(A 47. oldalhoz) Az olyan fejtegetés, amilyen könyvünkben is van az emlékezőképességről, könnyen félreérthető. Aki ugyanis csak a külső folyamatokat nézi, az egyáltalán nem veszi észre azt a különbséget, amely az állat, sőt a növény emlékezéséhez hasonló folyamatok és a könyvünkben leírt emberi, valóságos emlékezés között van. Bizonyos, hogy amikor az állat harmadszor, negyedszer, stb. cselekszik valamit, a külső esemény olyannak látszik, mintha emlékezés és azzal kapcsolatos tanulás volna az alapja. Hiszen lehet az emlékezés fogalmát úgy kiterjeszteni, mint egyes természettudósok, akik azt mondják, hogy amikor a csirke kibújik a tojásból, már szedegeti a szemeket, sőt azt is tudja, hogy ehhez milyen fej- és testmozgásokat kell végeznie. Ezt nem tanulhatta a tojásban, hanem attól a sok ezer lénytől, amelyektől származik. (így mondja pl. Hering) Lehet azt mondani, hogy ez a jelenség emlékezésnek látszik, de sohasem juthatunk az ember lényének igazi megértéséhez, ha nem vesszük figyelembe azt az egészen sajátságos folyamatot, amely nem pusztán előző állapotok hatása a későbbiekre, hanem korábban átélt élmények későbbi időpontban történő valóságos észlelése. Itt, ebben a könyvben az elmúltaknak ezt az észlelését nevezzük emlékezésnek és nem csupán az előbbinek a későbbiben való - habár változott - újramegjelenését. Ha az emlékezés szót a növény- és állatvilág megfelelő folyamataira akarná az ember alkalmazni, akkor egy másik szót kellene az emberi folyamatra használnia. Fentiekben nem is a szó a fontos, hanem az, hogy az ember lényének megértése céljából fel kell ismernünk a különbséget. Még a látszólag nagyon magasrendű állati intelligencia-teljesítményt sem hozhatjuk összefüggésbe azzal, amit itt emlékezésnek nevezünk.

(Az 54. oldalhoz) Nincs éles határvonal az én asztráltesti, és étertesti tevékenységével előidézett változások között. Egyik a másikba olvad. Ha tanulásunkkal egy bizonyos ítélőképességet szerzünk, akkor változás történik asztráltestünkben; de ha ez az ítélőképesség megváltoztatja lelkületűnket és a tanulás hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy pl. egy bizonyos dologgal szemben másképp erezzünk, mint azelőtt, akkor étertestünkben történt változás. Ami úgy válik sajátunkká, hogy állandóan tudunk rá emlékezni, annak az étertest változása az alapja. Hogy valami lassanként az emlékezet biztos tartalmává válhat, annak az az alapja, hogy az asztráltesten végzett munka áthat az étertestre.

(A 63. oldalhoz) Az alvás és a fáradtság közötti összefüggést többnyire nem a tényeknek megfelelő módon ítélik meg. Azt hiszik, hogy az alvás a fáradtság miatt következik be. Hogy ez az elképzelés túl egyszerű, az látszik abból, hogy igen sokszor a nem fáradt ember is elalszik ha pl. egy olyan beszédet hallgat, amely őt nem érdekli, vagy más hasonló esetben. Aki ebből azt állapítja meg, hogy ilyenkor elfárad az ember, annak a magyarázási módszeréből hiányzik a megismerés kellő komolysága. Elfogulatlan megfigyeléssel észre kell vennünk, hogy az ébrenlét és az alvás a léleknek más-más viszonya a testhez és ez a kétféle kapcsolat az élet szabályos menetében - mint az inga balra és jobbra lendülése - ritmikus egymásutániságban következik be. Ebből az elfogulatlan szemléletből adódik, hogy a külvilág benyomásaival való telítettség felkelti a lélekben a vágyat egy másfajta állapot után, amelyben feloldódhat saját testiségének élvezésében. Két lelki állapot váltakozik egymással: odaadás a külső benyomásoknak és odaadás saját testiségünknek. Az első állapotban nem tudatosan létrejön a vágy a másik után, amely aztán szintén nem tudatosan zajlik le. A fáradtság a saját testiségünk élvezésére törekvő vágynak a kifejeződése. Tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy fáradtaknak érezzük magunkat, mert aludni akarunk és nem azt, hogy aludni akarunk, mert fáradtak vagyunk. Mivel az emberi lélek hozzászokott ahhoz, hogy a normális életben szükségképpen fellépő állapotokat önkényesen is előidézze, ezért lehetséges az, hogy amikor eltompul egy adott külső benyomással szemben, felkelti magában a vágyat saját teste élvezésére, vagyis elalszik akkor, amikor belső állapota erre nem ad indítékot.

(A 92. oldalhoz) Az a kijelentés, hogy ha a személyes emberi adottságok a puszta „öröklődés” törvényének volnának alávetve, akkor nem a vérségi közösség végén, hanem az elején jelentkeznének, könnyen félreérthető. Azt mondhatná valaki, hogy az elején azért nem jelentkezhetnek, mert hiszen előbb ki kell fejlődniük; de ez nem helytálló, mert ha be akarjuk bizonyítani, hogy valami egy előbbitől öröklődik, akkor ki kell mutatnunk, hogy az utódban újra megtalálható az, ami már előtte is megvolt. Öröklésről akkor lehet beszélni, ha van valami a vérségi közösség kezdetén, ami később újra megtalálható; de nem lehet öröklésről beszélni akkor, ha a fejlődés végén jelentkezik valami, ami azelőtt nem volt. A fenti mondat megfordításával csak azt akartuk megmutatni, hogy az öröklési gondolat képtelenség.

(A 107. oldalhoz) Könyvünk egyes fejezeteiben leírtuk, hogy az ember világa és ő maga is átmegy a Szaturnusznak, Napnak, Holdnak, Földnek, Jupiternek, Vénusznak és Vulkánnak nevezett állapotokon. Rámutattunk arra is, hogy az emberi fejlődés milyen kapcsolatban van a Földön kívüli és szintén Szaturnusznak, Jupiternek, Marsnak, stb. nevezett égitestekkel. Természetszerűen ezek az égitestek is fejlődésen mennek át. A mai korban olyan fokra jutottak, hogy fizikai részeiket, mint a fizikai asztronómia által elnevezett Szaturnuszt, Jupitert, Marsot, stb. észleljük. Ha szellemtudományos értelemben szemléljük a jelenlegi Szaturnuszt, akkor újratestesülése annak, ami a régi Szaturnusz volt és úgy keletkezett, hogy amikor a Nap elszakadt a Földtől, még voltak olyan lények, amelyeknek annyi szaturnuszi tulajdonságuk volt, hogy nem lehetett ott a helyük, ahol főként a napbeli tulajdonságok fejlődtek ki, tehát nem hagyhatták el a Nappal együtt a Földet. A jelenlegi Jupiter úgy keletkezett, hogy bizonyos lényeknek olyan tulajdonságaik voltak, amilyenek az általános fejlődésben csak az eljövendő Jupiteren fejlődhetnek ki. Ezek számára egy olyan lakóhely létesült, ahol a későbbi fejlődést elővételezhetik. A Mars olyan égitest, amelynek lényei úgy élték át a Hold-fejlődést, hogy a földi továbbfejlődés semmit sem tudott adni nekik. A Mars a régi Hold újratestesülése magasabb fokon. A jelenlegi Merkúr olyan lények lakóhelye, akik túlhaladták a Föld-fejlődést éppen azzal, hogy bizonyos földi tulajdonságokat magasabb rendű módon fejlesztettek ki, mint ahogy ez a Földön lehetséges. A jelenlegi Vénusz hasonlóképpen prófétái elővételezése az eljövendő Vénusz-állapotnak. Mindez jogosulttá teszi, hogy a Földfejlődést megelőző és követő állapotokat azokról az égitestekről nevezzük el, amelyek ezeket az állapotokat jelenleg reprezentálják a világmindenségben. Természetes, hogy a mondottakkal szemben sok ellenvetése lesz annak, aki az érzékfeletti módon látott Szaturnusz-, Nap-, stb. állapotoknak az ugyanilyen nevű fizikai égitestekkel való párhuzamba állítását a külső természet- szemlélethez igazodó értelemmel ítéli meg. De mint ahogy lehetséges az, hogy a naprendszert a matematikai képzetek segítségével tér- és időbeli történés képében állítsuk lelkünk elé, úgy lehetséges az is, hogy az érzékfeletti megismerés a matematikai képet lelki tartalommal hassa át; akkor pedig ez olyanná alakul, hogy a fenti párhuzam helytállóvá válik. A matematikai képet lelki tartalommal azonban csak a szigorúan természettudományos szemléleti mód további érvényesítésével lehet áthatni. Ez a szemléleti mód jelenleg még csak arra szorítkozik, hogy tisztán matematikai-mechanikai fogalmakkal közelítse meg a naprendszer és a Föld egymáshoz való viszonyát. Ilyen módon a jövő természettudománya önmagától olyan képzetekhez jut, amelyek a mechanikai szemléletet lelki szemléletté bővítik. Ha ki akarnánk mutatni, hogy a lelki szemléletté bővítésnek már a mai természettudományos képzetek alapján be kellene következnie - és ez valóban meg is történhetnék - erről külön könyvet kellene írnunk. Itt csak arra utalhatunk, ami könyvünk szempontjából fontos és ennek természetesen az a következménye, hogy a mondottak mindenféle félreértésnek vannak kitéve. A szellemtudomány ugyanis gyakran csak látszólag nem egyezik a természettudománnyal, mert a természettudomány jelenleg még egyáltalán nem akarja azokat a képzeteket kialakítani, amelyeknek a kialakítását nemcsak az érzékfeletti megismerés követeli meg tőle, hanem a fizikaiakhoz igazodó megismerés is. Ha elfogulatlanul szemléljük a mai természettudomány megfigyelési eredményeit, ezek mindenütt olyan más fizikai megfigyelési területekre utalnak, amelyeknek a kikutatását tisztán természettudományos alapon el kell indítani és ez majd nyilvánvalóvá teszi, hogy az érzékfeletti látás megismerési eredményeit a természeti szemlélet teljesen igazolja, feltéve, hogy az érzéki megismerés fizikailag is megnyilatkozó érzékfeletti, kozmikus történésre vonatkozik.