"Miért szolgálná szeretetből végrehajtott cselekedetem kevésbé az általános jólétet, mint ha csak azért hajtom végre, mert kötelességemnek érzem az általános jólét szolgálatát? A puszta kötelesség fogalma kizárja a szabadságot, mert nem ismeri el az individuális elemet."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Négy misztériumdráma (19)

2. kép

(Lila alaptónusú komoly, de nem komor hangulatú meditációs szoba. Benedictus, Mária, később szellemi alakok, akik lelki erőket jelenítenek meg.)

Mária:

A súlyos lelki harcok arra kényszerítnek,
Hogy vezetőmnek bölcs tanácsát kérjem.
Sötét sejtelmek ébrednek szívemben,
És ellenállni képtelen vagyok
Egy állandóan visszatérő,
S lényem legbensőjét ostromló gondolatnak.
Olyan parancsot akar nékem adni,
Melyet ha teljesítenék,
Azt bűnnek tartanám.
Csalárd erők igéztek meg bizonnyal -- ;
Segítségért könyörgök -- ,
Segítsen, hogy el tudjam őket űzni.

Benedictus:

Ha kérsz, én mindig szívesen segítek.

Mária:

Tudom, Johannes életútjai
Lelkemhez mily szorosan kapcsolódnak.
Sorsunk nehéz ösvénye egyesített,
S a magasságos szellemi világban
Az Istenek akarata
Szentelte meg szövetségünket.
Mindez oly tisztán áll előttem,
Ahogy csak a valóság képe állhat.
És mégis - máris borzongás fog el,
Hogy meg akarom nyitni ajkam
E bűnös szók kiejtésére -
És mégis - lelkem mélyén
Világosan hallom e szókat
És ismételten újra hallom,
Ha már úgy érzem, hogy legyőztem őket -:
„Johannest el kell távolítsd magadtól;
Nem szabad ót megtartanod magadnál,
Ha nem akarsz lelkének ártani.
Egyedül kell hogy pályáját bejárja,
Mely céljaihoz elvezet.”
Tudom, ha ön csak egy szót is kiejt,
Lelkemből a káprázat eltűnik.

Benedictus:

Neked most, Mária, a nemes fájdalom
Valóságot káprázatnak mutat.

Mária:

Valóság volna hát --- nem, nem lehet! -
Hallásom és a mesterem szava
Közé is belopózott már az agyrém.
Ó kérem, mondja újra,

Benedictus:

Jól értettél. Szereteted nemes,
S Johannes hozzád híven kapcsolódott.
De a szeretet nem felejtheti,
Hogy a bölcsességnek testvére ő.
Johannesnek javára vált sokáig
Kettőtök szoros összetartozása;
De lelkének további útján
Szabadon kell keresse céljait.
A sors akarata azt nem kívánja,
Hogy külső barátságtok megszakadjon,
De szellemi téren teljes szigorral
Johannes szabad tetteit kívánja.

Mária:

Még mindig csak káprázat, amit hallok!
Engedje meg hát, hogy tovább beszéljek.
Meg kell hogy értsen, hisz nem merheti
Egyetlen egy csalóka kép sem
A szót megváltoztatni
Az ön jelenlétében.
Könnyen száműznék minden kétkedést,
Ha csak a zűrzavaros földi élet
Akarná Johannesnek lelkét
Lelkem mellett megtartani.
Szövetségünk azonban
Olyan megszentelésben részesült,
Amely lelket lélekkel
Örökre összekapcsol.
Hisz szellemi hatalmak
Áldása szólt hozzánk e szókból,
Amelyek minden kétséget kizárnak:
„Kivívta a valóságot magának
Az öröklét honában,
Mert már a földi tereken
Legmélyebb lénye hozzád kapcsolódott.”
Hogy értsem e kinyilatkoztatást,
Ha most épp az ellenkezője az,
Amit valóságnak kell elfogadnom?

Benedictus:

Meg kell tudnod, hogy annál is, ki már sok
Kinyilatkoztatásban részesült,
Ahhoz azért még sok minden hiányzik,
Hogy teljesen érett legyen.
A magasabb valóság utjai
Bonyolultak; csak az talál oda,
Aki nem veszti el türelmét
A labirintus útvesztőiben.
A valóság egy részét láthatod csak
A mennyei világosság honában.
Mikor a szellemi világnak képe
Lelki szemeid előtt megjelent.
A kép, az még nem a teljes valóság.
Johannes lelkét a tieddel
Oly földi kötelékek fűzik össze,
Melyek lehetővé teszik,
Hogy akár ő, akár pedig te
A másiktól kapott erőkkel
Találjon el a szellemi világba.
De eddig semmi sem árulta el,
Hogy megfeleltetek-e hát valóban
Minden követelménynek.
Kép formájában láthattátok,
Mi vár reátok,
Ha megálljátok teljesen a próbát.
Az, hogy törekvésetek gyümölcsét megmutatták,
Nem azt jelenti, hogy törekvéseteknek
Végére értetek.
Egy képet láttatok -- ,
De csak a ti akaratotok tudja
A képet majd valóra váltani.

Mária:

E szavai bár úgy érintenek,
Mint a legmélyebb fájdalom
A hosszú boldogság után,
De megtanultam meghajolni
A fény előtt, amelyet
A bölcsesség sugároz,
Ha benső erők útján működik.
Most már kezd egy kissé világosodni,
Mi eddig oly homályos volt előttem.
De ha a tévedés okozta látszat
A legnagyobb boldogság élményében
Erős igazságként mutatkozik meg
Az ember értelmének,
Nehéz akkor a lélek
Sötétségét elűzni.
Ahhoz, hogy én az ön szavát
Valóban tudjam majd követni,
Még többre van szükségem, mint amennyit
Eddig adott nekem.
Ön elvezette énemet oly lelki mélységekbe,
Hol fényben részesültem,
S számomra láthatóvá váltak
Oly földi életek,
Amelyeket régmúlt időkben éltem.
Megtudhattam, hogyan talált egymásra
Az én lelken, s barátom lelke.
Hogy én azon régmúlt időkben
Johannes lelkét elvezettem
Az igaz szellemi szavakhoz.
Azt tekinthettem a csirának,
Mely növekedve megtermette
Barátságunk gyümölcsét,
S ez érettnek találtatott örök időkre.

Benedictus:

Méltónak találtattál arra,
Hogy megismerj oly életutakat,
Melyek neked régmúlt időkből
Osztályrészül jutottak.
De ne felejts el meggyőződni arról,
Biztos vagy-é: életeid közöl
Egy sem rejtőzik el előled,
Ha szellemi tekinteted
Hátrafelé veted.

Mária: (szünet után, amely mély önvizsgálatra utal)

Ó hogy lehettem én ily elvakult!
A boldogság, mely áthatott,
Midőn múltam egy részét láthatám,
Megcsalt, s elfeledtette vélem,
Hogy mily sok az, mi még hiányzik.
Most kezdem csak megsejteni,
Hogy sötétségbe kell tekintenem,
Ha az utat ki akarom kutatni,
Mely jelenlegi életemből
Azokba az időkbe visszavisz,
Mikor barátom lelke
Az én lelkem felé hajolt.
Megfogadom most szentül önnek.
Megfékezem lelkemnek önteltségét -- !
Most látom, a hivalkodó tudás
Lelkünket mennyire
Félrevezetheti.
Úgyhogy ahelyett, hogy erőt merítne
A szellem kincséből, mit tőle kaphat,
Arra akarja vétkesen
Az adományt csak felhasználni,
Hogy önmagát tükrében nézegesse.
E pillanatban már tudom
A szívem intő szózatából,
Amelyet az ön szavai
Csak még inkább erősítettek,
Mily távol állok még attól, mi nékem
Legközelebbi célul tűzetett ki.
Ezentúl nem fogom majd
Oly elhamarkodottan értelmezni
A szellemvilágból kapott tudást.
Erőnek fogom tartani,
Mely alakítja lelkemet,
És nem útmutatásnak,
Mely megkímél attól a fáradtságtól,
Hogy tevékenységemnek céljait
Magam ismerjem fel az életemben.
Ha már korábban megfogadtam volna
Az intő szét, amely nekem
Szerénységet parancsol,
Világossá vált volna már előttem.
Hogy barátom nagytehetségű lelke
Szabadon ki csak akkor bontakozhat,
Ha útjait nem én szabom meg.
És minthogy ezt most már tudom,
Erőt nyerek belőle,
Hogy megtegyem, amit a kötelesség,
S a szeretet parancsol.
De most itt ebben az órában
Inkább érzem, mint bármikor,
Hogy súlyos lelki megpróbáltatás
Vár énreám.
Más emberek, ha szívükből kitépik,
Mi az egyikből a másikban él.
Akkor szeretetük
Saját ellenképévé változott.
Maguk oldják fel azt a köteléket,
Mely összefűzi őket,
De erőt ad nekik ehhez
Az ösztön és a szenvedély.
Nekem azonban
Szabad akaratomból kell kitépnem
A saját lelki életem hatását,
Melyet barátom tetteiben látok
Valóra válni,
S emellett változatlanul
Meg kell maradnia szeretetemnek,

Benedictus:

Jó úton fogsz haladni,
Hogyha felismered majd:
Ebben a szeretetben
Mi volt számodra legértékesebb.
Mert ha tudod, milyen erő irányít
Lelkedben öntudatlanul,
Képes leszel reá, hogy azt tedd,
Mit a kötelesség parancsol.

Mária:

E szókkal a segítséget máris megadta,
Amelyre lelkemnek oly nagy szüksége van.
Saját lényem mélyéhez
Fel kell tennem a kérdést:
Mi az, mi engem ily erővel űz
Ebben a szeretetben?
Azt látom, saját lelki életem
Hat s működik barátom
Lényében és művészetében.
Saját énemnek kielégülését keresem hát.
És közben abban a tévhitben élek,
Hogy önzetlen vagyok.
Eddig nem vált világossá előttem,
Az, hogy barátomban
Csak önmagam tükröztetem.
A sárkány, melyet önzésnek neveznek,
Rejtette el csalókán énelőlem,
Mi volt valódi indító okom,
Ó az önzés százféle arcot ölthet -
Be kell ezt látnom.
S ha azt hisszük, hogy már legyőztük,
Csak még nagyobb erővel támad újra
Uralma romjai alól.
S ekkor még ráadásul megnövekszik
Azon ereje is, amely a tévhitet
Valóságnak matatja.

(Gondolkodásba mélyed.)

---

(Megjelenik a három lelki erő alakja.)

Mária:

Testvéreim, kiket
Lelkem mélyén találok,
Mikor lelkem kitágul
A világtávlatokba,
Oldjátok el látó erőimet
Az éteri magasságokból,
S vezessétek el őket
A földi ösvényekre;
Magam hogy megvizsgáljam
Az időbeli létben,
S olyan irányt szabjak magamnak,
Amely a régi életek módjából
Új akarati szférákhoz vezet.

Philia:

Én telítem magam
A szív mélységiből
Törekvő lelki fénnyel;
Szellemi ösztönző erőkből
Belélegzem az éltető
Erős akaratot,
Hogy te kedves testvérem
A régi életekben
A fényt megéresd.

---

Astrid:

Saját külön mivoltod érzetét
Az odaadó szerető készséggel
Fogom majd összeszőni;
Az akaraterő csiráit
Eloldom majd a vágy béklyóiból.
Bénító vágyaid
Majd átváltoztatom
Oly szellemi megérző képességgé,
Mely megtalálja azt, amit keres.
Hogy te kedves testvérem
Távoli életekben
Magadat felkutathasd.

---

Luna:

Elhívom a lemondás szív-erőit,
Lelked nyugalmát megszilárdítom.
E kettő egyesülve hozza fel
Lelked mélyéről
Erőt adón a szellem fényét;
E kettő egymást hassa át,
S a földi távlatokat kényszerítse,
Hogy szellemi hallásod
Számára feltáruljanak.
Hogy te kedves testvérem
Régi idők létében
Saját léted nyomára lelj.

---

Mária: (szünet után)

Ha ki tudom magam szakítani
Önérzésemből, mely csak megzavar,
És átadom magam tinéktek,
Hogy messze világtávlatokból
Tükrözzétek lelkemnek életét,
Akkor eloldhatom magam
A mai életem körétől
És felkutathatom magam
Másfajta életekben.

Mária: (hosszabb szünet után)

Testvéreim, szellemi lényeket
Látok tibennetek,
Akik a lelkeket
A világmindenségből éltetik.
Ti vagytok, kik megérlelik
Az örökkévalóságban csirázó
Erőket benn az emberben magában.
Sokszor szabad volt megtalálnom
A lelkem kapuin keresztül
Az utat birodalmatokba,
És lelki szemeimmel láthatom
A földi létnek ősalakjait.
Szükségem van most segítségetekre,
Mert utamat meg kell találnom
Ebből az életemből
Az emberiség elmúlt korszakába.
Oldjátok el most lelki életem
Attól, hogy jelen életében
Érezze önmagát.
Tárjátok fel előttem,
Mily feladatokat róttak reám
Korábbi életutjaim.

---

(Szellemi hang, a szellemi lelkiismeret):

Keresőn járnak gondolatai
Idők nyomában.
Ami adósságként még terheli,
S mit kötelességként hozott magával,
Az szálljon mind fel lelki mélységekből,
Mely mélységekből
Merít az ember,
Midőn álmodva éli életét,
Mely mélységekben
Az ember tévelyegve
Elveszti önmagát.

(A függöny legördül, mialatt a színpadon minden változatlan marad.)

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként