Az álom-állapotot bizonyos vonatkozásban könyvünk 3. fejezetében jellemeztük. Az álom-állapotot egyrészt a régi képtudat maradványának kell tekintenünk; ilyen képtudata volt az embernek a Hold-fejlődés idején és még a Föld-fejlődés nagy részében is. A fejlődés azonban úgy halad tovább, hogy az előbbi állapotok belejátszanak a későbbiekbe. Így amikor az ember álmodik, a régi átélés maradványaként kerül felszínre az, ami azelőtt normális állapot volt. Az álom-állapot azonban bizonyos szempontból mégis más, mint a régi képtudat; mert az én kifejlődése óta belejátszik az asztráltest álom-állapotban lezajló folyamataiba. Tehát az álmodás az én jelenléte által megváltozott képtudat. Mivel az álmodás alatt az én nem dolgozik tudatosan az asztráltesten, azért semmit sem szabad az áloméletben olyasminek tekintenünk, ami a szellemtudomány értelmében az érzékfeletti világok megismeréséhez vezet. Ugyanez érvényes arra is, amit sokszor víziónak, sejtelemnek „másodlátásnak” (deuteroskopiának) neveznek. Mindezek úgy keletkeznek, hogy az „én” kikapcsolja tevékenységét és ennek következtében régi tudatállapotok maradványai kerülnek felszínre. Ezek nem használatosak a szellemtudományban; ami ezekben a tudatállapotokban megfigyelhető, azt nem tekinthetjük a szó igaz értelmében szellemtudományos eredménynek.