember, amelyben semmit sem tud mindennapi élményeiről, amelyben már semmi sincs a tudatában abból, ami a külső benyomások útján kerül bele. Belső lénye olyan világba kerül, amelyről semmiféle tudata sincs, egy olyan világba tágul bele, amelyről nem tud. Bizonyos okból - amellyel később majd még megismerkedünk - makrokozmosznak, nagyvilágnak nevezzük azt a világot, amelyben most a belső ember tartózkodik, énjét és asztráltestét ez fogadta magába, és itt elfelejtette a mindennapi benyomásokat. Azt mondhatjuk tehát - és ez csak utalás most, e kifejezés jogosultságát majd később megmagyarázzuk -, az alvó ember a makrokozmosznak adta át magát, a makrokozmoszba tágult ki. csak nem tud róla.

Az extázis alatt is kitágul az ember a makrokozmoszba, de ekkor tud valamit erről az állapotról. Az extázisban az a sajátságos, hogy az ember átél valamit - akár képek ezek, akár a valóság ami szétterül körülötte, egy hatalmas teret tölt be, és úgy hiszi, hogy szinte elvész ebben. Ezt éli át az extázisban. Átéli énjének elvesztését, de úgy, hogy mintegy beletágul egy olyan birodalomba, amelyet eddig még nem ismert. Ez a beleáramlás egy olyan világba, amely mindennapi világunktól különbözik, ahol úgy érezzük, hogy csak testünkhöz tartozunk, már eleve feljogosít arra, hogy nagyvilágról, makrokozmoszról beszéljünk, ellentétben a kisvilággal, amelyben mindennapi életünket éljük. Itt bőrünkbe zárva érezzük magunkat. Ennek a testi világnak ez csak a legfelszínesebb jellemzése. Az extázisban belenövünk a nagyvilágba, a makrokozmoszba, ahol lépten-nyomon fantasztikus alakzatokat látunk, amelyek egyáltalán nem hasonlítanak a fizikai világ dolgaihoz. Nem tudjuk önmagunkat tőlük megkülönböztetni, nem tudjuk, mi magunk élünk-e ezekben az alakokban, kiterjedve érezzük magunkat ebben a makrokozmoszban. Ha így megértjük az extázist, akkor fogalmat alkothatunk arról, miért veszítjük el ilyenkor énünket.

Képzeljük el az emberi ént egy csepp festett folyadéknak. Tegyük fel, hogy van egy egészen kis edényünk, de elég nagy ahhoz, hogy ezt a cseppet felvegye, és így láthatnánk benne. De egy vízzel telt nagy edényben már nem láthatnánk ugyanezt a cseppet. Ha ezt a hasonlatot a nagyvilágba kitáguló énre alkalmazzuk, akkor elképzelhetjük, hogy amilyen mértékben növekszik, olyan mértékben gyengül. Amikor kiárad a makrokozmoszba, elveszti azt a képességét, hogy önmagát érzékelje, ahogy a kis csepp is elvész a nagy edényben. Így megérthetjük, hogy amikor az ember átadja magát a nagyvilágnak, elveszti énjét. Jelen van ugyan, de a nagyvilágba kiáradva semmit sem tud magáról.

Alváskor azonban még más fontos dolog is történik az emberrel. Amíg ugyanis tudata van, cselekszik. Az extázisban van tudata, de nincs tájékozódó énje. Énjétől függetlenül cselekszik. Nem ellenőrzi cselekedeteit, mintegy átadja magát tudati benyomásainak. Az extázisban az a lényeges, hogy az ember cselekedeteket hajt végre, de ha egy ilyen embert kívülről ellenőriznénk, olyannak találnánk, mint akit kicseréltek. Tulajdonképpen nem ő cselekszik, mintha más benyomások következtében cselekedne. Mert amit itt lát, az általában a sokféleség - az extázisban számos esemény jelenik meg -, hol ennek, hol annak a lénynek adja át magát, és egy széttördelt lény benyomását kelti. Ez az extázisban lévő ember jellemzője, és ez az extázis veszélye. Bár az ember a szellemi világnak adja át magát, de a sokaság világának, és ez széttépi belső lényét.

Ha viszont az alvást nézzük, már az eddigiek alapján is el kell ismernünk, hogy annak a világnak, ahová belépünk, mégis csak van valami realitása. Egy világot addig tagadhatunk, amíg semmilyen hatását nem érezzük. Ha valakivel egy fal előtt állunk, és az illető azt állítja, hogy a fal mögött van valaki, megtehetjük, hogy ezt addig nem hisszük el, amíg a fal mögül nem kopogtatnak. Amikor azonban ez történik, nem az egészséges értelmünket használjuk, ha továbbra is tagadjuk, hogy valaki áll a fal mögött. Amíg valamely világ hatásait észleljük, megszűnik a lehetősége annak, hogy ezt a világot pusztán a fantázia termékének tekintsük.

Jönnek-e hatások abból a világból, amelyet az extázisban még látunk, de az alvásban a mindennapi normális ember számára eltűnik? Nos, ennek a világnak a hatásairól minden ember meggyőződhet, aki reggel felébred. Amikor este elalszunk, fáradtak vagyunk, úgyszólván elhasználtuk erőinket. Pótolni kell őket. Reggel olyan erőkkel ébredünk, amelyekkel este nem rendelkeztünk. Mikor szereztük ezeket? Az alatt az idő alatt, ami elalvásunk és felébredésünk között folyt le. Mialatt alszunk, asztráltestünkkel és énünkkel egy olyan világnak adjuk át magunkat, amelyet az extázisban még látunk, a normális mindennapi ember számára azonban az alvásban megszűnik. Ebből a világból merítjük azokat az erőket, amelyekre a mindennapi életben szükségünk van. Ezek ebből a világból származnak. Szükségünk van az alvásra, mert abból a világból, amelyet az extázisban még látunk, az alvásban azonban nem, fel kell szívnunk azokat az erőket, amelyekre szükségünk van a mindennapi életben. Mai célunk szempontjából mellékes, hogy ez hogyan történik, a fontos az, hogy ebből a világból áradnak ki azok a erők, amelyekkel kialusszuk az esti fáradtságunkat. Ez éppen olyan, mint példánkban a fal mögött álló kopogtató, akit nem látunk, de a hatását érzékeljük. Minden reggel érzékeljük annak a világnak a hatását, amelyet az extázisban még látunk, de az alvásban nem. Ha egy világ hatásait tapasztaljuk, nem beszélhetünk annak irrealitásáról. Az a világ, amelyet az extázisban látunk, de az alvásban a mindennapi tudatunk számára megszűnik, hatásokat jelez, amelyek a napi élet során megmutatkoznak. Ezért irrealitásáról nem beszélhetünk.

Arról beszélünk tehát, hogy ugyanaz a világ az, amelybe az extázisban betekintünk, de az alvásban szokásos tudatunk számára eltűnik, ebből merítjük az erőinket a mindennapi élet számára. Ezt egészen sajátos körülmények között visszük véghez. Olyan körülmények között tesszük ezt, hogy - ha szabad ezt a kifejezést használnom - az erőknek ennél a felszívásánál, amikor kiáradunk a szellemi világba, nem látjuk magunkat. Az alvásnak az a lényege, hogy végrehajtunk valamit, de e tevékenység közben nem látjuk magunkat. Ha ekkor látnánk magunkat, meggyőződhetnénk arról, hogy sokkal rosszabbul hajtanánk végre, ha tudatunk jelen lenne. A mindennapi életben is vannak dolgok, hogy azt mondjuk: ne nyúlj hozzá - mert az ember csak elrontaná, ha hozzányúlna. Ugyanilyen helyzetben vagyunk, amikor az éjszakai alvás során pótolni kell azokat az erőket, amelyeket napközben elhasználtunk. Ha részt vennénk az erők pótlásának e nehéz munkájában, akkor ebből csinos dolog származna, az egészet alaposan tönkretennénk, mert ma még nem vagyunk képesek erre. Ténylegesen nagy áldás tehát, hogy abban a pillanatban, amikor az ember oda jutna, hogy további fejlődésében valamit tönkre tehetne, megszakad a tudata, elfelejti saját létezését.

Így lépünk át a nagyvilágba, a makrokozmoszba, miközben saját létünket elfelejtjük. Elalváskor az ember minden este átlép a maga kisvilágából, a mikrokozmoszból a makrokozmoszba, és egyesül vele: beleárasztja énjét és asztráltestét. Mivel azonban mai életfolyamatában csak a nappali élet világában tud cselekedni, így tudata megszűnik az elalvás pillanatában. Az okkult tudomány ezt így fejezi ki: a mikrokozmoszban és a makrokozmoszban zajló élet között a feledés folyama terül el. A feledés folyamába nyomulunk be. amikor elalváskor átkerülünk a mikrokozmoszból a makrokozmoszba. Azt mondhatjuk tehát, hogy amikor az ember este elalszik, egy másik világba lép át, a makrokozmoszba, a nagyvilága. Ezt az átlépést úgy jellemezhetjük, hogy lényünk két részét adjuk át a makrokozmosznak: az asztráltestet és az ént.

Most nézzük a felébredés pillanatát. A felébredés pillanatában ismét elkezdünk örömet és fájdalmat, kedvet és kedvetlenséget érezni, mindazt, amit az ösztönök és vágyak során a mindennapokban átélünk. Mindezt újra átéljük. Ez az egyik dolog. A másik az én-tudat visszatérése. Az alvás határozatlan sötétségéből felébredéskor kilépnek a lelki élmények és az én. Ekkor azt kell mondanunk: ha az ember csak abból állna, ami éjszaka alváskor az ágyban marad, akkor nem érezhetne lelki élményeket, örömet, fájdalmat, kedvet és kedvetlenséget, erre nem lenne képes. Mert ami az ágyban fekszik, az a szó legigazabb értelmében olyan, mint egy növény. Nem él át lelki élményeket. De a belső ember sem él át éjszaka ilyen élményeket, és a lelki élet hordozója mégis ez a belső ember. Örömet és bánatot nem az ágyban maradó rész él át, hanem az a rész, amely elalváskor a makrokozmoszba távozott. Így láthatjuk, hogy a kedv, fájdalom, ösztönök, vágyak, szenvedélyek, rokonszenv és ellenszenv átéléséhez az asztráltesten kívül még más is szükséges: az asztráltestnek bele kell merülnie a külső emberbe, aki az ágyban fekve maradt, különben nem érzi lelki élményeit. Azt mondhatjuk tehát, hogy az, ami éjjel a makrokozmoszba kitágul, csak azáltal érzékelhető, hogy reggel belemerülünk abba, ami az ágyban maradt.

Amibe így belemerülünk, az megint csak kétrétű. Az egyik az, amit úgyszólván csak belső életünkként élünk át. A nap folyamán átéljük hullámzó érzéseinket, az érdeklődést, a rokonszenvet és ellenszenvet, átéljük lelki élményeinket. Az éjszaka folyamán mindezt nem élhetjük át, csak akkor, ha mintegy beleütközünk, belemerülünk abba, ami az alvás alatt az ágyban maradt. De ha felébredéskor ismét belemerülünk abba, ami az ágyban maradt, ha mintegy beleütközünk, akkor nemcsak lelki élményeinket éljük át, hanem érzéki észleleteink is vannak. Nemcsak örömet érzünk a rózsa megpillantásakor, hanem átéljük annak piros színét is. A rózsa látásakor érzett öröm belső élmény, a rózsa piros színe olyasmi, ami kívül van. Így van ez mindazzal, amit éber nappali tudatban élünk át. Két dolgot élünk át tehát: alámerülünk testiségünkbe, és eközben tükröződnek, szembe jönnek velünk lelki élményeink, de egy külső világ is megjelenik. Ezért annak, ami az ágyban maradt, két részből kell állnia: az egyik résznek tükröznie kell azt, amit belsőleg átélünk, a másiknak azt kell tennie, hogy áthat bennünket és kitekint a külső világba. Nem lehet egységes, két részből kell állnia. Ha csak egy rész volna, akkor felébredéskor csak egy belső világot élnénk át, vagy csak egy külső világot. Egy panoráma terülne el előttünk, vagy csak belsőleg éreznénk kedvet, kedvetlenséget, örömet és bánatot. Mindkettőben részünk van azonban, nem csak az egyikben vagy a másikban. Belemerülünk a külső emberbe, aki alvás alatt az ágyban maradt, mégpedig úgy merülünk bele, hogy egy belső világot találunk belevarázsolva, és találunk egy külső világot is. Nem egységbe merülünk bele tehát, hanem kettősségbe. Kettősséget árasztottunk ki alváskor a makrokozmoszba, és amikor felébredéskor belemerülünk a mikrokozmoszba, itt is kettősséget találunk.

Ami belső lelki életünk átélésére képessé tesz bennünket, azt éter- vagy élettestnek nevezzük, és ami képessé tesz arra, hogy az érzéki világ külső tablóját észleljük, az a fizikai test. Így tehát az, ami alvás alatt az ágyban maradt, ugyancsak két részből áll: fizikai testből és éter- vagy élettestből. Ha a reggeli felébredéskor csak a fizikai testbe nyomulnánk be, egy külső tablóval kerülnénk szembe, de belül üresek, sivárak volnánk, nem éreznénk örömet és fájdalmat, nem érdekelne mindaz, ami körülöttünk végbemegy, hidegen és érzéketlenül állnánk szemben az érzéki világ tablójával. Ez így lenne, ha csak fizikai testünkbe húzódnánk be. Ha csak étertestünkbe húzódnánk be, akkor nem találnánk magunk körül külvilágot, csak a kedv és kedvetlenség, az öröm és fájdalom világát, ez hullámzana bennünk, nem tudnánk hozzáfűzni a külvilágot, egyszerűen csak érzésvilágunk bugyogna fel és le.

Láthatjuk ebből, hogy amikor a reggeli felébredéskor alámerülünk a külső emberbe, két részbe merülünk bele. Az egyiket úgy jelölhetjük meg, mint ami tükrözi belső világunkat, ez az éter- vagy élettest, a másik a külső érzéki szőnyeg, a külső tabló okozója, ez a fizikai test. Ezzel a ténylegesen jelen lévő élményeink alapján megmutattuk, hogy jogosan beszélhetünk az emberi lény négy részéről, egy négy részből álló lényről, amelynek két része az alvásban a makrokozmoszhoz, a nagyvilághoz tartozik: az én és az asztráltest. Ez a két rész ébrenlétkor a mikrokozmoszhoz tartozik, a kisvilághoz, amit bőrünk zár körül. Az emberi élet tehát úgy folyik le. hogy az ember váltakozva él a mikrokozmoszban és a makrokozmoszban. Minden reggel belép a mikrokozmoszba. Ez a kisvilág az okozója napi élményeinknek a reggeli felébredéstől az esti elalvásig. És az a tény, hogy alváskor asztráltestünkkel és énünkkel a makrokozmoszba áradunk ki, ahogy a csepp elvegyül egy nagy edény tartalmában, ez az okozója annak, hogy amikor kilépünk a kisvilágból, a mikrokozmoszból, át kell haladnunk a felejtés folyamán.

Most feltehetjük a kérdést: hogyan lehet az előzőleg jellemzett állapotokat misztikus elmélyüléssel előidézni?

Az extázist úgy jellemeztük, hogy az én kiárad a makrokozmoszba, míg az asztráltest a mikrokozmoszban, a fizikai testben marad. Ha a dolgot így nézzük, megértjük az extázist. Az extázis egyszerűen az én kiáradása a makrokozmoszba, míg az asztráltest a mikrokozmoszban visszamarad. Miben áll akkor az, amit fejtegetéseink kezdetén misztikus állapotként írtunk le? Ez a következőkben áll: életünk a fizikai és étertestben, a kisvilágban, a mikrokozmoszban a reggeli felébredéstől az esti elalvásig, rendkívül érdekes. A reggeli felébredéskor nem úgy szállunk alá fizikai és éterestünkbe, hogy a fizikai testet és az étertestet érzékelnénk, nem észleljük őket alászállásunk során. Fizikai és étertestünk lehetővé teszi lelki életünket és a külső érzékelést, ezt emberi lényünknek ez a két része idézi elő. Miért észleljük reggeli ébredésünkkor lelki életünket? Mert étertestünk nem engedi meg, hogy belső világunkat érzékeljük. Amennyire a tükör nem teszi lehetővé, hogy mögé lássunk, és csak azt engedi meg, hogy magunkat lássuk benne, így van ez az étertesttel is. Étertestünk visszatükrözi lelki életünket. Nem hagyja, hogy azt lássuk, ami benne magában van, hanem lelki életünket tükrözi vissza. Ezért tűnik lelki életünk tulajdonképpeni okozójának. Ő maga, azonban áthatolhatatlan, belső lényegét nem láthatjuk. Az emberi étertestben az a sajátságos, hogy nem tudunk beléje hatolni, de lelki életünket visszaveri. A misztikusnak azonban azáltal, hogy erőteljesen átalakítja lelki életét, és egyfajta belső elmélyülést él át, sikerül elérnie, hogy bizonyos mértékig benyomuljon étertestébe, és ne csak a tükörképet lássa, hanem ténylegesen belefúrja magát a mikrokozmoszba. Ezáltal átéli önmagában azt, amit normális állapotban a külvilágban él át, ami egyébként a külvilágban tárul elé. Amíg például, az ember egy ütést elutasít, a misztikus mintegy behatol önmagába, és az ütés okát önmagában keresi. A misztikus tehát bizonyos mértékig befúrja magát saját étertestébe, áthatol azon a küszöbön, amelyen keresztül lelki élete visszatükröződik, és benyomul étertestének bensőjébe. Átéli az étertestében végbemenő folyamatokat, amikor átlépi azt a küszöböt, amely egyébként lelki életét tükrözi vissza. Ekkor azonban ténylegesen olyasmit is átél, ami bizonyos értelemben hasonló az én elvesztéséhez az extázisban. Amikor az ember az extázisban beleárad a makrokozmoszba, az én mintegy felhígul. Most, a misztikus alámerüléskor az ember saját belső világába, az étertestbe fúrja bele magát. Ezáltal az én most megsűrűsödik. Lényegében az ember énjének megsűrűsödését azáltal éli át, hogy megszűnik annak uralkodó jellege, vagyis a tájékozódó képesség az agyhoz kötött értelem és az érzékszervek útján, és hogy cselekvéséhez az impulzust bizonyos belső érzések útján kapja. Mindaz, ami a misztikusnál megjelenik, mély belső élmény, mert a dolgok közvetlenül az étertestből származnak, míg a többi embernél az étertest tükrözése útján. A misztikusnak azért vannak erőteljes belső élményei, mert belefúrja magát étertestébe.

Míg az extatikus beletágul a makrokozmoszba, a misztikus beszűkíti magát a mikrokozmoszba. És itt valami rendkívül figyelemreméltó dolog mutatkozik meg. A két élmény, az extatikusé, amikor kívülről néz bizonyos eseményeket és lényeket, és a misztikusé, amikor bizonyos érzéseket, amelyeket egyébként nem tudna átélni, belsőleg él át, olyan viszonyban áll egymással, amit a következőképpen lehetne jellemezni. Világunk, amelyet szemünkkel látunk és fülünkkel hallunk, az öröm és fájdalom bizonyos érzéseit kelti bennünk, és érezzük, hogy mindez összetartozik. Az egyik ember jobban örül a külvilág bizonyos dolgainak és történéseinek, a másik kevésbé, de ezek csak fokozati különbségek. Ezek nem térnek el annyira egymástól, mint a misztikus félelmetes és vehemens fájdalmai és elragadtatásai és a mindennapi élmények. Óriási különbség van a között, amit a hétköznapi ember átélhet, és amit a misztikus él át belső lelki világában elragadtatásai és kínjai során. Ezek hatalmas minőségi különbségek. Ugyanilyen hatalmas különbség van a között, amit a hétköznapi ember lát és hall, és a között, amit az extatikus érzékel, amikor átadja magát annak a világnak, amely nem hasonlít az érzéki világhoz. Ha leíratnánk az extatikussal a maga világát és a misztikussal is a maga boldogságát, elragadtatásait és kínjait, akkor azt mondhatnánk: olyan lényeket és tényeket, amelyeket az extatikus lát, a misztikus is átélhet. Ha pedig a misztikust hallanánk, azt mondhatnánk: ilyesmi akkor is lehetséges lenne, ha az extatikus mondaná el, azt hihetnénk, hogy az extatikus írta le így a világot.

Ahogy a misztikus világa reális, szubjektív világ, vagyis ahogy ő ténylegesen lát, ugyanígy van az extatikusnál is. Hogy objektíve reálisak vagy nem, erre most nem térünk ki. Valaki azonban azt mondhatná: hogy illúzió vagy valóság, ez közömbös, az extatikus olyan világot lát, amely eltér attól, amit az érzéki világban észlelhetünk, és a misztikus is átél olyan érzéseket, boldogságot, elragadtatást és kínokat, amik nem hasonlíthatók össze azzal, amit a hétköznapi ember átél. Mindkét világ csak bizonyos emberek számára jelenik meg. A misztikus nem látja az extatikus világát, és az extatikus nem éli át a misztikusét. A két világ független egymástól. Lehetséges azonban, hogy valaki az egyik világ által megértse a másikat. Rendkívül sajátos dolog, hogy az egyik világ megmagyarázható a másikkal, ez a két világ összefüggésére mutat rá.

Ezzel a misztikus és a extatikus világának bizonyos összefüggésére utaltunk, és rámutattunk, hogy az ember kívülről is és belülről is a szellemi világba ütközik.

Úgy tűnhet esetleg egyeseknek, hogy amit ma elmondtunk, a levegőben lóg. Feladatunk az lesz majd, hogy válaszoljunk az alábbi kérdésekre: hogyan juthatunk egyáltalán egy reális világba, ha a külső érzéki világ szőnyegén áthatolunk? Hogyan lehet túljutni az extatikus világán, hogy kívülről az igazi szellemi világba jussunk? És hogyan tudunk alámerülni a misztikus belső világába, hogy ott egy igazi szellemi világot találjunk? - A makrokozmosz és a mikrokozmosz útján a szellemi világba vezető utat a következő napokban majd egyre pontosabban le fogjuk írni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként