Előbbi fejtegetéseinkből kitűnik, hogy az ember lénye négy részből épül fel, ez a négy rész: a fizikai test, az élettest, az asztráltest és az én-hordozó. Az „én” a másik három részben dolgozik és azokat átalakítja. Ennek az átalakításnak a következtében jön létre az emberi lét alacsonyabb fokán az érzőlélek, az értelmi-lélek és a tudati-lélek. Az emberi lét magasabb fokán pedig ismét átalakulással fejlődik ki a szellem-én, az életszellem és a szellemember. Az emberi természetnek ezek a részei a legkülönbözőbb viszonyban vannak az egész világmindenséggel és fejlődésük összefügg annak fejlődésével. Ha tehát a világmindenség fejlődését vizsgáljuk, egyszersmind beletekintünk az ember lényének mélyebb titkaiba is.

Nyilvánvaló, hogy az ember élete a legkülönbözőbb módon összefügg környezetével, lakóhelyével, ahol fejlődése végbemegy. Már a külső tudomány is, az általa felfedezett tények alapján annak a véleménynek az elfogadására kényszerült, hogy a Föld, az ember lakóhelye, a legtágabb értelemben véve fejlődésen ment keresztül. Ez a tudomány a Föld létének olyan állapotairól beszél, amelyek közepette mai alkatú ember még nem létezett; kimutatja, hogy az emberiség egyszerű kultúrállapotokból, lassan, fokozatosan fejlődött a mai állapotig. Tehát a külső tudománynak is az a véleménye, hogy összefüggés van az ember fejlődése és az ember „égitestének”, a Földnek a fejlődése között.

A szellemtudomány követi ezt az összefüggést, annak a megismerésnek a segítségével, amely a maga megállapításait a szellemi szervek működésével alátámasztott észlelésből meríti; követi az ember fejlődésének menetét visszafelé és így nyilvánvaló lesz előtte, hogy az ember tulajdonképpeni belső, szellemi lénye az életek egész sora alatt itt járt a Földön. A szellemi kutatás így az időben visszafelé menve a távoli múltnak ahhoz a pontjához ér, amikor az ember belső szellemi lénye először lépett a mai értelemben vett külső életbe. Ebben az első földi megtestesülésben kezdett az „én” a három testiségben, az asztráltestben, élettestben és fizikai testben tevékenykedni és ennek a munkának a gyümölcsét vitte azután magával következő életébe.

Ha a szellemtudományos megismerés segítségével vizsgálódásainkban visszafelé menve az én első megtestesülésének idejéhez érünk, megállapíthatjuk, hogy az én olyan földi állapotra talál, amelyben a három test, a fizikai, éter- és asztráltest már kifejlődött és bizonyos összefüggésben van egymással. Az én először kapcsolódik ahhoz a lényhez, amely ebből a három testből áll és ettől az időponttól kezdve részt vesz e három test további fejlődésében. Azelőtt ezek a testek az emberi én nélkül fejlődtek arra a fokra, amelyre az én első megtestesülésekor rátalált.

Ha a szellemtudomány felelni akar a következő kérdésekre: hogyan érte el a három testiség a fejlődésnek azt a fokát, amelyen egy ént magába tudott fogadni, hogyan keletkezett az én maga és hogyan jutott ahhoz a képességhez, amelynél fogva ezekben a testiségekben működni tud - a kutatónak a fejlődés menetében visszafelé haladva még messzebbre kell mennie.

Ezekre a kérdésekre csak úgy kaphatunk feleletet, ha a szellemtudomány értelmében követjük magának a Földnek mint bolygónak a létesülését. Ezzel szellemtudományos kutatásunkban a Föld kezdeti állapotához érünk. Az a szemléleti mód, amely csak a fizikai érzékekkel észlelhető tényekre épít, nem juthat olyan végkövetkeztetéshez, amelynek valamiféle köze lehetne ehhez a Föld-kezdethez. Egy bizonyos felfogás, amely a fizikai tényekből következtet, arra az eredményre jut, hogy a Föld minden anyagisága az ősködből alakult ki. Könyvünknek nem az a feladata, hogy az ilyen elképzelésekkel tüzetesebben foglalkozzék, mert a szellemi kutatás számára az a fontos, hogy ne csak a Föld anyagi folyamatait vonja vizsgálódásai körébe, hanem mindenekelőtt az anyagiság mögött lévő szellemi okokat is. Ha valaki előttünk felemeli a kezét, ez a kézfelemelés kétféle szemléleti módot indíthat meg bennünk. Lehet, hogy megvizsgáljuk a kar és az organizmus többi részének a mechanizmusát, és így akarjuk leírni a kézfelemelés folyamatát, ahogy az fizikailag lejátszódik; de lehet az is, hogy szellemi tekintetünket arra irányítjuk, ami az ember lelkében megy végbe és lelki indíték a kézfelemelése végrehajtására. A szellemileg iskolázott kutató ehhez hasonlóan minden fiziológiailag észlelhető folyamat mögött szellemi folyamatokat lát. Az ő számára az olyan átalakulás, amely a Föld anyagiságában megy végbe, az anyagiság mögötti szellemi erők megnyilatkozása. Ha azonban a szellemi megfigyelés mind messzebbre követi a Föld életének múltját, egy olyan fejlődési ponthoz ér, ahol az anyagiság léte éppen, hogy kezdődik. Az anyagiság a szellemiségből fejlődik ki. Ezt megelőzően csak szellemiség van. A szellemi kutató észleli ezt a szellemiséget és látja, hogy a fejlődési folyamat további menetében a szellemiség részben mintegy anyagisággá sűrűsödik. Egy folyamatot lát, amely - magasabb fokon - úgy zajlik le, mint amikor a vízzel telt edényben mesterséges lehűtés következtében lassanként jégdarabok keletkeznek. Mint ahogy látható, hogy abból, ami azelőtt csak víz volt, sűrűsödés útján kiemelkedik a jég, így követhetjük szellemi megfigyeléssel azt a folyamatot is, amikor az azelőtt tisztán szellemi szubsztancia anyaggá, anyagi folyamatokká és lényekké sűrűsödik. - Így fejlődik ki a szellemi, kozmikus létformából a fizikai Földbolygó is; és mindaz, ami ezzel a Földbolygóval anyagi kapcsolatban van, abból sűrűsödött meg, ami a Földbolygóval már előbb is szellemi összefüggésben volt. Ne képzeljük azonban, hogy valamikor minden szellemi anyaggá változik; az anyag mindig csak átváltozott része az eredeti szellemiségnek.

Ezért marad a szellemiség az anyagi fejlődés korszakában is a tulajdonképpeni vezető princípium.

Világos, hogy az a felfogás, amely csak a fizikailag észlelhető folyamatokhoz tartja magát és ahhoz, amit az értelem szűr le ezekből a folyamatokból, nem tud semmit mondani a szellemiségről, amelyről beszéltünk. Képzeljük el, hogy van olyan lény a világon, amelynek csak a jég észleléséhez való érzékszerve van, de nem tudja érzékelni a víz finomabb állapotát, amelyből a jég lehűtés következtében kiválik. Az ilyen lény számára a víz nincs is a világon; és a vízből csak akkor észlel valamit, ha annak részei jéggé változnak. Ha az ember csak annak a létezését fogadja el, ami fizikai szervekkel észlelhető, a földi folyamatok mögött lévő szellemiség rejtve marad előtte. És ha a jelenleg észlelt fizikai tényekből helyes következtetéseket von le a Föld korábbi állapotaira vonatkozólag, a fejlődésnek ahhoz a pontjához ér, amikor az eredeti szellemiség egy része anyaggá sűrűsödött. Az ilyen szemléleti mód nem látja sem az eredeti szellemiséget, sem azt a szellemiséget, amely láthatatlanul ma is az anyag mögött működik.

Csak az utolsó fejezetekben beszélhetünk majd arról az útról, amelyen haladva megszerezhetjük a Föld régebbi állapotainak szellemi észleléséhez szükséges képességet. Egyelőre csak jelezni akartam, hogy a szellemi kutatás elől még az ősrégi múlt dolgai nem tűntek el. Ha valamely lény testi létbe szállt le és testi halála bekövetkezik: anyagisága megsemmisül. Azok a szellemi erők azonban, amelyek a testszerűséget mintegy „kisarjasztják” magukból, nem „tűnnek el” ugyanilyen módon. Nyomukat, pontos képmásaikat benne hagyják a világ szellemi alapjaiban. És aki a látható világon túl a láthatatlan világ észleléséhez fel tud emelkedni, végül is meglátja azt a panorámához hasonlítható hatalmas szellemi képet, amelyre a világ összes eseményei és folyamatai „fel vannak jegyezve”. A szellemi folyamatok el nem múló nyomait „Akasha Krónikának” nevezzük; így mint Akasha-lényszerűséget jelöljük meg a világtörténés szellemileg maradandó elemeit az események múló formáival szemben. Ismét hangsúlyoznunk kell, hogy a lét érzékfeletti területeinek a kikutatása csak szellemi észleléssel történhet, tehát az a terület, amelyről beszéltünk, csak az „Akasha Krónikában” való olvasással kutatható ki. De az „Akasha Krónikára” vonatkozóan is helytálló az, amit hasonló esetekkel kapcsolatban könyvünknek egy előbbi részében már mondtunk: az érzékfeletti tényeket kikutatni csak érzékfeletti észleléssel lehet; ha azonban már kikutatták azokat és az érzékfelettiekről szóló tudomány közölte is őket, az átlagos, de elfogulatlanságra törekvő közönséges gondolkozással beláthatok. Könyvünk következő részében a Föld fejlődési állapotait az érzékfeletti megismerés alapján újuk le. Követjük majd bolygónk átalakulásait létének mai állapotáig. Ha valaki megfigyeli azt, amit jelenleg a fizikai észlelés eléje tár és azután felveszi magába azt is, amit az érzékfeletti megismerés a fizikailag tapasztalhatókról mond, hogy t.i. az ősrégi múlt óta miként fejlődött ki ez a mai állapot, akkor a valóban elfogulatlan gondolkodás alapján belátja, hogy az érzékfeletti megismerés közlései mindenképpen logikusak, és ezeknek a közléseknek az elfogadásával, megérti, miért öltöttek a jelenségek olyan formát, amilyenben ma eléje kerülnek. Ha azt mondjuk, hogy „az érzékfeletti megismerés közlései logikusak” ezzel nem mondjuk azt, hogy egyes érzékfeletti kutatások leírásában nem fordulhatnak elő logikai vonatkozásban tévedések. „Logikai helyességről” itt is olyan értelemben beszélünk, mint a hétköznapi életben. Mint ahogy a fizikai életben minden leírástól feltétlenül logikai helyességet követelünk, annak ellenére, hogy az egyes ember a tények valamilyen területének leírásában logikai tévedéseket követhet el, úgy az érzékfeletti kutatásban is fennáll a logikai helyesség követelménye. Még az is előfordulhat, hogy egy kutató közléseibe, akinek az érzékfeletti területek észleléséhez szükséges képessége megvan, logikai tévedések csúsznak és ezeket kijavítja valaki, akinek nincs ugyan érzékfeletti észlelése, de van egészséges gondolkodó képessége. Lényegében azonban az érzékfeletti kutatásban alkalmazott logikával szemben nincs helye ellenvetésnek és szinte szükségtelen hangsúlyozni, hogy magukkal a tényekkel szemben pusztán logikai érvek alapján semmit sem lehet felhozni. Mint ahogy a fizikai világban a cethal létezését sohasem lehet logikai alapon, hanem csak szemléltetéssel bizonyítani, úgy az érzékfeletti tényeket is csak szellemi észlelés útján ismerhetjük meg. - Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy annak, aki az érzékfeletti területeket szemlélni akarja, mielőtt saját észlelésével a szellemi világokat megközelítené, már eleve bizonyos nézeteket el kell sajátítania, egyrészt a logika segítségével, másrészt annak a tételnek az elismerésével, hogy a fizikai észlelés világa érthetőnek látszik, ha feltételezzük a szellem- tudomány közléseinek helyességét. Az érzékfeletti világban átélt minden élmény bizonytalan - sőt veszélyes - tapogatózás marad, ha ezt az előkészítő utat elhagyjuk. Ezért könyvünkben is először a Föld-fejlődés érzékfeletti tényeit írjuk le, mielőtt magáról a megismerési útról beszélnénk. - Azt is figyelembe kell vennünk, hogy aki tiszta gondolkodással át tudja látni azt, amit az érzékfeletti megismerés mond, egész más helyzetben van, mint az, aki egy általa nem látható fizikai eseményről szóló elbeszélést hallgat meg. Mert a tiszta gondolkodás már maga is érzékfeletti tevékenység. De maga a tiszta gondolkodás még nem vezet érzékfelettiséghez. Ha azonban a tiszta gondolkodást azokra az érzékfeletti szemlélet által leírt folyamatokra alkalmazzuk, amelyekről a szellemtudomány beszél, akkor saját erejéből belenövekszik az érzékfeletti világba. Sőt egyik legjobb út az érzékfeletti világ önálló észlelésének eléréséhez, ha a szellemtudományos közléseken gondolkodva növekszünk bele a magasabb világokba. A magasabb világok ilyen módon való elérése ugyanis a legvilágosabb gondolkodással jár. Ezért a szellemtudományos kutatás egy bizonyos irányzata minden iskolázás legmegbízhatóbb első fokának ezt a gondolkodást tartja. - Az olvasónak meg kell értenie azt is, hogy amikor a szellemi módon észlelt Föld-fejlődést leírjuk, nem mutathatunk rá minden egyes részletnél arra, hogy az érzékfelettiség miként igazolódik a fizikai érzékek világában. Nem is erre gondoltunk, amikor azt mondtuk, hogy a rejtett világ létezése nyilvánvaló hatásában mindenütt bizonyítható. Hanem inkább arra, hogy lépésről-lépésre haladva minden, ami elénk kerül világossá és érthetővé válhat, ha a nyilvánvaló folyamatokat a szellemtudomány megvilágításában szemléljük. A következőkben csak egyes jellegzetes helyeken utalunk próbaképpen a rejtett világot igazoló fizikai jelenségre, mintegy dokumentálva, hogy a gyakorlati életben is ezt mindenütt és mindenkor megtehetjük.

Ha a Föld-fejlődés menetét a szellemtudományos kutatás értelmében visszafelé követjük, bolygónk szellemi állapotához érünk. Ha azután kutatásunkat még tovább folytatjuk visszafelé, látjuk, hogy ezt a szellemi állapotot már megelőzte egy fizikai megtestesülés. Tehát egy elmúlt, fizikai planetáris állapothoz érünk, amely később szellemivé vált és azután ismételten anyagivá, Földünkké alakult. Földünk tehát egy ősrégi bolygó újratestesülése. A szellemtudomány azonban a Föld-fejlődést még messzebbre tudja követni és megállapítja, hogy ez a folyamat még kétszer ismétlődött. Földünk tehát három előző planetáris állapoton és a planetáris állapotok között, a szellemivé válás közbülső állapotán ment keresztül. A fizikai állapot annál finomabb, minél régebbi megtestesülésbe megyünk vissza.

Érthető, ha valaki azzal szemben, amit a Föld fejlődéséről fogunk mondani, ellenvetésül a következő kérdést teszi fel: egészséges ítélőerővel hogyan fogadhatjuk el a múltban olyan mérhetetlenül messze fekvő kozmikus állapotok létezését? Erre feleletként azt mondhatjuk, hogy aki meg tudja látni a fizikai érzékek számára rejtett szellemiséget a jelenben, az nem tartja lehetetlennek azt sem, hogy az ember a még oly messze fekvő fejlődési állapotokba is betekinthessen. Ez csak annak tűnik képtelenségnek, aki a jelenben létező rejtett szellemiséget sem ismeri el. Mert aki elismeri, az tudja, hogy a jelen állapotban éppen úgy megvan a régebbi állapot is, mint ahogy az ötven éves emberben is megtalálhatjuk az egy éves gyermeket. Azt mondhatná valaki, hogy az utóbbi példa már csak azért sem helytálló, mert nemcsak az ötven éves embert és az egy éves gyermeket, de még az összes közbülső állapotokat is magunk előtt láthatjuk. Ez valóban így is van; de így van arra a fejlődésre vonatkozóan is, amelyről itt beszélünk. Aki ezen a téren értelmes ítéletet tud alkotni, az belátja, hogy a megfigyelés egész területén, amely magába foglalja a jelenlegi világot és a szellemiséget is, megmaradtak a mai fejlődési tökéletességet elért létformák mellett a múlt fejlődési állapotai is, mint ahogy az ötven éves emberen megláthatjuk az őstörténést, ha az egymásra következő fejlődési állapotokat meg tudjuk egymástól különböztetni.

Az ember mai alakjában, csak a negyedik planetáris megtestesülés folyamán, a Földön jelenik meg, és mai alakjára vonatkozóan az a lényeges, hogy négy részből áll: fizikai testből, élettestből, asztráltestből és énből. Mai alakját azonban nem érhette volna el, ha a korábbi fejlődés azt elő nem készíti. Ez az előkészítés úgy történt, hogy a megelőző planetáris megtestesülés során olyan lények fejlődtek ki, akiknek a mai ember négy része közül három már megvolt: a fizikai test, az élettest és az asztráltest. Ezeknek a lényeknek, akiket bizonyos vonatkozásban emberelődöknek nevezhetünk, még nem volt énjük, de a másik három részt és azok összefüggéseit annyira kifejlesztették, hogy érettek lettek az én későbbi felvételére. Az ember-előd tehát az előbbi planetáris megtestesülés folyamán három részének egy bizonyos érettségi állapotáig jutott. Ez az állapot szellemivé válással végződött. A szellemi állapotból azután egy új fizikai planetáris megtestesülés alakult ki: a Föld. Ebben csíraként benne voltak az érett ember-elődök. Azzal, hogy az egész bolygó szellemi állapoton ment keresztül és új alakban jelent meg, nemcsak arra adott alkalmat, hogy a benne lévő fizikai testtel, élettesttel és asztráltesttel rendelkező csírák a már előbb elért fejlődési fokra emelkedjenek, hanem lehetőséget adott nekik arra is, hogy ennek a foknak az elérése után az én felvételével felülemelkedjenek önmagukon. A Föld-fejlődés tehát két részre oszlik. Az elsőben maga a Föld az előbbi planetáris állapot újratestesüléseként jelenik meg. Az ismétlődés azonban a két megtestesülés közötti szellemi állapot következtében magasabb rendű, mint a korábbi megtestesülés. A Földben benne vannak a korábbi bolygó emberelőd csírái. Ezek először arra a fokra fejlődnek, amelyre már az előző planetáris megtestesülés során eljutottak. Amikor ezt elérik, vége van az első korszaknak. A Föld azonban, mivel magasabb fejlődési fokra jutott, az embercsírákat is magasabb fokra tudja emelni: képessé tudja őket tenni az én felvételére. A Föld-fejlődés második korszaka az én-fejlődés időszaka, ennek során a fizikai testen, az élettesten és asztráltesten belül kifejlődik az én.

A Föld-fejlődés tehát az embert egy fejlődési fokkal magasabbra emeli és ugyanez történt az előző planetáris megtestesülések során is, mert valami már megvolt az emberből az első megtestesülés idején is. Ezért a mai ember mivoltát akkor ismerhetjük meg, ha fejlődését az ősrégi múltba, az első planetáris megtestesülésig követjük. - Az érzékfeletti kutatás ezt az első planetáris megtestesülést Szaturnusznak, a másodikat Napnak, a harmadikat Holdnak, a negyediket Földnek nevezi. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ezeket az elnevezéseket egyelőre nem szabad semmiféle kapcsolatba hoznunk a jelenlegi naprendszerünk tagjaira alkalmazott ugyanilyen elnevezésekkel. Szaturnusz, Nap, Hold azoknak a régi fejlődési formáknak a nevei, amelyeken a Föld keresztülment. Hogy ezek az ősi világok milyen viszonyban vannak a jelenlegi naprendszerünket alkotó égitestekkel, az majd fejtegetéseink folyamán ki fog derülni, és akkor kiderül az is, hogy miért választotta a szellemtudomány éppen ezeket a neveket.

A négy planetáris megtestesülésen uralkodó viszonyokat csak vázlatosan írhatjuk le, mert a folyamatok, a lények és azok sorsa a Szaturnuszon, Napon és Holdon éppen olyan sokfélék voltak, mint magán a Földön. Ezért leírásunkban csak azokat a jellegzetességeket emeljük ki, amelyekkel a Föld állapotának az előbbi állapotokból való kialakulását szemléltethetjük. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy minél régebbi múltba megyünk vissza, ezek az állapotok annál kevésbé hasonlítanak a maiakra, mégis úgy kell leírni őket, hogy jellemzésükre a mai földi viszonyokból vett képzeteket és fogalmakat használjuk. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ha pl. ezekkel a régi állapotokkal kapcsolatban fényről, hőről, vagy más hasonlóról beszélünk, nem ugyanazt értjük rajtuk, mint amit ma fénynek, hőnek stb. neveznek. És mégis helyes a régi planetáris megtestesülésekre vonatkozóan a mai elnevezések használata, mert az érzékfeletti megfigyelés a korábbi fejlődési fokon látja azt, amiből a jelenlegi fény, hő, stb. keletkezett. Aki tehát leírásunkat követi, az az összefüggésekből meg tudja állapítani, hogy milyen fogalmakat kell kialakítania ahhoz, hogy az ősrégi múltban lejátszódó folyamatokból jellemző képeket és hasonlatokat kapjon.

A leírás nehézsége még fokozódik, amikor azokról a planetáris állapotokról kell beszélnünk, amelyek megelőzik a Hold-megtestesülést. A régi Holdon ugyanis olyan körülmények uralkodtak, amelyek némiképpen még hasonlítanak a földiekre. Aki a holdbéli viszonyokat akarja leírni, az a mai állapottal való hasonlóságokban bizonyos támpontokat talál ahhoz, hogy amit az érzékfelettiségben észlel, érthető képzetekben fejezze ki. Másképpen áll azonban a dolog, ha a Szaturnusz- és a Nap-fejlődést kell leírni. Ami a szellemi megfigyelés előtt a Szaturnusz- és Nap-állapotban megjelenik, nagy mértékben különbözik azoktól a tárgyaktól és lényektől, amelyek jelenleg az ember környezetéhez tartoznak. És ez a különbözőség az oka annak is, hogy egyáltalán igen nehéz ezeket az ősidőbeli dolgokat az érzékfeletti tudat területére vinni. Mivel azonban az ember jelenlegi mivoltát csak akkor érthetjük meg, ha fejlődését a Szaturnusz állapotig követjük, a Szaturnusz-állapotot mégis ismertetnünk kell. A Szaturnusz megtestesüléséről szóló ismertetést bizonyára nem fogja félreérteni az, aki szem előtt tartja, hogy milyen nehézségekbe ütközik ennek az állapotnak a leírása és, hogy sok minden, amit elmondunk, szükségképpen inkább csak célzás és utalás a szóban levő tényekre és nem pontos leírás.

Úgy látszik, mintha megállapításunk, hogy t.i. a régebbi létforma megvan a jelenlegiben is, ellentmondásban lenne azzal, amit a régi állapotokkal kapcsolatban még mondani fogunk. Azt mondhatná valaki, hogy a Föld mostani állapota mellett sehol sem találunk egy előbbi Szaturnusz-, Nap- vagy Hold-állapotot és még kevésbé olyan emberi alakot, amely a könyv leírása szerint a múltban volt. Bizonyos, hogy a földi ember mellett nem szaladgálnak úgy a Szaturnusz-, Nap- és Hold-emberek, mint az ötven éves emberek mellett a hároméves gyermekek. De a földi emberben az emberiség korábbi állapotai érzékfeletti módon észlelhetők. Ennek az elismeréséhez nem kell egyéb, csak olyan megkülönböztető képességnek az elsajátítása, amely kiteljed az életviszonyok egész területére. Mint ahogy az ötvenéves ember mellett ott van a hároméves gyermek, úgy van ott az élő, eleven földi ember mellett a holttest, az alvó és az álmodó ember. És ha ezek a megjelenési formák közvetlenül, úgy ahogy vannak, nem is látszanak az egyes fejlődési fokokkal azonosaknak, az értelmen alapuló szemlélet ezekben a formákban mégis a régi fejlődési fokokat látja.

Az ember lényének jelenlegi négy része közül a fizikai test a legrégibb és ugyanakkor a fizikai test érte el a neki megfelelő módon a legnagyobb tökéletességet. Az érzékfeletti kutatás kimutatja, hogy az embernek ez a része már a Szaturnusz-fejlődés folyamán is megvolt. Ismertetésünkből majd kitűnik, hogy a fizikai test szaturnuszi alakja igen különbözik a jelenlegi fizikai testtől. Az ember földi, fizikai teste természetének megfelelően csak úgy állhat fenn, ha kapcsolatban van - a könyvünkben már előbb leírt módon - az élettesttel, az asztráltesttel és az énnel. Ilyen kapcsolat a Szaturnuszon még nem volt. Akkor a fizikai test fejlődésének első fokán állt anélkül, hogy élettest, asztráltest vagy én lett volna benne. Éppen a Szaturnusz-fejlődés során érett meg annyira, hogy élettestet vehessen fel magába. Ehhez azonban még az kellett, hogy a Szaturnusz szellemivé váljék és ezután mint Nap testesüljön meg újra. A Nap-megtestesülés során újból, mint megmaradt csírából, kibontakozik az, amivé a fizikai test a Szaturnuszon lett és csak azután veheti fel magába a fizikai test az őt átható étertestet. Az étertest felvételével a fizikai test megváltoztatja jellegét; a tökéletesség felé haladtában a második fokra emelkedik. Hasonló történt a Hold-fejlődés során is. Az ember-előd, ahogy fejlődésében a Napról a Holdra megy át, felveszi magába az asztráltestet. A fizikai test ekkor a harmadik átalakuláson megy keresztül, tökéletessé válásában a harmadik fokra emelkedik; az élettest szintén átalakul: most már a második fokon van. A Földön a fizikai testből, élettestből és asztráltestből álló ember-elődbe beletagozódik az én, felveszi magába az ént. Ezáltal a fizikai test a negyedik, az élettest a harmadik, az asztráltest a második fokot éri el; az én létének még csak az első fokán van.

Ha elfogulatlanul szemléljük az embert, nem fog különösebb nehézséget okozni, hogy az egyes részek különböző tökéletességi fokát helyesen képzeljük el. Csak össze kell hasonlítanunk ebben a vonatkozásban a fizikai testet az asztráltesttel. Bizonyos, hogy az asztráltest mint az ember lelki része a fejlődés magasabb fokán áll, mint a fizikai test. És ha majd a jövőben tökéletesebbé válik, az ember lényének egésze számára sokkal többet fog jelenteni, mint a jelenlegi fizikai test; mégis, a fizikai test, a maga mivoltához mérten, egy bizonyos magasabb fokot ért el. Gondoljunk csak a szív csodálatos bölcsességgel felépített voltára, az agy vagy a csontrendszer részeire mint pl. a felsőcombcsont felső végének csodálatos felépítésére. Ebben a csontvégződésben a finom nyalábok szabályszerűen tagozott háló vagy tartószerkezetté rendeződnek. Az egész úgy van megszerkesztve, hogy a legkevesebb anyag felhasználásával a legjobb eredmény mutatkozzék az Ízületek felületén: ilyen eredmény pl. a súrlódás legcélszerűbb elosztása és ezzel a mozgékonyság leghelyesebb módja. Így a fizikai test egyes részeiben végtelen bölcsességet találunk. És aki még azt a harmóniát is figyelembe veszi, amely a részek együttműködésében nyilatkozik meg, az bizonyára helyesnek találja, ha az ember e részének a vonatkozásában tökéletességről beszélünk. Nem érdekes, hogy a fizikai test egyes részeiben olyasmit is találunk, ami célszerűtlennek látszik, vagy hogy felépítésében és folyamataiban zavarok állhatnak elő. Sőt azt is láthatjuk, hogy az ilyen zavarok bizonyos vonatkozásban csak szükséges árnyoldalai annak a bölcs fénynek, amely az egész fizikai organizmuson szétárad. És most hasonlítsuk össze a fizikai testtel az asztráltestet, az öröm és fájdalom, a vágyak és szenvedélyek hordozóját. Milyen bizonytalanság uralkodik benne az örömmel és fájdalommal szemben, milyen a magasabb emberi célok elérését akadályozó, sokszor értelmetlen vágyak és szenvedélyek uralkodnak el benne. Az asztráltest ugyanis éppen csak útban van annak a harmóniának és belső zártságnak az elérése felé, amely a fizikai testben már megvalósult. Ugyanígy kimutatható, hogy az étertest bár a maga mivoltának megfelelően tökéletesebb mint az asztráltest, de nem olyan tökéletes mint a fizikai test. És a helyes megfigyelés eredményeként kiderül az is, hogy az ember lényének tulajdonképpeni magja, az én, jelenleg éppen csak a fejlődés kezdetén van. Mert ugyan mennyit valósított meg az én a maga feladatából, mennyire változtatta át az ember többi részeit úgy, hogy azok az ő saját természetének a megnyilatkozásaivá váltak? - Amit így a külső megfigyelés is megállapít, azt a szellemtudomány követője előtt valami még élesebben kihangsúlyozza. Fel lehetne hozni pl. a fizikai test tökéletlenségére vonatkozóan, hogy a fizikai test megbetegedhet. A szellemtudomány ki tudja mutatni, hogy a betegségek nagy része onnan ered, hogy az asztráltest hibái és tevékenységei áttevődnek az étertestre és az étertest harmóniáját megzavarják. A mélyebb összefüggést, amelyre itt csak éppen rámutathatunk és sok betegség igazi okát ugyanis az a tudományos szemlélet, amely csak a fizikailag érzékelhető tényekre szorítkozik nem találhatja meg, mert ez az összefüggés legtöbbször úgy jelentkezik, hogy az asztráltesti ártalom nem ugyanabban az életben okoz betegségi tüneteket a fizikai testben, amelyben az ártalom történt, hanem csak egy következőben. Ezért azoknak a törvényeknek a jelentőségét, amelyek ebben a folyamatban szerepelnek, csak az tudja elismerni, aki elfogadja az ismétlődő földi életeket. De még ha nem is akar valaki semmit sem tudni az ilyen mélyebb megismerésről, egyszerűen a mindennapi élet is megmutatja, hogy ha valaki túl sok élvezetnek és vágynak adja át magát, ezek aláássák a fizikai test harmóniáját, és az élvezet, a vágy, a szenvedély, stb. nem a fizikai testben, hanem az asztráltestben gyökerezik. Az asztráltest viszont sok tekintetben még olyan tökéletlen, hogy tönkreteheti a fizikai test tökéletességét. - Itt is hangsúlyozzuk, hogy fejtegetéseinknek nem az a célja, hogy bebizonyítsuk azokat a szellemtudományos megállapításokat, amelyek az ember négy tagjának fejlődésére vonatkoznak. A bizonyítékokat a szellemi kutatás szolgáltatja, amely kimutatja, hogy a fizikai test magasabb tökéletességi fok felé haladva négy átalakuláson ment keresztül, a többi részek pedig a leírt módon kevesebb átalakulást értek meg. Csak éppen jelezni akartuk, hogy ezek a szellemi kutatásból származó közlések olyan tényekre vonatkoznak, amelyek hatásaiban a fizikai test, élettest, stb. külsőleg is megfigyelhető tökéletességi fokán is megmutatkoznak.

Ha a Szaturnusz-fejlődés viszonyairól képszerű, a valóságot megközelítő fogalmat akarunk kapni, tekintetbe kell vennünk hogy a jelenleg Földünkhöz tartozó ásvány-, növény- és állatvilág lényeiből még semmi sem volt meg. E három világ lényei csak a későbbi fejlődési korszakokban alakultak ki. A mai fizikailag észlelhető földi lények közül csak az ember volt meg és az emberből is - ahogy már leírtuk - csak a fizikai teste. A Földhöz azonban, jelenleg is, nemcsak az ásvány-, növényállatvilág és az emberek világa tartozik, hanem más lények is, akik nem jelennek meg fizikai testben. Ilyen lények a Szaturnusz-létben is voltak és az ő tevékenységük következménye az ember későbbi fejlődése.

Ha szellemi észlelőszerveinkkel nem a Szaturnusz kezdetét és végét, hanem annak középső fejlődési korszakát vizsgáljuk, olyan állapotot találunk, amely főként „hő”-ből áll. Nem találunk sem gázszerű, sem folyékony és még kevésbé szilárd alkatrészeket. Mindezek a halmazállapotok csak a későbbi megtestesülések folyamán keletkeznek. Tegyük fel, hogy egy jelenlegi érzékszervekkel bíró ember, mint megfigyelő', ehhez a Szaturnusz-állapothoz közelednék. A hőérzeten kívül egyetlen olyan érzékszervi észlelete sem lenne, amelyre őt mai érzékszervei képessé teszik. Feltéve, hogy egy ilyen mai ember a Szaturnuszhoz közelednék, a Szaturnuszhoz érve csak azt észlelné, hogy ott más hőállapotok vannak, mint környezetében, de a Szaturnuszt magát sem érezné egyenletes hőállapotúnak, hanem melegebb és hidegebb részek legkülönbözőbb módon való váltakozásának. Bizonyos vonalak irányában sugárzó hőt észlelne, és érezné, hogy a hővonalak nem egyenesen húzódnak, hanem a hőkülönbségek szabálytalan formákat hoznak létre. Egy önmagában tagolt, váltakozó állapotokban megjelenő kozmikus lényt észlelne, amely csak hőből áll.

A mai embernek nagy nehézséget okoz, hogy olyan valamit képzeljen el, ami csak hőből áll, mert megszokta, hogy a hőt ne önálló halmazállapotnak tekintse, hanem meleg vagy hideg gázszerű, folyékony vagy szilárd testeken észlelje. Aki az újabb kori fizika fogalmaiban él, az különösen ostobaságnak fogja tartani, ha a fenti módon beszélünk a „hő”-ről, mert szerinte vannak szilárd, folyékony és gázszerű testek; a hő viszont e három testiség valamelyikének az állapotát jelöli. Ha valamely gáz legkisebb részei mozgásban vannak, akkor ezt a mozgást mint hőt észleljük. Ahol nincs gáz, ott nem lehet ilyen mozgás, tehát nem lehet hő sem. - A szellemtudományos kutató másképp látja. Számára a hő olyasvalami, amiről ugyanolyan értelemben beszél, mint a gázról, a folyékony vagy szilárd testről; csakhogy a hő még a gáznál is finomabb szubsztancia. Számára a gáz nem más, mint megsűrűsödött hő, ugyanolyan értelemben, mint ahogy a folyadék megsűrűsödött gáz, vagy a szilárd test megsűrűsödött folyadék. A szellemtudomány követője tehát éppen úgy beszél hőtestekről, mint ahogy gáz- és gőzformájú testekről. - Csak tudnunk kell, hogy amikor a szellemi kutatót erre a területre követjük, lelki észlelésről van szó. A fizikai érzékek számára adott világban a hő mindenesetre a szilárd-, folyékony, illetve gáz-forma állapotaként jelenik meg; ez az állapot azonban csak külső oldala a hőnek, vagy a hatása. A fizikusok a hőnek csak erről a hatásáról beszélnek és nem a belső természetéről. Kíséreljük meg, hogy a külső világból kapott minden hőhatástól elvonatkoztatva csupán azt a belső élményt írjuk le, amelyet akkor élünk át, amikor azt mondjuk, „melegnek érzem magam”, „hidegnek érzem magam”. Csak ez a belső élmény tud fogalmat adni arról, hogy a Szaturnusz milyen volt fejlődésének előbb leírt korszakában. Végigmehettünk volna az egész Szaturnuszon: nem találtunk volna semmilyen gázt, amely valamiféle nyomást fejthetett volna ki, semmilyen szilárd vagy folyékony testet, amely valamiféle fényhatást idézhetett volna elő bennünk. De a tér minden pontján, külső hatás nélkül, belsőleg éreztük volna: itt ilyen vagy olyan meleg van.

Az ilyen felépítésű kozmikus testben nincsenek meg a mai állati, növényi és ásványi lények létének a feltételei. (Ezért szinte fölösleges is megjegyeznünk, hogy a fenti eset sohasem következhet be. A mai ember nem figyelheti meg a régi Szaturnuszt. Megjegyzésünket csak a magyarázat kedvéért iktattuk ide.) Azok a lények, amelyeket érzékfeletti megismeréssel a Szaturnusz szemlélésekor látunk, egészen más fejlődési fokon voltak, mint a mai fizikailag észlelhető földi lények. Olyan lényeket látunk, amelyeknek nincs a mai ember fizikai testéhez hasonló testiségük. Óvakodjunk attól, hogy az ember mai fizikai testiségére gondoljunk, amikor itt „fizikai testről” van szó. Meg kell különböztetnünk a fizikai testet az ásványi testtől. Fizikai testnek azt a testet nevezzük, amelyen a mai ásványvilágban megfigyelt törvények uralkodnak. A jelenlegi fizikai emberi testre nemcsak az jellemző, hogy ilyen fizikai törvények uralkodnak rajta, hanem az is, hogy ásványi anyag hatja át. Ilyen fizikai-ásványi testekről a Szaturnuszon még nem lehet szó, ott csak olyan fizikai testiség van, amelyen fizikai törvények uralkodnak; de ezek a fizikai törvények csak hőhatásokban nyilvánulnak meg. A Szaturnusz-kori fizikai test tehát finom, éteri hőtest. És az egész Szaturnusz ilyen hőtestekből áll. Ezek a hőtestek a jelenlegi fizikai-ásványi emberi test első kezdeményei. A mai ásványi emberi test úgy alakult ki, hogy a hőtestbe a csak később létrejött gáz- szerű, folyékony és szilárd anyagok tagozódtak bele. Azok között a lények között, akiket érzékfeletti tudattal a Szaturnuszon látunk, vannak pl. olyanok, akik nem emberek és mégis Szaturnusz-lakók; ezeknek fizikai testre egyáltalán nincs szükségük. Lényük legalacsonyabb része az étertest. Viszont van még egy a mai ember részei felett álló részük. Az ember legmagasabb része a szellemember. Ezeknek a lényeknek van egy ennél magasabb részük is, de megvannak azok a részeik is, amelyek - mint ahogy már leírtuk - az étertest és a szellemember közé tagozódva az embernél is megtalálhatók, tehát: az asztráltest, az én, a szellem-én és az életszellem. Mint ahogy a Földet légköre veszi körül, úgy a Szaturnusznak is megvolt a maga „légköre”, csakhogy ez szellemi természetű volt. A Szaturnusz légköre[1] tulajdonképpen a most említett lényekből és még másokból állt. Állandó kölcsönhatás volt a Szaturnusz hőtestei és a fent leírt lények között, akik lényük részeit a szaturnuszi hőtestekbe árasztották, és bár magukban a hőtestekben nem volt élet, környezetük élete bennük fejeződött ki. Ezeket a szaturnuszi hőtesteket tükrökhöz hasonlíthatjuk, csakhogy a fent említett élőlényeknek nem a képe, hanem életük állapotai tükröződtek bennünk. Magában a Szaturnuszban tehát nem volt semmi élő, de életet keltőén hatott a környező égboltra, mert visszhanghoz hasonlóan sugározta vissza az égboltra a hozzá küldött életet. Az egész Szaturnusz az égi élet tükreként jelent, meg. Azokat a nagyon magasrendű lényeket, akiknek az életét a Szaturnusz visszasugározta, a „Bölcsesség szellemeinek” nevezzük. (A keresztény szellemtudományban: „Kyriotetes”, vagy „Uraságok”.) Tevékenységük nem a szaturnuszi fejlődés már előbb vázolt középső korszakában kezdődik, sőt akkor szinte már egy bizonyos módon le is zárul és mielőtt elérik azt a fokot, hogy a szaturnuszi hőtestekben tükröződő életüket, éppen a tükröződés útján tudatosan átéljék, először ezeket a hőtesteket kell a tükrözésre alkalmassá tenniük. Ezért a Bölcsesség szellemeinek tevékenysége röviddel a Szaturnusz-fejlődés megindulása után kezdődik meg. Ebben az időben a Szaturnusz-test még rendezetlen anyagiság, amely semmit sem tükrözhetett volna. Amikor ezt a rendezetlen anyagiságot szemléljük, szellemi megfigyelésünkkel a Szaturnusz-fejlődés kezdetén vagyunk. Ami itt tárul elénk, annak meg egyáltalán nincs meg a későbbi hőjellege. Ha jellemezni akarjuk, egy olyan tulajdonságról kell beszélnünk, amely az emberi akarathoz hasonlítható. Nem más, mint tiszta akarat. Itt tehát még nem fizikai, hanem lelki állapotot találunk. Ha keressük, hogy honnan jön az „akarat”, látjuk, hogy magasztos lények árasztják ki. Ezek a magasztos lények fejlődésükben - csak éppen sejthető fokozatokban - olyan magasra jutottak, hogy amikor a Szaturnusz-fejlődés megkezdődött, saját lényükből ki tudták árasztani az akaratot. Miután ez a kiárasztás egy ideig tartott, az akarathoz kapcsolódott a fent jelzett „Bölcsesség szellemek” tevékenysége. Ez adja a korábban tulajdonság nélküli akaratnak azt a tulajdonságot, hogy az égboltra életet sugározzon vissza. - Azokat a lényeket, akik boldogságukat abban lelték, hogy a Szaturnusz-fejlődés elején akaratot árasszanak ki magukból az „Akarat-szellemei”-nek nevezhetjük (a keresztény ezoterikában „Trónok”). - Miután az akarat az élet együttműködésével a Szaturnusz-fejlődésének egy bizonyos fokát elérte, más, szintén a Szaturnusz környezetében élő lények működése kezdődik meg. Ezeket a „Mozgás szellemei”-nek nevezhetjük. (A keresztény ezoterikában: „Dynameis”, „Erők”.) A Mozgás szellemeinek nincs sem fizikai sem élettestük. Legalacsonyabb részük az asztráltest. Amikor a szaturnuszi testek megszerezték azt a képességet, hogy az életet visszatükrözzék, akkor ez a visszasugárzó élet fel tudta venni magába a Mozgás-szellemek asztráltestében gyökerező tulajdonságokat. Ennek az a következménye, hogy úgy látszik, mintha a Szaturnusz érzés- megnyilvánulásokat, érzéseket és más hasonló lelki erőket küldene az ég felé. Az egész Szaturnusz szimpátiát és antipátiát nyilvánító, lélekkel felruházott lénynek látszik. A lelki megnyilvánulások azonban nem az ő saját lelki megnyilvánulásai, hanem a Mozgás-szellemek lelki hatásai, amelyeket a szaturnuszi testek mintegy visszadobnak az ég felé. - Miután ez a folyamat is tart egy bizonyos ideig, ismét más lények tevékenysége kezdődik. Ezeket „Forma-szellemek”-nek nevezzük. (A kereszténység szerint: „Exusiai”, „Hatalmasságok”) A Forma-szellemek legalsóbb része szintén az asztráltest, de az ő asztráltestük a fejlődésnek más fokán áll, mint a Mozgás-szellemeké. A Mozgás-szellemek asztrálteste csak általános érzés-megnyilvánulást ad a visszasugárzó életnek. A Forma-szellemek asztráltestének a hatása következtében pedig úgy látszik, mintha az érzés-megnyilvánulásokat bizonyos lények dobnák ki a kozmikus térbe. Azt mondhatnánk, hogy a Mozgás-szellemek a Szaturnuszt a maga egészében lélekkel áthatott lénynek látják. A Forma-szellemek az életet egyes élőlényekre osztják, úgy, hogy most a Szaturnusz ilyen lelki lények együttesének látszik. - Képzeljünk el - hogy képet kapjunk róla - egy szeder vagy málna-szemet, amely kis szemecskékből áll. A Szaturnuszt érzékfeletti megismeréssel ebben a korszakban olyan egyes lényekből összeállt testnek látjuk, amelyeknek nincs saját életük és saját lelkük, hanem a rajta élő lények életét és lelkét sugározzák vissza. - A Szaturnusznak ebben az állapotában ismét más lények kezdik el tevékenységüket. Legalsóbb részük szintén az asztráltest, asztráltestüket azonban a fejlődésnek olyan fokára emelték, hogy működése olyanná vált, mint a jelenlegi én működése. Ezeken a lényeken keresztül néz az én a Szaturnusz környezetéből le a Szaturnuszra és közli természetét az egyes szaturnuszi élőlényekkel. A Szaturnusz tehát áraszt valamit a kozmikus térbe, ami olyannak látszik, mint a mai életben az emberi személyiség. Azokat a lényeket, akik ezt az „én”-működést hozzák létre „Személyiség-szellemek”-nek nevezzük. (A kereszténység „Archai”-nak, „Őskezdetek”-nek nevezi őket.) A Személyiség-szellemek a szaturnuszi testeknek a személyiség-jelleget adják. Maga a személyiség azonban nincs a Szaturnuszon, hanem csak mintegy a burka, a tükörképe. A Személyiség-szellemek igazi személyisége a Szaturnusz környezetében van. Hiszen éppen azáltal, hogy a Személyiség szellemek lényüket - ahogy leírtuk - a Szaturnusz-testekkel visszasugároztatják, kapják meg a Szaturnusz-testek azt a finom anyagszerűséget, amelyről mint „hő”-ről beszélünk. - Az egész Szaturnuszon nincs semmiféle bensőségesség; a Személyiségszellemek azonban saját bensőséges mivoltuk képét, mint a Szaturnuszról feléjük áradó hőt ismerik fel.

Amikor mindez lejátszódik, a Személyiség szellemek (Archai) azon a fejlődési fokon állnak, mint a mai ember. Emberkorszakukat élik át. Ha elfogulatlanul foglalkozunk ezzel a ténnyel, el kell képzelnünk, hogy valamely lény ember lehet anélkül, hogy olyan alakja lenne, mint a mai embernek. A Személyiség-szellemek „emberek” a Szaturnuszon. Legalsóbb részük nem a fizikai test, hanem az asztráltest az énnel. Ezért nem tudják az asztráltest élményeit a fizikai testben és étertestben úgy kifejezésre juttatni, mint a mai ember; de nemcsak hogy van énjük, hanem tudnak is róla, mert a szaturnuszi hő ezt az ént visszasugározva, tudatosítja bennük. „Emberek” ők, csak nem földi, hanem más viszonyok között.

A Szaturnusz-fejlődés további folyamán más jellegű tények következnek, mint az eddigiek. Eddig minden csak a külső élet és érzés tükröződése volt. Most kezdődik valami, ami egyfajta belső életnek mondható. A szaturnuszi világban megindul egy itt-ott fellobbanó, majd elsötétülő fényélet. Itt vibráló csillámlás, ott cikázó villámlás. A Szaturnuszi hőtest elkezd csillámlani, fényleni, sőt sugározni. Ennek a fejlődési foknak az elérése bizonyos lényeknek lehetővé teszi, hogy kifejtsék tevékenységüket. Ezeket „Tűz-szellemek”-nek nevezhetjük. (A keresztény szóhasználat szerint: „Archangeloi” „Arkangyalok”.) Az Arkangyaloknak van ugyan asztráltestük, de fejlődésüknek ezen a fokán nem tudnak saját asztráltestüknek ösztönzést adni; nem tudnának semmilyen érzést kelteni, ha nem tudnának hatni az előbbi leírt fejlődési fokra jutott Szaturnuszi hőtestekre. Ez a hatásuk megadja nekik a lehetőséget ahhoz, hogy saját létüket éppen ebben a hatásban felismerjék. Nem tudják azt mondani: „én itt vagyok” hanem kb. azt, hogy „környezetem itt éltet”. Az Arkangyalok érzékelni tudnak, észlelik a Szaturnuszon azokat a fényhatásokat, amelyekről szó volt. Ezek a fényhatások bizonyos értelemben az ő énjük és a fényhatások észlelése sajátságos tudatot ébreszt bennük. Ezt a tudatot képtudatnak nevezhetjük és úgy képzelhetjük el, mint az emberi álomtudatot. Az Arkangyalok képtudata azonban sokkal elevenebb, mint az emberi álomtudat és képei nem minden alapot nélkülöző ide-oda hullámzó álomképek, hanem tényleges kapcsolatban vannak a Szaturnusz fényhatásával. - A Tűzszellemek (Arkangyalok) és a Szaturnuszi hőtestek állandó egymásra hatása közben beleplántálódnak a fejlődésbe az emberi érzékszervek csírái. Finom első kezdeményeikben felviláglanak azok a szervek, amelyekkel ma a fizikai világot észleljük. Szellemi észleléssel a Szaturnusznak ebben a korszakában olyan ember-fantomokat láthatunk, akiknek az érzékszervek fény-ősképein kívül még semmilyen más szervük nincs. - Az érzékszervek tehát a Tűzszellemek (Arkangyalok) tevékenységének a gyümölcsei, létrejöttükben azonban nemcsak ezek a szellemek veszek részt. A Szaturnuszon a Tűzszellemekkel egyidejűleg más lények is színre lépnek; ezek fejlődésükben olyan messzire jutottak, hogy az érzékszerv-csírákat a szaturnuszi élet kozmikus folyamatainak a szemlélésére használják fel. A „Szeretet szellemidnek (a kereszténységben ,,Szeráfok”-nak) nevezik őket. Ha a Szeráfok nem volnának a Szaturnuszon, a Tűzszellemeknek nem lenne az a tudatuk, amelyről az előbb beszéltünk. A Szeráfok a szaturnuszi folyamatokat olyan tudattal szemlélik, amely lehetővé teszi számukra, hogy ezeket a képeket átadják a Tűzszellemeknek. Ők maguk, (a Szeráfok) lemondanak a Tűzszellemek javára a Szaturnusz-folyamatok szemléléséből adódó minden előnyről, minden élvezetről és örömről. Mindezeket átadják a Tűzszellemeknek.

Ezek után egy új szaturnuszi korszak következik. A fények játékához még valami egyéb is járul. Szinte őrültségnek tűnik, ha elmondjuk, hogy mi az, ami ebben a korszakban az érzékfeletti megismerés elé tárul. A Szaturnusz belseje olyan, mintha keresztül-kasul hullámzó ízek volnának benne. A legkülönbözőbb helyeken édes, keserű, savanyú, stb. Ízeket észlelhetünk és kifelé az égbolt felé mindez mint hang, vagy valamiféle zene észlelhető. - Ezek a folyamatok megint alkalmat adnak arra, hogy a Szaturnuszon bizonyos lények kifejthessék tevékenységüket. A „Félhomály fiainak”, vagy az „Élet fiai”-nak nevezik őket (a keresztény ezoterika szerint: „Angeloi” „Angyalok”). Az Angyalok kölcsönhatást létesítenek saját maguk és a Szaturnusz belsejében lévő ide-oda hullámzó íz-erők között és ezáltal éter- vagy élettestük olyan tevékenységet fejt ki, amelyet egyfajta anyagcsereszerűségnek nevezhetünk. Az Angyalok életet visznek a Szaturnusz belsejébe és ezzel a Szaturnuszon táplálkozási és kiválasztási folyamatok keletkeznek. Ezeket nem közvetlenül az Angyalok idézik elő, hanem az ő működésük eredményeképpen közvetve jönnek létre. Ez a belső élet teszi lehetővé, hogy más lények is megjelenjenek a Szaturnusz színterén: a „Harmónia szellemei”-nek nevezzük őket. (A kereszténységben: „Kerubok”). A Kerubok közvetítésével az Élet fiai egy bizonyos tompa tudatra tesznek szert. Ez a tudat még tompább és homályosabb, mint a mai ember álomtudata, olyan mint a mély alvásé. Ez a mélyalvás- tudat olyan alacsony fokú, hogy az emberben úgyszólván „nem is válik tudatossá”. De mégis megvan és a nappali tudattól a tudatosság fokában és jellegében különbözik. Ilyen „álomtalan mélyalvás-tudatuk” van ma a növényeknek. És bár ez a tudat nem közvetíti az embernek a külvilág dolgait, de szabályozza és a külső kozmikus folyamatokkal összhangba hozza az életfolyamatokat. Ezt a szabályozást az Élet fiai - a Kerubok működésének Szaturnuszi korszakában - nem észlelik; a Harmónia szellemei (Kerubok) azonban észlelik és így ők a tulajdonképpeni szabályozók. - Mindezek az életjelenségek az emberi fantomokban játszódnak le. Ezért ezek - szellemi látással - élőknek látszanak. Ez az élet azonban mégis csak látszat-élet, tulajdonképpen az Élet fiainak az élete, akik mintegy felhasználják az emberfantomot arra, hogy a saját életüket éljék.

Most nézzük ezeket a látszat-életű emberfantomokat. Az előbb vázolt szaturnuszi korszakban folytonosan változó formájuk van. Hol ehhez, hol ahhoz a formához hasonlítanak. A fejlődés további folyamán alakjuk határozottabbá, ideig-óráig maradandóvá válik, mert áthatják őket azok a szellemek, akik már a Szaturnusz-fejlődés elején szerepelnek: az Akarat szellemei (Trónok). Működésüknek az a következménye, hogy maga az emberi fantom a legegyszerűbb, legtompább tudattal ugyan, de megjelenik. Ezt a tudatformát még az álomtalan alvás tudatánál is tompábbnak kell elképzelnünk. A jelenlegi viszonyok között az ásványoknak van ilyen tudatuk. Ez a tudat a belső lényt összhangba hozza a fizikai külvilággal. A Szaturnuszon az ,Akarat szellemei” (Trónok) szabályozzák ezt az összhangot és ezáltal az ember úgy jelenik meg, mint magának a szaturnuszi életnek a lenyomata. Az ember fejlődésének ezen a fokán ugyanaz kicsiben, mint a Szaturnusz-élet nagyban. Ezzel megjelenik az első csírája annak, ami a mai emberben is még csíraszerűen van meg: a szellemember (Atma). Befelé, a Szaturnusz belseje felé, ez a tompa emberi akarat az érzékfeletti észlelés számára olyan hatásokban nyilatkozik meg, amelyek a „szagokhoz” hasonlíthatók. Kifelé, az égi tér felé pedig úgy nyilatkozik meg az ember, mint olyan személyiség, amelyet nem a belső én irányít, hanem amelyet, akárcsak egy gépet, kívülről szabályoznak. A szabályozók: az Akarat szellemei (Trónok).

Ha most mindazt áttekintjük, amiről eddig beszéltünk, nyilvánvaló lesz, hogy a Szaturnusz középső állapotától kezdve a fejlődés különböző fokozatait úgy jellemezhettük, hogy a fejlődési állapotok hatását a mai érzetekkel hasonlítottuk össze. Azt mondtuk, hogy a Szaturnusz fejlődése a hőben nyilatkozik meg, a hőhöz azután először fények játéka, majd az ízek és hangok játéka járul; végül működni kezd valami, ami a Szaturnusz belseje felé szag-érzetként kifelé pedig gépszerűen működő emberként nyilatkozik meg. Milyenek voltak mármost a Szaturnusz-féle fejlődés megnyilatkozásai a hőállapot előtt? A hőállapotot megelőző állapotot semmi olyasmivel nem hasonlíthatjuk össze, ami külső érzékeléssel megközelíthető. A hőállapotot olyan állapot előzi meg, amilyent az ember ma csak belső lényében él át. Amikor átadja magát azoknak a képzeteknek, amelyeket lelkében ő maga hoz létre, anélkül, hogy az indítékot valamilyen külső hatás kényszerítené rá, akkor van benne valami, ami fizikai érzékekkel nem érzékelhető, hanem csak a magasabb látás észlelésével közelíthető meg. A Szaturnusz hőállapotát olyan megnyilatkozások előzik meg, amelyeket csak érzékfeletti módon észlelhetünk. Három ilyen állapotot nevezhetünk meg: a tiszta lelki erőt, amely külsőleg nem észlelhető; a tiszta szellemi fényt, amely külsőleg sötétség és végül szellemi lényszerűséget, amely önmagában tökéletes és semmiféle külső lényre nincs szüksége ahhoz, hogy tudatában legyen önmagának. A Mozgás szellemei - a tiszta szellemi hőben a Bölcsesség szellemei (Kyriotetes) a tiszta szellemi fényben jelennek meg, az Akarat szellemeinek első emanációja pedig a tiszta belső lényszerűséggel van kapcsolatban.

A szaturnuszi hő megjelenésével tehát fejlődésünk a belső élet, a tiszta szellemiség állapotából először lép a külsőleg megnyilatkozó lét állapotába. Különösen nagy nehézséget okoz a mai embernek, hogy megbarátkozzék azzal, amit még el kell mondanunk: hogy t.i. a szaturnuszi hőállapottal kezdődik az, amit „idő”-nek nevezünk. Az előbbi állapotok ugyanis egyáltalán nem időbeliek, hanem ahhoz a régióhoz tartoznak, amelyet a szellemtudományban „tartam”-nak lehet nevezni. Ezért mindazt, amit könyvünkben a „tartam régiójának” állapotairól mondunk, úgy kell értelmezni, hogy az egyébként időbeli viszonyokra vonatkozó kifejezéseket csak hasonlatként és csak az érthetőség kedvéért használjuk. Az emberi beszédben is az „időt” bizonyos vonatkozásban megelőző eseményeket csak olyan kifejezésekkel jellemezhetjük amelyekben az idő-fogalom benne van. Tudnunk kell, hogy bár az első, második, és harmadik Szaturnusz-állapot nem is játszódott le mai értelemben véve egymás után, mégsem lehet másképpen, mint ilyen egymásutániságban leírni őket. És „tartamuk”, vagy egyidejűségük ellenére is, annyira függnek egymástól, hogy ez a függőség az időbeli egymásutánsághoz hasonlítható.

Azzal, hogy vázoltuk a Szaturnusz első fejlődési állapotait, fény derül az ezeknek az állapotoknak az eredetével kapcsolatos további kérdésekre is. Tisztán értelemszerűen természetesen lehetséges, hogy az „eredet”-tel nem elégszünk meg és az eredet eredetét keressük. A tényekkel azonban ez nem megy. Egy hasonlattal ezt meg is világíthatjuk. Ha egy úton az út porában nyomokat találunk, azt kérdezhetjük: honnan származhatnak ezek a nyomok? Azt a választ kapjuk, hogy egy kocsi nyomai. Most tovább kérdezhetünk: honnan jött és hová ment a kocsi? Erre is tényeken alapuló választ kaphatunk. Azután azt is megkérdezhetjük, hogy ki ült a kocsiban? A kocsiban ülő embernek milyen célja volt, mit csinált? Végül is kérdéseinkkel egy olyan ponthoz érünk, ahol a kérdezésnek természetszerűen vége szakad. Aki tovább kérdez, eltávolodik az eredeti kérdés- feltevés céljától és csak szokásszerűen folytatja a kérdezést. Az ilyen esetekben mint ez is, amelyet hasonlatképpen hoztunk fel, észlelhető, hogy a tények véget vetnek a kérdezésnek. A nagy kozmikus kérdésekkel kapcsolatban ez nem látható be ilyen világosan. Ha azonban pontos a megfigyelésünk, észrevesszük, hogy az első Szaturnusz-állapotoknál vége kell, hogy szakadjon a „honnan”-ra vonatkozó kérdéseknek, mert olyan területre értünk, ahol a lények és a folyamatok már nem azzal igazolódnak ahonnan származnak, hanem saját maguk által.

A Szaturnusz-fejlődés eredménye, hogy az embercsíra egy bizonyos fejlődési fokra emelkedett. Elérte azt az alacsonyrendű, tompa tudatot, amelyről az előbb beszéltünk. Ne gondoljuk, hogy az ember-csíra fejlődése csak az utolsó Szaturnusz-állapotban kezdődik. Az Akarat szellemei (Trónok) az összes Szaturnusz-állapotokban tevékenykednek, de működésük sikere az érzékfeletti észlelés számára az utolsó korszakban a legszembetűnőbb. Általában az egyes lény-csoportok működése között nincs éles határvonal. Ha azt mondjuk: először működnek az Akarat szellemei (Trónok) utána a Bölcsesség szellemei (Kyriotetes) stb. akkor ez nem úgy értendő, hogy csak akkor működnek. Működnek az egész Szaturnusz-fejlődésen keresztül, de tevékenységük abban az említett korszakban figyelhető meg a legjobban, mert úgyszólván vezető szerepük van.

Az egész Szaturnusz-fejlődés ezek szerint azzal telik el, hogy a Bölcsesség szellemi (Kytiotetes), a Mozgás szellemei (Dynameis), a Forma-szellemek (Exusiai) stb. feldolgozzák azt a szubsztanciát, amelyet az Akarat szellemei (Trónok) árasztottak ki magukból. Eközben azonban ezek a szellemi lények maguk is fejlődésen mennek keresztül. A Bölcsesség szellemei (Kyriotetes) pl. akkor amikor életüket a Szaturnusz visszasugározza és ők ezt a visszasugárzott életet magukba fogadják, egészen más fejlődési fokon állnak, mint előbb. Tevékenységük gyümölcse fokozza saját lényük képességeit. Ennek az a következménye, hogy tevékenységük után egy olyan állapotot élnek át, amely hasonló az emberi alváshoz. A tevékeny korszakok után olyan korszakok következnek, amikor nem a Szaturnuszon, hanem más világokban élnek. Ilyenkor tevékenységük elfordul a Szaturnusztól. Ezért lát a szellemi észlelés emelkedést és felszállást a Szaturnusz-fejlődésben. Az emelkedés a hőállapot kialakulásáig tart. A fényjátékával megkezdődik az elhalás. És amikor az ember-fantomok az Akarat-szellemek (Trónok) segítségével alakot öltenek, akkor már a szellemi lények fokozatosan visszahúzódnak: a Szaturnusz-fejlődés önmagában elhal és mint ilyen el is tűnik. Nyugalmi szünet következik. Az ember-csíra pedig mintegy a feloldódás állapotába kerül, de nem tűnik el, mint ahogy a növényi mag sem tűnik el egészen, hanem a földben nyugszik, hogy azután új növénnyé érjen. Így nyugszik az ember-csíra is, új ébredésre várva, a világmindenség ölén. És amikor ébredésének ideje elérkezett, akkor a szellemi lények a nyugalmi szünetben már olyan képességekre tettek szert, amelyekkel az ember-csírán végzett tevékenységüket tovább folytathatják. A Bölcsesség szellemei (Kyriotetes) étertestükben olyan képességekre tettek szert, hogy most már nem csak élvezni tudják a visszatükröződő életet, mint a Szaturnuszon, hanem az életet ki is tudják árasztani magukból és más lényeket is részeltetni tudnak benne. A Mozgás szellemei (Dynameis) most fejlődésükben ott tartanak, ahol a Bölcsesség szellemei (Kyriotetes) a Szaturnuszon. A Szaturnusz-korszakban lényük legalsó része az asztráltest volt. Most éter vagyis élettestük is van. És ilyen értelemben a többi szellemi lény is a fejlődés magasabb fokára emelkedik. Ezért mindezek a szellemi lények az ember-csíra fejlődésére most másként hatnak mint a Szaturnuszon. - Az ember-csíra a Szaturnusz-fejlődés végén feloszlott. Hogy a továbbfejlődött szellemi lények tevékenységüket ott folytathassák, ahol a Szaturnuszon abbahagyták, az ember-csírának még egyszer röviden ismételnie kellett azokat a fejlődési fokokat, amelyeken a Szaturnuszon keresztülment. Ezt érzékfeletti észlelőképességgel valóban így is látjuk. Az ember-csíra előjön rejtettségéből és saját, a Szaturnuszon beleoltott erejéből, megkezdi fejlődését. Mint akarati lény előjön a sötétségből, az élet, a lélekszerűség, stb. látszatáig és a Szaturnusz-fejlődés végén elért gépszerű személyiség-megnyilatkozás fokáig emeli fejlődését.

A második nagy fejlődési korszak, a „Nap-korszak”, az embert a Szaturnuszon elért tudatállapotánál magasabb tudatállapotra emeli. A mai emberi tudattal összehasonlítva ezt a Nap-állapotot az „öntudatlanság” állapotának nevezhetnénk, mert megközelítőleg olyan, mint ma az álomtalan alvás állapota, vagy a tudatnak az az alacsonyrendű foka, amellyel ma a növényvilág rendelkezik. Az érzékfeletti szemlélet számára nincs „tudatlanság”, csak különböző fokú tudatosság van. Minden a világon tudatos. - Az ember a Nap-fejlődés során, mivel az éter- vagy élettest beleépül, a tudat magasabb fokára emelkedik. Mielőtt azonban az étertest felvétele megtörténnék a fent leírt módon, meg kell ismétlődniük a szaturnuszi állapotoknak. Ennek az ismétlésnek megvan a maga határozott értelme. Amikor ugyanis a nyugalmi szünetnek - amelyről az előbb beszéltünk - vége van, kozmikus alvásából mint új kozmikus lény, mint Nap, merül fel az, ami azelőtt Szaturnusz volt. A fejlődési körülmények azonban ezzel megváltoztak. Azok a szellemi lények, akik a Szaturnuszért tevékenykedtek, más fejlődési állapotra emelkedtek. Az ember-csíra azonban az újjáalakult Napon először abban a formájában jelenik meg, amivé a Szaturnuszon lett; azokat a különböző fejlődési formákat, amelyeket a Szaturnusz magára öltött, először át kellett alakítania, hogy azok a Napbeli körülményekhez igazodjanak. Ezért a Napkorszak a Szaturnuszbeli körülmények ismétlődésével és a Napbeli körülményekhez való igazodásával kezdődik. Amikor az emberlénynek a Szaturnuszon elért fejlődési foka a Napbeli körülményekhez már hozzáidomult, a Bölcsesség-szellemek kezdik beleárasztani a fizikai testbe az éter- vagy élettestet. A Napon elért fejlődési fok jellemzésére azt mondhatjuk, hogy a Szaturnuszon csírájában már kialakult emberi fizikai test, azáltal, hogy az éter- vagy élettest hordozójává vált, a tökéletesedés második fokára emelkedett. Maga az éter-, vagy élettest a Nap-fejlődés folyamán a tökéletesedés első fokára jutott. Hogy azonban a fizikai test a második, az élettest pedig az első fokot elérhesse, szükséges volt, hogy a Napbeli élet további folyamán még más szellemi lények is megkezdjék a már előbb leírt szaturnuszi tevékenységhez hasonló tevékenységüket.

Amikor a Bölcsesség szellemei megkezdik az élettest beárasztását a fizikai testbe, az azelőtt sötét Nap-lény világítani kezd. Ezzel egy időben az embercsírában a belső mozgékonyság első jelei mutatkoznak, megindul az élet. Amit szaturnuszi látszat-életnek írtunk le, az most valóságos élet lesz. Az élettest beárasztása a fizikai testbe egy bizonyos ideig tart. Azután az embercsírában igen fontos változás áll be: két részre oszlik. Korábban a fizikai és élettest bensőséges egységet alkotott, most a fizikai test, mint különálló rész kezd elválni az élettesttől, de továbbra is élettesttől áthatott marad. Az ember tehát ebben az időben már két részből áll. Egyik része az élettest által átdolgozott fizikai test, másik része a puszta élettest. Ez az elkülönülés a Napbeli élet egyik nyugalmi szünetében következik be, amikor az előbbi fénylés megint kialszik. Az elválás a „kozmikus éjszaka” idejében történik. Ez a nyugalmi szünet azonban sokkal rövidebb, mint a Szaturnusz- és Nap-fejlődés közötti „kozmikus éjszaka”, amelyről már beszéltünk. A nyugalmi szünet után a Bölcsesség szellemei egy ideig éppen úgy dolgoznak tovább a két részből álló emberen, mint azelőtt az egységesen. Azután a Mozgás szellemei kezdenek tevékenykedni. Saját asztráltestükkel áthatják az ember élettestét. Ezáltal jut az élettest ahhoz a képességhez, hogy a fizikai testben olyan belső mozgásokat hajtson végre, amelyek a jelenlegi növény nedvkeringéséhez hasonlíthatók.

A Szaturnusz kizárólag hőszubsztanciából állt. A Nap-fejlődés alatt ez a hőszubsztancia úgy megsűrűsödött, hogy a mai gáz-, vagy gőz-állapothoz hasonlítható. Ezt az állapotot „levegő”-nek nevezhetjük. A levegőszerűség első kezdeményei akkor jelennek meg, amikor a Mozgás szellemei már elkezdték tevékenységüket. Az érzékfeletti tudat elé a következő látvány tárul: a hőszubsztanciában finom képződmények keletkeznek, amelyeket az étertest erői szabályos mozgásba hoznak. Ezek a képződmények jelzik, hogy a fizikai test fejlődésének megfelelően, most milyen fokon áll. A finom képződményeket egészen áthatja a hő, olyanok, mintha hőburokba volnának bezárva. Az ember fizikai vonatkozásban hőképződményekből áll, amelyekbe szabályos mozgású levegőformák illeszkednek. Ha megmaradunk a növénnyel való összehasonlítás mellett, akkor tudnunk kell, hogy a Napbeli emberi test nem volt olyan sűrű (tömör) mint a mai növény, hanem levegőből vagy gázból állt és mozgását a mai növény nedvkeringésével hasonlíthatjuk össze. (A gázt az érzékfeletti tudat számára az általa kibocsátott fény teszi láthatóvá; az emberi testeket tehát szellemi látással fény-alakzatoknak is mondhatjuk.) A fejlődés megy tovább. Bizonyos idő múlva ismét nyugalmi szünet következik: a szünet után tovább működnek a Mozgás szellemei, majd az ő tevékenységükhöz a Forma-szellemek tevékenysége járul. A Forma-szellemek tevékenységének a hatására az eddig folytonosan változó gázképződmények állandó alakot öltenek. Ez is úgy következik be, hogy a Forma-szellemek erőiket váltakozva hol beleárasztják az emberi étertestbe, hol kiárasztják abból. A gázképződmények azelőtt, amikor még csak a „Mozgás szellemei” hatottak rájuk, folytonos mozgásban voltak, csak pillanatokra tartották meg alakjukat. Most viszont ideiglenesen egymástól megkülönböztethető formákat vesznek fel. - Egy bizonyos idő múlva ismét nyugalmi szünet következik. A szünet után a Forma-szellemek újra folytatják tevékenységüket, de ekkor a Nap-fejlődésben egészen új körülmények jönnek létre.

A Nap-fejlődés most elérte középső korszakát. Ez az az időszak, amikor a Személyiség-szellemek, akik a Szaturnuszon elérték az ember-fokot, egy fokkal feljebb emelkednek, vagyis túlhaladják az emberi fokot. Olyan tudatra tesznek szert, amilyent a jelenlegi földi ember, szabályos fejlődése útján még nem ért el, de el fog érni akkor, ha a Föld - tehát a planetáris fejlődés negyedik foka - eléri fejlődésének célját és a következő planetáris korszakba lép. Akkor az ember nemcsak azt fogja maga körül észlelni, amit számára a jelenlegi fizikai érzékek közvetítenek, hanem képekben fogja látni a körülötte lévő lények belső, lelki világát. Képtudata lesz, de öntudatának teljes megtartása mellett. Ezekben a képekben nem lesz semmi álomszerű, vagy homályos. A lelkieket fogja észlelni az ember, képekben ugyan, de olyan módon, hogy ezek a képek a valóságot fogják kifejezni, ahogy a mai színek és hangok is a valóság kifejeződései. Ma csak a szellemtudományos iskolázás segítségével emelkedhet az ember a látásnak erre a fokára. A szellemtudományos iskolázásról könyvünk későbbi lapjain lesz szó. - Ezt a látást a Személyiség-szellemek, mint normális fejlődési képességet érik el a Nap-korszak közepén. Ezáltal tudnak a Nap-fejlődés során hasonlóan hatni az ember újonnan kialakult élettestére, mint ahogy a Szaturnuszon a fizikai testre hatottak. És mint ahogy ott a saját személyiségüket sugározta vissza a hő, úgy most látó tudatuk képeit sugározzák vissza csillogó fényben a gázalakulatok. Érzékfeletti módon látják ami a Napon történik. És ez a látás egyáltalán nem csak megfigyelés. Olyan ez, mintha ezekben a Napból kiáradó képekben megnyilatkoznék valami abból az erőből, amit a mai ember szeretetnek nevez. Pontosabb lelki megfigyeléssel meg is találjuk ennek a jelenségnek az okát. A Napból kisugárzó fénybe magasztos lények tevékenysége vegyül. Ezek a Szeretet Szellemei (a kereszténységben: Szeráfok, akikről fentebb már szó volt). A Szeráfok ettől az időponttól kezdve a Személyiségszellemekkel együtt az emberi éter- vagy élettesten tevékenykednek. A Szeráfok és a Személyiség-szellemek együttes tevékenységének az az eredménye, hogy az élettest a maga fejlődésében egy fokkal előbbre jut, a benne lévő gázalakulatokat nem csak átformálja, hanem úgy dolgozik rajtuk, hogy azokon a szaporodás első jelei mutatkoznak meg. A megformált gázképződményekből mintegy kiválasztásszerűen kisarjad valami (mintha kiizzadnák), ami az anyalényhez hasonló formát ölt.

Hogy a Nap-fejlődés további menetét leírhassuk, a kozmikus létesülésnek egy igen fontos tényéről kell még beszélnünk. A különböző korszakokban nem minden lény éri el fejlődése célját. Vannak olyanok, akik lemaradnak. A Szaturnuszon nem az összes Személyiségszellem érte el rendeltetésének megfelelően az emberfokot. Így a Szaturnuszon kialakult fizikai ember-testek sem érték el mind az érettségnek azt a fokát, amely alkalmassá tette volna őket arra, hogy a Napon az önálló élettest hordozói legyenek. Ennek az a következménye, hogy a Napon vannak olyan lények és formák, amelyek nem illenek a körülményekhez. A Nap-fejlődés alatt azonban pótolniuk kell azt, amit a Szaturnuszon elmulasztottak.

Ezért szellemi látással a következő folyamatokat figyelhetjük meg a Napon. Amikor a Bölcsesség szellemei az élettest fizikai-testbe árasztását megkezdik, bizonyos mértékig elhomályosul a Nap, olyan hőképződmények hatják át, amelyek tulajdonképpen a Szaturnuszhoz tartoznának és nem tudnak megfelelő módon levegővé sűrűsödni. Ezek a Szaturnusz-fokon visszamaradt emberi lények, akik nem tudnak a szabályszerűen kialakult élettest hordozói lenni. Az ilyen módon visszamaradt Szaturnuszi hőszubsztancia két részre oszlik. Az egyik részt az emberi testek mintegy felszívják magukba, és ettől az időponttól kezdve a felszívott rész az ember lényének alacsonyabb rendű részévé válik. Az ember tehát a Napon felvesz testiségébe valamit, ami tulajdonképpen a szaturnuszi fejlődési foknak felel meg. És mint ahogy a szaturnuszi emberi test tette lehetővé a Személyiség-szellemeknek az emberfokra való emelkedést, úgy most a Napon az ember Szaturnuszi része teszi ugyanezt lehetővé az Arkangyalok számára. Az Arkangyalok be- és kiárasztják erőiket az ember szaturnuszi részén, s így emberfokra emelkednek, mint a Személyiség-szellemek a Szaturnuszon. Ez is a Napfejlődés közepén történik. Ekkor válik az ember szaturnuszi része olyan éretté, hogy az Arkangyalokat emberfokuk átéléséhez segíti. - A szaturnuszi hőszubsztancia különvált része az emberek mellett egy másik világot alkot, és a hozzátartozó lények a Napon teljesen önálló, de csak fizikai testet - hőtestet - fejlesztenek ki. Ennek az a következménye, hogy a teljesen kifejlődött Személyiség-szellemek nem irányíthatják tevékenységüket a fent leírt módon az önálló élettestre. Vannak azonban olyan Személyiség-szellemek is, akik a Szaturnuszi fokon maradtak vissza, akik a Szaturnuszon nem érték el az emberfokot. Ezek között és az önállóvá vált második napbeli világ között vonzerő jön létre. A szaturnuszi fokon visszamaradt Személyiség-szellemeknek most a Napon úgy kell viselkedniük a visszamaradt második világgal szemben, mint ahogy előrehaladó társaik viselkedtek már a Szaturnuszon az emberi lényekkel szemben, akiknek ott szintén csak fizikai testük volt. Magán a Napon azonban a visszamaradt Személyiség-szellemek ilyen munkájának elvégzésére nincs lehetőség. Ezért a visszamaradt Személyiség-szellemek kiválnak a Napból és a Napon kívül, önálló kozmikus testet alkotnak. Ez a kozmikus test tehát a Napból válik ki. Innen hatnak a visszamaradt Személyiség-szellemek a második napbeli világ fent leírt lényeire. Abból a kozmikus testből tehát, amely azelőtt a Szaturnusz volt, kettő lett. A Nap környezetében ettől kezdve egy másik kozmikus test is van, amely mintegy újratestesülése a Szaturnusznak, egy új Szaturnusz. Ettől az új Szaturnusztól kapják a második napbeli világ lényei a személyiség jelleget, mert nekik maguknak a Napon nincs személyiségük, de visszatükrözik az új Szaturnuszra az ott lakó Személyiség-szellemek személyiségét. Érzékfeletti tudattal megfigyelhető, hogy a Napon az emberlények között hőerők működnek, amelyek belejátszanak a szabályos Nap-fejlődésbe. Ezekben a hőerőkben az új Szaturnusz fent leírt szellemei nyilatkoznak meg.

Az emberben a Nap-fejlődés közepétől kezdve a következő folyamat megy végbe. Az ember két részből áll: fizikai és élettestből. Az élettestben játszódik le az erőre haladó Személyiség-szellemek és a Szeretet szellemeinek (Szeráfoknak) közös tevékenysége. A fizikai testbe belehat a visszamaradt szaturnuszi természet egy része. Ebben játszódik le a Tűzszellemek tevékenysége. Mindaz, amit a Tűzszellemek (Arkangyalok) a visszamaradt szaturnuszi természetben végeznek, előfutára a földi ember mai érzékszerveinek. Beszéltünk is róla, hogy az Arkangyalok már a Szaturnuszon foglalkoztak azzal, hogy a hőszubsztanciában kidolgozzák az érzékszervek csíráit. A Személyiség-szellemek és a Szeretet szellemei közös munkája pedig a jelenlegi emberi mirigyrendszer alapjait teremti meg. - Az új Szaturnuszon lakó Személyiség-szellemek (Archai) munkája azonban nem merül ki azzal, amit fentebb leírtunk. Tevékenységüket nemcsak a szóban levő második napbeli világra terjesztik ki, hanem egyfajta kapcsolatot létesítenek a második világ és az emberi érzékek között. Ennek a világnak a hőszubsztanciája az emberi érzékekbe be- és kiáramlik és ennek az a következménye, hogy az emberi lény a Napon mintegy észleli a rajta kívül lévő alacsonyabb rendű világot. Ez az észlelés azonban természetszerűen, a szaturnuszi tudatnak megfelelően, igen tompa és tulajdonképpen csak különböző hőhatásokból áll.

Mindaz, amit a Nap-fejlődés középső korszakáról elmondtunk, egy bizonyos ideig tart. Azután ismét nyugalmi szünet következik. A szünet után folytatódik az előbbi folyamat mindaddig, míg az étertest elég éretté nem válik ahhoz, hogy az Élet fiai és a Harmónia szellemei (Kerubok) megkezdjék közös munkájukat. Ekkor az emberi lényben olyan megnyilatkozások jelentkeznek, amelyek az ízek észleléséhez hasonlítanak és amelyek kifelé hangokban fejeződnek ki. Hasonló folyamatokról beszéltünk már a Szaturnusz-fejlődéssel kapcsolatban is. Itt a Napon azonban mindez úgy játszódik le az emberi lényben, hogy sokkal bensőségesebb és önállóbb élettel telített. - Az Élet fiai (Angyalok) ennek az íz-észlelésnek a létrehozásával olyan tompa képtudathoz jutnak, amilyen tudatuk a Tűzszellemeknek (Arkangyaloknak) a Szaturnuszon volt. Az Élet fiait a Harmónia szellemei (Kerubok) segítik. A Kerubok szellemi módon szemlélik azt, ami a Nap-fejlődésében most lejátszódik, de lemondanak ennek a szemléletnek minden eredményéről, lemondanak a bölcsességgel telített képek érzésbeli átéléséről és ezeket a képeket mint nagyszerű varázslatos jelenségeket beleárasztják az Élet fiainak álomszerű tudatába. Az Élet fiai pedig azon dolgoznak, hogy ezeket a képeket belevigyék az emberi étertestbe úgy, hogy az a fejlődésben egyre magasabb fokra emelkedjék. - Ismét egy nyugalmi állapot következik, majd újra felébred minden a kozmikus alvásból és miután ez egy ideig így folytatódik, az ember olyan éretté válik, hogy most már saját erőit aktiválja. Ezek azok az erőit, amelyeket a Szaturnusz- korszak utolsó szakaszában a Trónok árasztottak az emberbe. Az ember most úgy fejlődik tovább, hogy belső életet él és ennek a belső életnek a tudati megnyilvánulása belső szag-észleléshez hasonlítható. Kifelé, az égi tér felé azonban az ember mint személyiség nyilatkozik meg, de mint olyan személyiség, amelyet nem egy belső én vezet. Inkább személyiségként ható növénynek látszik. Hiszen a szaturnuszi fejlődés végéről elmondtuk, hogy ekkor a személyiségnek gépszerű a működése. És mint ahogy a Szaturnuszon fejlődik ki a csírája annak, ami a mai emberben is csak csíraként van meg: a szellemember (Atma), itt a Napon az életszellem (Buddhi) első csírája születik meg. - Miután mindez lejátszódott, ismét nyugalmi szünet következik. És mint ahogy az előbbi nyugalmi szünetek után, úgy most is folytatódik egy ideig az ember tevékenysége. Ezután olyan viszonyok következnek, amelyekből nyilvánvalóvá válik, hogy a Bölcsesség szellemei (Kyriotetes) ismét beleavatkoznak a fejlődésbe. Tevékenységük eredményeként az emberben megjelenik az első nyoma annak, hogy környezetével szemben szimpátiát és antipátiát tudjon érezni. Ez még nem igazi érzés, csak valamilyen előfutára az érzésnek, mert belső életműködés, amelynek megnyilatkozását szag-észlelésnek mondtuk, és kifelé mintegy primitív beszédben fejeződik ki. Ha az ember belsőleg rokonszenves szagot, ízt vagy csillogást stb. észlel, kifelé ezt hanggal fejezi ki, és ugyanígy hanggal ad kifejezést annak is, ha belsőleg nem rokonszenves jelenséget észlel. - Ezekben a folyamatokban bontakozik ki az ember számára a Nap-fejlődés tulajdonképpeni értelme. A szaturnuszi tudat fokához viszonyítva az ember magasabb tudatot ért el: az alvás-tudatot.

Bizonyos idő múlva elérkezik az az idő, amikor a Nap fejlődésével összefüggő magasabb lényeknek más szférákba kell átmenniük, hogy feldolgozzák azt, amit az emberen végzett munkájuk révén saját magukban elértek. Egy nagy nyugalmi szünet következik, olyan, amilyen a Szaturnusz- és a Nap-fejlődés között volt. Mindaz, ami a Napon kialakult, hasonló állapotba kerül, mint a növény, amikor növekedési ereje a magban nyugszik. És mint ahogy a növekedési erők az új növényben ismét megjelennek, a nyugalmi szünet után is újra felszínre kerül a világmindenség öléből az, ami a Napon élet volt. Ezzel új planetáris lét kezdődik. Hogy mi a jelentősége az ilyen nyugalmi szünetnek, „kozmikus alvásnak”, azt megértjük, ha szellemi tekintetünket a fent említett különböző magasabb lényekre, pl. a Bölcsesség szellemei-re irányítjuk. A Szaturnuszon még nem voltak olyan fejlettek, hogy ott étertestet tudtak volna kiárasztani magukból. Éppen a Szaturnuszon átélt élmények készítették elő őket erre. A nyugalmi szünet alatt alakítják igazi képességgé azt, ami addig annak csak előkészítése volt. Így a Napon már olyan fejlettek, hogy életet tudnak kiárasztani magukból és az embernek önálló élettestet tudnak adni.

A nyugalmi szünet után ismét felébred „kozmikus alvás”-ából a korábbi Nap. Vagyis a szellemi látás, amely azelőtt észlelte és amely elől a nyugalmi szünetben eltűnt, ismét tudja észlelni. Az újra megjelenő planetáris testen, amelyet „Hold”-nak nevezünk (ne tévesszük össze a Föld körül keringő mai Holddal) két jelenséget észlelhetünk. Az egyik hogy ami „Új Szaturnuszaként a Nap-korszakban kivált, megint benne van az új planetáris lényben. Ez a Szaturnusz tehát a nyugalmi szünet folyamán egyesült a Nappal. Mindaz, ami az első Szaturnuszon volt, először újra mint kozmikus egység jelenik meg. A másik jelenség, hogy a Napon kialakult emberi élettesteket a nyugalmi szünetben a bolygót körülvevő szellemi burok felszívta magába, ezért ezek az élettestek a Holdon nem a megfelelő fizikai emberi testekkel egyesülve jelennek meg. Az emberi test egyelőre különálló, élettest nélküli. És bár magában hordja mindazt, amit a Szaturnuszi és Napbéli tevékenységgel megszerzett, de nincs éter- vagy életteste. Az étertestet nem is tudja mindjárt felvenni magába, mert a nyugalmi szünet alatt az étertest maga is fejlődött, a fizikai test pedig ehhez a fejlődéshez még nem tudott hozzáidomulni. - Az étertesthez igazodás érdekében a Hold-fejlődés elején újból ismétlődnek a szaturnuszi események. Az ember fizikai élete ismétlésként végigéli a Szaturnusz fejlődési fokait, de megváltozott viszonyok között. A Szaturnuszon csak a hőtest erői működtek benne, most benne vannak a gáznemű test időközben megszerzett erői is. A gáztest erői azonban nem jelentkeznek mindjárt a Hold-fejlődés elején. Ekkor az ember csak hő-szubsztanciából állónak látszik, és a gáz-erők még szunnyadhatnak benne. Azután elkövetkezik az az idő, amikor a gáztestek mintegy jelzésszerűen először jelentkeznek és végül a Szaturnusz-ismétlődés utolsó szakaszában az ember eléri Napbéli, állapotát. De ekkor minden élet még csak látszatélet. Most egy nyugalmi szünet következik, hasonló a Nap-fejlődés rövid nyugalmi szüneteihez. Azután mikor a fizikai test erre éretté vált, ismét megkezdődik az élettest beleáradása. És mint ahogy a Szaturnusz-korszak ismétlése is egymástól különböző három korszakban megy végbe, az étertest beáramlása is három korszak alatt következik be. A második korszakban az ember már annyira hozzáigazodott az új Holdbéli körülményekhez, hogy a Mozgás szellemei megszerzett képességüket most tettre tudják váltani, vagyis az asztráltestet saját magukból az emberbe tudják árasztani. Erre a munkára a Napfejlődés során készültek elő és a Nap- és Hold-fejlődés közötti nyugalmi szünetben azt, amit előkészítettek, az asztráltest emberbe-árasztásának képességévé alakították. Az asztráltest beáramlása egy ideig tart, azután egy kisebb nyugalmi szünet következik. A nyugalmi szünet után tovább folytatódik az asztráltest beárasztása az emberbe, mindaddig, míg a Forma-szellemek meg nem kezdik tevékenységüket. Azzal, hogy a Mozgás-szellemek az asztráltestet az emberbe árasztják, megjelennek az első lelki tulajdonságok. Most már valamilyen érzéssel, kellemes vagy kellemetlen érzéssel kíséri azokat a régi Nap-fejlődés folyamán kialakult még növényi folyamatokat, amelyek azáltal játszódnak le az emberben, hogy megkapta az étertestet. Mindaddig azonban, míg a Forma-szellemek meg nem kezdik tevékenységüket és azt meg nem változtatják, az asztráltest megnyilatkozása a kellemes és kellemetlen érzés folyton váltakozó belső fel- és leáramlása marad. A Forma-szellemek működése megváltoztatja ezeket az érzéseket úgy, hogy az emberben megjelenik valami, amit a kívánság, a vágy első nyomának nevezhetünk. Az ember igyekszik megismételni azt, ami kellemes érzést okozott neki és elkerülni, amit ellenszenvesnek érzett. Mivel azonban a Forma-szellemek saját mivoltukat nem adják át az embernek, hanem csak erőiket árasztják be és ki rajta, a vágy nem bensőséges, nem önálló: a Forma-szellemek irányítják és ösztön-jelleggel jelentkezik.

A Szaturnuszon az ember fizikai teste hőtest volt; a Napon a fizikai test gáz, vagyis „levegő” állapotig sűrűsödött. A Hold-fejlődés során az asztráltest áramlik be az emberbe, ezáltal a fizikai test egy bizonyos időpontban a sűrűségnek még nagyobb fokát éri el, a mai folyékony halmazállapothoz hasonlítható állapotba kerül. Ezt az állapotot „víz”-nek nevezhetjük, de nem csak a mai vizet értjük rajta, hanem minden folyékony létformát. A fizikai emberi test fokozatosan háromféle szubsztanciális képződményből álló formát vesz fel. A legsűrűbb a „víz-test”; ezt levegőáramlások hatják át és mind a kettőn hőhatások áramlanak keresztül.

A Nap-fejlődés során sem érik el az összes lények a megfelelő, teljes érettséget. Ezért vannak a Holdon Szaturnusz-fokon álló lények és vannak olyanok is, amelyek a Nap-fokot értek csak el. A szabályszerűen fejlett ember-világ mellett tehát még két másik világ is van. Az egyik azokból a lényekből áll, amelyek a szaturnuszi fejlődés fokán álltak, csak fizikai testük van és ez a fizikai test még nem alkalmas arra, hogy a Holdon az önálló élettest hordozója legyen. Ez a legalacsonyabb rendű világ a régi Holdon. A másik világ azokból a lényekből áll, akik a Nap-fejlődés fokán maradtak vissza és ezért nem elég érettek ahhoz, hogy a Holdon önálló asztráltestet vegyenek fel magukba. Ezek a lények közbülső világot alkotnak a legalacsonyabb rendű világ és a szabályszerűen fejlődött emberek világa között. - Egy másik figyelemreméltó tény, hogy a tisztán hőerőkből és a tisztán levegőerőkből álló szubsztanciák az embert is áthatják. Tehát az ember a Holdon szaturnuszi és napbeli természetet is hord magában. Ezáltal az ember természetébe bizonyos egyenetlenség kerül és ez az egyenetlenség a Forma-szellemek (Exusiai) tevékenységének a megindulása után a Hold-fejlődésben igen jelentős eseményt idéz elő. A Hold-test kettészakadni készül. Szubsztanciáinak és lényeinek egy része elválik a másiktól. Egy égitestből kettő lesz. Az egyiket bizonyos magasrendű lények teszik lakóhelyükké, akik előbb még bensőséges kapcsolatban voltak az egységes égitesttel. A másik égitestet viszont birtokba veszik az emberi lények, az előbb jellemzett alacsonyabb rendű világok és bizonyos magasrendű lények, akik nem távoztak el az első égitestre. Az első égitest, amelyen a magasrendű lények laknak, mint valami újraszületett vagy megfinomult Nap jelenik meg; a másik a tulajdonképpeni új formáció, a „régi Hold”, Földünknek a Szaturnusz és Nap utáni harmadik planetáris megtestesülése. Az újraszületett Nap a Holdon keletkezett szubsztanciák közül, kivonulásakor, csak a „hőt” és „levegőt” viszi magával, azon, ami mint maradvány, mint tulajdonképpeni Hold marad vissza, e két szubsztancián kívül még a víz is megtalálható. A szétválás következménye, hogy a Nap-lényeknél sűrűbb Hold-lények az újraszületett Nappal eltávozó lényeket további fejlődésükben egyelőre nem gátolják. Ezek most már akadálytalanul haladhatnak tovább fejlődésükben. Ezáltal még nagyobb erőre tesznek szert, és kívülről, Napjukról még nagyobb erővel hatnak a Hold-lényekre. És a Hold-lények is új fejlődési lehetőséghez jutnak. A Hold-lényekkel mindenek előtt a Forma-szellemek (Exusiai) maradtak együtt és megszilárdították a hold-ember vágy-kívánságtermészetét; ez az ember fizikai testének további fokozatos sűrűsödésében is kifejeződik. A test korábbi vízszerűsége nyúlós, folyékony formát vesz fel és ennek megfelelően megsűrűsödnek a levegő és hőformációk is. Hasonló folyamatok mennek végbe a két alsóbb rendű világban is.

A Hold kivált a Napból és ennek az a következménye, hogy az előbbi úgy viszonylik az utóbbihoz, mint egykor a Szaturnusz testisége az egész körülötte levő kozmikus világhoz. A Szaturnusz testisége az Akaratszellemek (Trónok) testéből jött létre. Szubsztanciája visszasugározta mindazt, amit a környezetében lévő szellemi lények, amelyekről már beszéltünk, átélték ezt a visszasugárzást és a következő folyamatok önálló életre keltették. Minden fejlődésnek az az alapja, hogy a környezetből kiválik az önállósuló lény; a kivált lénybe azután a környezet tükörképszerűen belevésődik, majd az elkülönült lény önállóan fejlődik tovább. - Így különült el a Hold testisége is a Nap-testtől és eleinte a Nap életét sugározta vissza. Ha semmi egyéb nem történt volna, a következő kozmikus folyamat játszódott volna le. A Nap olyan test volna, amelyben a hozzátartozó szellemi lények a hő és levegő elemében élnék át élményeiket. A Nap testiségével mintegy szemben állna a Hold testisége, amelyben más lények a hőben, levegőben és vízben élve fejlődnének. A Nap-testiség Holdtestiséggé válásában az jelentené a haladást, hogy a Nap-lények a Hold-folyamatokban, mint tükörképekben a saját életüket „látnák” maguk előtt és élveznék. Ez a Nap-megtestesülés során számukra lehetetlen lett volna. - A fejlődés azonban nem állt meg ennél a folyamatnál. Történt valami, ami az elkövetkező egész fejlődésre igen nagy jelentőségű. Bizonyos lények, akik a Holdhoz igazodtak, hatalmukba kerítették a rendelkezésükre álló akarati elemet, a Trónok örökségét, és ezáltal a Nap életétől függetlenül saját, önálló életet alakítottak ki. A tisztán Nap-hatásra létrejövő Hold-élmények mellett, most már önálló, ettől független Hold-élmények is keletkeznek. Az önálló élményekkel bíró Hold-lények a Nap lényeivel szemben mintegy pártütők, lázadók lesznek és azokat a világokat, amelyek a Napon és a Holdon jöttek létre, legfőképpen az emberelődök világát, belevonják ebbe a lázadó állapotba. A Hold-testiség tehát szellemi és anyagi szempontból kétféle életet tartalmaz: olyat, amely bensőséges kapcsolatban van a Nap életével és olyat, amely a Nap-élettől „elszakadt” és ettől független úton halad. Ez a kettős életté tagozódás a Hold-megtestesülés minden további folyamatában is kifejezésre jut.

Ami a Hold-megtestesülésnek ebben a fejlődési időszakában az érzékfeletti tudat előtt lejátszódik, azt a következő képekkel jellemezhetjük. A Hold egész alaptömege fél-eleven, időnként lassan, időnként gyorsabban mozgó szubsztanciából alakult ki. Ez még nem olyan ásványi tömeg, mint amelyen ma járunk, nem olyan, mint a mai kőzetek, vagy a mai föld, hanem egy növény-ásvány világ, amelyet úgy kell elképzelnünk, hogy a Hold egész testi alapanyaga ebből a növény-ásványból áll, mint ahogy a mi Földünk kőzetekből, szántóföldekből stb. És mint ahogy Földünkön sziklák emelkednek a magasba, úgy a Holdon is szilárdabb részek emelkedtek ki. Ezeket kemény fából vagy szaruból való formákkal hasonlíthatjuk össze. És mint ahogy ma az ásványi talajból növények hajtanak ki, úgy népesítette be és hatotta át a Hold talaját a növény-állatokból álló második világ.

A növény-állatok szubsztanciája puhább és önmagában véve mozgékonyabb volt, mint az alapanyag és mint valami sűrű tenger öntötte el a másik világot. Az ember maga pedig az állat-ember fokon volt. Benne voltak a másik két világ alkatelemei, de lényét teljesen áthatotta az élettest és asztráltest, amelyekre a magasabb lényeknek az eltávozott Napból jövő erői hatottak, így nemesedett meg az alakja. A Forma-szellemek olyan alakot adtak neki, amely a holdbéli élethez idomult, a Nap-szellemek pedig olyan lénnyé formálták, aki a Hold-léten felülemelkedett. Megvolt az ereje ahhoz, hogy a Nap-szellemektől kapott képességek segítségével megnemesítse saját természetét és ami benne a másik két világgal rokon volt, azt magasabb fokra emelje.

Szellemi szemléletünknek megfelelően a nézőpontunkból fontos eseményeket a következőképpen írhatjuk le. Az ember-elődöt nemessé tették azok a lények, akik kiváltak a Napból. Ez a megnemesítés elsősorban arra vonatkozott, amit az ember-előd a víz elemében tudott átélni. A víz-elemre a Nap-lények, mivel a hő- és a levegő-elemben uralkodtak, csak kis mértékben hatottak és ennek az ember-előd számára az lett a következménye, hogy szervezetében két lénycsoport működött. Szervezetének egy részét egészen áthatották a Naplényektől származó hatások; másik részében a levált Hold-lények működtek. Ezért az utóbbi rész önállóbb volt, mint az első. Az elsőben csak olyan tudatállapotok jöhettek létre, amelyekben a Nap-lények éltek; a másik részben a Szaturnuszi állapot tudatához hasonló, de magasabb fokú, kozmikus tudat élt. Az ember-előd így a „világmindenség képmásának”, szervezetének „Naprésze” pedig csak a „Nap képmásának” érezte magát. - A két lény-csoport az emberben egyfajta harcba kezdett és a Nap-lények hatására létrejött a kiegyenlítődés úgy, hogy a Nap-lények az anyagi organizációt, amely lehetővé lette az önálló kozmikus tudatot, esendővé, múlandóvá tették. Ezért időről időre ennek a résznek az organizációból ki kellett válnia. A kiválás alatt és egy ideig utána az ember-előd csak a Nap hatásától függő lény volt. Tudata önállótlanabb lett; tudatában teljesen átadta magát a Nap-életnek. Aztán ismét megújult az emberi szervezet Hold-része. Bizonyos idő elteltével ez a folyamat mindig újra ismétlődött. Így élt az emberelőd a Holdon a világosabb és tompább tudat váltakozásában. A tudat változásával együtt járt, hogy az emberelőd lénye anyagi vonatkozásban is megváltozott. Időről időre levetette Hold-testiségét, majd ismét magára öltötte.

Fizikai szempontból az előbb leírt holdbéli világokban nagy sokféleség uralkodik. Az ásványnövények, növényállatok és állatemberek csoportonként különböznek egymástól. Ez érthető, ha meggondoljuk, hogy a visszamaradás következtében minden előbbi fejlődési foknak megfelelően a legkülönbözőbb minőségű formák testesülnek meg.

Vannak olyan formák, amelyeknek a Szaturnusz- fejlődés középső korszakára és olyanok, amelyeknek a Szaturnusz-fejlődés végére jellemző tulajdonságaik vannak. Ugyanígy megvannak a Holdon a régi Nap összes fejlődési fokai is.

És mint ahogy visszamaradnak a tovább fejlődő kozmikus testtel összefüggő alakzatok, úgy maradnak vissza az ezzel a fejlődéssel kapcsolatban lévő magasabb lények is. Azáltal, hogy a létesülés a Hold-állapotig jutott, bizonyos számú ilyen lény már létre is jött. Vannak olyan „Személyiség-szellemek” (Archai), akik a régi Napon még mindig nem érték el az emberfokot, de vannak olyanok is, akik teljesítették. A Tűzszellemek (Archangeloi) közül is, akiknek a régi Napon kellett volna emberré válniuk, sokan visszamaradtak. És mint ahogy a Nap-fejlődés során bizonyos visszamaradt Személyiség-szellemek (Archai) elhagyták a Napot és a Szaturnuszt, mint külön kozmikus testet ismét létrehozták, úgy válnak ki és távoznak külön kozmikus testre a Hold-fejlődés folyamán is a fent jellemzett lények. Eddig csak kettéválásról beszéltünk, arról, hogy az eredetileg egy test Nappá és Holddá válik szét. A Holdból azonban, amely a nagy Nap- és Hold-inkarnáció közötti szünet után jelenik meg, még más kozmikus testek is leválnak.

Bizonyos idő után a kozmikus testek egész rendszere alakult ki és ebben a rendszerben - ez könnyen érthető - az új Napot kell a legelőrehaladottabbnak neveznünk. És mint ahogy a Nap-fejlődés során a visszamaradt, szaturnuszi fokon álló világ és az új Szaturnuszon élő Személyiség-szellemek között, úgy a Holdon is az egyes égitestek és a megfelelő holdbéli lények között is vonzás keletkezett. Túl messzire vezetne, ha a létesülő égitestekkel egyenként foglalkoznánk. Meg kell elégednünk annyival, hogy megadtuk az okát annak, hogy miért válik ki egymás után az égitestek egész sora az egységes kozmikus testből, amely az emberi fejlődés kezdetén mint Szaturnusz jelenik meg.

A Forma-szellemek tevékenységének a megindulása után a régi Holdon a fejlődés egy ideig a már leírt módon megy tovább. Azután ismét szünet következik. Ez alatt a Holdon élő három világ durvább részei bizonyos nyugalmi állapotban maradnak; a finomabb részek azonban, nevezetesen az emberi lények asztráltestei, eloldódnak ezektől a durvább képződményektől. Olyan állapotba kerülnek, amelyben a magasztos Nap-lények magasrendű erői különösen erősen tudnak hatni rájuk.

- A nyugalmi szünet után a finomabb részek ismét áthatják az ember lényének azokat a részeit, amelyek durvább szubsztanciából állnak. Azáltal, hogy a szünetben - szabad állapotban - az erős Nap-erőket felvették magukba, éretté tudják tenni a durvább részeket annak a hatásnak a befogadására, amelynek egy bizonyos idő múlva a szabályosan előrehaladó Személyiség-szellemekből (Archai) és a Tűzszellemekből (Archangeloi) kell feléjük áradnia.

A Személyiség-szellemek (Archai) közben magasabb fokra emelkedtek, úgy, hogy „inspirációs” tudatuk van. Most már nem csak képekben tudják érzékelni más lények belső állapotát - mint azelőtti „képtudatukkal” - hanem mintegy közvetlenül nyilatkozik meg számukra a másik lény belső világa a szellemi hangok nyelvén. A Tűzszellemek (Archangeloi) arra a tudati fokra emelkedtek, amelyen a Személyiség-szellemek a Napon voltak. Mind a kétféle szellemiség tehát megkezdheti működését a közben éretté vált emberen. A Személyiség-szellemek az asztráltestre hatnak, a Tűzszellemek az étertestre. Az asztráltest így személyiség jelleget kap. Már nemcsak átéli az örömet és fájdalmat, hanem azt már magára is vonatkoztatja. Még nincs teljes én-tudata, amely így szólhat: „én itt vagyok”, hanem úgy érzi, hogy környezetének lényei hordozzák és vigyáznak rá. Ha rájuk tekint ezt mondja: „Környezetem tart meg létemben” - A Tűzszellemek (Archai) most már az étertestre hatnak. Hatásukra az erők mozgása az étertestben egyre inkább belső élettevékenység lesz. Ami így létrejön, az fizikailag a nedvkeringésben és a növekedésben fejeződik ki. A gáz-szubsztanciák vízszubsztanciákká sűrűsödnek. - Valamilyen táplálkozásszerű folyamatról beszélhetünk, amennyiben a kívülről fölvett szubsztanciákat az ember belsőleg átalakítja és feldolgozza. Ha valami közbülsőt képzelünk a táplálkozás és a lélegzés között, akkor képet kapunk arról, ami akkor ebben a vonatkozásban történt. Az ember táplálékát az állatnövény-világból veszi. Ezeket az állatnövényeket úgy kell elképzelnünk, hogy környezetükhöz vagy lazán oda vannak nőve, vagy pedig úsznak-lebegnek benne, mint ahogy a jelenlegi alacsonyabb rendű állatok a vízben, a szárazföldiek pedig a levegőben élnek. Ez a környezeti elem azonban sem nem víz, sem nem levegő a mai értelemben, hanem közbülső valami és mind a kettőből áll, sűrű gőz, amelyben a legkülönbözőbb szubsztanciák mintegy feloldva a legkülönbözőbb módon ide-oda áramlanak. Az állatnövények ugyanebből az elemből állnak, de megsűrűsödött, szabályos formáknak látszanak, fizikailag sokszor alig különböznek a környezetünktől. A táplálkozási folyamat mellett ott van a lélegzés folyamata is, de nem olyan, mint a Földön, hanem hőbeszívásból és hőkiáramlásból áll. Érzékfeletti megfigyeléssel úgy látszik, mintha ezeknél a folyamatoknál szervek nyúlnának és csukódnának be és ezeken keresztül valamilyen meleg áramlana ki és be, de egyúttal a vízszerű és levegőszerű szubsztanciák is ki-be áramlanak. És mivel az embernek ezen a fejlődési fokon már asztrálteste van, a táplálkozást és a lélegzést érzések kísérik. Ha az ember olyan anyagokat vesz fel, amelyek lényének felépítését előmozdítják, egyfajta örömérzés keletkezik benne, rossz érzése van viszont, ha ártalmas anyagok kerülnek beléje vagy akár csak a közelébe. - És mint ahogy a Hold-inkarnációban a lélegzés és táplálkozás egymáshoz közelálló folyamat, úgy egymáshoz közelálló folyamat a képzetalkotás és a szaporodás is. A Holdbeli ember környezetében levő lények és jelenségek nem hatottak közvetlenül az érzékekre. A képzetalkotás inkább olyanféle volt, hogy a lények és jelenségek jelenléte képeket idézett fel a tompa, derengő tudatban. Ezek a képek sokkal bensőségesebb összefüggésben voltak a környezet tulajdonképpeni természetével, mint a jelenlegi észleletek, amelyek színben, hangban, szagban stb. a környező lényeknek csak mintegy a külső oldalát mutatják. Hogy a Holdbéli ember tudatáról világosabb fogalmunk legyen, képzeljük el, hogy mintegy bele van ágyazva a fent leírt gőz-szerű környezetébe. Ebben a gőzben a legkülönbözőbb folyamatok játszódnak le. Anyagok vegyülnek, szubsztanciák válnak el egymástól. Egyes részek megsűrűsödnek, mások megritkulnak. Mindez úgy megy végbe, hogy az ember nem láthatja és nem hallhatja közvetlenül, de tudatában képeket idéz fel. Ezek a képek a mai álomtudat képeihez hasonlíthatók. Mint amikor valami a földre esik és az alvó ember nem a valóságos folyamatot észleli, hanem valamiféle képet: pl. azt hiszi, hogy lövés dördült el. Csak a Hold-tudat képei nem olyan önkényesek, mint az álomképek; szimbólumok ugyan és nem képmások, de megfelelnek a külső folyamatoknak. Egy bizonyos folyamat egy bizonyos képet idéz fel. A Holdbeli ember magatartásával a képekhez igazodik, mint a mai ember az észleléshez. De figyelembe kell vennünk, hogy az észlelés alapján való cselekvés a szabad tetszéstől függ, a Holdbeli képek hatására végrehajtott cselekvést pedig egy tudattalan sötét ösztön vezeti. Ez a képtudat egyáltalán nem a külső fizikai folyamatokat jelképezi, hanem képet ad a fizikai lények mögött működő szellemi lényekről és azok tevékenységéről. Így az állatnövény-világ jelenségeiben mintegy a Személyiség szellemei (Archai) válnak láthatókká; az ásványnövényi lények mögött pedig a Tűzszellemek, az Élet fiairól (Angeloi) viszont az ember minden fizikai utalás nélkül tud képet alkotni, mert mintegy látja őket, mint éteri-lelki konstrukciókat. - Bár a Holdbeli tudat „képzetei” nem voltak képmások, csak a külső jelenség jelképei, mégis sokkal nagyobb hatásuk volt az ember belső világára, mint az észlelés által közvetített képzeteknek a mai emberre. A Holdbéli „képzetek” tevékenységre tudtak serkenteni, mozgásba tudták hozni az ember egész belső világát, és a belső folyamatok is hozzájuk igazodtak. Ezek a „képzetek” igazi alakító erők voltak. Az ember olyan lett, amilyenné ezek az erők alakították. Mintegy képmása lett tudati folyamatainak.

Minél tovább halad a fejlődés ezen az úton, annál erősebben jelentkezik a következménye, hogy ti. az emberrel kapcsolatban igen mélyreható változás áll be. Az az erő, amely a tudati képekből sugárzik ki, lassanként nem tud már az egész emberi testiségre hatni. Olyan részek alakulnak ki, amelyek a képtudat alakító hatásának vannak alárendelve és a fent leírtak értelmében nagy mértékben válnak a képzetek képmásaivá. Más szervek viszont kivonják magukat ez alól a hatás alól. Az ember lényének egyik részében mintegy túl sűrű és túlságosan más törvényeknek alávetett ahhoz, hogy a tudati képekhez igazodjék. Ezek kivonják magukat az ember hatása alól és más lényeknek, maguknak a magasztos Nap-lényeknek a hatása alá kerülnek. Ezt a fejlődési fokot is egy nyugalmi szünet előzi meg. Ez alatt a Nap-szellemek erőt gyűjtenek ahhoz, hogy egészen új körülmények között hathassanak a Hold lényeire. Ezután a nyugalmi szünet után az ember világosan kettős természetű lesz. Egyik része a képtudat önálló hatásától független határozottabb alakot ölt és olyan erők hatása alatt áll, amelyek a Hold testiségéből indulnak ugyan ki, de a Nap-lények hatására jönnek létre. Ez a rész egyre inkább a Nap által áthatott életet éli. A másik rész mintegy fejszerűen emelkedik ki ebből. Ez önmagában mozgékony, alakulóképes és az emberi tompa tudati élet kifejezőjévé és hordozójává lesz. A két rész azonban bensőségesen összefügg egymással; kölcsönösen egymásba árasztják nedveiket és mindegyikből részek nyúlnak ki a másikba.

A két hatás között igen fontos az összhang. Ennek létrehozása érdekében - az alatt, míg mindez lejátszódott - a Nap és a Hold között is olyan kapcsolat alakult ki, amely ezzel a fejlődési iránnyal megegyezik. - Korábban már jeleztük, hogy az előrehaladó lények fejlődési fokuk során az általános kozmikus tömegből leválasztják égitesteiket. Mintegy kiárasztják magukból azokat az erőket, amelyek szerint az anyagok szétválnak. A Nap és a Hold úgy váltak ketté, ahogy az szükséges volt a később rajtuk élő lények megfelelő lakóhelyének létrehozására. A szellem abban a tevékenységében, ahogy az anyagoknak és azok erőinek a rendeltetését meghatározza, még sokkal tovább is megy. Maguk a lények határozzák meg az égitestek mozgását és egymás körüli forgását. Ezáltal az égitestek változó konstellációkba kerülnek egymással, és ha egymáshoz viszonyított helyzetük, állásuk megváltozik, akkor a rajtuk lakó lények is másképp hatnak egymásra. Így történt ez a Nappal és Holddal is. A Hold Nap körüli mozgása kialakult, így az emberek váltakozva hol a Nap hatása alá kerültek, hol elfordulva attól, inkább magukra voltak utalva. A Hold Nap-körüli mozgása bizonyos Holdlények bukásának és az ebből keletkezett harc kiegyenlítődésének a következménye. Ez a mozgás csak fizikai kifejeződése a bukás által előidézett szellemi erőviszonyoknak. A testek egymás körüli forgásának az a következménye, hogy az égitesteken való lények tudatállapota is megváltozik, ahogy arra már utaltunk. A Hold élete hol a Nap felé fordul, hol elfordul attól. Van tehát Nap-időszak és planetáris időszak. A planetáris időszakban a Hold-lények a Holdnak a Naptól elfordult részén fejlődnek. Az égitestek mozgásain kívül azonban még más mozgás is van.

A visszatekintő érzékfeletti tudat látja, hogy a Holdlények maguk is, szabályos időközökben, körülvándorolnak égitestükön. Így keresik fel időről-időre azokat a helyeket, ahol átadhatják magukat a Nap hatásának; más korszakokban viszont olyan helyekre vándorolnak, ahol nem érik őket a Nap-hatások és mintegy magukra eszmélhetnek.

Hogy tökéletesebb képet kapjunk ezekről a folyamatokról, figyelembe kell vennünk, hogy az Élet fiai (Angyalok) ebben az időben érik el az „ember-fokot”. Az ember még a Holdon sem tudja érzékszerveit arra használni, hogy a tárgyakat önállóan észlelje, jóllehet az érzékszerv kifejlődésének a lehetősége már a Szaturnuszon létrejött. Az érzékszerveket észlelési eszközül az Élet fiai használják, észlelnek velük. De a fizikai embertesthez tartozó érzékek és az Élet fiai között kölcsönhatás keletkezik. Az Élet fiai nemcsak használják az érzékeket, hanem tökéletesítik azokat is.

A Nap váltakozó hatása magában az emberben is változást idéz elő, megváltoztatja életviszonyait. Valahányszor az ember a Nap hatásának van alávetve, inkább a Nap életében, a Nap életének jelenségeiben él, semmint önmagában. Ilyenkor a világmindenség nagyságát és fenségét érzi ahogy az a Nap-létben kifejeződik, és mintegy be is szívja magába. Ilyenkor azok a magasztos lények hatnak a Holdra, akiknek a Napon van a lakóhelyük. A Hold viszont az emberre hat. De hatása nem az egész embert éri, hanem főként azokat a részeit, amelyek saját tudati képeitől függetlenek. A fizikai test és élettest ekkor bizonyos nagyságot és alakzatot kap. Ezzel szemben a tudati jelenségek háttérbe szorulnak. Ha azután az ember élete elfordul a Naptól, akkor saját magával van elfoglalva. Belső mozgékonyság indul meg benne, elsősorban asztráltestében. Külső alakja viszont igénytelenné, formailag jelentéktelenné válik. - A Hold-fejlődés során tehát ez a két tudatállapot váltja egymást, ezeket világosan meg kell egymástól különböztetnünk. A Nap-időszakban az ember tudatállapota tompább. Világosabb akkor, amikor az élet inkább önmagára van utalva. Az első tudatállapot tompább ugyan, de önzetlenebb: az ember itt úgy él, hogy mintegy átadja magát a külvilágnak, a Napban tükröződő világmindenségnek. A tudatállapotoknak ez a váltakozása összehasonlítható a mai ember tudatának váltakozásaival egyrészt az ébrenlét és az alvás, másrészt a születés és halál közötti élet, és a halál és az újabb születés közötti szellemibb lét tudatváltakozásaival. A Holdon való felébredés, amely a Nap-időszak lassú elmúlása után következik be, nem azonosítható sem a reggeli felébredéssel, sem a születéssel, hanem valamilyen közbülső állapot a kettő között és a Napidőszak közeledtével jelentkező fokozatos tudattompulás is közbülső állapot az elalvás és meghalás között. Mert a régi Holdon még nem volt az embernek olyan születési és haláltudata, amilyen ma van. Az ember a Napélet időszakában átadta magát a Nap-élet élvezetének. Ilyenkor elvonatkoztatta, függetlenítette magát saját életétől, inkább szellemi életet élt. Csak megközelítően és hasonlatszerűen írhatjuk le azt, amit az ember ezekben az időkben átélt. Úgy érezte, hogy a világmindenség erői beleáradnak és lüktetésükkel áthatják őt; úgy érezte, hogy együtt él a világmindenség harmóniájával és megittasul tőle. Asztrálteste ilyenkor mintegy megszabadult fizikai testétől és élettestének egy része is kihúzódott fizikai testéből. És ez az asztráltestből és élettestből álló képződmény olyan volt, mint egy finom, csodálatos hangszer, amelynek a húrjain a világmindenség misztériumai csendülnek fel. A világmindenség harmóniái szerint alakultak ki az embernek azok a részei, amelyekre a tudat csak igen kevéssé hatott. Mert a világmindenség e harmóniáiban a Nap-lények működtek. Így az ember tudattól kevéssé áthatott részének a szellemi, kozmikus hangok adták meg a formáját. A Nap-időszak alatti világosabb tudatállapot és a tompább tudatállapot között nem volt olyan éles ellentét, mint a mai ember ébrenléte és álomtalan mély alvása között; a képtudat nem volt ugyan olyan világos, mint a mai ébertudat, de a másik tudat sem volt olyan tompa, mint a mai ember álomtalan alvásának a tudata. Az embernek tehát, bár homályosan, de mégis volt bizonyos képzete arról, hogy fizikai testében és étertestének abban a részében, amely a fizikai testtel kapcsolatban maradt, a kozmikus harmóniák játéka zajlik le. - Abban az időszakban, amikor úgyszólván „nem sütött” a Nap az emberre, a harmóniák helyét az emberi tudatban a képek foglalták el. Ilyenkor a fizikai és étertestben főként azok a részek elevenedtek meg, amelyek közvetlenül a tudatnak voltak alárendelve. Azok a részek pedig, amelyekre most már nem hatottak a Nap alakító erői, egyfajta megkeményedési, elszáradási folyamaton mentek keresztül. És amikor azután ismét elérkezett a Nap-időszak, akkor a régi testek lehullottak, leváltak az emberről és a régi testiség sírjából mintegy kinőtt a belsőleg újjászületett, bár ebben a formájában még jelentéktelen ember. Az életfolyamat megújult. A Nap-lények és Nap-harmóniák hatására azután régi tökéletességében újra kialakul az újjászületett test és a fenti folyamat ismétlődik. Az ember ezt a megújulást úgy élte át, mintha új ruhát öltött volna magára. Lényének magva nemcsak a tulajdonképpeni születést és halált élte át, hanem a szellemi hangtudatot is. Amikor a külvilág iránti odaadásában élt, az előzőt felváltotta egy másik tudat, amellyel inkább belső világa felé fordult. Az ember mintegy vedlésen ment keresztül. Régi teste használhatatlanná vált; ledobta magáról és megújította. Ezzel közelebbről is leírtuk azt a folyamatot, amelyet fentebb a szaporodás egy nemének neveztünk, és amelyről megjegyeztük, hogy közel áll a képzetalkotáshoz. Az ember fizikai és étertestének bizonyos részeire vonatkozóan magához hasonlót hoz létre, de nem olyan utódot, amely a szülőtől teljesen különbözik, hanem a szülő lényének a magja átszármazik az ivadékra. Nem új lényt hoz létre, hanem önmagát új alakban. Így éli át a Holdon élő ember a tudatváltozást. Amikor a Nap-időszak bekövetkezik, tudati képei egyre homályosabbak és az odaadás boldogsága tölti el; nyugodt belső világában a kozmikus harmóniák csendülnek fel. A Nap-periódus vége felé megelevenednek a képek az asztráltestben; az ember egyre inkább kezdi érezni önmagát. Olyan élménye van, mintha felébredne abból a boldogságból és nyugalomból, amelybe a Napidőszak alatt belemerült. És még egy fontos élményt él át. A tudati képek újra világosak lesznek és úgy látja, hogy felhő burkolja be, és ez a felhő olyan lény, amely a világmindenségből szállt le reá. Úgy érzi, hogy ez a lény hozzá tartozik, az ő kiegészítése és létét is tőle kapja. Szinte énjének érzi. Ez a reászálló lény egyike az Élet fiainak. Az ember azt érzi, hogy: „Benne éltem akkor is, amikor a Nap-időben átadtam magam a világmindenség fenségességének, csakhogy akkor láthatatlan volt számomra, most azonban látható”. Belőlük, az Élet fiaiból (Angyalok) indul ki az az erő is, amellyel az emberek a napnélküli időben testiségükre hatnak. És amikor ismét közeledik a Nap-időszak úgy érzi az ember, mintha egy lenne az Élet fiaival; és ha nem is látja őket, érzi, hogy bensőségesen összekapcsolódik velük.

Az Élet fiaihoz a kapcsolat nem olyan volt, hogy minden egyes embernek volt egy angyala, hanem egy egész embercsoport érezte magát egy ilyen angyalhoz tartozónak. Ilyen külön csoportokban éltek az emberek a Holdon és minden egyes csoport egy angyalt érzett közös „csoport-énjének”. A csoportok közötti különbség abban állt, hogy az étertesteknek minden egyes csoportban sajátságos alakjuk volt. Mivel pedig a fizikai test az étertest szerint alakul, a fizikai testben is megnyilvánult az étertestek csoportok szerinti különbözősége. Az egyes embercsoportok így mint külön emberfajták jelentek meg. Ha az Élet fiai a hozzájuk tartozó embercsoportokra néztek, szinte saját magukat látták megsokszorozódva az egyes emberekben. Ebben az élményben élték át saját én-voltukat; mintegy tükröződtek az emberekben. Ez a tükröződés volt éppen a feladata abban az időben az emberi érzékeknek. Beszéltünk arról, hogy az érzékek még nem közvetítették a tárgyi észlelést, de tükrözték az Élet fiainak a mivoltát. Amit az Élet fiai a tükrözés által észleltek, az adta nekik az „én-tudatot”. És amit ez a tükrözés az emberi asztráltestben életre hívott, az a tompa, derengő Holdbéli tudat képeiben jeleni, meg.

Az embernek és az Élet fiainak ez a kölcsönös egymásra hatása és az az emberi tevékenység, amely ebből a kapcsolatból származott, ez volt a fizikai testben az idegrendszer alapja. Az idegek lényegében az érzékszervek folytatásai az emberi test belseje felé.

Az elmondottakból kitűnik, hogyan működtek azok a három különböző csoporthoz tartozó szellem; lények, akiket a Személyiség szellemeinek (Archai), Tűzszellemeknek (Archangeloi) és az Élet fiainak (Angeloi) nevezünk. Ha a Hold-fejlődés főkorszakát, a középsőt nézzük, azt mondhatjuk: a Személyiség szellemei beleoltják az emberi asztráltestbe az önállóságot, a személyes jelleget. Ennek a ténynek köszönheti az ember, hogy azokban az időszakokban, amikor a Nap mintegy nem „süt” le rá, magába fordulhat és saját magán dolgozhat. A Tűzszellemek az étertestben tevékenykednek, és ennek hatására az étertest felveszi magába az ember önálló alakjának jellegét. A Tűzszellemek idézik elő, hogy az ember - testének minden egyes megújulása után - ugyanannak érzi magát. A Tűzszellemek mintegy emlékezést adnak az étertestnek. Az Élet fiai úgy hatnak a fizikai testre, hogy ez az önállósult asztráltest kifejeződésévé válhat, tehát ők teszik lehetővé, hogy a fizikai test az asztráltest fiziognómiai képmása legyen. A fizikai és étertest működésébe, mivel ezek a Napidőszakok alatt az önálló asztráltesttől függetlenül folytatják fejlődésüket, belenyúlnak magasabb szellemi lények is: a Forma-szellemek (Exusiai) és a Mozgás szellemei (Dynameis). Az ő tevékenységük a Napról indul ki, ahogyan azt már leírtuk.

Ezeknek a tényeknek a hatására az ember megérik arra, hogy a szellem-én csíráját fokozatosan kialakítsa, mint ahogy a Szaturnusz-fejlődés második felében a szellemember és a Napon az életszellem csíráját is kialakította. Ez megváltoztatja az összes Holdbéli körülményeket. Az egymást követő változások és megújulások során az ember egyre nemesebb és finomabb lett, és erőiben is gyarapodott. A képtudat ezáltal mindinkább megmaradt a Nap-időszakokban is, és hatni tudott a fizikai test és étertest alakulására, ami eddig teljesen a Nap-lények hatása alatt állt. Az ember és a vele kapcsolatos szellemi lények tevékenységének eredménye mindjobban hasonlított ahhoz, ami azelőtt a Napnak és magasrendű lényeinek hatására történt. Ennek az volt a következménye, hogy a Nap-lények egyre inkább saját fejlődésükre használhatták fel erőiket. Ennek eredményeként a Hold érett lett arra, hogy bizonyos idő múlva ismét egyesüljön a Nappal.

Szellemi látással megállapítható, hogy a folyamat a következőképpen játszódott le: a Nap-lények lassanként legyőzték a „bukott Hold-lényeket”. A Hold-lényeknek most már úgy kellett a Nap-lényekhez alkalmazkodniuk, hogy azoknak alárendelve magukat a teljesítményeiket mintegy hozzáadták a Nap-lények teljesítményeihez. Ez persze csak hosszú korszakok után történt meg, amelyekben a Hold-időszakok egyre rövidebbek, a Nap-időszakok egyre hosszabbak lettek. Aztán ismét egy olyan fejlődési korszak következik, amelyben a Nap és a Hold egységes kozmikus organizmussá válik, és ekkor lesz az ember fizikai teste egészen éterivé.

Ne gondoljuk azonban, hogy amikor a fizikai test éterivé válásáról beszélünk, ezen nem fizikai-testi állapotot értünk. Ami fizikai testként a Szaturnusz-, Nap- és Hold-korszakban kialakult, az megmarad. Azon van a hangsúly, hogy a fizikaiak létezését ne csak ott ismerjük fel, ahol ezek külső fizikai módon megnyilatkoznak. Fizikaiság úgy is lehetséges, hogy ez külsőleg éteri, sőt asztrális formában jelenik meg. Meg kell különböztetnünk a külső megjelenési formát a belső törvényszerűségtől. A fizikai éterivé vagy asztrálissá válhat anélkül, hogy fizikai törvényszerűségét elveszítené. Így van ez a régi Holdon is, amikor az ember fizikai teste tökéletességének egy bizonyos fokát elérte. Ekkor éteri formát észlel. Érzékfeletti tudattal azonban megállapíthatjuk, hogy az ilyen éteri formában megjelenő testet nem az éteri, hanem a fizikai törvényszerűség hatja át. A fizikait az éteriség felvette magába, hogy mintegy anyai ölében gondozza és ápolja. Később azután ismét fizikai formában, de már magasabb fokon jelenik meg. Ha a Holdbéli emberek fizikai testüket a durva fizikai formában tartották volna meg, a Hold sohasem egyesülhetett volna a Nappal. A fizikai test az éteri forma felvételével közelebb került az étertesthez, és ezért bensőségesebben hathatják át az étertestnek és asztráltestnek azok a részei, amelyeknek a Hold-fejlődés Nap-időszakaiban ki kellett a fizikai testből húzódniuk. Az ember, aki a Nap és Hold szétválása idején kettős lényként jelent meg, most ismét egységes teremtmény. Ami fizikai, az lelkibbé válik; ezért a lelkiek is szorosabban kapcsolódnak a fizikaiakhoz.

Erre az egységes emberlényre a Nap-szellemek - mivel az ember az ő közvetlen működésük világába került - egészen más módon tudnak hatni, mint azelőtt, amikor kívülről hatottak a Holdra. Az ember most inkább lelki-szellemi környezetben él. Ezért a Bölcsesség szellemei (Kyriotetes) megkezdhetik jelentőségteljes működésüket: bölcsességet oltanak az emberbe, bölcsességgel áthatott lelkiséget. Így az ember bizonyos értelemben önálló lélek lesz. A Bölcsesség szellemein kívül még a „Mozgás szellemei” (Dynameis) is kifejtik hatásukat. Ezek főként az asztráltestre hatnak. Hatásukra az asztráltest lelki mozgékonyságot és bölcsességgel telt élettestet alakít ki magában. A bölcsességgel áthatott étertest az első alapja annak, amit a mai embernél értelmi léleknek neveztünk; a Mozgás szellemei által aktíváit asztráltest pedig csíraállapotbeli adottsága az érzőléleknek. És mert a Bölcsesség szellemei és a Mozgás szellemei mindezt az emberben annak fokozott önállósági állapotában idézik elő, az értelmi lélek és az érzőlélek csírabeli adottsága a „szellem-én” kifejeződése. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy a „szellem-én” a fejlődésnek ebben a korszakában az értelmi lélektől és az érzőlélektől megkülönböztető, különálló valami. Az értelmi és érzőlélek csak kifejeződése a „szellem-én”-nek. A „szellem-én” pedig az értelmi lélek és érzőlélek magasabb egysége és harmóniája.

Különleges jelentősége van annak, hogy a Bölcsesség szellemei ebben a korszakban az elmondott módon megkezdik tevékenységüket. Működésük ugyanis nemcsak az emberre terjed ki, hanem a Holdon kialakult többi világra is. A Nap és a Hold újra egyesülésénél az alacsonyabb rendű világok is a Nap világába kerülnek. Mindaz, ami bennük fizikai volt, éterivé válik. Tehát az embereken kívül az ásványnövények és a növényállatok is a Napon vannak, de törvényszerűségeiket megtartják. Ezért nem tudnak környezetükbe beleilleszkedni, idegeneknek érzik magukat. Olyan természetük van, amely alig idomul a környezethez. Mivel azonban éterivé váltak, a Bölcsesség szellemei rájuk is tudnak hatni. A Holdról származó, de most már a Napon élő világokat áthatják a Bölcsesség szellemeinek erői. Azért azt, amivé ebben a fejlődési korszakban a Nap-Hold égitest válik, a „Bölcsesség kozmoszá”-nak nevezhetjük.

Amikor aztán egy nyugalmi szünet után Földünk mint a „Bölcsesség kozmoszá”-nak utóda megjelenik, a rajta újból elevenné váló Holdbéli csírájukból kisarjadó összes lények bölcsességgel telítettek. Ez a magyarázata annak, hogy az ember a Földön miért talál mindenben bölcsességet, amikor a körülötte lévő jelenségek természetét szemléli. Csodálatos az a bölcsesség, amely minden levélben, minden állati vagy emberi csontban, az agy és a szív felépítésében megnyilatkozik. Mivel az embernek bölcsességre van szüksége ahhoz, hogy a körülötte lévő jelenségeket megértse, tehát bölcsességet merítsen belőlük, ez azt mutatja, hogy bölcsesség van bennük. Mert bármennyire igyekeznék is az ember bölcs képzetekkel a körülötte lévő világot megérteni, nem tudna bölcsességet meríteni belőle, ha a bölcsesség nem volna már eleve a világba beépítve. Aki bölcsességgel akar olyasvalamit megérteni, amiről azt hiszi, hogy előzőleg nem került bele bölcsesség, az azt is hihetné, hogy vizet meríthet abból az edényből, amelybe előzőleg nem öntöttek vizet. A Föld, ahogy az a következő leírásból ki fog tűnni, az újjászületett „régi Hold”, és bölcsességgel telten jelenik meg, mert a fent leírt korszakban a Bölcsesség szellemei erőikkel áthatották.

Bizonyára érthető, hogy a Holdbéli viszonyok leírásánál csak egyes átmeneti formákkal tudtunk foglalkozni. A tények közül a kellő ábrázolás kedvéért csak egyeseket ragadtunk ki. Természetesen a leírásnak ez a módja csak általános képet ad és ezért kifogásolhatná valaki, hogy a fejlődést nem helyeztük határozott fogalmak rendszerébe. Ezzel az ellenvetéssel szemben hangsúlyozzuk, hogy szándékosan foglaltuk leírásunkat kevésbé élesen meghatározott fogalmakba, mert számunkra nem annyira az a fontos, hogy spekulatív fogalom és eszmekonstrukciókat állítsunk fel, mint inkább az, hogy képet adjunk arról, ami a fejlődés fényeire irányított érzékfeletti látás, vagyis szellemi szemünk előtt valóban megjelenik; és ez a Hold-fejlődés vonatkozásában egyáltalában nem mutatkozik olyan éles, határozott körvonalakban, mint a földi észlelés tárgyai. A Hold-fejlődésben nagyon is változó, váltakozó benyomások, bizonytalan, mozgékony képek és ezek átmenetei jelennek meg. Ezenkívül még figyelembe kell vennünk, hogy a fejlődésnek egy-egy korszaka igen hosszú ideig tart, és ezért leírásukban csak pillanatnyi képeket tudtunk rögzíteni.

Abban az időpontban, amikor a lényébe plántált asztráltest az embert fejlődésében olyan magasra juttatta, hogy fizikai teste alkalmat adhatott az Élet fiainak az emberfők elérésére, a Hold-korszak lényegében eljutott a csúcspontjára. És ekkor az ember is már elérte mindazt, amit ez a korszak neki magának, saját belső világának a haladás útján adni tudott. A következő korszakot, tehát a Hold-fejlődés második felét, ezért az apadás időszakának nevezhetjük. De éppen ebben a korszakban és éppen az enyészet folyamata következtében az ember környezetében és magában az emberben a legfontosabb események egyike zajlik le. A Nap-Hold planétába bölcsesség plántálódik és az értelmi és érzőlélek csíráját helyezik az emberbe. Az értelmi lélek, érzőlélek és tudati lélek kifejlődése és ezzel együtt az én, vagyis a szabad én-tudat megszületése azonban csak a Föld-korszakban következik be. A Holdfejlődés fokán az értelmi és érzőlélek még egyáltalán nem úgy jelenik meg, mintha az ember maga nyilatkoznék meg rajtuk keresztül, hanem mintha hangszerei lennének az emberhez tartozó Élet fiainak. Az érzőlélek és értelmi lélek csírájával felruházott emberben a Holdon ez az érzés élt: „Bennem és általam élnek az Élet fiai; általam látják Holdbéli környezetüket és bennem gondolkodnak ennek a környezetnek a lényeiről és dolgairól.” A Holdbéli ember úgy érzi, hogy az Élet fia mintegy árnyékával beburkolja és ő eszköze ennek a magasabb lénynek. Amikor a Nap és a Hold még külön voltak és a Hold elfordult a Naptól, az ember önállóbbnak érezte magát; de emellett azt is érezte, hogy a hozzátartozó én, amely a Nap-időszakban eltűnt képtudata elől, most láthatóvá válik. A Holdbéli ember tudatállapotának váltakozására jellemző, hogy azt érezte: „énem a Nap-időszakban velem együtt magasabb régiókba, magasztos lényekhez száll, és amikor a Nap eltűnik, velem együtt mélyebb világokba ereszkedik alá.”

A tulajdonképpeni Hold-fejlődést egy előkészítő korszak előzte meg, amelyben bizonyos vonatkozásban megismétlődött a Szaturnusz- és a Nap-fejlődés. A Nap és a Hold egyesülése után, a hanyatlás idejében is, két korszakot különböztethetünk meg. Ezek során bizonyos mértékű fizikai sűrűsödés is bekövetkezik. Tehát a Nap- Hold organizmusban a szellemi-lelki állapotok fizikaiakkal váltakoznak. A fizikai korszakokban az emberek és az alsóbb rendű világok lényei is úgy jelennek meg, mintha merev, önállótlan alakjukban elővételeznék azt, amivé később, a Földön önállóbb formában válniuk kell. A Hold-fejlődésnek tehát van két előkészítő és két hanyatlási korszaka. Az ilyen korszakokat „körforgásoknak” is nevezhetjük. Az előkészítő korszakok után és a hanyatlási korszakok előtt, tehát azalatt, amíg a Hold külön van a Naptól, három korszakot különböztetünk meg. A középső az Élet fiai emberré válásának az ideje. Ezt egy olyan korszak előzi meg, amelyben az összes körülmények ennek a főeseménynek a létrehozásában jegecesednek ki, és követi egy olyan, amelyben a különböző lények élete és alakulása az új alkotásokhoz igazodik. Így a Hold-fejlődés közepe ismét három korszakra oszlik, és a két előkészítő és két hanyatlási korszakkal együtt tehát hét körforgásban játszódik le. A körforgások között nyugalmi szünetek vannak. A Nap-lények pl. fokozatosan visszahúzódnak és megszüntetik működésüket a Holdon. Számukra olyan időszak következik, amely kifelé rájuk vonatkozólag nyugalmi szünet, de ezalatt magán a Holdon még élénk, önálló tevékenység folyik. Az egyik lénycsoport tevékenységi korszaka így többszörösen belenyúlik a másik lénycsoport nyugalmi szünetébe. Ha ezt számításba vesszük, beszélhetünk arról, hogy az erők a körforgásoknak megfelelően ritmikusan emelkednek és apadnak. Az előbb említett hét Hold-korszakon belül is még két hasonló időszakot különböztethetünk meg. Így az egész Hold-fejlődést egy nagy planetáris körforgásnak, ennek hét részét „kis” körforgásoknak, a kis körforgások szakaszait pedig „még kisebb” körforgásoknak nevezhetjük. Ez a hétszer hét korszakra tagozódás már a Nap-fejlődésben is észrevehető, és a Szaturnusz-kor fejlődése is jelzi, de figyelembe kell vennünk, hogy az időszakok közötti határok a Napon is és a Szaturnuszon még inkább elmosódnak. Ezek a határok annál világosabbak, minél inkább halad a fejlődés a Föld-korszak felé.

Az előbbiekben vázlatosan leírt Hold-fejlődés befejezése után a benne szereplő lények és erők szellemibb létformába lépnek. Ez a létforma egészen más fokon van, mint azok a szellemi létformák, amelyek a Holdkorszakban és az ezt követő Föld-fejlődésben is megtalálhatók. Nem biztos tehát, hogy az a lény például, aki magasan fejlett megismerő-készségével a Hold- és a Föld-fejlődés minden egyes részletét meg tudja figyelni, azt is látni tudja, ami a két fejlődés között történik. És ha nincs meg az ehhez szükséges képessége, úgy látja, hogy a Hold-fejlődés végén a lények és erők mintegy a semmiben vesznek el, majd a két fejlődés közötti időszak lejártával ismét előjönnek a világmindenség homályából. Csak egy nála sokkal magasabb képességű lény tudná a közbülső idő szellemi tényeit is követni.

A Hold- és Föld-korszak közötti időszak végén a Szaturnusz, Nap és Hold fejlődési folyamataiban résztvevő lények új képességekkel jelennek meg. Az ember felett álló lények korábbi tetteikkel megszerezték azt a képességet, amellyel úgy vezethetik tovább az embert, hogy az a Hold-korszak után következő Föld-korszakban egy fokkal magasabb tudatot fejleszthet ki, mint amilyen Holdbéli képtudata volt. Előbb azonban elő kell készíteni az embert, hogy befogadhassa azt, amit számára adnak. A Szaturnusz-, Nap-, és Hold-fejlődés során az ember a fizikai testet, élettestet és asztráltestet lényébe beépítette, de ezek csak olyan képességeket és erőket hordoztak, amelyeknek a birtokában a képtudat létrehozására voltak képesek, még nem volt alakjuk, nem voltak olyan szerveik, amelyekkel az ember földi fejlődési fokának megfelelően a külső fizikai tárgyakat észlelhették volna. Mint ahogy az új növény csak azt bontakoztatja ki, ami a régi növényből származó csírában már benne volt, úgy az új fejlődési fok kezdetén az emberi természet három része is olyan formákkal és szervekkel jelenik meg, amelyekkel csak a képtudatot tudja létrehozni. Az ember lényének részeit egy magasabb tudati fok kibontakozására először elő kell készíteni.

Ez az előkészítés három fokozatban játszódik le. Az első fokozat eredménye, hogy a fizikai test magasabb fokra fejlődik; olyanná tud alakulni, amilyenné alakulnia kell, hogy a tárgyi tudat alapja legyen. Ez egy előkészítő fokozat a Föld-fejlődésben, amelyet magasabb fokon megjelenő Szaturnusz-ismétlésnek nevezhetünk, mert a szellemi lények ebben a korszakban is - mint a Szaturnuszon - csak a fizikai testen dolgoznak. Amikor a fizikai test fejlődésében eléggé előrehaladt, az összes lényeknek magasabb létformába kellett emelkedniük, mielőtt az élettest megkezdhette fejlődését. A fizikai testet mintegy újjá kellett formálni, hogy a magasabb rendűvé lett élettestet felvehesse. A szellemi létformában lezajló közbülső időszak után mintegy magasabb fokon ismétlődik a Nap-fejlődés, hogy az étertest kialakulhasson. Majd pedig, szintén egy közbülső időszak után, hasonlóképpen megismétlődik a Hold-fejlődés az asztráltest fejlődése érdekében.

Irányítsuk most figyelmünket a harmadik ismétlődés után lezajló tényekre. Az összes lények és erők újra szellemivé váltak és szellemivé válásuk során magas világokba emelkedtek. Ezek közül legalsóbb az a világ, amelyben a mai ember a halál és az újabb születés közötti időben tartózkodik, és amely a szellemi világ régiójával azonos. Itt a szellemivé válás korszaka alatt is észlelhető valami a pralayába távozott lényekből és erőkből. Ennek az időnek a letelte után a magasrendű szellemi lények ismét fokozatosan leszállnak az alsóbb világokba. Mielőtt a fizikai Föld-fejlődés megkezdődik, olyan alacsonyra szállnak, hogy legalacsonyabb rendű megnyilatkozásuk az asztrális vagy lélekvilágban látható.

Mindaz ami az emberből ebben az időben már megvan, még asztrális jellegű. Ha az emberiségnek ezt az állapotát meg akarjuk érteni, különösen fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az embernek fizikai-, éter- és asztrálteste van, de a fizikai és étertest nem fizikai és éteri, hanem asztrális létformában van. Ebben a korszakban nem a fizikai forma teszi a fizikai testet fizikaivá, hanem az a tény, hogy bár asztrális létforma tartozik hozzá, mégis a fizikai törvények uralkodnak rajta, tehát fizikai törvényszerűségekkel felruházott lelki létformában élő lény. Ehhez hasonló az élettest állapota is.

Szellemi látással megállapítható, hogy a Föld ezen a fejlődési fokon olyan kozmikus lény, amely teljesen lélekből és szellemből áll; a fizikai és életerők is még lelkileg vannak meg benne. Ebben a kozmikus organizmusban adottságként mindaz benne van, aminek később fizikai földi teremtményekké kell válnia. A Föld fénylő, de fénye még nem olyan, amely fizikai szemmel - ha ebben az időben egyáltalán volna fizikai szem - észlelhető lehetne. Csak lelki fényben ragyog a látó szellemi szeme előtt.

Mármost ebben a kozmikus lényben végbemegy valami, amit sűrűsödésnek nevezhetnénk. A sűrűsödésnek az az eredménye, hogy bizonyos idő múlva ebben a nagy lelki organizmusban olyan tűzforma jelenik meg, mint amilyen a régi Szaturnusz legsűrűbb állapotában volt. Ezt a tűzformát áthatja azoknak a lényeknek a tevékenysége, akik részt vesznek a fejlődésben. A szellemi lények és az égitest közötti kölcsönhatást az mutatja, hogy a Föld-tűzgolyóba való alámerülés folyton váltakozik a tűzgolyóból való felszállással. A Föld-tűzgolyó tehát nem valami egylényegű szubsztancia, hanem lélekkel-szellemmel áthatott organizmus. Azok a lények, akiknek - rendeltetésük szerint - a jelenlegi alakban élő emberekké kell majd válniuk a Földön, még a legkevésbé sem vesznek részt a Tűz-testbe való alámerülésben. Szinte teljesen a meg nem sűrűsödött környezetben tartózkodnak; még a szellemi lények ölén élnek. Fejlődésüknek ezen a fokán lelki részüknek csak egy pontjánál érintik a Tűz-földet, aminek az a következménye, hogy asztrális formájuk egy részét a hő összesűríti. Ezzel gyullad fel bennük a földi élet. lényük legnagyobb részével tehát még a lelki-szellemi világokhoz tartoznak. Csak a földi tűzzel való érintkezés révén veszi őket körül az élet melege. Ha a fizikai-földi idők kezdetének emberéről fizikai-érzékfeletti képet akarunk kapni, olyan lelki tojásformát kell elképzelnünk, amely a Föld környezetében van és alsó felületét, mint a makkot, egy kehely veszi körül. A kehely szubsztanciája azonban csak hő, vagyis tűz. A hőbe-burkoltságnak azonban nemcsak az a következménye, hogy az emberben felgyullad az élet, hanem ezzel egyidejűleg az asztráltestben is változás megy végbe. A későbbi érző-lélek első kezdeménye az asztráltest része lesz. Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember létének ezen a fokán érzőlélekből, asztráltestből élettestből és tűzből való fizikai testből áll. Az asztráltestben ide-oda hullámzanak azok a szellemi lények, akik részt vesznek az emberi életben. Az ember úgy érzi, hogy az érzőlélek a Föld testéhez köti. Ebben az időben főként képtudata van, és ebben azok a szellemi lények nyilatkoznak meg, akiknek ölén nyugszik; képtudatában mintegy pontként jelenik meg saját testének érzése. A szellemi világokból tekint le földi tulajdonára, amelyről úgy érzi, hogy ez az övé.

A Föld sűrűsödése állandóan fokozódik, és ezzel az ember fent leírt tagoltsága egyre nyilvánvalóbbá válik. A fejlődésnek egy pontjától kezdve a Föld annyira megsűrűsödött, hogy már csak egy része tüzes. Egy másik része a „gáz”-nak vagy „levegő”-nek nevezhető formát vette fel. Ekkor az ember is változáson megy át. Nemcsak a földi tűz hat rá, hanem a levegőszubsztancia is beleépül tűzből álló testébe. És mint ahogy a hő gyújtotta fel benne az életet, úgy kelti benne az őt körüllengő levegő azt a hatást, amelyet szellemi hangnak nevezhetünk. Életteste megcsendül. Egyidejűleg az asztráltest egy része kiválik és ez a rész az első kezdeménye a későbbi értelmi léleknek.

Hogy szemügyre vehessük azt, ami ebben az időben az ember lelkében végbemegy, figyelembe kell vennünk, hogy a Föld tűzből és levegőből álló testében az ember fölött álló lények fel- és alászállnak. A tűzből álló Földben tevékeny lények közül elsősorban a Személyiség szellemei fontosak az ember számára. Amikor az embert a földi hő életre kelti, érzőlelke azt mondja: „ezek a Személyiség szellemei”. Ugyanígy adnak hírt magukról a levegőtestben azok a lények, akiket fentebb (a keresztény ezoterika értelmében) Arkangyaloknak neveztünk. Ezeknek a hatása az, amit az ember, mikor levegő lengi körül, hangnak érez magában. Ekkor az értelmi lélek így szól: „ezek az Arkangyalok”. Amit tehát az ember fejlődésének ezen a fokán a Földdel való kapcsolatában észlel, azok még nem a fizikai tárgyak; az ember a hozzá felszálló hőérzetekben és hangokban él; a hőáramlásokban és a hangok hullámzásában azonban a Személyiség szellemei-t és az Arkangyalokat érzi. Ezeket a lényeket közvetlenül nem tudja észlelni, hanem csak a hő és a hang fátyolén át. És miközben a Földről lelkébe hatol a hő- és hangészlelés, még mindig azoknak a magasabb rendű lényeknek a képei hullámzanak a lelkében, akiknek az ölén nyugszik.

A Föld fejlődése tovább megy és ez ismét sűrűsödésben fejeződik ki. A Föld felveszi magába a vízszubsztanciát; most már tehát három szubsztanciából áll: tűzből, levegőből és vízből. Mielőtt azonban ez bekövetkezik, igen fontos esemény játszódik le. A tűz-levegő Földből önálló égitest szakad ki, amely a további fejlődés folyamán a jelenlegi Nap lesz. Ezelőtt a Föld és a Nap egy test volt. A Nap kiválása után a Földben egyelőre még mindig benne van az, ami a jelenlegi Holdon és a Holdban van. A Nap kiválása azért következik be, mert bizonyos magas rendű lények a vízzé sűrűsödött anyagot nem tudják tovább elviselni; ez hátráltatja őket saját fejlődésükben és abban a tevékenységben, amelyet a Föld-fejlődés érdekében folytatniuk kell. Az egységes Föld-tömegből kiválasztják a számukra használható szubsztanciákat és kivonulnak, hogy a Napon új lakóhelyet építsenek maguknak. Most már kívülről, a Napról hatnak a Földre. Az embernek viszont további fejlődése érdekében olyan színtérre van szüksége, amelyben a szubsztancia még tovább sűrűsödik.

Azzal, hogy a vízszubsztancia a Föld testének alkotó elemévé válik, az ember maga is megváltozik. Most már azon kívül, hogy tűz áramlik benne és levegő lengi körül, a vízszubsztancia is fizikai testének részévé válik. Egyszersmind átalakul testének éteri része is; ezt az éteri részt most mint finom fénytestet észleli. Azelőtt azt érezte, hogy a Földből hőáramlások szállnak fel hozzá és a hangokon keresztül levegő árad feléje, most tűzből, levegőből álló testét a víz eleme is áthatja, a víz be- és kiáramlását a fény fel- és ellobbanásának látja. De lelkében is változás következik be. Az érzőlélek és az értelmi lélek adottsága mellé megkapja a tudati lélek adottságát is. A víz elemében az Angyalok hatnak, ők a tulajdonképpeni fénykeltők is. Az ember úgy látja őket, mintha a fényben jelennének meg.

Bizonyos magas rendű lények, akik azelőtt magában a Földben éltek, most a Napról hatnak a Földre. Ezáltal az összes hatások is megváltoznak a Földön. A Földhöz kötött ember a Nap-lények hatását nem tudná érezni, ha lelke folytonosan a Föld felé fordulna, amelyből fizikai teste kialakult. Az emberben most a tudatállapotok változása következik be. A Nap-lények az ember lelkét bizonyos időszakokban elszakítják a fizikai testtől úgy, hogy az ember váltakozva hol lelki életet él a Nap-lények ölében, hol pedig testéhez kötötten a Föld hatását fogadja magába. Amikor fizikai testében van, a hőáramlások fölszállnak hozzá; a levegőtömegek hangokkal lengik körül; a vizek ki- és beáramlanak rajta. Amikor testén kívül van, akkor lelkét áthatják azoknak a magasabb rendű lényeknek a képei, akiknek az ölén él.

Fejlődésének ezen a fokán a Föld két különböző időszakot él át. Az egyikben szubsztanciáival körülveheti az emberi lelket, és testet adhat számára; a másik időszakban a lelkek távol vannak tőle, csak a testek maradnak rajta. Ilyenkor az emberrel együtt alvási állapotban van. Szakszerűen kifejezve azt mondhatjuk, hogy az ősrégi múltnak ebben a korszakában a Föld nappalt és éjszakát él át. Fizikailag-térbelileg ez abban fejeződik ki, hogy a Nap-lények és a földi lények kölcsönhatása következtében a Föld a Naphoz viszonyítva mozgásba jön; ebben fejeződik ki a Naphoz való viszonya, és így kerül helyes kapcsolatba a Nappal. Ezzel jön létre az éjszakai és nappali időszakok váltakozása. A nappali időszak az, amikor a Földnek az a része, amelyen az emberi fejlődés lejátszódik, a Nap felé fordul; az éjszakai időszak, vagyis amikor az ember tisztán lelki életet él, pedig az, amikor ez a földterület elfordul a Naptól. (Ne gondoljuk azonban, hogy ebben az ősi időben a Föld úgy vagy ahhoz hasonlóan forgott a Nap körül, mint ma. Akkor még egészen mások voltak a körülmények. Hasznos azonban, ha a fejlődésnek ezzel a korszakával kapcsolatban is már sejtjük, hogy az égitestek mozgása a rajtuk lakó szellemi lények egymással való kapcsolatának a következményeként jön létre. Az égitesteket szellemi-lelki okok hozzák olyan helyzetekbe és mozgásokba, hogy a szellemi állapotok a fizikaiakban kiélhessék magukat.)

Ha a Földet éjszakai állapotában figyelnénk meg, testét holttesthez hasonlónak látnánk, mert nagyrészben az emberek feloszló testeiből áll, akiknek a lelkei más létformában vannak. Az emberi testeket alkotó vízből és levegőből álló organizmusok felosztanak és feloldódnak a földben mint valami jelentéktelenül kis csíra. Az emberi testnek csak az a része marad meg, amely a Föld-fejlődés kezdetétől fogva az emberi léleknek és a tűznek az együttműködéséből alakult ki és a fejlődés folyamán egyre sűrűbb lett. Azt a nappalt és éjszakát, amelyről beszélünk, ne gondolják nagyon hasonlónak ahhoz, amit a Föld jelenlegi állapotában nappalnak és éjszakának nevezünk. Amikor az ősrégi múltban a nappal felvirrad és a Földet ismét közvetlenül érik a Nap-hatások, az emberi lelkek a fizikai élet felé igyekeznek. Megérintik a kicsiny csírákat és életre keltik úgy, hogy azok külső alakot öltenek, és ez a külső alak az ember lényének lelki képmásaként jelenik meg. Olyan ez az emberi lélek és a testi csíra között lejátszódó folyamat, mint valami megtermékenyülés. Az ilyen módon megtestesült lelkek most már kezdik újból magukhoz vonzani és testükbe beleépíteni a levegő- és víztömegeket. A több részből álló test beszívja és kilélegzi a levegőt: ez az első kezdeménye a későbbi légzési folyamatnak. A test a vizet is felveszi és kilöki magából: ezzel a táplálkozási folyamat őseredeti módja kezd kialakulni. Ezek a folyamatok azonban külsőleg még nem észlelhetők. Külső észlelésszerű élménye a léleknek csak a fent jelzett megtermékenyítésnél van. Ilyenkor a Földről feléje tartott csírát érintve, tompán érzi, hogy fizikai létre ébred. Körülbelül ezt mondja: „ez az én alakom”. És ez az érzés, amelyet felderengő én-érzésnek is nevezhetnénk, megmarad a fizikai testtel való kapcsolatának egész ideje alatt. A levegő beszívását azonban a lélek még egészen lelki-szellemi folyamatnak érzi és képszerűen éli át. Ez a levegőfolyamat ide-oda hullámzó, az alakuló csírának formát adó hangképekben jelenik meg. A lélek érzi, hogy hangok veszik körül, és hogy testét a hangok erői szerint alakítja. A fejlődésnek ezen a fokán olyan emberi alakok jönnek létre, amilyenek mai tudattal a külvilágban nem figyelhetők meg. Finom szubsztanciájú növény- és virágszerű formákká alakulnak, amelyek belsőleg mozgékonyak, és ezért mint libegő virágok jelennek meg. És az embert ilyen virágformává alakulása földi időszakában boldog érzéssel tölti el. A vizes részek felvételét a lélek erőgyarapodásnak, belső erősödésnek érzi. Kifelé ez az emberi organizmus növekedésében mutatkozik meg. A közvetlen Nap-hatás megszűnésével az emberi lélek elveszti azt az erőt, amellyel ezeken a folyamatokon uralkodni tud és fokozatosan leveti őket. Csak azok a részek maradnak meg, amelyek a csírát érlelik. Az ember pedig otthagyja testét és a szellemi létformába tér vissza. (Mivel a Föld nem minden részét fordítja emberi testek felépítésére, ne képzeljük, hogy éjszaka a Föld csakis feloszló holttestekből és felébresztésre váró csírákból áll. Ezek más, a Föld szubsztanciájából formálódó organizmusok közé vannak beágyazva. Ezekről majd később beszélünk.)

A Föld-szubsztancia megsűrűsödésének folyamata folytatódik. A vízen kívül a szilárdnak, vagyis a földnek nevezhető elem is megjelenik. És az ember is kezdi földi élete alatt a földi elemet felvenni magába. Mihelyt ez a folyamat megkezdődik, azoknak az erőknek, amelyeket a lélek a testtől független állapotból magával hozott, nincs már olyan hatalmuk, mint azelőtt volt. Azelőtt a lélek a tűz-, levegő- és vízelemből a körülötte zengő hangok és az őt körülvevő képszerű fények szerint alakította ki testét. A megszilárdult alakkal szemben erre már nem képes. Ezért az ember kialakításába más hatalmak kapcsolódnak be. Abból, ami az emberből visszamarad, mikor a lélek elhagyja a testet, nemcsak a csíra található meg, amelyet a visszajövő lélek életre kelt, hanem egy olyan organizmus is, amely magát az életre keltéshez szükséges erőt is tartalmazza. A lélek elválásakor nemcsak képmását hagyja a Földön, hanem elevenítő hatalmának egy részét is belehelyezi ebbe a képmásba. És amikor ismét megjelenik a Földön, már nemcsak a képmást kelti életre, hanem a képmásban magában kell bekövetkeznie az életre ébredésnek. Azok a szellemi lények, akik a Napról hatnak a Földre, megtartják az éltető erőt az emberi testben akkor is, amikor az ember maga nincs a Földön. A lélek megtestesülésekor most már nemcsak a körülötte hullámzó hangokat és a képszerű fényeket érzi, és bennük a közvetlenül fölötte álló lényeket, hanem a Föld-elem felvételével a Napon lévő még magasabb rendű lények hatását is átéli. Azelőtt az ember azokhoz a szellemi-lelki lényekhez tartozónak érezte magát, akikkel testtől független állapotában volt. „Én”-je még az ő ölükben élt. Most ez az én, fizikai megtestesülése során, ugyanúgy lép eléje, mint minden más, ami körülötte van. A Földön most már a lelki-szellemi lények önálló képmásai vannak. Ezek a képmások a mai emberi testtel összehasonlítva finom anyagi organizmusok voltak, mert a Földből való részek csak a legfinomabb állapotukban voltak jelen a testben, kb. úgy, mint ahogy ma vesszük fel valamely tárgy finoman elosztott szubsztanciáit szaglószervünk- kel. Az emberi testek árnyszerűek voltak. Mivel azonban szétoszlottak az egész Földön, és a Föld felszínének különböző részein különbözőképpen hat, más-más földi hatás alá kerültek. Amíg azelőtt a testi képmások az őket életre hívó lelki embereknek feleltek meg és ezért lényegében az egész Földön egyformák voltak, most létrejön az emberi formák különbözősége, ami a későbbi faji különbözőségek előkészítése. A testi ember önállósulásával azonban a földi embernek a lelki-szellemi világgal való előbbi szoros kapcsolata bizonyos mértékig meglazul. Amikor a lélek elhagyja a testet, a test mintegy tovább éli az életét.

Ha a fejlődés így haladt volna tovább, a Föld, szilárd elemének a hatása alatt kellett volna hogy keményedjék. Érzékfeletti megfigyeléssel visszanézve az akkori körülményekre, látjuk, hogy a lelkektől elhagyott emberi testek egyre jobban megkeményednek és egy idő után a Földre visszatérő emberi lelkek nem találnak olyan anyagot, amellyel egyesülni tudnának. Az ember számára használható minden anyag arra használódna fel, hogy a Földet a megtestesülések fás maradványaival töltse be.

Ekkor olyan esemény következik be, amely az egész fejlődést más irányba tereli. Mindaz, ami a szilárd Föld- anyagiságban a megmaradó keménység fokozódásához hozzá tudott volna járulni, kiválik a Földből. Jelenlegi Holdunk kivált a Földből, és ami azelőtt a Földben közvetlenül idézte elő a maradandó forma kialakítását, az most csökkentett erővel közvetve hat a Holdról. Azok a magasabb lények, akiktől a forma kialakítása függ, elhatározták, hogy erőiket ezentúl nem a Föld belsejéből, hanem kívülről küldik a Földre. Ezáltal az emberi testi organizmusok között olyan különbség keletkezik, amelyet a férfi és női nemre tagozódás kezdetének kell neveznünk. Azok a finom anyagból való emberi alakok, akik azelőtt laktak a Földön, két erőnek: a csírának és az éltető erőnek az együttműködésével önmagukban hozták létre az új emberi formát, vagyis utódaikat. Később azonban az utódok egyik csoportjában inkább a szellemi-lelki csíraerő, a másikban inkább az elevenítő csíraerő működött. Ez a kettősség úgy jött létre, hogy a Hold eltávozása után a földi elem ereje csökkent. A két erő most már finomabban hatott egymásra, mint akkor, amikor mind a kettő egy életben jelentkezett. Finom, szubtilis állapotban kerül a Földre, és csak később veszi fel a szilárdabb részeket. Ezzel nyílt meg a lehetőség arra, hogy a Földre visszajövő emberi lélek ismét egyesüljön a testtel. A lélek most már nem kívülről kelti életre a testet, mert a test életre keltése magán a Földön játszódik le; a lélek egyesül a testtel és növekedésre bírja. A növekedésnek természetesen bizonyos határa volt. A Hold kiválása egy időre hajlékonnyá tette az emberi testet, de növekedésével együtt egyre inkább túlsúlyra kerültek a szilárdító erők. Végül a lélek mind kevésbé tudott részt venni a testi tagozódás előidézésében, szellemi-lelki létformába emelkedett, a test pedig feloszlott.

Követni lehet, ahogy azok az erők, amelyeket az ember a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés során elsajátított, részt vesznek további fejlődésében a Föld előbb leírt kialakulása idején is. Az asztráltest az első, amelyet a földi tűz lángra lobbant, de az asztráltestben még - feloldott állapotban - benne van az élettest és a fizikai test. Az asztráltest azután kettéoszlik egy finomabb részre, az érzőlélekre, és egy durvább, éteri részre, amely most már érintkezésbe kerül a földi elemmel. Így lép előtérbe a már előzetesen kialakult éter- vagy élettest. És amíg az asztrális emberben kibontakozik az értelmi és tudati lélek, addig az étertestben leválasztódnak azok a durvább részek, amelyek a hanggal és a fénnyel szemben fogékonyak. Abban az időpontban, amikor az étertest annyira megsűrűsödött, hogy a fénytestből tűz-, vagy hőtest lett, az ember elérte fejlődésének azt a fokát, amikor - mint ahogy leírtuk - a szilárd föld-elemet felveszi magába. Mivel az étertest tűztestté sűrűsödött, azért a már előbb beleoltott fizikai-testi erők révén is össze tudja kötni magát a fizikai Föld tűz- állapotig ritkult szubsztanciáival. A levegőszubsztanciát azonban már nem tudná az étertest az időközben szilárdabbá vált fizikai testbe egyedül bevinni. Ekkor - mint mondtuk - a Napon lakó magasabb lények lépnek közbe és a levegőt a fizikai testbe lehelik. Az embernek, múltja alapján, megvan az ereje ahhoz, hogy a földi tüzet felvegye magába, de a levegőt magasabb lények lehelik bele. A megszilárdulás előtt az ember életteste - mivel felfogta a hangot - a levegőáramlás irányítója volt. Fizikai testét élettel hatotta át. Most fizikai teste külső életet kap. Ennek az a következménye, hogy testi élete független lesz lelki részétől. Az ember, mikor eltávozik a Földről, nemcsak a formacsírát hagyja itt, hanem a saját élő képmását is. A Formaszellemek együtt maradnak ezzel a képmással, és amikor a lélek elhagyta a testet, az általuk kölcsönadott életet átszármaztatják az utódra. Így alakul ki az öröklés. Amikor azután a lélek ismét megjelenik a Földön, érzi, hogy olyan testben van, amelyet az elődöktől származtattak át reá, és hogy éppen ez a test vonzza őt. A lélek mintegy visszaemlékszik elődjére, akivel egynek érzi magát, így az emlékezés mint valami közös tudat húzódik végig az utódokon. Az én lefelé száll a generációkon keresztül.

Az ember, földi tartózkodása idején a fejlődésnek ezen a fokán, önálló lénynek érezte magát. Élettestének belső tüzét a Föld külső tüzével összefüggőnek érezte. A hőt, amely áthatotta, saját én-jeként élte át. Ezek az élettel áthatott hőáramlások válnak a vérkeringés alapjává. A beléje áramló levegőt azonban az ember már nem azonosította egészen a saját lényével, mint a hőt, mert a levegőben magasabb lények tevékenykedtek. A rajta keresztüláramló levegőben azonban megmaradt számára a tevékeny erőknek az a része, amely a már előbb kialakított életerők munkájának eredményeként a sajátja volt. A levegőáramlások egy részén uralkodott, és ezért a saját fejlődésén nemcsak a magasabb lények munkálkodtak, hanem ő maga is. Asztráltestének képei szerint alakította magában a levegőrészeket. A kívülről testébe áramló levegő a légzés alapja lett; a levegő egy része azonban az ember belső világában, mint beleoltott külön organizmus, elválik a levegő többi részétől és a későbbi idegrendszer alapja lesz. A hőn és a levegőn keresztül állt tehát az ember összeköttetésben a földi külvilággal.

A Föld szilárd elemének a beáramlásából azonban az ember semmit sem érzett. A szilárd elem részt vett ugyan az ember földi megtestesülésének folyamatában, de a szilárd elemek testébe kerülését az ember nem közvetlenül, hanem csak tompa tudatával észlelte a magasabb lények képében, akik ebben a folyamatban működtek. Ilyen a felsőbb lényeket kifejező képformában az ember már korábban is észlelte a folyékony földi elem testbe-árasztását. Földi testének a megsűrűsödésével azonban az ember tudatában ezek a képek is megváltoztak. A folyékonysághoz hozzájön a szilárd elem is. Tehát a szilárdságnak a testbe-árasztását is az ember szükségképpen kívülről ható felsőbb rendű lényektől származónak érezte. Lelkében nem volt annyi ereje, hogy ezt a folyamatot maga irányíthatta volna, mert a léleknek most a kívülről felépített testet kellett szolgálnia. Ha a szilárd elemet maga organizálta volna a testébe, elrontotta volna testi alakját. Az ember látja, hogy amit kívülről vesz fel magába, azt a teste alakításában működő felsőbb rendű lények hatalmi parancsa irányítja. Az ember én-nek érzi magát; magában hordja értelmi lelkét, mint asztráltestének egy részét. Értelmi lelkével áthatja idegrendszerét, és belsőleg, képekben éli át azt, ami kívül történik. Elődök ivadékának érzi magát, mert a generációk során keresztül áramlik az élet. Lélegzik és lélegzését a Formaszellemeknek nevezett magasabb lények hatásának érzi. És ezekhez igazodik abban is, amit általuk kívülről kap táplálkozásként. A legsötétebb számára az, hogy honnan származik, mint individuum. Ebből csak annyit érez, hogy a földerőkben kifejeződő Formaszellemek hatását már átélte. Az ember a külvilággal való viszonyában vezetés alatt állt. Ez a vezetés abban fejeződik ki számára, hogy a fizikai világ mögött lejátszódó szellemi-lelki tevékenységről tudata van. Nem észleli ugyan a szellemi lényeket igazi alakjukban, de lelkében hangokat, színeket, stb. él át; és tudja, hogy ebben a képzetvilágban a szellemi lények tettei élnek. Elhangzik számára, amit ezek a lények vele közölnek, megnyilatkozásaik fényből álló képekben jelennek meg előtte. A legbensőségesebb élménye akkor van, amikor a tűz, vagyis a hőelem kelt fel benne képzeteket. Megkülönbözteti már a saját belső melegét földi környezetének hőáramlásaitól. Ez utóbbiak hőáramlásaiban a Személyiség-szellemek (Archai) nyilatkoznak meg. Az embernek azonban csak tompa tudata van arról, hogy mi van a külső hő áramlásai mögött. És éppen ezekben a hőáramlásokban érzi a Formaszellemek hatását. Amikor erős hőhatások jelentkeznek az ember környezetében, úgy érzi, hogy most izzik a szellemi lények tüze a Föld környezetében, egy szikra ebből eloldódott és benső világát melegíti át.

A külső és belső fényhatásokat az ember még nem tudja ilyen módon megkülönböztetni. Amikor környezetében képszerű fények jelennek meg, az ember lelkében nem mindig keltik fel ugyanazt az érzést. Voltak idők, amikor az ember ezeket a képszerű fényeket külső fényeknek érzete. Ez akkor volt, amikor a testtől független állapotból éppen megtestesült, vagyis földi növekedésének korszakában. Ha közeledett az az idő, amikor a csíra új földi emberré alakult, a képek elhalványodtak, és az emberben csak valamilyen halvány emlékkép maradt róluk. Ezekben a képszerű fényekben jelentek meg a Tűzszellemek (Arkangyalok) tettei. A Tűzszellemek az ember előtt mint a hőben működő lények szolgái jelentek meg, szolgái azoknak a lényeknek, akik a tőlük eloldódó szikrát az ember benső világába süllyesztették. Amikor az Arkangyalok külső megnyilatkozása megszűnt, az ember mint képzeteket (emlékképeket) benső világában élte át őket, úgy érezte, hogy erőikkel kapcsolatban maradt. És ez csakugyan így is volt; mert azzal, amit az Arkangyaloktól kapott, hatni tudott a körülötte lévő levegőre. A levegő az ember hatására fényleni kezdett. Abban az időben a természeti erők és az ember erői nem voltak úgy elválasztva egymástól, mint később. Ami a Földön történt, még nagymértékben az ember erőitől származott. Ha valaki kívülről figyelte volna a Földet, a természeti folyamatokat nem látta volna az embertől függetleneknek, hanem észlelte volna bennük az ember hatását. Az ember hang-észlelése más volt, mint a fény-észlelés. A hangot a földi élet kezdetétől külső hangnak észlelte. Míg a levegő-képeket kívülről a földi lét középső korszakáig észlelte, a külső hangokat még a középső korszak után is hallhatta; csak élete vége felé vált a hangokkal szemben érzéketlenné, de a hangokra való emlékezése megmaradt. A hangokra való emlékezésben benne voltak az Élet fiainak (Angyalok) megnyilatkozásai. És amikor az ember életének vége felé érezte, hogy ezekkel az angyal-erőkkel belső kapcsolatban maradt, akkor az angyal-erők működésének utánzásával nagy hatásokat tudott előidézni a Föld víz-elemében. A vizek a Földön és a Földben az ő hatására hullámzottak. - ízlelési élménye az embernek csak a földi élet első negyedében volt és akkor is úgy érezte, mintha az ízlelés emlékezés lenne, a testnélküli állapot élményeire. A test szilárdulása a külső anyagok felvételével addig tart, amíg az embernek ízlelő-képessége van, tehát a földi élet első negyedének végéig. - A földi élet második negyedében a növekedés még tart, de az emberi alak már kész. A körülötte lévő más élőlényeket az ember ebben az időben csak hő- és hanghatásuk útján tudta észlelni, mert a szilárd elemről még nem tudott képzetet alkotni. Csak a vízelemtől kapta élete első negyedében a már leírt íz-hatást.

A külső testi forma képmása volt az ember belső lelkiállapotának. Azok a részek, amelyekben a későbbi fejforma adottságai voltak meg, aránylag a legtökéletesebben fejlődtek ki. A többi szerv csak függeléknek látszott, árnyszerű és elmosódott volt. A földi emberek azonban alakjukra nézve különböztek egymástól. Voltak olyanok, akiknél - földi életkörülményeik szerint - a függelékek jobban, és voltak olyanok, akiknél kevésbé voltak kifejlődve. Ez földi lakóhelyük szerint változott. Ahol jobban belemerültek a földi világba, ott a függelékek előtérbe kerültek. Azok, akik a fizikai Föld-fejlődés kezdetén - korábbi fejlődésük folytán - a legérettebbek voltak, úgy, hogy már kezdetben, amikor a Föld még nem sűrűsödött levegővé, a tűzelemmel való kapcsolatot átélték, most fejüket a legtökéletesebben tudták kialakítani. Ezek voltak a legharmonikusabban fejlett emberek. Mások csak akkor voltak készek arra, hogy a tűzelemmel érintkezésbe lépjenek, amikor a Föld már kialakította magában a levegőt. Ezek olyan emberek voltak, akik inkább függtek a külső viszonyoktól, mint az előbbiek. Az előbbiek a hőn keresztül pontosan észlelték a Formaszellemek-et és földi életükben úgy érezték, mintha megőrizték volna az emlékét annak, hogy ezekkel a szellemekkel összetartoznak, és hogy kapcsolatban voltak velük a testnélküli állapotukban. Az emberek egy másik része a testnélküli állapotra már kevésbé emlékezett; ezek főleg a Tűzszellemek (Arkangyalok) fényhatásain keresztül érezték, hogy a szellemi világhoz tartoznak. Az emberek egy harmadik fajtája még jobban belemerült a földi létbe. Ezeket csak akkor tudta megérinteni a tüzelem, amikor a Föld már különvált a Naptól és a vízelemet felvette magába. Ezek - különösen földi életük kezdetén - alig érezték, hogy a szellemi világgal összetartoznak. Csak amikor az Arkangyalok és különösen az Angyalok működése érvényesült a képzetalkotásban, akkor érezték a szellemi világgal való összefüggést. Ezzel szemben földi létük kezdetén tele voltak cselekvési impulzussal olyan tettek végrehajtására, amelyek éppen földi körülmények között valósíthatók meg. Ezeknél a függelékszervek különösen fejlettek voltak.

A Hold kiválása előtt, amikor a Hold-erők egyre inkább keményítették a Földet, a hátrahagyott testi csírák leszármazottai közül többen ezeknek az erőknek a hatására olyanná váltak, hogy a testnélküli állapotból visszatérő emberi lelkek nem tudtak bennük megtestesülni. Ezeknek az alakja a Hold-erők által túlságosan megkeményedett, az ember-alaktól annyira eltérő volt, hogy az emberi lelkek nem tudtak ezekben a Földre visszatérni. Csak a legérettebb, legerősebb lelkek érezték magukat eléggé rátermettnek ahhoz, hogy a földi testet növekedése idejében úgy átalakítsák, hogy az emberi alakká váljon. A testi ember-utódoknak csak egy hányada lett a Földön élő ember hordozójává. A többi - alakjának megkeményedése miatt - csak olyan lelkeket tudott felvenni magába, amelyek alacsonyabb fokon álltak, mint az emberi lelkek. Az emberi lelkek egy részét arra kényszerítették, hogy az akkori Föld-fejlődésben ne vegyenek részt. Ezeket az élet más területeire vitték. Voltak olyan lelkek, akik már a Nap kiválásakor sem találtak maguknak helyet a Földön. Ezeket további fejlődésük érdekében egy bolygóra helyezték. Ez a bolygó kozmikus lények vezetése alatt már előbb kivált abból az egyetemes kozmikus szubsztanciából, amely a fizikai Föld-fejlődéssel a fejlődés kezdetén összefüggésben állt, és amelytől a Nap is eloldódott. Ez az a bolygó, amelynek fizikai megjelenését a külső tudomány Jupiterként ismeri. (Az égitestekről, bolygókról és ezeknek neveiről egy régebbi tudomány értelmében beszélünk. Az értelmezés módja az összefüggésekből nyilvánvaló. Mint ahogy a fizikai Föld csak fizikai kifejeződése egy szellemi-lelki organizmusnak, a többi égitestekre vonatkozóan is érvényes ez a megállapítás. És mint ahogy az érzékfeletti megfigyelés alapján a Földön nem csak a fizikai bolygót, a Napon nem csak a fizikai állócsillagot értjük, éppúgy átfogó szellemi összefüggésekre gondolunk akkor is, amikor Jupiterről, vagy a Marsról stb. beszélünk. Az égitestek alakja, feladata, sőt bizonyos vonatkozásban az égi téren elfoglalt helye is természetszerűen lényegesen megváltozott azóta, amióta a fenti események lejátszódtak. Csak aki érzékfeletti megismeréssel néz vissza az égitestek ősrégi fejlődésére, az ismerheti fel az összefüggést a jelenlegi bolygók és elődeik között.) A Jupiteren az említett lelkek egyelőre tovább fejlődtek. Később, amikor a Föld egyre szilárdabb lett, másik lakóhelyet kellett létrehozni azoknak a lelkeknek, akik egy ideig ugyan tudtak lakni még a megszilárdult testekben, de azután, amikor a megszilárdulás nagyon erős lett, ez már lehetetlenné vált. Számukra további fejlődésük szempontjából a Mars volt a megfelelő hely. Már akkor, amikor a lélek még a Nappal volt kapcsolatban és annak levegőelemeit felvette magába, kiderült, hogy a lelkek nem tudnak a Föld-fejlődésben részt venni, mert túl erős a földi testek hatása. Ezért már akkor ki kellett őket vonni a Naperők közvetlen hatása alól. Azoknak kívülről kellett hatni rájuk. Ezeknek a lelkeknek a Szaturnusz lett a további fejlődésük színtere. Így a Föld-fejlődés folyamán fogyott az emberi alakok száma. Olyan formációk keletkeztek, amelyek nem emberi lelkeket testesítettek meg, hanem olyan asztráltesteket, amilyeneket az ember fizikai teste és életteste a régi Hold-korszakban vett fel. És mialatt a Föld az emberekkel való lakottság szempontjából pusztaság lett, benépesítették ezek a nem emberi lelkeket megtestesítő lények. Végül minden emberi léleknek el kellett volna hagynia a Földet, ha a Hold kiválásával létre nem jött volna az a lehetőség, hogy a még emberi lelkeket hordozni tudó testek földi életük alatt kivonják az ember-csírát a Földből közvetlenül áramló Hold-erők hatása alól és önmagukban érleljék mindaddig, amíg a Hold-erők hatása alá nem kerülnek. A csíra azután, amíg az ember bensőjében kialakul, azoknak a lényeknek a hatása alatt áll, akik leghatalmasabb társuk vezetésével a Holdat a Földről leválasztották, hogy a Föld fejlődését egy kritikus ponton átsegítsék.

Amikor a Föld a levegőelemet kialakította, olyan a régi Holdról visszamaradt asztrális lények laktak rajta, amelyek elmaradottabbak voltak, mint a legalacsonyabb rendű emberi lelkek. Ilyen lelkek éltek azokban a testekben, amelyeket az embereknek még a Nap elválása előtt el kellett hagyniuk. Ezek a lények, amelyek az állatvilág elődei, az ezt követő időben főleg azokat a szerveket fejlesztették ki, amelyek az embernél mint függelékszervek szerepelnek. Asztráltestük úgy hatott a fizikai és étertestre, mint ahogy az ember asztrálteste hatott fizikai és étertestére a régi Holdon. Az ilyen módon létrejött állatoknak olyan lelkeik voltak, amelyek nem tudtak az egyes állatokban élni. Az állati lélek kiterjedt az utódra is. A lényeges bennük az, hogy az egy állati formától származó állatoknak együttesen egy lelkük volt. Csak ha az utód alakja különleges hatások következtében eltért az előd alakjától, akkor testesült meg egy új állati lélek. Ilyen értelemben beszél a szellemtudomány állati faji (fajtabéli), vagy csoportlélekről.

Hasonló folyamat játszódott le a Nap és a Föld elválásának idejében. A víz-elemből olyan alakok jöttek elő, amelyek fejlődésükben nem jutottak tovább a régi Holdbéli embernél. Asztrális hatás csak kívülről érhette őket, ez pedig csak akkor következhetett be, amikor a Nap már eltávozott a Földből. Valahányszor a Napidőszak elkövetkezett, a Nap asztralitása arra késztette ezeket a víz-elemből előjövő alakokat, hogy a Föld éteriségéből alakítsák ki élettestüket. Ha azután a Nap elfordult a Földtől, ez az élettest az általános Föld-testben ismét feloldódott.

A Napról származó asztralitás és a földi éteriség együttműködésének eredményeként jelennek meg a vízelemben azok a fizikai alakzatok, amelyek a növényvilág elődei.

Az ember a Földön individualizált lelki lény lett. Asztrálteste, amelyet a régi Holdon a Mozgás szellemei árasztottak belé, itt a Földön érzőlélekké, értelmi lélekké és tudati lélekké tagozódik. És amikor tudati lelke olyan fejletté vált, hogy földi élete során megfelelő testet tud felépíteni magának, a Formaszellemek (Exusiai) tüzük egy szikráját átadják neki. Lángra lobbantják benne az én-t. Valahányszor az ember elhagyta fizikai testét a szellemi világban volt, ahol azokkal a lényekkel találkozott, akik a Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődés során fizikai testet, étertestet és asztráltestet adtak neki és azután ezeket a földi lét szintjére fejlesztették. Attól kezdve, hogy az én szikrája az ember földi életében megjelent, megváltozott az ember testtől független léte is. Azelőtt a szellemi világban nem volt önálló; nem érezte magát különálló lénynek, hanem a magasabb rendű lényekből álló magasztos organizmus egy részének. A földi „én-élmény” hatással van az ember szellemi világbeli életére is. Most már ott is bizonyos mértékben különálló egységnek érzi magát; de érzi azt is, hogy szüntelenül össze van kötve a szellemi világgal. Testnélküli állapotában ismét megtalálja a Formaszellemeket, akiket földi megnyilatkozásukban én-je révén észlel, de most magasabb rendű alakjukban látja meg őket.

A Hol eltávozása következtében a test nélkül élő lélek számára a szellemi világban is olyan élmények alakultak ki, amelyek a Hold és a Föld egymástól való elszakadásával függtek össze. Hiszen csak azért vált lehetségessé az olyan ember-alakok kialakítása a Földön, amelyek a lélek individualitását magukba tudták fogadni, mert az alakító erőknek egy része a Földről a Holdra került át. Ezáltal az emberi individualitás a Hold-lények világába került. A testnélküli állapotban a földi individualitásnak azért volt utóhatása, mert a lélek ebben az állapotában is azoknak a hatalmas szellemeknek a hatókörében maradt, akik a Hold kiválását előidézték. Ez a folyamat úgy zajlott le, hogy közvetlenül a földi test levetése után a lélek a magas Nap-lényeket csak mintegy a Hold-lények által visszavert fényben tudta látni. Csak amikor ennek a visszfénynek a látásával megfelelő előkészítésen ment át, akkor jutott el maguknak a magas Nap-lényeknek a látásához.

A földi ásványvilág is az általános emberi fejlődésből való kitaszítás által jött létre. Formációi nem egyebek, mint az a szubsztancia, amely a Hold kiválásakor szilárd maradt. Ezekhez az ásványi formációkhoz csak az a lélekszerűség vonzódott, amelyik a szaturnuszi fejlődés fokán állt meg, vagyis csak fizikai formák létrehozására volt alkalmas. Mindazok az események, amelyekről már beszéltünk és még beszélni fogunk, igen nagy korszakok folyamán játszódtak le, de a korszakok meghatározására itt nem térhetünk ki.

A leírt folyamatok a Föld-fejlődés külső oldalát mutatják. Szellemileg szemlélve a következőket látjuk. Azok a szellemi lények, akik a Holdat kivitték a Földből és saját létüket a Holdhoz kötötték, - tehát Föld-Hold lények lettek - a Holdról a Földre küldött erőikkel az emberi organizmusnak bizonyos formát adtak. Hatásukat az ember által megszerzett én-re irányították. Ez a hatás az én-nek az asztráltesttel, az étertesttel és a fizikai testtel való összjátékában fejeződött ki. Ennek eredményeként az emberben megszületik a lehetőség arra, hogy a világ bölcsességgel átitatott konstrukcióját tudatosan tükrözze magában, mintegy a megismerés tükrözésében képet alkosson róla. Emlékezzünk arra, amiről már beszéltünk, hogy t. i. az ember a régi Holdkorszakban a Napból való kiválás következtében organizációjában bizonyos önállóságot ért el, tudata a szabadság magasabb fokára jutott, mint amilyen tudatot közvetlenül a Nap-lényektől kaphatott volna. Ez a szabad, önálló tudat, mint a Hold-fejlődés öröksége, éledt fel újra a Föld-fejlődés előbb leírt időszakában. És éppen ezt a tudatot tudták a Hold-Föld lények ismét összhangba hozni a világmindenséggel és a világmindenség képmásává tenni. Ha más hatás nem érvényesül, az embernek olyan tudata lett volna, amely mintegy természeti szükségszerűséggel és nem az ő szabad tevékenységeként tükrözte volna a világot megismerési életében. De nem így történt. Az ember fejlődésébe - éppen a Hold kiválása idején - olyan szellemi lények avatkoztak be, akik a maguk hold-természetéből olyan sokat tartottak meg, hogy nem tudtak részt venni a Nap kiválásában, de azoknak a lényeknek a működéséből is ki voltak zárva, akik tevékenységüket a Föld Holdjáról küldtek a Föld felé. Ezek a régi hold-természettel bíró lények bizonyos szabálytalansággal a Földre voltak száműzve. Hiszen éppen Hold-természetükben rejlett az, ami a régi Hold-korszakban fellázadt a Napszellemek ellen és lázadásával az ember számára azzal vált áldásossá, hogy így jutott önálló, szabad tudatállapothoz. A Földre száműzött Hold-lények sajátságos földi fejlődésének az volt a következménye, hogy ellenlábasai lettek azoknak a lényeknek, akik az emberi tudatot a Holdról úgy akarták befolyásolni, hogy az szükségképpen mint megismerési tükör közvetítse a világot. Ami a régi Holdon az embert magasabb rendű állapotba emelte, az ellene szegült annak a rendnek, amely a Föld-fejlődésben lehetségessé vált. Az ellenszegülő hatalmak Hold-természetükből hozták magukkal azt az erőt, amellyel az emberi asztráltestre hatottak, hogy azt - amint ezt már az előbbiekben leírtuk - önállóvá tegyék. Ezt az erőt úgy fejtették ki, hogy az asztráltest- nek - a földi életre vonatkozóan is - bizonyos önállóságot adtak annak a szükségszerű, nem szabad tudatállapotnak az ellensúlyozására, amelyet a Föld Holdjának a lényei idéztek elő. Nehéz köznapi szavakkal kifejezni azt, hogy abban az ősidőben milyen volt az előbb leírt lények hatása az emberre. Ne gondoljuk ezt a hatást olyannak, mint a jelenlegi természeti hatásokat, de olyannak sem, mint amikor egyik ember hat a másikra, amikor szavaival belső tudati erőket ébreszt fel benne úgy, hogy kezd megérteni valamit, vagy indítékot kap valamilyen erénynek vagy az ellenkezőjének a gyakorlására. Ezeknek a Hold-természetű lényeknek a hatása az ősidőkben nem volt természeti, hanem szellemi hatás, mégpedig olyan, amely szellemi módon is működik, s mint szellemi hatás származott át az ember akkori tudatállapotához mérten a magasabb szellemi lényektől az emberre. Ha ezt a folyamatot mint valami természeti hatást képzeljük el, akkor egyáltalán nem értjük igazi lényegét. Ha pedig azt mondjuk, hogy a Hold-természetű lények az emberhez férkőznek, hogy céljaik értelmében „elcsábítva” megnyerjék maguknak, akkor olyan jelképes kifejezést használunk, amely jó mindaddig, amíg tudatában vagyunk jelképességének és világosan tudjuk, hogy a jelkép mögött szellemi valóság van.

A Hold-állapotban visszamaradt szellemi lények hatásának az emberre vonatkozólag kétféle következménye volt. Először is, mivel lehetővé vált, hogy az ember az asztráltestből kiindulva szabályozza a tudati képeket és uralkodjék rajtuk, tudata megszabadult attól a jellegtől, hogy csupán tükörképe a világmindenségnek. Az ember ura lett megismerésének. Másrészt viszont uralmának kiindulópontja éppen az asztráltest lett és az asztráltest felett álló én függőségbe került az asztráltesttel. Ezáltal az ember ki volt téve annak, hogy természetét a jövőben folyton egy alacsonyabb rendű elem befolyásolja, és ezzel élete lesüllyedjen arról a szintről, amelyre a földi Hold-lények őt a világfejlődés folyamán állították. A szabálytalanul fejlődött Holdlények az elkövetkező időben is folyton tovább hatnak az ember természetére. Ezeket a Hold-lényeket, ellentétben azokkal, amelyek a Föld-Holdról a tudatot kozmikus tükörré formálták, de szabad akaratot nem adtak, luciferi szellemeknek nevezhetjük. Ezek megadták az embernek azt a lehetőséget, hogy tudatában szabad tevékenységet fejtsen ki, de egyúttal a tévedésnek és a gonoszságnak a lehetőségét is.

Ezeknek a folyamatoknak az volt a következménye, hogy az embernek más lett a kapcsolata a Nap-szellemekkel, nem olyan, amilyent a földi Hold-lények szántak neki. Ezek tudatának a tükrét úgy akarták kifejleszteni, hogy egész lelki életében a Nap-szellemek hatása legyen az uralkodó. Ezt a folyamatot keresztezte egy másik, amely az ember lényében létrehozta a Napszellemek és a szabálytalan fejlődésű Hold-szellemek hatásának az ellentétét. Ennek az ellentétnek a hatására az ember képtelenné vált arra, hogy a fizikai Naphatásokat felismerje; ezek rejtve maradtak számára a külső világ benyomásai mögött. Az ember asztralitása a külső világ benyomásaival együtt az én hatáskörébe került. Az én eredetileg csak a Formaszellemektől kapott tűzszikrát érezte volna, és alávetette volna magát a külső tűzzel kapcsolatban a Formaszellemek parancsának, most a közvetlenül beléje oltott elemmel hatott a külső hőjelenségekre. Ezáltal vonzást hozott létre saját maga és a földi tűz között, aminek az lett a következménye, hogy az ember jobban belebonyolódott a földi anyagiságba, mint ahogy ez számára rendeltetett. Azelőtt olyan fizikai teste volt, amely főbb részeiben fűzből, levegőből és vízből állt, és a földi szubsztancia csak mint valami árnykép tagozódott hozzá, most a földből való test sűrűbb lett. Azelőtt az ember, mint valami finom organizáltságú lény, inkább csak lebegett a szilárd Föld felett, most le kellett szállnia a „Föld környezetéből” azokra a Föld-területekre, amelyek többé-kevésbé már megszilárdultak. Hogy a szellemi hatásoknak ilyen fizikai hatása lehetett, az azzal magyarázható, hogy ezek a hatások olyanok voltak, amilyeneknek leírtuk őket, ti. nem voltak sem természeti, sem pedig az egyik embertől a másikba átáramló lelki hatások. A lelki hatások nem értek olyan mélyre a testiségbe, mint azok a szellemi erők, amelyekről itt beszéltünk.

És minthogy az ember saját, tévedésnek kitett képzetei szerint vette fel a külvilág hatását - mert olyan vágyak és szenvedélyek szerint élt, amelyekkel nem igazodott a magasabb szellemi hatásokhoz - létrejött a betegség lehetősége. A luciferi hatás külön sajátsága volt, hogy az ember földi életét nem tudta már testnélküli léte folytatásának érezni. Most már olyan földi benyomásokat vett fel, amelyeket a beléje oltott asztrális elemmel tudott átélni és amelyek a fizikai testet pusztító erőkkel kapcsolódtak össze. Ezt földi élete elhalásának érezte. Így jelent meg magával az emberi természettel előidézett „halál”. Ezzel az emberi természet egyik jelentős titkára mutattunk rá: az asztráltestnek a betegséggel és halállal való összefüggésére.

Az emberi élettest számára most sajátos körülmények következtek. A fizikai és asztráltest közé helyezve olyan körülmények közé került, hogy bizonyos vonatkozásban mentesült azoktól a képességektől, amelyeket az ember luciferi hatásra sajátított el. Az élettest egy része a fizikai testen kívül maradt úgy, hogy nem az emberi én, hanem csak a magasabb rendű lények uralkodhattak rajta. Ezek azok a lények voltak, amelyek a Nap kiválásával elhagyták a Földet, hogy egyik fenséges társuk vezetésével más lakóhelyet foglaljanak el. Ha az élettestnek ez a fizikai testen kívüli része együtt maradt volna az asztráltesttel, akkor az ember azokat az érzékfeletti erőket, amelyek azelőtt a birtokában voltak, a saját szolgálatába állította volna és így a luciferi hatást ezekre az erőkre is kiterjesztette volna. Ennek az lett volna a következménye, hogy fokozatosan egészen eloldódott volna a Nap-lényektől, és én-je teljesen földi én-né vált volna. Akkor pedig az történt volna, hogy ez a földi én a fizikai test halálakor, illetve már hanyatlásakor egy másik testbe, egy utód testébe költözött volna anélkül, hogy közben magasabb szellemi lényekhez kapcsolódva testnélküli állapoton ment volna keresztül. Az ember én-jének tudatára jutott volna, de ez csak mint „földi én” lett volna benne tudatos. Ezt hárította el az a folyamat, amely az étertesttel (élettesttel) kapcsolatban játszódott le, és amelyet a földi Hold-lények idéztek elő. Ezáltal a tulajdonképpeni individuális én úgy oldódott el a puszta földi én-től, hogy az ember földi élete során csak részben érezte magát saját énjének, mert egyszersmind azt is érezte, hogy földi énje a generációk során csak folytatása elődei földi én-jének. A lélek földi életében érezte, hogy van valamilyen csoport-én, amely a legtávolabbi ősökig ér és saját magát a csoport tagjának tekintette. Csak a testnélküli állapotban tudta magát az individuális én egyedi lénynek érezni, de ezt a különállást korlátozta az, hogy az énben ott volt a földi tudatra (földi énre) való emlékezés. Ez elhomályosította a szellemi világ észleléséhez szükséges látást, és a szellemi világ a halál és az újabb születés közötti időben is kezdte magát épp úgy fátyollal eltakarni, mint ahogy eltakarja magát a fizikai látás számára a Földön.

Mindazoknak a változásoknak a fizikai kifejeződése, amelyek a szellemi világban játszódtak le azalatt, amíg az emberi fejlődés az előbb leírt körülményeken ment át: a Nap, a Hold és a Föld (tágabb értelemben véve még más égitestek) egymáshoz való viszonyának a folytonos szabályozása volt. Ezeknek a kapcsolatoknak egyik következményét, a nappal és az éjszaka váltakozását, emeljük ki. (Az égitestek mozgását a rajtuk lakó lények szabályozzák. A Föld mozgását, amely a nappal és az éjszaka váltakozását idézi elő, az ember felett álló különböző szellemek egymáshoz való kölcsönös viszonya hozza létre. A Hold mozgása is azért jött létre, hogy amikor a Hold már elvált a Földtől, a Hold Föld körüli forgása következtében a Formaszellemek helyes módon és helyes ritmusban tudjanak a fizikai emberi testre hatni.) Nappal az én és az asztráltest a fizikai és étertestben működött. Éjszaka ez a működés megszűnt.

Ilyenkor az én és az asztráltest kivált a fizikai testből és étertestből és teljesen az Élet fiainak (Angyalok) Tűzszellemeknek (Arkangyalok) a Személyiség szellemeknek (Archai) és a Formaszellemeknek (Exusiai) a világába került. A fizikai és élettestet a Forma szellemeken kívül a Mozgás szellemei, a Bölcsesség szellemei és a Trónok is működési körükbe vonták. Így kijavíthatták azoknak a káros hatásoknak a következményeit, amelyeket nappal az asztráltest tévedései az embernek okoztak.

Az emberek újra elszaporodtak a Földön és az utódokban most már nem volt semmi, ami miatt az emberi lelkek nem testesülhettek volna meg bennük. A földi holderők most úgy működtek, hogy hatásukra az emberi testek alkalmassá váltak az emberi lelkek megtestesülésére és most a Marsra, Jupiterre stb. távozott lelkeket a Földre irányították. Ezzel a generációsorban megszülető minden egyes emberutód számára jutott lélek. Ez így folytatódott hosszú időn át úgy, hogy a lelkek Földre-jövetelének üteme megfelelt a szaporodásnak. Azokban a lelkekben, amelyek a halállal elhagyták testüket, testnélküli állapotukban mintegy emlékezésként megmaradt a földi individualitás utórezgése. Ez az emlékezés úgy működött, hogy ha egy nekik megfelelő test született a Földön, a lélek ismét megtestesült. Az utódok között voltak olyanok, akikben a lelkek először inkarnálódtak és olyanok, akik újratestesült lelkek voltak. A Föld-fejlődés további folyamán azután egyre kevesebb először megjelenő fiatal lélek és egyre több újratestesülő lélek jelent meg. Az emberiség hosszú ideig olyan emberekből állt, akiket a közös csoport-én az elődökhöz kapcsolt. Ezzel szemben az individuális én-élmény erősebb volt a testnélküli állapotban, vagyis a halál és újabb születés között. Azok a lelkek, amelyek az égből először jöttek le, először költöztek emberi testbe, egészen más helyzetben voltak, mint azok, akik már egy vagy több földi életen keresztülmentek. Az először megtestesülő lelkek csak azokat a feltételeket hozták le a fizikai, földi életbe, amelyeknek a magasabb szellemi világban a Földön kívül átélt élmények révén voltak alávetve. A többiek előző életeikben ehhez még maguk is hozzáadtak élményeket. Az először megtestesülő lelkek sorsát csak az új földi viszonyokon kívüli tények határozták meg. Az újratestesülő lelkek sorsának a meghatározásában szerepet játszott az is, amit ők maguk előző életeikben a Földön cselekedtek. Az újra- testesüléssel együtt tehát megjelenik az egyes emberi karma.

Azáltal, hogy a magasabb hatalmak kivonták az élettestet az asztráltest hatása alól, a szaporodási viszonyok sem kerültek az emberi tudat körébe, hanem a szellemi világ uralma alatt álltak. Ha egy emberi léleknek le kellett szállnia a Földre, akkor a földi emberben szaporodási impulzusok jelentkeztek. Az egész folyamatot a földi tudat elől bizonyos mértékig titokzatos homály takarta el.

A földi életben is megvolt annak a következménye, hogy az élettest részben elvált a fizikai testtől: az élettest képességeit a szellemi hatás igen magas fokra tudta emelni; ez úgy jelentkezett a lelki életben, hogy az emlékezés különösen nagy mértékben fejlődött ki. Az önálló logikus gondolkozás ebben az időben csak legelső kezdeményeiben volt meg; viszont az emlékezőképesség szinte határtalan volt. Kifelé ez úgy mutatkozott meg, hogy az embernek minden élőlény működéséről közvetlen érzésbeli megismerése volt. Az életerőket, az állati, de főként a növényi szaporodási erőket a maga szolgálatába tudta állítani. Azt az erőt például, amely a növényt növésre készteti, ki tudta vonni a növényből és fel tudta használni, mint ahogy ma az élettelen természetben, pl. a kőszénben szunnyadó erőt tudjuk kivonni és felhasználni gépek hajtására. (Ez részletesen le van írva az „Atlantiszi elődeink” c. kis füzetemben.)

A luciferi hatás a legkülönbözőbb módon az ember lelki életét is megváltoztatta. Sokféle így létrejött érzést lehetne felsorolni, én csak egyet akarok megemlíteni. A luciferi hatás előtt az emberi lélek a magasabb szellemi lények szándékainak értelmében tevékenykedett. Előre megvolt mindannak a terve, amit el kellett végezni és az emberi tudat - fejlettségi fokának megfelelően - képes volt előre látni, hogy a jövőben a fejlődésnek az előzetes terv szerint hogyan kell lezajlania. Ez a látó tudat megszűnt, amikor a földi észlelés fátyla a magasabb szellemi lények megnyilatkozását eltakarta, és a Nap-lények tulajdonképpeni erői a földi észlelésben elrejtőztek. A jövő bizonytalanná vált és ezzel beleplántálódott a lélekbe a félelemérzés lehetősége. A félelem a tévedés közvetlen következménye. Viszont a luciferi hatás révén az ember függetlenné vált bizonyos erőktől, amelyeknek azelőtt tehetetlenül ki volt szolgáltatva. Most már önállóan tudott határozni. A szabadság a luciferi hatás eredménye. A félelem és hasonló érzések pedig a fejlődésnek csak kísérő jelenségei a szabadság felé vezető úton.

Szellemileg észlelhető, hogyan jött létre a félelem: azokban a földi erőkben, amelyeknek az ember a luciferi hatalmak révén a hatása alá került, más hatalmak is működtek, amelyek már sokkal előbb kerültek szabálytalanul a fejlődés menetébe, mint a luciferiek. Az ember a földi erőkkel együtt ezeknek a hatalmaknak a hatását is felvette magába. Ezek bizonyos érzéseket adtak neki, amelyek nélkülük egészen másképp hatottak volna: a félelem érzéseit. Ezek ahrimáni lényeknek nevezhetők; ők azok, akiket - goethei értelemben - mefisztói lényeknek neveznek.

A luciferi hatás eleinte csak a legelőrehaladottabb embereknél érvényesült, de csakhamar átterjedt a többiekre is. Az előrehaladottak utódai keveredtek a kevésbé előrehaladottak utódaival és így a luciferi erő az utóbbiakra is hatott. De a bolygókról visszatérő lelkek élettesteit nem lehetett úgy megvédeni, mint azokét, akik a Földön maradtak. A Földön maradtak élettestét az a magas lény vette védelmébe, aki vezetője volt a kozmosznak akkor, mikor a Nap elvált a Földtől. Ez a lény mint a Nap vezetője jelenik meg. Vele együtt azok a magasztos szellemek is a Napra költöztek, akik kozmikus fejlődésük eredményeként erre érettek voltak.

Voltak azonban olyan lények is, akik a Nap elválásának idejében még nem érték el ezt a fokot. Ezeknek más színteret kellett keresniük. Ők voltak azok, akiknek a hatására a fizikai föld-organizmus kezdeti közös szubsztanciájából a Jupiter és más bolygók is kiváltak. A Jupiter lett a lakóhelye azoknak a lényeknek, amelyek nem voltak elég érettek ahhoz, hogy a Napra menjenek. A legelőrehaladottabb volt ezek között a Jupiter vezetője. Mint ahogy a Nap-fejlődés vezetője „magasabb én”- jévé lett a Földön maradt emberek utódainak és ezek élettestében hatott, úgy a Jupiter vezetője is, mint „magasabb én” közös tudatként hatotta át azokat az embereket, akik keveredésből származtak; a Földön maradt emberek ugyanis keveredtek azokkal, akik csak a levegőelem idején kerültek a Földre és később a Jupiterre távoztak. A szellemtudomány értelmében ezeket az embereket „Jupiter-emberek”-nek nevezhetjük. Ezek olyan emberutódok voltak, akik abban a régi időben még felvettek emberi lelkeket magukba, de a Föld-fejlődés kezdetén még nem voltak elég érettek arra, hogy a tűzzel érintkezésbe kerüljenek; az emberi és az állati világ között álló lelkek voltak. Voltak azután olyan lények is, amelyek a legmagasabb lény vezetésével a közös kozmikus szubsztanciából lakhelyükként a Marsot választották ki. Ezek hatására - megint csak keveredéssel - az emberek harmadik fajtája jött létre: a „Mars emberek”. (Ez a megismerés magyarázatot ad Naprendszerünk bolygóinak a keletkezésére, mert a Naprendszerünkhöz tartozó összes égitestek a rajtuk lakó lények érettségi foka szerint jöttek létre. Most azonban a kozmikus tagozódás egyes mozzanataira nem térhetünk ki.) Azokat az embereket, akik észlelték, hogy élettestükben maga a magas Napbéli lény van jelen, „Nap emberek”-nek nevezhetjük. Azt a lényt pedig, aki bennük mint „magasabb én” élt, - természetesen a generációkban és nem az egyes emberben, - később, amikor az emberek tudatos megismerésre tettek szert, különböző névvel illeték, a mai ember pedig azt látja benne, aki Krisztusnak a világmindenséghez való viszonyát fejezi ki. Vannak azután még „Szaturnusz- emberek” is; az ő „magasabb én”-jük az a lény lett, akinek még a Nap kiválása előtt kellett társaival együtt az egységes szubsztanciát elhagynia. Ezeknek nemcsak élettestükben, hanem fizikai testükben is volt olyan részük, amely mentes maradt a luciferi hatástól.

Az alacsonyabb rendű fajtához tartozó emberek éterteste nem volt annyira védett, hogy a luciferi princípium hatásának kellőképpen ellen tudott volna állni. Az én bennük lévő tűzszikráját annyira ki tudták használni, hogy környezetükben hatalmas kártékony tüzeket tudtak előidézni. Ennek óriási tűzkatasztrófa lett a következménye. A tüzek a Föld akkori lakott területének nagy részét és ezzel együtt a tévedésbe esett embereket is elpusztították. Az emberek csak egészen kis része tudott a Földnek arra a részére menekülni, amely addig védve volt a káros emberi hatásoktól. Ezek voltak azok, akik részben mentesek maradtak a tévedéstől. Az új emberiség számára különösen megfelelő lakóhely volt az a földterület, amely a mai Atlanti-óceán helyén volt. Ide vonult az emberiség legtisztább, tévedéstől leginkább mentes része; a többi vidékeken az emberek csak szétszórtan laktak. A szellemtudomány értelmében a mai Európa, Afrika és Amerika közötti egykori földterületet „Atlantisz”-nak nevezhetjük. (Az erre vonatkozó irodalom bizonyos módon utal is az emberiség fejlődésének erre az atlantiszi korszakot megelőző korszakára, amelyet a Föld lemúriai korszakának nevezünk. Ezt követte az atlantiszi kor. Azt a korszakot, amelyben a Hold-erők legerősebb hatásukat még nem fejtették ki, hyperboreus korszaknak nevezzük. Ezt megelőzi a Földfejlődés legelső korszaka. A Biblia a luciferi hatást megelőző időt, mint paradicsomi korszakot, a leszállást a Földre, a belebonyolódást a fizikai világba pedig mint a Paradicsomból való kiűzetést írja le.)

Az atlantiszi kontinensen lejátszódó fejlődés a tulajdonképpeni különválás, a Szaturnusz-, Nap-, Jupiter- és Mars-emberekké való különválás időszaka volt. Ezt megelőzően csak a különválás lehetősége fejlődött ki. Az éber és az alvási állapot különválásának az ember lényére vonatkozóan egészen különös következménye volt, és ez elsősorban az atlantiszi emberiségnél jelentkezett. Éjszaka az ember asztrálteste és énje az ember fölött álló lények világában volt, egészen a Személyiség szellemei-ig. Az ember élettestének azzal a részével, amely nem volt a fizikai testhez kötve, az Élet fiai-t (Angyalokat) és a Tűzszellemek-et (Arkangyalokat) tudta észlelni, mert élettestének azzal a részével, amelyet a fizikai test nem hatott át, az alvás alatt is együtt tudott maradni. A Személyiség szellemeit viszont - éppen a luciferi hatás következtében - csak homályosan észlelte. Az Angyalokkal és Arkangyalokkal együtt pedig alvási állapotában a fenti módon láthatóvá váltak előtte azok a lények is, akik a Napon vagy a Holdon maradtak vissza, és ezért a földi létbe nem jöhettek le, hanem a lelki-szellemi világban kellett maradniuk. Az ember a luciferi hatás segítségével azonban fizikai testétől különvált lelki világába vitte őket. Ezzel érintkezésbe került olyan lényekkel, amelyek nagyon csábítóan hatottak rá. Lelki világában még fokozták is a tévedésre való hajlandóságot, főleg azt, amelynek segítségével a növekedési és szaporodási erőkkel élt vissza. Ezek az erők ugyanis - mivel fizikai teste el volt választva étertestétől - hatalma alatt álltak.

Voltak azonban az atlantiszi korban egyes emberek, akiknek megadatott a lehetőség arra, hogy csak a lehető legkisebb mértékben merüljenek bele a fizikai világba. Általuk az addig hátráltató luciferi hatás a további fejlődés eszközévé vált. A luciferi hatás lehetővé tette számukra, hogy a földi dolgokra vonatkozó megismerést előbb fejlesszék ki, mint ahogy az egyébként lehetséges lett volna. Emellett arra is törekedtek, hogy képzetvilágukból a tévedést kiküszöböljék és a szellemi lények eredeti szándékait a világ jelenségeiből fürkésszék ki. Függetlenítették magukat az asztráltestnek csak a fizikai világra irányuló hajlamaitól és vágyaitól, és így egyre jobban megszabadultak azoktól a tévedésektől, amelyeket az ilyen hajlamok és vágyak idéznek elő. Ez olyan állapotokat idézett elő bennük, amelyekben az étertestnek csak azzal a részével észleltek, amely - amint előbb leírtuk - el volt választva a fizikai testtől. Ilyenkor fizikai testük észlelőképessége kialudt, és maga a fizikai test szinte halottá vált. Ha ezt az állapotot elérték, élettestük egészen összekapcsolta őket a Formaszellemek világával, akiktől megtudták, hogy milyen módon vezeti és irányítja őket az a magas lény, akinek a Nap és a Föld szétválásánál vezető szerepe volt, és aki később megadta az embernek Krisztus megismerésének lehetőségét. Akik ezt átélték, beavatottak (iniciáltak) voltak. Mivel azonban az ember individualitása - mint ahogy már leírtuk - a Hold-lények hatókörébe került, rendszerint a beavatottak sem élhették át a Nap-lénnyel való közvetlen találkozást, hanem csak a Hold-lények tükrözésében láthatták Őt; nem a Naplényt magát látták közvetlenül, hanem a visszfényét. A beavatottak lettek a többi ember vezetői, akikkel közölték a látott titkokat. Tanítványokat gyűjtöttek maguk köré, akiket elindítottak a beavatáshoz vezető úton. Annak a megismeréséhez, ami régebben Krisztuson keresztül nyilatkozott meg, csak olyan emberek juthattak, akik a mondottak értelmében a Nap-emberek csoportjához tartoztak. Ezek titkos tudásukat és az ehhez a tudáshoz vezető cselekedeteket azon a helyen ápolták, amelyet Krisztus, vagy Nap-orákulumnak nevezünk. (Orákulumnak nevezzük azt a helyet, ahol a szellemi lények szándékait próbálják meghallani.) A Krisztusról mondottakat csak akkor értjük helyesen, ha meggondoljuk, hogy az érzékfeletti megismerésnek Krisztus földi megjelenését olyan eseménynek kell tekintenie, amelyre, mint a jövőben bekövetkezőre mutattak rá azok, akik számára a Föld-fejlődés értelme már Krisztus földi megjelenése előtt is ismert volt. Helytelen lenne, ha feltételeznénk, hogy ezeknek a „beavatottaknak” olyan kapcsolatuk volt Krisztussal, amely csak Krisztus földre szállásával vált lehetségessé. De prófétai módon megértették, hogy: „akit a Nap-lény ereje megérintett, az látja Krisztust a Föld felé közeledni.”

A Szaturnusz-, Mars- és Jupiter-emberek más orákulumokat létesítettek. Ezeknek az orákulumoknak a beavatottal látásukkal csak azokig a lényekig tudtak emelkedni, akiket mint „magasabb én”-eket élettestükben felismerhettek. Így jött létre a Szaturnusz-, Jupiter- és Mars-bölcsesség követőinek tábora. Ezeken a beavatási módokon kívül volt még beavatási mód olyanok számára is, akik a luciferi hatásból túl sokat vettek fel magukba úgy, hogy nem tudták élettestük akkora részét a fizikai testtől függetleníteni, mint a Nap-emberek. Ezek nem is juthattak a fent leírt szellemi állapotok átélésével a prófétai Krisztus-kinyilatkoztatáshoz. Mivel asztráltestük erősen a luciferi princípium hatása alatt állt, nehezebb előkészítésen kellett keresztülmenniük, és azután a testtől kevésbé független állapotban, mint a többek, nem vált ismertté ugyan előttük a Krisztus-kinyilatkoztatás, de más magas lényeké igen. Voltak olyan lények, amelyek a Nap kiválásakor a Földet elhagyták ugyan, de nem voltak elég fejlettek ahhoz, hogy a Nap-fejlődéssel állandóan lépést tarthattak volna, ezért a Napnak a Földtől való elválása után a Napból saját lakóhelyet választottak le maguknak: a Vénuszt. A Vénusz vezetője az a lény volt, aki a Vénusz-beavatottaknak és követőiknek „magasabb én”-je lett. Hasonlóképpen a Merkúr vezető szelleme is egy másik embercsoport „magasabb én”-je lett. Így jött létre a Vénusz- és Merkúr-orákulum. Az az embercsoport, amely a luciferi hatásból a legtöbbet vette fel magába, csak ahhoz a lényhez tudott felérni, aki társaival együtt legelőször vált ki a Nap-fejlődésből. Ennek a lénynek nincs külön bolygója a kozmikus térben, hanem maga is a Föld környezetében él, amellyel a Napból való visszatérése után újból egyesült. Azokat az embereket, akiknek ez a lény „magasabb én”-je lett, a Vulkán-orákulum követőinek nevezzük. A Vulkán-beavatottak erőteljesebben fordulnak a földi jelenségek felé, mint a többiek. Ők fektették le az alapjait annak, ami később mint tudomány és művészet jött létre. A Merkúr-beavatottak pedig az érzékfelettiségről való tudást alapították meg, és még fokozottabb mértékben tették ugyanezt a Vénusz-beavatottak. A Vulkán-, Merkúr- és Vénusz- beavatottak abban különböztek a Szaturnusz-, Jupiter- és Mars-beavatottaktól, hogy az utóbbiak titkaikat kinyilatkoztatásként, mintegy kész állapotban, felülről kapták meg, a Vulkán-, Merkúr- és Vénusz-beavatottak előtt pedig tudásuk inkább saját gondolatok és eszmék formájában jelent meg. A kettő között vannak a Krisztus-beavatottak, akik a kinyilatkoztatás közvetlen átélése útján megkapják azt a képességet is, hogy titkaikat emberi fogalmak formájába öltöztessék. A Szaturnusz-, Jupiter- és Mars-beavatottak inkább jelképekben kellett hogy kifejezzék magukat; a Krisztus-, Vénusz-, Merkúr- és Vulkán-beavatottak pedig inkább képzetekben tudták közléseiket elmondani.

Ami így az atlantiszi emberiséghez a szellemiségből eljutott, az a beavatottak kerülő útján jutott el hozzá; de az emberiség másik része is különleges képességeket kapott a luciferi princípium révén: magasrendű kozmikus lények jóra változtatták azt, ami egyébként romlást hozhatott volna. Ilyen képesség a beszéd. Az ember azáltal kapta meg a beszéd képességét, hogy fizikaisága megsűrűsödött és élettestének egy része elvált a fizikai testtől. A Hold kiválása utáni időkben az ember úgy érezte, hogy a csoport-én révén fizikai elődjéhez van kötve. Ez a tudat azonban, mely az utódot az elődhöz kötötte, a nemzedékek során át lassankint megszűnt, és a késői utódok belső emlékezése már csak egy nem nagyon régi ősig nyúlt vissza, a korábbi ősökig már nem. Csak az alváshoz hasonló állapotban, - amikor az emberek a szellemi világgal érintkeztek - merült fel emlékezésükben valamelyik ősük, és ők is egynek tartották magukat az emlékezésükben átélt őssel, aki - szerintük - újra megjelent bennük. Ez egyfajta újratestesülési eszme volt és az utolsó atlantiszi időkben jelent meg. Az újratestesülés igazi eszméjét csak a beavatottak iskoláiban ismerhette meg az ember. A beavatottak testtől független állapotban látták, hogyan halad az emberi lélek megtestesülésről megtestesülésre, és egyedül ők közölhették erről az igazat tanítványaikkal.

Az ember fizikai alakja ebben az ősrégi múltban még nagyon elütött a maitól és nagymértékben a lelki tulajdonságok kifejeződése volt. Az ember még finomabb, puhább anyagokból állt, mint később. Ami ma szilárd, az puha, hajlékony, és alakuló-képes volt. Az inkább lelki, szellemi embernek ebben az időben finom, mozgékony és kifejező a testi felépítettsége, a szellemileg kevésbé fejlettnek durva, mozdulatlan, és kevéssé alakítható. A lelki fejlettség összehúzta a test részeit, az emberi alak kicsi maradt; a lelki visszamaradottság és a fizikaiságba (érzékiségbe) való belebonyolódottság óriás-nagyságban fejeződött ki. Mialatt az ember a növekedési időszakban volt, a test - jelenlegi képzeteink számára meseszerű, fantasztikus módon - aszerint formálódott, ami a lélekben lejátszódott. A szenvedélyek, hajlamok, ösztönök romlottságával együtt járt az ember fizikai voltának óriásivá való növekedése. A jelenlegi fizikai emberalak az atlantiszi ember összehúzódása, megsűrűsödése és megszilárdulása következtében jött létre. Az atlantiszi időben az ember hű képmása volt lelki mivoltának. Az atlantiszi fejlődés folyamataiban rejlő okok vezettek azután az Atlantisz utáni ember kialakulásához, akinek fizikai alakja szilárd volt és a lelki tulajdonságoktól csak kevéssé függött. (Az állatvilág a maga formáiban sokkal régebben sűrűsödött meg a Földön, mint az ember.)

Azoknak a törvényeknek az érvényességét, amelyek alapján a természeti világok formái jelenleg kialakulnak, nem szabad kiterjesztenünk a távoli múltra.

Az atlantiszi fejlődés közepe táján az emberiségben egyre jobban érvényesült egy bizonyos vészterhes folyamat. A beavatottak titkait gondosan meg kellett volna őrizni azok elől, akik nem tisztították meg erre való előkészülettel asztráltestüket a tévedéstől. Ha azután az ilyen emberek beletekintenek a titkos ismeretekbe, azokba a törvényekbe, amelyek szerint a magasabb lények a természeti erőket kormányozzák, akkor ezeket eltévelyedett szükségleteik és szenvedélyeik szolgálatába állítják. A veszélyt növelte az, hogy az emberek - amint már leírtuk - olyan alacsonyrendű szellemi lények világába kerültek, akik a Föld-fejlődésnek - mivel nem tudtak benne részt venni - ellene szegültek. Ezek egyvégtében azzal befolyásolták az embert, hogy olyan irányú érdeklődést sugalmaztak neki, amelynek az érvényesítése valójában az emberiség üdve ellen irányult. Még megvolt ugyanis az embernek az a képessége, hogy az állat- és növényvilág növekedési és szaporodási erejét a maga szolgálatába állítsa.

Az alacsonyrendű szellemi lények kísértésének nemcsak az átlagember esett áldozatul, hanem a beavatottak egy része is. Ezek az előbb említett érzékfeletti erőket annak a szolgálatába állították, ami az emberiség fejlődésével szembeszegült, és ehhez társakat kerestek maguknak azoknak a köréből, akik nem voltak beavatottak és akik a természetben működő természetfelettiség titkait a legalacsonyabb rendű értelemben használták fel. Ennek a következményeként az emberiség nagy romlásba jutott. A romlottság mindjobban elterjedt. És mert a talajuktól elszakított és önállóan felhasznált növekedési és szaporodási erők titokzatos összefüggésben vannak bizonyos olyan erőkkel, amelyek a vízben és a levegőben működnek, az emberi tettek óriási romlást hozó természeti hatalmakat szabadítottak fel. Ennek az lett a következménye, hogy az atlantiszi földrészt fokozatosan levegő- és vízkatasztrófa pusztította el. Az atlantiszi embereknek - ha a viharokban nem pusztultak el - ki kellett vándorolniuk. Ezek a viharok új arculatot adtak a Földnek. Egyrészt Európa, Ázsia, Afrika, másrészt Amerika vette fel fokozatosan mai alakját. Nagy vándorlásokban vonultak az emberek ezekre a földrészekre. A mi szempontunkból azok a vándorlások fontosak, amelyek Atlantiszról Kelet felé irányultak. Európába, Ázsiába, Afrikába lassankint betelepültek az atlantisziak utódai. Különböző népek ütötték itt fel tanyájukat; és a különböző népek különböző fejlettségi és romlottsági fokon álltak. Velük vándoroltak a beavatottak, az orákulumtitkok őrzői is. Ezek bizonyos vidékeken kultikus helyeket alapítottak és itt a Jupiter-, Vénusz- stb. kultuszt jó vagy rossz értelemben ápolták. Különösen rossz hatása volt a Vulkán-titkok elárulásának, mert a Vulkán-hívők tekintetüket leginkább a földi dolgokra irányították. Ez az árulás az emberiséget olyan lényektől tette függővé, akik korábbi fejlődésük eredményeként elutasítóan álltak szemben mindazzal, ami a Nap és a Föld szétválása következtében kialakult szellemi világból jött. Ezek a lények az így kifejlődött adottságuknak megfelelően éppen abban az elemben működtek, amely az emberben azáltal alakult ki, hogy fizikai világbeli észleletei mögött a szellemiség elrejtőzött. Ezeknek a lényeknek nagy hatása volt a földi emberre, ami abban nyilvánult meg, hogy az emberben egyre jobban elveszett az a képesség, amellyel a szellemet érezte.

Mivel ezekben az időkben az emberi fizikai test nagysága, formája és alakuló képessége nagymértékben a lelki tulajdonságoktól függött, az árulás következménye az emberi nemben ilyen irányú változásokat is előidézett. Ahol az emberek romlottsága különösen abban jutott kifejezésre, hogy az érzékfeletti erőket alacsonyabb rendű hajlamaik, vágyaik és szenvedélyeik szolgálatába állították, ott rossz alakú, nagyságban és formában furcsa emberi alakok születtek; ezek azonban az atlantiszi koron túl nem tudtak fennmaradni, kihaltak. Az Atlantisz utáni emberiség fizikailag azokból az atlantiszi elődökből alakult ki, akiknek testi alakja annyira megkeményedett, hogy nem követte a már természetellenessé vált lelki erőket.

Az atlantiszi fejlődésnek volt egy olyan időszaka, amikor a Földben és a Föld körül uralkodó törvények eredményeként éppen azok a feltételek érvényesültek, amelyek mellett az ember alakjának meg kellett szilárdulnia. Azok az emberi fajok, amelyek ez előtt az időszak előtt szilárdultak meg, még sokáig szaporodtak ugyan, de lassankint a bennük megtestesülő lelkek számára szűknek bizonyultak és így ki kellett halniuk. Néhány ilyen faj azonban fennmaradt az Atlantisz utáni időkben is, sőt az eléggé mozgékonyak változott formában nagyon soká maradtak fenn. Az előbb leírt időszak után is alakuló-képesnek megmaradt formák olyan lelkek számára adtak testet, amelyekre nagy mértékben hatott a misztérium-árulás. Ezek gyors kihalásra voltak ítélve.

Az atlantiszi időszak közepétől kezdve az emberi fejlődésben olyan lények jutottak érvényre, amelyek arra törekedtek, hogy az ember ne szellemi módon élje bele magát a fizikai világba. Ez a hatás olyan mértékűvé fokozódott, hogy a fizikai világ igazi alakja helyett az ember előtt káprázatok, agyrémek, illúziók jelentek meg. Nem csak a luciferi hatásnak volt kitéve az ember, hanem az előbb említett más lények hatásának is. Ezeknek a vezetőjét, mivel később a perzsa kultúrában ezt a nevet kapta: Ahrimánnak nevezzük. (Mefisztó ugyanez a lény.) Az ahrimáni lények működésének eredménye volt az is, hogy az ember a halál után olyan hatalmak uralma alá került, amelyek hatására ott is a fizikai viszonyok felé fordult. Egyre jobban elvesztette azt a képességét, hogy szabadon szemlélje a szellemi világ folyamatait. Szükségképpen úgy érezte, hogy Ahrimán hatalmában van, és bizonyos mértékig ki van zárva a szellemi világgal való közösségből.

Különösen nagy jelentősége volt annak az orákulumhelynek, amely az általános hanyatlásban a régi kultuszt a legtisztábban őrizte meg. Ez a Krisztus-orákulumokhoz tartozott és ezért nemcsak magának Krisztusnak a titkát tudta megőrizni, hanem a többi orákulum titkait is; mert a legmagasztosabb Napszellem megnyilatkozásában a Szaturnusz, Jupiter stb. vezetője is megnyilatkozott. A Nap-orákulumban ismerték annak a titkát, hogyan lehet egy emberben olyan élettestet létrehozni, mint amilyen élettestük a Jupiter, Merkúr stb. legnagyobb beavatottjainak volt. Megvoltak az eszközeik (ezekről az eszközökről itt nem beszélünk) amelyekkel a régi beavatottaktól származó legjobb élettestek lenyomatát megőrizték és később arra alkalmas emberekbe plántálták. Ilyen folyamatok lejátszódtak az asztráltest vonatkozásában is, ezeket a Vénusz-, Merkúr- és Vulkán-beavatottak hajtották végre.

Egy bizonyos időben a Krisztus-beavatottak vezetője úgy látta, hogy néhány társával együtt magára maradt. Ezekkel a Krisztus-beavatott a világ titkait csak igen korlátozott mértékben tudta közölni, mert természeti adottságként a legkevésbé kapták meg a fizikai és élettest szétválásának a lehetőségét. Ebben az időben az ilyen emberek voltak egyáltalán a legalkalmasabbak az emberiség haladásának az elősegítésére. Ezek egyre kevésbé jutottak élményekhez az alvási állapot alatt; a szellemi világ mindjobban bezárult előttük, és ezért semmit sem értettek meg abból, ami a régi időkben megnyilatkozott akkor, amikor az ember nem fizikai testében, hanem csak élettestében volt. A Krisztus-orákulum vezetőjének a közvetlen környezetében lévő emberek olyan értelemben voltak a legelőrehaladottabbak, hogy az élettestnek az a része, amely azelőtt a fizikai testtől el volt választva, a fizikai testtel egyesült. Ez az egyesítés az atlantiszi földrész és általában a Föld megváltozásának következményeként fokozatosan az egész emberiségben bekövetkezett. A fizikai és étertest (élettest) egyre jobban fedték egymást. Ezáltal elveszett az azelőtti határtalan emlékezőképesség, és megkezdődött a gondolati élet. Az étertestnek a fizikai testtel összekapcsolt része a fizikai agyvelőt a gondolkozás tulajdonképpeni eszközévé változtatta és az ember tulajdonképpen csak ettől az időponttól érzi úgy, hogy énje fizikai testében van. Ekkor ébred csak fel az éntudat. Egyelőre ez csak az emberiség igen kis részénél, elsősorban a Krisztus-orákulum vezetőjének társainál következik be. A többi, Európában, Ázsiában és Afrikában szétszóródott emberiség a legkülönbözőbb mértékben őrizte meg a régi tudatállapotok maradványait. Ezért ezek közvetlenül tapasztalták az érzékfeletti világot.

A Krisztus-beavatott társainak rendkívül fejlett értelmük volt, de az akkori emberek közül nekik volt legkevésbé érzékfeletti tapasztalásuk. A Krisztus-beavatott nyugatról keletre, Belső-Ázsia egy bizonyos területére vonult velük. Lehetőleg meg akarta óvni őket attól, hogy a kevésbé fejlett tudatú emberekkel érintkezésbe kerüljenek; a számára nyilvánvaló titkok értelmében nevelte őket, különösen utódaikat. Így alakított ki egy olyan embercsoportot, amely szívébe a Krisztus-beavatás titkainak megfelelő impulzusokat vette fel. Ebből a csoportból választotta ki azt a hét legjobbat, akiknek az életteste és asztrálteste a hét legjobb atlantiszi beavatott élettest-lenyomatának felelt meg. Így nevelte fel a Krisztus-, Szaturnusz-, Jupiter- stb. beavatott egy-egy utódját. Ez a hét beavatott lett a tanítója és vezetője azoknak az embereknek, akik az Atlantisz utáni időkben Ázsia déli részein, főként Indiában telepedtek le. Mivel ezek a nagy tanítók tulajdonképpen szellemi elődeik élettestének másával voltak felruházva, az asztráltestükben lévő saját munkájukkal elért tudás és megismerés nem ért fel ahhoz, ami élettestük által nyilatkozott meg. Hogy ezek a megnyilatkozások megszólalhassanak, saját tudásukat és megismerésüket el kellett hallgattatniuk. Akkor bennük és általuk azok a magas lények szólaltak meg, akik szellemi elődeikhez is szóltak. Egyébként - kivéve azt az időt, amikor ezek a magasrendű lények szóltak általuk - olyan mértékű értelmi és szívbeli műveltségük volt, amilyent maguk szereztek meg maguknak.

Indiában akkor egy olyan emberfajta élt, amely a szellemi világot tapasztaló atlantiszi lelkiállapotból főként a szellemi világra való eleven emlékezést őrizte meg. Sokan közülük szívükben és lelkükben erősen vonzódtak az érzékfeletti világhoz. A sors bölcs vezetése által ennek az emberfajtának, amely az atlantiszi népesség legjobb elemeitől származott, a fő része Dél-Ázsiába került. Ezen a fő részen kívül más részek más időkben vándoroltak el. A Krisztus-beavatott a Dél-Ázsiába vándorolt embertömeg fölé tanítókul az ő hét tanítványát rendelte, akik aztán ennek a népnek törvényeiket és bölcsességüket adták. Az ős-indiaiak között voltak olyanok, akiknek csak kis előkészítés kellett ahhoz, hogy az érzékfeletti világ megfigyeléséhez vezető alig elszunnyadt képességeket felelevenítsék magukban; mert az érzékfeletti világ utáni vágy tulajdonképpen alaphangulata volt az indiai lelkeknek: úgy érezték, hogy ebben a világban volt az ember ősi otthona, hogy innen került ki abba a világba, amely a külső, fizikai szemléletet és az ehhez kötött értelmet adja. Az érzékfeletti világot tartották az igazinak, a fizikait pedig az emberi észlelés által adott ámításnak, illúziónak (majának). Minden eszközzel arra törekedtek, hogy be tudjanak tekinteni az igazi világba. Az illuzórikus fizikai világ nem érdekelte őket, vagy csak annyiban, amennyiben az fátyolként takarja el az érzékfeletti világot. Az ilyen emberek fölött azután nagy hatalma volt annak az erőnek, amely a hét nagy tanítóból áradt ki. Ami általuk megnyilatkozott, az mélyen beleivódott az indiai lélekbe. És mivel a nagy tanítóktól átvett élet- és asztráltestek magasrendű erőket adtak nekik, mágikusan hatottak tanítványaikra. Tulajdonképpen nem is tanítottak, hanem valamiféle érzékfeletti bölcsességtől teljesen áthatott kultúra keletkezett. Ami az indiaiak bölcs könyveiben - a Védákban - van, nem adja vissza eredeti alakjában azt a magasrendű bölcsességet, amelyet a legrégibb időkben a nagy tanítók ápoltak, hanem ennek csak gyenge utóhangját. Csak a régi időkbe visszanéző szellemi látás talál az írott ősi bölcsesség mögött egy íratlant. Ennek az ősi bölcsességnek különösen kiemelkedő vonása, hogy az atlantiszi idők különböző orákulum-bölcsességei harmonikus összhangban voltak. Mert bár a nagy tanítók mindegyike csak egy orákulum-bölcsességet tudott közvetíteni, a bölcsesség különböző oldalai tökéletes harmóniában egyesültek, mert mögöttük a Krisztus-beavatás prófétai alapbölcsessége állt. Az a tanító, aki a Krisztus-beavatott szellemi utóda volt, nem tudta azt adni, amit a Krisztus-beavatott maga képes volt az ősi bölcsességből felfedni. A nagy Krisztus-beavatott a fejlődés hátterében maradt. Magas hivatalát egyelőre egyetlen Atlantisz utáni emberre sem tudta átruházni. A hét nagy indiai tanító

Krisztus-beavatottja abban különbözött tőle, hogy ő a Krisztus-titok látását tökéletesen át tudta dolgozni emberi képzetekké, az indiai Krisztus-beavatott pedig ennek a titoknak csak a visszfényét és csak jelképekkel és jelekkel tudta ábrázolni; mert emberi módon felépített képzetalkotása nem ért fel ehhez a titokhoz. Az érzékfeletti világ megismerése, amelyből a régi atlantiszi orákulumban csak egyes részeket lehetett közölni, a hét tanító együttműködéséből nagy bölcsesség-képben rajzolódott ki. Megmutatkoztak a kozmikus világ nagy vezető-princípiumai és halványan utaltak a nagy Napszellemre, a rejtettre, aki azok fölött trónol, akik a hét tanítón keresztül nyilatkoztak meg.

Az itt „ős-indiaiak”-nak nevezettek nem azonosak azokkal, akiket általában így neveznek. Külső dokumentumok nincsenek abból az időből, amelyről beszélünk; az indusoknak nevezett nép a történelemnek azon a fejlődési fokán állt, amely csak nagy sokára alakult ki az itt leírt idők után. Tudjuk, hogy volt egy Atlantisz utáni első korszak, amelyben az előbb említett „indiai” kultúra volt az uralkodó; azután következett a második Atlantisz utáni korszak, amelyben az a kultúra volt uralkodó, amelyet a továbbiakban ős-perzsa kultúrának fogunk nevezni és még később fejlődött ki az egyiptomi-káldeai kultúra, amelyről szintén még beszélünk majd. A második és harmadik Atlantisz utáni korszak idején az „ősi” India második és harmadik korszakát élte. Erre a harmadik korszakra vonatkozik az, amit általában az ősi Indiáról írnak. Az itt közölteket tehát nem szabad arra az „ősi Indiára” vonatkoztatni, amelyről egyébként beszélni szoktak.

Az ős-indiai kultúra másik alapvonása a későbbi kasztokra tagozódás. Az indiaiak utódai voltak a különböző emberfajokhoz, Szaturnusz-, Jupiter- stb. emberekhez tartozó atlantisziaknak. Az érzékfeletti tanításból tudták, hogy a lélek nem véletlenül születik ebbe vagy abba a kasztba, hanem hogy ezt ő maga határozta meg. Az érzékfeletti tan megértését megkönnyítették azzal, hogy sok emberben elevenné tudták tenni az ősökre való belső emlékezést, amely azonban igen könnyen téves reinkarnációs eszméhez is vezethetett. Az atlantiszi korban csak a beavatottak útján, a legrégibb indiai korban pedig csak a nagy tanítókkal való közvetlen érintkezés útján juthatott el az ember az újratestesülés igazi eszméjéhez. A fent említett téves reinkarnációs eszme az elképzelhető legnagyobb mértékben azoknál a népeknél terjedt el, amelyek Atlantisz elsüllyedése miatt Európában, Ázsiában és Afrikában telepedtek le. És mert az atlantiszi fejlődés során tévútra tért beavatottak ezt a titkot is közölték erre éretlen emberekkel, ezek egyre jobban összetévesztették az igazi eszmét a tévessel, mert volt még bizonyos derengő szellemi látásuk, amely az atlantiszi idők örökségeként megmaradt számukra. Az atlantisziak alvás alatt a szellemi világba jutottak, utódaik pedig az alvás és ébrenlét közötti abnormális közbülső állapotban élték át a szellemi világot; ilyenkor képek jelentek meg előttük abból az időből, amelyhez elődeik tartoztak és magukat olyan emberek újratestesülésének tartották, akik abban az időben éltek. Az újratestesülésről a beavatottak igazi eszméivel ellentétes tanokat terjesztettek el az egész Földön.

Az Atlantisz pusztulásának kezdete óta nyugatról keletre irányuló hosszantartó vándorlásoknak az lett az eredménye, hogy elő-ázsiai területeken telepedett le az a népcsoport, amelynek utódait a történelem perzsa népnek és a perzsa néppel rokon törzseknek ismeri. Az érzékfeletti megismerésnek sokkal régebbre kell visszanyúlnia, mint a történelemben szereplő népek kora. Most a későbbi perzsák igen korai elődeiről beszélünk, akik az Atlantisz utáni fejlődés második - az indiai után következő - nagy kultúrkorszakát alapították meg. A második korszak népeinek más feladata volt, mint az indiaiaknak. Vágyaikkal és hajlamaikkal nemcsak az érzékfeletti világ felé fordultak, adottságaik a fizikai világ felé irányították őket. Megszerették a Földet; becsülték azt, amit az ember a Földön és a Föld erői által meg tudott szerezni. Amit mint hadi nép végrehajtottak, és amit mint a Föld kincseinek megszerzéséhez szükséges eszközt feltaláltak, az kapcsolatban van lényüknek ezzel a sajátosságával. Őket nem az a veszély fenyegette, hogy az érzékfelettiségre vágyódás teljesen eltéríti őket az „illúziótól”, a fizikai világtól, hanem inkább az, hogy a fizikaiak iránti érzékük miatt egészen elveszíthetik a lelki kapcsolatot az érzékfeletti világgal. A régi Atlantiszból áttelepült orákulumhelyek jellege is megfelelt az általános népi jellegnek. Az orákulumhelyeken azok közül az erők közül - amelyeket egykor az érzékfeletti világban átélt élményekkel szereztek, és amelyeknek bizonyos alsóbb rendű formáin még uralkodni tudtak - csak azt ápolták, amely a természet jelenségeit az ember személyes érdekeinek a szolgálatába állította. Ennek a régi népnek még nagy hatalma volt azok felett a természeti erők felett, amelyek később visszahúzódtak az emberi akarat hatóköréből. Az orákulumok őrzői uralkodtak a tűzzel és más elemekkel összefüggő belső erőkön. Mágusoknak mondhatók. Amit a régi időkből érzékfeletti megismerésként és erőként megőriztek, az természetesen az ősi múlt emberi képességeihez mérten már gyenge valami volt, de mégis a legkülönbözőbb formát vette fel azoknak a nemes művészeknek a műveitől kezdve, akik csak az emberiség javát tartották szem előtt, egészen a legalacsonyabb rendű megnyilatkozásokig. Ezekben az emberekben a luciferi hatás egészen különös módon érvényesült: összefüggésbe hozta őket mindazzal, ami az embert eltérítette azoknak a magasabb lényeknek a szándékaitól, akik eredetileg a luciferi hatás nélkül, egyedül irányították volna az emberiség további fejlődését. És a nép tagjai közül még azok is, akik a már előbb vázolt, sem ébrenlétnek, sem alvásnak nem nevezhető közbülső tudatállapottal, a szellemi látás állapotával voltak megáldva, még azok is nagyon vonzódtak a szellemi világ alacsonyrendű lényeihez. Ennek a népnek olyan impulzust kellett adni, amely szembeszegül ezekkel a jellembeli tulajdonságokkal. Ugyanabból a forrásból, ahonnan az ős-indiai szellemi élet származott, a Nap-orákulum titkainak az őrzőjétől kapott vezetőt.

Az ős-perzsa szellemi kultúra vezetőjét, akit a Naporákulum őrzője ennek a népnek adott, a történelem által ismert Zarathusztra vagy Zoroaster névvel illethetjük. Csak hangsúlyoznunk kell, hogy ez a valaki nem abban az időben élt, amelybe a történelem ennek a névnek a viselőjét helyezi, hanem sokkal régebbi időben. Mi nem a külső történelmi kutatás, hanem a szellemtudomány alapján beszélünk. És aki a Zarathusztra név hordozójával kapcsolatban későbbi időre gondol, az a szellemtudománnyal való megegyezést úgy találja meg, hogy az első, a nagy Zarathusztra utódját látja benne, aki felvette az ő nevét és az ő tanának értelmében működött.

Az az impulzus, amelyet Zarathusztra a népének adott, a következőképpen jellemezhető: Zarathusztra rámutatott arra, hogy a fizikai világ nem olyan szellemnélküli világ, mint amilyennek akkor látja az ember, ha csak a luciferi hatásnak adja át magát. Az ember a luciferi hatásnak köszönheti személyes önállóságát és szabadságérzését, de ennek úgy kell benne hatnia, hogy harmóniában legyen a Luciferrel ellentétes szellemiséggel. Az ős-perzsa népnél az volt a fontos, hogy elevenen tartsa a Luciferrel ellentétes szellemi lények iránti érzékét. Mivel hajlama a fizikai világ felé vitte, az a veszély fenyegette, hogy teljesen összeolvad a luciferi princípiummal. Zarathusztra a Nap-orákulum őrzője révén olyan beavatást kapott, hogy ennek eredményeként a magasrendű Nap-lények megnyilatkozásában részesülhetett. Iskolázása következtében különleges tudatállapotba tudott jutni. Ilyenkor látta a Nap-lények vezetőjét, aki az emberi élettestet, - ahogyan már leírtuk - védelmébe vette. Tudta, hogy ez a lény irányítja az emberi fejlődést, és hogy csak egy bizonyos időpontban szállhat le a kozmikus térről a Földre. Ehhez az szükséges, hogy ugyanúgy élhessen egy ember asztráltestében, mint ahogyan a luciferi hatás óta élt az élettestben. Ehhez meg kellett jelennie egy embernek, aki az asztráltestet visszaváltoztatta és megint arra a fokra emelte, amelyet az asztráltest - Lucifer működése nélkül - egy bizonyos más időpontban ért volna el. (Atlantisz közepén) Ha Lucifer nem jött volna, az ember előbb emelkedett volna ugyanerre a fokra, de a személyes önállóság és a szabadság lehetősége nélkül. Most viszont éppen ezekkel a tulajdonságokkal kellett ezt a magas fokot elérnie. Zarathusztra „látó” állapotában előre látta, hogy a jövőben lehetséges lesz az emberiség fejlődésében annak a valakinek az eljövetele, akinek ehhez a nagy feladathoz megfelelő asztrálteste lesz. De azt is tudta Zarathusztra, hogy a szellemi naperők nem találhatók a Földön, csak szellemi látással észlelhetők a Nap szellemi részében. Ő képes volt látni ezeket az erőket, ha „látó” tekintetét a Napra irányította. És megismertette népével azokat az erőket, amelyek előbb csak a szellemi világban voltak megtalálhatók, de később majd leszállnak a Földre. Ez volt a nagy Nap vagy Fényszellem (Nap-aura, Ahura-mazdao, Ormuzd) hírüladása. Ez a Napszellem úgy nyilatkozott meg Zarathusztrának és követőinek, hogy ő az a szellem, aki arculatát a szellemi világból az ember felé fordítja és az emberiségben a jövőt előkészíti. Az a szellemiség, akit Zarathusztra mint Fényszellemet adott hírül, a földi megjelenése előtti Krisztusra utal. Ezzel szemben Ahrimánt (Angra mainju) olyan hatalomként írja le, aki az emberi lelki életet megrontja - ha az egyoldalúan átadja magát neki. Ez a hatalom nem más, mint akit már fentebb jellemeztünk, és aki a Vulkán-titkok elárulása óta különösképpen uralomra jutott a Földön. Zarathusztra a Fényszellemen kívül hírül adta még azokat a szellemi lényeket is, akik a szellemi látó előtt a Fényszellem társaiként jelennek meg és ellentétei a kísértőknek. A kísértők pedig azok előtt jelentek meg, akikben még megvolt az atlantiszi időkből maradt szellemi látás meg nem tisztított maradványa. Az ős-perzsa nép számára világossá kellett tenni, hogy az emberi lélekben, - mivel működésével és törekvésével a fizikai világ felé fordul, - harcot vívnak egymással a Fényszellem és annak ellenfelei; világossá kellett tenni, hogy az ember hogyan háríthatja el a kísértét, aki le akarja rántani a mélybe, és hogyan érheti el, hogy a kísértő hatását a Fényszellem jóra fordítsa.

Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak azoknál a népeknél alakult ki, amelyek a vándorlások során végül Elő-Ázsiában és Észak-Afrikában telepedtek le. Tehát egyrészt Kaldeában, Babilóniában, Asszíriában, másrészt pedig Egyiptomban. Ezeknél a népeknél a fizikai világ iránti érzék másképpen alakult, mint az ős-perzsáknál. Ezek sokkal többet vettek fel abból a szellemi adottságból, amely az utolsó atlantiszi idők óta kifejlődött gondolkozási és értelmi képességnek az alapja. Hiszen éppen az Atlantisz-utáni emberiség feladata volt, hogy lelki képességeket fejlesszen ki azokból a gondolkozási és érzésbeli erőkből, amelyeket nem közvetlenül a szellemi világ kelt életre, hanem úgy jönnek létre, hogy az ember szemléli a fizikai világot, beleéli magát és munkálkodik rajta.

Az Atlantisz utáni ember missziójának kell tekinteni, hogy a fizikai világot ezekkel az emberi képességekkel hódítsa meg. Ez a hódítás fokról-fokra halad. Bár a régi Indiában az embert lelki beállítottsága már a fizikai világ felé fordítja, de még illúziónak látja a fizikai világot és szelleme az érzékfeletti világ felé fordul. Ezzel ellentétben az ős-perzsa nép már arra törekszik, hogy meghódítsa a fizikai világot. De ezt még nagyrészt azokkal a lelki erőkkel próbálja elérni, amelyek örökségként maradtak a régi időkből, amikor az ember még közvetlenül tudott feljutni az érzékfeletti világba. A harmadik kultúrkorszak népeiben a lélek már nagyrészt elvesztette érzékfeletti képességeit; a fizikai környezetben kellett kutatnia a szellemiség megnyilatkozását és a fizikai világból származó kultúreszközök feltalálásával kellett továbbfejlesztenie magát. A fizikai világ mögött levő szellemiség törvényeinek a kikutatásával jöttek létre az emberi tudományok; és hogy a fizikai világ erőit megismerték és feldolgozták, ebből származott az emberi technika és művészi munka és annak eszközei.

A káld-babioni népek emberének a fizikai környezet a maga világával, hegyeivel, tengereivel, levegőjével és vizeivel az ezek mögött levő hatalmak szellemi tetteinek a megnyilatkozása volt, és ő igyekezett ezek törvényeit megismerni. Az egyiptomi számára a föld munkaterület; amelyet átadtak neki, hogy saját értelmi képességével az emberi erő lenyomatává változtassa. Atlantiszból főként a Merkúr-orákulumból származó orákulumokat vitték át, de voltak mások is: pl. Vénusz-orákulumok. Abba a szellemiségbe, amelyet Egyiptomban az orákulumhelyek ápoltak új kultúrcsíra került. Ezt a csírát az a nagy vezető ültette el, aki iskolázásával a perzsa Zarathusztra-titkok ismeretét szerezte meg. Ez a nagy Zarathusztra egyik tanítványának az újratestesült megjelenése volt. (Történelmi névre utalva nevezzük őt Hermésznek.) Mivel ismerte a Zarathusztra-titkokat, megtalálta a helyes utat az egyiptomi nép vezetéséhez. Ez a nép a földi életben, a születés és halál között, érdeklődését úgy irányította a fizikai világ felé, hogy bár a közvetlenül mögötte lévő szellemi világot csak korlátozott mértékben tudta látni, de felismerte abban a világban ennek a világnak a törvényeit. Így a szellemi világról azt tanították, hogy itt a Földön az ember nem élheti át, de a halál után, a testtől megszabadulva az ember azoknak a szellemeknek a világában él, akik a halál előtt a fizikai világban képmásukban jelennek meg. Hermész azt tanította: ha az ember erőit a szellemi hatalmak szándéka szerint használja fel a Földön, képessé teszi magát arra, hogy a halál után ezekkel a hatalmakkal egyesüljön. És azok, akik a legtevékenyebben működtek így a születés és halál közötti időben, a magasságos Nap-lénnyel, Ozirisszel egyesülnek. Ennek a kultúráramlatnak a káld-babiloni vonalán az ember érdeklődése erősebben hajlott a fizikaiak felé, mint Egyiptomban. Kaldeában, Babilonban kikutatták a fizikai világ törvényeit és a fizikai képmásoktól feltekintettek a szellemi ősképekre; de a nép sokféle vonatkozásban megmaradt a fizikaiságban. A csillag szelleme helyett maga a csillag, más szellemi lények helyett azok földi képmása került előtérbe. Csak a vezetők jutottak el az érzékfeletti világ törvényeinek, az érzékfeletti és a fizikai világ együttműködésének tulajdonképpeni mélyebb megismeréséhez. Kaldeában és Babilonban nagyobb volt az ellentét a beavatott megismerése és a nép eltévelyedett hite között, mint bárhol másutt.

Egészen más viszonyok voltak Dél-Európa és Nyugat-Ázsia vidékein, ahol az Atlantisz utáni negyedik kultúra virágzott ki. Ezt a kultúrát görög-rómainak nevezhetjük. Dél-Európába és Nyugat-Ázsiába a régebbi világ legkülönbözőbb vidékein élő emberek ivadékai áramlottak egybe. Orákulumaikban általában az atlantiszi orákulumok életét élték. Voltak köztük olyanok, akik természeti adottságként örökölték a régi szellemi látást és olyanok, akik iskolázással aránylag könnyen tudták azt megszerezni. Bizonyos helyeken egyrészt a régi beavatottak hagyományait őrizték, másrészt itt léptek föl a beavatottak követői és neveltek tanítványokat, akik a szellemi látás' magas fokára tudtak emelkedni. A negyedik kultúra népeinek hajlamuk volt arra, hogy a fizikai világban egy olyan területet építsenek ki, amely a fizikaiakban a szellemiséget tökéletes formában fejezi ki.

Sok minden más mellett a görög művészet is ennek a következménye. Csak nézzük meg szellemi szemünkkel a görög templomot és látjuk, hogy az ember a fizikai anyag megmunkálásával a csodálatos műremek minden részét a szellem kifejeződésévé tette. A görög templom a „szellem háza”! Formáiban észlelhető az, amit egyébként csak a szellemi látó szellemi szeme láthat. A Zeusz- (vagy Jupiter) templom úgy épült, hogy fizikai szemünk számára méltó burka annak, amit a Zeusz- vagy Jupiter-beavatott szellemi szemével látott. És így van ez az egész görög művészettel. A beavatottak bölcsessége titokzatos utakon áramlott a költőkbe, művészekbe, gondolkodókba. A régi görög filozófusok világnézeti építményében a beavatottak titkait fogalmak és eszmék formájában találjuk meg. A szellemi élet hatása, az ázsiai és afrikai beavatóhelyek titka beleáradt a görög-latin népekbe és vezetőikbe. A nagy indiai tanítók, Zarathusztra társai, Hermész követői tanítványokat neveltek. Ezek vagy követőik beavatóhelyeket létesítettek, ahol a régi bölcsességek új formában éledtek fel. Ezek az ókor misztériumai. A tanítványokat itt előkészítették, hogy azután olyan tudatállapotba emeljék őket, amelyben beláthattak a szellemi világba. (Az ókor misztériumairól részletesebb leírás Das Christentum als mystische Tatsache” c. könyvemben található és beszélünk majd még róluk könyvem utolsó fejezeteiben.)

Ezekről a beavatóhelyekről áramlott a bölcsesség azokhoz, akik Kis-Ázsiában, Görögországban, Itáliában a szellemi titkokat ápolták. (A görög világban fontos beavatóhelyek születtek: az orphikus és az eleusisi misztériumok. Püthagorasz iskolájában még élt az ősi idők nagy bölcsességének és a bölcsesség elsajátítási módszerének az utóhatása. Püthagorasz nagy utazásai során beavatást szerzett a legkülönbözőbb misztériumok titkaiba.)

Az Atlantisz utáni időben az ember születés és halál közötti élete hatással volt a halál utáni, testnélküli állapotra is. Minél inkább fordult az ember érdeklődése a fizikai világ felé, annál nagyobb volt annak a lehetősége, hogy Ahrimán a földi élet során befészkelje magát a lélekbe és azután hatalmát kiterjessze a halál utáni állapotra is. A régi India népeinél volt még a legcsekélyebb ez a veszély, mert a földi élet során a fizikai világot illúziónak érezték. Ezzel a halál után kivonták magukat Ahrimán hatalma alól. Annál nagyobb volt ez a veszély az ős-perzsa népeknél, mert a születés és halál közötti életben érdeklődésüket a fizikai világra irányították. Ahrimán erősen behálózta volna őket, ha Zarathusztra nyomatékosan rá nem mutatott volna arra, hogy a fizikai világ mögött a fényszellemek világa van. Amilyen mértékben ennek a kultúrának az emberei felvették magukba a zarathusztrai képzetvilágot, olyan mértékben hárították el maguktól Ahrimán kísértését a földi élet és az új földi életet előkészítő halál utáni élet vonatkozásában. A földi életben Ahrimán oda vezeti az embert, hogy a fizikai létet tekintse az egyedülinek és ezzel egészen elzárja magát attól, hogy a szellemi világba betekinthessen. A szellemi világban pedig Ahrimán hatására teljesen magányos lesz és egészen önmaga felé fordul. Az olyan emberek, akiken a halálban Ahrimán uralkodik, önző emberekként születnek újra.

A szellemtudomány leírhatja a halál és születés közötti életet úgy, hogy az ahrimáni hatást már bizonyos mértékig legyőzöttnek tekinti. Így írja le a szerző az első fejezetekben és más írásaiban is. Mert így kell leírni és ezzel szemléltetővé tenni azt, amit az ember - ha megszerezte a dolgok tiszta látásához szükséges képességet - ebben a létformában átélhet. Hogy az egyes ember milyen mértékben éli át a valóságot, az attól függ, hogy mennyire győzte le az ahrimáni hatást. Az ember egyre jobban közeledik ahhoz, amivé a szellemi világban válhat. Hogy amivé az ember válhat, azt hogyan akadályozzák másféle hatások az emberiség fejlődési menetének szemlélése közben, ezt pontosan szemügyre kell vennünk.

Az egyiptomiaknál Hermész gondoskodott arról, hogy az emberek a földi életben előkészüljenek a Fény szellemével való együttlétre. Mivel azonban a születés és halál között az emberek érdeklődésük iránya miatt a fizikaiak fátyolén már alig láttak keresztül, a halál után is homályossá vált a lélek szellemi látása. A fényvilág észlelése erőtlen, homályos maradt. - A szellemi világ halál utáni elhomályosulása azoknál érte el a tetőfokát, akik a görög-latin kultúrában élő testekből mentek át a testnélküli állapotba. Földi életükben a fizikai lét ápolásával törődtek és ezzel önmagukat arra ítélték, hogy a halál után árnyékéletet éljenek. A görög ember a halál utáni életet árnyék-életnek érezte és nem üres szóbeszéd, hanem az igazság átélésén alapszik, amikor a hős, aki nagyon szerette a világot, azt mondja: „Inkább legyek koldus a földön, mint király az árnyak világában.” A fizikai világhoz való ragaszkodás még határozottabban nyilatkozott meg azoknál az ázsiai népeknél, amelyek nem a szellemi ősképeket, hanem csak a fizikai képmásokat imádták. A görög-latin kultúrkorszakban az emberiség nagy része ilyen volt. Látható, hogy az embernek éppen Atlantisz utáni missziója, vagyis a fizikai világ meghódítása által kellett elidegenednie a szellemi világtól. Így függ össze szükségképpen a nagyság a hanyatlással. - A misztériumokban az ember szellemi világgal való kapcsolatát ápolták. Beavatottjaik különleges lelkiállapotban fel tudták venni a szellemi világ megnyilatkozását. Ezek a beavatottak többé-kevésbé utódai voltak az atlantiszi orákulumok őrzőinek. Megnyilatkozott előttük az, amit egyébként eltakart Lucifer és Ahrimán működése.

Lucifer eltakarta az ember elől a szellemi világból azt, ami az emberi asztráltestbe az atlantiszi idők közepéig áramlott, az ő közreműködése nélkül. Ha az élettest nem lett volna részben elválasztva a fizikai testtől, az ember a szellemi világnak ezt a területét mint valami belső lelki megnyilatkozást önmagában tudta volna átélni. A luciferi hatás miatt erre csak különleges lelkiállapotban volt képes; ilyenkor a szellemi világ asztrális formában jelent meg előtte. A szellemi világ lényei olyan alakokon keresztül nyilatkoztak meg, amelyek a magasabb emberi természetnek csak egyes részeit és ezeken a különleges szellemi erőik asztrálisan látható képmásait viselték magukon. Emberfeletti lények nyilatkoztak így meg. Miután Ahrimán elkezdett hatni, ehhez a beavatáshoz még egy másik is járult. Ahrimán eltakarta a szellemi világból mindazt, ami a fizikai észlelés mögött jelent volna meg, ha Atlantisz közepétől kezdve ő nem hatott volna a világban. Hogy a beavatottak előtt ez megnyilatkozott, azt annak köszönhették, hogy mindazokat a képességeket, amelyeket az ember azóta elért, a beavatottak lelkükben erőteljesebben gyakorolták, mint amennyire az csak a fizikai lét benyomásainak a felvételéhez lett volna szükséges. Ezáltal megnyilatkoztak számukra a természeti erők mögött lévő szellemi hatalmak és beszélni tudtak ezekről a természet mögött működő szellemi lényekről. Megnyilatkozott számukra azoknak az erőknek a teremtő hatalma, amelyek az ember alatt álló természetben működnek. A misztérium-titkok egyik részének a tartalma az volt, ami a Szaturnusz, Nap és régi Hold korszakától kezdve tovább hatott és az ember fizikai testét, élettestét, asztráltestét, valamint az ásványi, növényi és állati világot hozta létre. Ahrimán ezen a misztériumon tartotta a kezét. A misztérium-titkok egy másik részében az nyilatkozott meg, ami az érzőlélek, értelmi-lélek és tudati lélek kifejlődéséhez vezetett. Azt azonban még csak jósolni tudták a misztériumok, hogy az idők folyamán megjelenik egy olyan ember, akinek asztráltestében - Lucifer ellenére - az étertesten keresztül és a rendes tudatállapotban, a Napszellem fényvilága tudatossá válik. Ennek az embernek olyan fizikai teste kell hogy legyen, amely előtt nyilvánvaló a szellemi világban mindaz, amit Ahrimán el tud takarni; még a fizikai halál is. A fizikai halál semmit sem tud változtatni az ő életén, nem lehet hatalma fölötte. Egy ilyen emberben az én úgy jelenik meg, hogy fizikai életében egyúttal benne van a teljes szellemi élet is; a Fényszellem hordozója, akihez a beavatott különleges tudatállapotban kétféleképpen tud felemelkedni: vagy az ember felett levő szellemiségen vagy a természeti hatalmakon keresztül. Amennyiben a misztérium-beavatottak megjósolták, hogy egy ilyen ember meg fog jelenni, Krisztus prófétái voltak.

Az izraelita nép, amely az elő-ázsiai népek tulajdonságait öröklés útján, az egyiptomiak tanításait pedig nevelés útján kapta meg, adta ennek a missziónak kiemelkedő prófétáját: Mózest. Mózes olyan sokat vett fel magába e beavatásból, hogy ennek eredményeként, különleges lelkiállapotában, megnyilatkozott előtte az a lény, aki egykor a Föld szabályszerű fejlődésének idején, a Holdon működve az emberi tudat kialakítását vállalta magára. A villámlásban és mennydörgésben Mózes nemcsak a fizikai jelenséget látta, hanem ennek a szellemnek a megnyilatkozását is. És mivel a misztérium-titkok másik fajtája is hatott lelkére, asztrális látással észlelte az én által emberivé váló emberfeletti princípiumot. Így nyilatkozott meg Mózesnek az a lény akinek két irányból kellett eljönnie, hogy az én legmagasabb formáját jelenítse meg.

Krisztussal emberi alakban jelent meg az a nagy földi mintakép, amelyet a magas Naplény készített elő. Az Ő megjelenésével minden misztérium-bölcsességnek bizonyos vonatkozásban új formát kellett öltenie. Azelőtt a misztérium-bölcsességnek kizárólag az volt a célja, hogy az embert olyan lelki állapotba helyezze, amelyben a Föld-fejlődés szféráján kívül láthatja a Napszellem világát; most az embert képessé kellett tennie arra, hogy az emberré lett Krisztust felismerje és Krisztusból, az összes bölcsességek középpontjából értse meg a természeti és a szellemi világot.

Krisztus az emberiség tanítójaként életének abban a pillanatában lépett fel, amikor asztráltestében megvolt mindaz, amit a luciferi hatás eltakarhat az ember elől. Ettől a pillanattól kezdve az ember földi fejlődésébe beleoltódott az a képesség, hogy felvegye a fizikai földi cél fokozatos eléréséhez szükséges bölcsességet. Abban a pillanatban, amikor a Golgotai Misztérium bekövetkezett, beleoltódott az emberiségbe az a másik képesség is, amellyel Ahrimán hatását jóra tudja fordítani. Most már az életből magával viheti az ember a halál kapuján át azt az erőt, amely megszabadítja őt a szellemi világbeli magányosságtól. A palesztinai esemény nemcsak a fizikai emberiség fejlődésének a középpontja, hanem középpontja azoknak a világoknak is, amelyekhez az ember tartozik. És amikor a Golgotai Misztérium megtörtént, amikor Krisztus a kereszthalált elszenvedte, akkor megjelent abban a világban, amelyben a lelkek a halál után élnek és megfékezte Ahrimán hatalmát. Ebben a pillanatban az „árnyékvilágon” - így nevezték a görögök - átcikázott a szellemi villám és megmutatta az itt élő lényeknek, hogy az „árnyékvilágba” megint eljön a fény. Amit a Golgotai Misztérium a fizikai világnak hozott, az fényét belevetítette a szellemi világba is.

Az Atlantisz utáni fejlődés a Golgotai Misztériumig a fizikai világ számára emelkedést, a szellemi világ számára pedig hanyatlást jelentett. Mindaz, ami a fizikai világba áramlott, abból származott, ami már ősidőktől fogva megvolt a szellemi világban; a Krisztus-esemény óta azok, akik fel tudnak emelkedni a krisztusi titokhoz, életük eredményét a fizikai világból átvihetik magukkal a szellemi világba, de ez innen visszaáramlik a fizikai-földi világba, azáltal, hogy az emberek újratestesülésükkor magukkal hozzák azt, amit a szellemi világban, a halál és az újabb születés között, a Krisztusimpulzusból felvettek magukba.

Ami Krisztus megjelenésével az emberiség fejlődésébe áramlott, az olyan benne, mint a mag. A mag csak lassan érik meg. Ennek az új bölcsességnek a mélységeiből csak igen kevés áramlott eddig a fizikai életbe, amely a keresztény fejlődésének még csak a kezdeténél tart. A kereszténység a Krisztus megjelenése óta eltelt korszakokban mindig csak annyit tudott saját belső mivoltából megnyilatkoztatni, amennyit az emberek, a népek magukba, képzetvilágukba fel tudtak venni. Az a forma, amelyben ez a megismerés először jelent meg, átfogó életideálnak nevezhető. Mint ilyen ideál, szemben áll az Atlantisz után kialakult életformákkal. Fentebb leírtuk, hogy az emberi fejlődés milyen körülmények között zajlott le attól az időtől kezdve, hogy Lemuriában a Föld újra benépesült. Ennek megfelelően az embereket lelkileg azoktól a különböző lényektől származtatjuk, akik más világokból jöttek, és a régi lemuriaiak testi utódaiban testesültek meg. A különböző emberi fajok ennek a ténynek a következményei. És a megtestesült lelkeknek karmájuknál fogva a legkülönbözőbb érdekeik voltak. Amíg ez érvényesült, nem is létezhetett az „általános emberi” mint ideál. Az emberiség egységes volt, de az addigi Föld-fejlődés elkülönüléshez vezetett. A Krisztus-fogalommal olyan ideál jelent meg, amely szemben áll minden elkülönüléssel, mert a keresztény emberben, a magasztos Naplény ereje él, amely minden emberi én ősi alapja. Az izraelita nép még népnek, az egyes ember a nép tagjának érezte magát. És amikor - egyelőre csak gondolatilag - felfogták, hogy Krisztus-Jézusban az az ember-ideál él, akihez az elkülönülés feltételei nem érnek fel, akkor vált a kereszténység az átfogó testvériesség ideáljává. Az összes érdekeken és rokoni vonatkozásokon felülemelkedve érezték, hogy az összes ember legbensőbb énje közös eredetű. (A földi ősök mellett megjelenik minden ember közös atyja. „Én és az Atya egyek vagyunk.”)

A Krisztus utáni negyedik, ötödik és hatodik században játszódott le Európában annak a kultúrkorszaknak az előkészítése, amely a 15. századdal kezdődött és amelyben még ma is élünk. Ez a korszak váltja fel fokozatosan a negyedik, vagyis a görög-latin korszakot. A mai kor az Atlantisz utáni ötödik korszak. Impulzushordozó népei különböző vándorlások és a legkülönfélébb sorsok átélésével tették magukat erre alkalmassá; utódai voltak azoknak az atlantisziaknak, akiket a közben lezajló négy kultúrperiódus szinte érintetlenül hagyott. Ezek a népek nem jutottak el fejlődésükben azokra a területekre, amelyekben a négy kultúra gyökerezett, hanem a maguk módján folytatták az atlantiszi kultúrákat. Voltak közöttük sokan olyanok, akik az öröklött régi tompa szellemi látást - ezt a már előbb említett ébrenlét és alvás közötti állapotot - nagymértékben megtartották. Ezek saját élményeik alapján ismerték a szellemi világot és társaiknak el tudták mondani, hogy ott mi történik. Így keletkezett a szellemi lényekről és történésekről szóló elbeszélések egész világa. A népek mese- és monda-kincse eredetileg ilyen szellemi élményeken alapult. Mert sok embernek a tompa szellemi látása csak nem is olyan régen szűnt meg. Voltak olyanok is, akik ugyan a szellemi látást elvesztették, de a fizikai világ átéléséhez szükséges képességeket mégis a szellemi látás élményeinek megfelelő érzések szerint fejlesztették ki. És az atlantiszi orákulumoknak is voltak itt követői. Mindenütt voltak misztériumok. Csakhogy ezekben a misztériumokban főként azokkal a beavatási titkokkal foglalkoztak, amelyek az Ahrimán által elzárt szellemi világot nyilatkoztatták meg. Itt a természeti erők mögött álló szellemi hatalmakat ismertették. Az európai népek mitológiájában megvannak a maradványai annak, amit ezeknek a misztériumoknak a beavatottai közöltek. Ezekben a mitológiákban a másik misztérium-titok is megvan, csak sokkal kevésbé tökéletes alakban, mint a déli és keleti misztériumokban. Az érzékfeletti lényeket Európában is ismerték, de úgy látták, hogy folytonos harcban állnak Lucifer társaival. És bár hírül adták a Fényistent, de olyannak, akiről nem lehetett feltételezni, hogy le fogja győzni Lucifert. Ezekbe a misztériumokba is belevilágított az eljövendő Krisztus alakja. Megjósolták róla, hogy az Ő világa fogja felváltani a másik Fényisten világát. (Az istenek alkonyáról szóló összes mondáknak az eredete ezekben az európai misztériumokban keresendő.) Ezek a különböző hatások az ötödik kultúrkorszak emberében lelki meghasonlást okoztak ami ma is megvan és az élet legkülönbözőbb jelenségeiben meg is nyilatkozik. A lélek a szellemiséggel való kapcsolatát nem őrizte meg a régi időkből olyan intenzíven, hogy a szellemi és fizikai világ összefüggését meg tudta volna tartani. A szellemiséggel való kapcsolatát csak érzései révén és nem az érzékfeletti világ közvetlen látása révén tartotta meg. Tekintete egyre inkább a fizikai világ és a fizikai világ fölötti uralom felé fordult. Az Atlantisz utolsó idejében felébredő értelmi erők, mindazok az erők, amelyeknek az agy az eszköze, a fizikai világ felé fordulás jegyében, a fizikai világ megismerésének és a fölötte való uralkodásnak a jegyében fejlődtek ki. Mintegy két világ alakult ki az emberi lélekben: az egyik a fizikai lét felé fordul, a másik a szellemiség felé, hogy azt érzéssel hassa át anélkül, hogy látná. A léleknek ez a kettéhasadása adottságként már megvolt, amikor a krisztusi tan Európa területeire jutott. Ezt a szellemi hatást az emberek felvették szívükbe, áthatották vele érzéseiket, de nem tudtak hidat verni szellemiséggel áthatott érzéseik és az érzékeléshez kötött értelmük fizikai létben szerzett ismeretei között. Amit ma külső tudomány és szellemi megismerés közötti ellentétnek ismerünk, csak következménye ennek a ténynek. A keresztény misztika (Eckhardt, Tauler stb.) annak következménye, hogy a kereszténység áthatotta az érzéseket. A fizikai világra irányított tudomány és ennek az életben elért eredményei a lelki adottság másik oldalának következményei. A külső materiális kultúra területén elért vívmányok a lelki adottságok szétválásának köszönhetők. Azok a képességek, amelyeknek az agy az eszköze, egyoldalúan a fizikai élet felé fordultak és úgy fokozódtak, hogy lehetővé tették a mai tudományt, technikát stb. Ez a materiális kultúra csak az európai népeknél alakulhatott ki, mert az európai népek azoknak az atlantiszi ember-elődöknek az utódai, akik a fizikai világ iránti vonzódást csak egy bizonyos érettségi fokon alakították képességgé. Azelőtt ezt a vonzódást szunnyadni hagyták lelkükben és az atlantiszi szellemi látás örökségéből meg a beavatottak közléseiből éltek. Miközben tehát a szellemi kultúrát külsőleg teljesen uralták ezek a hatások, az emberekben lassan kifejlődött az érzék az iránt, hogy materiálisán uralkodjanak a világon.

De már dereng a hatodik Atlantisz utáni kultúra hajnala, mert aminek az emberiség fejlődésében egy bizonyos időben be kell következnie, az lassan érik meg az előző időkben. Amit ma már kezdeti fokon megtehetünk az az, hogy megtalálhatjuk azt a fonalat, amely az emberi lélek két pólusát, a materiális kultúrát és a szellemi világ átélését összeköti. Ehhez az a szükséges, hogy egyrészt megértsük a szellemi látás eredményeit, másrészt felismerjük a fizikai világ élményeiben és megfigyeléseiben a szellem megnyilatkozását. A hatodik kultúrkorszak teljesen kifejleszti majd a kettő közötti harmóniát. - Ezzel fejtegetéseinkben eljutottunk arra a pontra, ahol áttérhetünk a múlt szemléléséről a jövő szemlélésére; de jobb, ha ezt megelőzően még a magasabb világok megismerésével és a beavatással foglalkozunk. Ebből azután magától adódik következő könyvünk rövid áttekintése, amennyiben ezt a könyv keretei lehetővé teszik.