Ma elsősorban két képre szeretném felhívni a figyelmüket, amelyeket az utolsó évezredek emberi fejlődéséből kiemelve szellemi szemünk elé állíthatunk. Először is arra, ami nagyjából a keresztény időszámítás előtti ötödik század közepén és vége felé történt. Mindez ismeretes, de most mégis fordítsuk rá lelkünk tekintetét.

Tekintsünk arra, ahogy Buddha Indiában tanítványokat, követőket gyűjtött maga köré. Abból, ami ott Buddha és tanítványai között lejátszódott, nagy, hatalmas mozgalom indult ki, amely keleten évszázadokon át tovább hullámzott, hatalmas hullámokat vetett, és számtalan embernek hozott belső üdvöt, belső lelki felszabadulást, felemelkedést és emberiség-tudatot. Ha az ott történteket jellemezni akarjuk, akkor a Buddha-tannak és működésnek úgyszólván csak fő irányvonalát kell szemügyre vennünk.

Az élet, ahogyan azt az ember földi megtestesülésében leélheti, szenvedés, amit az idéz elő, hogy inkarnációja következtében alá van vetve a mindig megújuló megtestesülések hajtóerejének. A legfőbb cél, hogy megszabaduljunk az újratestesülés utáni törekvéstől, kioltsunk mindent a lélekből, ami előidézi a fizikai inkarnációban való megjelenés vágyát, hogy végül olyan léthez emelkedjünk fel, amelyben a lélek többé már nem érez törekvést arra, hogy fizikai érzékekkel, fizikai szervekkel kösse össze létét - vagyis, hogy felemelkedjék a nirvánába.

Ez az a nagy tan, amely Buddha ajkairól elhangzott, hogy az élet szenvedés, és az embernek meg kell találnia az eszközöket, a módokat, amelyek segítségével megszabadulhat a szenvedéstől, hogy részese lehessen a nirvánának. Ha a szokásos fogalmakkal határozottan akarjuk kifejezni, hogy milyen impulzus rejlik ebben a Buddha-tanban, akkor nagyjából ezt mondhatnánk: Buddha individualitásának erejével és hatalmával, tanítványai tekintetét a földi létre irányította, és arra törekedett, hogy részvétének végtelen gazdagságából megadja nekik az eszközt ahhoz, hogy lelküket mindazzal, ami benne rejlik, fölvigye a földiségből az égbe, az emberi gondolkodást, az emberi filozófiát, fölvigye a földiségből a mennyeibe.

Ezt formulaként is kezelhetjük, ha határozottan és igazán jellemezni akarjuk azt az impulzust, amelyet a benáreszi nagy beszédével Buddha elindított.

Így látjuk Buddhát, amint tanítványokat gyűjt maga köré, akik hűséggel csüngnek rajta. Mit látunk ezeknek a tanítványoknak a lelkében? Mi lesz lassanként a hitvallásuk? Az, hogy az emberi lélek minden törekvése arra irányuljon, hogy szabaddá váljék az újraszületések vágyától, szabaddá váljék az érzéki léthez való ragaszkodástól, keresse az én tökéletesedését, amennyiben ez az én megszabadítja mindattól, ami őt a érzéki léttel összeköti - hogy azzal kösse össze magát, ami isteni-szellemi eredetével egybekapcsolja. Ilyen érzések éltek Buddha tanítványaiban: felszabadulni az élet minden kísértése alól, hogy a lelket csak a spiritualitásba belevilágító érzése kösse a világhoz, amit az ember a részvétben él át, egyébként a szellemi tökéletesedésben oldódjon fel, váljon igénytelenné, és lehetőség szerint csak kis mértékben kapcsolódjon ahhoz, ami a külső embert a léttel összeköti. Így látták ezek a Buddha-tanítványok a világot, így látták életük célját és irányát.

És ha követjük azokat a századokat, amelyekben a buddhizmus elterjedt, és feltesszük a kérdést: mi élt a továbbterjedő buddhizmusban, mi élt a hívek lelkében és szívében? - akkor azt felelhetjük, hogy ezek az emberek magas célt tűztek ki maguk elé, de minden gondolkodásuk és érzésük középpontjában Buddha nagy alakja állt. Tekintetük arra irányult, amit ő olyan magával ragadó, jelentős szavakban mondott az élet szenvedéseitől való megszabadulásról. Tanítványai és követői szívében, azok minden gondolatában és érzésében Buddha átfogó, átölelő hatalmas tekintélye élt, századokon keresztül. Mindaz, amit Buddha mondott, tanítványai, követői számára szent volt.

Mi volt az oka annak, hogy tanítványai és követői Buddha szavait mennyei híradásként tisztelték? Mi volt az oka, hogy ezek a tanítványok és követők abban a hitben, abban a tudatban éltek, hogy akkor a bódhifa alatti eseményben Buddha lelkében felviláglott a világiét igazi megismerése, a Mindenség fénye? Ez a hangulat, ahogy az a Buddha-tanítványok, Buddha-követők szívében élt, a döntő momentum. Ennek a hangulatnak a szentsége, a jellege a fontos, ez a maga nemében egyedülálló hangulat. Állítsuk szellemi szemünk elé mindezt, hogy meg tudjuk érteni, mi történt ott, a golgotái misztérium előtt félezer évvel.

És most tekintsünk a világtörténelem egy másik képére. A emberiségfejlődés hosszú idejét tekintve majdnem egyidejűnek nevezhető az, ami néhány évnyi távolságban van egymástól, száz év nem jön tekintetbe az emberiség evolúciójának sok-sok évezredével szemben. Ezért azt mondhatjuk, hogy ha az a kép, amit most akarunk lelkünk elé állítani, száz évvel későbbre helyezendő is, mégis az emberiség fejlődésére nézve, majdnem egyidejű azzal, amit az előzőkben ecseteltem a Buddha-eseménnyel kapcsolatban.

A keresztény időszámítás előtti ötödik évszázadban egy másik individualitást láthatunk a régi Görögországban, aki ugyancsak tanítványokat és híveket gyűjt maga köré. Ez a tény is eléggé ismeretes. Az utóbbi évszázadok megértéséhez azonban jó ennek a individualitásnak a képét magunk elé idézni: Szókratészt látjuk a régi Görögországban, amint tanítványokat gyűjt maga köré. Ahhoz, hogy Szókratészt ebben az összefüggésben megemlíthessük, csak azt kell meggondolnunk, amit a nagy filozófus, Platón rajzolt Szókratészről, és amit a másik nagy filozófus, Arisztotelész is lényegében megerősíteni látszik. Csak arra kell gondolnunk, milyen érzékletesen rajzolta meg Platón Szókratész képét, és akkor azt mondhatjuk: Szókratésztől egy mozgalom indult ki nyugaton. És aki a nyugati kulturális fejlődés egész jellegét szemügyre veszi, rá fog jönni, hogy ebben milyen mélyreható szerepe volt annak, amit „szókratészi elemnek” nevezhetünk. Ha ez a szókratészi elem nyugaton árnyaltabban terjedt is el a világtörténelem hullámain, mint keleten a buddhista elem, mégis a párhuzam megvonható Szókratész és Buddha között. Szókratész tanítványait és követőit más módon kell jellemeznünk, mint Buddha tanítványait és követőit. Azt mondhatjuk, mindaz, ami jellegzetesen megkülönbözteti a keletet és a nyugatot, szembetűnő, ha ezt a Bud- dha-Szókratész alapkülönbséget szemügyre vesszük.

Szókratész maga köré gyűjti tanítványait. Hogyan viszonylik tanítványaihoz? A tanítványaival szemben alkalmazott módszerét bábaasszony-művészetnek nevezték, mert amit a tanítványoknak tudniuk, tanulniuk kellett, azt lelkükből akarta előhozni. Kérdéseit úgy tette fel, hogy a tanítványok belső lelki beállítottsága mozgásba jött, hogy Szókratész tulajdonképpen önmagából semmit sem vitt át a tanítványokba, hanem mindent azokból hozott elő. Az a kissé száraz, józan elem, ami a szókratészi világnézetet, világnézet-művészetet jellemzi, onnan származik, hogy Szókratész tulajdonképpen minden egyes tanítvány önállóságára, veleszületett értelmére hagyatkozott, amikor végigment velük Athén utcáin - némileg más módon, de mégis hasonlóan ahhoz, ahogy Buddha járta az utcákat tanítványaival. Míg azonban Buddha azt hirdette, amit a bódhifa alatt a megvilágosodás neki nyújtott, és míg századokon keresztül az hatott, amit ő a szellemi világból kapott, és aztán a tanítványokra árasztott úgy, hogy bennük tovább élt az, amit Buddha átélt, addig Szókratész a legkisebb igényt sem támasztotta arra, hogy mint „Szókratész” tovább éljen tanítványai szívében. Tanítás közben még csak azt sem akarta, hogy bármit átvigyen a tanítvány lelkébe, hanem rájuk akarta bízni, hogy ami bennük van, azt önmagukból hozzák elő. Szókratész lelkéből semmi ne menjen át a tanítvány lelkébe, egyáltalán semmi.

Nem lehet nagyobb különbséget elgondolni, mint ami Buddha és Szókratész között van. A Buddha-tanítvány lelkében Buddhának egészen benne kellett élnie. A Szókratész-tanítvány lelkében olyan kevésnek kellett benne élnie Szókratészből, mint amennyi a most született gyermekben él és megnyilatkozik abból, amit a bábaasszony adott hozzá. Úgy kellett a Szókratész-tanítványoknál a szellemi elemnek megnyilatkoznia Szókratész szellemi bábasága által, hogy az ember önmagára támaszkodjék, önmagából hozza fel azt, ami magában az emberben van. A Szókratész és Buddha közti különbséget még a következő szavakkal is lehetne jellemezni: ha egy hang az égből meg akarta volna mondani, mit kell Buddha által a Buddha- tanítványoknak kapniuk, akkor az így hangzott volna: gyújtsátok fel magatokban azt, ami Buddhában élt, hogy Buddha által megtalálhassátok az utat a szellemi létbe. És ha hasonló módon akarnánk jellemezni, amit Szókratész akart, akkor azt kellene mondanunk, hogy Szókratész azt akarta odakiáltani tanítványainak: válj azzá, ami vagy!

Ha ezt a két képet lelkünk elé állítjuk, nem kell-e azt mondanunk: az emberiségfejlődés két áramlata áll itt előttünk, két fejlődési áramlat, amely polárisán ellentétes. Bizonyos módon egymást is érintik, de csak a legszélső végükön. A dolgokat nem szabad egymással összekeverni, differenciáltságukban kell azokat jellemezni, és aztán feltüntetni, hol van mégis lehetséges egység. Ha Buddhát elképzeljük egyik tanítványával, azt mondhatjuk, azon fáradozik - ez kiérezhető Buddha beszédeiből -, hogy a legmagasztosabb szavakkal, a mindig visszatérő ismétlésekkel - és ezek szükségesek, nem szabad őket kihagyni a Buddha-beszédek fordításánál - a tanítvány lelkében lángra gyújtsa azt, ami szükséges ahhoz, hogy fölvezesse a tanítványt a szellemi világokba, annak segítségével, amit ő maga élt át a bódhifa alatt. És a szavak úgy vannak kiválasztva, hogy mindegyik szóból kicseng a földtől való eltávolodottság, mint egyfajta égi híradás a szellemi világból, olyan ajkakról, amelyeket a közvetlen benyomás szólaltat meg, a megvilágosodásban megnyilatkozó benyomás, amelyet ezek az ajkak hirdetni akarnak.

És hogyan gondolhatjuk el Szókratészt a maga tanítványaival? Úgy állnak egymással szemben, hogy Szókratész azt mondja a tanítványainak, amikor az ember Istenhez való viszonyát a mindennapi élet legegyszerűbb értelmi mérlegelésével akarja megvilágítani: a tanítvány gondolkozzék a logikai összefüggéseknek megfelelően. Mindenütt a legjózanabb, leghétköznapibb tényekre irányítja a tanítványok figyelmét, hogy amit a mindennapi logikával el lehet érni, azt alkalmazza arra, amit a tudással megszerezhet. Csak egyszer nő Szókratész előttünk olyan magasságba, ahol, mondhatnánk, úgy beszél, mint Buddha beszélt tanítványaihoz. Egyszer jelenik meg így, amikor a halál elé megy, amikor a lélek halhatatlanságáról beszél, közvetlenül halála előtt. Ekkor úgy beszél, mint aki a megvilágosodás fokán áll, de úgy is, hogy mindaz, amit mond, csak akkor érthető, ha egész személyes élményét szem előtt tartjuk. Ezért szól ez annyira a szívhez, ezért hatol bele úgy a lélekbe, amikor a platóni beszélgetést a lélek halhatatlanságáról halljuk, amikor Szókratész körülbelül ezt mondja: nem arra törekedtem-e egész életemben, hogy a filozófia útján elérjem azt, amit, mint emberek kiküzdhetünk, hogy az érzéki világtól szabaddá váljak? És most, amikor lelkem nemsokára megszabadul minden érzékitől, ne hatoljon-e be vidáman a lelki elembe? Ne hatoljon-e be vidáman abba, amire belsőleg mindig is törekedtem, amikor filozófus módjára éltem?

Aki Platón Phaidon-jában Szókratész beszédének egész lelki beállítottságát fel tudja fogni, az közvetlenül megérzi azt, ami Buddha magasztos tanaiból árad ki, amikor a tanítványai szívéhez beszél. És akkor a két személyiség poláris különbözőségére azt kell mondanunk: egy bizonyos ponton úgy emelkednek fel, hogy a poláris különbözőségben is egység mutatkozik meg. Ha tekintetünket Buddhára vetjük, azt találjuk, hogy beszédei teljes egészükben olyanok, hogy azt szeretnénk mondani: azt az érzést, amellyel eltölt bennünket Szókratésznek a lélek halhatatlanságáról mondott beszéde, azt érezzük Buddha összes beszéde alatt. Most a hangulatra, a lelki felkészültségre gondolok. Azt viszont, ami a legtöbb szókratészi beszéden végigárad, amelyek mindig arra céloznak, hogy az embert saját értelméhez vezessék el, ritkán ugyan, de néha mégis megtaláljuk Buddhánál, néha mégiscsak kicsendül. Formálisan olyasmit érzünk, mintha az egyik szókratészi beszéd helyet cserélt volna, amikor egyszer Buddha tanítványának, Sanának meg akarja magyarázni, hogy nem jó csupán az érzéki létben tartózkodni, és csupán ahhoz kapcsolódni, vagy csak sanyargatnia magát és úgy élni, mint a régi önsanyargatók, hanem az a jó, ha a középutat választja a ember. Ott áll Buddha tanítványával, Sanával szemben, és körülbelül így szól hozzá: „Nézd csak Sana, jól játszhatsz-e a lanton, ha a lant húrjai túlságosan lazán vannak meghúzva”? - „Nem - kell Sanának felelnie - nem fogok a lanton jól játszani, ha a lant húrjai túl lazán vannak meghúzva”. - „Nos, hát - mondja Buddha Sanának - jól játszhatsz-e a lanton, ha a lant húrjai túlságosan feszesen vannak meghúzva”? - „Nem - kell Sanának felelnie - nem fogok a lanton jól játszani, ha a lant húrjai túlságosan feszesen vannak meghúzva”. „Tehát mikor fogsz jól játszani a lanton”? - kérdi Buddha. - „Ha a lant húrjai sem túl lazán, sem túl feszesen vannak meghúzva” - feleli Sana. „És így van ez az emberrel is - mondja Buddha - az ember nem tud eljutni minden ismerethez, ha túl erősen beleesik a érzéki életbe, és nem tud eljutni akkor sem minden ismerethez, ha önmagát sanyargatva csak visszahúzódik az élettől. A középutat kell megtalálni az emberi lélek hangulatára nézve is, mint ahogy a lant húrjainak megfeszítésénél is a középutat kell megtalálni.”

Elmondhatjuk: Buddhának a Sanával folytatott beszélgetése éppen olyan jól megállhatna Szókratésznél is, mert így beszélt Szókratész tanítványaihoz, az értelemre hivatkozva. Amit most elmondtam, az „szókratészi beszéd”, amelyet Buddha tanítványával Sanával folytatott, de az ilyen beszélgetés Buddhánál olyan ritka, mint amilyen ritka Szókratésznél a „buddhainak” nevezhető beszéd, ahogy halála előtt beszélgetett tanítványaival a lélek halhatatlanságáról.

Mindig hangsúlyozni kell, hogy csak úgy juthatunk el az igazsághoz, ha a dolgokat így jellemezzük. A jellemzés könnyebb lenne, ha így beszélnénk: az emberiség fejlődése nagy vezetők útján megy előre, ezek a nagy vezetők alapjában véve mindig ugyanazt hirdetik, csak különböző formában, és minden egyes ilyen vezető szavai csak ugyanannak az egynek a változatai. Ez igaz, de annyira triviális, amennyire csak lehet. A dolog azon fordul meg, hogy vegyük magunknak a fáradságot a dolgok felismerésére, hogy egységet és differenciáltságot keressünk, hogy a dolgokat különbözőségükben jellemezzük, és csak a különbözőből keressük meg a magasabb egységet. Ezt a metodikai megjegyzést egyszer meg kell tennünk, mert ez olyan, ami szellemi fejtegetésekre vonatkozóan teljesen megfelel az életnek.

Könnyű azt mondani: minden vallás csak egyet tartalmaz, hogy aztán nekilássunk ennek az egynek a jellemzéséhez, és azt mondjuk: az összes vallásalapító csak az egynek a különböző változatait adja vissza. De ez végtelenül triviális jellemzés, ha mégoly szép szavakba van is öltöztetve. Ezzel épp olyan kevéssé jutunk el valamihez, mint ha két olyan alakot, mint Buddha és

Szókratész, már előzetesen csak valami absztrakt egység szerint akarnánk jellemezni, és a poláris különbözőséget nem keressük. Mihelyt saját gondolatformáikhoz vezetjük őket vissza, az emberek hamarosan felismerik, hogy miről is van szó. Só, bors, cukor és paprika ott állnak az asztalon, mint ízesítők az ételek számára. „Egy”-nek is vehetjük őket, hiszen mind ízesítők. Senki sem fogja azonban ezeket az ízesítőket egyformának minősíteni, és például borsot vagy sót tenni a kávéba cukor helyett. Amit nem lehet a fizikai életben elfogadni, azt a szellemiségben sem kellene elfogadni. Nem kellene elfogadni, ha azt mondják, hogy Krisna vagy Zarathusztra, Orfeusz vagy Hermész alapjában véve az „egy”-nek csak különböző módosulásai. A komoly és igazi jellemzés számára ez annyit ér, mintha a mondja valaki, hogy a bors és a só, a cukor és a paprika lényegében egy dolognak, az ételízesítőnek különböző változatai. Az a lényeg, hogy az ilyen módszerbeli dolgokat igazán megértsük, és ne fogadjuk el a kényelmeset az igaz helyett.

Ha ezt a két alakot, Buddhát és Szókratészt nézzük, akkor az emberi fejlődés áramlatának két poláris, majdnem ellentétes kialakulását látjuk bennük. És ha kettőjüket, ahogy mondtam, magasabb egységben ismét összekötjük, akkor egy harmadikat fűzhetünk hozzájuk, aki szintén nagy individualitás, aki körül ugyancsak tanítványok és követők gyülekeznek: Krisztus Jézust. Ha a köréje csoportosuló tanítványok és követők közül most csak a legközelebbi tanítványokat, a Tizenkettőt nézzük, akkor a Márk-evangélium is teljesen érthetően mond el valamit a Mesternek a tanítványaihoz fűződő viszonyáról, amit egy másik területen jellemeztünk éppen Buddhára és Szókratészre vonatkozóan, a lehető legvilágosabban. És mi fejezi ki ezt a legjelentősebb, a leghatározottabb, a legtömörebb módon? Az a jelenet, amikor Krisztus a sokaság elé lép - ez többször is megtörténik -, amely őt hallgatni akarja, és beszél ehhez a tömeghez. A evangélium szavai szerint „példázatokban” beszél hozzájuk, vagyis képekben. A világtörténés és az emberiségfejlődés bizonyos nagyjelentőségű tényeiről beszél a tömeg előtt példázatokban, képekben, amiket a Márk-evangélium is népszerűén és egyszerűen ad elő. Azután így folytatja: amikor meghitt tanítványaival egyedül volt, akkor ezeket a képeket megmagyarázta. A Márk-evangélium egy sajátos példát is,bemutat: hogyan szólt Krisztus Jézus a tömeghez képekben, és hogyan fejtette meg azt később intim tanítványainak.

„És sokat tanítja vala őket példázatokban, és ezt mondja vala nékik tanításában: Halljátok: imé a magvető kiméne vetni. És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esik, és eljövének az égi madarak és megevék azt. Némely pedig a köves helyre esék, ahol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben. Mikor pedig fölkelt a Nap, elsüle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada.

Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt. Némely pedig a jó földbe esék, és ád vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harminc annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit. És monda nékik: akinek füle van a hallásra, hallja. Mikor pedig egyedül vala, megkérdezék őt a körülötte lévők a Tizenkettővel együtt a pédázat felől.”

Ő pedig ezt mondja közvetlen tanítványainak:

„A magvető az igét hinti. Az útfélen valók pedig azok, akiknek hintik az igét, de mihelyst hallják, azonnal eljő a Sátán, és elragadja a szívökbe vetett igét. És hasonlóképpen a köves helyre vetettek azok, akik mihelyst hallják az igét, mindjárt örömmel fogadják, de nincsen őbennök gyökere, hanem ideig valók, azután ha nyomorúság vagy háborúság támad az ige miatt, azonnal megbotránkoznak. A tövisek közé vetettek pedig azok, akik az igét hallják, de a világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az igét, és gyümölcstelen lesz. A jó földbe vetettek pedig azok, akik hallják az igét és beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némely harminc annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit.”

Itt áll előttünk Krisztus Jézus tanítási módjának tökéletes példája. Buddháról azt mondhatjuk: ő azt, amit az emberek a földön átélnek, felvitte az égbe. Szókratészre gyakran mondták, hogy egész irányzata helyesen így jellemezhető: ő a filozófiát az égből lehozta a földre, mivel közvetlenül a földi értelemre épített. Világos képet alkothatunk arról, hogyan állt ez a két individualitás tanítványaival szemben.

Hogyan állt Krisztus Jézus az ő tanítványaival szemben? Ő másképpen szólt a tömeghez, és másképpen tanítványaihoz; a tömeget példázatokban tanította, közvetlen tanítványainak pedig megmagyarázta a példázatokat, vagyis elmondta nekik azt, amit be tudtak látni, amit értelmükkel közvetlenül fel tudtak fogni. Bonyolultabb dolog tehát, ha Krisztus Jézus tanítási módját akarjuk jellemezni. Buddha tanítására egy dolog jellemző, ami közös minden tanításában, ezért van csak egy fajtája a Buddhához tartozó tanítványoknak. Szókratész tanítványai is csak egyfélék, mert az egész világ Szókratész tanítványa, és maga Szókratész is csak egyféle módon áll tanítványaival szemben. Krisztus Jézus kétféleképpen viszonyul tanítványaihoz, másképpen áll szemben közvetlen tanítványaival és máshogy a sokasággal szemben. Mi ennek a jelentősége?

Ha meg akarjuk érteni, mi a dolog nyitja, akkor tisztába kell jönnünk az egész fejlődési fordulóponttal, amit a golgotái misztérium jelent. Az a kor, amelyben a régi tisztánlátás általános emberi tulajdonság volt, véget ért. Minél messzebbre megyünk vissza az emberiség fejlődésében, annál inkább olyan időkhöz jutunk, amelyekben a régi tisztánlátás még általános emberi tulajdonság volt, amikor az emberek még beleláttak a szellemi világokba. Hogyan láttak bele? Úgy, hogy tudattalan imaginációkban, álomszerű képekben meglátták a világ nagy titkait, tehát nem olyan értelmi fogalmak útján, ahogyan ma tisztázzuk a dolgokat, ha megismeréshez akarunk jutni. A mai tudomány, de az is, amit népszerű gondolkodásnak, józan értelemnek és ítélőképességnek nevezünk, nem létezett azokban a régi időkben. Amikor annak idején az ember szemben állt a külvilággal, úgy állt azzal szemben, hogy látta, de nem bontotta szét fogalmakra, nem rendelkezett logikával, nem gondolkodott kombinatívan. Sőt, a mai embernek még elképzelni is nehéz ezt, mert ma mindenen gondolkodunk. De a régi ember nem így gondolkodott. Elhaladt a dolgok mellett, megnézte őket, belevéste magába a képet, és minden érthető lett számára, amikor az ébrenlét és az alvás közti közbeeső állapotban a saját álomszerű, imaginatív világába belenézett. Ott képeket látott.

Állítsuk magunk elé világosabban a dolgot. Tegyük fel, hogy amikor a régi ember több ezer évvel ezelőtt a környező világot szemlélte, feltűnt neki, hogy valamilyen tanító valamit magyaráz a tanítványainak. A régi ember odaállt és meghallgatta, milyen szavakat mond a tanító a tanítványoknak. És ha több tanítvány volt ott, megfigyelte, hogy az egyik a szavakat igazi buzgalommal szívja magába, a másik is felveszi azokat, de hamarosan elveti, a harmadikat annyira elfoglalja saját egoizmusa, hogy oda sem hallgat. Értelemszerűen ezt a háromféle tanítványt a régi ember nem tudta volna összehasonlítani. Amikor azonban az ébrenlét és az alvás közötti közbeeső állapotban volt, akkor az egész, mint kép, ismét a lelke elé állt. Akkor olyasvalamit láthatott, hogy egy magvető megy, szétszórja a magot - ezt, mint imaginatív képet valóban látta -, az egyik magot jó földbe veti, ott az kicsírázik, a másikat rosszabb földbe veti, a harmadikat köves talajba. Abból, ami a rosszabb földbe került, kevesebb kelt ki, a harmadikból semmi sem. A régi ember ezt nem úgy fejezte volna ki, mint a mai ember, hogy az egyik tanítvány befogadja a szavakat, a másik egyáltalán nem. De a közbeeső állapotokban, az alvás és ébrenlét között látta a képeket: ott látta a magyarázatot. És más módon sohasem beszélt volna erről. Ha megkérdezték volna, hogyan magyarázza a tanító viszonyát a tanítványaihoz, akkor a tisztánlátó az álomképet mondta volna el. Az volt számára a realitás, de egyúttal a dolog magyarázata is, és így beszélt volna róla.

Az a sokaság, amely Krisztus Jézust hallgatta, a régi látnokságnak már csak az utolsó maradékával rendelkezett, de a lelkek még alkalmasak voltak arra, hogy odafigyeljenek, ha a lét és az emberiség keletkezéséről képekben beszéltek. És Krisztus Jézus így beszélt a sokasághoz, amely még megtartotta a régi tisztánlátás utolsó örökségét, és belevitte megszokott lelki életébe.

És kik voltak a közvetlen tanítványok? Hallottuk, hogyan tevődött össze a Tizenkettő a Makkabeus anya hét fiából, és Mattatiás öt fiából. Hallottuk, hogy az egész ó-héber népen át fölemelkedtek a halhatatlan én erőteljes hang- súlyozásáig. Ok voltak az igazi elsők, akiket Krisztus Jézus kiválaszthatott magának, hogy arra építsen, ami minden lélekben benne él, úgy él, amilyenné válnia kellene, hogy az emberré levés új kiindulópontja legyen. Amikor a tömegekhez beszélt, arra épített Krisztus, hogy megértik azt, annak segítségével, ami, mint örökség, a régi tisztánlátásból megmaradt. Amikor a tanítványokhoz beszélt, arra építhetett, hogy ők az elsők, akik valamit meg tudnak érteni abból, amit mi a magasabb világokról az embereknek ma elmondunk. . Az idők fordulója hozta tehát magával azt, hogy Krisztus Jézus másképpen beszélt, amikor a tömeghez szólt, és máshogy, amikor azokhoz szólt, akik közvetlen tanítványai voltak. A tömeg közé állítja azokat, akiket, mint a Tizenkettőt magához vont. Krisztus szűkebb tanítványainak az volt a feladata, hogy megértsék, értelemszerűen fogják fel azt, ami a magasabb világokra és az emberiségfejlődés titkaira vonatkozik, és ennek az elkövetkezendő időben általános emberi tulajdonsággá kell válnia. A példázat közben - vegyék beszédeit a maguk teljességében - tanítványaihoz, mondhatnánk, szókratészi szavakkal beszélt, mert amit akkor mondott, azt az egyes lelkekből hozta ki, csakhogy míg Szókratész inkább a földi viszonyokra szorítkozott, mondjuk a mindennapi logikára, addig Krisztus Jézus a szellemi dolgokról beszélt. De a szellemi dolgokról szókratészi módon beszélt, amikor közvetlen tanítványaihoz szólt.

Amikor Buddha beszélt tanítványaihoz, úgy beszélt, hogy a szellemi dolgokat fejtette ki nekik, de úgy fejtette ki, ahogy azt a megvilágosodás adja meg, ahogy azt csak az emberi léleknek a magasabb világokban való tartózkodása adja meg. Amikor Krisztus a tömeghez szólt, úgy beszélt, ahogy azt a mindennapi emberi lélek a korábbi időben a magasabb világokban átélte. Úgy beszélt a tömeghez, mondhatnánk, mint valami „népi Buddha”, közvetlen tanítványaihoz pedig úgy, mint egy „magasabb Szókratész”, mint egy spiritualizált Szókratész. Szókratész az egyéni földi értelmet hozta ki tanítványai lelkéből, Krisztus az égi értelmet. Buddha tanítványait az égi értelemben részesítette, Krisztus példázataiban a tömegnek a földi megvilágosodást nyújtotta.

Kérem Önöket, tekintsenek erre a három képre: odaát a Ganges földjén Buddha tanítványaival - Szókratész ellenképe; odaát Görögországban Szókratész tanítványaival - Buddha ellenképe; és aztán ez a csodálatos szintézis, ez a csodálatos összekapcsolás 4-5 évszázaddal később. Ott áll lelkük előtt a legnagyobb példák egyikében az emberi fejlődés szabályszerű menete.

Az emberiség fejlődése lépésről-lépésre halad előre. Abból, amit a szellemtudományos megismerés első fokozataiként az évek folyamán előadtam, egyeseknek sok minden úgy tűnhet, mint valami teória, mint puszta tan. Így például biztosan sokan gondolták, hogy csupán elmélet az, hogy az emberi lelket az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek együttes működéseként kell felfogni. Kétségkívül vannak emberek, akik gyorsan ítélkeznek. Ugyancsak tapasztaltuk, hogy vannak, aki a vázlatot kész műnek tekintőknél is gyorsabban ítélnek. És vannak még másféleképpen ítélkezők is. Jó, ha mint antropozófusok arra is figyelünk, hogyan nem szabad gondolkodni.

Ma reggel valaki egy sajátos gondolkodásmód bájos kis példáját mesélte el nekem. Csak példaként használom fel itt, de mint olyan példát, amelyet jól a lelkünkbe kellene vésnünk, mert nekünk, antropozófusoknak, nemcsak a világ hibáit kell megismernünk, hanem lelkünket folytonosan tökéletesítenünk kell. Ezért nem személyes okokból, hanem egyetemes szellemi okokból hozom fel példának, amit ma reggel hallottam.

Azt mesélték el nekem, hogy Európa bizonyos részén van egy férfi, aki évekkel ezelőtt valótlan dolgokat tett közzé Steiner „Theosophie” c. könyvéről, és egyáltalán Steinernek a szellemi mozgalomban betöltött szerepéről. Ma valakinek a szemére vetették, hogy az egyik ismerőse - éppen ez a férfi - ilyesmiket kinyomtatott. És mit mondott ez az illető? „Igen, de ez az ismerősöm most elkezdte behatóan tanulmányozni dr. Steiner műveit”. Évekkel ezelőtt elmondta a véleményét, és most azzal mentegetik, hogy tanulmányozni kezdi a dolgot. Ilyen gondolkodás előfordulhat a mi mozgalmunkban is. Ha majd az elkövetkező időkben egyszer írni fognak erről, fel fogják vetni a kérdést: hogyan létezhetett az, hogy valakinek eszébe jusson mentségül felhozni azt, hogy egy ismerőse most kezd megismerkedni azzal, amiről évekkel ezelőtt ítélkezett?

Ezek a kérdések az antropozófiai neveléshez tartoznak, és csak akkor jutunk előbbre, ha valóban általános lesz az a felfogás, hogy ilyesmi nem fordulhat elő az antropozófiai mozgalomban, teljesen lehetetlennek kell lennie. Mert a belső becsületességhez tartozik az, hogy ilyen módon ne is lehessen gondolkozni. Az igazság megismeréséhez ilyen gondolkodással egyetlen lépést sem lehet tenni, és az antropozófusok kötelessége, hogy az ilyen dolgokat észrevegyék, és ne menjenek el mellettük közömbösen az „általános emberszeretetet” hangoztatva. A magasabb értelmében véve szeretetlenség egy emberrel szemben, ha ilyesmit megbocsátunk neki. Mert ezáltal őt karmikusan arra ítéljük, hogy a halál után lényegtelen, jelentőség nélküli életet éljen. Ha azonban hasonló dolgokra figyelmeztetjük, megkönnyítjük halál utáni létét. Ez a dolog mélyebb jelentősége.

Nem szabad könnyedén venni, ha az ember egy ilyen igazságot egyszerűen elmond: az emberi lélek három részből tevődik össze, az érzőlélekből, az értelmi vagy kedélylélekből és a tudati lélekből. Az évek folyamán kiderülhetett már, hogy egy ilyen dolognak sokkal mélyebb jelentősége is van, mint a lélek szisztematikus beosztása. Kifejtettük, hogy az Atlantisz utáni időben egymás után kifejlődtek az egyes kultúrák: a régi indiai, az ősperzsa, az egyiptomi- káldeai, a görög-latin és aztán a miénk. Kimutattam azt is, hogy a babiloni- káld-egyiptomi kultúrkorszak lényege abban keresendő, hogy akkor valójában az ember érzőlelke ment át sajátos fejlődésen. A görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek fejlődött, és a mi időnkben a tudati lélek sajátos kultúrája megy végbe. Így állunk ezzel a három kultúrkorszakkal szemben, így működnek azok az emberi lélek nevelésén és fejlődésén. A léleknek ez a három része nem kitalált valami, hanem elevenen jelen van, és az egymásra következő időkben azok egymást követően fejlődnek.

Mindez azonban összefügg egymással. A korábbit a későbbibe mindig át kell vinni, és ennek megfelelően a korábbiban elő kell készíteni a későbbit. Melyik kultúrkorszakban élt Buddha és Szókratész? Az Atlantisz utáni negyedik korszakban. Abban a korszakban, amelyben különösen az értelmi vagy kedélylélek nyilvánul meg. Mind a kettőnek megvan a missziója, a maga feladata.

Buddhának az volt a feladata, hogy az érzőlélek kultúráját a harmadik, vagyis az előző korszakból átvigye a negyedikbe, és azt megőrizze. Amit Buddha hirdet, amit tanítványai a szívükbe fogadnak, annak az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakból - amely az érzőlélek kora - át kell világítania a negyedik korszakba, az értelmi vagy kedélylélek korszakába. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakot tehát, az értelmi vagy kedélylélek korát átmelegíti, átizzítja, átvilágítja a buddhai tan azzal, amit a tisztánlátásból áthatott érzőlélek-korszak létrehozott. Az értelmi vagy kedélylélek-korszak számára az érzőlélek-kultúra nagy megőrzője Buddha. Milyen misszió jutott a valamivel később fellépő Szókratésznek?

Szókratész is az értelmi vagy kedélylélek korszakában áll, de ő az egyes ember individualitására épít, arra, ami csak a mi ötödik kultúrkorszakunkban jöhet igazán létre. Neki még absztrakt formában kellett a tudati lélek korszakát belevonnia az értelmi vagy kedélylélek korszakába. Buddha megőrzi a korábbit. Azért jelenik meg az, amit hirdet, melegítő, világító fényként. Szókratész azt hozza, ami számára a jövő, ami a tudati lélek korszakát jellemzi, azért tűnik fel az ő idejében józannak, száraznak pusztán az értelemhez szólónak.

Ezért tolódik egybe a negyedik korszakban a harmadik és az ötödik: a harmadikat megőrzi Buddha, az ötödiket elővételezi Szókratész. Keletnek és nyugatnak az a feladata, hogy ezt a két különbözőséget képviselje. Keletnek az elmúlt idő nagyságát kell megőriznie, a nyugat pedig egy korábbi időben elővételezi azt, aminek később kell megjelennie.

Hosszú az út az emberiségfejlődés ősrégi korszakain át - amelyekben Buddha mindig föllépett, mint bódhiszattva -, addig az időig, amikor a bódhiszattva buddhává emelkedett. Hosszú időszak ér véget Buddhával, és valóban úgy ér véget, hogy Buddha leéli utolsó földi inkarnációját, többé nem kell lejönnie a Földre. Hosszú időszak ért véget ekkor, miközben az ősrégi időkből áthozta azt, ami az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak érzőlélek-kultúrája volt, és azt újból fölvillantotta. Ha Buddha beszédeit ebből a szempontból olvassák, akkor meg fogják kapni a helyes hangulatot, és akkor az értelmi vagy kedély- lélek eljövetelét egészen másként fogják értékelni. Akkor a Buddha-beszédek alapján ezt fogják mondani: itt minden olyan, hogy közvetlenül az emberi szívhez szól, de közvetlenül mögötte van valami, ami visszahúzódik a szívtől, és egy magasabb világhoz tartozik. Ebből ered az a sajátos, a szokásos értelemben visszatetsző ritmikus mozgás a Buddha-beszédek ismétléseiben. Ezeket éppen akkor kezdjük megérteni, amikor a fizikaiból belemegyünk az éteri elembe, az érzéki világ mögötti legközelebbi érzékfelettibe. Aki megérti, hogy mi minden van az étertestben - ami a fizikai test mögött van -, az azt is megérti, hogy miért ismétlődik olyan sok minden újból és újból Buddha beszédeiben. A Buddha-beszédek hangulatának sajátosságát nem szabad elrontani azzal, hogy az ismétléseket kiküszöböljük. Az elvontan gondolkodók megtették ezt, és azt hitték, hogy valami jót tesznek azzal, ha csak a tartalmat emelik ki, és elkerülik az ismétléseket. Lényeges ezért, hogy mindent úgy hagyjunk, ahogy Buddha elmondta.

Ha most Szókratészre tekintünk - anélkül a gazdag anyag nélkül, ami azóta a természettudományos és embertani fejlődés felfedezéseiben összegyűlt -, ha azt nézzük, hogyan tárgyalja Szókratész a mindennapi dolgokat, akkor az a mai ember, aki őt előveszi, a természettudományos anyagban mindenütt a szókratészi módszert találja meg: keresik és akarnak is dolgozni vele. Egy hosszú vonal kezdődik Szókratésszel, belenyúlik a mi időnkbe, és mindig a tökéletességhez jut el.

Az emberiség fejlődésében van egy áramlat, amely egészen Buddháig terjed és ott véget ér, és van egy másik áramlat, amely Szókratésszel kezdődik, és egy távoli jövőbe mutat. Szókratész és Buddha úgy állnak egymás mellett, mint két üstökös magja - ha szabad ezt a képet használnom -, az üstökös magja körüli csóva Buddhánál messze a meghatározatlan múltba mutat vissza, míg Szókratésznél messze belevilágít a határozatlan jövő távlataiba. Két egymástól távol eső üstökös, egymással ellentétes irányban, de egyidejűleg fénylő maggal - ez az a kép, amellyel jelezni szeretném, hogyan áll Szókratész és Buddha egymás mellett.

Félezer év telik el, és a két áramlat összekapcsolásaként megjelenik valami Krisztus Jézussal. Ezt már jellemeztük, amikor az egyes tényeket vettük szemügyre. Holnap tovább haladunk ebben a jellemzésben, hogy feleletet adjunk arra a kérdésre: mi a missziója Krisztus Jézusnak az emberi lélek szempontjából, ha azt helyesen akarjuk jellemezni?