Ha emlékszünk arra, amivel a tegnapi előadást lezártuk, akkor fejtegetéseinket talán abban foglalhatjuk össze, hogy a palesztinai eseményektől, a golgotai misztériumtól annak a korszaknak a kezdetéig, amelyet már sokszor jellemeztünk, és amelynek kapujában bizonyos vonatkozásban most állunk, a Krisztus-esemény úgy hatott, hogy az ember különböző utakon juthatott el exoterikusan a Krisztus-impulzus átéléséhez, a tulajdonképpeni beavatást megelőző átéléshez. Beszéltünk arról, hogy az egyik ilyen exoterikus út az evangéliumokon, az Ujtestamentumon keresztül vezetett. Mert hiszen mindabból, amit mondtunk, láthatjuk, hogy az evangéliumok tartalma mindenkiben bensőséges élményszerű hatást vált ki, ha azt megfelelően veszi fel magába, és engedi magára hatni. És ez a bensőséges élmény éppen a Krisztus-élmény. Aztán beszéltünk az exoterikus megismerés másik útjáról, amelyen azt igyekeztek az emberek megismerni, amit az ezoterikus úton járó, bizonyos értelemben már beavatott adott hírül a szellemi világokról, úgy, hogy az, aki még a beavatás előtt állt, nem az evangéliumokból, hanem a szellemi világból állandóan áramló kinyilatkoztatások révén jutott el a Krisztus-eseményhez. Szó volt azután a harmadik útról is, a belső lelki elmélyülés útjáról, és itt utaltunk arra, hogy ezen az úton az embernek milyen érzésekből kell kiindulnia, utaltunk arra, hogy ha az ember saját bensőjében csak az isteni szikrát érzi, akkor kevély és gőgös lesz, ha viszont nem tudatosul benne az Istennel való kapcsolata, ez a kétségbeesésbe viszi. Láttuk aztán, hogy egyrészt a kétségbeesés, másrészt a büszkeség és a gőg közötti ingadozás a palesztinai események óta életre hívja bennünk a Krisztus-élményt. De utaltunk arra is, hogy mindez az elkövetkező három évezredben másképp alakul az emberiség fejlődésében. Szó volt aztán arról a golgotai misztérium folytatását jelentő nagy horderejű eseményről is, amely azonban csak a szellemi világokban lesz észlelhető. És volt szó arról is, hogy az ember képességei fokozódni fognak, és hogy a mi korunktól kezdve elég sok embernek lesz meg az a képessége, hogy Krisztust lássa, úgyhogy azt, ami mostanáig jogosultan, mint hit létezett a világban, felváltja majd az, amit Krisztus látásának nevezhetünk.

További előadásaink során arról fogunk beszélni, hogyan juthat el valaki a Krisztus-élménynek ettől az általánosabb módjától a keresztény iniciációhoz, a keresztény beavatáshoz. Az elkövetkező napokban tehát pontosan leírjuk majd a keresztény beavatás kialakulását, és közelebbről jellemezzük a Krisztus-élmény mibenlétét is. Az lesz tehát a feladatunk a következő napokban, hogy képet alkossunk magunknak egyrészt a keresztény beavatásról, másrészt a Krisztus-eseményről, ahogyan az a János-keresztelőtől a golgotai misztériumig lejátszódott.

Ha eddigi fejtegetéseinket összegezzük, felvetődhet a kérdés - egészen jogosan vetődhet fel -, hogy tulajdonképpen milyen viszonyban van a külső kereszténység, a történelmi kereszténység fejlődése magával a Krisztus-eseménnyel? Aki tudatával a jelenben áll, és nem élt még át valamilyen különös misztikus érzésélményt, vagy nincsenek esetleg mögötte már az ezoterika első lépései, az különösnek találhatja, hogy bizonyos lelki élmények annyira függjenek az embernél egy történelmi eseménytől, a palesztinai, a golgotai eseménytől, és hogy korábban az emberi lélek számára nem volt lehetséges, ami utóbb éppen ennek az eseménynek a révén vált lehetségessé, nevezetesen a bensőséges Krisztus-élmény.

Mindezt az első keresztények vezetői, de maguk az első keresztények is egészen pontosan tudták, és a következő előadások megértéséhez nagyon jó lesz, ha röviden vázoljuk is, hogy milyen volt az első keresztények lelki világa.

Nagyon könnyen hihetnénk - és ez később mindinkább mint egy ortodox, nagyon egyoldalú nézet ki is alakult -, hogy a Krisztus előtti idők emberei alapvetően különböztek a Krisztus utániaktól. Hogy ez a szemlélet mennyire egyoldalú, arra Szent Ágoston szavai világítanak rá: „Amit ma keresztény vallásnak nevezünk, az már a régieknél is megvolt, és nem hiányzott az emberi nem fejlődésének kezdetén sem. Amikor azután Krisztus fizikai testben megjelent, akkor az igazi vallás, amely már azelőtt is megvolt, a keresztény nevet kapta". Szent Ágoston idejében tehát nagyon jól tudták, hogy nincs olyan alapvetően nagy különbség a Krisztus előtti és a Krisztus utáni idők között, mint ahogy azt az ortodoxok és a vakbuzgó zelóták állítják. Justinus vértanú is egészen különös dologról beszél írásaiban. Justinus, akit az egyház is elismer, mint vértanút és egyházatyát, Szokratésznek és Platónnak Krisztushoz való viszonyáról ír. Justinus még bizonyos mértékig tisztán látja Krisztusban azt, amiről tegnap beszéltünk, vagyis Krisztusnak a Názáreti Jézushoz való viszonyát, és ennek megfelelően fejti ki eszméit a Krisztus-lényről. Kora szellemiségének megfelelően azt mondja, amit egyébként ma is pontosan így mondhatnánk, hogy Krisztus, vagyis a Logosz az ember Názáreti Jézusban testesült meg. És felteszi a kérdést: vajon a kereszténység előtti idők nagy szellemeiben a Logosz nem volt-e jelen? \fojon a kereszténység előtti idők emberének a Logosz teljesen idegen volt-e? Erre a kérdésre nemmel válaszol. Szerinte Szokratészben és Platonban is élt a Logosz. Csak nem voltak még teljesen a birtokában, mert csak Krisztus tette által vált lehetővé, hogy az ember magában, annak eredeti, tökéletes alakjában teljesen átélje.

Ennek a hivatalosan is elismert egyházatyának az írásából először azt tudjuk meg, hogy az első keresztények előtt nem volt ismeretlen az, ami „mindig is itt volt", ahogy Szent Ágoston mondja, és ami csak mintegy magasabb alakjában került a földfejlődésbe a golgotai misztériummal. Másodszor feleletet kapunk a kereszténység első századaiból elhangzó kérdésre, amelyet éppen mi magunk vetettünk fel. Azok az emberek, akik még közel éltek a golgotai misztériumhoz, mint Justinus vértanú is, és akik éppen ezért még sokkal többet tudtak azoknak a természetéről, akik csak alig néhány évszázaddal előttük éltek, mint Szókratész vagy Platón, ezek úgy gondolkodtak, hogy ha egy kiváló ember, mint mondjuk, Szókratész is, itt a Földön élt, annak ellenére, hogy a Logoszt magában átélte, azért még nem tudta teljességgel, a maga legintenzívebb alakjában átélni. És ez a lényeges. Ez mintegy tanúságtétel a régi időkből arra, menynyire érezték akkoriban az emberek, hogy - ha el is tekintünk magától a golgotai misztériumtól - a kereszténység előtti és utáni századok között valóban le kellett játszódnia valaminek, aminek eredményeképpen a kereszténység előtti emberek különböztek a kereszténység utániaktól.

Történelmileg is kimutatható - és erre számtalan bizonyítékot találhatunk -, hogy a korábbi századokban igenis élt annak a tudata, hogy az emberi természet megváltozott, hogy az embernek más képességei lettek. Ha valaki, mondjuk, a Krisztus utáni harmadik században élt, és onnan nézett vissza a Krisztus előtti harmadik század emberére, azt mondta, hogy ha a Krisztus előtti idők embere még olyan mélyen hatolt is be a lét titkaiba, ami a Krisztus utáni kor emberében lejátszódhat, nem játszódhat le ennek a korábbi kornak az emberében. Amit tehát Keresztelő János mondott: „változtassátok meg szemléleteteket a világról, változtassátok meg felfogásotokat a világról, mert megváltoztak az idők" - amit egyébként a szellemtudomány is mond -, az a kereszténység első századaiban egészen intenzíven, egészen határozottan élt az emberekben. Azt kell tehát egész határozottsággal tudatosítani magunkban, hogy ha meg akarjuk érteni az emberiség fejlődését, akkor fel kell adnunk azt a téves nézetet, mintha az ember mindig olyan lett volna, mint ma. Mert eltekintve attól, hogy ezt a reinkarnációval nem lehet összeegyeztetni, a hagyomány és a szellemtudomány is azt tanítja, hogy a régi idők emberének valóban volt bizonyos - ma már csak tudattalan - szellemi látása, és hogy aztán a szellemi látásnak erről a magaslatáról leszállt. Ebben a leszállásban a legmélyebb pontot éppen a golgotai misztérium idejében érte el, amikor kifejlődtek azok az erők, amelyek a régi szellemi látó erőket elhomályosították.

A materiális síkon ma minden további nélkül elismerik, hogy egy egészen kis mennyiségű anyag is meg tud változtatni valamilyen nagy tömegű folyadékot. Vannak például anyagok, amelyekből, ha egy csöppet egy másik folyadékba öntünk, az szétárad, és megszínezi az egészet. A materiális síkon ezt mindenki elismeri. A szellemi életet lehetetlen megértenünk, ha azt, amit a materiális síkon ilyen könnyen elismerünk, ott nem ismerjük el. A Föld nemcsak az a materiális test, amelyet szemünkkel látunk, Földünket szellemi burok is körülveszi. Ahogy nekünk van éter- és asztráltestünk, úgy van a Földnek is. És ahogy egy folyadékban valamilyen kis mennyiségű anyag szétárad, úgy áradt szét a Föld szellemi atmoszférájában, hatotta át a Föld szellemi atmoszféráját, és van benne azóta is a golgotai misztérium tettéből kiáradó szellemi szubsztancia. Ettől kezdve van tehát Földünkben valami, ami azelőtt nem volt. És mert az emberi lelkek nemcsak a matériába ágyazva élnek, hanem mint valami cseppek a Föld szellemiségének a tengerében is, ezért ettől az időtől kezdve az emberek Földünknek a Krisztus impulzus által áthatott szellemi szférájában élnek. A golgotai misztérium előtt más volt a helyzet. És ez a nagy különbség a Krisztus előtti és a Krisztus utáni élet között. Ha nem tudjuk elképzelni, hogy ilyesmi a szellemi életben megtörténhet, akkor nem vagyunk még érettek arra, hogy a kereszténységet, mint „misztikus" tényt igazán fel tudjuk fogni, mert a kereszténység teljes jelentőségét csak a szellemi világban ismerhetjük meg és ismerhetjük el.

Ha visszatekintünk azokra a bizonyos vonatkozásban éppen nem épületes vitákra, amelyeket a Názáreti Jézus lényéről és személyéről, és ugyanakkor Krisztus lényéről és individualitásáról is folytattak, feltétlenül kiérezzük az első keresztény századok profán gnosztikus és misztikus szemléletéből, hogy még a legjobbak is, akik akkoriban a kereszténység elterjedéséért küzdöttek, milyen félénk tisztelettel és alázattal álltak a kereszténységnek ez előtt a misztikus ténye előtt. Éppen a kereszténység első tanítóinál nagyon jól megfigyelhetjük - ha kifejezéseikben néha meglehetősen absztraktak is -, hogy mennyire mélységes alázattal és tisztelettel állnak mindazon dolgok előtt, amelyeket a kereszténység a világ fejlődése érdekében hozott. Mindig újból és újból, mintegy azt mondják maguknak, hogy tulajdonképpen a gyönge emberi értelem, a gyönge emberi érzések mennyire elégtelenek, hogy megfelelően kifejezzék mindannak a mérhetetlen jelentőségét, mindannak a mérhetetlen mélységét, ami a golgotai misztériummal a világban történt.

Ez a tehetetlenség a legmagasabb igazságok kifejezésével szemben, ez az, ami mint valami fuvallat lengi át az első keresztény tanításokat. És ez az, ami ezeknek az írásoknak az olvasása révén a mi okulásunkra is szolgálhat, még a mi időnkben is. Megtanulhatjuk belőlük, hogy a legnagyobb igazságokkal szemben bizonyos szerénységgel viseltessünk, de ugyanakkor azt is meg kell, hogy állapítsuk - ha megfelelő alázattal, megfelelő szerénységgel állunk szemben azzal, ami az új keresztény korszak küszöbén jobban megismerhető, mint az első keresztény századokban -, hogy igen, minden bizonnyal jobban ismerhetjük meg ezeket az igazságokat most, mint azelőtt. Mindenkinek, akinek elég bátorsága van ma ahhoz, hogy a kereszténység misztériumairól beszéljen, egyúttal tisztában kell lennie azzal is, hogy mindaz, amit ma az emberiség fejlődésének legmélyebb igazságairól mondhatunk, aránylag rövid idő múlva már nem lesz egészen érvényes. És mert mind mélyebben és mélyebben akarunk belemenni a kereszténység jellemzésébe, már most hangsúlyoznunk kell, hogy az ember hogyan álljon szemben bensőjében a szellemi világgal, ha azokat az igazságokat, amelyek a 19. századból és a 20. század eleje óta felénk áramlanak, fel akarja venni magába, vagy éppenséggel terjeszteni akarja.

Ezzel kapcsolatban fontos, hogy ha nem is beszélünk sokat a kegyelemről, mint fogalomról, az életben annál inkább gyakoroljuk. Minden okkultista tisztában van azzal, hogy a „kegyelem", mint olyan, a maga saját belső életviteléhez mennyire hozzátartozik. Hogyan kell ezt értenünk?

Úgy, hogy kutathatunk ugyan az evangéliumoktól és a hagyománytól függetlenül is a kereszténység legmélyebb igazságai után, de hogy mindaz, amit kizárólag „tudásszomj "-ból akarunk megtudni, amit az a szenvedély fűt, hogy minél gyorsabban szerezzünk minél nagyobb tudást, ha nem is visz a teljes eltévelyedésbe, feltétlenül az igazság eltorzításához vezet. Ha tehát valaki azt gondolná, hogy mivel okkult módon előkészítette magát, most már nyitva áll előtte az út, hogy mondjuk a Pál apostol leveleinek, vagy a Máté-evangéliumnak az igazi tartalmát megismerje, aki ezt tűzné ki célul maga elé, és azt hinné, hogy bizonyos időn belül ezt meg is tudja valósítani, az feltétlenül csalódna. Emberi tudással át lehet ugyan tanulmányozni ezeket az írásokat, de mindazt, ami valóban megtudható belőlük, ma még ezen az úton nem lehet megismerni. Mert éppen az okkult kutatásnak van egy aranyszabálya, hogy türelemmel kell várnunk, nem addig, amíg saját erőinkkel meg akarjuk ismerni az igazságot, hanem amíg az igazság jön el hozzánk. Előfordulhat, hogy valaki nekifog Pál apostol leveleinek a tanulmányozásához, és úgy érzi, hogy képes egyes dolgokat megismerni belőlük, mert a szellemi világokban látni tudja azokat. De ha, mondjuk, a mellette lévő helyet akarná ugyanakkor megérteni, azt esetleg már nem tudná. Ezt a „megismerési szomjat" a mi korunkban le kell, hogy tudjuk győzni.

Inkább azt kell mondanunk, hogy a kegyelem révén bizonyos igazságokat megismertünk, aztán türelemmel várunk, amíg további igazságok is megnyilatkoznak számunkra. Ma sokkal inkább szükség van bizonyos passzív magatartásra az igazságokkal szemben, mint mondjuk, húsz évvel ezelőtt. Erre pedig azért van szükség, mert a szellemi érzékszerveinknek előbb teljesen ki kell fejlődniük, hogy az igazságokat a maguk igazi mivoltában beengedjék bensőnkbe. Ez a szellemi világok kutatásának praktikus útja, különösen amennyiben a Krisztus-eseménnyel kapcsolatos kutatásra vonatkozik. Alapvetően tévedünk, ha azt hisszük, hogy minden további nélkül felfoghatjuk azt, ami bizonyos passzív módon felénk áramlik. Tisztában kell ugyanis lennünk azzal, hogy csakis akkor lehetünk azzá, amivé lennünk kell, ha a szellemi hatalmak méltónak találnak arra, hogy azzá legyünk. És mindaz, amit mint meditációt, kontemplációt stb. végzünk, alapjában véve csak azt a célt szolgálja, hogy szemeink megnyíljanak, nem pedig, hogy megragadjuk az igazságokat, amelyeknek hozzánk kell jönniük, de amelyek után nem futhatunk.

A mi időnk bizonyos vonatkozásban érett arra, hogy azok, akik passzivitásuk révén ezt az odaadó hangulatot kifejlesztették magukban - más hangulattal nem is lehet a szellemi világhoz jutni - felfogják, amit az előbb mondtunk, felfogják, amit mai fejtegetéseink középpontjába állítottunk, nevezetesen, hogy a golgotai tettből kiáradt valamilyen cseppszerű tulajdonsággal bíró szellemi szubsztancia. Ennek a felfogására érettek ma a lelkek. Sok mindent nélkülöznénk az újabb időkben, ha a lelkek nem váltak volna ilyen módon éretté. Csak egy valamire hívom fel itt a figyelmüket. Ha Richárd Wagner lelke nem vált volna bizonyos passzivitás révén éretté, ha nem sejtette volna meg a golgotai misztériumot, annak a szubsztanciának a kiáradását, amely mintegy belecsöpögött a Földön élő emberiség szellemi atmoszférájába, nem adhatta volna nekünk a Parsifalt. Maga Wagner írja ezt le ott, ahol Krisztus vérének a jelentőségéről beszél. Sok ilyen szellem él a mi időnkben, akiknél látjuk, hogy ami az atmoszférában lebeg, azt mintegy felfogják azok, akik felé árad.

Maga a szellemtudomány is azért van itt, mert sok léleknek van meg a lehetősége, sokkal többnek, mint ahány erről tud, hogy a szellemi világból ilyen híradásokat kapjon. De ehhez szükségük van segítségre, amelyet a szellemi világ megértése ad nekik. Alapjában véve senki sem jut el éretlenül a szellemtudományhoz, senki sem, akiben nem él többé-kevésbé őszintén a vágy, hogy megismerjen valamit abból, amiről éppen beszéltünk. Előfordulhat ugyan, hogy valaki kíváncsiságból, vagy más hasonló okból kapcsolódik a szellemtudományhoz. Akik azonban őszinte szívvel kapcsolódnak hozzá, érzik a vágyat, hogy lelküket megnyissák annak az impulzusnak, amely mostantól kezdve előkészül az emberi fejlődés jövő korszaka számára. Szellemtudományra azért van szükségük ma az embereknek, mert az emberi lelkek mások lesznek, mint amilyenek még rövid idővel ezelőtt is voltak.

Ahogy az emberi lelkek nagy változáson mentek át a golgotai misztérium idejében, úgy nagy változáson mentek át a mi évezredünkben, és a következőkben is. Az antropozófia megjelenése a világban azzal függ össze, hogy a lelkekben, ha nem is tudatosan, de mégis él az a homályos érzés, hogy valami ilyesmi történik a mi korunkban is. Ez tette szükségessé azt, amivel éppen antropozófiai munkánkat elkezdtük, nevezetesen az evangélium-magyarázatokat. Ha bensőnkben őszintén él a meggyőződés, hogy a Krisztus-eseményekben - ahogy ezt tegnap leírtuk - az igazság nyilatkozik meg, akkor megértjük majd, ami az evangélium-magyarázatokkal történt, akkor megértjük, hogy antropozófiai evangélium-magyarázatainkkal olyasmit állítottunk a világba, ami alapvetően különbözik mindazoktól az evangélium-magyarázatoktól, amelyek az elmúlt évszázadokban napvilágot láttak. Mert ha valaki kezébe veszi a nyomtatásban megjelent ciklusokat, vagy emlékszik magukra az evangéliumokról tartott előadásainkra, láthatja, hogy mindenütt visszamentünk az eredeti értelmezésre, amelyet - ha csak a mai evangéliumi szöveget vesszük alapul - már nem találunk meg.

Triviálisan ez azt jelenti, hogy a mai evangélium-fordításokból az ember már nem kaphatja meg azt, amit az evangéliumok tulajdonképpen mondani akarnak. Amilyenek az evangéliumok ma, úgy voltaképpen nem is használhatók. Mert mi történt egyáltalán a Krisztus-esemény megmagyarázására, és minek kell ezzel szemben történnie?

Azoknak, akik a szellemtudomány segítségével igyekeznek a Krisztus-eseményt megérteni, tisztában kell lenniük azzal, hogy az evangéliumok írói szellemi síkon, szellemi szemükkel látták a Krisztus-eseményt. Nem külső életrajzot akartak tehát írni, hanem elővették a régi beavatási írásokat - erről részletesebben „A kereszténység, mint misztikus tény" című könyvemben beszéltem. Ebben rámutattam arra, hogy ami régebben a misztériumok mélyén ment végbe, az most a Krisztus-eseménnyel, az emberiség fejlődésének isteni vezetésével, történelmi síkon játszódott le. Ami tehát azelőtt kicsiben, a misztériumok mélyén a beavatandóval lejátszódott, az játszódott le most a világtörténelem nagy színpadán azzal a lénnyel, akit mi Krisztusnak nevezünk, az emberek számára szükséges előkészítés és a misztériumok rejtettsége nélkül. Mindenkinek a szeme előtt játszódott le most az, amit régebben csak a misztériumok szentélyeiben csak a misztérium-tanítványok ismerhettek meg.

Ez előtt az első keresztény tanítók mélységes alázattal, mélységes tisztelettel álltak. Ha azután tekintetüket arra irányították, amit az evangéliumok tulajdonképpen mondanak, akkor a kereszténységnek ezekben az első, igazi tanítóiban feltámadt a saját méltatlanságuk érzése, hogy egyáltalán megérthetik-e az evangéliumok igazi lényegét, igazi tartalmát.

Ez azonban még valami mást is hozott, ami szorosan összefügg azzal, hogy az evangéliumokat ma úgy kell interpretálni, ahogy azokat az antropozófia interpretálja. Ha követték evangélium-magyarázatainkat, megfigyelhették, hogy soha nem magukból az evangéliumokból indultunk ki. Mert az evangéliumokat, ahogy azok ránk maradtak, teljesen megbízhatatlanoknak tartjuk. Visszanyúltunk az Akasha-krónikára, a szellemi írásra, ahogy azt azok elmondják, akik maguk szellemi látással olvasni tudják. És csak, ha valamilyen részt az Akasha-krónika segítségével megismertünk, akkor vettük elő a megfelelő helyet az evangéliumokban, és vizsgáltuk, hogy vajon egyezik-e, és mennyiben azzal, amit az Akasha-krónikából megtudtunk. így ismertük meg az Akasha-krónikából a Máté-, a Márk- és a Lukács-evangélium igazi tartalmát. És csak miután az evangéliumokat összehasonlítottuk eredeti tartalmukkal, akkor tűnt ki, hogy az egyik, vagy a másik részt hogyan is kell olvasnunk. Mert minden magyarázat, amely csak a betűre támaszkodik, szükségképpen téves és hibás. Az evangéliumokat a jövőben nemcsak magyarázni kell, hanem előbb vissza kell adni eredeti, igazi alakjukat. Az eredeti alakjában előttünk álló evangéliumra aztán már nem mondhatja senki, hogy lehet igaz is, meg nem is, mert ha az egyezést kimutattuk, akkor éppen az Akasha-krónika segítségével megismert tartalom bizonyítja majd az evangéliumi szöveg helyességét. És akkor az evangéliumi szövegek megint bizonyítani fogják azt, ami bennük betű szerint le van írva, ahogy arra már sokszor rámutattunk.

Nézzünk egy példát. Elítélésekor kérdést intéztek Krisztus Jézushoz, hogy Istentől küldött király-e ő, vagy kicsoda, mire ő azt felelte: „Te mondád!" Ha most becsületesen vizsgáljuk a dolgot, és nem a mai kor tanáros módszerével akarjuk az evangéliumokat magyarázni, azt kell mondanunk, hogy tulajdonképpen Krisztusnak ehhez a válaszához: „Te mondád", nem tudunk semmiféle helyes értelmet, sem érzéseinkkel átélhető, sem értelmünkkel felfogható értelmet fűzni. Ha érzelmi vonatkozásban nézzük, azt kell kérdeznünk, vajon miért fejezi ki magát olyan határozatlanul, hogy egyáltalán nem tudhatjuk, mit ért ezalatt: „Te mondád!" Ha ugyanis azt érti, hogy helyes, amit mondasz, annak nincs semmi értelme, mert a kérdező nem állít, hanem kérdez. A kérdésre pedig ez nem értelmes válasz. Ha viszont értelmi vonatkozásban nézzük, hogyan képzelhetjük, hogy az, akit az átfogó bölcsesség képviselőjének kel tartanunk, így fogalmazza feleletét? De ha úgy olvassuk ezeket a szavakat, ahogy az Akasha-krónikában állnak, mindjárt egészen más értelmük lesz. Az Akasha-krónikában ugyanis nem az áll: „Te mondád", hanem az, hogy „Ezt csak te mondhatnád!" - ami helyesen értelmezve azt jelenti, hogy „Kérdésedre azt kellene felelnem, amit saját magára vonatkozóan senki sem mondhat, hanem csak az, aki vele szemben áll. Hogy igaz-e vagy nem, arról én nem beszélhetek, az igazság felismerése nem rám tartozik, hanem rád. Neked kell kimondani, csakis akkor van jelentősége!"

Persze, azt mondhatná erre valaki, hogy ez lehet igaz is, meg nem is. És absztraktul ítélve meg a dolgokat, igaza is lehet. De ha az egész jelenetet nézzük, és azt kérdezzük magunktól, hogy jobban meg tudjuk-e érteni, ha az Akasha-krónikához fordulunk, akkor el kell ismernünk, hogy csakis így érthetjük meg. És akkor rájövünk arra is, hogy csak azért áll az evangéliumokban így, mert aki ezt a részt utoljára leírta, vagy lefordította, már nem értette meg, mert nehéz is megérteni, és azért írta le ilyen pontatlanul. És ha tudjuk, hogy milyen sok mindent írnak le szerte a világon pontatlanul, nem csodálkozunk már azon, hogy itt is a dolgok pontatlan leírásával van dolgunk. De miért ne volna jogunk ahhoz, hogy az emberiség egy új korszakának a küszöbén kikutassuk az evangéliumoknak az Akasha-krónikából megismerhető eredeti, igazi tartalmát?

Hogy mi történt az evangéliumokkal, azt legjobban az mutatja, ami a Máté-evangéliummal történt, és amit még a külső történelem is igazol. Ehhez csak emlékeznünk kell a történelemre. A Máté-evangélium keletkezésére vonatkozóan a legjobb forrás H.P Blavatzky „Titkos tanítás" című könyvének harmadik kötete, csak helyesen kell értenünk és értelmeznünk.

A negyedik század vége felé élt és fejtette ki irodalmi tevékenységét egy bizonyos Szent Jeromos egyházatya. Az ő írásaiból megtudjuk - amit egyébként a szellemtudományos kutatások is igazolnak -, hogy a Máté-evangéliumot eredetileg héber nyelven írták, és hogy Szent Jeromos egyházatya Máté-evangélium példánya, ma talán azt mondhatnánk, kiadása még héber betűkkel írt evangélium volt, de már nem azon a héber nyelven, amelyet akkoriban használtak. Tehát, mintha, mondjuk, Schiller egy költeményét görög betűkkel írnánk le. így, ami ez előtt az egyházatya előtt feküdt, azt sem írták annak a nyelvnek a betűivel, amelyen a Máté-evangélium eredetileg íródott, hanem más betűkkel. Nos, ez a Szent Jeromos egyházatya azt a feladatot kapta a püspökétől, hogy az így előtte fekvő Máté-evangéliumot fordítsa le az ő keresztényei számára. A fordításnál aztán nagyon furcsán járt el. Először is azt hitte, hogy veszélyes a Máté-evangéliumot úgy átültetni, ahogy van. Mert vannak benne részek, amelyeket azok, akik az evangéliumot szent könyvként őrizték, el akartak rejteni a külső világ elől. Aztán azt hitte, hogy ha így ültetné át az evangéliumot, az ahelyett, hogy a lelkek épülésére szolgálna, rombolóan hatna. Mit csinált, tehát Szent Jeromos egyházatya? Azokat a részeket, amelyek az ő, és az akkori egyház álláspontja szerint károsak lehettek, egyszerűen kihagyta, és másokkal helyettesítette. De még más is kiderül írásaiból, és éppen ez az, ami ezzel az egész eljárással kapcsolatban a leginkább aggasztó. Szent Jeromos tudta, hogy a Máté- evangéliumot csak az értheti meg, aki bizonyos titkos dolgokba beavatást nyert. Ugyanakkor felismerte, hogy ő maga nem tartozik ezek közé. Vagyis beismerte, hogy nem tudja megérteni a Máté-evangéliumot. És mégis lefordította. A Máté-evangélium tehát ma olyan valakinek a műveként forog közkézen, aki maga ugyan nem értette meg azt, de később már annyira beleélte magát ebbe az általa megírt evangéliumba, hogy mindent eretnekségnek bélyegzett, amit más a Máté-evangéliumról mondott, ha az nem volt benne az ő művében. Ez az igazság ebben a kérdésben.

Ami mármost bennünket mindenekelőtt érdekel, és amit külön ki kell emelnünk, az az, hogy azok, akik a kereszténység kezdeti idejében különösképpen a Máté-evangéliumot tartották fontosnak, miért csak azokkal ismertették meg, akik bizonyos dolgok titkos értelmébe be voltak avatva?

Ennek a megértéséhez legalább valamennyire tudnunk kell, hogy mit jelent a szellemtudomány szerint a beavatás. Különböző összefüggésekben már többször beszéltünk ezekről a dolgokról, nevezetesen arról, hogy a beavatás, ha általa szellemi látó erőkre tesz szert az ember, képessé teszi őt a világra vonatkozó bizonyos alapvető igazságok megismerésére. Ezek az igazságok a közönséges tudat számára általában képtelenségnek tűnnek. Az ember közönséges tudatával, amellyel a mindennapi életben benne áll, a legmagasztosabb igazságokról csak annyit tud mondani: mindez paradox. De nem csak erről van szó. Ha a legmagasztosabb igazságokhoz, vagyis azokhoz, amelyeket a beavatottak már ismernek, valaki előkészítés nélkül jutna hozzá - vagy úgy, hogy magától rájönne ezekre az igazságokra, ami bizonyos esetekben lehetséges, vagy úgy, hogy megfelelő előkészítés nélkül közölnék vele -, akkor ezek, még abban az esetben is, ha a legelemibb igazságokról van szó, arra, aki előkészületlenül kapja őket, a legnagyobb veszélyt jelentik. Még akkor is, ha a világra vonatkozó legtisztább, legszentebb igazságokat tudná meg, ez rombolóan hatna rá és környezetére. Aki ma a legmagasabb igazságok birtokában van, az éppen ezért azt is tudja, hogy nem helyes, ha egyszerűen odahív magához valakit, és elmondja neki ezeket a világra vonatkozó legmagasztosabb titkokat, mert az igazán legnagyobb igazságokat nem lehet úgy átadni, hogy valaki szavakkal elmondja azokat, és valaki más a fülével meghallgatja. A legnagyobb igazságok csak úgy adhatók át, hogy aki elhatározza, hogy tanítvány lesz, azt előbb lassan, fokozatosan előkészítik. Ez az előkészítés pedig úgy történik, hogy annak végső aktusa, a titkok átadása nem a titkok elmondásával, és a másik részéről azok meghallgatásával játszódik le, hanem úgy, hogy az előkészítés révén a tanítvány bizonyos időpontban odáig fejlődik, hogy előtte mintegy megjelenik maga az igazság, maga a misztérium. Nem kell, tehát egy szájról elhangzania, nem kell egy fülnek meghallgatnia, hanem a lélekben kell megszületnie, annak eredményeképpen, ami a mester és a tanítvány között végbement. Nincs olyan eszköz, amellyel egy beavatottól a végső dolgokra vonatkozó titkokat ki lehetne kényszeríteni. Senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy saját szavaival valamit is eláruljon a magasabb igazságokból, nincs a világnak olyan kényszerítő eszköze, amellyel ezt el lehetne érni. És ha mégis megtörténik, hogy valaki előkészületlenül tudná meg valakinek a szájából azokat a magasabb titkokat, amelyeknek egyébként a lélekben kell megszületniük, ez végzetes lenne a másikra is. Mert ezzel az, aki megtudta a titkokat, hatalmat nyerne afölött, aki vele azokat közölte, annak egész hátralevő életére. Ez azonban soha nem következhet be, ha a tanító csak előkészíti a tanítványt, aztán hagyja, hogy az igazságok annak a lelkében szülessenek meg.

Ha ezt tudjuk, akkor megértjük, hogy az eredeti Máté-evangéliumot miért nem lehetett minden további nélkül közölni az emberekkel. Mert nem voltak eléggé érettek a benne lévő tartalmakhoz. Hiszen, ha maga Szent Jeromos egyházatya sem volt elég érett, hogyan lehettek volna azok a többiek? Az ebioniták, akik eredetileg ezeknek a tartalmaknak a birtokában voltak, azért is nem közölték ezeket, mert megfelelő előkészítés híján éppen azt eredményezték volna, amit Szent Jeromos egyházatya mond, hogy nem a lelkek épülésére, hanem rombolására szolgálnak. Szent Jeromos tudta ezt, mégis vállalkozott arra, hogy a Máté-evangéliumot valahogyan eljuttassa a világhoz. A Máté- evangélium tehát valamilyen formában mégis csak „közölve lett", és hatott a világban. Ha mármost azt nézzük, hogyan hatott, akkor erre vonatkozóan az okkult igazságok révén sok mindent megtudunk. Mert ki ismerhetné el, például a szellemtudomány alapján állva, hogy a keresztény világban lejátszódott sok üldözés összefügghetne magával a Krisztus-princípiummal? Ki ne mondaná a szellemtudomány alapján állva, hogy itt valami hatott a fejlődésre, ami eredetileg nem tartozott a keresztény fejlődés menetéhez? Röviden: itt valami végzetes félreértéssel van dolgunk.

Tegnap beszéltünk arról, hogy mint keresztényeknek hogyan kell szemben állnunk Tyanai Apolloniusszal, beszéltünk az ő nagyságáról és jelentőségéről, sőt azt is mondtuk, hogy „adeptus" volt. Ugyanakkor az őskeresztény irodalomban mindenütt csak azzal a Tyanai Apolloniusra vonatkozó rágalommal találkozunk, hogy mindent, amit tett, amit cselekedett, csak az ördög sugalmazására tette. Itt van tehát előttünk valami, amit Tyanai Apollonius személyével, tetteivel kapcsolatban nem is csak félreértenek, de egyenesen tudatos elferdítésnek kell bélyegeznünk. És ez csak egy a sok közül. Ezt csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy az evangéliumok olyan szöveggel maradtak ránk, amely szükségszerűen sok félreértésre adott okot, és hogy a mi feladatunk most, hogy a szellemtudomány segítségével visszataláljunk a kereszténység igazi értelméhez, amellyel szemben az első keresztény idők olyan sok hibát követtek el. És így érthető lesz az is, hogy a kereszténységnek a következő korszakot másképpen kell átélnie, mint az eddigieket. De arról is beszélhetünk, hogy sok minden, ami erről a helyről elhangzik, tulajdonképpen csak azért hangozhat el, mert vannak, akik végigjárták velünk az utóbbi évek szellemtudományos fejlődését, másokban pedig megvan a jóakarat, hogy foglalkozzanak a mi szellemtudományos fejlődésünkkel, és megvan bennük a megfelelő érzésbeli, lelki alap ahhoz is, hogy az általunk elmondottakat felvegyék magukba. Minthogy az emberi lelkek a golgotai misztérium és a mi időnk között legalább egy tanulással eltöltött inkar- nációt átéltek, ma már lehet az evangéliumokról annak veszélye nélkül beszélni, hogy ebből baj származna.

Azzal a különös ténnyel állunk tehát szemben, hogy az evangéliumokat közölni kellett az emberiséggel, de hogy ugyanakkor az emberiség a kereszténységet csak a maga egész tökéletlen alakjában tudta megérteni, és hogy az evangéliumok a kutatás olyan módszerét követelték meg, amelynek eredményeképpen a kutatás már nem ismeri ki magát, hogy mi történelem, és mi nem az, aminek következtében aztán végül már minden le is tagadható. De az evangéliumok eredeti tartalmának utat kell találnia az emberek szívébe, lelkébe, és ennek olyan új erőt kell kifejlesztenie, amelynek segítségével azok, akik a Jordán-keresztelő- től a golgotai misztériumig lejátszódott eseményeket helyesen tudják átélni, meg tudják majd látni azt, ami mostantól kezdve megjelenik az embereknek.

Ezért a Krisztus-esemény szellemtudományos magyarázatára, mint előkészítésre, szükségük van mindazoknak, akiknek a legközelebbi jövőben újat kell átélniük, akiknek új képességekkel kell a világot szemlélniük. És az evangéliumok régi alakja is csak akkor kapja meg a maga igazi értékét, ha megtanuljuk az evangéliumokat az Akasha-krónika segítségével olvasni. Ennek a révén ismerjük csak meg igazi nagyságukat. Leginkább pedig a golgotai misztérium valódi jelentőségének a megértéséhez van szükségünk a szellemtudományos kutatásra. Amit a golgotai misztérium az emberiség számára hozott, azt csak úgy ismerhetjük meg, ha a golgotai misztérium tulajdonképpeni jelentőségét a szellemtudomány segítségével kutatjuk ki. Ezzel a következő napokban fogunk foglalkozni, amennyire ez egy rövid előadássorozatban lehetséges. Meg fogjuk nézni, mit élhet át az emberi lélek a Krisztus-impulzus hatására saját magában, hogy azután ebből kiindulva felemelkedjünk - még mélyebben, ahogy azt eddig láttuk - annak a megismeréséhez, ami Palesztinában és a Golgotán történt.