Ezeknek az előadásoknak az a célja, hogy képzetet alkossunk magunknak a Krisztus-eseményről, amennyiben ez összefügg a maga történelmi megjelenésével, vagyis Krisztus megnyilatkozásával a Názáreti Jézus személyében. Ezzel a kérdéssel a szellemi élet olyan sok más kérdése függ össze, hogy éppen témaválasztásunk révén a szellemtudománynak és a szellemtudomány missziójának messzi területeire nyerhetünk majd betekintést. E mellett a szellemtudománynak a mai szellemi élettel kapcsolatos jelentőségét is, éppen témánkkal kapcsolatban, megtárgyalhatjuk. De alkalmunk lesz arra is, hogy megismerjük a vallás igazi tartalmát, és amit ilyen tartalomként az emberiség egésze megkapott, megismerjük a szellemi élet mélyebb forrásaihoz való viszonyában, megismerjük azt, amit az okkult források, a szellemtudomány forrásai mondani tudnak nekünk mindarról, ami minden vallási és világszemléleti törekvés alapját képezi. Egyes kérdések, amelyeket meg kell beszélnünk, látszólag messze esnek témánktól, végül azonban minden fő feladatunk megoldásához vezet majd.

Amit ezzel jeleztünk, mindjárt pontosabban ki is fejthetjük, ha - abból a célból, hogy egyrészt megértsük jelenkori vallási életünket, másrészt a lelki életünkön belüli szellemtudományos elmélyülésünket - rövid pillantást vetünk a vallásos elemek, mind pedig az okkult, a szellemi elemek az utóbbi évszázadokban végbement alakulására. Az utóbbi évszázadokban az európai szellemi életben két irányzattal találkozunk, amelyek a legszélsőségesebb módon alakították ki egyrészt a Jézus-princípiumot, a maga túlhajtott formájában, másrészt a Krisztus-princípiumot, de ezt nem túlhajtottan, hanem a leggondosabban, a leglelkiismeretesebben. Ha az utolsó századoknak ezt a két áramlatát szemügyre vesszük, a Jézus-princípium túlhajtott formájában az utolsó századok szellemi életének nagy eltévelyedését, veszélyes eltévelyedését láthatjuk, a másik oldalon viszont azt az igen jelentős mozgalmat, amely mindenütt a helyes utakat keresi, gondosan kerülve e tévelygéseket. Tehát már az ilyen megítélés szerint is két egymástól teljesen különböző szellemi mozgalommal van dolgunk, amelyek közül az egyiket a súlyos eltévelyedések közé, a másikat viszont az igazságra való legkomolyabb törekvések közé kell sorolnunk. Az egyik mozgalom, amely a keresztény szellemtudományos szemlélet szempontjából mégis csak kell, hogy érdekeljen, és amelyről bizonyos vonatkozásban, mint rendkívül veszélyes eltévelyedésről lehet beszélni, az a mozgalom, amelyet a külső, exoterikus életben jezsuitizmusnak hívnak. A jezsuitizmusban, mint említettük, a Jézus-princípium veszélyes eltúlzása jelentkezik. Az a mozgalom viszont, amely Európában évszázadok óta, mint a rózsakeresztes mozgalom működik, egy bensőséges, az igazság útjait mindenütt gondosan kutató Krisztus-mozgalom. Amióta a jezsuita irányzat Európában elterjedt, a külső életben mindig sokat beszéltek erről a mozgalomról, és ezért szükséges, hogy azt, aki a szellemi életet a maga mélyebb forrásainál akarja tanulmányozni, érdekelje, mennyiben veszélyes „túlhajtása a Jézus-princípiumnak" a jezsuitizmus. Ha a jezsuitizmus valódi jellegzetessé - gét meg akarjuk ismerni, előbb bizonyos vonatkozásban meg kell ismerkednünk azzal, hogyan is nyilatkozik meg praktikusan a mi életünkben, exoterikusan is, minden fejlődés három fő princípiuma, amelyek a különböző világszemléletekben a legkülönbözőbb módokon nyilatkoznak meg. Ma nem akarunk még foglalkozni ennek a minden élet és fejlődés alapját képező három áramlatnak a mélyebb jelentésével és jellemzésével, egyelőre úgy vesszük szemügyre őket, amint a külső szemlélet számára megjelennek.

Itt van mindenekelőtt az, amit lelkiéletünknek nevezhetünk, amennyiben ez megismerési életünket is jelenti. Bármit mondunk is egyébként az egyoldalú megismerés absztraktsága ellen, az egyoldalú igazságra való törekvés ellen, bármit mondunk is egyes tudományos, filozófiai, teozófiai törekvések élettől idegen volta ellen, aki őszintén tisztázza magában, hogy mit akar, és mit tud akarni, az tudja, hogy amit a „megismerés" szóval kifejez, mégis csak az ember lelki életének legmélyebben gyökerező törekvéseihez tartozik. Mert akár a gondolkodás útján keressük a megismerést, akár inkább érzéseink, érzés világunk útján: a megismerés mindig afelől tájékoztat, ami bennünket a világban körülvesz, és ugyanakkor saját magunkról is, úgy, hogy azt kell mondanunk, hogy akár megelégszünk lelkivilágunk legegyszerűbb élményeinek a megismerésével, akár a lét titkainak a legbonyolultabb vizsgálatába bocsátkozunk, a megismerés mindenképpen életünk legjelentősebb kérdése. Mert alapjában véve a megismerés révén alkotunk magunknak képet a világról, a világban lévő dolgokról, amelyek végül is bennünket éltetnek, és amelyekből egész lelki mivoltunk táplálkozik. Már a legegyszerűbb észlelés is, de általában egész érzékelésünk, a megismerés körébe tartozik, de ide tartoznak a fogalmakról és eszmékről alkotott legmagasztosabb absztrakciók is. És a megismerés körébe tartozik az is, ami lelkünk mélyén arra késztet bennünket, hogy, mondjuk, a szépet és csúnyát megkülönböztessük. Mert ha bizonyos értelemben igaz is, hogy az ízlésről nem lehet vitatkozni, mégis a megismeréshez tartozik az is, ha valaki egy ízlésbeli ítéletet kialakít magában, és ennek alapján meg tudja különböztetni a szépet és a csúnyát. És morális impulzusainkat is, azt, ami arra késztet, hogy a jót tegyük, a rosszat pedig kerüljük, mint morális eszmét kell érzékelnünk, mint annak megismerését, vagy az arra való érzésbeli ösztönzést, hogy ezt tegyük, azt ne tegyük. Még az is, amit „lelkiismeretnek" nevezünk, ha mégoly bizonytalan impulzusokat tartalmaz is, ahhoz tartozik, amit a „megismerés" szóval jelölünk. Röviden, mindaz, ami tudatos bennünk, vagyis a világ, akár a maja, akár a valóság világa, a világ, amelyben tudatosan élünk, mindaz, ami számunkra tudatos, benne van abban, amit szellemi vonatkozásban „megismerési életünk" alatt értünk.

De e mellett el kell ismernünk, hogy mintegy ennek a szellemi életnek a felszíne alatt, amelyet megismeréssel átfogunk, még valami más is van, hogy lelkiéletünk, már a mindennapi élet vonatkozásában is, sok mindent mutat, ami nem tartozik tudatos életünkhöz. Itt mindjárt utalhatunk arra, hogy reggel, amikor felébredünk, lelkiéletünket az alvásból mindig megerősödve és felfrissítve mintegy újra megszüljük. Az alvásban, a tudattalanságban tehát életünk számára nyerünk valamit, ami nem tartozik megismerésünk, tudatos életünk világába, ahol lelkünk sokkal inkább a tudatos sík alatt dolgozik. De nappali életünkre vonatkozóan is el kell ismernünk, hogy ösztönök, titkos erők hajtanak bennünket, amelyek habár hullámaikat feldobják a tudat világába, de mégis a tudat alatt dolgoznak, és élik ki magukat. Akkor vesszük észre ezeket, hogy a tudat alatt dolgoznak, amikor feltörnek arra a felszínre, amely tudatos életünket elválasztja a tudattalan életünktől. És alapjában véve morális életünk is ennek a tudattalan lelki elemek a létezését mutatja. Mert amikor morális életünkben ez vagy az az eszmény megszületik bennünk, csak egy kevés önismeretre van szükségünk annak belátásához, hogy ezek az eszmények lelki életünkben születnek meg ugyan, de korántsem tudjuk mindig, hogyan függenek össze a lét mélyebb kérdéseivel, de úgy is mondhatjuk: hogyan függenek össze ezek a mi nagy morális eszményeink Isten akaratával, amelyben végül is gyökerezniük kell. Valóban úgy van, hogy kíméletünk a maga egészében azzal hasonlítható össze, ami a tenger mélyében lejátszódik. A lelkiéletnek ezek a tengeri mélységei feldobják hullámaikat a felszínre, és ami így a levegő világában - amelyhez normális tudatú életünket hasonlíthatjuk - feldobódik, az merül fel tudatunkban, megismerésünkben. De végül is egész tudatos életünk egy tudattalan lelkiéletben gyökerezik.

Alapjában véve az emberiség egész fejlődését csak akkor érthetjük meg, ha elismerjük egy ilyen tudattalan lelkiélet létezését. Mert mi mást jelent a szellemi élet minden előrejutása, mint azt, hogy a tudattalan lelkiéletből felhozzuk azt, ami a felszín alatt már régóta él, de csak akkor ölt alakot, amikor onnan felhozzuk. Ez történik például, amikor egy találmány eszméje felfedezés formájában jelenik meg. A tudattalan lelkiéletet tehát, amely éppúgy él bennünk, mint a tudatos, lelki életünk második elemének kell tekintenünk.

Ha ezt a tudattalan lelki életünket bizonyos vonatkozásban egyelőre ismeretlennek - de nem megismerhetetlennek - vesszük, akkor még egy harmadik dolgot kell ezzel szembeállítanunk. Ez a harmadik dolog a külső, exoterikus megfigyelés számára is minden további nélkül adódik, ha meggondoljuk a következőket. Ha érzékszerveinkkel, értelmünkkel, vagy akár más szellemi képességünkkel a külvilág felé fordulunk, sok mindent ismerhetünk meg. De ha pontosabban utána gondolunk, be kell látnunk, hogy minden megismerésünk mögött, minden a világgal kapcsolatban szerzett ismeretünk mögött még valamilyen rejtett világ is van, amely bár nem megismerhetetlen, de amelyről minden időben, mint valami még ismeretlenről beszéltek. És ez a még nem megismert valami, ami az ismert dolgok felülete alatt él, mégpedig az ásvány-, a növény- és az állatvilágban, ez ugyanúgy tartozik a külső természethez, mint ahogy hozzánk is. Annyiban tartozik hozzánk is, amennyiben mi magunk, fizikai organizmusunkba felvesszük a külvilág anyagait és erőit, és feldolgozzuk azokat. És amennyiben ezzel a természet egy darabját vesszük magunkhoz, annyiban a természet ismeretien részének egy darabját is magunkhoz vesszük. Abban a világban tehát, amelyben élünk, háromfélét kell megkülönböztetünk: tudatos lelkiéletünket, vagyis azt, ami megjelenik tudatunkban; a tudatunk küszöbe alatt lévő tudattalan lelkiéletünket, és végül azt, ami mint ismeretlen természeti élet, és ugyanakkor, mint maga az ismeretlen emberi élet, mint a természeti lét egy darabja bennünk él.

Ez a hármasság közvetlenül adódik a világ helyes megfigyeléséből. Ha már most eltekintünk az össze dogmatikus megállapításoktól, az összes filozófiai, vagy teozófiai hagyományoktól, amennyiben ezek fogalmi meghatározásokba öltözve jelennek meg, vagy sémákban fejeződnek ki, és feltesszük a kérdést: hogyan is fejezte ki minden időkben az emberi szellem azt, hogy ez a hármasság nemcsak az ő környezetében, hanem az egész világon - amelyhez ő maga is tartozik - mindenütt megvan, akkor azt kell válaszolnunk, hogy az ember ezt úgy fejezte ki, hogy ami a tudat síkján jelentkezik, azt Szellemnek nevezte, azt viszont, ami a tudattalan lelkiéletben működik, és csak feldobja hullámait ebből a tudattalan lelkiéletből, Fiúnak, vagy Logosz- nak. Azt pedig, ami egyrészt a természethez tartozik, amennyiben az egyelőre még ismeretien, másrészt saját magunk egy részéhez is, mégpedig ahhoz, amely a természettel rokon, ezt az emberi szellem - érezve, hogy ez a másik kettővel szemben a harmadik princípium - Atya-princípiumnak nevezte. Emellett természetesen a Szellem-, a Fiú- és az Atya-princípiummal kapcsolatban más alkalmakkor elmondott egyéb megkülönböztetések is érvényesek, és éppúgy megvan a jogosultságuk azoknak a megkülönböztetéseknek is, amelyeket egyes világszemléletek tesznek. Mégis azt mondhatjuk, hogy ennek a megkülönböztetésnek a legnépszerűbb megfogalmazása abból adódik, amit ezzel a jellemzéssel kapunk.

Tegyük fel már most a kérdést: hogyan tudjuk a legjobban jellemezni az átmenetet a között, ami a Szellemhez tartozik, tehát közvetlenül tudatos lelkiéletünkre hat, és a tudattalan lelkiélet között, amely a Fiú-princípiumhoz tartozik? Ezt az átmenetet akkor figyelhetjük meg a legjobban, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az ember mindennapi lelkiéletébe - tehát tudatába - tudattalan világából tisztán és világosan azok az elemek játszanak bele, amelyeket - a gondolkodási és érzés-elemekkel ellentétben - akarati elemeknek kell neveznünk. Ehhez csak helyesen kell interpretálnunk a bibliai mondást: „a szellem kész", amivel arra történik utalás, hogy mindaz a szellem területéhez tartozik, amit a tudat átfog - „de a test erőtlen", ami alatt mindazt kell értenünk, ami inkább a tudattalan szférába tartozik. Az akarat természetével kapcsolatban csak arra kell gondolnunk, ami a tudattalanból feltör, és ami csak akkor kerül bele tudatos lelkiéletünkbe, ha erről - miután lelkiéletünk mélyeiből a hullámok már feltörtek - tudatos fogalmakat alkotunk. Csak ha a lelkiélet mélyeiben gyökerező sötéten működő lelki hatalmakat fogalmakká és eszmékké alakítjuk át, akkor válnak a Szellem tartalmává, különben a Fiú területének a tartalmai maradnak. Ahogy az akarat az érzésen keresztül feltör a gondolati életbe, az világosan mutatja, hogyan törnek fel a hullámok a tudattalan élet tengeréből a tudatos életbe. Ezért azt mondhatjuk, hogy lelki életünk hármasságában a két elem, a gondolkodás és érzés tudatos lelkiéletünkhöz tartozik, de az érzés már lenyúlik az akarati szférába, és minél inkább közeledünk az akarati szférába, és az akarati impulzusokhoz, akarati életünkhöz, annál inkább szállunk le a tudattalan szférájába, azokba a sötét világokba, amelyekbe teljesen csak akkor merülünk le, amikor tudatunk a mély, álom nélküli alvásban teljesen kialszik.

A nyelv géniusza sokszor bölcsebb, mint a tudatos emberi szellem, és ezért bizonyos dolgokat helyesen fejez ki, amelyek valószínűleg elég hamisan hangzanának, ha az ember csak a maga tudatával alakítaná a nyelvet. így például a nyelv bizonyos érzéseket úgy fejez ki, hogy már magában a szóban az érzésnek az akarattal való rokonságára utal, úgy hogy egyáltalán nem gondolunk akarati impulzusra, csak érzésbeli tartalomra, és ennek ellenére a nyelvben az „akarat" szót használjuk. Mert a nyelv géniusza bizonyos mélyebben gyökerező érzéseiméi, amelyekről már nem tudunk számot adni, az „akarat" szót használja. Ez történik, például, amikor az ellenszenvről (Widerwille) beszélünk. Itt egyáltalán semmi sem ösztönöz arra, hogy ezt, vagy azt csináljuk, egyáltalán semmi szükség sincs arra, hogy az akarathoz való átmenetről szó legyen. Mélyebben ülő érzéseknek, amelyekről már nem tudunk számot adni, a tudattalan lelkiéletben gyökerező akarati területtel való rokonsága fejeződik itt ki. És mert az akarati elem a tudattalan lelkiéletben fészkel, el kell fogadnunk, hogy ez az akarati szféra egészen más viszonyban van az emberrel, és az ember individuális személyes lényével, mint a megismerési szféra, mint a szellemi szféra. És ha most visszatérünk korábbi megkülönböztetésünkhöz a Szellemmel és a Fiúval kapcsolatban, akkor felködlik bennünk a sejtelem, hogy az embernek másképpen kell kapcsolódnia a Szellemhez, mint a Fiúhoz. Hogyan kell ezt értenünk?

Ez már az exoterikus életben is könnyen megérthető. Kétségtelen, hogy magáról a megismerésről a legkülönbözőbb módokon vitatkoznak az emberek, mindamellett azt kell mondanunk, hogy amennyiben a megismerés területén használt fogalmak és eszmék tekintetében megértik egymást, a megismerési kérdésekkel kapcsolatos viták is mindinkább megszűnnek. Többször hangsúlyoztam, hogy matematikai kérdésekről már nem vitatkozunk, mert ezeket teljesen felhoztuk a tudatunkba, és hogy azokat a kérdéseket, amelyekről vitatkozunk, még nem hoztuk fel. Ezekre még tudattalan ösztöneink, vágyaink, szenvedélyeink hatnak. Ezzel már utaltunk is arra, hogy a megismerés valami inkább általánosan emberi, mint a tudattalan világ. Ha egy másik emberrel állunk szemben, ha a legkülönbözőbb körülmények között kerülünk szembe vele, mindig azt kell mondanunk, hogy a tudatos lelkiélet területén az ember és ember közötti megértés lehetséges. Az egészséges lelkiélet éppen abban nyilatkozik meg, hogy vágyakozik arra, reménykedik abban, hogy a szellemi élet dolgai tekintetében, a tudatos lelkiélet tekintetében a másik emberrel meg tudja értetni magát. Egész lelki életünk beteggé válna, ha nem lehetne már reményünk arra, hogy a megismerés dolgai, tudatos lelki életünk tekintetében a másik emberrel meg tudjuk értetni magunkat. Ezzel szemben az akarati elem, és mindaz, ami tudattalanul él az emberben, olyasmi, amibe, ha az a másik embernél velünk szemben megnyilatkozik, soha sem szabad belenyúlnunk, azt, mint a másik ember legbensőbb szentélyét kell tisztelnünk. Figyeljük csak meg, milyen kellemetlen hatást vált ki egy egészséges lelkiéletű embernél, ha egy másik ember akaratán erőszakot követnek el; mennyire nem is csak nem esztétikus, hanem egyenesen morálisan kellemetlen jelenség, ha valakinek a tudatos lelkiéletét hipnózissal, vagy valamilyen más erőszakos módon kioltják, ha látjuk, hogy az egyik ember akarata közvetlenül érvényesül a másik ember akaratával szemben. Csak az egészséges, ha a másik ember akaratára gyakorolt bármilyen befolyás kizárólag a megismerésen keresztül érvényesül. A megismerésnek kell lennie annak, aminek segítségével az egyik ember a másikkal megérteti magát. Amit az egyik ember akar, azt tegye át mindenekelőtt a megismerés síkjára, aztán hasson a másik ember megismerési szférájára, és csak így, a megismerés kerülő útján nyúljon a másik ember akaratához. Ez a legmagasabb, legideálisabb értelemben az egészséges lelkiélet feltétele. Ugyanakkor az akaratnak a másik ember akaratára való erőszakos hatása, ennek bármely formája visszás hatást vált ki.

Más szavakkal: az egészséges emberi természet arra törekszik, hogy a szellemi szférában a közösségi életet alakítsa ki, a tudattalan szférát viszont - amennyiben az emberi organizmusban fejeződik ki - mint érinthetetlen szentélyt tiszteletben tartsa, amely szigorúan az egyes ember személyiségéhez, individualitásához tartozik, és amelyhez másképpen, mint a tudatos megismerésen keresztül, közelíteni nem szabad. Mindenesetre ezt kell a mai tudatnak éreznie, ha egészséges. Későbbi előadásainkban még látni fogjuk, hogy az emberiség fejlődésének más korszakaiban mi volt a helyzet. Amiről azonban most beszéltünk, abból kétségtelenül kiviláglik - legalábbis a mi korunkra vonatkozóan -, hogy mi az, ami rajtunk kívül, és mi az, ami bennünk van. Alapjában véve tehát a Fiúság szférája - mindaz, amit a Fiúsággal, a Logosszal jelölünk - minden egyes emberben az ember legindividuálisabb ügyeként kell, hogy megszülessék; ezzel szemben a közösségi szféra, amelyben az egyik ember a másikkal érintkezik, a Szellem szférája.

Amiről most szó volt, az a legjelentősebb, leggrandiózusabb módon fejeződik ki mindazokban az elbeszélésekben, amelyeket az Újtestamentum a Krisztus Jézus és első tanítványai és követői közötti kapcsolatról leír. Azt látjuk - és ez mindabból kiderül, amit a Krisztus-eseményből megismerhetünk -, hogy Krisztus Jézus követői, akik életében köréje sereglettek, alapjában véve kissé megzavarodtak, amikor a kereszthalált elszenvedte; azt a halált, amelyet abban az országban, ahol a Krisztusesemény lejátszódott, a legnagyobb bűnök egyeden lehetséges kiengesztelésének tartottak az ember életében. És ha nem is mindnyájukra hatott ez a kereszthalál úgy, mint Saulra, aki azután Szent Pál lett, és aki, mint Saul azt a következtetést vonta le, hogy aki ilyen halállal hal meg, az nem lehet a Messiás, az nem lehet a Krisztus - ha a többi tanítványra a kereszthalál, mondhatnánk enyhébb hatást gyakorolt is, azt mindenesetre nagyon ki lehet érezni az evangéliumokból, hogy íróik azt a benyomást akarják kelteni, mintha Krisztus Jézus azáltal, hogy a szégyenletes kereszthalált el kellett szenvednie, mindazt a hatást, amit környezetére korábban gyakorolt, bizonyos vonatkozásban elvesztette.

Ezzel a híradással azonban még valami más is össze van kapcsolva. Éspedig az, hogy az a hatás, amelyet Krisztus Jézus környezetére gyakorolt - és amelyről előadásaink során még többet is mondunk majd - a feltámadás után visszatért, ezt tudnunk kell, akárhogy gondolkodunk is ma még a feltámadásról. Az elkövetkező napokban a szellemtudomány szempontjából vizsgáljuk majd a feltámadást, és akkor világossá válik előttünk az, ha cxsakis az evangéliumi híradásokat hagyjuk magunkra hatni, hogy Krisztus azoknak, akikről ezek a híradások elmondják, hogy a feltámadás után előttük megjelent, egészen különös módon egész más módon volt jelen, mint azelőtt. Már a János- evangéliumról szóló fejtegetéseinknél utaltunk arra, mennyire elképzelhetetlen, hogy valaki, aki korábban ismerte Krisztus Jézust, három nap után ne ismerte volna fel, és összetévesztette volna őt másvalakivel, ha nem elváltozott alakban jelent volna meg. Az evangéliumok éppen azt akarják hangsúlyozni, hogy Krisztus a feltámadás után más alakban jelent meg. De ezen kívül még azt is akarják az evangéliumok jelezni, hogy szükség volt valamire az emberi lélek bensejében is ahhoz; hogy az elváltozott Krisztus hatni tudjon az emberi lélekre. Éspedig bizonyos fogékonyságra volt szükség. Ahhoz azonban, hogy erre a fogékonyságra hatni lehessen, nemcsak annak kellett hatni, ami a Szellem területéhez tartozik, hanem a Krisztus-lény közvetlen látványának is. Ha már most feltesszük a kérdést, hogy mit kell itt számításba vennünk, azt kell mondanunk, hogy ha egy emberrel állunk szemben, akkor az, ami belőle felénk árad, még sokkal több, mint amit tudatunkba fel tudunk venni. Minden pillanatban, amikor egy emberrel, vagy akár valamilyen más lénnyel állunk szemben, tudattalan elemek hatnak lelkiéletünkre, olyan tudattalan elemek, amelyeket a másik lény a tudat kerülő útján hoz létre, de amelyek csak azért születhetnek meg benne, mert a maga lényével, mint realitással áll velünk szemben. A Krisztus lényéből a másik ember felé áradó hatás az úgynevezett feltámadás után, a tanítványok nem tudatos lelki erőiből tudatos lelkiéletükbe feltörő hatás volt, vagyis a Fiúhoz való kapcsolatuk. Ezért is látjuk a különbséget, ahogy az evangélium a feltámadt Krisztust leírja. Ezért is van az, hogy Krisztus az egyikre így, a másikra úgy hatott, az egyiknek így, a másiknak úgy jelent meg, aszerint, hogy az egyik ilyen, a másik olyan volt. A Krisztus-lény különbözőképpen hatott a tanítványok lelkének tudattalan részére, ezért volt a hatás teljesen individuális, és ezért nem szabad megütköznünk azon, ha ezeket a jelenségeket az evangéliumok nem egyformán írják le.

Minthogy azonban az, amit Krisztus a világnak jelentett minden ember számára közös valami is kellett, hogy legyen, ezért Krisztusból nemcsak ennek az individuális hatásnak - ennek a Fiú-hatásnak - kellett kisugároznia. Krisztusnak meg kellett újítania a Szellemet, a szellemi elemet is, amely az emberi életben a közösséget jelenti. Ez azáltal fejeződik ki, hogy Krisztus, miután az emberekben levő Logosz-természetre hatott, elküldte a megújított Szellemet, a „Szent" Szellemet. Ezzel megteremtődött a közösség-elem, amit azzal fejez ki az evangélium, hogy a tanítványok, miután a Szent Szellemet megkapták, elkezdtek a legkülönbözőbb nyelveken szólni. Ezzel történik utalás a Szent Szellem kiárasztásával megkapott közösségi elemre. De még valamire történik utalás, éspedig arra, hogy ez mennyire más, mint a Fiú-erőnek az egyszerű átadása. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, hogy egyesek, akikhez az apostolok elmentek, már korábban meg voltak keresztelve Jézus nevében, de mégis csak most kapták meg a „Szellemet". Mert ezt fejezi ki szimbolikusan az Apostolok Cselekedetei az apostolok kézrátételével. Ezért kell azt mondanunk, hogy a Krisztus-esemény jellemzésével kapcsolatban élesen meg kell különböztetnünk azt a hatást, amelyet a tulajdonképpeni Krisztus-hatásnak kell mondanunk, amely a tudattalan lelki régiókra hat, és ezért egészen személyes, bensőséges jellege van, attól a hatástól, amely a szellemi elemmel kapcsolatos, és amely a közösség-princípiumot állítja elénk.

A kereszténység fejlődésének ezt a mozzanatát akarták a legnagyobb gonddal megtartani azok - már amennyire ez az emberi gyengeség mellett egyáltalán lehetséges -, akik magukat rózsakereszteseknek nevezték. Gondosan meg akarták tartani minden vonatkozásban annyira, hogy még a beavatás legmagasabb régióiban se lehessen semmi másra hatni, mint arra, ami az emberi fejlődésben minden embernél közös, vagyis a szellemi elemre. A szellemen keresztül történő beavatás volta a rózsakeresztesek beavatása. Sohasem vált akarati beavatássá, mert az emberi akaratot, mint a lélek legmélyén rejtőző szentséget tisztelték. Az embert felvezették a beavatás különböző fokaira, az imagináció, az inspiráció és az intuíció fokára, de csak annyira, hogy belső világában felismerje azt, ami a benne élő szellemi elem megfelelő fejlődése mellett felismerhető. Az akarati elemre azonban nem volt szabad hatni. Ne tévesszük ezt össze az akarattal szemben tanúsított közömbösséggel. Éppen arról volt szó, hogy az akaratra, a rá irányuló közvetlen hatás kikapcsolásával, a legtisztább szellemi hatás érvényesüljön, közvetve a szellem kerülő útján át. Miközben a szellemi megismerési útra vonatkozóan a másik emberrel megértetjük magunkat, a megismerési útból fény és meleg árad ki, amelyek aztán az akaratot is működésre késztetik, de mindig csak a szellem kerülő útján át, és sohasem más úton. A kereszténységben levő azt a jellegzetességet tehát, amely a közvetlen kettősségben fejeződik ki, éspedig egyrészt a Fiú-elemben, a Krisztus-hatásban, amely mélyen belehat az ember tudattalan rétegeibe, másrészt a Szellem hatásában, amely mindarra kiterjeszkedik, ami tudatos életünk síkján mozog, a rózsakeresztességben különösképpen megfigyelhetjük. Krisztust valóban akaratunkban kell hordoznunk, de az a mód, ahogy az életben az emberek Krisztusra vonatkozóan megértetik magukat, a rózsakeresztes felfogás szerint csakis a folyton fejlődő, és az okkult megismerésre támaszkodó tudatos lelkiéletben gyökerezhet.

Az ezzel ellentétes úton, bizonyos szellemi áramlatokkal szembeni reakcióként, azok járnak itt Európában, akiket általában jezsuitáknak hívnak. Az alapvető, radikális különbség a magát jogosan kereszténynek nevező szellemi út és a jezsuiták szellemi útja között, amely a Jézus-princípium egyoldalú túlhajtása, az, hogy a jezsuita út mindig közvetlenül az akaratra akar hatni, mindig közvetlenül az akaratot akarja megragadni. Ez már abban a módban is világosan kifejezésre jut, ahogy a jezsuita növendékeket nevelik. A jezsuitizmust azért nem lehet könnyen venni - éspedig nemcsak ezoterikusán, hanem exoterikusan sem -, mert az ezoterikumban gyökerezik. De nem abban a szellemi életben gyökerezik, amelynek kiárasztását a pünkösdi ünnep szimbolizálja, hanem közvetlenül a Fiú-princípiumban, vagyis az akaratban, és ezzel hajtja túl az akaratban nyugvó Jézus-elemet. Ez kitűnik, ha megnézzük a jezsuitizmus különböző szellemi gyakorlatait, amelyek az ezoterikumot képviselik. Milyenek ezek a gyakorlatok? Ezeknél az a lényeges, hogy minden egyes jezsuita növendék olyan gyakorlatokat végez, amelyek az okkult életbe vezetik ugyan, de az akarati szférába, és az okkult területen belül az akaratot szigorú fegyelmezésnek, mondhatni dresszúrának vetik alá. És az is lényeges, hogy az akaratnak ez a fegyelmezése nemcsak az élet felületére vonatkozik, hanem a mélyeire is, mert a növendéket az okkult mélységekbe vezetik be, éppen az előbb leírt módon.

Ha eltekintünk az imádsági gyakorlatoktól, amelyek az összes ezoterikus jezsuita gyakorlatot megelőzik, és magukat az okkult gyakorlatokat nézzük - legalábbis főbb vonásaikban -, akkor azt kell mondanunk, hogy a növendéknek mindenekelőtt eleven imaginációként kell maga elé idéznie Krisztus Jézust, mint a világ királyát - jól jegyezzük meg: imaginációként! És senkit sem engednek a jezsuitizmus tulajdonképpeni beavatási fokozataihoz, aki ezeket a gyakorlatokat nem csinálta végig, és aki lelkében nem élte át azt az átalakulást, amelyet az ilyen lelkigyakorlatok az egész emberre jelentenek. De Krisztus Jézusnak, mint a világ királyának imaginatív elképzelését még valami másnak kell megelőznie. A tanítványnak el kell képzelnie - mégpedig mélységes egyedüllétben és elzártságban - az ember megteremtésének és bűnbeesésének a képét, és ezzel együtt a legborzalmasabb büntetések lehetőségét. Szigorúan előírt képet kell elképzelnie, ahogy az ilyen embernek, ha magára van hagyva, az összes lehetséges büntetések kínjait kell elszenvednie. Az előírások rendkívül szigorúak, és anélkül, hogy más gondolat benne felmerülhetne, a leendő jezsuitának a lelkében folytonosan ott kell élnie ennek a képnek: az Istentől elhagyott, a legborzalmasabb büntetéseknek kitett ember képének, és egyúttal annak az érzésnek, hogy ez ő maga, azáltal, hogy a világba született, hogy Istent elhagyta, és magát a legborzalmasabb büntetéseknek kitette.

Ennek a képnek félelmet kell ébresztenie az Istentől való el- hagyatottsággal szemben, utálatot az embernek saját magával szemben, már ami az emberi természetet illeti. Aztán egy újabb imaginációban a bűnös, Istentől elhagyott emberrel szemben egy másik képnek kell megjelennie, az irgalmas Isten képének, aki azután Krisztussá változik, és aki a Földön végrehajtott tettei révén hozza meg a kiengesztelést arra vonatkozóan, amit az ember az Istenhez vezető út elhagyásával elkövetett. Az Istentől elhagyott ember imaginációjával szemben kell állnia mindannak, ami az irgalmas, a világot szerető Krisztus Jézusi lényből árad, akinek egyedül köszönhető, hogy az ember nincs kitéve a rá váró összes büntetésnek. És éppen olyan elevenen, ahogy előbb az Istenhez vezető út elhagyása miatt a megvetés érzésének kellett a jezsuita növendék lelkében felébrednie, úgy most Krisztussal szemben az alázat és töredelem érzésének kell benne felébrednie. Ha a növendék ezt a kétféle érzést felkeltette magában, akkor ezután hosszú heteken keresztül szigorú gyakorlatokat kell végeznie, amelyek során Jézus életének legkisebb részleteit - születésétől kezdve a kereszthalálig és a feltámadásig - imaginatív képekben maga elé kell állítania. Ekkor lelkében felébred mindaz, aminek fel kell ébrednie, ha a növendék a szükséges étkezési idő kivételével, szigorú elzártságban él, és nem hagy semmi mást hatni magára, csak azokat a képeket, amelyeket az evangélium a könyörületes Jézus életéről elmond. És mindezt nemcsak gondolatokban és fogalmakban kell elképzelnie, hanem eleven, életteli imaginációkban, amelyek aztán a lelkére hatnak.

Csak ha tudjuk, hogy az emberi lelket hogyan formálják át az ilyen, a maguk teljes elevenségében ható imaginációk, akkor tudjuk azt is, hogy hatásuk következtében egészen mássá formálódik a lélek. Az ilyen imaginációk ugyanis éppen, mert a legintenzívebben, de ugyanakkor egyoldalúan, előbb a bűnös emberre, aztán csakis a könyörületes Istenre, és végül csakis az Újtestamentum képeire irányulnak, a polaritás törvénye folytán éppen a felfokozott akaratot fejlesztik ki. Úgyhogy közvetlenül maguk ezek a képek hatnak, mert minden gondolkodást a képekről kötelességszerűen ki kell kapcsolni. Csak az imaginációkat szabad a növendékeknek maguk előtt látniuk, ahogy azokat leírtuk.

Ezután az következik, hogy a további gyakorlatokban Krisztus Jézust - illetve nyugodtan mondhatjuk, hogy már nem Krisztust, hanem kizárólag Jézust - mint a világ egyetemes királyát képzelik el, és ez az, amivel túlhajtják a Jézus-elemet. Jézus ugyanis csak egyik eleme ennek a világnak, mert azáltal, hogy Krisztusnak egy emberi testben kellett inkarnálódnia, a tisztán szellemi elem belekerült ugyan a fizikai világba, de ezzel a fizikai világba való belekerüléssel monumentálisan és a maguk egész jelentőségében állnak szemben Krisztus szavai: „Az én országom nem e világból való". Túlhajtjuk a Jézus-elemet, ha Jézust a földi világ királyává tesszük, ha azzá tesszük, amivé lett volna, ha nem áll ellen a kísértőnek, aki „a világ minden birodalmát és azok minden nagyszerűségét" kínálta neki. Mert akkor a Názáreti Jézus földi királlyá vált volna, és csak abban különbözött volna a többi királytól, hogy míg azok a Földnek csak egy-egy részén uralkodnak, az ő uralma az egész Földre kiterjed. Ha tehát így képzeljük el ezt a királyi hatalmat, olyan nagynak, hogy az egész Föld az ő birodalmához tartozik, akkor áll előttünk a maga teljességében „Jézus király" ebben a képben, amelynek a többi gyakorlat után kell következnie, amely gyakorlatok a jezsuita tanítvány akaratát már kellően megerősítették. És hogy Jézus királynak ezt a képét előkészítsék, az összes földi ország uralkodójának ezt a képét, eleven imaginációs képben kell elképzelni Babilont és az azt körülvevő síkságot, és a síkságon trónolva Lucifert a luciferi zászlóval. Ezt a képet egészen pontosan így kell elképzelni, mert hatalmas imagináció ez: Lucifer, mint király a maga zászlajával és a luciferi angyalokból álló seregével, tűzben és füstgomolyban ülve trónusán, amint angyalait a Föld országainak meghódítására küldi. És a „Lucifer zászlajából" kiáradó egész veszélyt önmagában is külön imagináció tárgyává kell tenni, anélkül, hogy közben a növendék Krisztus Jézusra akár csak egy pillantást is verne. A léleknek teljesen oda kell adnia magát a Lucifer zászlajából kiáradó veszélynek. A léleknek át kell éreznie, hogy a világra a legnagyobb veszélyt jelentené, ha Lucifer zászlaja győzne. És ha az ebben a képben levő hatást átélte, akkor a másik imaginációnak, „Krisztus zászlajának" kell a helyére lépnie. Ebben a tanítványnak el kell képzelnie Jeruzsálemet és a Jeruzsálem körüli síkságot, Jézus királyt, körülötte az ő seregeit, és azt a képet, amint seregeit kiküldi, amint legyőzi és elűzi Lucifer seregeit, és magát az egész Föld királyává teszi - tehát Krisztus zászlajának győzelmét Lucifer zászlaja felett!

Ezek az akaratot erősítő imaginációk, amelyeket a jezsuita tanítvány elé állítanak. Ezek akaratát teljesen átformálják, és úgy hatnak, hogy akaratát - mert azt okkult eszközökkel fejlesztette ilyenné - valóban semmi egyébre nem irányítja, csakis arra a gondolatra, hogy „Jézus királynak kell az egész Föld uralkodójává válnia! És nekünk, akik az ő seregéhez tartozunk, mindent el kell követnünk ahhoz, hogy tényleg a Föld uralkodójává is váljon. Ezt megfogadjuk, mi, akik ahhoz a sereghez tartozunk, amely Jeruzsálem síkságán gyűlt össze Lucifernek a babiloni síkságon összegyűlt seregével szemben. És a legnagyobb szégyen Jézus király seregének katonájára, ha elhagyja a zászlót!"

Ez egyeden akarati elhatározássá összefogva, az akaratnak valóban hatalmas erőt adhat. Ha jellemezni akarjuk ezt a folyamatot, fel kell tennünk a kérdést, hogy tulajdonképpen mi az, amire a lelkiéletben közvetlenül hatnak? Arra az elemre, amely az ember közvetlen, legszentebb tulajdona, amelyhez nem szabad nyúlni. Az akarati elemre! Amennyiben a jezsuitáknál ennél az iskolázásnál az akarati elemre történik ráhatás, amennyiben a „Jézus" princípium egészen belenyúl az akarati elembe, annyiban a jézusságot a legveszélyesebb módon hajtják túl, veszélyesen azért, mert ezáltal az akarat olyan erős lesz, hogy közvetlenül is tud hatni a másik ember akaratára. Mert ha az akarat az imaginációk révén, tehát okkult eszközök révén ilyen erős lesz, akkor arra is képessé válik, hogy közvetlenül hasson a másik emberre. Ezért is van az a sok másfajta okkult út, amelyekhez az ilyen akarat azután menekül.

Az utóbbi századokban tehát, a sok többi mellett, két irányzattal találkozunk. Az egyik, amely a Jézus-elemet túlhajtja, és a kereszténység egyeden eszményét a Jézus-királyban látja, és a másik, amely kizárólag a Krisztus-elemet tartja szem előtt, gondosan elkülönítve ettől azt, ami ezen túlmehetne. Ezt az irányzatot gyakran meg is rágalmazzák, mert kitart amellett, hogy Krisztus azért küldte el a Szellemet, hogy az kerülő úton kerüljön kapcsolatba az emberek szívével és lelkével. Az utolsó századok kulturális fejlődésében aligha lehet nagyobb ellentétet találni annál, ami a jezsuitizmus és a rózsakeresztesség között van, mert a jezsuitizmusban semmi sincs abból, amit a rózsakeresztesség az emberi érték és méltóság megítélésénél a legfőbb ideálnak tekint, és mert a rózsakeresztesség mindig védekezett mindenfajta olyan hatás ellen, amely akár a leghalványabban is jezsuita elemnek lenne mondható.

Ezzel a mindennapi élet síkján akartuk megmutatni, hogy még egy olyan magasztos valamit is, mint a Jézus-princípium, túl lehet hajtani, és hogy ez a túlhajtás milyen veszélyes. Meg akartuk mutatni, hogy mennyire el kell mélyednünk Krisztus lényébe, ha meg akarjuk érteni, hogy a kereszténység erejének éppen abban kell állnia, hogy az ember értékét, az ember méltóságát a legmagasabbra becsülje, és hogy a kereszténységnek soha nem szabad durva módon belegázolnia abba, amit az ember legbensőbb szentélyének kell tekintenünk. Ezért támadja a jezsuitizmus a keresztény misztikát annyira - és a rózsakeresztességet csak igazán mert érzi, hogy az igazi kereszténységet másképpen keresi, mint ők, akiknél csak a „Jézus-király" játszik szerepet. De a leírt imaginációk révén az akarat annyira erős lesz, hogy még a szellem vele szembenálló tiltakozását is - éppen a leírt gyakorlatokból merített erővel - képes legyőzni.