Ezekben az előadásokban szeretnék önöknek egy képet adni a misztériumokról, és azoknak az emberiség szellemi életével kapcsolatos összefüggéseiről. Ezért szükségesnek tartom, hogy ma bevezetésképpen néhány olyan élményről beszéljünk, amely a magasabb világokhoz vezető úton adódik. Ebben a bevezetésben olyan dolgokat kell elmondanom, amelyeket antropozófiai munkánk során bizonyos vonatkozásban már érintettünk, azonban fejtegetéseinkhez szükségünk van olyan szempontokra, amelyeket a megfelelő összefüggésben eddig csak kevéssé vagy egyáltalán nem vettünk tekintetbe.

Mindaz, ami a misztériumok fogalmával összefügg, végül is a magasabb világokba beavatottak élményein alapszik. A magasabb világokból kell lehozni a tudást és a gyakorlati cselekvés impulzusát, és ez az, amit a misztériumokban alapul vesznek. Nos, gyakran hangsúlyoztuk, hogy amennyire az emberi fejlődés az emberi élet egymásra következő periódusainak különböző területein különböző alakot ölt, úgy ez a helyzet mindannak vonatkozásában is, amit misztériumoknak nevezünk. Különben lelkünkkel nem vehetnénk részt az egymásra következő emberi életekben. Csak azért tehetjük ezt meg, mert minden inkarnációban új dolgokat élünk át, és ehhez hozzáfűzhetjük azt, ami a korábbi inkarnációkban lelkünkhöz kapcsolódott. A külső világ képe a legtöbb esetben teljesen megváltozott, amikor a halál és a szellemi világon való áthaladás után egy újabb születést követően ismét belépünk a fizikai létbe. Könnyen érthető ezért, hogy az emberiség egymásra következő korszakaiban a misztériumok, a beavatás princípiumai is megváltoznak.

Nos, korunkban a beavatás princípiuma nagymértékben megváltozott, minthogy bizonyos mértékig, bizonyos fokig teljesen személyes vezetés nélkül történik. Így jelenleg az a helyzet, hogy a beavatás princípiumai nyilvánosságra kerültek, ahogy ez például „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben olvasható. Aki komolyan megkísérli, hogy átélje azokat az élményeket, amelyeket ez a könyv leír, az a beavatás vonatkozásában messzire eljuthat. Az ott leírtak alkalmazásával elérheti, hogy a szellemi világok léte számára megismerhetővé válik, és ez éppen olyan megismerés, mint a külső világ megismerése, mert a leírtak lassankénti, fokozatos alkalmazása lelkét odáig juttathatja, hogy a szellemi világot egyszerre csak megragadja. Lehetségessé válik, hogy az átélt beavatás úgy folyjon le, hogy a lelki életben ne történjenek olyan események, amelyek ezt a lelki életet bizonyos katasztrófákhoz, forradalmakhoz vezetnék.

Amennyire tehát ez ma lehetséges a nyilvánosság számára, a magasabb világokba való felemelkedést fogjuk megbeszélni. Mindazonáltal meg kell mondanunk, hogy ma is, ha az ember lényegesen messzire akar jutni, a magasabb világokba való felemelkedés összekapcsolódik bizonyos fájdalmak, szenvedések elviselésével, és kétségkívül olyan sajátos élményekkel, amelyek megdöbbentőek, és az ember életében forradalmiak lehetnek. Mindazonáltal ezekhez éretté kell válni. Tehát még egyszer nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy ami nyilvánosságra kerül, azt mindenki veszélytelenül megteheti, és ezáltal igen sokat elérhet. Magától értetődő, hogy a magasabb világokba vezető út sehol sem zárul le, de ha az ember túljut egy bizonyos határon, és tovább akar lépni, akkor szüksége van bizonyos érettségre, hogy ez a lelki folyamat megrázkódtatások nélkül - tehát nem betegesen, hanem a lélek belső megrázkódtatása útján - menjen végbe. Ezen a megrázkódtatáson természetesen túljut a lélek, ha a beavatás egész folyamata a helyes módon zajlik le. Szükséges tehát, hogy a helyes módon menjen végbe.

Nos, tisztában kell lennünk azzal, hogy azoknak a lelki életében, akik a misztériumokba bizonyos módon bele akarnak merülni, fokról-fokra változások történnek. A lelki életben szinte mindennek meg kell változnia. Ha ennek a változásnak a jellegéről előzetesen képet akarnánk adni, ezt néhány szóval úgy tehetnénk meg, hogy azt mondjuk: ami a szokásos lelki élet számára célként, mintegy öncélként jelenik meg, az annál, aki a misztériumokba akar behatolni, eszközzé válik a magasabb célok elérése érdekében. A mindennapi életben az ember a külvilágot érzékszervei útján érzékeli, színekben, formákban hangokban és egyéb érzéki benyomásokban. Bizonyos mértékig a világot ezeknek az érzéki benyomásoknak az alapján éli át. Abban a pillanatban, amikor a beavatás egy bizonyos fokon létrejön, az ember már nem teljesen a külvilággal áll szemben a maga életével, úgy, hogy kéket, pirosat vagy más színeket él át, hanem tudni fogja, hogy ezek pusztán eszközök a magasabb célok elérése érdekében.

A mindennapi életben például az ember egy derűs napon feltekint, és látja a kék eget. A kék ég látványában él. Ha a beavatás egy bizonyos fokára akar eljutni, akkor olyan állapotba kell kerülnie, hogy látja a kék eget, de az teljesen átlátszóvá kell, hogy váljon számára. Aminek egyébként „határa” van, átlátszóvá kell válnia számára, és amit tulajdonképpen látni akar, azt az ég kékjén keresztül látja. Többé már nem szabad, hogy határa legyen számára. Vagy nézzünk egy rózsát: a külső tekintet számára a rózsa felületét behatárolja a piros szín. A beavatás pillanatában a piros szín nem jelent többé határt. Átlátszóvá válik, és mögötte az mutatkozik meg, amit tulajdonképpen keresünk. A szín továbbra is hat a maga természete szerint, de a beavatott mást lát, amikor keresztülnéz a kék égen, és mást lát, amikor a rózsa pirosságára néz, mást, amikor a hajnalpírra tekint, és így tovább. A színeket tehát egy meghatározott módon éli át. A közvetlen látvány átlátszóvá válik, a lélek ereje eltávolítja, ha a lélek olyan gyakorlatokat végez, amelyek az átlátszósághoz vezetnek. És így van ez minden érzéki benyomással. Míg korábban ezekben éltünk, úgyszólván ezeket éltük át, a beavatást követően puszta eszközzé válnak ahhoz, hogy átélhessük azt, ami mögöttük van.

Ugyanígy van ez például az egész gondolatvilággal is. A mindennapi életben az ember gondolkodik. Kérem, ne értsenek félre. Ha azt, amit mondok a helyes módon más előadásokkal összehasonlítják, egyezéseket fognak találni. Mégis érvényes az, hogy az ember azt mondhatja: a beavatás egy bizonyos szintjén a gondolkodás a szó szokásos értelmében megszűnik. Nem mintha az ember odáig jutna - mint beavatott - hogy a gondolkodást jelentéktelennek tartaná, hanem ami korábban a lelki élet célja volt, abból pusztán eszköz lesz. Vagyis a beavatott egy új világot él át. Hogy ezt át tudja élni, egyéb dolgokon kívül, amelyekről majd még beszélünk, az is szükséges, hogy a fizikai sík szokásos gondolkodásának szempontjaiból kilépjen. Amikor az ember a fizikai síkon él, ítélkezik, nézetei lesznek, véleményt alkot. A beavatás egy bizonyos fokán a dolgokról való véleményeknek, ítéleteknek nincs többé jelentőségük, nincs többé értékük.

Itt egy megjegyzést kell tennem, mert a lelki élet régióiról beszélünk, amelyek nagyon elütnek attól, amit megszoktunk, és nagyon könnyen félreértések adódhatnak. Ha az ember eléri a beavatásnak ezt a fokozatát, amelyet a következő előadásokban jellemezni fogok, akkor szokás szerint annak a lehetősége is fel kell, hogy merüljön, hogy kettős életet éljen. Mert a mindennapi életben egyáltalán nem történhet másként, minthogy az ember ítéletet alkot a dolgok felől és gondolkodik róluk. A fizikai síkon arra vagyunk kényszerítve, hogy a dolgokról gondolkodjunk és ítélkezzünk felőlük, mert a legkézenfekvőbb dolog, hogy amit meg akarunk érteni, amiről meg akarunk győződni, arról gondolkodnunk kell. Képzeljék el, hogy egy vonaton ülnek, és nem akarnak gondolkodni, akkor annál az állomásnál, ahol le kell szállniuk, ülve maradnak. Ha az ember nem gondolkodik, ez odáig vezethet, hogy mint antropozófusok, akiknek tagsági kártyájukat gondosan meg kell őrizniük, azt a megszokott helyen hagyják, a tagsági kártya megőrzésének alapelve ellenére. A világ olyan berendezkedésű, hogy gondolkodnunk és ítélkeznünk kell. Az ítélkezésnek és a gondolkodásnak ezzel a módjával azonban nem jutnak be a magasabb világokba. Előfordulhat, hogy az egyik és a másik szempont keveredik: az ember annyira belemerülhet abba a törekvésébe, hogy a magasabb világokba bejusson, hogy egy ilyen megfeledkezés megtörténik. Teljes mértékben létre kell azonban jönnie annak, hogy ezt a két dolgot elválasszuk egymástól: a teljesen egészséges ítélőképességet és az élettel kapcsolatos kötelességeket a fizikai síkon az erre vonatkozó ítélőképességgel. Tisztában kell azonban lennünk, hogy éppen az, amit az ember energikusan létrehoz a fizikai sík számára, az a magasabb világok vonatkozásában csak eszközként jöhet szóba.

Gondolatok, eszmék, ítéletek, mindez annak számára, aki beavatott akar lenni, olyasmi kell, hogy legyen, mint például a színek a festő számára. Neki mindez nem öncél, hanem azért van jelen, hogy kifejezze azt, amit a képen mondani akar. A fizikai síkon a mindennapi életben a gondolatok és eszmék öncélúak; a beavatott számára eszközök, hogy kifejezze, amit a magasabb világokban átél. Ehhez csak akkor juthat el, ha bizonyos lelki hangulatot kifejlesztett a véleményekkel és hasonlókkal szemben. Aki még valamilyen előszeretettel viseltetik ilyen vagy olyan véleménnyel szemben, akinek még kedvesebb az, hogy ez vagy az a dolog igaz vagy nem, az a beavatásnak itt említett fokozatára még nem tud eljutni, hanem csak az, aki a saját véleményére éppoly kevéssé ad, mint máséra, aki tehát saját véleményét mindenütt ki tudja iktatni, és csak azt nézi, ami éppen jelen van.

Általában a belső átélés legnehezebb dolgai közé tartozik, hogy a „vélemény” álláspontjából, az „álláspont”, az ítélkezés álláspontjából kikerüljünk.

Itt olyasvalamit érintettünk, ami annak számára, aki a magasabb világokba vezető utat keresi, bizonyos nehézségeket okozhat a többi emberrel való együttélés folyamán. Aki a magasabb világokba vezető utat keresi, vagy ezen az úton már bizonyos fokra eljutott, az annak a lelki hangulatnak a következtében, amelyet elért, az élet igen sok megnyilvánulásával szemben másképpen fog viselkedni, mint egyébként szokott. Mindenekelőtt azt lehet majd észrevenni nála, hogy, mondjuk, gyorsan tudni fogja, hogy az élet ilyen vagy olyan helyzetében hogyan kell viselkedni. És akkor talán a környezete megkérdezi: miért kell így tennünk? Ha a többi ember álláspontján áll, kétségkívül mindig meg fogja tudni adni a választ erre a kérdésre. De most arról a fokról, ahol jelenleg áll, és ahol mintegy rajtaütésszerűen megjelenik számára, hogy minek kell történnie, át kell lépnie egy másik fokra, ahol arra kényszerül, hogy a mindennapi élet gondolati folyamatait átélje, hogy megmutassa, hogyan jelenik meg számára az, amit egyszerre átlátott. Az egymástól távol álló és számos közbeeső láncszemmel terhelt élet-összefüggéseknek ez a gyors átlátása az, ami mintegy kísérő jelenségként megjelenik akkor, amikor az ember az ítélkezésből, a véleményalkotásból, az ilyen vagy olyan állásponthoz való ragaszkodásból kikerül.

Továbbá az, amit az embernek el kell érnie, még sok egyéb belső morális tulajdonsággal is összefügg. Ilyen tulajdonságokról az este folyamán még beszélni fogunk. Most csak egy ilyen tulajdonságra utalunk, amelyre már több ízben utaltunk. Ez a félelem-nélküliség. Mert azt mindenképpen szem előtt kell tartanunk, hogy azok az élmények, amelyekben az embernek része van, amikor a korábbi lelki élet a „cél’-tól az „eszköz”-ig fokozódik le, hogy ezek az élmények teljesen megváltoznak ahhoz képest, amilyenek a korábbiakban voltak. Az ember teljesen új módon éli át a dolgokat. Valóban az ismeretlenbe lép be, és ez mindig a félelem állapotához kapcsolódik. És minthogy az egész átélés a lélek belső világában intim módon folyik le, a félelem állapota a lélek minden lehetséges belső élményénél megjelenhet. Ezért a magasabb világokba vezető út előkészítéséhez hozzátartozik egy bizonyos félelem-nélküliség elsajátítása.

Éppen ezt a félelem-nélküliséget kell elérni meghatározott meditációkkal. Ez lehetséges. Csak az embereknek nincs elég kitartásuk azokhoz a meditációkhoz, amelyek ide tartoznak. Nagyon jó meditáció például az, hogy újra és újra arra gondolunk, hogy azáltal, hogy egy dologról tudunk, ez a dolog nem változik meg. Ha valaki például ebben a pillanatban tudná, hogy egy órán belül feltétlenül valami rossz dolognak kell bekövetkeznie, és nem lenne abban a helyzetben, hogy azt megakadályozza, akkor talán félne és megrémülne. A tudása azonban a dolgot nem változtatja meg. Ezért a félelem és a rémület teljes képtelenség, ha valaki tud a dologról. Értelmetlen dolog, amelybe természetes hajlama folytán minden lélek beleesik; ez az értelmetlenség feltétlenül bekövetkezik az embernél a beavatás bizonyos fokán, ha az nem készítené fel újra meg újra a félelem-nélküliségre: megváltozott valami ennél a dolognál azáltal, hogy tudunk róla?

A meditáló, aki a beavatás egy bizonyos fokára felküzdi magát, egy igen figyelemreméltó megismeréshez jut, ahhoz, hogy bizonyos vonatkozásban a saját belső világával, saját lelkével igencsak rosszul áll. Itt a tudat küszöbe alatt van valami, ami valóban másképpen lehetne, ha az ember a mindennapi élet megítélését nézi. Bizonyos vonatkozásban valami borzasztó, valami félelmetes dolog az, ami itt a tudat küszöbe alatt van. És a természetes az lenne, hogy ha valaki előkészületlenül kerülne bele a maga lelki alapjaiba, ettől hihetetlenül megrémülne. Fel kell tehát készülni ismételt gondolati meditációk útján, hogy a dolgok nem változnak meg azáltal, hogy megismerjük őket. Valójában nem azáltal hívjuk elő a lélek alapjaiból a félelmet keltő dolgokat, hogy eléjük lépünk és megszemléljük őket. Ezek állandóan jelen vannak, akkor is, ha nem tudunk róluk. Azonban éppen az ismételt gondolati meditációk útján, azáltal, hogy a dolgok a megismeréssel nem változnak meg, elűzzük a félelmek nagy részét, amelyeket el kell űznünk.

Ebből a néhány dologból, amit megemlítettem, láthatják, hogy abban a pillanatban, amikor az ember feljut a magasabb világokba, a lélek intellektuális és morális tulajdonságai összekeverednek. A mai kor szokásos külső tudományához tulajdonképpen csak intellektuális tulajdonságokra van szükség. A bátorságot, a félelem-nélküliséget ebben az összefüggésben morális tulajdonságoknak nevezem. Ezek nélkül a beavatás bizonyos fokára nem lehet eljutni.

Akár a nyugati, akár a keleti misztériumokról beszélünk, bizonyos fokozataik közösek. Ezért minden misztériumban vannak bizonyos jó értelemben vett kifejezések, amelyek a következők. Mindenekelőtt minden léleknek, amely a beavatás bizonyos fokára, a misztériumok bizonyos fokára akar eljutni, tapasztalnia kell azt, amit úgy lehet nevezni, hogy „érintkezésbe kerülni a halál-élménnyel’’. A második dolog, amit minden léleknek valamennyire tapasztalnia kell, az „az elemi világon való áthaladás”. A harmadik, amit az egyiptomi és ahhoz hasonló egyéb misztériumokban „az éjféli nap meglátásáénak neveztek, majd egy további élmény az, amit úgy hívtak, hogy „a felső és alsó istenekkel való találkozás”. Ezeket az élményeket úgyszólván mindenkinek át kell élnie a beavatás egy bizonyos fokán. A beavatandónak abban a helyzetben kell lennie, hogy belső tapasztalásból tudja, mit kell ezeken a dolgokon érteni, és képesnek kell lennie arra, hogy úgyszólván két világban éljen: abban a világban, amelyben az ember ma él, a fizikai sík világában, és a másik világban, amelyben az ember csak akkor élhet, ha tudja, mit jelent „érintkezésbe kerülni a halállal”, „keresztülmenni az elemi világon”, „az éjféli napot meglátni”, és „találkozni a felső és alsó istenekkel”.

A halál közelébe kerülni! Itt arról van szó, hogy az ember a születés és a halál közötti éber állapotában folytonosan mindabban benne él - amennyiben tudatos -, amiről azt mondtam, hogy ezeket le kell győznie, csupán eszközök lehetnek a beavatott számára. Kíséreljék meg egyszer, hogy tisztázzák, mi az, amiben az ember a fizikai síkon él: érzéki benyomásaiban, szokásos lelki élményeiben - ezekben él. Mindezeknek pusztán eszközökké kell válniuk, amikor az ember valamely misztériumba belép. Mi marad meg akkor abból, amit az ember a mindennapi életben érez? Nem marad semmi. Lényegét tekintve minden másodrangúvá süllyed. Mindet tehát, amit az ember belsőleg és aztán természetesen külsőleg a mindennapi életben átél, le kell vetnie.

Gondolják meg tehát: a kék égbolt átlátszóvá válik, eltűnik, nincs többé jelen. Minden határ, amit a színek a dolgok felszínén alkotnak, eltűnik, nincs jelen. A fizikai világ hangjai megszűnnek, nincsenek itt többé, amit a tapintás útján élünk át, az is megszűnik, nincs többé. Kérem azonban, vegyék tekintetbe, hogy ez élménnyé válik. Az az érzés például, hogy „lábammal szilárd talajon állok”, ami nem más, mint a tapintóérzék benyomása, megszűnik, és az ember ahhoz hasonlóan érzi magát, mintha kihúzták volna alóla a talajt, és semmi sem lenne alatta. Ugyanakkor nincs sem lent, sem fent, és ez így van minden benyomással. Röviden: mindaz, amit fizikai testünk közvetít, és mindaz, amit az ember a mindennapi életben a felébredés és elalvás között véghez visz és amit a fizikai test közvetít, az megszűnik. Az az állapot következik be, amitől az ember a mindennapi életben megóvja magát, ami akkor lépne fel, ha valaki hirtelen, miközben alszik, anélkül válna tudatossá, hogy újra a fizikai testében ébredne fel. Nem mondhatjuk, hogy a szokásos fizikai életben hasonló állapotot tudunk érezni álmunkban. Nem, az álom, bár bizonyos értelemben a fizikain kívül eső élmény, az átélés intenzitását úgy lecsökkenti, hogy az emberben nem válik tudatossá, hogy minden fizikai élményen kívül esik.

Ez a tudati intenzitás - „te kívül állsz minden fizikai élményen” - lényegében csak a beavatásban jön elő. Vagyis éppen a magasabb világokba való felemelkedéskor jön létre az a pillanat, amikor az ember szembekerül fizikai testével. Míg korábban éber állapotában kezeit mozgatni tudta, lábával lépni tudott, térdeit be tudta hajlítani, szemét ki tudta nyitni és be tudta csukni, és így tovább, most egész fizikai testét úgy érzékeli, mintha megdermedt volna, mintha lehetetlen lenne, hogy szemhéját mozgassa, kezeit és lábait használja, és így tovább. És a továbbiakban elérkezik az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy vannak szemei ebben a fizikai testben, de most nem szolgálják őt, hogy valamit meglásson velük. Egyrészt minden dolog átlátszóvá válik, másrészt megszűnik annak lehetősége, hogy a szokásos eszközökkel, amelyekkel eddig rendelkezett, ezekhez a dolgokhoz közelítsen.

Kíséreljék meg, hogy a szó szokásos értelmében az ellentmondást megértsék. Amikor az ember előkészül, hogy erre a pontra eljusson, elérkezik oda, hogy minden dolog úgyszólván átlátszóvá válik számára, hogy a dolgok mögé lát. Abban a pillanatban azonban, amikor elkezdődik az, hogy a kék égbolt átlátszóvá válik, megszűnik az a lehetőség, hogy a szem a kék égboltot lássa. Azaz, a misztériumi lét első pillanata abból áll, hogy az ember eljut ahhoz a ponthoz, amikor az érzéki szemléletet és a gondolkodást is legyőzi, amit azonban ennek útján el kell érnie, azt ebben a pillanatban el is veszik tőle. Az ember tehát dolgozik magán, addig a pillanatig, amikor valami egészen új dolgot kap, eljut ahhoz a pillanathoz, amelyben ennek az újnak meg kell jelennie - és ebben a pillanatban el is veszik tőle. Az ember most ezt tudja: átformáltad magad, úgy, hogy a magasabb világok előtt állsz, és most itt van az a pillanat, amikor elveszik tőled..

Ha erre az élményre teszik a hangsúlyt, akkor azt élik át, amit a misztériumokban mindenkor úgy jelöltek meg, mint „megjelenést a halál kapuja előtt”. Az ember most már tudja, hogy mit jelent ez: a világot, azaz a világ minden benyomását elveszítem. És az ember azt is tudja, hogy ő semmi más, mint ezek a benyomások, mert alapjában véve csak ezek a benyomások léteznek, mint belső benyomások. Abban a pillanatban, amikor az ember elalszik - amikor minden benyomástól megszabadul -, a mindennapi életben az öntudatlanságba merül, azaz, saját benyomásaiban él. A mindennapi élet benyomásait elhárítja, és tudja, hogy eljutott addig, hogy minden dolgon keresztül tud látni, ugyanakkor e pillanatban egy új világot vesznek el tőle. Erről még pontosabban kell majd beszélnünk, most mindenekelőtt még világosabbá akarjuk tenni, mit értünk az említett kifejezéseken.

Nem tudunk másképp megszabadulni a szükségszerű egy helyben maradástól, attól, hogy nem jutunk tovább, minthogy kialakítjuk belső világunkat - mielőtt az említett pillanat bekövetkezik -, és odáig kell eljutnunk, hogy csak azt az egyetlen dolgot tudjuk magunkkal vinni, ami egyáltalán keresztülvihető azon a ponton, amelyhez eljutunk. El kell jutnunk ahhoz a ponthoz, ahol tulajdonképpen a külvilág minden hatalmát megvonja tőlünk, és belső világunkban azt kell elérnünk, hogy önbizalmunk, belső biztonságunk, szellemi jelenlétünk, és egyéb belső erényeink gyakorlása után - „erényen” itt rátermettséget értünk - belső erőre, belső energiára teszünk szert, úgy, hogy abban a pillanatban, amikor a világ megszűnik számunkra, a belső energia egyfajta többlete álljon a rendelkezésünkre. Ekkor ez egy igen jelentős élményt, egy rendkívül fontos élményt eredményez.

Gondolják el, hogy az ember eljut a határig, addig, amíg úgy át nem alakította magát, hogy a világ átlátszóvá válik számára. Aztán elveszik tőle. Az ember most semmit sem mentett meg, nem menthetett meg egyebet, mint bizonyos belső erőt, azáltal, hogy gyakorolta az önbizalmat, a szellemi jelenlétet, a félelemnélküliséget és hasonló belső tulajdonságokat. Az ember ezáltal jut jelentős belső élményhez - ez a közvetlen erőteljes élmény: te egyedül vagy a világban, teljesen egyedül vagy a világban! - és ezt az élményt csak ezekkel a szavakkal lehet leírni: te magad vagy az egész világ! - és ez egyre hatalmasabbá válik. Egyre erősebb és erősebb lesz, és egyre átfogóbbá válik. És az a sajátságos, hogy ebből az élményből a lélekben egy egészen új világ jöhet létre, és a beavatottnál létre is kell, hogy jöjjön. Az ember úgy érzi, hogy eljutott egy határig, ahol a semmi áll vele szemben, ugyanakkor magával visz egy bizonyos erőt. Kezdetben ez talán egészen kicsi, de egyre nagyobb és nagyobb lesz, minden oldalra kiterjed. Az ember kezd beletágulni az egész világmindenségbe, az egész világgal áthatja magát, és minél inkább áthatja saját lényével a világot, annál inkább másmilyennek tűnik számára. Kiteríti magával hozott erőit minden irányban, és minél inkább szétteríti, annál inkább valami mást él át. Mindenekelőtt amit itt átél, azért érzi ijesztőnek, mert az élményből kétféle dolog teljesen hiányzik, kétféle dolog, amelyeknek hiánya a megismerés bizonyos fokán azért nem ijesztő, mielőtt tudatosan élné át, mert a szokásos életben a fizikai síkon mindig jelen van, és mert tulajdonképpen csak akkor alkot róla képzetet, ha már nincs jelen.

Az egyik dolog, ami megszűnik, az a matériához, a fizikai matériához kötődő mindenfajta érzés. Minden materiális lét elsüllyed a meghatározatlan semmibe, nincs többé jelen. Az az érzés, hogy valami keménybe ütközünk, mint a víz vagy a levegő, röviden, az az érzés, hogy matéria vesz körül bennünket, megszűnik, nincs többé. Csak a dolgok tulajdonságaival van dolgunk, nem magukkal a dolgokkal. A nehéz, sűrű fizikai testekből csak a sűrűség marad, de nem mint szubsztancialitás. A folyékony anyagokból csak a „folyékony lét” marad, nem a szubsztancia, a víz vagy a folyadék, a levegőből csak a minden oldalra való kitágulni akarás marad, nem a szubsztancia. Az ember belenő a tárgyak tulajdonságaiba, de az az érzése, hogy csak a tulajdonságokba növekszik bele, hogy a tárgyak eltűnnek, a matéria megszűnik. Ez az egyik dolog, ami nincs többé.

A másik dolog, ami megszűnik az átélésnek azon a fokán, amelyről most beszéltünk, az az összefüggés mindazzal, amit a szokásos fizikai életben érzéki észlelésnek nevezünk. Az eddigi leírásokból ez már következik. Az emberben semmi sem kelt benyomást, hanem minden ő maga lesz. Egyetlen benyomás van még legfeljebb, az „idő” benyomása: te most még nem vagy valami, de „egy idő múlva” az leszel. De hogy az ember körül tárgyak legyenek, amelyek valamely más helyen vannak, és benyomást tesznek rá, ez nem létezik. Az ember vagy saját maga valami, vagy egyáltalán nincs jelen. Mindaz, ami az emberrel szembekerül, ő maga lesz, az ember belehatol, eggyé válik vele, és végül is olyan nagy lesz, mint a körülötte lévő világ. Egyesül vele.

Elmondom, mi ez az élmény. Ez az, amit a misztériumhelyeken szokás szerint így neveztek: „az elemi világ átélése”. Ekkor az ember mintegy kikerül „a halállal való érintkezés” puszta élményéből, és úgyszólván megkülönböztethetetlenül egynek érzi magát az egész világgal, ami most rendelkezésére áll.

Csak kétféle dolog lehetséges. Az előkészület vagy jól folyt le, vagy nem. Ha jól folyt le, a beavatottnak, amikor egy bizonyos fokig kiárad a világba, odáig kell eljutnia, hogy még maradjon ereje. Ha ez az eset áll fenn - látják, hogy ma egy másik szempontból ábrázolom a dolgokat, amelyeket már gyakran leírtam, de most erre a szempontra van szükségünk -, ha bizonyos energiák, amelyeket korábban elég erőteljesen kifejlesztett, még jelen vannak, akkor most a következő élményben van része.

Míg a szokásos világban az ember szemben áll egy tárggyal, azt megnézi, és a tárgy benyomást kelt benne, úgy, hogy aztán valamit tud róla, a beavatás egy bizonyos pontjától, amiről beszéltünk, ez már nem jön létre. Mert itt nincs szó a szokásos világ megismétléséről - hogy egy dolog úgy jelenik meg, mint a fizikai világ egy olyan tárgya, amit korábban nem látott -, hanem most egy bizonyos ponttól kezdve még olyan erőknek kell az ember rendelkezésére állniuk, amelyeket még ezeken kívül ki tud magából árasztani. Ha az ember tehát elég erőt fordított arra, hogy eggyé váljon a világgal, még kell, hogy maradjon ereje, amit kiáraszt, ahogy a pók a hálóját kibocsátja magából. Látják, hogy a misztériumi folyamatok mennyire megmutatják, hogy milyen sok függ attól, hogy a lelki életben erőteljes folyamatokat fejlesszünk ki, mert sok tartalékkal kell rendelkeznünk, hogy mindez megtörténjen.

Ekkor a következőkre számíthatunk. Az embernek természetesen nincsenek fizikai szemei, mert ezek a fizikai testhez tartoznak, amiből már régen kikerültünk. Azáltal azonban, hogy valamit kibocsátottunk magunkból, és még ki is tudunk bocsátani, ahogy a pók a hálóját kibocsátja magából, kialakul valami, mint egyfajta szerv, és megfigyelhetjük, hogy avval, amit most kibocsátunk magunkból, valami egészen új dolog jelenik meg. Olyan dolgok jelennek meg előttünk, amelyeket azzal lehet összehasonlítani, mintha nem lenne az órám itt és a szemem ott, hanem mintha a szemem sugarakat bocsátana ki, amelyek órává alakulnak, úgy hogy az óra a szemem tevékenysége folytán jönne létre. Nem arról van szó, hogy egy szubjektív világot alakítok ki, vagy teremtek magamnak, hanem arról, hogy egyfajta lelki szubsztancia szövődik belőlem. A magasabb világoknak, amelyekbe most vagyunk, ezt a kerülő utat kell választaniuk, hogy oda beléphessünk, és azt megismerhessük. Először saját lelki szubsztanciánkon kell keresztül jutniuk, amelyet rendelkezésükre bocsátottunk. A fizikai világban a dolgok tőlünk függetlenül előttünk állnak. A magasabb világokban semmi sem áll előttünk, ha saját szubsztanciánkat nem bocsátjuk rendelkezésre. Ezért olyan nehéz ezen a ponton megkülönböztetni a szubjektívet az objektívtői, mert teljesen szubjektívnak kell lennie annak, amit lelki szubsztanciánkból kibocsátunk, de teljesen objektívnek kell lennie annak, amire ezt felhasználjuk, hogy érzékeléshez jussunk.

Azért mondtam el mindezeket, mert így egy bizonyos érzés alakulhat ki önökben, az az érzés, hogy a misztériumokban minden gyakorlás a lélek energiájának növeléséből állt. Arról volt szó, hogy a lelket erőssé és energikussá tegyék. A beavatandónak már előzetesen le kellett mondania arról, hogy a szellemi világ lényei és tényei mintegy ajándékképpen jelenjenek meg számára. A magasabb világok minden egyes dolgához fel kellett fejlődnie. Semmi sem megy erőfeszítés nélkül, egyáltalán semmi! így van ez mindazzal, amit a magasabb világokban individuálisan kell elérni, és így van azzal is, amit az emberi fejlődés folyamán lépésről-lépésre a magasabb világok vonatkozásában el lehet érni.

Képzeljük el, hogy valamely lénynek, akinek spirituális ereje útján az emberiség fejlődését kell előmozdítania, például Mózes individualitásának be kell állnia az emberiségfejlődés folyamatába. Gyerekes dolog lenne azt képzelni, hogy nincs másra szükség, mint arra, hogy a fejlődés haladjon előre, és az ég ennek a fejlődésnek egy bizonyos pontján leküldje Mózest. Nos, Mózes most itt van, az emberek tudják, hogy ő Mózes, és most már nincs másra szükség, minthogy az ember elvégezze mindazt, amit kell, miután Mózes megérkezett. Ha Mózest valahová ilyen módon küldték volna el, akkor annak nem lett volna más következménye, minthogy azok, akik körülötte voltak, semmit sem tudtak volna arról, hogy ő „Mózes” volt. Nem azon múlt a dolog, hogy ez vagy az a külső személyiség jelen volt, hanem hogy az emberek egy csoportja meg tudta ítélni, milyen szellemiség élt a vonatkozó személyben. És egyáltalán nem arra volt szükség, hogy azt mondják, hogy ő Mózes, vagy ez vagy az, hanem arra, hogy lelkük megfelelően előkészüljön, akkor az emberek anélkül, hogy mondták volna nekik, hogy ő Mózes, tudták volna, hogy ez az a vonatkozó szellemi lény, aki ilyen meg ilyen.

Ez tehát az, amit feltételezünk, hogy a magasabb világokba való bejutás összekapcsolódik egy energia-fokozódással, a belső lelkierők megerősödésével, és hogy kívülről semmit sem kap az ember, hanem mindent csak belső világának fel- emelkedése útján tud elérni. Mert a küszöböt csak ezáltal lehet átlépni, és csak így lehet bejutni azokba a világokba, amelyekbe az ember csak a halál és egy újabb születés között lép be. Ez az, amit bevezetésként ma el akartam mondani. Holnap azzal fogjuk folytatni, hogy mindenekelőtt leírjuk, milyenek ezek a világok, amelyekbe a halál és egy újabb születés között élünk, és hogy mi volt fontos és szükséges a misztériumokban, hogy az ember már fizikai élete folyamán valamennyire értesüljön arról, hogy mit jelent ezeknek a magasabb világoknak az ismerete.