Ha valaki a tegnapi előadást filozófiai szempontból akarná elemezni, talán nehézségei, látszólagos nehézségei lennének, éspedig azért, mert a hasonló témájú korábbi előadásokban arról volt szó, hogy a mi egész Atlantisz utáni korszakunk, és tulajdonképpen már az atlantiszi fejlődés utolsó idői is arra szolgáltak, hogy az emberi én lassanként kifejlődjék, egyre inkább tudatra ébredjen. Ezzel összefüggésben elmondtam, hogy a régi indiai kultúra képviselői voltak az elsők, akik - miután a régi Atlantiszon még szellemi látás révén betekintettek a szellemi világba - a szellemi látás állapotától közvetlenül a fizikai világba kerültek. Ezzel a fizikai világgal szemben az egész atlantiszi kultúrkorszakot az a hangulat jellemezte, hogy az igazi valóság mögöttünk, a szellemi világban van, a külső világ pedig maya, illúzió. Tegnap fejtegettem - ami a tényeknek meg is felel - hogy ennek a régi indiai kultúrának a képviselői sokrétű lelki fejlődésen mentek át, és azt is mondtam, hogy ezt a többé-kevésbé alvó énnel érték el, azaz, hogy az én csak akkor ébredt fel, amikor a lelki fejlődésnek ezt az érett fokát már elérték.

Most talán feltehetnénk a kérdést: mi történt tulajdonképpen a közbeeső időben ezzel az indiai néppel? Hiszen az indiai lakosságnak egészen más módon kellett átélnie ezt a lelki fejlődést, mint az európainak, nevezetesen a germán lakosságnak, amely énjével részt vett a képességek fokozatos kifejlődésében, és amely végignézte hogyan hatottak lelkében az isteni-szellemi hatalmak. Talán nehezen lehet ezt összhangba hozni az elhangzottakkal, ha a tegnapi előadást filozófiailag akarnánk fejtegetni. Azok számára, akik nem teljesen elfogulatlanul, hanem ilyen filozófiai gondolkodásból kiindulva akarják az előadást elemezni, "magyarázatul" zárójelben mondanom kell még valamit.

A látszólagos ellentmondás azonnal feloldódik, ha meggondolják, hogy az ént és annak felismerhetőségét illetően az ember egészen más helyzetben van, mint bármely más tárgy vonatkozásában. Ha bármely más tárgyat megismerünk, egy élettelen tárgyat, vagy egy más lényt, akkor megismerő tevékenységünkben tulajdonképpen mindig két dologgal állunk szemben, a megismerővel és azzal, amit megismerünk. Ember, állat, fa vagy kő, nem játszik szerepet a tisztán formális megismerés számára. Az én szempontjából azonban másként áll a dolog. Ebben az esetben, ami megismer és amit megismer, egy és ugyanaz. A lényeg az, hogy az emberi evolúcióban, az emberi fejlődésben ez a két dolog különválik. Akik az érett indiai kultúrát az Atlantisz utáni korszakban kifejlesztették, az ént szubjektíven mint megismerőt fejlesztették ki, és az én e szubjektív felemelése egy bizonyos magasságba az emberi lelkierőn belül jóval azelőtt megtörténhetett, mielőtt az ember megszerezte volna azt a képességet is, hogy az ént objektíven, mint lényt lássa. Ezzel szemben Európa népei aránylag rendkívül korán kifejlesztették az objektív én szemlélését, azaz még akkor, amikor még szellemi látással rendelkeztek. Azon belül, amit szellemi látással áttekintettek, észlelték az ént is, mint lényt a többi lény között. Ha ezt a különbséget pontosan szem előtt tartják, akkor ezt filozófiailag is helyére tudják tenni, mint minden más szellemtudományos tényt, feltéve, ha helyesen járnak el. Ha már éppen valakinek kedve telik a filozófiai formulákban, akkor így is kifejezhetjük: az indiai kultúra olyan lelket állít elénk, amely a szubjektív én teljes virágzását sokkal előbb éri el, mint ahogy az objektív én szemlélése létrejött volna. Az európai-germán népek kifejlesztik az én szemlélését, sokkal előbb, mint ahogy tudatosodott volna bennünk az énre irányuló belső ösztönzés. Szellemi látással észlelték saját énjük hajnalát, az én imaginatív képét. Abban a világban, amely asztrális világként körülvette őket, már régóta objektíven látták az ént a szellemi látással észlelt többi lény között. így az ellentétet tisztán formálisan kell elképzelnünk, akkor meg is értjük, hogy éppen Európa földje volt hivatott arra, hogy az ember énjét kapcsolatba hozza más lényekkel - angyalokkal és arkangyalokkal - ahogy ezt tegnap a mitológiára vonatkoztatva kiemeltem.

Ha ezt szemügyre veszik, akkor megértik, hogy az európai föld volt hivatott arra, hogy ezt az ént különböző módon kapcsolatba hozza azzal a világgal, amely mint érzéki világ feltárult előtte, és hogy az én, az ember tulajdonképpeni magva, a külvilággal a legkülönbözőbb módokon kerülhessen kapcsolatba. Korábban, mielőtt az ember énjét látta volna, mielőtt észlelte volna, a magasabb lényeknek köszönhette ezeket a körülményeket, ő maga nem tudott ehhez semmivel hozzájárulni. Ilyenformán ösztönösen viszonyult a külvilághoz. Ez a lényeges az én-fejlődésben, hogy az ember mindinkább saját maga kezdi kialakítani énjének a külvilághoz való viszonyát. Lényegében ez volt az európai nemzetek feladata, hogy az én viszonyát a külvilághoz valahogyan kialakítsák. A vezető népléleknek az volt és most is az a feladata, hogy az európai embert rávezesse arra, hogy én-jével kapcsolatot létesítsen a külvilággal, a többi emberrel és az isteni-szellemi lényekkel. Alapjában véve tehát csak az európai kultúrán belül lehet beszélni az én-embernek az egyetemes univerzumhoz való viszonyáról. Ezért egészen más alaphang csendül ki az ó-indiai kultúrából, amikor kozmológiáról beszél, mint amikor az európai mitológiai kultúra beszél kozmológiáról. Odaát keleten minden személytelen és a fó követelmény a személytelenné válás a megismerésben, úgyszólván az én elnyomása, hogy az ember feloldódjon a brahmanban, és megtalálja önmagában az atmát. Ott tehát a legmagasabb követelmény a személytelenség. Itt Európában, éppen ez az én áll mindenütt az emberi élet kellős közepén, az eredeti adottságainak megfelelően, ahogy lassanként a fejlődésben önmagát alakítja. Ezért tulajdonítunk éppen itt, Európában, egészen különös fontosságot annak, hogy mindent valóban az énhez való viszonyában vegyünk szemügyre, mindent szellemi látással az énhez való viszonyában világítsunk meg, aminek az én-fejlódésben része volt a földi lét folyamán.

Mindnyájan tudják, hogy a földi ember fejlődésében, aki arra volt hivatva, hogy lassanként énjéhez jusson, két különböző erő vett részt. A lemúriai kor óta az ember bensőjébe, asztráltestébe azok az erők hatoltak be, amelyeket luciferi erőknek nevezünk. Ezekről az erőkről tudjuk, hogy elsősorban azáltal kerestek az emberben támadási felületet, hogy belopóztak a vágyakba, ösztönökbe és szenvedélyekbe. Ezáltal két dolgot ért el az ember: Először is kivívta magának azt a képességet, hogy szabad lénnyé váljék, hogy lelkesedést érezzen, felhevüljön aziránt, amit gondol, érez és akar, mert egyébként saját dolgaiban az isteni-szellemi hatalmak vezetése alatt állt. Másrészt viszont éppen ennek fejében számolnia kellett azzal, hogy a luciferi hatalmak hatására a vágyak, ösztönök és szenvedélyek révén áldozatul eshet a gonosznak. Lucifer tehát úgy fészkeli be magát földi életünkbe, hogy támadási pontja az emberi bensőben van, ott ahol az emberi asztralitás működik. így az ént is ott, ahol az asztralitásba tagolódott, áthatotta a luciferi hatalom. Ha tehát Luciferről beszélünk, akkor arról beszélünk, ami az embert mélyebben beletaszította az anyagi, érzéki létbe, mint ahogy e befolyás nélkül abba belemerült volna. így az, ami az emberben a legjobb: a szabadság, és az emberi természet csapdája: a gonosz lehetősége, a luciferi hatalmaknak köszönhető.

Azt is tudjuk továbbá, hogy azáltal, hogy a luciferi hatalmak benyúltak az emberi természet egész szövedékébe, később más hatalmak is belekerülhettek, amelyek nem jöttek volna, ha Lucifer nem telepszik meg az ember organizációjában. Az ember a világot másképp nézné, ha nem lenne kiszolgáltatva Lucifer és más, őt kísérő lények befolyásának, ha nem lett volna kénytelen egy másik hatalmat is közel engednie magához, miután a luciferi hatalomnak lehetővé tette, hogy hozzáférhessen. Ahriman kívülről jött és beosont az embert körülvevő érzéki világba. Az ahrimani befolyás tehát a luciferi befolyás következménye. Az embert Lucifer belülről ragadja meg, és ennek következtében kívülről hat rá Ahriman.

Minden idők szellemtudománya, amely a tényeket igazán ismeri, luciferi és ahrimani hatalmakról beszél. Rendkívül érdekesnek fogják találni, hogy a különböző népek szemléletében, ahol ezek a szemléletek mitológiában fejeződnek ki, nem jelenik meg egyformán világos tudat egyrészt Luciferről, másrészt Ahrimanról. Nincs például sehol világos tudat erről ott, ahol az Ótestamentumból, a sémi tradícióból alakult ki a vallásos szemlélet. Ez a nép csak a luciferi befolyásról rendelkezik bizonyos tudattal. Ezt láthatjuk az Ótestamentum kígyóról szóló elbeszélésében is, ami nem más, mint Lucifer képe. Ez mutatja, hogy a sémi népnek világos tudata volt arról, hogy Lucifer részt vett a fejlődésben.

Ennek tudata a Bibliával rokon hagyományokban világosan megjelenik. De az ahrimáni befolyás nincs jelen ugyanilyen módon. Csak ott találkozunk vele, ahol szellemtudományos oktatás folyt. Az evangéliumok írói ezt figyelembe is vették. Ezért, mivel az evangéliumírók idejében a „démon" szót a görögből vették, a Márk-evangélium, ott ahol nem Jézus megkísértéséről van szó, a „démon" szót használja, ahol pedig Ahrimanról beszél, ott „sátán"-t ír. De ki figyeli meg a Márk- és a Máté-evangélium közti fontos különbséget? Exoterikus szempontból ilyen finomságokra egyáltalán nem ügyelnek. A külső tradíciókban ez nem jelenik meg.

Ez a különbség a hindu és perzsa nép közötti ellentétben jelenik meg, és egy bizonyos korban egész feltűnően jut kifejezésre. A perzsák kevésbé ismerték a luciferi befolyást, inkább az ahrimánit látták. Ott főleg azok ellen a hatalmak ellen vívták a harcot, amelyek a hamis külső világképet adják, amelyek a sötétségbe és homályba visznek, vagyis azt a világképet adják, amely az embernek a külvilághoz való viszonyára vonatkozik. Ahrimant főleg a jó és fény ellenfelének nevezték. Vajon miért? Azért, mert az Atlantisz utáni második kultúrkorszakban a külvilág szemlélésére irányuló emberi képesség fejlődött ki. Gondolják meg, Zoroaster arra törekedett, hogy a Napszellemet, a fény szellemét ismertesse meg. Neki tehát először arra kellett rámutatnia, hogy ebben a világban a fény szellemén kívül a sötétség szelleme is jelen van, aki a külvilágról szerzett ismereteinket elhomályosítja. A perzsa ember főleg arra törekszik, hogy Ahrimant legyőzze, és azokhoz a szellemekhez kapcsolódik, akik ennek a területnek fényt árasztó hatalmasságai. Az a szerepe, hogy a külső területen tevékenykedjék. Ezért vannak ahurái vagy azurái. Ezzel szemben a perzsa hívőknek veszedelmet jelentett a behatolás abba a világba, amelyet a saját bensőbe való lemerüléssel érhet el az ember, ahol a luciferi hatalmak rejtőzködnek, mert ott a perzsa ember még a jó hatalmakra sem bízta magát. Ott veszedelmet látott. Tekintetét kifelé irányította, és a sötét azurákkal a fény-azurákat állította szembe.

Éppen fordítva van ez ebben az időben az indiaiaknál. Ők olyan periódusban vannak, amelyben a saját bensőjükbe való elmélyüléssel igyekeznek a magasabb világokba fölemelkedni. Abban látták az üdvösséget, ha azokhoz az erőkhöz kapcsolódnak, amelyeket a belső szemlélet útján lehet megtalálni. Ezért veszedelmesnek tartották, hogy a külső világba tekintsenek, ahol Ahrimannal kell megküzdeniük. Félnek a külső világtól, veszedelmesnek tartják. Míg a perzsa ember kerüli a dévákat, addig az indiai keresi őket, mint olyanokat, akinek területén munkálkodni akar. A perzsa elmegy erről a területről, kerüli azt, ahol főleg Lucifer ellen kell a harcot megvívnia.

Bármely mitológiát és világszemléletet tanulmányozunk is, sehol máshol nem találunk olyan világos és mélyreható szemléletet arról, hogy az embert kétféle hatás éri, mint az északi-germán mitológiában. Mivel az északi-germán embernek még volt szellemi látása, valóságosan látta ezt a két hatalmat, és a kettő közé helyezte magát. Azt mondta magában: ahogy az ember fejlődött, látott közeledni bizonyos hatalmakat, amelyek bensőjébe, asztráltestébe behatoltak. A külvilágból hatottak, de az ő asztráltestére, és - mivel az ember az én, az önállóság kialakítására volt hivatva - nemcsak a gonosz lehetőségét érezte, hanem ezekben az asztráltestre ható hatalmakban, akik a szabadságot és önállóságot nyújtják számára, mindenek előtt a szabadság szelét érezte, mondhatnánk, a lázadó elem megnyilatkozását érezte ezekben az erőkben. A luciferi elem abban az erőben is kifejezésre jutott, amely az északi-germán területen is részt vett a fajok kialakításában, amennyiben a faj az ember külső formáját és színét meghatározta és önálló, a világban cselekvő lénnyé tette. Szellemi látó szemléletében az északi-germán ember Lucifert annak tekintette, aki az embert szabaddá teszi, olyan lénnyé, aki nem akarja magát valamely külső hatalomnak kiszolgáltatni, hanem önmagában hordja lényének szilárd magját, önmagától indíttatva akar cselekedni. Ezt a luciferi befolyást az északi-germán ember jótékonynak érezte.

Azt is észlelte azonban, hogy ebből a befolyásból még valami egyéb is származik. Látta, hogy Lucifer Loki sajátságosan csillámló alakja mögé rejtőzik. Mivel a valóságot látta, látta, hogy Lokira lehet visszavezetni az ember szabadságának és önállóságának gondolatát, de a régi szellemi látás révén azt is tudta, hogy az ember vágyai és tettei miatt egész lényével alacsonyabb fokon áll, mintha csak Odint, és az ászokat követné. Ez Loki befolyására vezethető vissza. És érezte mindenek előtt ennek az északi-germán mitológiának borzongató nagyszerűségét. Kényszerítő igazságnak érezte azt, ami csak a szellemtudomány segítségével fog lassanként tudatosodni az emberben.

Hogyan is hat tehát a luciferi befolyás? Bezárkózik az asztráltestbe, de ezáltal hatást gyakorol az ember mindhárom részére, az asztrál-, az éter-, és a fizikai testre. A teozófiai társaságon kívül ma csak utalni lehet erre a luciferi befolyásra. De egyre inkább meg kell értenünk, hogy a luciferi hatás háromszorosan jut érvényre: az ember asztráltestében, étertestében és fizikai testében.

Az étertestben a valótlanságra, a hazugságra való hajlamot idézi elő. A hazugság és valótlanság olyan valami, ami túlmegy az ember belső természetén. Az asztráltestben, az ember tiszta benső lényében az ént hatja át a luciferi befolyás, amely aztán mint önzés jelenik meg az emberben. Az étertestet belülről azzal az ösztönnel hatja át, hogy igaztalan legyen, és ezáltal a hazugság lehetőségét hozza létre. A fizikai testben előidézi a betegséget és a halált. Akik legutóbbi kurzusomon részt vettek, ezt könnyen megérthetik. De itt mégis újból rá akarok mutatni arra, hogy mindaz, ami az emberi fizikai testben mint betegség és halál jelenik meg, az karmikusan a luciferi befolyással függ össze. Mindezt még egyszer röviden összefoglalva: Lucifer tevékenysége az asztráltestben az önzést, az étertestben a hazugságot és valótlanságot, a fizikai testben a betegséget és halált eredményezi. Természetesen a jelenkor minden materiálisán gondolkodó embere módfelett meg fog lepődni, hogy a szellemtudomány a betegséget és halált a luciferi befolyásra vezeti vissza. Az is összefügg ugyanis a karmával. Sohasem érné az embert betegség és halál, ha a luciferi befolyás nem jött volna létre. Éppen az a luciferi befolyás karmikus hatása, hogy az ember mélyebben száll alá a fizikaiságba, és azt a másik oldalon a betegség és a halál egyenlíti ki.

Ezért azt mondhatjuk: mivel a luciferi befolyás érvényesült az emberben, a fizikai-, éter-, és asztráltestet hatalmába kerítette a betegség és a halál, a hazugság és a valótlanság, és az önzés. Még arra is szeretném felhívni a figyelmüket, hogy a mai materialista tudomány az állati és növényi test halálára vonatkozóan ugyanazt a magyarázatot adja, mint az ember halálára. Ezek a materiálisán gondolkodó emberek nem tudják megérteni, hogy valamely külső jelenség ugyanolyan benyomást kelthet, mint egy másik, és mégis egészen más okai lehetnek.

A külső esemény egészen különböző okokból jöhet létre, így a halál az állatnál nem ugyanazokból az okokból következik be, mint az embernél, noha ugyanolyan külső jelenség. Ezek olyan dolgok, amelyeknek ismeretelméleti bizonyítása túl sok időt venne igénybe. Alapjában véve csak azt akartam mondani, hogy roppant gyenge lábakon áll az, amit a tudomány okságnak nevez. Lépten-nyomon találkozhatunk ilyen pontatlanságból eredő hibákkal. Gondolják el pl., hogy egy ember felmászik a háztetőre, leesik, halálosan megsebesül és holtan találják. Kézenfekvő a vélemény, hogy leesett, halálos sebet kapott, és a sérülésbe belehalt. De a dolog másként is állhat. Pl. hogy odafenn szélhűdés érte, és már holtan esett le; a sérülést az esés okozta ugyan, de a halált egészen más ok idézte elő. Szélsőséges példát választottam, de a tudomány gyakran követ el ilyen hibákat. A külső tények gyakran egészen egyformák, és a belső okok teljesen különbözők lehetnek.

Vegyük tehát tudomásul, mint a szellemtudományos kutatás eredményét, hogy a luciferi befolyás az asztráltestben önzést, az étertestben hazugságot és valótlanságot, a fizikai testben betegséget és halált okoz. Mit kell tehát az északi-germán mitológiának mondania, amikor ezt a hármas hatást Lokinak, Lucifernek tulajdonítja? Azt kell mondania: Lokinak három magzata van. Az első az, aki az önzést idézi elő. Ez a Midgard kígyó, amely által a luciferi szellem befolyása az asztráltestben jut kifejezésre: a másik az, ami az emberi megismerésbe belekeveri a valótlant. A fizikai síkon élő embernél ez úgy jelentkezik, hogy ami a szellemében él, az nem egyezik a külvilággal. Ez valótlan. Az északi embereknél, akik még inkább az asztrális síkon éltek, a mai absztrakt hazugság mindjárt asztrális lényként jelent meg az asztrális síkon. Minden ködösítésnek, helytelen látásmódnak valamely állati lény a kifejezője, itt északon elsősorban a Fenrir farkas. Ez Lokinak a második, az étertestre gyakorolt befolyása, és azt idézi elő, hogy az ember belülről vágyat érezzen arra, hogy megtévessze önmagát, valótlant gondoljon a dolgok felől, azaz: a külvilágban a dolgok nem az igazságnak megfelelő módon jelennek meg számára. Ezt az északi-germán mitológia tehát egy farkasszerű alakkal ábrázolja. Ez a hazugság és minden benső ösztönzésből fakadó valótlanság asztrális képe.

De ott, ahol az ember a külvilággal kapcsolatba lép, Lucifer már találkozik Ahrimannal, így minden tévedés, ami belekeveredik a megismerésbe - a szellemi megismerésbe is - minden illúzió és minden maya, a valótlansághoz való hajlam következménye. Fenrir farkast tehát olyasvalaminek kell tekintenünk, ami azért van az ember körül, mert a dolgokat nem látja igazi alakjukban. Ahol a régi északi emberek számára valami a külső fényből, az igazságból elsötétedett, ott a mitológia a farkasról beszél. Ez az egész északi tudatot áthatja, és láthatjuk, hogy még a külső tényekre is ezt a képet alkalmazzák.

Amikor a régi északi ember meg akarta érteni, amit napfogyatkozáskor látott - természetesen a régi szellemi látás korszakában az ember még másként látott, mint ma, amikor távcsövet használ -, akkor a farkas képét választotta, amint a napot üldözi, és abban a pillanatban, amikor a napot eléri, a napfogyatkozást idézi elő. Ez belső összhangban áll a tényekkel. Ez a terminológia hozzátartozik az északi mitológia nagyszerűségéhez, sőt borzongató nagyszerűségéhez. Ezekre a dolgokra csak utalhatok. De ha heteken át beszélhetnénk az északi mitológiáról, akkor látnák csak igazán, milyen sokoldalúan viszi ezt keresztül az északi mitológiai gondolkodás. Ez azért van így, mert a mitológia a régi szellemi látás eredménye, amelyben azonban az én már mindenütt szerepet kapott.

A mai materialisták azt mondhatják: már pedig ez babona, hiszen semmiféle farkas nem üldözi a Napot. A régi északi, imaginatív ember ugyanis ezeket a tényeket képekben látja, és sok úgynevezett tudományos igazságot sorolhatnék fel, amelyek több ahrimáni befolyást, nagyobb tévedéseket rejtenek, mint amikor ezt az északi szemléletet írjuk le, és azt mondjuk: a farkas üldözi a Napot. Az okkultista nagyobb babonának tekinti a napfogyatkozásnak azt a magyarázatát, hogy a hold eltakarja a Napot. Ez a külső szemlélet számára helyes, éppen olyan helyes, mint az asztrális látás számára a farkas. Sőt az asztrális észlelés helyesebb, mint az, amit a mai könyvekben találunk, mert az utóbbi jobban ki van szolgáltatva a tévedésnek. Ha majd egyszer az ember a külső szemlélet helyett megismeri az igazi tényt, akkor látja majd, hogy az északi mítosznak igaza van. Tudom, hogy a mai felfogás számára valami szörnyen elképesztő dolgot mondok, de azt is tudom, hogy a teozófusok előtt már rá lehet mutatni arra, hol befolyásolja legjobban fizikai világnézetünket maya, csalódás vagy illúzió.

Most Lokinak a fizikai testre gyakorolt hatását vizsgáljuk meg. Ennek eredménye a betegség és a halál. Harmadik sarja tehát betegséget és halált hoz: ez Hel. A mítosz valóban csodásan ábrázolja a Hel, a Fenrir-farkas és a Midgard- kígyó alakjában Loki, vagyis Lucifer befolyását abban a formában, ahogy azt a régi szellemi látás észlelte, amelyet bizonyos szempontból álomszerű szellemi látásnak nevezhetjük. Ha végig követnénk Loki egész történetét, mindenütt azt találnánk, hogy ezek az elbeszélések részletekbe menően is teljesen megvilágítják a tényeket.

Emellett mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy a szellemi látó nem valamiféle allegorikus-szimbolikus jelzésekről beszél, hanem lényekről. Lényeket lát. Csakhogy az északi-germán ember nemcsak Lokiról, a luciferi befolyásról tudott, hanem Ahriman befolyásáról is, aki a másik oldalról jött, sőt többet is tudott, azt ugyanis, hogy az ahrimani befolyás a Loki-hatás következménye. Most abba az időbe kell belehelyezkednünk, amikor az ember még nem a külső, fizikai szemlélettel nézte a világot, hanem a régi szellemi látással, és akkor azt találjuk, hogy a mítoszt ehhez a szellemi látáshoz igazították. Mit mond a mítosz? Loki hatása utolérte az embert, és ezt a Midgard-kígyó, a Fenrir-farkas, és a Hel fejezi ki. Az ember olyan lény lett, hogy szemlélete, a szellemi világba való tiszta, világos betekintése az egyre jobban érvényesülő luciferi befolyás hatására elhomályosult. Abban az időben, amikor ez a szemlélet kialakult, az ember élete a szellemi világba való betekintés és a fizikai síkon lezajló élet között úgy változott, ahogy az ébrenlét és az alvás váltakozik. Amikor belelátott a szellemi világba, azt a világot látta, amelyből született. Az a lényeges, hogy a mítosz szellemi látó tudatból ered. Az emberi tudat tehát váltakozva egyszer betekintett a szellemi világba, másszor nem. Az ember az álomtudat állapotában belelátott a szellemi világba; a nappali ébertudat állapotában vak volt ehhez. így váltakozott az állapota a vakság és a szellemi világba való betekintés között. Úgy váltakozott a tudat, ahogy egy bizonyos kozmikus lény a vak Hödur és a szellemi látó Baldur között.

Az ember hajlamos volt arra, hogy Baldur hatását befogadja, és ennek megfelelően fejlődött volna, ha a Loki- hatást nem fogadta volna be. Ez azonban azt eredményezte, hogy a Hödur-természet győzedelmeskedett a Baldur- természet felett. Ezt a mitológia úgy fejezi ki, hogy Loki hozza a fagyöngyöt, amellyel a vak Hödur megöli a látó Baldurt.

Loki tehát a pusztító hatalom - mint Lucifer, aki az embert Ahrimanhoz hajtotta. Amikor az ember a vak Hödur hatalmába kerül, kialszik a régi szellemi látás. Ez Baldur megöletése. Az északi ember érzi, hogy lassanként veszendőbe ment a Baldur-erő, a betekintés a szellemi világba. Az északi ember a szellemi látás megszűnését úgy élte át, hogy Loki Baldurban megölte ezt a szellemi látást, és csak ezzel a szellemi látással szemben való tehetetlenség maradt meg számára. így a Baldur-, Hödur- és Loki-mítosz azt a nagy világtörténelmi eseményt fejezi ki, hogy a régi zavartalan megismerés fokozatosan megszűnik. Az egyik oldalon van tehát Loki az ő házanépével, a három lénnyel, és a másik oldalon Baldur megöletésének tragikus eseménye.

Az északi mitológiában az tükröződik, amit a szellemtudományból tudunk: a kétféle hatás, a luciferi és az ahrimáni. Ez az, amit a szellemtudomány a régi idők látnoki megismeréseként fog mindig ábrázolni, mint olyan szellemi látásból eredő mítoszt, ami fokozatosan eltűnik.

Túlságosan messzire vezetne, ha ezen a területen tovább is időznénk. De már abból is, ahogy az irányelvet elmondtam, érezhetik a borzongató nagyszerűséget ebben a mítoszban, amelynek nincs párja, mert egyetlen más mitológia sem alkalmazkodott ennyire pontosan a régi szellemi látás tényeihez. A görög mitológia csak emlékezés valamire, amit az emberek az ősidőkben éltek át, és ami abban plasztikus módon kifejezésre jut. A tényekhez való közvetlen kapcsolódás azonban, ahogy az az északi-germán mitológiában kifejezésre jut, nincs meg a görög mitológiában. Ez letisztultabb, az alakok sokkal lekerekítettebben, és éppen ezért plasztikusabban jelennek meg, ezzel szemben azonban az őseredetiség benyomásának elemi erejét elvesztették. Az északi embernek a régi szellemi látásból sokáig megmaradt valami. Európa más részein már régen megszűnt a régi szellemi látás, amikor északon még mindig megőrizték. Csak lassanként, fokozatosan lépett az ember látókörébe kizárólagosan a fizikai világkép. Akkor is, amikor a kereszténység terjedni kezdett, az embernek nagy része előtt igazsággá vált az, ami a Baldur-mítoszban, Baldur halálában kifejezésre jut. Még voltak, akik közvetlenül szemlélhették azt, amit az északi emberek szellemi látással tapasztaltak.

Tehát sokáig létezett még közvetlen látás erről a szellemi világról, és mivel ez annyira elementáris volt, annyira közvetlenül a szellemi látásból származott, a kereszténység elterjedésének kezdetén is megvolt még az a tudat, amely nem lehetett más népeknél olyan erős, mint a régi északi-germán népeknél. Ok ezt érezték: eltűnik minden, amit hajdan átéltünk az isteni-szellemi őshazával kapcsolatban. Északon ez csak akkor tűnt el, amikor az északi-germán ember a kereszténység vigaszát megkapta. Ez azonban nem jelentett számára közvetlen szemléletet. Sokkal jobban átérezte Baldur sorsát, semhogy megvigasztalhatta volna azt, hogy egy Istent kínáltak neki, aki leszállt a fizikai síkra azért, hogy az emberek, akik csak a fizikai síkot tudják észlelni, az Isten-tudathoz felemelkedhessenek.

Elő-Ázsia emberei át tudták érezni a szavakat: "Változtassátok meg gondolkodásotokat, mert a mennyek országa elközelgett", de az északi vidékek emberei ezt nem tudták. Odaát, ahol Krisztus megjelent, csak régi emlékezés élt arról, hogy volt egykor egy ősi szellemi látás. Keleten már 3000 éve tartott a káli-juga, a sötét korszak, amikor az emberek már nem tudtak betekinteni a szellemi világba. Vágyódtak azonban a szellemi világ után és meséltek egy olyan világról, amelybe az ember szellemileg beleláthatott, de most eltűnt a tekintet elől. Ok a szellemi világot a sokkal távolabbi múltban élték át, mint az északi vidék emberei, és már csak emlékezetből tudták, hogy a szellemi világ egykor hozzáférhető volt. Ezért az elő-ázsiai vidékeken jól meg tudták érteni: „Változtassátok meg gondolkodásotokat, mert a mennyek országa elközelgett". Ott megértették, amikor hallották: „A mennyek országa lejött a fizikai síkra, tekintsetek tehát arra a maga nemében egyetlen alakra, aki Palesztina területén meg fog jelenni. Tekintsetek a Messiásra, aki magában hordja azt az Istent, aki által megtaláljátok az összefüggést az Istenséggel, akkor is, ha ti a fizikai síkról nem tudtok felemelkedni. Értsétek meg a palesztinai eseményt, értsétek meg a Krisztus-eseményt". Ezek Keresztelő János mély értelmű szavai.

Az északi embernek másként kellett ezt átéreznie, hiszen jóval többet élt át, mint csupán egy emlékszerű híradást arról, hogy valaha betekintett a szellemi világba. Ezért egy nagy, egészen tragikus horderejű gondolat ragadta meg, az a gondolat, hogy ez a fizikai síkra, fizikai világba való kilépés, az isteni-szellemi világ látásának elvesztése csak átmeneti idő lehet. Ezt az embernek iskolaként kell végigélnie, és igyekeznie kell, hogy minél többet elsajátítson a fizikai világban. Szüksége van erre az átmenetre, ki kell tehát lépnie a szellemi világból: a fizikai világ élményeit mint iskolát kell felfognia. De éppen azért, mert kijárja ezt az iskolát, ismét belép majd abba a világba, amelyből kilépett. Baldur tekintete ismét élettel tölti meg az embert. Más szavakkal: az az északi-germán fejlődésben keletkezett nagy gondolat, hogy a szellemi tekintet elől eltűnt világ látható lesz újból, ez okozta, hogy a fizikai síkon való működést átmeneti időnek érezték.

Beavatottjaik megmagyarázták az északi embernek, hogy ezalatt az átmeneti idő alatt, amíg nem lát bele az ember az isteni-szellemi világba, valami olyasmi megy végbe, ami által az isteni-szellemi világ más lesz, mint amilyennek az ember azelőtt látta. Megértették ezt az emberekkel, amikor kb. így szóltak: te régebben betekintettél az isteni-szellemi világba, láttad ott a nyelv arkangyalát, a rúnák arkangyalát, a lélegzés arkangyalát Odint, és az énség arkangyalát Thort. Kapcsolatban voltál velük, és aki erre felkészül, megszerezheti a képességet, hogy újból bejuthasson a szellemi világba. Ez azonban más lesz, más hatalmak lépnek működésbe, és az emberi nem régi szellemi vezetőinek hatalmi köre és erőviszonyai is megváltoznak. Be fogsz ugyan tekinteni abba a világba, de mást látsz majd, mint amit azelőtt átéltél.

Amit az ember ekkor látni fog, azt jövendőbeli vízióként festették le a beavatottak, olyan vízióként, amely egyszer majd az emberi lélek elé tárul, ha újból betekinthet a szellemi világba, ha látni fogja, milyen sorsuk volt a régi isteneknek, és látja, hogyan léptek kapcsolatba más hatalmakkal. Ezt a jövendőbeli víziót, amit a beavatottak láttak, úgy festették le az embereknek, hogy ami Lucifertől jön, az valóban harcra kel azzal, ami az istentől jön. Ezt a jövendőbeli víziót a beavatottak az istenek alkonyának képében festettek le. Az istenek alkonya, a Ragnarök, tehát az a kép, amelyet a beavatottak, mint jövendőbeli képet az északi-germán emberek szeme elé állítottak. És ismét azt látjuk, hogy ezeket az eljövendő folyamatokat, a legapróbb részletekig menően nem lehet jobban és találóbban ábrázolni, mint ahogy az istenek alkonyának csodálatos képe elénk tárja. Ez ennek a képnek, az istenek alkonyának az okkult háttere.

Milyen lénynek tekintse magát az ember? Úgy kell magát tekintenie, hogy fejlődése forrásaként mindazt felvette, ami a korábbi időkből származik, gondolkodás útján kell felvennie, amit Odintól kapott, de éreznie kell, hogy átment az azt követő fejlődésen. Magába kell fogadnia azokat a tanokat, amelyeket Odinnak köszönhetett. Odin, mint arkangyal lép elébe. Az ő fiává kell tennie magát: be kell lépnie a harcba, mégpedig hamarosan. A beavatott, az ezoterikus iskola vezetője megmagyarázza ezt, főleg az északi embernek, amikor arra az isteni-szellemi lényre mutat rá, aki olyan titokzatosnak tűnik, és aki tulajdonképpen csak az istenek alkonyánál kap egy bizonyos szerepet, mert ő győzi le azt a hatalmat, amely előzőleg Odint legyőzte. Odin megbosszulója különleges szerephez jut, és ezt a szerepet játssza az istenek alkonyában. Ha ezt a szerepet megértjük, feltárul előttünk az északi-germán ember adottságai és a jövő víziója közti csodálatos összefüggés.

Egészen részletekbe menő pontossággal, csodálatos módon jutott mindez kifejezésre az istenek alkonyának nagy víziójában.