Ha úgy kísérjük figyelemmel az emberiség fejlődését, ahogyan szellemtudományunk értelmében halad fokozatosan előre, akkor az emberi fejlődés keretei között az tűnik számunkra a legfontosabbnak, hogy az ember az egyes korszakokon keresztül mindig újból testet öltve halad felfelé, a tökéletesség bizonyos magasabb fokára jutva, hogy végül is legbelső világában lassanként a planetáris fejlődés egyes fokozatainak éppen akkor megfelelő célokat változtassa tevékeny erőkké. Egyfelől tehát itt van a fölfelé törő ember, akinek fejlődése során isteni célja lebeg szeme előtt. Másfelől azonban sohasem juthatna olyan magasra, mint ahová fejlődnie kell, ha bizonyos módon nem sietnének segítségére olyan szellemi lények, akik a fejlődés más útjait járták meg a világmindenségben, mint az ember. Időről időre más szférákból érkeznek lények Földünk fejlődésébe - nagyjából így fejezhetjük ki ezt - az emberek fejlődéséhez kapcsolódva, hogy saját emberi színvonalukra emeljék az embereket. Ezt lényegében még Földünk korábbi bolygóállapotairól is elmondhatjuk, - már a régi Szaturnusz-állapot fokán is voltak olyan magasztos lények, a trónok, akik odaáldozták akarat-szubsztanciájukat, hogy az ember fizikai testének első kezdeményét meg lehessen formálni belőle. Ez csak egy példa, nagy méretekben. De mindig szállnak alá az emberhez az emberek fejlődésénél előbbre tartó lények - valóban használhatjuk ezt a kifejezést -, olyan módon kapcsolódva az emberi fejlődéshez, hogy átmenetileg egy ember lelkében, lényében laknak. Úgy is jó, ha azt mondjuk, hogy emberi alakot öltenek, vagy ahogyan általánosabban szokták kifejezni, egy ember lelkét inspirálva járja át a benne megjelenő erő, és így az ilyen isteni erővel áthatott ember többet tehet az emberi fejlődés keretein belül, mint másvalaki.

A mindent azonos szintre hozó, mindent materialista fogalmakkal átható korunk nem szívesen hall ilyesmiket. Mondhatni, hogy korunkban a most elhangzott szemléletnek már csak egy kis maradványa van meg. Azt, hogy egy magasabb régiókból alászállott lény bizonyos mértékben áthatott volna valakit és az illetőhöz szólt volna, a modern ember, ha valaha is azt kívánnák tőle, hogy ezt el is higgye, borzasztó nagy babonaságnak tartaná. De még materialista korunkban is megőrzött az ember legalább egy kis csökevényt belőle, bár tudattalanul a csodákba vetett hitébe burkolja azt és hisz abban, hogy hébe-hóba mégiscsak megjelennek zseniális emberek, lángeszek. A nagy embertömegből a hétköznapi modern tudat szerint is kimagaslanak zseniális emberek, akikről azt mondják, hogy más képességek csíráznak ki lelkükben, mint máskülönben az emberek természetében. Legalább még az ilyen zsenikben hisznek korunkban. De vannak olyan körök is, ahol már a zsenikben sem hisznek és rendeletet akarnak hozni ellenük, mert a materialista gondolkodásmódnak már nincs érzéke a szellemi élet tényei iránt. De széles körben még hisznek a zsenik létezésében. Ha pedig nem akarunk megmaradni az üres hitnél, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség fejlődését továbbmozdítani akaró zseniből az emberi természet másfajta ereje szólal meg, mint amilyenek az átlagember erői. Ha természetesen tekintettel lennénk a zseniális emberek igazi helyzetét ismerő tanításokra, akkor abban az esetben, ha egy ilyen, valamiféle rendkívüli jó, nagy és hatalmas erőtől hirtelen megszállott ember jelenik meg, tisztában lennénk vele, hogy egy szellemi erő szállott alá és foglalta el mintegy azt a helyet, ahol ezúttal ilyen lényeknek kell tevékenykedniük, vagyis az ember belső világában.

Ha antropozófus módon gondolkodunk, már eleve világos, hogy mind a két dolog lehetséges, az ember is fejlődhet felfelé, az isteni magasságok felé és isteni-szellemi lények is szállhatnak alá emberi testekbe vagy lelkekbe. „A rózsakeresztes misztérium”-ban felhívtam rá egy helyen a figyelmet, hogy ahhoz, hogy az emberiség fejlődésében valamiféle jelentőségteljes dolog történjen, egy isteni lénynek úgyszólván egyesülnie kell egy emberi lélekkel és át kell azt hatnia. Ez az emberiség fejlődésének egyik követelménye.

Emlékezzünk rá, - hogy ezt földi szellemi fejlődésünk vonatkozásában megértsük - hogy kezdetben a Föld még egy volt a Nappal, de ma már elvált tőle. Később azután, a távoli ősmúltban, elváltak egymástól. Aki antropozófus, az persze tudja, hogy nem pusztán csak a Föld és a Nap anyagának szétválásáról van szó, hanem a Nappal vagy más anyagi bolygókkal kapcsolatban lévő bizonyos szellemi lényekéről is. Miután a Föld elvált a Naptól, bizonyos szellemi lények kapcsolatban maradtak a Földdel, míg a Nappal más szellemi lények maradtak kapcsolatban, akik további kozmikus fejlődésüket a Földön nem tudták volna befejezni, mert túlnőttek a földi körülményeken. Az tehát tény, hogy bizonyos fajta szellemi lények a Földdel maradtak szorosabb kapcsolatban, más szellemi lények pedig a Napról küldték hatásaikat a földi létbe. A Nap elválása után úgyszólván két színtér létezik, - a földi színtér a maga lényeivel és a Nap színtere a sajátjaival. Éppen azok a szellemi lények lehetnek egy magasabb szférából az ember hasznára, akik színterüket a Nappal együtt a Földön kívülre helyezték. Azok a lények pedig, akik időről időre a földi emberiséghez kapcsolódnak, hogy előbbre vigyék a Föld és az emberiség fejlődését, a Nap színteréhez tartozó szellemi lények köréből érkeznek.

A népek mitológiáiban sokszor megtaláljuk „a Nap-hősöket”, az emberiség fejlődésére a szellemi szférákból ható lényeket. Akit pedig betölt, áthat egy „Nap-hős”, az voltaképpen sokkal több, mint amit külső megjelenésekor mutat. Csalóka a külseje, látszat, ami igazi mivoltát eltakarja, és csak az tudja megsejteni, aki bele tud tekinteni az ilyenfajta természet legmélyén rej-lő mélységekbe.

Az emberiség fejlődésének erről a kettős tényéről mindig is tudtak és tudnak a misztériumokban. Megkülönböztették és meg is különböztetik a szellemi szférákból úgyszólván aláereszkedő isteni szellemeket a Földről felmagasodó, a szellem titkaiba való beavatásra törekvő emberektől. - Milyen lénnyel van dolgunk Krisztus esetében?

Tegnap láttuk, hogy a „Krisztus, az élő Isten Fia” kifejezés egy aláereszkedő lényt jelöl. Ha a keleti filozófia kifejezésével akarnánk illetni, „avatár”-nak, leszálló istennek neveznénk. De csak egy bizonyos időponttól kezdve lenne dolgunk egy ilyen aláereszkedő szellemi lénnyel. Mind a négy evangélista, Máté, Márk, Lukács és János is leírja, mit kell ilyennek tekintenünk. Ez a lény a János-keresztelő pillanatában ereszkedik úgyszólván alá a Nap életének körzetéből a Földre, és egyesül egy emberi lénnyel. Nos, tisztában kell lennünk vele, hogy ez a Nap-lény a négy evangélista értelmében minden más avatárnál, minden más valaha is alászállott Nap-lénynél nagyobb. Megkívánja tehát, hogy vele szemben az emberek közül egy különösen előkészített ember növekedjék fel.

Mind a négy evangélista beszámol tehát az ember fejlődését elősegítő Nap-lényről, „az élő Isten Fiáról”, de arról az emberről, aki vele ellentétesen azért növekszik felfelé, hogy őt magába fogadhassa, róla csak a Máté- és a Lukács-evangélium számol be. Elmondják, hogyan törekszik egy ember harminc évig arra a pillanatra, hogy a Nap-lényt fel tudja venni magába. Mivel pedig ez a lény akit Krisztusnak nevezünk, annyira egyetemes, mindent felölelő szellemi lény ezért nem elegendő csak egyszerűen előkészíteni az aláereszkedő Nap-lény felvételére alkalmas testi burkokat. Arra van szükség, hogy egy egészen különlegesen előkészített fizikai és éteri burok felfelé, az aláereszkedő Nap-lénnyel ellentétesen növekedjék. Amikor megvizsgáltuk a Máté-evangéliumot, akkor láttuk, hogy ezek honnan valók voltak. Az asztráltestet és az igazi én hordozóját azonban nem lehetett egyúttal ugyanannak a lénynek ugyanazokból a burkaiból előkészíteni, akinek a Máté-evangélium értelmében a héber nép 42 nemzetségéből készítették elő a fizikai és az éteri burkát a Nap-lény számára. Különleges előkészítésre volt szükség ahhoz: ezt a célt egy másik emberi lénnyel lehetett elérni, akiről az úgynevezett nátháni Jézus ifjúkoráról beszámoló Lukács-evangélium szól. Láttuk azután, hogy ők kerten, a Máté- és a Lukács-evangélium Jézusa eggyé válnak. Miközben a Máté- evangéliumban leírt testi burkokban előzőleg én-lényként helyet foglaló lény, vagyis Zarathusztra individualitása, 12 éves korában elhagyja a Máté-evangéliumbeli Jézust és a Lukács- evangéliumbeli nátháni Jézusba nyomul át, hogy ott éljen tovább, és asztráltestét és énje hordozóját azokkal a vívmányokkal együtt alakítsa ki, amelyeket a Máté-evangéliumbeli Jézus különlegesen előkészített fizikai és étertestében sajátított el magának, hogy így azután a magasabb alkotóelemek megérlelődhessenek és harminc éves korban fel tudják venni a magasabb körzetekből aláereszkedő szellemi lényt.

Ha az egész folyamatot a Máté-evangélium értelmében akarnánk ábrázolni, azt kellene mondanunk, hogy a Máté-evangélium írója arra irányította tekintetét, hogy milyen fizikai és étertest használható arra, hogy egyszer majd Krisztus járjon- keljen vele a Földön. Abból pedig, amit megtudott, a kérdésre következőképpen válaszolt. Ahhoz, hogy akkoriban elő lehetett készíteni ezt a fizikai és étertestet, arra volt szükség, hogy a héber nép 42 nemzetségén keresztül teljesen kifejlődjenek az egykor Ábrahámba ültetett képességek, és így az átöröklés folytán éppen az a fizikai és étertest jött létre, amire szükség volt. Majd így folytatta a választ. Egy ilyen fizikai és étertest csak akkor áldozhatja oda az eszközeit, ha ezeket előbb a legnagyobb individualitás, Zarathusztra individualitása használta, aki az emberiséget Krisztus befogadására és megértésére készítette elő. Amennyiben ezek az eszközök megadják a fejlődés lehetőségét, akkor 12 éves koráig használhatja őket, utána el kell hagynia a Máté-evangéliumbeli Jézus testét és mintegy át kell telepednie a Lukács-evangéliumbeli Jézus testébe. Ekkor a Máté-evangélium írója elfordítja tekintetét erről a Jézusról és a Lukács-evangéliumbeli Jézusra fordítva azt, 30 éves koráig Zarathusztra életét követi tovább, aki 30 éves korában hozta asztráltestét és én-hordozóját olyan állapotba, hogy már mindet feláldozhatta, hogy a Nap szelleme, a szellemi körzetek lénye birtokba vehesse. Erre mutat rá a János-keresztelő.

Ha most még egyszer visszaemlékezünk a Föld és a Nap szétválására és nem veszítjük szem elől, hogy akkoriban azok a lények váltak el a Földtől, akiknek Krisztus volt a legmagasabb vezetője, akkor azt mondjuk majd, hogy vannak olyan lények, akik hatásukat csak fokozatosan terjesztik ki a Földre, ahogyan Krisztus is csak az idők folyamán tudja érvényre juttatni hatását a Földön. A Nap elválásával azonban még valami más is kapcsolatban volt. Most ismételten elhangzott dolgokra kell újból emlékeznünk, arra, hogy szubsztanciák tekintetében a régi Szaturnusz-állapot egy viszonylag egyszerű, tűz- vagy hő-ál- lapot volt. Levegő és víz még nem volt a régi Szaturnuszon, de még fényéter sem, ezek csak a régi Nap-állapot során jelennek meg. A régi Holdon további sűrűsödésként a folyékony halmazállapot társul hozzájuk, további ritkulásként pedig a hangéter, a Föld élete során pedig sűrűsödésként a földi, a szilárd halmazállapot, ritkulásként pedig az, amit élet-éternek hívunk. A Földön tehát hő, légnemű halmazállapot vagy gáz, folyékony halmazállapot vagy víz, és földi vagy szilárd halmazállapot van, ritkulásként pedig fény-éter, hang-éter és az ismert legfinomabb éter-állapot, az élet-éter.

Nos, a Nap elválásával nem csak a Nap anyagi része vonult ki a Földből, hanem eltávozott egyúttal annak szellemi része is. Fokozatosan, de nem teljesen tér csak vissza újra a Földre. Münchenben, „A bibliai teremtéstörténet titkai” címen tartott előadásaimban (GA 122) ezt már részleteztem, itt tehát csak röviden kívánom említeni. Az ember itt, a Földön, a magasabb, mintegy éteri halmazállapotokból csak a hőt, a hő-étert érzékeli és adott esetben még a fényt is. Amit hangként érzékel, az az éteriségben lévő igazi hangnak csak az árnyéka, anyagivá változtatott alakja csupán. Amikor hang-éterről beszélünk, akkor ezen a csak szellemi hallással meghallható szférák zenéjének hordozó közegét értjük. Bár a Nap - most fizikailag - leküldi fényét a Földre, de ez a magasabb állapot is a Napban él.

Sokszor mondtuk már, hogy nem üres beszéd, ha azok, akik ezt tudják, olyasmiket mondanak azután, mint Goethe:

Szférái közt most s mindörökre
zengi a Nap versenydalát
s a megszabott pályán dörögve
fejezi be rohanatát.

(Faust: Égi prológus. Jékely Zoltán fordítása)

Itt Goethe a szférák harmóniájára, vagyis arra mutat rá, ami a hang-éterben él. Ezt azonban csak úgy élheti meg az ember, ha vagy a beavatás útján halad felfelé, vagy egy Nap-lény száll alá, hogy valamelyik, a többi ember fejlődése eszközéül kiválasztott emberrel közölje azt. Az ilyen embernek elkezd zengeni a Nap, hallhatókká válnak a szférák harmóniái. - A hang-éter fölött van még az élet-éter. Ahogyan pedig a puszta hangnak magasabb, belső, lelkének megfelelő tartalomként a szó, a hangzás vagy az értelem alkotja az alapját, úgy van kapcsolatban az életéter is az Igével, az értelemmel, ugyanazzal, amit Perzsiában később „honover”-nek neveztek és amit „logosz”-nak, a Naplényre jellemző mély értelmű szónak nevez a János-evangélium.

Az Atlantisz utáni fejlődésünk korai időszakaszában éppen Zarathusztra tartozott azok közé az istentől áldott emberek közé, akik az idők folyamán nem pusztán csak mint a süketek álltak a zengő Nap, a megszólaló Nap és lényei előtt. Nem csak egy mítosz, hanem szó szerint igaz, hogy Zarathusztrát is a Nap-logosz tanította. Alkalmas lett arra, hogy magába fogadja a Nap-logoszt. Alapjában véve pedig mik voltak azok a fenséges, lenyűgöző tanok, amelyeket a régi Zarathusztra átadott tanítványainak? Azt mondhatjuk, hogy Zarathusztra volt az eszköz, amelyen keresztül magának a Nap-logosznak a mély értelmű szava, hangja csendült föl. Ezért szól a perzsa legenda a Nap magát Zarathusztra száján keresztül hírül adó szaváról, a napbeli élet mögött rejtőző titokzatos szóról, ezért beszél a Nap asztráltestéről, amikor Ahura Mazdáról szól, de szó van benne a Nap szaváról, igéjéről is, amit azután a „logosz” szóval fordítottak le görögre.

A régi Zarathusztrára tekintve azt látjuk nála, hogy a régi idők során még egy ilyen magas személyiség sem volt annyira beavatott, hogy tudatosan fogadja be azt, ami ekkor az emberhez szól, hogy az ilyen személyiséget mintegy lélekkel hathatja át egy nála magasabb rendű, akihez még nem fejlődött fel. Zarathusztra azért tudott tanítani Ahura Mazdáról, mert feltárult előtte a Nap aurája, felcsendült benne Ahura Mazda szellemi mivolta, mert a Nap logosza, Igéje, a nagy aura, a világ világossága rajta keresztül szólalt meg. A Nap istenének mintegy külső testisége, amely hatásait előre küldte az emberhez, akkor is megvolt már, amikor még nem is volt itt a Földön. A Nap logosza akkor inkább benne volt még. - Zarathusztra szellemében azt mondhatnánk talán, hogy tanítványait arra tanította, hogy legyenek tisztában vele, hogy a fizikai napfény mögött szellemi fény van. Ahogyan a fizikai ember mögött ott van az asztralitása, az aurája, úgy a Nap mögött is ott van a nagy aura. A fizikai Napot azonban szinte egy lény fénytestének kell tekintenünk, aki egykor leszáll majd a Földre, a fizikai Nap bizonyos értelemben a szellemi látással megismerhető külső testisége, amelyen belül még egy belső, lelki része is van. Ahogyan a hang fejezi ki a lelkiséget, úgy hatol keresztül a Nap hangja, a Nap logosza a Nap eszközén, az auráján. Zarathusztra pedig megígérhette az emberiségnek, hogy eljön majd egykor az isteni-szellemi szférákból a nagy aura, a fény-lény, és a fénylény lelke majd a Nap logosza lesz. Ezt mint forrást, mint a Nap aurája és a Nap logosza eljövetelének bölcs megjövendölését, elsőnek a régi Zarathusztránál kell keresnünk.

Korszakról korszakra tovább élt a misztériumokban, hogy megjövendölték az emberiségnek a Nap-Iogosznak, a Nap Igéjének eljövetelét, és mindig ez volt az emberiség fejlődése során magasabbra vágyó emberek vigasza és reménysége. A Nap Földdel egyesült kisebb szellemei pedig, akik alapjában véve a Nap-logosznak, a Nap fényének, aurájának követei voltak, azok mindig pontosan tudták ezt tanítani.

A misztériumok korszakokat felölelő hagyományainak ez volt az egyik oldala. A másik pedig az, hogy tanulják meg az emberek és a gyakorlatban is alkalmazzák, hogy felnövekedhetnek afelé, ami most ereszkedik alá a Földre. A kereszténységet megelőző időkben azonban nem hihették azt az emberek, hogy gyenge, egyedülálló emberként minden további nélkül a Nap leghatalmasabb lénye, a napszellemek vezetője, Krisztus felé növekedhetnek. Ezt az ember egymagában semmiféle beavatással nem érhette el. Ezért írja le a Máté-evangélium, hogy mintegy fölsorakoztatták a héber nép összes életnedvét, hogy egy ilyen ember jöjjön létre, másfelől viszont a Lukács-evangélium 77 fokozattal ábrázolja, hogyan szűrték ki mintegy a legjobbat, ami egy földi ember egyáltalán lehetett, hogy a Földre aláereszkedő legnagyobb lény felé a megfelelő test növekedjék fel.

A misztériumokban természetesen az volt a helyzet, hogy ott úgyszólván gyenge embereket kellett tanítani, rájuk kellett hatni, semmiképpen sem olyan emberekkel volt tennivaló, akik teljes terjedelmében el tudták volna sajátítani azt, ami az emberiségre vár, vagy amit a maga fejlődésével egyedül érhet el valaki. Ezért a régi misztériumokban bizonyos osztályokba sorolták a misztérium-titkokba beavatandókat, hogy különböző módon kerüljenek a titkok közelébe. Voltak, akiknek különösen arra mutattak rá, hogyan éljen az inkább kívül álló ember, mit kell teljesítenie, hogy az aláereszkedő Nap-lény megfelelő eszköze, temploma lehessen. De voltak olyan misztérium-tanítványok is, akiket inkább arra kellett figyelmeztetni, hogy mit kell a léleknek teljes csendben kifejlesztenie magában, ha a Napszellem megértéséhez, megérzéséhez és átéléséhez akar eljutni. El tudják-e képzelni, hogy természetes volt a misztériumokban, hogy vannak tanítványok, akiknek úgyszólván feladatuk volt külső életüket úgy berendezni és ennek megfelelően kora gyermekkoruktól úgy gondoskodni róla, hogy testük olyan irányba fejlődjék, hogy a Nap aláereszkedő szellemének hordozója, temploma lehessen? így volt ez régen és alapjában véve így van újabban is, csak a kívülálló, materialista világszemléletek keretében ezt nem veszik észre.

Képzeljük el, hogy eljött az idő, amikor egy magasabb szellemi lény száll alá a szellemi körzetekből, hogy újból lendületet adjon az emberiség előrehaladásának. Akik a misztériumokban teljesítenek szolgálatot, azoknak ki kell várniuk, mikor következik el az időpont, mert az a feladatuk, hogy megfejtsék az idők jeleit. Teljes nyugalomban, mindenről lemondva és nagy feltűnés nélkül kell kivárniuk azt az időpontot, amikor egy isten alászáll a mennyei magasságokból, hogy előrelendítse az emberiség haladását. Az is feladatuk azonban, hogy a kívülálló emberekre ügyeljenek és így találjanak valakit, akit irányíthatnak és vezethetnek, hogy egy ilyen szellemi lény befogadására alkalmassá tegyék. Amennyiben egy különösen magas szellemi lény ereszkedik alá, az ilyen embert alapjában véve már zsenge gyermekkorától kezdve vezetniük kell, hogy az ő temploma lehessen. Ez meg is történik, csak nem lehet észrevenni. Csak utólag találnak az ilyen emberek életében bizonyos szabályosságokat, amikor az életrajzukat megírják. Még ha életkörülményeik külső oldalának vonatkozásában különbözőképpen írják is le őket, mégis vannak közöttük bizonyos azonosságok. Kimutatható tehát, hogy tekintetünket az emberiség fejlődésének eddigi menetére vetve, itt-ott olyan lelkekre bukkanunk, akiknek még a külső életrajza is bizonyos hasonlóságokat mutat. Ez egyáltalán nem is tagadható, újabban fel is tűnt a kutatóknak. A használatban lévő, de nem túlságosan mélyenszántó tudományos munkákban még táblázatokat is találhatnak ilyen személyiségek életrajzainak hasonlatosságairól. Így például E Jensen, a marburgi egyetem professzora, összeállította az óbabiloni Gilgames, Mózes, Jézus és Pál apostol életrajzaira vonatkozó hasonlóságokat. - E Jensen: „Moses, Jesus, Paulus. Drei Varianten des babylonischen Gottmenschen Gilgamesch. Eine Anklage und ein Appel.” (Mózes, Jézus, Pál. A babiloni istenember, Gilgames három változata. Vád és figyelmeztetés.) 3. kiadás, Frankfurt am Main, 1910. - Nagyon szemrevaló táblázatokat állított össze róluk. Mindhárom személy életéből kiragad egyes egészen jól összehasonlítható vonásokat, amelyekből amellett egészen csodálatosan furcsa, materialista gondolkodás- módunkat elképesztő hasonlóságok derülnek ki. Természetesen azt a végkövetkeztetést vonja le belőlük, hogy a mítoszokat egymásról írták le, Jézus életét írója az óbabiloni Gilgames életrajzából másolta ki, Mózes életrajza egy régi eposz gyenge utánzata csupán. Az utolsó végkövetkeztetés szerint pedig mint fizikai személy egyikük sem létezett, sem Mózes, sem Jézus, sem Pál! Általában nem is sejtik az emberek, hogy a dolgok materialista értelmezése tekintetében hova jutott ma már az úgynevezett kutatás.

Az életrajzok attól hasonlók, hogy már rögtön gyermekkorban ténylegesen vezetni, irányítani kell azokat a személyeket, akik egy isteni lényt fogadnak majd be. Az emberiség és a világ fejlődésének mélyebben zajló folyamataiba tekintve nem is kell ezen csodálkoznunk. Alapjában véve tehát nemcsak az összehasonlító mitológia egy magasabb színvonalú játék csupán, hanem a hasonlatosságok mítoszokból való kierőszakolására vonatkozó összes kéjelgés is. Ráadásul nem derül ki belőle semmi. Hiszen mit használ a megállapítás, hogy a német Siegfried, vagy valamelyik görög vagy más hős életének közös vonásai vannak? Magától értetődő, hogy vannak közös vonásaik. Egyáltalán nem azon múlik, hogyan néznek ki az öltözetek, hanem hogy kik viselik! Nem az a fontos, hogyan zajlik Siegfried élete, hanem hogy milyen individualitás éli meg. Ezek a dolgok azonban csak okkult kutatással állapíthatók meg.

Itt tehát azt kell tekintetbe vennünk, hogy azokat az embereket, akikből templomot építenek egy olyan lénynek, aki magasabb fokra emeli az emberiséget, azokat életük során bizonyos módon vezetik és ezért kell életük alapvető vonásait illetően bizonyos tekintetben hasonló, párhuzamos életpályát felmutatniuk. Ősidők óta ezért mindig voltak a misztérium-templomokban olyan előírások, hogy minek kell történnie ezekkel az emberekkel. Az esszénus közösségekben ezek között az előírások között Jézus Krisztusra vonatkozó előírások is voltak, hogy milyeneknek kellett lennie azoknak az emberi lényeknek, akik a salamoni és a nátháni Jézusként a magasztos Nap-lény Krisztus felé növekednek majd fel.

De nem mindenkit avattak be mindenbe. A beavatottaknak különböző osztályai, fajtái voltak. Voltak, akik különösen azzal voltak tisztában, hogy min kell keresztülmennie egy embernek, hogy az istenhez növekedhessen, hogy az isten befogadására méltó lehessen. Mások arról tudtak, hogyan viselkedik az isten, amikor egy emberben mutatkozik meg, hétköznapi nyelven, ha úgymond lángésznek tűnik. Hiszen ma az emberek azt sem látják be, hogy teljesen hasonló dolgot mutatnak a géniuszok is, amikor az ember hatalmába keríti őket. De ma nem a szellem szempontjából írják az életrajzokat. Mert ha mondjuk Goethe géniuszát a szellem szempontjából akarták volna megírni, akkor érdekes hasonlóságra találtak volna például Dante, Homérosz, Aiszkhülosz géniuszával. De ma nem a szellem szempontjából írják az életrajzokat, hanem kartotékrendszert állítanak fel, ahol cédulák sorakoznak az illető külső életére vonatkozó semmiségekkel, amik sokkal jobban érdeklik az embereket. Goethe életére vonatkozóan ma már kiadós cédulagyűjteményünk van, de arról, hogy ki is volt Goethe, még sincs igazi leírásunk. Ma az emberiség bizonyos vonatkozásban - és igazán roppant gőgösen - képtelen nyomon követni a géniusz fejlődését egy ember személyében, és iparkodnak előráncigálni nagy költőink egyik költeményének legelső, fiatalkori formáját, és különösen nagy tett kimutatni, hogy a versnek ebben az ifjúkori formájában elemi erővel él a frissesség és az eredetiség, amit az emberek későbbi éveik során elvesztenek és megöregednek. E mögött azonban valójában az a tény búvik meg, hogy az öntelt emberek csak a fiatalkorú költőket akarják megérteni és nem akarnak bejárt útjukon a költőkkel tartani. Hallatlanul büszkék rá, hogy fiatalok maradtak, lenézik az öregeket és nem is sejtik, hogy nem az öreg lett „öreg”, hanem ők maradtak csupán gyerekek! Igen elterjedt betegség, de mivel annyira meggyökeresedett, nem kell csodálkoznunk rajta, ha oly kevéssé értik meg, hogy egy isteni lény birtokba vehet egy emberi személyiséget és hogy az ilyen isteni lények alapjában véve mégis hasonló életet élnek különböző emberekben és különböző időkben.

Éppen azért osztották fel különböző osztályokra ezeket a területeket, mert még sok minden hozzátartozik megértésükhöz. Ne csodálkozzunk tehát rajta, hogy a misztériumok bizonyos tagozataiban azt tanították, hogyan készüljön fel az ember arra, hogy egy isteni lényhez növekedjék, más osztályokban viszont azt, hogyan növekedik lefelé a Nap belső lényegének aurájában lakozó fény-lény, az Ige, a Nap-logosz belső világa.

Krisztus tehát a legbonyolultabb módon növekszik lefelé. Nem is csodálkozhatnánk rajta, ha ennek a nagy, hatalmas ténynek a megértéséhez négy embernél többre lett volna szükség - de négyen jártak utána. Ketten - akik a Máté- és a Lukács-evangéliumot írták - azt igyekeztek leírni, milyen volt az aláereszkedő Nap-lény felé növekvő személyiség: Máté a fizikai és az éterteste, Lukács az asztrálteste és az én-hordozója vonatkozásában. Márk viszont nem a Nap-lény felé növekvővel törődött. A Napnak a világ térségein keresztül tevékenykedő és Jézus Krisztus alakjába ható auráját, a nagy aurát, a fénytestet, a szellemi fényt ábrázolja. Ezért kezdi rögtön a János-keresztelővel, ahol a világ világossága ereszkedik alá. A János-evangélium pedig a Nap szellemének lelkét, a logoszt, a Nap Igéjét, belső világát írja le. Ezért a János-evangélium a legbensőségesebb az evangéliumok közül.

Önök tehát így elosztva látják a tényeket, négy oldalról írták le Jézus Krisztus bonyolult mivoltát. Krisztust tehát mind a négy evangélista a názáreti Jézusban ábrázolja, de mind a négyen kénytelenek ragaszkodni a maguk kiindulópontjához, mert tőlük kapták meg a szellemi látás képességét, hogy ezt a bonyolult szellemi lényt le tudják írni. Vonultassuk el még egyszer szemünk előtt, hogy valóban lelkünkbe ivódhasson.

Máté a salamoni Jézus születésére volt kénytelen irányítani tekintetét és követni, hogyan készítették elő a fizikai és az étertest erőit, majd hogyan vetette le Zarathusztra ezeket a burkokat és azt, amit a salamoni Jézus fizikai és étertestében vívott ki magának, hogyan vitte át magával a Lukács-evangéliumbeli Jézusba. A Máté-evangélium írójának azután azt kell nyomon követnie, amit kezdetben nem írt le, de elsősorban mégis azt kísérte figyelemmel, ahonnan elindult, azoknak a vívmányoknak és következményeknek a sorsát, amelyek átkerültek a salamoni Jézusból a nátháni Jézusba. Nem is annyira a Lukácsféle Jézus asztráltestében és én-hordozójában lévő elemi erők felé fordítja tekintetét, hanem inkább afelé, ami az ő Jézusából került át oda. Amikor pedig az alászállott Nap-lényt írja le, ismét kiváltképpen arra figyel, ami csak azért lehetett Jézus képessége, mert a fizikai és az étertestet már a salamoni Jézusban kidolgozhatta. Ezt természetesen észre lehetett venni még Krisztuson is, hiszen ezek a képességek ott voltak, Krisztusnak pedig különösen azt a részét követte nyomon pontosan, amelyet először vett tervbe, mert neki az volt a fontos.

A Márk-evangélium írója kezdettől fogva a mennyekből ide érkező Nap-szellemre irányítja tekintetét. Nem a földi lényt követi nyomon, hanem azt, aki itt fizikai testben él, számára csak eszköz, hogy azt ábrázolja, aki mint Nap-szellem tevékenykedett benne. Azokra a tényekre hívja fel tehát a figyelmet, amelyeket nyomon tud követni, vagyis hogy a Nap-szellem erői hogyan hatnak. Emiatt sok a hasonlóság Máté és Márk evangéliuma között, de nézőpontjaik különböznek. Máté inkább a burkok jellegét írja le és különösen arra hívja fel a figyelmet, hogyan mutatkoznak meg a későbbi évek folyamán a már az első évek során felvett tulajdonságok, és mindezt úgy is írja le, hogy látjuk, azok mennyire sajátosan működnek. A Márk-evangélium írója viszont a földön járó Jézust formálisan csak arra használja, hogy megmutassa, mit tud cselekedni a Nap-szellem a Földön. Még a részletekbe is belemegy Ha az evangéliumokat valóban minden részletükben meg akarják érteni, tekintetbe kell venniük, hogy az evangélisták mindig arra irányítják tekintetüket, amire kezdetben irányították.

A Lukács-evangélium írója ezért majd azt tartja különösen szem előtt, ami az ő számára fontos, vagyis az asztráltestet és az én-hordozót, amit tehát nem külső, fizikai személyiségnek, hanem amit asztráltestnek, az érzések és érzetek hordozójának él meg. Az asztráltest hordozza az alkotóképességeket is. Minden, ami részvét, ami könyörületesség, szintén az asztráltestből árad, Jézus Krisztus pedig éppen azért lehetett olyan könyörületes lény, mert a nátháni Jézus asztrálteste volt az övé. Ezért irányítja tekintetét Lukács kezdettől fogva a könyörületes cselekedetekre, mindarra, amit Jézus Krisztus azért cselekedhet, mert éppen ezt az asztráltestet hordja magában.

A János-evangélium írója pedig arra irányítja tekintetét, hogy Jézus Krisztus mint közvetítő, lehozza a Földre a legmagasabbat, ami csak hatékony lehet itt: a Nap-szellem belső világát. Ő szintén nem elsősorban a fizikai testtel törődik, hanem a legmagasabbra, a tiszta Nap-logoszra irányítja tekintetét, a földi Jézus számára csak eszköz, hogy nyomon kövesse, milyen magatartást tanúsít a Nap-logosz az emberiségben. Tekintetét mindig arra irányítja, amire kezdetben is irányította.

Ha alvás közben tekintjük külső burkainkat, a fizikai és az étertestet, e két alkotórészünkben élnek az összes, az évmilliók sokaságán keresztül fizikai testünk templomának felépítésén munkálkodó isteni-szellemi lényektől származó erők. Már Lemúria óta ebben a templomban élünk és egyre jobban el is rontjuk azt. Eredetileg azonban a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapoton keresztül jutottunk hozzá, ekkor isteni természetek éltek és tevékenykedtek benne. Fizikai testünket tekintve pedig azt mondhatjuk, hogy ezt a templomot az istenek készítették a számunkra, azok az istenek, akik szilárd anyagból akartak templomot készíteni nekünk. - Étertestünk természetesen ember voltunk finomabb szubsztancialitásait tartalmazza, amelyek csak azért nem láthatók, mert a luciferi és ahrimáni behatások következtében az ember nem képes őket meglátni. Az is az étertestben él, ami a Naphoz tartozik. Benne csendül fel, ami a szférák harmóniájaként működött, ami az istenek számára a pusztán fizikai világ mögött észlelhető. Azt mondhatjuk tehát róla, hogy az étertestben magas istenek élnek, méghozzá a Nap-istenekkel rokonságban lévők. - A fizikai és az étertestet tehát mivoltunk legtökéletesebb alkotórészeinek tekinthetjük. Amikor alszunk és elhagyjuk őket, ha lehullanak rólunk, akkor olyanok, ahogyan az isteni lények hatják és szövik át őket.

A Máté-evangélium írójának, aki tekintetét kezdettől fogva főleg a fizikai testre irányította, Jézus Krisztusnál továbbra is főleg a fizikai testre kellett irányítania tekintetét. De az anyagi, fizikai test már nem is volt ott, hiszen 12 éves korában levetette. Az isteni erők azonban vele együtt átkerültek a nátháni Jézus fizikai testébe. A nátháni Jézus fizikai teste attól volt oly tökéletes, hogy áthatotta azt a salamoni Jézus testéből magával hozott erőkkel. Nos, képzeljük el, hogyan fordítja tekintetét a Máté-evangélium írója a kereszten haldokló Jézusra. Mindig arra nézett, amit különösen nyomon kellett követnie, amit kezdettől fogva kiindulópontjául választott. A szellemiség most elhagyja a fizikai testet és vele együtt a magával hozott isteni erőket is. A Máté-evangélium írója tekintetét most arra irányítja, hogyan válik el Jézus Krisztus belső világa a fizikai természetben lévő isteni erőktől. Azokat a misztérium-igéket pedig, amelyek mindig elhangzottak, amikor az ember szellemi természete kilépett a fizikai testből - „Istenem, Istenem, mennyire megdicsőítettél engem!” -, a fizikai testre tekintve így változtatta meg: „ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI, azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Máté 27,46). Eltávoztál tőlem, magamra hagytál e pillanatban. - A Máté- evangélium írója pedig főleg „az elhagyás” mozzanatára irányította tekintetét.

Viszont aki a Márk-evangéliumot írta, az azt írja le, hogyan érkeznek el ide a Nap aurájának külső erői, hogyan egyesül a Nap-lény teste az étertesttel, ami ugyanolyan helyzetben van, mint a mi étertestünk, ha alszunk. Ahogyan alvás közben nálunk is eltávoznak a külső erők, hasonlóképpen távoznak el Jézus fizikai halálakor is vele együtt. Ezért van ott a Márk- evangéliumban is ugyanaz a mondat (Márk 15,34).

Jézus Krisztus halálakor a Lukács-evangélium írója is arra irányítja tekintetét, amire kezdettől fogva irányította: az asztráltestre és az én-hordozóra. Ezért nem ugyanazt a mondatot mondja. Ő főleg a többi, az asztráltestre vonatkozó tényeket tekinti, most a legmagasabb fokú könyörületességet és szere- tetet kibontakoztató pillanatot. Ezért jegyzi fel ezeket a szavakat: „Atyám! Bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lukács 23,34). Ilyen szeretetből fakadó szavak egyedül csak az asztráltestből csendülhetnek fel, amire a Lukács-evangélium írója kezdettől fogva rámutatott. Ami odaadás és alázat egy asztráltestből csak ki tud csendülni, az a legnagyobb mértékben csendült ki az asztráltestből, amire Lukács mindvégig irányítja tekintetét. Ezért áll a végén a mondat: „Atyám, a te kezeidbe ajánlom szellemem.” (Lukács 23,46 - Károli szerint: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.”)

János pedig a Nap Igéjében, a Nap logoszában rejlő földi rend értelmét írja le, amit elvettek ugyan a Földtől, de a földi rendben az embernek mégis valóra kell azt váltania. Főleg a Golgotán álló keresztről végbemenő rendelkezésre fordítja tehát a figyelmét. Leírja, hogyan jelöli ki Krisztus a vérrokonságon alapuló rendnél magasabb szintű rendet. Korábban a vér volt a testvérközösségek alapja. Mária a gyermeke vér szerinti anyja. Amit Jézus Krisztus kijelöl, az a lelkeket egyesíti a szeretetben. A tanítványnak, akit ő szeret vala, lélekben nem a vér szerinti, hanem a tulajdon anyját nyújtja oda. Megújítva az emberiség eredetileg veszendőbe ment kötelékét, ilyen értelemben hangzik el a keresztről, hogy „Imhol a te fiad!” és „Imhol a te anyád!” (János 19,26-27). Ami Krisztus tettének következtében mint az életet elrendező élet-éter értelme áramlik a Földbe, rendet teremtő lelkületként új közösségeket alapított.

Krisztus mint tény tehát ott áll minden mögött, amiről az evangélisták írnak. De mind a négyen abból a nézőpontból ábrázolják, amelyet kezdettől fogva elfoglaltak, ami úgy vette igénybe szemlélődésüket, hogy arra kellett irányítaniuk szellemi látásukat, amire elő voltak készítve, és ezáltal a többi dolgot nem vették figyelembe. Azt kell mondanunk tehát, hogy ez az átfogó esemény nem azért tűnik számunkra ellentmondásmentesnek, mert négy oldalról írják le, hanem attól, hogy akkor ismerjük meg, ha össze tudjuk foglalni a négy különböző oldalát. Így azután mindenképpen természetesnek találjuk, hogy Péter hitvallása - amire tegnap utaltunk - csak a Máté- evangéliumban állhat, és hogy a többi evangéliumban miért nincs benne. Márk az akkor új módon a Földre ható Nap erejének, egyetemes kozmikus erőnek írja le Krisztust, tehát elementáris hatásai során ábrázolja a Nap aurájának fenséges erejét. A Lukács-evangélium pedig azzal, hogy Jézus Krisztus belső világát ábrázolja, elsősorban az asztráltestet, a különálló emberi individualitást írja le, ahogyan egy ember egyedül él, hiszen az ember asztráltestében éli a maga saját életét, ott van az ő saját, legmélyebb jellegzetessége, önmagában ott növekedik. Az ember elsősorban nem az asztráltest vonatkozásában alkot közösséget, a közösségalkotó erő, amellyel más emberekkel lép kapcsolatba, az étertestben van. Lukácsnak tehát sem alkalma, sem indítéka nincs, hogy valamiféle alapítandó közösségről szóljon, a János-evangélium írójának pedig, aki egy én-lényt ír le, szintén nincs.

A Máté-evangélium írójának viszont, aki Jézus Krisztust emberként írja le, különösen arra vannak indítékai, hogy az egy ízben emberi alakot öltött Isten emberi eseményekként megmutatkozó körülményeit is ábrázolja. A Jézus Krisztust emberi voltában ábrázoló evangélistának különösen azt kellett leírnia, hogy milyen emberek közötti, közösségnek, összetartozó egésznek nevezhető kapcsolatok alapját vethette meg az Isten mint ember az emberek között, mert kezdettől fogva arra irányította tekintetét, hogy Krisztus mint ember, hogyan fejt ki hatást azzal, amit a fizikai és az étertestből merít. Így tehát - ha van hozzá belső érzékünk - természetesnek találjuk majd azt is, hogy csak a Máté-evangéliumban fordul elő a sokat vitatott mondat: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára akarom építeni közösségemet.” (Máté 16,18). Áttekintve pedig a mai, legkülönbözőbb színezetű teológusoknak a Máté-evangélium erről a mondatáról folytatott sok vitáját, a mondat elutasításának vagy elfogadásának tulajdonképpen mindig csak különös, sajátos okait találjuk meg csupán, de mélyebb értelme iránt egyik oldal sem tanúsít megértést. Akik a mondatot elvetik, azért teszik, mert ez képviseli a katolikus egyház világi közösségét, erre alapozták annak külső intézményét. Vissza lehet ugyan esetleg élni vele, de ez még nem bizonyítja, hogy ezt csak a katolikus egyház kedvéért szőtték bele az evangéliumba. Azok sem tudnak felhozni ellene semmi különöset, akik harcolnak ellene, mert nem látják a ferdítéseket. Így azután egészen furcsa az illetők helyzete. Közülük az egyik azt ecseteli, hogy négyük közül a Márk- evangélium a legeredetibb, a Máté- és a Lukács-evangélium később jött hozzájuk, bizonyos módon a Márk-evangéliumról írták le és egészítették ki őket, így tehát érthető, hogy mivel a Máté-evangélium írója lemásolta azt, így bizonyos dolgokat hozzá is írt és a Lukács-evangélium írója úgyszintén. Mivel a Máté-evangélium írója a közösséget akarta támogatni, különösen neki juthatott eszébe beleszőni a mondatot: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára akarom építeni közösségemet”.

Természetesen a ránk maradt szöveg nem is segít néhány mondat tekintetében, hiszen bizonyos régi szövegeknél nem bizonyítható, hogy az illető mondatok megvannak-e bennük. A Máté-evangéliumnak ennél a mondatánál azonban az a helyzet, hogy az evangéliumok leginkább biztonságba helyezett értékei közé tartozik, hiszen még filológiai lehetőség sincs arra, hogy kétségbe vonjuk azt. Akadnak ugyan a valóban igen bonyolult fordítás miatt kétségbe vonható mondatok, de Péter hitvallása ellen, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, és a másik mondat ellen, hogy „Te Péter vagy, és erre a kősziklára akarom építeni közösségemet, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”, nincs mit felhozni a filológia nézőpontjából sem. Nem is emelnek ellenük kifogást a filológusok. Sehol nincs olyan szöveg, amiből kiindulva ellenvetéseket tehetnének. Az újabban megtalált szövegektől remélhették talán, hogy ellentmondások derülhetnek ki belőlük, de éppen az érintett szövegrészek olvashatatlanok, annyira meg vannak rongálva. Legalábbis ez az eredmény a filológia szempontjából. Természetesen ekkor arra kell hagyatkoznunk, amit azok mondanak, akik a kéziratokat látták.

Így erről a helyről még csak azt sem állíthatjuk, hogy szó szerint meglenne máshol is. A mondat a kívülálló filológia szerint is a legbiztosabb mondatok közé tartozik, mi pedig nagyon is jól megértjük, hogy a Máté-evangélium egész természete folytán miért tartozik oda. Benne valóban embernek ábrázolva látjuk Jézus Krisztust. Ha pedig már megvan ez a kulcs, bekopogtathatunk vele, ahová csak akarunk és meg fogjuk majd érteni a Máté-evangéliumot. És megértjük majd a példabeszédeket is, amelyeket Jézus Krisztus mond el tanítványainak és a jobbára kívülállóknak is.

Tegnap bemutattuk, hogyan fejlődik alulról felfelé az ember, hogyan növekszik a lényében virágként kiboruló tudati-lélekig és hogyan fejlődik így odáig, hogy a Krisztus-impulzussal találkozzon. Az öt kultúrkorszak adottságai, az étertest, az asztráltest, az érző-lélek, az értelmi- vagy kedély-lélek és a tudati-lélek, az emberi természet öt alkotóeleme alulról növekedik felfelé. Hasznukat vehetjük, ha úgy képezzük, fejlesztjük, használjuk őket, hogy tartalmuk lehetővé tegye, hogy a Krisztus-impulzus átjárhassa őket, ha eljött az ideje. Az emberiség úgy fejlődhet, hogy a jövőben mindenki hozzájuthat Krisztushoz. De ezt az öt, alulról fölfelé növekedő alkotórészt megfelelő módon kell kidolgoznia az embereknek. Ha ezt nem teszik meg, akkor nem válnak éretté Krisztus befogadására. Ha különböző inkarnációik során nem törődnek velük, nem fejlesztik őket Krisztus befogadására alkalmassá, akkor Krisztus eljöhet ugyan, de ők nem egyesülhetnek vele, mert „nem öntöttek olajat a lámpásaikba”! Az öt alkotórészt olaj nélkül is ott lehet hagyni. „Az öt bolond szűz” csodaszép példabeszéde ábrázolja mindazokat, akik nem töltötték meg olajjal lámpásaikat, akik nem egyesülhetnek Krisztussal, mivel nem gondoskodtak idejében lámpaolajról, a másik öt szűz viszont, akiknek van olaja, egyesülhetnek vele a megfelelő órában (Máté 25,1-13). Minden számokra épülő példázat az impulzus mélységére vet fényt, amelyet Krisztus hozhatott el az embereknek.

De menjünk tovább. Krisztus megmagyarázta azoknak, akik csak kintről nézték, ahogyan tanít, hogy néhány dolgot ők maguk sem pusztán csak közvetlenül, anyagi valóságában tekintenek, hanem valami más dolog jelzésének. Rá akart mutatni az ő saját gondolkodásukra, gondolkodásmódjukra. Kért tőlük egy pénzdarabot, megmutatta rajta nekik a császár képét, hogy felhívja a figyelmüket arra, hogy a pénzdarab nem csak azt fejezi ki, ami benne van a fémben, hanem még valami mást is, nevezetesen azt, hogy valamilyen hatalomhoz, egy bizonyos uralkodóhoz tartoznak. „Ami benne a császáré, azt adjátok meg a császárnak, az a császáré”, ez pedig a képen, nem a fémdarabban van. De - ezt akarta vele mondani - ilyennek tekintsék az embert is: az élő Isten hordozójának és templomának. Tekintsenek az emberre is úgy, mint a pénzdarabra, vegyék észre benne az Isten képét, akkor majd felismerik, hogyan tartozik az ember az Istenhez (Máté 22,15-22).

Minden példabeszédnek a megszokott, közönséges értelmezésénél mélyebb oldala is van, amelyet úgy találunk meg, ha tudjuk, hogy Krisztus nem az újságpapíros korunkban oly gyakran alkalmazott módján használta a példázatokat, hanem az ember egész természetéből hozza őket a világra, hogy amikor az ember elgondolja, egész természetére kiterjeszti őket, akkor kénytelen legyen azt, amit tenni szokott, mindenütt úgy csinálni, ahogyan az egyes területeken illik. Éppen így kellett volna megmutatnunk, hogyan kell az embernek gondolkodásával áttérnie az egyik területről egy másikra, ha azt akartuk volna bemutatni, milyen értelmeden lehet valami.

Amikor például először jelentek meg azok az emberek, akik Buddha, Krisztus és mások számára mindenféle „Nap-mítoszokat” agyaltak ki, akkor végül is valakinek elege lett ebből, de ma újra megesik, hogy „Nap-mítosznak” tüntetnek fel minden ilyen személyt. Ekkor az illető azt mondta, hogy valamilyen nagy eseményre külsődleges módszerrel mitológiai képeket, csillagjegyeket alkalmazva, mindenfélét meg lehet csinálni. Ha jön valaki és kimutatja, hogy Krisztus életének értelme egy Nap-mítoszt takar, hogy ennek alapján bebizonyítsa, hogy Jézus Krisztus nem is élt, ezzel a módszerrel azt is be lehetne bizonyítani, hogy Napóleon sem létezett soha. Mi sem könnyebb, mint azt mondani, hogy Napóleon Apolló, a Nap-isten nevét viselte. A görög nyelvben a név előtt álló „N” betű nem tagadást jelentett, hanem fokozást, Napóleon - N'Apollon - tehát még több is Apollónál, valamiféle „szuper-Apolló”.

[- A fentieket egy könyvtáros, J. B. Peres írta le 1835-ben név nélkül megjelent „Grand erratum, source d'un nombre infini d'errata, á noter dans l'histoire du XLX siécle” (Nagy tévedés, a XIX. század történetében feljegyzett végtelen számú tévedések forrása) című írásában. A könyv negyedik kiadása, amelyen először állt a szerző neve, a következő címet viselte: „Comme quoi Napoléon n'a jamais existé, ou grand erratum source d'un nombre infini d'errata, á noter dans l'histoire du dix-neuviéme siécle.” (Paris, 1838. - „Mivel pedig Napóleon sohasem létezett, vagy a nagy tévedés, a XIX. század történetében feljegyzett végtelen számú tévedések forrása”). Az írásmű azóta megjelent sok kiadásban és fordításban is, egyik német fordítását Friedrich M. Kircheisen „Hat Napokon gelebt?” (Élt-e Napóleon?) című könyve tartalmazza. (Stuttgart, 1910, 179.o.-tól.) Kircheisen közelebbi részleteket is közöl J.B. Pérés írásművének keletkezéséről:

„Pérés-t voltaképpen egy fiatalemberrel egykor Dupuis 'Origine de tous les cultes' (A kultuszok keletkezése) című művéről folytatott vitája bírta rá, hogy ritkaságszámba menő művét megfogalmazza. Ismeretes, hogy Dupuis a mitológiai istenségeket a csillagképekkel azonosítja és végezetül megállapítja, hogy Jézus Krisztus a Nap, 12 tanítványa pedig az Állatöv jegyei. A fiatalember a híres csillagász buzgó követője volt és semmiképpen sem fogadott el ellenérveket. Heves szópárbaj alakult ki közte és Pérés között, ami úgy ért véget, hogy Pérés megígérte, egy olyan könyvet ír majd, amelyben Dupuis saját módszerével fogja bizonyítani az ellenkezőjét. Az ifjú rajongó beleegyezett, néhány nappal később pedig Pérés felolvasta előtte a kis művet, amellyel megpróbálta tökéletesen megcáfolni Dupuis tíz kötetből álló művét.” (1.: 49/50.o.)]

De tovább is mehetünk, és felfedezhetünk egy furcsa hasonlóságot. Gondoljanak arra, hogy Drews, a német filozófia-professzor, aki felfedezte, hogy Jézus nem létezik, hasonlónak találja az olyan neveket, mint a Jézus, József, Jászon és még más nevek is. Így furcsa módon más hasonló csengésű neveket is találhatunk, Napóleon anyját például Letíciának, Apollóét pedig Létónak hívták. De tovább is mehetünk, mondhatjuk azt is, hogy 12 csillagkép áll Apolló, a Nap körül, Napóleon körül pedig 12 tábornok, nem voltak tehát egyebek a Nap körül elhelyezkedő állatövi csillagképek szimbolikus kifejeződéseinél. A Napóleon-mítosz hősének azonban nem hiába volt éppen hat nőtestvére sem, mert vele együtt heten voltak testvérek, ahogyan a bolygók száma is hét. Napóleon tehát nem is élt!

Ez a ma oly nagy szerepet játszó szimbolikus értelmezések igen szellemes gúnyrajza. Alapjában véve azonban az emberek nem tanulnak soha, máskülönben tudniuk kellene, hogy a ma újból alkalmazott módszerrel régóta kimutatták már, hogy például Napóleon sem élt soha, de az emberiség semmit sem tanul, hiszen ma is megint ugyanezzel a módszerrel bizonyítják, hogy Jézus sem élt.

Az ilyen ügyek mutatják meg tehát, hogy mindenképpen felkészülten, belsőleg is felkészülve lássunk hozzá, hogy mit mondanak az evangéliumok a világ legnagyobb eseményéről. Tisztában kell lennünk vele, hogy éppen az antropozófusok vétkezhetnek igen könnyen ellene. Az antropozófus mozgalom semmiképpen sem volt mentes a csillagok világából vett mindenféle szimbólumokkal való efféle játszadozásoktól. Ezért akartam megmutatni éppen ebben az előadássorozatban, ahol az emberiség fejlődése nagy eseményeinek a csillagok nyelvén való leírásáról is beszéltem, hogyan kell tényleg helyesen használnunk a csillagok nyelvét, amikor már valóban megértettük az összefüggéseket.

Így felkészülve közelítsenek az evangéliumok csúcspontjaihoz. Utaltam már rá, hogy a keresztség, meg az élet és a halál története a beavatás két szakasza. Hozzá kell még tennem, hogy miután Jézus Krisztus odavezette tanítványait, ahol megláthatták, hogyan lép ki a makrokozmoszba az ember legbelső mivolta, ahol a halálon túlra tudtak látni, ott sem egy olyan közönséges értelemben vett feltámadásra mutatott rá, ahogyan azt sokszor értik, hanem a Máté-evangélium szellemében mindenképpen Pál mondása az igaz - vegyék csak elő szavait és valóban értsék éppen úgy, ahogyan a János-evangélium is világosan mutatja. Ő a feltámadott Krisztust a damaszkuszi esemény következtében látta meg, és még külön is hangsúlyozza, hogy szintén abban részesült, mint a többi testvére, „a tizenkettek és több mint ötszáz atyafi egyszerre” (lKor 15,4-6). Feltámadása után Krisztust a többiek is úgy látták, mint Pál.

Eléggé rámutat erre az evangélium, amikor elmondja, hogy a feltámadást követően Mária Magdolna, aki néhány nappal előbb látta Krisztust, meglátja a feltámadottat, és mivel nem talál benne hasonlatosságot, így a kertésznek tartja őt (János 20,11-18). Ez kizárt és természetellenes lett volna, ha Krisztus valóban úgy nézett volna ki, mint néhány nappal azelőtt. Senkiről sem feltételezhető, hogy néhány nappal később nem ismer fel valaki ugyanabban az alakban újból egy illetőt, akit néhány napja látott, meg kell tehát értenünk, hogy Krisztus valóban meg is változott. Az evangéliumokat pontosan nyomon követve pedig eredményképpen tisztán kell látnunk, hogy a palesztinai események, a golgotai misztérium következtében felnyíltak a tanítványok szemei és Krisztust olyannak ismerhették meg, amilyen a világot átható, átjáró szellemként volt, aki most fizikai testét átadta ugyan a Földnek, de a Föld érdekében ugyanolyan tevékeny maradt, mint fizikai testében volt.

Megfelelő súllyal, sőt olyan szavakkal mutat rá erre a Máté- evangélium is, amilyeneket voltaképpen talán csak vallási kútfőkben találhatunk. Egészen világosan megmutatja, hogy arra kellene rámutatni, hogy bár Krisztus csak egyszer volt itt fizikai testben, ez az esemény azonban nem pusztán csak egy esemény hanem indíték, impulzus, onnan indul ki a hatás. Jézus Krisztus életének következtében egybekelt, egyesült és együtt is marad a Földdel a Nap Igéje, a Nap aurája, amiről egykor Zarathusztra mint a Földön kívül lévőről beszélt. Ami Jézus Krisztus élete után egyesült a Földdel, előtte még nem egyesült vele.

Nekünk, antropozófusoknak, ezt illik értenünk. Megértjük tehát, hogy a feltámadott Krisztus mint szellem értethette meg a szellemi látókká lett tanítványokkal, ő mutathatott rá, hogy most mint szellem hatja át a földi létet és mondhatja, hogy „Menjetek és tegyetek tanítványokká minden népet és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében, és tanítsátok meg őket megtartani mindazt, amit parancsoltam néktek! És íme, én veletek vagyok minden nap a földi idők végezetéig.” (Máté 28,19-20 - Károli szerint: „Elmenvén ezért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és íme én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”). A szellemtudománynak kell velünk megértetnie, hogy mi kezdődött el akkor, amikor a Föld aurája egyesült a Napéval, és ez látható lett annak, akinek szellemi szemei felnyíltak, a Nap auráját pedig, ami Pálnak láthatóvá vált, meghallhatjuk a Föld aurájában, ha megnyílnak belső füleink, hallhatjuk a Nap Igéjét, ahogyan meghallhatta Lázár is, akit Jézus Krisztus maga avatott be. Arra való a szellemtudomány, hogy felkészítsen minket erre a tényre, hogy elmagyarázza, mi történt a világ szellemi fejlődésének vonatkozásában. Amikor pedig ezt teszi, valójában ugyanannak veti majd meg az alapját, - méghozzá a Máté- evangélium szellemében - aminek Jézus Krisztus is meg akarta verni az alapját.

Általában teljesen rosszul fordítják a Máté-evangélium egyik gyönyörű, nagyszerű mondatát: „Nem azért szállottam alá erre a Földre, hogy elűzzem a Földről a békét, hanem hogy a fegyvert vessem el! (Máté 10,34 - Károli szerint: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák e földre, nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák, hanem hogy fegyvert”). Sajnos, az idők folyamán az ellenkezőjére fordították a legszebb, legcsodálatosabb békeszózatot. Krisztus lénye azért tett oly mély benyomást a Föld szellemi életére, hogy fokozatosan megszabadítsa attól, ami békétlenséget, diszharmóniát hoz az emberiségnek. A szellemtudomány pedig békét teremthet majd, ha úgyszólván valóban krisztusi tud lenni és a vallásokat ebben az értelemben véve egyesíti, mégpedig, ha a béke legnagyobb megteremtőjét megérti, akkor nem csak közvetlen szomszédságunkban tud majd békét teremteni, hanem valóban az egész földkerekségen. Biztosan nem felel meg a béke legnagyobb megteremtője szellemének, ha a Föld egyik feléről fanatikus emberek mennek át a másik felére és egy szűk keretek közé szorított krisztusi tanítást kényszerítenek rá egy teljesen más népre, amelynek felvételére abban a formában, ahogyan más népeknél kell kifejeződnie, ott nincsenek meg a feltételek. Nagy hibákat vétenek, amikor korunkban ugyanúgy akarják - mondjuk - Keletre elvinni a krisztusi tanításokat, ahogyan éppen itt vagy éppen ott fejezték ki. Mi, antropozófusok, sokszor rámutattunk már, hogy Krisztus nem csak a „keresztényekhez” tartozik, és hogy alapjában véve ő ugyanaz a szellemi lény, mint Ahura Mazda, akire Zarathusztra és Vishva Kármán, akire a hét indiai risi mutatott rá. Mi itt élünk Nyugaton, tudva, hogy ha Keleten más neveket használnak is rá, de Krisztusról van szó.

Mi Krisztust úgy is meg akarjuk érteni, hogy összeegyeztethető legyen az emberiség fejlődésével, az emberek előrehaladásával. Tisztában vagyunk vele, hogy Krisztusról nem nyújthatnak felvilágosítást őt elutasító forrásanyagok, hanem csak élő hatását tudatosan tartalmazó okiratok és ismeretek. Tudjuk, hogy amennyiben más, Krisztust elutasító népeknek a mi keresztény felfogásunkban beszélünk Vishva Karmanról, Ahura Mazdáról, még akkor is megértenek minket, ha semmiféle nevet nem erőszakolunk rájuk, és saját maguktól jutnak el Krisztus megértéséhez. Nem akarjuk Krisztust név szerint rájuk erőltetni. Ha nem csak antropozófusok vagyunk, hanem okkult emberek is, akkor tisztában vagyunk vele, hogy a név teljesen mellékes, a szellemi lény a fontos. Ha csak egy pillanatra is meg lennénk győződve róla, hogy a Krisztus képében megjelenő szellemi lényt más névvel is illethetnénk, akkor azt meg is tennénk. Hiszen ezt a valóság miatt kell így csinálnunk és nem előszeretetből, mert a Föld egy bizonyos részén állunk és valamilyen néphez tartozunk. Azt se mondják azonban, hogy Krisztus megérthető olyan eszközökkel, amelyek azért nem alkalmasak erre, mert ők maguk vonták ki magukat Krisztus hatása alól - ez mindenki számára lehetetlen. Krisztust megtalálhatjuk ugyan más népeknél is, de magától Krisztustól eredő eszközökkel kell őt tanulmányoznunk.

Senki se tegyen szemrehányást az antropozófusoknak azért, mert a kereszténységet nem akarják a nem magából a kereszténységből vett formákkal tanulmányozni. Krisztust nem lehet megérteni keleti nevekkel, egyáltalán meg sem látjuk, elnézünk mellette, esetleg látni véljük csupán. Mi lenne, ha elvárnák tőlünk, hogy Krisztust a keleti szemlélet alapján értsük meg a teozófia terén? Fel kellene lázadnunk ellene, hogy Krisztust Keletről hozták volna ide! Ezt nem akarjuk ugyan, de arra kényszerítene minket, hogy a Nyugatot átvigyük Keletre és Krisztus fogalmát ennek megfelelően alakítsuk át. De ezt nem tehetjük meg és nem is szabad megtennünk, mégpedig nem az előítélet miatt, hanem azért, mert a régebbi eredetű keleti fogalmak Krisztus megértéséhez nem elegendők, mivel Krisztus csak a fejlődésnek abból a vonalából érthető meg teljesen, amelybe először Ábrahám, majd Mózes esik. De Mózesbe Zarathusztra szellemi lénye húzódott bele, így azután Zarathusztránál kell tovább kutatnunk, hogyan terjeszti ki hatását Mózesre. Zarathusztrát pedig nem az óperzsa vallási iratokban kell tovább kutatnunk, hanem ahogyan újra testet öltött a názáreti Jézusban. A fejlődésre kell tekintenünk! Buddhát sem ott kell keresnünk, ahol időszámításunk előtt hat évszázaddal volt, hanem ahol a Lukács-evangélium írja le és ahol a magasságból tündöklik elő, miután bodhiszattvából buddha lett és a Lukács-evangéliumbeli Jézus asztráltestébe világít. Ott találjuk meg Buddhát és ismerjük meg fejlődése során.

Látható ebből, hogyan vannak egymással valóban összehangolva a vallások, hogyan működnek együtt közösen, hogy előbbre vigyék az emberiséget. Nem arról van szó, hogy pusztán csak prédikáljuk az antropozófia irányelveit, hanem ültessük is át őket eleven érzésekbe, ne csak beszéljünk a toleranciáról, miközben intoleránsak vagyunk, mert előszeretettel vonzódunk a Föld bizonyos vallási rendszeréhez. Csak akkor vagyunk toleránsak, ha mindent a maga saját mércéjével mérünk és saját magából értjük meg. - Biztosan nem a mi hibánkból és nem különös előszeretetünk hibájából működtek együtt szemmel láthatóan a különböző vallási rendszerek, hogy a kereszténységet létrehozzák. A szellemi magasságokban, ahol a hatalmas szellemi lények tevékenykedtek, valóban másképpen zajlottak a dolgok, mint a Földön, ahol híveik működtek, akik például zsinatot hívtak össze Tibetben, hogy Buddha nevével egy ortodox tanítást kapcsoljanak össze éppen akkor, amikor maga az igazi Buddha aláereszkedett, hogy a Lukács-evangéliumbeli Jézus asztráltestét inspirálja. Mindig így van ez, a földi hívek arra esküsznek, ami a Földön még továbbra is hat, az isteni lények azonban időközben tovább tevékenykednek, hogy az emberiség előre haladhasson, de az emberiség leginkább akkor jut előbbre, ha az emberek megpróbálják megérteni az isteneiket, és iparkodnak egy ahhoz hasonló fejlődésen keresztülmenni, mint ők, az istenek, ha letekintenek az emberekre. Keljen ettől életre bennünk az érzés és a megértés az iránt, amit a különböző evangéliumokban megpillantottunk.

Látták, hogy a három evangélium kapcsán mindegyikükben más és másvalamit találhattak. Ha egyszer majd a Márk- evangéliumot tanulmányozzuk, akkor egy különösen bensőséges kozmológiát fogunk találni ott, mert az összes térségeket átható Ahura Mazdát valóban a Márk-evangéliumhoz helyesen kapcsolódva lehet leírni, a Máté-evangélium pedig az emberi vér titkát, az individuum és annak öröklődés útján létrejövő kapcsolatait tárta lelki szemeink elé azzal a néppel, ahonnan az individuum kiemelkedik.

Amit leírtam Önöknek ezekben a napokban, azt a nagy Krisztus-esemény egyik oldalának vegyék csupán és legyenek tisztában vele, hogy ezzel még egyáltalán nem mondtam el róla mindent, a nagy misztériumokról ma még a legszűkebb körben sem mondható el minden. A legjobb, ami számunkra ma a tények közléséből következhet az az, hogy nem csupán értelmünk és intellektusunk világával, hanem lelki életünk legbelül lévő szálaival, egész kedélyvilágunkkal és egész szívünkkel kötjük őket össze, hogy ott éljenek tovább. Az evangéliumok szavai olyan szavak, amelyeket a szívünkbe vésve, bennünket átható erők lesznek ott belőlük, és ha megértjük őket, akkor figyelemreméltó életerőt bontakoztatnak ki. Meg fogják látni, hogy ezt az életerőt ki is visszük magunkkal az életbe. Ma pedig, amikor be kell fejeznem a Máté-evangéliummal foglalkozó előadássorozatot, mindenekelőtt azt szeretném elmondani, amit nyári előadássorozataim végén oly sokszor elmondtam már, de most a Máté-evangéliumhoz, a keresztény forrásművek emberileg legszebb bizonyságához kapcsolódva is elmondom.

Mi az, amit különösen a Máté-evangéliumban találunk meg, mert kezdettől fogva Jézus Krisztus emberi voltát tartja szeme előtt? Bármekkora távolságot feltételezünk is egy földi átlagember és a között az ember között, aki magába fogadhatta Krisztust, kellő alázattal olvasva a Máté-evangéliumot, mégis elénk tárja, mit ér és mire méltó az ember. Mert ha a saját természetünk még messze el is marad a názáreti Jézusé mögött, mégis elmondhatjuk, hogy emberi természetet hordozunk magukban, ami abban mutatkozik meg, hogy az Isten Fiát, az élő Isten Fiát magukba fogadhatjuk és ebből fakadhat az ígéret is, hogy az Isten Fia most már kapcsolatban maradhat a Föld szellemi létével, és ha a Föld majd eléri célját, Krisztus szubsztanciája és szellemi lénye minden embert áthathat, amennyiben ezt legbelső mivolta szerint ő maga is akarja. Eszményképünk gondozásához alázatra van szükség, mert alázat hiányában gőgösek, elbizakodottak lennénk és csak arra gondolnánk, mi lehetne belőlünk, emberekből, és nem nagyon emlékeznénk rá, hogy mind ez ideig csak milyen keveset tudtunk ezért tenni. Alázattal kell ezt megélnünk, mert ha így értjük meg, oly nagynak és hatalmasnak, annyira fenségesnek és tündöklőén nyomatékosnak tűnik, hogy teljes súlyával alázatra int. De nem sújthat le minket az efféle alázat, hiszen felismerjük az eszmény valóságos voltát. Ha pedig felismerjük, akkor bármilyen kicsi erő is van bennünk, az egyre magasabbra emel majd minket isteni célunk felé.

A „rózsakeresztes misztérium” minden erre a célra alkalmas hangot megüt, előbb a második jelenetben, amikor Johannes Thomasius lesújtva áll e szavak hatására: „Ember, ismerd meg önmagad!”, majd amikor ujjongva emelkedik a világmindenség messzeségeibe a szavak hallatán: „Ember, éld át önmagad!”. Ezt szem előtt tartva és alapul véve lesz érthető a Máté-evangéliumbeli Jézus személyében az az alázatra intő és kicsiny voltunkat kézzelfoghatóan szemléltető fenség és nagyság, ami azonban megmutatja a belső igazságot és valóságot is, ami elszakít bennünket mindattól, ami ahhoz képest, aminek lennünk kellene és amivé válhatunk, kicsiny voltunk előtt tátongó mélységnek tűnik. Ha pedig a megismerés útján haladva és néha meg is rendülve akarjuk érezni magunkat azt illetően, ami emberi-isteni nagyság lehet az emberben, akkor mégis át kell élnünk valamit az isteni impulzusból, „az élő Isten Fiából”, ha van bennünk egy kis jóakarat, emlékezve Jézus Krisztusra, aki maga intett bennünket, amikor tömör formában minden elkövetkezendő időkre felszólított minket: „Ember, éld át önmagad!”, hogy mikor élhetjük át mi, emberek, az ént, amit ő képvisel a legmagasabb szinten.

Ha így értjük azt, ami az emberhez szóló a Máté-evangéliumban - és ezért áll hozzák ez az evangélium a legközelebb - akkor bátorság árad majd belőle felénk az élethez, erő és reménység, hogy életünk során a munkában is helytálljunk.

Vigyék magukkal az elhangzottakat és próbáljanak elgondolkodni rajtuk. Mindig éppen csak utalni tudtam a dolgokra. Szívükön és lelkükön múlik, hogy merítenek-e még valami mást is az elhangzottakból. Meg lehetnek győződve róla, hogy ha a Krisztus-eseménnyel kapcsolatban megtalálták, hogy mi a helyes, kétszeresen is megelevenednek azok a dolgok, amit hallottak, és ha következményeit utólag is megcsendítik szívükben, akkor még többet találnak majd bennük, mintha csak a külső emlékezőképességükhöz igazodnának. Ami elhangzott, ösztönzés legyen, de eredményeit, hatásait saját szívükben keressék, és lehet, hogy akkor majd még egészen mást is megtalálnak benne, mint ami itt elhangzott és amit itt egy ilyen rövid idő alatt megtaláltak benne.