"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Márk-evangélium (3)

2. --

[A történelem a belső szellemi folyamatok külső megnyilvánulása. Az ótestamentum és az evangéliumok szerkesztésében fellelhető mély művésziesség és spirituális-drámai erő.]

Basel, 1912. szeptember 16.

Ha emlékeznek tegnapi fejtegetéseim fő pontjára és fő céljára, akkor láthatják, hogy az emberi lény a maga legbensőbb valójában egészen másképpen élt a golgotái misztérium előtti és utáni időben. Nem jellemzést adtam, hanem példákat hoztam fel a szellemtudomány alapján, olyan példákat, amelyek a régi és az új idők lelkeit mutatták meg. Ezekből elénk tárult, hogy a korábbi időkből bizonyos lelkek mennyire megváltozva, átalakulva jelennek meg ismét az új korszakban. Ennek a hatalmas átalakulásnak az oka csak az egész előadássorozat értelméből fog kiviláglani.

Bevezetésképpen legyen szabad rámutatnom valamire, amit hasonló tárgyú fejtegetéseim során már többször említettem, hogy az emberi én tudatossá válása, teljesen tudatossá válása - aminek kialakulása és kibontakozása a földbolygó missziója - tulajdonképpen csak a golgotái misztériummal kezdődött el. Nem teljesen pontosan, de megközelítő pontossággal fejezzük ki magunkat, ha azt mondjuk, hogy messzire visszamenve az emberiség fejlődésében azt találjuk, hogy az emberi lelkek tulajdonképpen még nem individualizálódtak, hanem a csoportlélekbe voltak beágyazva. Így azt mondhatjuk: egy Hektor, egy Empedoklész az egész emberi lélek tipikus csoportlelkiségének képviselői. Hektor Trója lelkéből nőtt ki, a trójai nép csoportlelkének képmása, meghatározott módon specializálódva, de éppen úgy a csoportlélekben gyökerezve, mint Empedoklész. Amikor a kereszténység utáni időben újból inkarnálódtak, akkor szükségszerűen az én-tudatot kellett kiélniük. A csoportlelkiségből az individuális lélek kiéléséhez való átmenet adja meg a hatalmas indító lökést. Ez okozza azt, hogy azok a lelkek, akik olyan szilárd lezártságban állnak a múltban, mint például Hektor, a kereszténység utáni időben tétovázó emberekként jelennek meg, mintha nem volnának életre valók - mint például Hamlet lelke -, és hogy a másik oldalon egy olyan lélek, mint Empedoklészé, aki a kereszténység utáni időben, a 16. században Faust lelkeként jelenik meg újból, látszólag kalandor lesz, és sok olyan körülmény közé kerül, amelyből csak nehezen tud kikászálódni, és amit a legtöbb kortárs, sőt a egész utókor, félremagyaráz.

Többször is hangsúlyoztam már, hogy ami a golgotái misztérium végbemenetele óta a mai napig megtörtént, az éppen az említett fejlődés szempontjából még nem jelent semmi különöset, mivel ez csak a kezdet, és csak a jövőben fognak a kereszténységnek tulajdonítható nagy impulzusok kibontakozni. Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy a kereszténység fejlődésének még csak a kezdetén áll. De ha bele akarunk állni ebbe a fejlődésbe, akkor megértésünknek együtt kell haladnia a kereszténység megalapításával kezdődő kinyilatkoztatások, impulzusok folyamatos továbbhaladásával.

Mindenekelőtt meg kell tanulnunk valamit az elkövetkező időben, és nem kell sok látnokság, hogy tisztában legyünk vele: valami egészen meghatározott dolgot kell megtanulnunk - és ez jó kezdet a kereszténység megértéséhez -, meg kell tanulnunk a Bibliát egészen új módon olvasni. Ennek ma még sok akadálya van, részben az a körülmény, hogy a Biblia értelmezésénél széles körökben még mindig valami édeskés szentimentalizmust alkalmaznak, hogy a Bibliát nem megismerési könyvként, hanem minden lehető személyes, lelki probléma megoldására használják. Ha valaki személyes életkörülményeinek javulását szeretné, akkor belemélyed a Biblia egyik vagy másik fejezetébe, ezt vagy azt magába szívja, és csak ritkán emelkedik felül a Bibliához fűződő személyes viszonyán. A másik oldalon a tudomány az utóbbi évtizedekben - de tulajdonképpen az egész 19. század folyamán - a Biblia igazi megértését nagyon megnehezítette, amikor szétszedte, és megállapította, hogy például az Újtestamentumot mindenféle egyéb helyekről szerkesztették össze, sok mindent később fűztek hozzá, és hogy a Ótestamentum is ugyanígy, különböző időkben előkerült részletek egybefűzése. Eszerint a Biblia csupa töredék, amely könnyen azt a benyomást kelti, hogy egyfajta halmazat, amelyet az idők folyamán „varrtak” össze.

Az ilyen tudomány népszerű lesz, sőt, már ma is népszerű. Sok embernek az a véleménye, hogy az Ótestamentum sok különálló részből van összeszőve. De ez zavarólag hat arra, hogy a közeljövőben egy igazi komoly bibliaolvasás kialakuljon. Ha ez bekövetkezik, akkor sok minden, amit antropozófiai szempontból a Biblia titkairól el kell majd mondani, még érthetőbb lesz. Meg kell tanulnunk, hogy mindenütt, ahol az Ótestamentumot a szokásos Biblia-kiadványok megszakítják, összefüggő egészet lássunk. Nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket azok az ellenvetések, amelyeket az Ótestamentum egysége ellen felhozhatnak. És nem szabad, hogy az ember a személyes épülése céljából vegye kézbe, hogy ilyen vagy olyan szempontból olvassa, hanem engedje úgy hatni magára, mint egységes egészet. Ha figyelembe vesszük azt, amit a szellemtudomány mond róla, ha bizonyos spirituálisművészi érzékkel arra törekszünk, hogy meglássuk, hogyan következnek egymás után a dolgok, milyen művészien vannak megszerkesztve, hogyan fonódnak egymásba a szálak és hogyan oldódnak aztán szét, akkor rá fogunk jönni, milyen drámai erő rejlik az egész Ótestamentum szerkezetében és felépítésében. Csak ekkor fogjuk a nagyszerű drámai tablót egységként, a maga egészében áttekinteni, és nem fogjuk azt gondolni, hogy a könyv közepén az egyik rész innen, a másik rész onnan származik, hanem akkor az egységes szellemet fogjuk meglátni benne.

Meg fogjuk látni, hogy a történéseket egységes szellem vezérli az első teremtéstörténet idejétől kezdve a pátriárkák korán át, a bírák, majd a zsidó királyok korán át, míg mindez csodálatos drámai csúcspontban egybefut a Makkabeusok könyvében, Mattatiás fiaiban, Júdás testvéreiben, akik Szíria királya, Antiochusz ellen harcoltak. Ebben nagy belső drámai erő van, és van egy bizonyos kulminációs pont a befejezésénél. Meg lehet érezni, hogy nem egyszerű frázis, hogy azt, aki okkult szemléleti móddal rendelkezik, sajátságos érzés fogja el, amikor ott áll a Makkabeus anya hét fia és Mattatiás öt fia. Hét és öt: egy csodálatos tizenkettes szám, amivel máshol is találkozunk, ahol a fejlődés titkaihoz érünk. Sajátságos érzés foghat el bennünket, amikor a hét Makkabeus-fiú mártírhalált hal, ahogy egyiket a másik után kínpadra vonják - olvassák csak el, milyen belső drámaiság van ebben! - ahogy az első csak utal arra, ami végül a hetediknél kifejezésre jut. A lélek halhatatlanságának kifejezése ez, amikor az utolsó fiú a királynak odakiáltja: te elvetemült, te semmit sem akarsz tudni lelkem feltámasztójáról! Engedjük, hogy hasson ránk ez a fiúról-fiúra haladó drámai fokozás, és látni fogjuk, milyen erőket tartalmaz a Biblia. Ha az eddigi édeskés-szentimentális szemléletmód helyett ezt a művészi-drámai erőt tartjuk szem előtt, akkor a Biblia magától azzá válik számunkra, ami egyúttal vallásos áhítatot is kelt. Ekkor a művészet vallássá válik a Biblián keresztül. És akkor egészen sajátságos megfigyeléseket tehetünk.

Talán többen is emlékeznek arra, amit a Lukács-evangéliummal kapcsolatban elmondtam, hogy Krisztus Jézus grandiózus alakja két lélek összekapcsolódásából jött létre, a két Jézus-gyermek lelkéből. Az egyik gyermek nem volt más, mint Zarathusztrának, a zaratusztrizmus megalapítójának a lelke, így talán szellemi szemük előtt áll az a tény, hogy azt a Jézus-gyermeket, akiről a Máté-evangélium beszél, az újratestesült Zarathusztrának kell tekintenünk. Zarathusztra lelke élt ebben a Jézus-gyermekben.

Tulajdonképpen milyen ténnyel állunk itt szemben? A zaratusztrizmus megalapítója, az előidők, az ősi perzsa kultúra nagy beavatottja, áthaladva az emberiség fejlődésén, bizonyos ponton újra megjelenik az ó-héber népen belül. Az ősperzsaságtól így látunk átmenetet a ó-héber nép-elemhez: Zarathusztra lelke útján. Igen, ami külsőleg a világtörténelemben végbemegy, ami az emberi életben történik, az alapjában véve csak a belső folyamatoknak, a belső szellemi erőknek a megnyilatkozása. Így tehát valójában azt, amit a külső történelem elmond, úgy lehet tanulmányozni, ha a belső szellemiség kifejeződésének tekintjük, olyan tények kifejeződésének, amelyek a szellemiségben működnek.

Állítsuk ezt lelkünk elé: Zarathusztra a perzsa elemből átmegy az ó-héber elembe. És most vegyük szemügyre az Ótestamentumot - elég, ha csak az Otestamentum fejezeteinek címeit nézzük. Amit Zarathusztrára vonatkozóan akkor elmondtam, az a szellemi kutatás eredménye, ez megtalálható, ha a Zarathusztra-lelket követjük. Most azonban helyezzük szembe ezzel az eredménnyel nemcsak a Bibliát, hanem azt is, amit a külső kutatás megerősít. Az ó-héber nép megalapítja a maga országát Palesztinában, majd az eredeti ország kettéválik, előbb asszír, aztán babilóniai fogságba kerül, végül a perzsák igázzák le. Mit jelent mindez? A világtörténelmi tényeknek megvan az értelmük. Követik a belső, szellemi-lelki folyamatokat. Miért történt mindez? Miért vezették az ó-héber népeket úgy, hogy Palesztinából a káldeai, az asszír-babilóniai, majd a perzsa elembe jutnak, hogy aztán Nagy Sándor szabadítsa meg őket? Ha szárazan csak a tényekre szorítkozunk, azt mondhatjuk: nem más ez, minthogy Zarathusztra a perzsaságból átmegy a zsidó elembe. Megszerezték maguknak a zsidók, hozzá vezették őket, egészen a perzsa uralom alá kerültek, mert Zarathusztra hozzájuk akart menni. A külső történelem csodálatos lenyomata ezeknek a folyamatoknak, és aki a dolgot szellemtudományosan szemléli, az tudja, hogy a külső történés csak a test ahhoz, hogy Zarathusztra a perzsa elemből átmenjen a zsidó elembe. Ez a test körülfogja az ó-héber elemet, és aztán, amikor eléggé körülfogta, Nagy Sándor kiemelte onnan. Ami maradt, az mint környezet, elegendő volt Zarathusztra számára. Az ment át az egyik néptörzstől a másikhoz.

Ha egy pillantást vetünk arra - természetesen csak egyes pontokat emelhetünk ki -, hogyan csúcsosodott ki az ó-héber történelem egész korszaka, a királyok, a próféták, a babiloni fogság és a perzsa hódítás időszakán át egészen a Makkabeusok koráig, akkor éppen a zsidó prófétai elem ötlik a szemünkbe. Mert ha a Márk-evangélium megértésére törekszünk, az mindjárt egy Ézsaiás- kijelentéssel kezdődik, mint prófétai megnyilatkozással. Azt mondhatnánk: Illéstől kezdve, akinek újratestesülése Keresztelő János, a próféták csodálatos nagyságban lépnek elénk.

Tekintsünk el egyelőre Illéstől, és Keresztelő Jánosban való újrateste- sülésétől, és nézzük a közbeeső időben megjelenő prófétákat. Azt kell mondanunk: azzal, amit a szellemtudomány útján nyertünk, ezt a zsidó prófétaságot egészen sajátos módon kell szemlélnünk. Miről is beszélünk tulajdonképpen, amikor a régi idők szellemi vezetőit említjük? Az iniciáltakról, a beavatottakról. Tudjuk, hogy ezek a beavatottak a maguk szellemi nagyságához úgy jutottak el, hogy a különböző beavatási fokozatokat átélték, hogy a megismerés útján fokról-fokra felemelkedtek a szellemi látáshoz, ezáltal a világban működő szellemi impulzusokkal egyesültek, és így azokat bele tudták árasztani a fizikai síkon zajló életbe. Ezért ha a perzsa, az indiai vagy az egyiptomi nép valamely beavatottjával találkozunk, először azt kérdezzük: az illető hogyan emelkedett fel a beavatás létráján ezen a törzsön, ezen a népen belül? Hogyan lett népének vezetője, szellemi irányítója? Ezek a kérdések jogosak, csak akkor nem, ha a prófétákkal állunk szemben. Van egy teozófiai irányzat, amely mindent szívesen egy kalap alá venne, és a régi héberek prófétáiról úgy akar beszélni, mint az egyéb népek beavatottjairól. De ezzel nem tudunk meg semmit.

Vegyül csak elő a Bibliát, amelyről éppen a legújabb történelmi kutatás állapította meg, hogy hűen írja le az eseményeket, és nézzük a prófétákat Illéstől Malakiásig, Ézsaiáson, Jeremiáson, Ezékielen és Dánielen keresztül. Csak bele kell élnünk magunkat abba, amit a Biblia ezekről az alakokról mond, és látni fogjuk, hogy nem lehet őket az inkarnációk általános sémája alá vonni. Hol van egyáltalán szó arról, hogy a zsidó próféták megtették volna ugyanazt a beavatási utat, amit a többi népek más beavatottjai? Azt olvassuk a Bibliában: felléptek, amikor Istenük hangja lelkükben megszólalt, és ez a hang képessé tette őket arra, hogy mást is lássanak, mint a hétköznapi ember. Arra tette őket képessé, hogy népük sorsának jövendő lefolyásáról és a jövendő világtörténelmi eseményekről hírt adjanak. Ez elemi erővel tört fel a próféták lelkéből. A Biblia nem úgy beszél róluk, mintha a beavatási utat végigjárták volna, ahogy a többi próféta, akiknél be lehet bizonyítani, hogy végigélték a beavatást. A zsidó próféták úgy lépnek fel, hogy szellemi látásuk zsenialitásból tör elő, előtör az, amit népüknek, amit az emberiségnek mondaniuk kell. Ilyen az a mód is, ahogy prófétai hangjukra, prófétai adottságukra hivatkoznak. Nézzük csak meg, ahogy egy próféta, ha valamit mondania kell, arról beszél, hogy az Isten közölte vele ezt közvetítői által, vagy hogy a mondanivaló úgy jött, mint közvetlen elemi igazság. Ez arra késztet, hogy feltegyük a kérdést: hogyan viselkednek ezek a zsidó próféták, akiket külsőleg a többi népek beavatottjai mellé kell állítanunk - ha Illéstől és újratestesülésétől, Keresztelő Jánostól eltekintünk ha lelküket szellemtudományosan, okkult módon vizsgáljuk? Ekkor valami igen sajátságos dolgot találunk. És ha azt, amit most a szellemtudományos kutatás eredményeként közlök, megpróbálják összehasonlítani azzal, amit a történelem és a vallásos hagyomány ezekről az alakokról megad, akkor a megerősítést meg fogják találni.

Ha a zsidó próféták lelkét követjük, akkor azt találjuk, hogy azok olyan beavatottaknak az újratestesülései, akik más népeknél voltak beavatva, és ott a beavatásnak bizonyos fokaira már eljutottak. Ha tehát a zsidó próféták közül egyet visszafelé követünk, akkor más népekhez jutunk el, ott találunk egy beavatott lelket, aki hosszú ideig ennél a népnél maradt, aztán átment a halál küszöbén, és újratestesült a zsidó népnél. Minden egyes alakot, Jeremiást, Ézsaiást, Dánielt, és a többeket is - ha lelküket korábbi megtestesüléseiben meg akarjuk találni - más népeknél kell keresnünk. Valóban olyan ez - ha triviálisan fejezzük ki magunkat -, mint a többi népek beavatottjainak fokozatos gyülekezése a zsidó népnél, ahol ezek a beavatottak a „próféták” alakjában lépnek fel. Így világossá válik, hogy a próféták úgy jelennek meg, hogy prófétai adottságuk belső világuk elementáris feltörésének látszik. Ez tulajdonképpen visszaemlékezés arra, amit, mint beavatottak, itt vagy ott megszereztek maguknak. Ami itt megjelenik, az nem mutatja mindig azt a tiszta, világos, harmonikus formát, amellyel a korábbi inkarnációkban jelentkezett. Mert annak a léleknek, amely korábban egy perzsa, vagy egy egyiptomi testben inkarnálódott, előbb alkalmazkodnia kellett a zsidó nép testiségéhez. Ezért sok minden nem tudott érvényesülni, ami korábban benne volt. Mert nem úgy van, hogy amikor az ember inkarnációról-inkamációra halad, minden korábbi képességét átviszi, hanem azok miatt a nehézségek miatt, amelyeket a testiség idéz elő, a korábban megszerzett tulajdonságok diszharmonikusan, kaotikusán jelenhetnek meg.

Láthatjuk tehát, hogy a zsidó próféták népüknek olyan szellemi impulzusokat adtak, amelyek gyakran rendezetlen, de grandiózus visszaemlékezések a korábbi inkarnációkra. Ez az a sajátos dolog, amivel ezeknél a zsidó prófétáknál találkozunk. És miért történik ez? Azért, mert az egész emberiség fejlődésének keresztül kellett mennie ezen az átmeneti ponton, mert annak, amit elszórtan megszerzett, egy gyújtópontban egyesülnie kellett, és újjá kellett születnie a ótestamentumi nép véréből. Ezért kap hangsúlyt mindenütt az összetartozás - az ó-héber nép történelmében jobban, mint bármely más népnél a nemzedékeken keresztül csörgedező vér. Ez csak törzseknél volt szokásos, de nem olyan népeknél, amelyek már „népekké” váltak. Az ótestamentumi nép egész világtörténelmi missziója a nemzedékeken keresztül csörgedező vér folytatólagosságán nyugszik. Ezért azt, aki teljes érvénnyel a zsidó néphez tartozik, mindig „Ábrahám, Izsák és Jákob fiának” nevezték, vagyis annak az elemnek a fiaként, amely legelőször Ábrahám, Izsák és Jákob vérében mutatkozott meg. Ebbe a vérbe kellett inkarnálódniuk a többi népek különböző beavatási elemeinek. Az ó-héber nép vérében úgy egyesültek a különböző népek beavatási hatásai, mint különböző oldalakról jövő, és egy középpontban egyesülő sugarak. Az emberiségfejlődés fizikaiságának ezen keresztül kellett mennie. Fontos, hogy ezt az okkult tényt szemügyre vegyük, mert csak akkor értjük meg, hogy egy olyan mű, mint a Márk-evangélium, mindjárt a kezdeténél miért az ótestamentumi elemre rakja le az alapját.

Mi történik azonban ezzel a különböző népektől egy központban összegyűjtött beavatási elemmel? Még látni fogjuk, miért történik ez. De ha most az Ótestamentum egész drámai menetét ismét figyelembe vesszük, látjuk, hogy a különböző népek beavatási elemének felvétele útján az Ótestamentum fejlődésén belül lassanként kialakul a halhatatlanság gondolata, amely tetőpontját éppen a Makkabeus-fiúknál éri el. Ha ezt igazi jelentőségében egyszer átlátjuk, akkor kiderül számunkra, hogy milyen volt az emberi tudat viszonya a szellemi világhoz.

Egy dologra szeretném felhívni a figyelmüket. Nézzék meg az Ótestamentumnak azokat a helyeit, ahol arról van szó, hogy az isteni elem az emberi életbe belevilágít. Milyen gyakran hangzik el, például Tóbiásnál, hogy amikor valaminek meg kell történnie, amikor például Tóbiás elküldi fiát, hogy valamilyen ügyet végrehajtson, akkor látszólag emberi alakban hozzálép Rafael arkangyal. Más helyen a magasabb hierarchiák más érzékfeletti lényei jelennek meg. Itt az isteni-szellemi elem belejátszik az emberek világába, úgy avatkozik bele, hogy az ember az isteni-szellemi elemet világosan, mintegy külső hatást érzékeli, az szembejön vele a külvilágban. Rafael a Tóbiás könyvében úgy jön szembe azzal, akit vezetni kell, mint ahogy az egyik ember a másikkal kerül szembe, amikor találkoznak. Ha az Ótestamentumot átolvassuk, sokszor fogjuk látni, hogy a szellemi világhoz való viszony így van szabályozva. Az Ó testamentum számos helyen tesz említést ilyesmiről. De felépítésében egészen drámai haladást látunk, és ennek a drámai haladásnak a csúcspontja végül a hét Makkabeus-fiú mártírhalála, akik belső indíttatásból lelküknek az isteni elemmel való egyesüléséről, sőt, az isteni elemben való felébredéséről beszélnek. A lélek halhatatlanságának belső bizonyossága jelenik meg előttünk a Makkabeus-fiúknál, és Judás fivéreinél is, akik még az utolsó időkben is népüket védelmezik Szíria királyával, Antiochusszal szemben. Bensőségesen ragadták meg a szellemi elemet. És a drámai előrehaladás akkor lesz igazán nagy, ha az Ótestamentumban Istennek a csipkebokorban való megjelenésétől - ahol láthatjuk Isten külsődleges megjelenésének sajátosságát - eljutunk addig, amíg a Makkabeus-fiúkból fel nem tör az a belső bizonyosság, hogy ha itt meghalnak, a bennük élő erő segítségével fel fognak ébredni Isten országában.

Hatalmas haladás ez, ami egységes belső szerkezetet árul el az Ótestamentumban. Az Ótestamentum tud arról, hogy Isten a Földről magához veszi, mintegy elviszi és az isteni világ egyik tagjává teszi a embert, de a Ótestamentum elején szó sincs arról, hogy a emberi léleknek ez a része, amelyet Isten magához vesz, és az isteni világba helyez, valóban feltámad. De a történések úgy haladnak előre, hogy egyre jobban növekszik annak a tudata, hogy az emberi lélek mégis belenövekszik a szellemi elembe. A Jahve vagy Jehova Istenhez viszonyuló passzív magatartás lassanként a lélek mibenlétéről való aktív tudássá válik. Ez lapról-lapra fokozódik az egész Ótestamentumon keresztül. Megszületik a halhatatlanság gondolata, de csak lassan születik meg, olyan mértékben, ahogy az Ótestamentum előre halad.

És csodálatosképpen ugyanilyen előrehaladás tapasztalható a prófétáknál is. Láthatjuk, ahogy minden következő próféta története és ígérete egyre bensőségesebb lesz, ami szintén egy drámai elem csodálatos fokozása. Minél messzebb megyünk vissza a múltba, annál több szó esik olyan dolgokról, amelyek a külső folyamatra vonatkoznak, és minél előbbre jutunk az időben, annál több szó esik a belső erőről, a belső biztonságról, az összetartozás érzéséről, még a prófétáknál is.

Így fokozódik ez lassan addig, amíg az Ótestamentum el nem vezet bennünket az Új testamentum kezdetéig. Mert a Márk-evangélium mindjárt a kezdeténél kijelenti, hogy a Krisztus Jézus alakját teljesen a régi próféták értelmében akarja felfogni, hogy mintegy meg lehet érteni Krisztus Jézus megjelenését, ha Malakiás, illetve Ézsaiás próféta szavait tartjuk szem előtt: „Lásd, én elküldöm hírnökömet előtted, ő készítse el az utat számodra. Halljátok a pusztában kiáltó szavát: készítsétek el az Úrnak útját, egyengessétek az O ösvényét.” Alaphangként vonul ez az Ótestamentum történetén végig, és Krisztus Jézus megjelenésére mutat rá. Később pedig ezt mondja , a Márk-evangélium, aki olvasni akar, az egészen világosan kihallja ezt a szavakból: ahogy a próféták szóltak, úgy szól most ismét valaki: Keresztelő János. És milyen zártan, milyen nagyszerűen áll ott ilyen megvilágításban a Keresztelő alakja: a régi próféták egy Isten-követről beszéltek, arról beszéltek, hogy az a magányosságban meg fogja mutatni az utat, amelyet Krisztus Jézusnak a világfejlődésen keresztül meg kell tennie.

Aztán tovább halad a Márk-evangélium: „így lépett fel Keresztelő János a magányosságban és hirdette a keresztelést az emberi bűnösség megismerésére” - mert így kell ezeket a szavalat lefordítani, ha szakszerűen akarjuk tartalmukat visszaadni. Ezt mondja tehát az evangélium: fordítsátok tekinteteket a régi prófétaságra, amely belehelyezkedett az Istenséghez való új viszonyba, az új halhatatlanság-hitbe, és nézzetek Keresztelő János alakjára, ahogy fellépett és a fejlődés olyan lehetőségéről beszélt, amellyel megismerhető a ember bűnössége. Ezzel mindjárt az elején úgy mutat rá Keresztelő Jánosra, mint nagy egyéniségre.

Aztán pedig, ahogy a Márk-evangélium magának Krisztus Jézusnak csodálatos alakját állítja elénk, azt mondhatjuk, hogy ilyen nagyszerű drámai fokozás nincs több a világon! Kérem, hogy lelki tekintetüket irányítsák erre. Mit mond az evangélium? Nagyjából ezt mondja: Nézzétek Keresztelő János alakját, csak akkor értitek meg, ha figyelembe veszitek a régi zsidó prófétákat, akiknek hangja megelevenedett benne. Az egész zsidó nép elment hozzá, hogy megkeresztelkedjen. Sokan voltak tehát, akik felismerték, hogy Keresztelő Jánosból a régi próféták szólnak. Ezt a Márk-evangélium mindjárt az elején kimondja. Látjuk magunk előtt Keresztelő Jánost, látjuk benne megelevenedni a régi prófétaság hangját, látjuk, amint hozzá zarándokol a nép, és látjuk, ahogy az emberek felismerik, mint újonnan fellépő prófétát. Ez az első dolog. Aztán magának Krisztus Jézusnak az alakja jelenik meg. Most egyelőre hagyjuk figyelmen kívül az úgynevezett Jordán-keresztelőt és az utána következő megkísértési jelenetet is, és így tekintsünk arra a drámai fokozásra, amellyel éppen a Márk-evangéliumban találkozunk.

Miután Keresztelő Jánost elénk állította, és megmutatta, hogyan állnak az emberek vele és missziójával szemben, magát Krisztus Jézust állítja elénk. De hogyan? Először úgy, hogy nem csak az emberek ismerik fel, felismerik más lények is. Ez a fontos. Vannak körülötte olyan emberek, akik meg akarnak gyógyulni a démonizmusból, akikben démonok működnek. Ott állnak ezek az emberek, akikben nemcsak emberi lelkek laknak, hanem akiket olyan érzékfeletti lények szálltak meg, amelyek bennük hatnak. Az egyik jelentőségteljes helyen azt olvassuk, hogy ezek a szellemek felismerik Krisztus Jézust. Keresztelő Jánost az emberek ismerik fel, kimennek hozzá és meg- keresztelkednek, Krisztust az érzékfeletti szellemek ismerik fel, úgy, hogy meg kell parancsolnia nekik, hogy ne beszéljenek róla. Őt azok a lények ismerik fel, akik az érzékfeletti világokból valók. Azt olvassuk tehát, hogy itt olyan lény jelenik meg, akit nemcsak az emberek ismernek fel, hanem felismerik és veszedelmesnek tartják az érzékfeletti lények is. Ez az a grandiózus fokozás, amellyel mindjárt a Márk-evangélium kezdetén találkozunk: az egyik oldalon Keresztelő János, akit az emberek felismernek és tisztelnek, a másik oldalon pedig az, akit olyan érzékfeletti lények ismernek fel, akiknek valami tennivalójuk van a Földön. Felismerik és félnek tőle, mert belátják, hogy most távozniuk kell. Ez Krisztus Jézus. Ilyen egyszerűséggel és drámai fokozással sehol máshol nem találkozunk.

Ha ezt tekintetbe vesszük, megérezzük, hogy bizonyos dolgok szükségesek, amelyek egyébként lelkünk mellett egyszerűen elsuhannak. Most csak egyetlen ilyen helyre hívom fel a figyelmüket - mivel a Márk-evangélium olyan egyszerű és olyan nagy amely a leginkább feltűnhet. Bizonyára emlékeznek, hogy mindjárt az evangélium elején, ott, ahol a tizenkettő kiválasztásáról és a névadásról van szó, két apostolának a „mennydörgés fiai” nevet adja. Ez nem olyasmi, ami mellett egyszerűen el lehet menni, ezt jól meg kell figyelni, ha az evangéliumot meg akarjuk érteni. Miért nevezi őket a mennydörgés fiainak? Mert ahhoz, hogy szolgáivá legyenek, olyan elemet akar beléjük ültetni, amely nem a Földről való, amely a Földön kívülről jön, mert az evangélium az angyalok és arkangyalok birodalmából való, egészen új, és többé már nem csupán az emberekről, hanem az égi, Föld feletti elemről kell beszélni, az énről - ennek hangsúlyozása szükséges. Mennydörgés fiainak nevezi őket, hogy megmutassa: az Övéi is kapcsolatban állnak a földfeletti elemmel. A miénkhez kapcsolódó legközelebbi világ az elemi világ, és csak ezen keresztül érthető meg az, ami a mi világunkra hat. Krisztus olyan neveket ad tanítványainak, amelyek kifejezik, hogy a mi világunk határos egy érzékfeletti világgal. Az elemi világ tulajdonságai szerint ad nekik neveket. Erről van szó ott is, amikor Simont szikla-embernek nevezi, itt is az érzékfelettire történik utalás. Így hirdeti meg az egész evangélium az „Angelium” eljöttét, a szellemi világból jövő impulzus eljöttét.

Ennek megértéséhez csak helyesen kell olvasnunk, csak tudnunk kell, hogy az evangélium egyszersmind olyan könyv, amelyből a legmélyebb bölcsességet kell merítenünk. Az egész eddigi haladás abban áll, hogy lelkek individualizálódnak, hogy ezután nem csak a csoportlelkiség kerülő útján, hanem az individuális lelki elem útján lesz összeköttetésünk az érzékfeletti világgal. És annak, aki úgy lép az emberiség elé, hogy a földi lények körében ismerik fel, de az érzékfeletti lények is felismerik, annak érzékfeletti elemre van szüksége, hogy ezt beleárassza azoknak a lelkébe, akik neki szolgálni fognak, és ehhez szüksége van a legjobb ember-kvalitásokra. Azokra az emberekre van szüksége, akik a régi módon lelkükben már a legtovább jutottak.

Rendkívül érdekes azoknak a lelki fejlődését követni, akiket Krisztus Jézus maga köré gyűjt, akiket elhív tizenkét tanítványául, akik - mondhatnánk - ha a maguk egyszerűségében jönnek elénk, emberi lelkek egymástól távol eső inkarnációiban a legnagyszerűbben átélték már azt, amire tegnap utaltam. Az embernek előbb bele kell élnie magát az individualitásba. Eleinte nehezen talál önmagára, amikor abból, ami lelkében a népi elemben gyökerezett, átkerül abba, ami benne individuális, amikor önmagára kell támaszkodnia. Ilyen volt>a tizenkettő. Ok mélyen gyökereztek egy olyan népiségben, amely önmagát éppen a leggrandiózusabb módon fogta fel, mint népiséget. És mintegy csupasz lélekkel, egyszerű lélekkel álltak ott, amikor Krisztus újra megtalálta őket. Itt az inkarnációk között egészen szabálytalan közbeeső időkkel állunk szemben. Krisztus tekintete helyesen irányulhatott a tizenkettőre: azok a lelkek jelentek meg újból, akik a hét Makkabeus-fivérben és Mattatiás öt fiában, Júdás fivéreiben öltöttek testet, belőlük tevődött össze az apostolok kara. Halászokként, és más egyszerű emberekként jelentek meg, de abban az időben, amikor a zsidó elem kulminációs ponthoz érkezett, át voltak hatva annak tudatával, hogy ez az elem abban az időben a legmagasabb erő volt - de csak erő -, és hogy most individualizáltan jelent meg, amikor Krisztus körül csoportosult.

Képzeljük el, hogy egy teljesen hitetlen ember csak művészileg akarná szemügyre venni azt, hogy az Ótestamentum végén heten és öten megjelennek, és hogy a tizenkettőt aztán ismét megtalálhatja az Újtestamentum kezdetén. Ha ezt pusztán művészi, szerkezetbeli elemnek vesszük, a Biblia egyszerűsége és művészi nagysága megragadhat bennünket, teljesen eltekintve attól, hogy a „Tizenkettő” Mattatiás öt fiából és a Makkabeus anya hét fiából tevődött össze. Meg kell tanulnunk a Bibliát művészi alkotásként is látni, csak akkor fog felébredni bennünk az érzés az iránt a nagyság iránt, ami a Bibliába, mint műalkotásba bele van építve.

Még egy dologra rá kell mutatnunk. Mattatiás öt fia között van egy, akit már az Ótestamentumban is Júdásnak hívtak. Ő volt az, aki a leghevesebben harcolt népéért, aki lelkében teljesen átadta magát népének, és akinek sikerült is szövetséget kötnie a rómaiakkal Szíria királya, Antiochusz ellen. Ez a Júdás ugyanaz, akinek később azt a próbát kellett kiállnia, hogy az árulást elkövesse, mivel ő, aki a legbensőségesebben van összekötve a specifikusan, sajátosan ótestamentumi elemmel, nem tudja mindjárt megtalálni az átmenetet a keresztény elemhez, és előbb az árulás kemény megpróbáltatását kell kiállnia. Ha most ismét a tisztán művészi szerkesztést nézzük, egészen bámulatosan áll Júdás, mondhatnánk, grandiózus alakja az Ótestamentum utolsó fejezeteiben, és Júdás alakja a Újtestamentumban. És figyelemreméltó ebben a szimptomatikus, jellegzetes folyamatban, hogy az Ótestamentum Júdása szövetséget köt a rómaiakkal. Mindazt elővételezi, ami később megtörtént, az utat ugyanis, amelyet a kereszténység tett a rómaiakon keresztül, hogy a világba belépjen. Ez, mondhatnánk, a további fejlemény.

Ha ehhez még azt is hozzáfűzöm, amit szintén tudni lehet, amit azonban egy ilyen nagy hallgatóság előtt mégsem lehet elmondani, akkor látnák, hogy éppen ennek a Júdásnak későbbi újratestesülése által történik meg tulajdonképpen a római elemnek a keresztény elemmel való egybeolvadása, és hogy az újratestesült Júdás az első, akinek úgyszólván nagy sikere van a római kereszténység elterjedésében. Az ótestamentumi Júdásnak a rómaiakkal való szövetsége tehát profetikus előzménye annak, amit később tesz valaki, aki az okkultista számára úgy jelenik meg újból, mint az újratestesült Júdás, akinek előzőleg keresztül kellett mennie az árulás kemény lelki próbáján. És ami aztán az ő későbbi működése folytán úgy jelentkezik, mint kereszténység a ró- maiságban, és egyidejűleg rómaiság a kereszténységben, az lényegében az ótestamentumi Júdás rómaiakkal kötött szövetségének a szellemiségbe áthelyezett megújulása.

Ha ilyen dolgok állnak előttünk, lassanként arra a belátásra jutunk, hogy szellemi szempontból minden mástól eltekintve, a legnagyobb műremek, ami valaha is létezett, az maga az emberi fejlődés. Csak meg kell, hogy lássuk. Indokolatlan lenne ezt megkövetelni az emberi lélektől? Úgy gondolom, hogy ha valaki valamilyen drámát néz, amelynek átlátható bonyodalma és megoldása van, ha nem is képes a felépítést áttekinteni, mégis meg tudja látni a drámában az egymásra következő folyamatokat, amelyeket le lehet írni. Nagyjából így működik a külső világtörténelem is. Persze az emberi történelemből nem jön létre műremek, hanem csak a folyamatok, az események egymásutánja. Most azonban az emberiség már annál a fordulópontnál van, ahol ennek meg kell történnie: fel kell fogni az események előrehaladó belső alakulását, bonyodalmukat és megoldásukat az emberi fejlődés folyamán. Így ki fog derülni, hogy az emberiség fejlődése értelmében ezen a ponton individuális alakok jelennek meg, impulzusokat adnak, kötnek és oldanak, és csak akkor ismerjük meg, hogy az emberek hogyan helyezkednek el a fejlődésben, ha a történelem menetét így megismerjük.

Ekkor viszont az egész dolog a puszta összefűzöttség állapotából szervezetté emelkedik fel, sőt annál is több lesz. Valóban mindent a maga helyére kell állítani, és különbséget kell tenni, amit az emberek más területeken magától értetődőnek tartanak. Mert egyetlen asztronómusnak sem fog az eszébe jutni, hogy a Napot a többi bolygóval egy sorba állítsa, magától értetődő számára, hogy a Napot kiemelje és szembeállítsa a bolygókkal. Ilyen magától értetődő az emberiség fejlődését áttekintő ember számára, hogy egy ilyen „Nap”-ot helyezzen az emberiség nagy vezetői közé. És amilyen képtelenség lenne bolygórendszerünk Napjáról úgy beszélni, mint a Jupiterről, vagy mondjuk, a Marsról, éppen olyan képtelenség Krisztusról úgy beszélni, mint a bódhiszattvákról és az emberiség többi vezetőiről. Ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, hogy Krisztusnak minden újratestesülése abszurdumnak tűnjön, olyan valaminek, amit nem lehet mondani, ha a dolgokat egészen egyszerűen magunk elé állítjuk. Az is szükséges azonban, hogy valóban behatoljunk a dolgokba, azokat igazi mivoltukban fogjuk fel, és ne valamilyen dogmának vagy szektahitnek. Ha igazi kozmológiai értelemben beszélünk krisztológiáról, nincs szükség arra, hogy a kereszténységet más vallások elé helyezzük. Ez olyan lenne, mintha valahol egy vallás szent irataiban azt tartalmazná a szöveg, hogy a Nap olyan bolygó, mint a többi, aztán valaki megjelenne, és azt mondaná: a Napot ki kell emelni a bolygók közül, ekkor a többiek tiltakoznának ez ellen, és azt mondanák: igen, de ez a Nap előnyben részesítése. Pedig egyáltalán nem az, csak magának az igazságnak az elismerése.

Így van ez magával a kereszténységgel is. Csupán a valóság elismerése, olyan valóságé, amelyet ma minden vallás a földön elfogadhat, ha éppen akarja. És ha más vallások komolyan veszik az összes vallás érvényesülési jogát, és azt nem csupán cégérül használják, akkor nem is botránkozhatnak meg azon, hogy a Nyugat nem nemzeti istent fogadott el, hanem olyan Istent, akinek elsősorban nem egy néphez van köze, hanem kozmikus lény. A hinduk nemzeti isteneikről beszélnek. Magától értetődik, hogy másképp kell beszélniük, mint azoknak, akik nem egy germán nemzeti istent fogadtak el és juttattak érvényre, hanem olyan lényt helyeznek a középpontba, aki nem az ő földjükön inkarnálódott, hanem tőlük távol, egy másik népnél. A keresztény nyugati princípiumnak egy hindu-keletivel való szembeállításáról akkor lehet szó, ha például valaki Wotant Krisna fölé akarná helyezni. Krisztussal azonban egyáltalán nem ez a helyzet, ő kezdettől fogva nem egyetlen néphez tartozik, hanem azt valósítja meg, ami a legszebb a szellemtudományos princípiumban: elismerni valamit szín, faj, törzs, stb. különbsége nélkül.

Ezeket a dolgokat objektíven kell szemlélnünk. És ha az evangéliumokat úgy ismerjük meg, hogy megtudjuk, mi az alapjuk, akkor fogjuk ezeket a dolgokat valóban megérteni. Amit ma a Márk-evangéliumról, annak magasztos egyszerűségéről és drámai fokozásáról elmondtam, Keresztelő János személyiségétől Jézus Krisztusig, abból láthatjuk, mit tartalmaz tulajdonképpen ez az evangélium.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként