"A rózsakeresztes felfogás szerint csak az a tudás számít, mely által hatásosan tudunk beavatkozni az életbe."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A bibliai teremtéstörténet titkai (4)

4. A hét teremtési nap

[A hatnapos mű, mint a Föld múltbeli planetáris állapotainak ismétlése, a fény-szerű megjelenése. Az örvénylő elemi víz-, gáz- és hő-szerű elkülönülése levegő- és víz-szerűvé. A szilárd kiválása a víz-szerűből és a növényiség, a csoport- lélek-szerű felbukkanása. A külső kozmikus erők kapcsolódása a földi léthez. Az állati jellegű kialakulása a levegőben és a vízben.]

München, 1910. augusztus 19.

Azt a képet festettük tegnap lelkünk elé, amelyre a Bibliának ezek a jelentőségteljes szavai utalnak:

„És mondák az istenek: Legyen világosság: és lőn világosság!”

Olyan eseményre mutattunk rá ezzel, mely a Föld fejlődését ábrázolja. Újra csak arra a képre kell utalnom, amikor valaki felébred és lelkéből bizonyos lelki tartalmat hoz felszínre. Ehhez hasonlóan kell elképzelnünk, ahogy az Elohák lelkéből új formában, megváltozott formában előtör az, ami lassanként, fokozatosan kialakult a Szaturnusz-, Nap- és Hold-idők folyamán. És minden, amit a Biblia az úgynevezett hat vagy hét teremtési napról elmond, alapjában véve régi állapotok újjáélesztése, de nem a régi formában, hanem új formában, új alakban való újraéledés. - A következő kérdés, amit felvethetünk: hogyan kell egyáltalán felfognunk annak a realitását, amit a hat vagy hét teremtési nap lefolyásáról megtudunk?

Ezt a kérdést akkor értjük meg legjobban, ha így vetjük fel: képes volna-e a szem, a közönséges szem - de képesek volnának-e egyáltalán olyan érzékszervek, amilyenek a maiak - külsőleg, érzékileg követni azt, amit a hat teremtési nap elmond? Nem volnának képesek rá. Mert azok a történések, azok a tények, melyekről itt tudomást szerzünk, lényegében abban a szférában zajlanak le, melyet elementáris létnek nevezhetünk. Így tehát ahhoz, hogy ezeket az eseményeket meglássuk, a megismerés tisztánlátó fokára, tisztánlátó észlelésre volna szükség. Éppen itt bizonyul igaznak, amiről a Biblia beszél, hogy az érzékelhető az érzékfelettiből származik, és hogy azok a tények, amelyek a Biblia kezdetén állnak, érzékfeletti tények, még ha csak egy fokkal vannak is a mi közönséges tényeink fölött, amelyek ezekből az előbb jellemzett más tényekből származnak. Bizonyos vonatkozásban tehát a tisztánlátás területére látunk be mindazzal, amit a hat teremtési nap értelmében leírunk. Éteri formában és elementáris formában bukkan fel újra az, ami régebben már megvolt. Jegyezzük meg ezt jól, különben nem fogunk megfelelő módon tájékozódni tudni mindabban, amit a Genezis monumentális szavai voltaképpen jelentenek. Tehát számíthatunk rá, hogy új formában látjuk felbukkanni mindazt, ami a régi Szaturnusz-, Nap- és Hold-lét alatt lépésről-lépésre kialakult.

Vessük fel ezért előbb a kérdést: milyenek is voltak azok a különleges állapotok, amelyek a fejlődésnek ezen három planetáris formájában uralkodtak? Azt mondhatjuk: a régi Szaturnuszon minden egyfajta ásványi állapotban volt. (Ennek utánanézhetnek „A szellemtudomány körvonalad című könyvemben.) Ami a Szaturnuszon az emberről, mint kezdeti létforma már megvolt, amiből egyáltalán a régi Szaturnusz tömege állt, bizonyosfajta ásványi állapotban volt. Nem szabad itt a mai ásványi alakra gondolni, mert a régi Szaturnusz léte még távolról sem volt víz vagy szilárd elemű, csak egymást átható hő-szövedék volt. De a törvények, melyek ezt a hő-bolygót uralták - az tehát, ami a differenciálódást létrehozta, ami az összeszövődést rendszerezte - a törvények azonosak azokkal, melyek ma a sűrű, a szilárd ásványvilágban uralkodnak. Ha tehát azt mondjuk: ásványi állapotban volt a Szaturnusz is, az ember is, tudnunk kell, hogy az nem a maihoz hasonló, szilárd formájú ásványi állapot volt, hanem a szövődő hőn belüli állapot, de törvényei ásványiak voltak.

Ezután következik a Nap-állapot. Még ezt is úgy kell felfognunk, hogy a Nap tömegéről még nem vált le az, amiből később a Föld lett. Mindaz, ami ma Föld és Nap, úgyszólván közös test, egy kozmikus test a régi Nap idején. Ezen a régi Napon belül - ami a korábbi Szaturnusz-állapothoz képest sűrűsödés - kialakult a gáznemű, úgyhogy az egymásba szövődő hőszerűn kívül van egy egymáson átáradó, törvényszerűen összeilleszkedő gáz- vagy levegő-forma. Ugyanakkor azonban - mintegy a hőszerűnek fényszerűvé való ritkulásaként - van felfelé menő irányban egy új képződmény is: a fényszerű kisugárzása a világűrbe. Amit planetáris fejlődésünk lényeinek nevezhetünk, az a régi Nap-állapot ideje alatt a növény fejlődési fokára lépett. Ne gondoljuk itt sem, hogy a régi Nap-állapot idején a növény mai formája megtalálható; legyünk tisztában vele, hogy csak a mai növényvilágban uralkodó törvények működnek, azok a törvények, melyek meghatározzák, hogy ami gyökérjellegű, az lefelé, ami virágjellegű, az felfelé növekedjék. Tudnunk kell tehát, hogy ezek a törvények érvényesültek a régi Nap-állapotban a levegő és hőelemben. Szilárd növényforma természetesen nem alakulhatott ki, hanem azokat az erőket, amelyek a virágot felfelé, a gyökeret lefelé növesztik, úgy kell elgondolni, hogy egy levegőszerű képződményben működnek; úgyhogy a régi Nap-állapotot fényjellegű, a magasságban felvillanó virágformáknak kell elképzelnünk. Gondoljanak el egy gázgömböt, benne működő fényt, eleven, felfelé törő fényt, amely - miközben felfelé tör - a gázneműt fényvirággá formálva bontja ki, s ugyanakkor arra törekszik, hogy lenn tartsa azt, ami fel akar villanni, viszont a régi Napot a középpont irányában összetartja. Ilyen a fény, hő és levegő belső működése a régi Nap-állapotban. Az ásványi törvényszerűség megismétlődik, hozzájárul a növényi törvényszerűség, és az, ami az emberből itt megjelenik, még maga is csak növény-jellegű állapotban van.

Hol találhatnánk ma valamit, ami - ha nem is teljesen, de bizonyos vonatkozásban - hasonló ehhez a növény-jellegű szövődéshez a régi gáz-, hő-, fény- Napkorongban? Ha az ember körülhordozná mai érzékszerveit a világegyetemen, természetesen nem találna semmi ehhez hasonlót. A régi Nap bizonyos időszakában mindez fizikailag is létezett, vagyis: olyan fizikaiságban, mely a gáz sűrűségéig terjedt. Ez ma fizikai formában egyáltalán nem jelenhet meg. Az a létforma, mely akkoriban fizikailag is működésben volt, ma csak akkor jelenik meg az ember előtt, ha a tisztánlátó észlelőképesség az érzékfeletti világra irányul; oda, ahol külső fizikai növényeink szellemi alaplényei vannak; ezeket, mint a növények csoportszellemét ismertük meg az elmúlt évek során. Ismeretes, hogy a mögött a növény-jelleg mögött, amit ma fizikai érzékeinkkel felfogunk, van valami, amit csoportszellemnek nevezhetünk. Ma csak tisztánlátó tudattal lehet őket a szellemi világban megtalálni. A növények csoportszellemei ott nem egyes növényi egyedekként vannak jelen, mint a külső növények, melyek a földből nőnek ki, hanem megközelítően minden fajtának - tehát a rózsának, mint fajtának, az ibolyának, mint fajtának, a tölgynek, mint fajtának - egy-egy csoportszelleme van. Nem kereshetünk tehát a szellemi világban minden egyes növényhez egy hozzátartozó külön szellemi lényt, hanem a fajták csoportszellemét kell keresnünk. A növényfajták a mai szegényes, absztrakt gondolkodás számára nem egyebek, mint absztrakciók, fogalmak. Így volt ez már a középkorban is, és éppen, mert már akkor sem tudtak semmit arról, ami a fizikaiság alapjaként a szellemiben él és hat, azért támadt a nevezetes vita a realizmus és a nominalizmus között, vagyis, hogy az, ami mint fajta létezik, csak név-e, vagy szellemi realitás. A tisztánlátó tudat számára ez az egész vita tökéletesen értelmetlen, mert hiszen ha túltekint Földünk növénytakaróján, a növény külső fizikai formáján áthatolva a szellemi világba jut. Ebben a szellemi világban valóságos, reális lények élnek: a növények csoportszellemei: és ezeknek a csoportszellemeknek a realitása semmiben sem különbözik attól, amit mi a növények fajtáinak nevezünk.

Abban az időben, amikor a régi Nap levegő-, hő- és fénygömbje kiteljesedésének tetőpontján állt, amikor ott a fényjátéka feldobta a gáz-felszínre a növényi lét fényben szikrázó virágformáit, azok a formák voltak ott jelen, mégpedig fizikai formában, amiket ma már csak mint a növények fajtáit lehet megtalálni a szellemi világban. Jegyezzük meg jól és alaposan, hogy annak idején a régi Nap-lét alatt a növényfajták - mindannak a fajtája, ami ma zöldellő-virágzó fa- és bokorformában Földünk takarója - a régi Napot teljesen a csoportszellemek jellegének értelmében, a fajták értelmében hatották át.

Az ember is - már amennyire akkor létezett - ilyen növény-jellegű állapotban volt. Nem volt képes arra, hogy bensejében képzeteket alkosson, hogy tudatában életre keltse a körülötte történő dolgokat; éppannyira nem volt képes erre, mint amennyire egy mai növény sem tudja tudatállapotig emelni azt, ami körülötte történik. Az ember maga is növényi létfokon volt és az akkori ember testi mivolta is hozzá tartozott a villózó fényformákhoz, melyek a gázból álló Nap-gömbben kergetőztek. Annak ugyanis, hogy a tudat legkezdetlegesebb formája létrejöjjön, valami egészen különös feltétele van a Kozmoszban. Amíg Földünk léte a Nap létével össze volt kötve, addig tehát, míg - nagy vonásokban szólva - a Nap fénye nem kívülről esett a Földgömbre, addig nem fejlődhetett ki a Föld-jellegű lényekben az, amit tudatnak lehet nevezni. Nem hathatta át addig a fizikai és étertestet az asztráltest, ami pedig a tudat-jelleg előfeltétele. Ahhoz, hogy a tudat-jelleg megjelenhessen, valami szétválásnak, valami hasadásnak kellett történnie, valaminek ki kellett válnia a Nap-jellegűből. És ez Földünk harmadik fejlődési korszakában, a Hold-állapotban történt meg.

Az után, hogy a régi Nap kora lejárt és átment egy kozmikus éjszakához hasonló állapoton, újra feltűnt az egész képződmény, de most már úgy, hogy éretté vált arra, hogy kettősségként jelenjen meg. Mégpedig olyanformán, hogy minden, ami Nap-jellegű volt, önálló égitestként vált ki, és a régi Hold - ahol elemi állapotaink közül csak a víz-, levegő- és hő-jellegű volt meg - a Nap-jellegűn kívül álló égitestként maradt vissza. A régi Hold volt az, ami az akkori Földnek felelt meg, és a rajta élő lények csak a kívülről felfogott Nap erejénél fogva tudták felvenni az asztráltestet, és így tudták kifejleszteni a tudatjelleget, vagyis: így voltak képesek belső élményként visszatükrözni azt, ami körülöttük végbement. Az állat-foknak, a belső élettel bíró állat-jellegnek, a tudathordozó lény-jellegnek tehát az a feltétele, hogy a Föld- és Nap-jelleg elváljon egymástól. Az állat-jelleg a régi Hold idején jelent meg, és maga az ember - testi mivoltát illetően - állati létformáig emelkedett. (Az erre vonatkozó részleteket „A szellemtudomány körvonalai” című könyv írja le.)

Látjuk tehát, hogy ez a három állapot, amely Földünk létesülését megelőzte és előfeltétele volt a Földdé-válásnak, hogyan függ össze törvényszerűen. A Hold-állapotban a gázneműhöz hozzájött még a cseppfolyós, a vizes elem az egyik oldalon és egy hangjellegű, egy felcsendülés a másik oldalon; egy zengés, amit tegnap, mint a fény-állapot kifinomulását jellemeztem. Ez a fejlődés megközelítő leírása.

Ami az említett három állapot alatt történt, az most újra feléledt az Elohák emlékezetében, újra előbukkant - mint tegnap láttuk - előbb kusza, zilált állapotban; ezt jelöli a Biblia azokkal a szavakkal, amelyeket tegnap közelebbről jellemeztem, a Tohu-va-bohu-val. Azok az erősugarak, amelyek egy középpontból kifelé és a külső környezetből befelé sugároztak, magukba zárták az egymáson keresztülhatoló három elemi állapotot, a levegőt, hőt és a folyékony, víznemű elemet. Most együtt voltak, elválasztatlanul, míg régebben már elkülönültek egymástól. Már a Napon szétváltak a régi Hold-állapot idején is, amikor a hő-, gáz- és vízjellegű különvált. Most, a Tohu-va-bohu idején, tarka összevisszaságban voltak, keresztül-kasul buzogtak át egymáson, annyira, hogy a Földdé-válásnak ebben a kezdeti szakaszában nem lehetett különbséget tenni a vízszerű, a gázjellegű és a hőszerű elemek között. Mindezek áthatották egymást.

Az első, ami ezután bekövetkezett, az volt, hogy ebbe a kusza összevisszaságba belevillant a fényjelleg. És akkor abból a lelki-szellemi tevékenységből, amit mint kozmikus gondolkodást írtam le, kibontakozott az a tevékenység, mely az elemek rendezetlen tömegében elválasztotta a régi gázneműt a régi cseppfolyós elemtől. Ezt a momentumot, amely úgyszólván a fény létesülését követte, jegyezzék meg kérem nagyon pontosan. Ha száraz prózára fordítva mondanánk el azt, ami itt történt, azt kellene mondanunk: miután a fény belecikázott a Tohu-va-bohu-ba, az Elohák elválasztották egymástól azt, ami már régebben is gáz-szerű volt, attól, ami régen víz-szerű volt, úgyhogy újra meg lehetett különböztetni azt, aminek az állapota gáznemű volt, a régebbi értelemben vett vizes állapottól. Az a tömeg tehát, amely a három elemi állapot összekeveredése volt, most szétvált, éspedig úgy, hogy két dolog jelent meg: az egyiknek levegő jellege volt és az volt a jellegzetessége, hogy minden irányba szétterjedt; a másik, jellege szerint összetapadó, összesűrűsödő volt. Ez a vizes elem. Az a két állapot azonban, amiről itt szó van, még nem volt olyan, hogy a mai gáz- vagy levegő-formához és a cseppfolyóshoz lehetne hasonlítani. A víz lényegesen sűrűbb volt, rögtön látni fogjuk, miért. Ami levegő, az ezzel szemben olyanforma volt, hogy ha akkori minőségének jellegét meg akarjuk közelíteni, legjobb ha elképzeljük, hogy a levegőben a víz-jellegű gázneművé, gázformájúvá alakul és felhő-alakban igyekszik felszállni, hogy azután eső formájában újra lecsapódjék; az egyik elem tehát felszálló, a másik leszálló. Nedvesség mindkettőben van, csak az egyik nedvesség tendenciája a gőz-szerűvé válás, a felhőként való felfelé törekvés, a másik a leömlés, a felületet formáló lecsapódás felé tendál. Ez persze csak hasonlat, amit itt elmondok, hiszen mindez az elementáris síkon játszódott le.

Ha jellemezni akarjuk azt, ami a továbbiakban történt, akkor ezt kell mondanunk: az Elohák, kozmikus gondolkodásuk révén létrehozták a két elementáris állapot szétválását. Az egyiknek az volt a tendenciája, hogy felfelé törjön, gőzformájúvá váljék - vagyis a cseppfolyós átalakulása gázneművé - a másiknak az, hogy leömöljön, vagyis egy mind sűrűbbé tömörülő vízállapot. Ez az a tényállás, amit modern nyelveken így fejeznek ki:

„Az istenek cselekedtek valamit a fenti és a lenti vizek között”

Éppen az előzőkben mutattam be, hogy mit cselekedtek az istenek. Azt tették a vizekkel, hogy az egyik elem tendenciája felfelé törekvő, a másiké a középpont felé tartó lett. Nincs itt szó semmi kézzel tapinthatóról, hanem két erő-jelleg szétválasztásáról, amint azt imént jellemeztem. Ha külsőséges hasonlatot keresünk rá, azt mondhatjuk: az Elohák úgy fejtették ki hatásukat, hogy a vizek egyrészt felfelé vonuljanak, felhőformát igyekezzenek felvenni, a világ térségébe áradjanak szét, és hogy másrészt a Föld felületén akarjanak összegyűlni. A szétválasztás jellege tehát eszmei. Ezért azt a szót is, mely a Genezisben ezt a szétválást jelzi, eszmei értelemben kell felfogni. Tudják, hogy a latin Bibliában a firmamentum szó szerepel ezen a helyen. A Genezis-ben ez a szó: „rakiah”. Semmi esetre sem jelent ez a szó olyasmit, amit úgy kell értelmezni, mintha érzékelhető volna, hanem két erő irányának egymástól való eltávolodását jelenti.

Azt érintettük ezzel, amit a Genezis, mint második mozzanatot ábrázol, úgyhogy ha ezt a magunk nyelvére akarnánk fordítani, azt kellene mondanunk: az Elohák az egymáson átörvénylő elemi állapotokon belül először a levegőt választották el a cseppfolyós elemtől. S ez egészen pontosan visszaadja azt, amiről szó van: a levegőbe törekvőt - ami természetesen magában foglalja a gáz- és vízjellegűt - és a szilárdabba tömörülőt választották szét az Elohák. Ez a második mozzanat a teremtéstörténetben.

Haladjunk most tovább a következő mozzanathoz. Mi történik akkor? A kifelé irányított, kisugárzó, felhőformálásra törekvő elem olyan állapotba került, ami bizonyos módon, durvább formában, egy korábbi állapot ismétlődése, azé az állapoté, mely a Napon jelent meg. Ami befelé törekedett, ami bizonyos vonatkozásban azt ismétli meg, ami cseppfolyóssá sűrűsödött a régi Holdon, az most tovább differenciálódik. És ez az újabb osztódás az, ami a Föld létesülésének harmadik mozzanata. Azt mondhatjuk, hogy a második mozzanatban az Elohák elválasztották a légneműt a cseppfolyóstól. Ugyanígy választják szét a harmadik mozzanatban a cseppfolyóson belül azt, amit ma, mint vizet ismerünk, és azt a valamit, ami azelőtt még nem létezett: a szilárdat. Csak most jelenik meg a szilárd. A régi Hold-állapotban még nem volt meg ez a szilárd, ez a Föld-jellegű. Most válik ki a cseppfolyósból. A Föld-létesülés harmadik mozzanata tehát sűrűsödési mozzanat és azt kell mondanunk: ugyanúgy, ahogy az Elohák a második mozzanatban a levegő elemet elválasztották a vizes elemtől, most, a harmadik mozzanatban a régi Hold-szubsztancián belül az új vízjellegűt választják el a Föld-jellegűtől, ami most, mint valami egészen új jelenik meg. Mindaz, amit eddig vázoltam, alapjában véve már régebben is megvolt, csak más formában. Új csak a földszerűség, a szilárd elem, ami most, a Genezis harmadik mozzanatában jelenik meg; az új csak a vízjellegűből kiváló földszerűség. Ez teszi csak lehetővé, hogy megújult formában mutatkozzék meg az, ami már régebben megvolt.

Mi alakul ki most először? Az, ami már a régi Napon kialakult, amit úgy írtunk le, mint a Nap ritka gázelemében kisarjadó növény-jelleget; ez aztán a régi Holdon a víz elemben megismétlődött; persze a mai értelemben vett növényformák még ott sem voltak meg. Ez aztán csak a harmadik mozzanatban ismétlődik meg, magában a földelemben. A növény-jelleg a földelemben ismétlődik meg újra. Ezt csodálatosan mondja el a Biblia. Hogy a napok mit jelentenek, azt később fogom leírni, most a fény-hatásról, a levegő-hatásról, a víznek a szilárd elemtől való elkülönüléséről beszélek. A szilárd elem most önmagából hozza létre a növény-jellegű megismétlődését. Csodálatosan szemléletes az a mód, ahogyan a Biblia elmondja, hogy a növény-jellegű kisarjad a föld-szerűségből, miután az Elohák elválasztották a földelemet a vízelemtől. A növény-jelleg kisarjadása az úgynevezett harmadik teremtési napon, tehát a szilárd elemben - mintegy kozmikus emlékezésként - való megismétlődése annak, ami már a régi Nap-állapotban jelen volt. Az Elohák kozmikus gondolkodásában most szilárd állapotban, mint növény-szerűség bukkan fel az, ami a régi Napon gáz-állapotban volt meg.

Minden megismétlődik, más formában. Ez még mindig nem az az individuális állapot, ami a mai Földön van. Ezért hangsúlyoztam nyomatékosan, hogy azok az egyes individuális növényformák, melyeket ma a külső érzékelhető világban látunk, a régi Nap-állapotban még nem léteztek, még a régi Hold-állapotban sem, és még most ebben a Föld-állapotban sem, amikor ez a növény-jellegű a földelemben megismétlődik. De megvoltak a növények csoportszellemei, az, amit ma a növények fajtáinak nevezünk, és ez a tisztánlátó tudat számára egyáltalán nem absztrakció, hanem olyasvalami, ami a szellemi világban jelenlevő valóság. Ez ismétlődésként megmutatkozott akkor az érzékfeletti szférában. Ezért írja így le a Biblia. Érdekes, hogy a bibliamagyarázók mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal a kifejezéssel, melyet így fordítanak:

„Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet, az ő neme szerint.”

Úgy kellene mondani: fajtánként. íme, ez a magyarázata. A csoportszellem alakjában volt meg, fajtánként, még nem individuálisan, mint ma. A növényvilág kisarjadásának egész leírása az úgynevezett harmadik teremtési napon, érthetetlen marad, ha nincs segítségünkre ez a csoportszellem-jelleg. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ott akkor nem a mai értelemben vett növények sarjadtak, hanem egy lelki, kozmikusán gondolkodó tevékenységből fakadtak a fajta-formák; más szavakkal: a növényvilág csoportszellem-jellege sarjadt ki. - Azt találjuk tehát, hogy abban a mozzanatban, amit az úgynevezett harmadik teremtési nap ábrázol, mikor az Elohák a víz-szerűből kiválasztják a szilárdat, a negyedik elemi állapotot, ebben a szilárd állapotban - amely persze elemi alapformájában a külső szem számára még nem lett volna látható, hanem csak a tisztánlátó tudat láthatta volna - megismétlődnek a növényiség fajtaformái.

Az állati lét még nem ismétlődhet. Elmondtuk már, hogy csak a régi Hold-állapot idején jelenhetett meg, amikor egy kettőség jött létre, amikor a Nap-szerű kívülről kezdett hatni. A Hold-leválás folyamatának kellett tehát előbb megismétlődnie, mielőtt a növényi lét állat-fokra tudott volna felfejlődni. Ezért történik most, a harmadik teremtési nap után, utalás arra, hogy hogyan kezd működni a Föld körzetében a külső Nap-jelleg, Hold-jelleg, csillag-jelleg; hogy hogyan kezd működni az, ami kívülről befelé sugárzik, ami kívülről küldi erőit befelé. Azzal a működéssel szemben, amelyet az előzményekben, mint a planetáris állapotból magából való kisarjadást láttunk, most azt látjuk, hogy ehhez a működéshez hozzájárul valami, ami kívülről sugárzik rá, valami, ami az ég térségeiből jön. Más szavakkal, valahogy így kellene folytatni a szóban forgó folyamat ismertetését: magának a Földgömbnek föld-erői mellé - a Földgömb csak annyit tud megismételni magából, mint egységből, amennyit korában, mint egység képes volt létrehozni - a Földgömbnek ezen erői mellé az Elohák működésbe hozták kozmikus gondolkodásukban azokat az erőket, melyek a külső világűrből áramlottak le a bolygóra. A földi léthez hozzákapcsolódott a kozmikus lét. Ne is lássunk most még mást a negyedik teremtési nap leírásában, mint ezt!

Mi történt mármost a kívülről jövő besugárzás következtében? Nos, természetesen meg tudtak ismétlődni - de megváltozott formában - azok a folyamatok, amelyek már a régi Hold-állapotban megvoltak. A régi Hold-állapotban kialakult az, ami, mint állatszerűség a levegő-jellegű és vizes elemben lehetséges volt. Mindaz, ami képes volt levegőben és vízben élni, az, mint állatszerűség kialakult; ez ismétlődhetett most legelőbb. Csodálatos szakszerűséggel mondja el a Genezis úgynevezett ötödik teremtési napja, hogy hogyan kezdődik meg levegőben és vízben a nyüzsgés. Ez a régi Hold-korszak ismétlődése, csakhogy magasabb fokon, Föld-jellegűben, új formában.

Látják kedves Barátaim, ez itt egyike azoknak a dolgoknak, ahol antropozófiai törekvéseink mélységes tiszteletté alakulnak át ezekkel az ősi dokumentumokkal szemben, ahol az ember antropozófiai szemléletét érzéssé szeretné áthangolni, a bensőséges hódolat és csodálat érzésévé ezek iránt az ősi kútfők iránt. Amit a tisztánlátó tudat nyomon követ, azt grandiózus, őserejű nyelven adja vissza ez az ősi kútfő; itt újra megtaláljuk, amit már előbb tudtunk: hogy - mikor a kívülről való besugárzás megtörtént - megismétlődhet az, ami a régi Hold-állapotban légnemű és folyékony elemben már megvolt. Mit jelentenek az ilyen, lelkierőket ébresztő megismeréshez mérve azok az észokokkal alátámasztott ellenvetések, amelyeket ezekkel a dolgokkal szemben fel szoktak hozni? Mit jelent mindenekelőtt az az ellenvetés, amely azt szeretné bizonyítani, hogy ezek a dokumentumok primitív korokban jöttek létre és, hogy az emberi megismerés akkoriban gyermeki fokon állt? Szép kis gyermekded szemlélet az, amit mi képességeink legfelső határán fedezünk fel ezekben a kútfőkben! Nem kell-e elismernünk, hogy azok, akiktől ezek a dokumentumok származnak, ugyanannak a szellemiségnek voltak birtokosai, amely egyes-egyedül képes ma arra, hogy felérjen ehhez a kinyilatkoztatáshoz? Nem szólnak-e érthető nyelven ezek a régi tisztánlátók, amikor hátrahagyták nekünk ezeket a dokumentumokat? Annak megismerése, ami bennük le van fektetve, önmagában véve bizonyíték arra, hogy ezeknek a dokumentumoknak a szerzői régi inspirált tisztánlátók voltak. Igazán nincs szükségünk történelmi bizonyítékokra. Bizonyítékot csak az szolgáltat, hogyha megtanuljuk, amit ezek a kútfők elmondanak.

Ha így fogjuk fel a dolgot, akkor azt mondjuk: valami új csak az ötödik mozzanat után - az úgynevezett ötödik teremtési nap után - következhetett be. Mert az, aminek ismétlődnie kellett, az most már megismétlődött. Maga a földszerűség, ami, mint új elem jelent meg, most benépesülhetett az állat-jel- legűvel és valamennyi új képződménnyel. Tehát nagyszerű tárgyilagossággal tárul elénk, amint megjelenik az úgynevezett hatodik teremtési napon az, ami létével a föld-jellegűhöz kötődik, mint új elem. Az az állat-jelleg, amiről azt mondja az írás, hogy a hatodik teremtési napon keletkezik a Földön, a föld-jelleghez van kötve, új elemként jelenik meg. Látjuk tehát, hogy egészen az ötödik teremtési napig az előzmények ismétlődnek magasabb fokon, új formában, de a földi jellegű lények csak a hatodik teremtési napon jelennek meg, akkor tagozódik be az, ami csak a Föld-jelleg feltételei között lehetséges.

Ezzel - azt mondhatnám - felvázoltam a hat teremtési nap körvonalait. Feltártam, hogy azoknak, akik a maguk mélységes bölcsességét belerejtették a hat teremtési nap leírásába, feltétlenül tudomásuk kellett, hogy legyen arról: mi az az új elem, ami kisarjadt. Mint ahogy tudatos volt az ő számukra az is, hogy miért csak itt, a Föld-jellegen belül tudott megjelenni az, ami az embert lénnyé teszi. Tudjuk, hogy mindaz, amit az ember a régi Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotban végigélt, a tulajdonképpeni emberré válás előkészítő stádiumait képviseli. Tudjuk, hogy a régi Szaturnusz-lét idején az emberből még csak a fizikai test alapja jött létre. A régi Nap-állapotban kapcsolódott ehhez az éter- vagy élettest alapja, a régi Hold-állapot alatt az asztráltesté. Ami az úgynevezett ötödik teremtési nap végéig megismétlődött, az asztralitást hordozott magában. Minden lény-jellegűnek volt asztralitása. Az, hogy az én-t - az ember-lény negyedik tagját - beleállítsák ebbe az egész fejlődési folyamatba, csak az után vált lehetségessé, hogy a Föld-jelleg előfeltételei teljesen készen álltak. Az Elohák tehát az úgynevezett öt teremtési napon át megismételték magasabb fokon a megelőző állapotokat és ebben az ismétlésben előkészítették a Föld-jelleget. Csak akkor volt birtokukban - éppen, mert az ismétlődés formája új - egy olyan lény-burok, melybe az emberi alakot bele tudták formálni, és ez volt az egész fejlődés megkoronázása.

Ha egyszerűen csak ismétlődés történt volna, az egész csak asztrális-állati fokig fejlődhetett volna. Mivel azonban kezdettől fogva mindig beleáramlott valami az ismétlődés momentumába, amiből végül is kibontakozott a Föld-jelleg, utoljára megjelent az, amibe a hét Eloha bele tudta árasztani mindazt, ami bennük élt. Jellemeztem már, hogyan élt ez bennük; úgy valahogy, mint hogyha hét ember egy csoporthoz tartozna, mindegyikük valami mást tanult, tudásban tehát különböznek egymástól, de a cél, aminek érdekében munkálkodnak, azonos. Ugyanazt az egy dolgot akarják létrehozni. Mindegyikük azzal járul hozzá, amit legjobban tud. Ezáltal közös mű jön létre. Külön-külön nincs elegendő erejük ahhoz, hogy ezt a művet megalkossák, valamennyiüknek együttvéve van. Mit mondhatunk hét olyan emberről, akik egy közös művet alkotnak? Azt mondhatjuk, hogy úgy formálják meg alkotásukat, hogy az hasonmása legyen annak a képnek, amit művükről kialakítottak. Ezt kell, mint legjellegzetesebb vonást szemünk előtt tartanunk, hogy a hét Eloha együttműködésének az volt a célja, hogy végül létrehozzák munkálkodásuk koronáját és emberi formát öntsenek abba, ami azért tudott az előzmények megismétlődéséből létrejönni, mert minden magában hordozta valami újnak a lenyomatát. Ez az oka annak, hogy a Genezis nyelvezete hirtelen egészen megváltozik. Eddig mindent határozott formában fejezett ki: „... az Elohák teremtették”, „az Elohák szóltak”, stb. Olyasmiről van szó, amiről úgy érezzük: ezek eleve elhatározott dolgok. Most, amikor a Földdé-válás megkoronázásának kell bekövetkeznie, egyszerre új nyelvezet szólal meg: „lássunk hozzá” ... - ha a szokásos fordításhoz tartjuk magunkat - „lássunk hozzá, teremtsünk embert”. Úgy hangzik ez, mintha tanácsot tartanának ők heten, éppúgy, ahogy ez már szokás, ha az emberek valami közös művet akarnak létrehozni. Kiviláglik ebből, hogy mikor végül megjelenik a fejlődés művének koronája, ebben az Elohák együttműködésének eredményét látjuk; a közös műhöz mindegyikük hozzájárul azzal, amit tud és végül megjelenik az ember éteri formája, mint azoknak az erőknek és képességeknek kifejezése, melyeket az Elohák a régi Szaturnusz-Nap-Hold korszak alatt maguknak megszereztek.

Ezzel valami rendkívül fontos dologra utalunk. Ezzel úgyszólván azt érintettük, amit emberi méltóságnak nevezünk. Bizonyos korok vallásos tudata egyes szavakhoz fűződő érzületében akkoriban sokkal pontosabban átérezte, mint ma, hogy hogyan is áll a dolog tulajdonképpen. Az ó-héber bölcs is ismerte ezt az érzést. Ha érzéseivel a hét Eloha felé fordult, úgy tűnt neki, mintha minden alázat és tisztelet ellenére, amivel feltekint rájuk, valamit azt mondatná vele: az ember hatalmasság ebben a világban, mert hét tevékenységnek kellett összefognia azért, hogy létrehozza őt. Istenek célja az ember földi alakja. Érezzék át ezeknek a szavaknak teljes súlyát: istenekhez méltó cél az emberi alak a Földön! Mert, kedves Barátaim, ha átérzik ezeknek a szavaknak teljes súlyát, akkor azt fogják mondani: olyan valami ez az emberi forma, amelyért minden egyes lélek mérhetetlen felelősséggel tartozik; kötelessége, hogy a lehető legtökéletesebbé tegye. A tökéletesedés lehetősége abban a pillanatban adatott meg, amikor az Elohák arra a közös elhatározásra jutottak, hogy minden tudásukat egyetlen célra összpontosítják. Ami istenek öröksége, az átszáll az emberre azért, hogy a legtávolabbi jövőig fejlessze, egyre tökéletesebbé. Türelemmel és alázattal, de egyben erővel érezni ezt a célt: ez legyen eredményeink egyike, amelyek ebből a kozmikus szemlélődésből fakadnak, amelyet a Biblia monumentális kezdő szavaihoz fűzhetünk. Eredetünket tárják fel ezek a szavak, egyben célunkat, legmagasabb eszményünket jelölik ki. Érezzük isteni eredetünket, de érezzük egyszersmind azt is, amire „A beavatás kapuja”, a rózsakeresztes dráma akar rámutatni ott, ahol a beavatott már túljutott egy bizonyos fokon, ahol az „ember, éld át magadat”-ban érzi magát. Igaz, hogy átérzi ott emberi gyöngeségét, de ott áll mellette isteni célja is. Már nem veszti el többé önmagát, benseje már nem szikkad ki, hanem felemelkedettnek érzi magát, érzi, hogy belülről éli át önmagát - ha átéli magát, ha át tudja élni önmagát a másik én-ben, amin valami olyan árad át, ami rokon az ő lelkével, mert az az ő saját isteni célja.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként