A ciklus előző előadásaiban hallottakból már kiderült, hogy a Krisztus-esemény lényege a következőkből áll. Az ember fejlődése, amelyet úgy fejeztünk ki, hogy a lelke a szellem birodalmába emelkedik, a Krisztus előtti időkben csak a misztériumokon belül volt elérhető, mégpedig úgy, hogy amennyiben énje a rendes emberi tudatállapotban fejlődött ki, akkor azt bizonyos módon letompították. Ennek kellett egy olyan impulzust kapnia, hogy az ember ezt úgy érhesse el, - ami persze legnagyobb részt még az emberek jövőjéhez tartozik - hogy a szellemi világba lépve meg tudja tartani a teljes, korunkban rendszerint csak a külső, fizikailag érzékelhető síkhoz tartozó én-tudatát. A Krisztus-esemény következtében így megadatott előrehaladás az emberiség fejlődésében egyúttal a legnagyobb előrelépés is, amit meg lehetett tenni és valaha is meg lehet majd tenni az emberiség fejlődése során. Vagyis aminek még ezzel a ténnyel kapcsolatban be kell következnie a Föld fejlődése során, az mind a Krisztus-eseménnyel megadott nagy impulzus kiépítése, kivitelezése.

Kérdezzük most meg, hogy voltaképpen minek kell ekkor bekövetkeznie! Bizonyos módon ismétlődnie annak, részleteiben kell megismétlődnie, ami a régi misztériumok titkaihoz tartozott, például - ami valamiképpen még ma is oda tartozik - hogy amikor az ember fizikai és étertestébe merül, asztráltestében átélje a kísértéseket, amelyekről tegnap beszéltünk. A görög misztériumokban viszont az összes olyan nehézséget és veszélyt kellett kiállnia, amely akkor áll előttünk, ha kiáradunk, kiterjeszkedünk a makrokozmoszba. Ezt is leírtuk már közelebbről. A beavatás valamelyik irányzata szerint megélt eseményt Jézus Krisztus egy nagy kimagasló egyéniség egyszeri impulzusaként éli át, mintaképül, hogy a jövő fejlődése folyamán legyen rá indíttatás, hogy a beavatásból kiindulva fokozatosan egy ilyen fejlődésen mehessenek keresztül az emberek. Vizsgáljuk meg előbb tehát, mi ment végbe a misztériumokban.

Bár az ember lelke úgy hajtott végre mindent, amit végrehajtott, hogy letompították, egyfajta félálomba ringatták az énjét, de belső világa, lelkisége mégis átélt bizonyos, a következőképpen leírható tényeket. Átélte az önzés felébredését, - független akart lenni a külvilágtól. De mivel az ember függ a külvilágtól, - amint tegnap megmutattuk - mert nem tudja magának elővarázsolni az élelmet és függ attól, ami fizikai testisége következtében adódik elő, ki van téve az illúziónak, hogy azt tartja a világnak és a világ belső gyönyörűségének, ami pusztán csak a fizikai testiségből adódik. Ezen minden- tanítvány, minden beavatandó keresztülment á misztériumokban, csak éppen nem abban az állapotban, mint Jézus Krisztus, aki a legmagasabb szinten ment rajta keresztül. Ha tehát valaki kizárólag a tényeknek megfelelő módon írja le, amit ekkor a misztérium-tanítványok ott átélnek és ezt leírja Jézus Krisztus esetében is, bizonyos fokig hasonló módon írja le a tényeket. Hiszen akkor történt, hogy ami előzőleg még a misztériumok homályában játszódott le, az kilépett a világtörténelem színterére és egyszeri, történeti eseménnyé vált.

Vegyük a következő esetet, ami az ókorban, nevezetesen Krisztus megjelenése előtt az utolsó századok folyamán mindig meg is történt. Egy festő vagy egy író tudomására jutott, milyen hosszadalmas eljárásokat alkalmaznak, ha valakit beavatnak, és lefestette vagy megírta azt. Az ilyen festmény vágy leírás hasonlíthatott arra, amit az evangéliumok írnak a Krisztus-eseményről. Elképzelhető tehát, hogy egyes régi misztériumokban a beavatandót testileg - miután bizonyos előkészítésen ment keresztül, hogy lelkileg szabaddá váljon - széttárt karokkal egyfajta keresztre kötötték. Egy időre ebben az állapotban maradt, hogy kiemeljék a lelkiséget, és így át tudta élni azt, amit leírtunk. Mindezt megfestették vagy irodalmi eszközökkel ecsetelték. Ma azután valaki úgy találhatná és azt mondhatná, hogy egy régi hagyomány alapján írta le az író, illetve festette meg a festő, mit éltek át a misztériumokban. Azt mondhatná, hogy az evangéliumokban csak újból lejegyezték, közölték, ami már korábban is megvolt!

Ezt számtalan esetben megtalálhatjuk. „Das Christentum als mystische Tatsache” (GA 8 - „A kereszténység mint misztikus tény”) című könyvemben leírtam, hogy az evangéliumokban a régi misztériumok összes titka éled fel újra, alapjában véve az evangéliumok nem egyebek a misztérium-beavatások régi leírásainak megismétléseinél és kimutattam, hogy ez mennyire így van. De amikor azt közölték, ami Jézus Krisztussal történt, hogyan lehetett csak egyszerűen leírni a régi misztériumfolyamatokat? Úgy, hogy éppen azt látták lejátszódni történeti tényként, ami a régi misztériumokban történt, ami mint belső lelki folyamat zajlott le, hiszen én-lénnyé magasodott formában Jézus Krisztus eseménye is ugyanazt ábrázolta, mint a régi beavatásban a szimbolikus, vagy a mindenkori adott helyzetet szimbolizáló cselekmények. Szem előtt kell tartanunk ezt a tényt. Csak az tudja megállapítani, hogy Krisztusnak az evangéliumokban leírt életrajza azonos a misztériumokban zajló folyamatokkal, aki szilárdan azon a talajon áll, hogy a Krisztus-esemény történelmi esemény, azok a folyamatok játszódtak le történeti tényként, amelyek azelőtt a misztériumokon belül zajlottak le.

Ha pontos képet akarunk festeni róla, úgy is mondhatnánk, hogy akik észrevenni voltak hivatottak, azok észre is vették a palesztinai Krisztus-eseményt, az esszénus jóslatok beteljesedését, a János-keresztelőt a Jordán vizében, a megkísértést, majd ami következett, a keresztre feszítést és a továbbiakat is. Elmondhatták, hogy egy életet lámák maguk előtt, egy szellemi lény életét embertestben. Végigtekintve rajta, melyek a legfontosabb, leglényegesebb pontjai? Meglepő módon a külső életben, a történelem életében lezajló bizonyos pontokra találtak benne, amelyek ugyanolyanok voltak, mint amilyenek a misztériumokban játszódnak le a beavatandóknál. A misztériumok szabályait kellene elővenniük csupán és megtalálnák köztük a folyamat mintaképét, amelyet itt mint történelmi tényt írhatnának le!

A nagy rejtély egyenesen az, hogy ami azelőtt a templom homályába volt temetve, ami ott játszódott le, és azután csak az eredményeit hordták szét a világba, az a Krisztus-eseménnyel a világtörténelem nagy színpadán játszódott le azok előtt, akik szellemi látásban részesültek. Persze tisztában kell lennünk vele, hogy amikor az evangéliumokat írták, akkor még nem voltak olyan életrajzok, mint amilyeneket ma írnak Goethéről, Schillerről vagy Lessingről, belebújva minden szögletbe, összehordva minden papírszeletkét, hogy azután mint a legfontosabbakat, életrajzzá foglalják össze a valójában legkevésbé lényeges dolgokat. Míg ma a cédulagyűjtögetéstől nem jutnak hozzá, hogy szemügyre vegyék a leglényegesebb fordulópontokat, addig az evangélisták megelégedtek azzal, hogy Jézus Krisztus életében a lényeget írják le, vagyis azt, hogy Krisztus élete a beavatás megismétlése volt a világtörténelem nagy színpadán. Csodálhatjuk-e, hogy ennek a ténynek a következtében manapság olyasvalami történt, ami sok-sok embert igazán nagy zavarba hozott? Ha felhívjuk akkor a figyelmet a következőkre, még élesebben derül ki, hogy mi hozta így zavarba az embereket.

Vannak régi mítoszaink és mondáink. Mik ezek? Aki ismer mítoszokat és mondákat és tudja, mik azok, sokukban talál olyan fizikai folyamatok képébe öltöztetett folyamatokat, amelyeket a régi tisztánlátó tudat látott meg a szellemi világokban és így beszélte el másoknak, vagy megismerkedik majd más mítoszokkal és mondákkal, amelyek lényegében nem egyebek misztériumfolyamatok leírásainál. Részben a Prométheusz-mítosz és sok más mítosz sem más, mint misztérium-cselekmények leírása. Ismételten megtalálható például egy ábrázolás, ahol Zeusz látható, mellette egy alacsonyabb istenség, áld arra hivatott - a görögök szellemében ezt mindenképpen így lehetett kifejezni - hogy megkísértse Zeuszt, „a Zeuszt kísértő Pán”. Zeusz a magaslaton, mellette az őt kísértő Pán, a jelenetet a legkülönbözőbb ábrázolásban találják meg. Mire valók voltak az efféle ábrázolások? Arra, hogy kifejezzék az ember belső világába merülésének folyamatát, amikor fizikai és étertestébe merülésekor alacsonyabb természetére, önző Pán-természetére bukkan. - így van tele az egész ókori világ olyan folyamatok ábrázolásával, amelyek akkor játszódtak le, amikor a beavatandók a szellemi világba vezető utat élték át, a mítoszok és a mondák pedig művészi eszközökkel ábrázolták azokat.

Sok ember tesz ma nagyszerű felfedezéseket anélkül, hogy végiggondolná - és zavarba hoz vele sokakat, akik nem tudják vagy nem akarják megismerni a tényeket - hogy léteznek már olyasmik, mint a „Pán a hegyen lévő Zeusz mellett, akit kísértésbe visz” című kép, és azt mondják, félreérthetetlenül látható belőle, hogy volt már olyan jelenet, amelyben Krisztust megkísértik, az evangélisták. Tehát nem tettek mást, mint újra elővettek egy régi képet és az evangéliumokat efféle régi ábrázolásokból állították össze, amiből viszont arra következtetnek, hogy nem is mondanak semmi különöset, hanem csupán azért állították őket össze mítoszokból, hogy a kitalált Jézus Krisztusról szóljanak. Németországban volt egy nagy mozgalom, ahol felelőtlenül beszéltek arról a témáról, hogy Jézus Krisztus élt-e valaha. A szakismeretek egyenesen eltorzult hiánya, de nagy olvasottság mellett újra meg újra felsorolták az összes különféle mondákat és mítoszokat, amelyek azt mutatják, hol voltak már olyan jelenetek, amelyekkel újból találkozunk az evangéliumokban. Ha a valóságos helyzetről manapság az emberek értésére adunk valamit, még akkor sem használ semmit, ha a dologban jártas emberek éppenséggel ismerik az ismertetett tényállást. Manapság azonban ugyancsak furcsa módon alakulnak ki szellemi mozgalmak!

Voltaképpen itt nem is beszélnék róla mintegy mellékesen, ha nem kerülnénk minduntalan olyan helyzetbe, hogy állást kell foglalnunk a szellemtudományos felfogások és tények ellen innen-onnan látszólag igazán mély műveltség alapján felhozott bizonyos ellenvetésekkel szemben.

Az igazi tényállás az, amit itt adtam elő. Az evangéliumokban azért találkozunk ismét misztériumokból származó ábrázolásokkal, mert a beavatás titkait egy teljesen más individualitásra alkalmazzák, és éppen azt akarják megmutatni, hogy ami azelőtt a misztériumokban a tudat letompításával zajlott le, az most valami rendkívüli dologként történt meg, mert egy én-lénynek az én-tudat letompítása nélkül kellett átélnie azokat az eljárásokat, amelyeken azelőtt a misztériumokban ment keresztül! - Nem csodálkozhatunk tehát rajta, amikor azt mondják, hogy alig van valami az evangéliumokban, ami már előzőleg ne lett volna meg. Csak úgy volt meg, hogy minden előzetessel kapcsolatban azt mondhatnánk, hogy az embernek valóban fel kellett emelkednie a mennyek országába, már nem úgy van, hogy az jött volna le az énhez, amit a mennyek országának hívunk. Az új azonban az, hogy amit korábban csak az én letompításával lehetett a magasabb régiókban átélni, az most az én megőrzése mellett élhető át a „malkút”-ban, az országban.

Ezért hirdeti Jézus Krisztus „az országról” szóló igéket, miután azt átélte, amit megkísérlésként ír le a Máté-evangélium. Alapjában véve mit akart vele mondani? Azt, hogy amit korábban az ember úgy ért el, hogy énjét letompította és befogadott más lényeket, azt most énje megőrzése mellett érheti el! Pont az a lényeges tehát, hogy kihangsúlyozza, hogy most az én teljes fenntartásával lehet azt elérni, amit korábban csak másképpen lehetett. Emiatt Krisztus életében nem csupán megismétlődhettek a beavatás eseményei, hanem „az országról” szóló beszédben is az lesz majd a lényeges, hogy kihangsúlyozza: most mindaz, amit korábban ígértek azoknak, akik eljöttek a misztériumokba vagy elfogadták tanításait, most már azokat illeti, akik én-voltukat megélik magukban és úgy élik meg, ahogyan Krisztus előre megélte nekünk.

Mindennek vissza kell térnie tehát még a tanítások vonatkozásában is. De nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy a régi tanításokkal szemben éppen a különbség jelentkezik, hangsúlyozva, hogy amit azelőtt nem lehetett az énnel elérni, az most az énen belül érhető el! Tegyük fel, hogy arra akarta Krisztus felhívni azoknak figyelmét, akiknek rá akart mutatni a nagy igazságra, hogy korábban az emberek azt követően, ami eljutott hozzájuk a misztériumok tanításaiból, mindig feltekintettek a mennyek országába és azt mondták, hogy onnan jöhet el - de nem merül énjükbe - ami boldogokká teheti őket. Krisztusnak ekkor meg kellett volna maradnia annál, amit a lét istenatyai forrásáról korábban mondott, mert az a letompított énnel volt elérhető és csak a színezetet változtatta volna meg, amin múlt a dolog. Azt kellett volna például- mondania: „Míg azelőtt azt mondták, hogy fel kell tekintenetek azokba az országokba, ahol a lét atyaisteni forrása van, és meg kell várnotok, hogy az leragyogjon a mennyek országából, most elmondhatják, hogy az nemcsak leragyog hozzátok, hanem amit odafent akarnak, annak be kell hatolnia az ember énjének legmélyén lévő természetébe és ott is akarni kell.”

Tegyük fel, hogy a Miatyánk minden mondata már létezett azelőtt is és csak néhány változtatásra lenne szükség: „Korábban úgy tekintettek fel a régi isteni Atya-szellemre, hogy minden, ami ott van, az ott is marad és onnan tekint le földi országotokra. De most ennek az országnak le kell jönnie a Földre, ahol az én van” - így kellett volna Krisztusnak mondania - „és a fenti akaratnak kell meglennie itt a Földön is.” - Mi lesz ennek a következménye? Az, hogy aki a dolgok mélyére lát, akinek érzéke van a finomabb, de döntő árnyalatokhoz, az egyáltalán nem csodálkozik rajta, hogy a Miatyánk mondatai már korábban is létezhettek. A felületes embernek azonban nem számítanak a finomabb árnyalatok, észre sem veszi őket. Neki nem fontos a kereszténység értelme, hiszen nem érti meg! Ha pedig rátalál a régi időkben ezekre a mondatokra, azt mondja majd: „íme, az evangélisták a Miatyánkról írnak, ami már azelőtt is megvolt!” - Mivel a döntő árnyalatokat sem veszi észre, azt mondja majd, hogy a Miatyánk már azelőtt is létezett! - Önök azonban most vegyék észre a helyes írásmagyarázat és a felületes szemlélet közötti óriási különbséget! Az a fontos, hogy aki érzékeli az új árnyalatokat, a régire alkalmazza-e azokat. A felületes ember viszont, aki az új árnyalatokat észre sem veszi, csak azt állapítja meg, hogy a Miatyánk már létezett korábban is.

Ezeket a tényeket mellesleg át kell élnünk és egyszer itt is meg kell említenünk őket, mert az antropozófusok abba a helyzetbe kerülnek, hogy egy kissé meg kell ismerkedniük azzal a ma kibontakozó és kellő szakismeret nélkül művelt tudományossággal, amelyet az újságok százainak csatornáin áthaladva „tudománynak” tekintenek az emberek. - Szeretnék még mondani valamit a Miatyánkkal kapcsolatban. Valóban eszébe jutott valakinek, hogy a régebbi korok összes lehetséges hagyományából, a talmud minden elképzelhető helyéről kikeresgélje az olyan mondatokat, amelyek együttesen valami Miatyánkhoz hasonló dolgot tesznek ki. Ha jól megfigyelik, nem úgy áll a dolog, hogy amit ez a tudós összeállított, az ugyanebben az összeállításban az evangéliumon kívül is megtalálható valahol, hanem külön-külön találhatóak meg valahol az egyes mondatok. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy Goethe is így állította össze a „Faust” első mondatát! Még talán ki is mutathatnánk, hogy a XVII. században élt egy diák, aki megbukott a vizsgán, majd ezt mondta az apjának: „Ah, miként tanultam forró buzgalommal jognak berkeit!” - Egy másik, az orvostudományból megbukott diák pedig hasonlókat mondhatott: „Ah, miként tanultam forró buzgalommal gyógyításnak berkeit!” - Goethe pedig ezekből állította volna össze azután a „Faust” első mondatát. Nem furcsa? Elvileg és módszer tekintetében ez azonban ugyanaz, mint amivel az evangéliumok kritikája során találkozunk.

Így vannak összetoldozva, mint azt az előbb leírtuk, „Miatyánkká” a következő mondatok:

„Miatyánk, ki vagy a mennyekben, légy hozzánk kegyes, szenteltessék meg a te neved és magasztaltassék emlékezeted odafent a mennyekben, miként idelent a Földön. Uralkodjék fölöttünk a te országod most és mindörökké. A szent férfiak azt mondották régen: engedd el és bocsájtsd meg mindenkinek, akármit is tettek velem. És ne vígy minket a kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól. Mert tiéd a mennyek országa és uralkodjál dicsőségben mindörökké.”

Ezek a most leírt módon összeállított mondatok, - együtt van tehát a „Miatyánk”, csak a döntő árnyalat hiányzik, aminek bele kellene kerülnie ahhoz, hogy rámutasson a Krisztus-esemény hatalmas jelentőségére. Egyetlen szóval sem mondja, hogy „jöjjön el a te országod”. Azt mondja, hogy „uralkodjék fölöttünk a te országod most és mindörökké” és nem azt, hogy „jöjjön el a te országod”! Ez a lényege. A felületes ember azonban ezt nem veszi észre. Továbbá, annak ellenére, hogy ezeket a mondatokat nem egy, hanem sok könyvtárból hordták össze, arra sem bukkantak rá, ami a Miatyánkban a döntő: „Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” Vagyis nyúljon bele az énbe. Itt áll Önök előtt a különbség - még ha csak kívülről, tudományos értelemben veszik is - egy látszólagos és egy valóban lelkiismeretes, minden részletre tekintettel lévő kutatás között. Ez a lelkiismeretes kutatás pedig létezik, el kell csupán fogadni.

Az imént szándékosan egy nyomtatott könyvből olvastam fel Önöknek a mondatokat, - John M. Robertson: „Az evangéliumok mítoszai” című könyvéből (a szerző 1856-ban született, „Die Evangelien-Mythen” című könyve 1910-ben jelent meg Jénában. 1. „A Miatyánk” című fejezetét a 191.0.-tói.) - mivel ezt a könyvet egyfajta modern evangéliumként most lefordították németre is, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen, mert aki sok előadást tartott a kérdésről, hogy „élt-e vajon Jézus?”, annak még angolul kellett felolvasnia. Gyorsan híres lett és most németre is lefordították, hogy az embereknek már ne kelljen angolul olvasniuk. - Lehetővé vált, hogy egy német egyetemi tanár a világban járva mindenfelé előadást tartson a kérdésről, élt-e vajon Jézus és a most felhozott tények alapján választ is adjon rá, miszerint egyetlen dokumentum alapján sem szükséges feltételeznünk, hogy igaz lenne az amit a kútfők mondanak arról, hogy egy olyan személy, mint Jézus, élt. A legjobb könyvek között, amelyekre közben hivatkoznia kell, Robertson könyvét is felsorolja. Az antropozófusok védelmére legyen mondva azonban, hogy a könyvből, az Újszövetség okmányainak ebből a történeti kutatásából még tanulhatnak is egyet s mást. Valami különösen jellemző dolgot szeretnék még közölni belőle.

Meg kellene mutatnia benne, hogy nem csak a talmudban vannak olyan helyek, amelyekről kimutathatók, hogy a Miatyánk előfutárai, hanem évezredekre visszanyúlva is találhatnánk mindenütt ősrégi erre vonatkozó feljegyzéseket. Már a következő oldalon is azonnal megmutatja, - mivel arról van szó, hogy a Miatyánkot már korábban is meglévő mondatokból állították össze és nem kellett hozzá Krisztus, hogy azt előimádkozza az embereknek - megmutatja tehát, hogy létezik káld nyelven egy ima, amelyet kis agyagtáblákra írva találtak meg és amelyben Mardukhoz, az óbabiloni istenhez folyamodnak, és néhány helyet idéz is belőle. Most arra kérem Önöket, igen nagy figyelemmel hallgassák meg. (Megjegyzés: T G. Pinches először 1891 októberében hozta nyilvánosságra az 1882-ben Sipparában talált agyagtáblácska fordítását a Royal Artistáé Society-ben. Közöttük vannak a Mardukhoz folyamodó következő sorok is.) Így hangzanak: „Jöjjön el körödbe (városodba) a világ teljessége, teljesedjen parancsod mindörökké... Lakozzék a gonosz városodon kívül...” A tudós pedig hozzáteszi, hogy nagy nyomatékot adjon az idézetnek: „Itt a Miatyánkkal egy sorba állítható és még talán Kr. e. 4000-re is visszanyúló imamintákat látunk tehát.”

Keressenek maguknak valamiféle értelemszerű hasonlatosságot a Miatyánk és az előbbi mondatok között! Ez az ember azonban ennek ellenére is ima-mintáknak tekinti őket és a Miatyánkot egyszerűen csak lemásolta. Az efféle dolgok azonban ma igazi kutatásoknak számítanak e téren.

De még más oka is van, miért lehet ezt elmondani antropozófusoknak. Mert meg kell tudják nyugtatni lelkiismeretüket, amire nyomasztóan hatna, ha minduntalan azt kellene hallaniuk, a külső kutatás mit állapított meg, vagy azt olvasnák az újságokban és a folyóiratokban, hogy egy kis agyagtáblát találtak most Ázsiában, és elolvasásakor az derült ki, hogy a Miatyánk már Krisztus előtt 4000 évvel is létezett. Amikor egy ilyesmit megállapítanak, mégiscsak meg kellene kérdezni, hogy ezt mire alapozzák? Azt akartam megmutatni, mire mondják ma, hogy „tudományosan megállapított dolog”. Lépten-nyomon akadnak ilyenek, az antropozófusoknak pedig használ, ha törődnek vele, milyen féreg rágja az antropozófiával szemben felhozott dolgok hátterét. - De menjünk tovább.

A fontos az, hogy Jézus Krisztus az emberiségnek az énre, az én teljes megtartására alapuló fejlődését indította el. Az én-beavatás alapjait helyezte le, azt kezdeményezte. Elmondhatjuk majd, hogy az én az ember egész mivoltának lényege, központja és mindaz, ami a Krisztus-eseménnyel jött el a világba az én számára, az magával tudja ragadni az ember természetének összes többi részét, alkotóelemét is. De természetesen ennek egészen sajátságos és az emberiség fejlődésének megfelelő módon kell majd történnie.

Az előadásokból különösen világosan kiderül, hogy mit fejleszthetünk. Az embert környező, fizikailag érzékelhető világ nem csupán az érzékek, hanem az agyhoz kötött értelem útján történő megismerése csak nem sokkal a Krisztus-esemény előtt jelent meg teljes mértékben. Korábban az ember mindig egyfajta szellemi látással tapasztalta az agyhoz kötött intellektussal megismerhető világot, vagyis az embereknek szellemi látása volt. Önök már jól tudják az atlantiszi fejlődés első időszakáról tartott előadásaimból, hogy ez így volt. Ami azonban egy általánosan elterjedt bizonyos fokú szellemi látásként az Atlantiszt követő fejlődés első időszakaiban még teljes mértékben megvolt, az lassanként és fokozatosan alábbhagyott. Még a Krisztus-esemény idején is sok olyan ember élt, aki az ébrenlét és az alvás közötti állapotokban a szellemi világba tekinthetett, sajátos közbülső állapotokban a szellemi világ részese lehetett. De amikor így lettek a szellemi világ részesei az akkori átlagemberek, az nemcsak azzal járt, hogy a szellemi értelemben alacsony fokon látó ember elmondhatta, hogy tudja: minden fizikailag érzékelhető dolog mögött szellemiség van, hiszen látja, hanem ez még mással is járt. Régebben még könnyen a szellemi világ részesévé lehetett tenni az emberi természetet. Ma már viszonylag nagyon nehéz helyesen és úgy élni át az ezoterikus fejlődést, hogy szellemi látáshoz jusson az ember. Ma alvajárás és hasonló jelenségek formájában lép fel régi idők maradványaként, örökségeként a tisztánlátás, de már nem tekinthető normális állapotnak. Régente az volt és az emberi természetet bizonyos eljárásoknak alávetve ez még fokozható is volt. Ha az embert odáig juttatták, hogy a szellemi világba magasodott, még más dolgok is együtt jártak azzal.

Ma, amikor nem igazodnak történelmi szempontokhoz, az dönti el, mi legyen a történelemmel, amit hisznek róla. De ma bármennyire is kételkedhetnek benne, mégis úgy volt, - még Krisztus korában is - hogy meg lehetett gyógyítani például valakit úgy, hogy szellemi látóvá tették. Ma, amikor az emberek a fizikai síkon még mélyebbre ereszkedtek, így már nem lehet. Akkoriban azonban a lélek még könnyen megragadható volt, bizonyos eljárásokkal szellemi látóvá lehetett tenni, és így bele tudta magát élni a szellemi világba. Mivel pedig a szellemi világ a földi világba is gyógyerőket küldő gyógyító közeg, megnyílt a lehetőség arra, hogy gyógyítani kezdjenek vele. Tegyük fel tehát, hogy valaki beteg volt és olyan eljárásoknak vetették alá, hogy a szellemi világba lásson. Amikor azután leáramlottak az erők a szellemi világból, a beléje áramló erők gyógyhatású erők voltak. Általában ilyen eljárásokkal gyógyítottak. Amit ma „templomi gyógyításként” írnak le, az meglehetősen dilettáns dolog. Minden fejlődik, a lelkek pedig a régi korok szellemi látásától eljutottak odáig, hogy már nem látnak szellemi úton. De korábban az ember szellemi látó állapotát még fokozni lehetett úgy, hogy a fizikai világba gyógyerők áradtak le a szellemi világból és így bizonyos betegségekből szellemi úton lehetett kigyógyítani az embert. Nem kell csodálkoznunk tehát azon, ha azt mondják az evangélisták, hogy a Krisztus-esemény folytán olyan idők következnek, amikor nem csak azok emelkedhetnek fel a szellemi világba, akiknek régi szellemi látása van, hanem azok is, akik az emberiség fejlődése következtében már elvesztették azt.

Tekintsünk vissza a régmúltba! Az emberek beleláttak a szellemi világba. A régi szellemi látás előtt feltárult a szellemi világ gazdagsága. De most szellemben szegények, szellemet koldulok lettek, a fejlődés haladtával már nem tudnak a szellemi világba betekinteni. Azzal azonban, hogy Krisztus elhozta a világba a titkot, hogy a mennyek országának erői az énbe áradhatnak, - a fizikai síkon élő énbe is - megélhetik magukban a szellemet és boldogok, boldogokká lehetnek azok is, akik elvesztették a régi szellemi látást és vele együtt a szellemi világ gazdagságát is. - Ezért hangozhatott el a nagy Ige, hogy mostantól kezdve már nem csupán azok boldogok, akik a régi szellemi látás következtében bővelkednek a szellemben, hanem a szegények, a szellemet koldulok is, mert amit mi mennyországnak szoktunk nevezni, az az ő énjükbe is beleárad, ha Krisztus megnyitja előttük az utat.

A régebbi idők folyamán tehát az ember fizikai szervezete még normális állapotában is lehetővé tette, hogy a lélek részben kihúzódjon belőle, és ha ez megtörtént, akkor szellemi látóvá vált, gazdag lett a szellemi világban. A fizikai test anatómiailag természetesen nem kimutatható sűrűsödése azzal járt, hogy a szellemi világban többé nem lehetett gazdag. Ha most akarta volna leírni az állapotát, azt kellett volna mondania, hogy elszegényedett, mintegy kéregeti a szellemet, de annak folytán, amit Krisztus lehozott, át tudja élni magában a mennyek országát. Ezt írhatnánk le a fizikai test folyamataival kapcsolatban.

Ha a tényeknek megfelelően szeretnénk leírni, hogy mi történik az emberrel mint én-lénnyel, akkor természetének minden alkotórészéről meg kellene mutatnunk, hogyan lehetne új módon boldog önmagában. „Boldogok a szellemet koldulok, mert magukban találják majd meg a mennyek országát” - ez a mondat az új igazságot a fizikai test számára mondja ki. Az étertest számára ezt úgy lehetne kifejezni, hogy ott van a fájdalom végső oka. Egy élőlénynek csak éterteste sérülése miatt fájhat, mert ha még van is asztrálteste, a fájdalom székhelyét mégis az étertestben kell keresnünk. Ezt különböző előadásaimból is megérthetik. - Ha az új igazságot illetően szeretnénk kifejezni, hogy mi vehető tekintetbe az étertest számára a szellemi világból korábban leáramló gyógyító erőkből, akkor azt kell mondanunk, hogy most nem csak úgy lehet megvigasztalni a szenvedőket, hogy önmagukból kihúzódva lépjenek kapcsolatba a szellemi világgal, hanem egy újfajta kapcsolatot létesítve a világgal, már saját magukban tudnak megvigasztalódni, mert Krisztus új erőt hozott az étertestbe. Az új igazságnak tehát az étertestet illetően úgy kell hangoznia, hogy a szenvedőt most már nem csupán úgy lehet boldoggá tenni, hogy beleéli magát a szellemi világba és azt, ami onnan érkezik, magára áramoltatja a szellemi látás állapotában, hanem ha Krisztushoz fordulva betelik az új igazsággal, akkor minden fájdalmára vigaszt talál magában.

Mit kellene mondanunk az asztráltestet illetően? Ha azelőtt az ember meg akarta fékezni asztráltestének indulatait, szenvedélyeit és önzését, a felsőbb régiókba feltekintve erőt kért a mennyek országából, és ekkor asztráltestének kártékony ösztöneit megsemmisítő eljárásoknak vetették alá. De most eljött az ideje, amikor Krisztus tettének következtében már saját magának kell énjében megszereznie ezt az erőt, amellyel megzabolázza és féken tartja asztráltestének szenvedélyeit és indulatait. Ezért az asztráltestet illetően úgy kellett hangoznia az új igazságnak, hogy boldogok, akik önmagukról, énjük erejétől szelídek, mert ők öröklik majd a földkerekséget! - A harmadik boldogságról szóló mondatnak mély értelme van. Próbálják ki ezúttal azon, mit tudtunk meg a szellemtudományból. Az asztráltestet a régi Hold-korszak során illesztették az emberbe. A szellemi lények, akik befolyásra tettek szert az ember felett, vagyis a luciferi lények, szintén kiváltképpen az asztráltestbe fészkelték be magukat. Ezért nem érheti el az ember már kezdettől fogva sem legmagasabb földi célját. Mint tudjuk, a luciferi lények megmaradtak a Hold-fokozaton és távol tartották az embert attól, hogy megfelelőképpen fejlődjön tovább a Földön. De most, amikor Krisztus alászállott a Földre, ahol ereje átitathatta az ént, az ember már valóban eleget tudott tenni a Föld végső okának, ha megtalálta magában az erőt, hogy féken tartsa asztráltestét és a luciferi hatásokat kiűzze onnan. Most tehát elmondhatjuk, hogy aki féken tartja asztráltestét, aki olyan erős lesz, hogy nem haragszik meg anélkül, hogy jelen ne volna az énje, aki „közömbös” és belső világában olyan erős, hogy féken tartja asztráltestét, az valóban elnyeri majd a földi fejlődés végső okát. - Ebben a megfogalmazásban a szellemtudomány alapján érthetik meg a harmadik boldogságról szóló mondatot.

Hogyan jut el az ember oda, hogy Krisztus benne lakozó lénye által felemelje, boldoggá tegye mivoltának további alkotórészeit? Úgy, hogy az én erejével olyan komolyan és érdemben keríti hatalmába a lelkiséget, ahogyan azt a fizikaiságga1 tette.

Az érző-lélekhez feljutva azt mondhatjuk, hogyha az ember lassanként meg akarja élni magában Krisztust, érző-lelkében egy olyan késztetést kell éreznie, amelyet máskülönben testében tudtán kívül érezve éhségnek és szomjúságnak neveznek. Úgy kell szomjaznia a lelkiségre, ahogyan a test éhezik a táplálékra és szomjazik az italra. Amit ma így, Krisztus benne lakozó erejével érhet el az ember, azt a régi szóhasználat a legtágabb értelemben vett igazságszomjnak nevezte, ma pedig érző-lelkét Krisztus erejével betöltve elérheti, hogy saját magában találjon lehetőséget igazságszomja kielégítésére.

Különösen figyelemreméltó az ötödik boldogságról szóló mondat, ami várható is. Valami rendkívülit kell nyújtania, az ember értelmi- vagy kedély-lelkére kell vonatkoznia. Mindenki tudja, aki a „Geheimwissenschaft im Umriss”, vagy a „Theosophie” című könyvemet tanulmányozta, („A szellemtudomány körvonalai” és „A világ és az ember szellemi megismerésének alapjai”) - és amit egyébként évek óta nyomon követhetett a legkülönbözőbb előadásaimon is - hogy az ember énje fogja össze lelkének három alkotóelemét, az érző-lelket, az értelmi- vagy kedély-lelket és a tudati-lelket. Mindenki tudja, hogy az én még csak bizonytalanul van jelen az érző-lélekben, az értelmi- vagy kedély-lélekben azonban előtör és ezáltal lesz csak az ember teljesen ember. Míg alacsonyabb alkotórészeit illetően isteni-szellemi lények uralma alatt áll, - még érző-lelkét illetően is - addig értelmi-lelkében már önálló lény lesz belőle, ott ragyog fel az én. Az értelmi- vagy kedély-lélekről tehát - amennyiben megszerezte a krisztusi erőt - bizonyos értelemben másképpen kell beszélnünk, mint a lélek alacsonyabb alkotóelemeiről, amelyekben az ember az alacsonyabb alkotórészekre, a fizikai testre, az étertestre, az asztráltestre és még az érző-lélekre is ható bizonyos isteni lényekkel kerül kapcsolatba, amit pedig ekkor erényeként és egyéb tulajdonságaként fejt ki, azt ismét ezek az isteni lények fogadják be. Amit azonban értelmi- vagy kedély-lelkében fejleszt ki, annak elsősorban emberi tulajdonságnak kell lennie, ha azt a krisztusi tulajdonság alakítja ki. Amikor az ember rátalál értelmi-lelkére, altkor egyre függetlenebbé kezd válni környezete isteni-szellemi erőitől. Ami tehát itt van, az magára az emberre utal. Ezért fejleszthet ki az ember értelmi-lelkében olyan erényeket, - ha a krisztusi erőt befogadja - amelyeket nem az egekből könyörög ki magának jutalmul, hanem amelyek hasonló lények között terjednek, s ismét egy ugyanolyan lényhez, egy emberhez térnek vissza. Tehát mintegy meg kell sejtenünk, hogy az értelmi-lélek erényeiből olyasmi árad, ami újból egy hasonló valamit áramoltat vissza hozzánk. - Érdekes, hogy az ötödik boldogságról szóló mondat valóban erre a tulajdonságra utal. Bár a fordítások nem nagyon jók, mégsem tudták eltakarni a tényt, hogy az az összes többitől eltér, amikor azt mondja, hogy „boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek!” Ismét visszaáramlik, ami kiárad, - a szellemtudomány értelmében ennek így kell lennie.

A következő, a tudati-lélekre vonatkozó mondatban viszont olyasmihez érkezünk el az emberben, ahol az én már teljesen kidomborodik és az ember új módon ismét felfelé emelkedik. Tudjuk, hogy az értelmi- vagy kedélylélek éppen Krisztus megjelenésének idején fejlődött ki. A mi korunkban azonban már a tudati-léleknek kell kifejlődnie és az embernek ismét a szellemi világba kell emelkednie. Míg az ember előbb saját maga tudatára ébred, önmagáról tudva villan fel az értelmi- és kedély- lélekben, addig a tudati-lélekben már teljesen kibontakoztatja ismét a szellemi világba emelkedő énjét. A krisztusi erőt magába fogadó ember előbb tudati-lelkébe árasztja énjét, azt tisztán ott éli meg, ez az út vezet Istenéhez, vagyis úgy jut el oda, hogy énjében éli meg Krisztust és még tudati-lelkébe is befogadja. - Nos, mondottuk, hogy az ént a fizikai testben a vér fejezi ki, központja a szív. Ennek megfelelően a hatodik boldogságnak azt kell kifejeznie, hogy az én a vérnek és a szívnek kölcsönzött tulajdonság következtében juthat el Istenhez. Hogyan is hangzik a mondat? „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” Bár a fordítás nem túl jó, de célunknak megfelelő. - így teszi érthetővé a szellemtudomány a csodálatos Igék egész szerkezeti felépítését, amelyeket Jézus Krisztus hirdetett ki bizalmas tanítványainak, megbirkózván a kísértésekkel.

A következő mondatok arra vonatkoznak, hogy az ember mivoltának magasabb alkotórészeibe felemelkedve él, ha kifejleszti a szellem-ént, az élet-szellemet és a szellem-embert. Ezért csak jelzésszerűen írják le, amit a jövőben él majd meg és amit most csak néhány kiválasztott élhet meg. A következő mondat tehát a szellem-énre vonatkozik: „Boldogok, akik első szellemi alkotórészükként lehozzák magukhoz a szellem-ént, mert Isten gyermekeinek nevezik majd őket.” (Károli szerint: „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” - a ford.) A magasabb hármasság első eleme már beléjük költözött. Magukba fogadták az Istent, az istenség látható kifejezői lettek. - De különösen azt érzékeltetik, hogy az élet-szellem kifejlesztéséig csak a kiválasztottak juthatnak el, azok, akik teljes mértékben megértik, mit hoz a jövő az egyetemességnek, amikor az emberek „Krisztus belső világunkba való teljes befogadásának” nevezik majd az élet-szellemet, ami most csak egyes kiválasztottak számára létezik, és éppen ezért nem érthetik meg őket a többiek, aminek viszont az a következménye, hogy üldözik is őket. Ezért mondja a mondat azokkal kapcsolatban, akiket jelenleg egy eljövendő dolog magányos képviselőiként üldöznek, hogy „Boldogok, akiket üldöznek az igazságosságért, mert magukban találják meg a mennyek országát.” (Károli szerint: „... mert övék a mennyeknek országa.” - a ford.) - Az ember utolsó, kilencedik alkotóelemére, a szellem-emberre vonatkozó mondat pedig különösen csak a legbizalmasabb tanítványok számára jelzi, hogy „Boldogok vagytok, ha az emberek szidalmaznak és üldöznek benneteket én miattam.” (Károli szerint: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak rólatok én érettem.” - a ford.)

Így mutatják meg ezek a csodálatos, az emberi természet kilenc alkotóelemére vonatkozó mondatok, hogyan alakul az emberi természet kilenc alkotóeleme számára az én és hogyan teszi őket boldoggá, ha krisztusi énné válik. Nagyszerű, fenséges mondatokkal mondja el a Máté-evangélium a megkísértés jelenetét követően (Máté 5,3-11), milyen hatása van a krisztusi erőnek az ember kilenc alkotóelemből álló lényére elsősorban a jelenben, majd a közeljövőben, ahol Isten gyermekeinek nevezik majd még azokat, akikben már most felragyogott a szellem-én, de az Isten efféle gyermekei ott mégis csak egyes áldott emberek formájában fordulnak majd elő. Éppen az a csodálatos, hogy az első, a már meglévő alkotóelemekről határozott formában szólnak a mondatok, a távoli jövőre érvényes utolsó mondatok pedig a határozatlanságban érnek véget.

Itt azonban újból egy felületességgel találkozunk. Képzeljék el, hogy valaki az után kutatna, hátha valahol máshol is találna hasonló mondatokat és az evangélisták esetleg valami másból állíthatták, ragaszthatták össze mondataikat. Képzeljék el, hogy az illetőnek sejtelme sincs arról, hogy miről van szó, - hiszen itt arról kellene hogy szó legyen, hogy azt az „én” Krisztussal átitatott természetére alkalmazza! Azután, ha a lényeges dolgok csodálatos fokozását sem veszi észre, a következőre mutathatna rá. Csak néhány oldallal kell a már említett könyvben tovább lapozniuk, és „A boldogságok” című fejezetben egy bizonyos Hénohra találnak utalást, aki nem azonos a közismert Hénohhal, és ahol kilenc „boldogságot” sorol fel a fejezet. Különösen arra büszke kissé az illető, hogy azt állítja, a dokumentum a keresztény korszak első időszakában jött létre, amit pedig mi az előbb oly mélyenszántó dokumentumnak írtunk le, azt véleménye szerint „a szláv Hénoh” következő kilenc boldogságáról másolhatták le (1.: John M. Robertson: „Az evangéliumok mítoszai” című könyvében a 200/201. oldalt. Jena, 1910.):

1. Boldog, aki az Úr nevét féli és szakadatlanul orcája előtt szolgál, és így tovább.
2. Boldog, aki nem a jutalom kedvéért, hanem magáért az igazságért ítélkezik helyesen, nem várva érette semmit, és színtiszta ítéletben lesz osztályrésze később.
3. Boldog, aki felruházza a mezíteleneket, és odaadja kenyerét az éhezőknek.
4. Boldog, aki helyesen ítélkezik az árváknak és az özvegyeknek, és gyámolít mindenkit, akit méltánytalanság ér.
5. Boldog, aki a hiú világ bolyongó ösvényének hátat fordít és az igaz utat járja, mely örök életre vezet.
6. Boldog, aki igaz magot vet, hétszeresen arat majd.
7. Boldog, akiben igazság van, azért, hogy felebarátainak az igazat mondja.
8. Boldog, akinek az ajkán szeretet, a szívében pedig gyengédség van.
9. Boldog, aki az Úr minden szavát érti és dicsőíti az Úristent, és így tovább.

Kétségtelenül szépek a mondatok. De ha egész felépítésük és lényegük tekintetében vizsgálják meg őket - nevezetesen néhány jó irányelv felsorolását illetően, amelyeket mindenkor el lehet mondani, csak éppen annak a fordulatnak az idején nem, amire az én erejének meghonosítása a jellemző - és ha össze akarják őket vetni a Máté-evangélium „boldogságaival”, akkor azoknak a felületes álláspontján állnak, akik az emberiség vallásait külsőleg vetik össze egymással és mihelyt valamiféle hasonlóságot találnak köztük, azonnal megállapítják, hogy azonosak, ügyet sem vetve arra, mi a fontos.

Csak akkor vesszük észre, hogy mi a fontos, ha tudjuk, hogy az emberiség fejlődése során előrehalad, fokról fokra felfelé halad és egy későbbi évezred folyamán nem azért születik meg az ember ismét fizikai testben, hogy ugyanazt élje át ismét, amit már átélt, hanem hogy azt élje át, ami miatt az emberiség feljebb emelkedett a közben eltelt időben. Ez a történelem értelme és ez az értelme az emberiség fejlődésének. A Máté-evangélium minden egyes oldala pedig éppen a történelem és az emberiség fejlődésének értelméről szól!