Azok a változások, amelyek az emberrel okkult vagy szellemtudományos fejlődése folyamán történnek izomrendszere és érzékszervei vonatkozásában, átvezetnek a fizikai burokrendszertől az éterikus rendszerhez, az étertesthez. Az izomrendszerről el kell mondani, hogy az ember azt nemcsak fokról-fokra mozgékonyabbnak érzi, ahogy ezt az egyéb fizikai szervekkel kapcsolatban említettük, hanem azon kívül, hogy elevenné válik, úgy érzi, hogy ez az izomrendszer egy gyenge belső tudattal van áthatva. Mintha a tudat ténylegesen kiterjedne az izomrendszerre. És ha ennek élményéről nemcsak hozzávetőlegesen, hanem bizonyos fokig paradox módon is akarunk beszélni, azt mondhatjuk: az ember ezoterikus fejlődése folyamán fokozatosan jut el oda, hogy az egyes izmokat és azok rendszerét, mintegy belsőleg, álomszerűén megérezze, izomrendszerét úgy hordozza magával, hogy ennek az izomrendszernek a tevékenységéről az ébrenlét közepén időnként gyengén álmodik.

A fizikai buroknak ezt az átalakulását rendkívül érdekes megfigyelni, mert ebben az érzékelésben van valami, ami az embert bizonyos módon a legjobban megtaníthatja arra, hogy valamilyen haladást már elért. Ha az ember egyes izmait így érezni kezdi, tehát, ha például behajlít vagy kifeszít egy izmot, és gyenge tudata, gyenge érzése van arról, ami történt, akkor ezt kell, hogy mondja: itt az izmokon belül valami végbement. Akkor az ember álmodik saját izommozgásáról, és ez bizonyítéka annak, hogy fokozatosan elkezdte érezni a fizikai testébe benyomódott étertestet, mert amit itt tulajdonképpen érez, az az étertest erőinek az izmaiban végbemenő tevékenysége. Az étertest érzékelésének kezdete tehát az, ha az ember az egyes izmairól álmodik, ha mintegy álomszerű tudata van azokról, úgy, ahogy az anatómiai tankönyvekben az embert ábrázolják, ahol a bőr nem szerepel, csak az izmokat jelzik. Ez már bizonyos fokig egyfajta bőr-levétel, és a saját végtagjainkról való álmodás, mintha egy végtag-bábuhoz emelkednénk fel, ha elkezdjük érzékelni az éterikus lényt magunkban.

Kevésbé kényelmes, de nem hagyható ki az, az érzékenység, ami akkor jelentkezik, ha a tudatban felmerül a csontrendszer. Azért kevésbé kényelmes, mert ha a csontrendszert érzékeljük, akkor tulajdonképpen leginkább, legfeltűnőbben fokozatos elöregedését érezzük. Ezért nem éppen kényelmes figyelni arra az érzékenységre, amely a csontrendszerrel szemben jelentkezik. Ezt az ember alapjában véve a normális életben egyáltalán nem érzi, de ha éterikusan fejlődik, csontrendszerében valami olyasmit kezd érezni, mintha egy árnyék volna benne. És ekkor fogalmat tud alkotni arról, hogy valójában az emberek ősi tisztánlátó erőiből származik az, hogy a csontvázat a halál szimbolikus kifejezésére használták. Tudták, hogy az ember csontvázában fokozatosan a halálhoz való közeledését tanulja meg átérezni.

Mindezeknél sokkal jelentőségteljesebb azonban az, az élmény, amihez az ember az ezoterikus vagy szellemtudományos fejlődése folyamán az érzékszerveivel szemben jut. Tudjuk, hogy az érzékszerveket ki kell kapcsolni, amikor az ember ezoterikus fejlődésen megy keresztül, ezeknek úgyszólván hallgatniuk kell. Ezáltal az ezoterikus fejlődés folyamán úgy érezzük, hogy a fizikai érzékszerveket tétlenségre ítéltük: ki vannak kapcsolva. Ahelyett, hogy fizikai érzékszervekként kikapcsolódnának, másvalami jelenik meg: elsősorban az egyes érzékszervek fokozatos tudatossá válása, mint sajátos, külön világoké, amelyek az emberbe benyomulnak. Az ember megtanulja átérezni, hogy a szem, a fül, de még a hőérzék is beléje fúródik. Amit azonban az ember így átérez, az nem a fizikai szerv, hanem az éterikus erők, az étertest erői, amelyek az érzékszervekben szervező jelleggel működnek. Ha tehát az ember az érzékszervek működését kikapcsolja, akkor természetük kibontakozását úgy látja, mintha ugyanannyi éteri organizáció fúródnék beléjük.

Ez rendkívül érdekes. Olyan mértékben, ahogy valaki egy komoly ezoterikus fejlődés során, például a szemét kikapcsolja, hogy ne a fizikai látásra irányuljon, olyan mértékben ismer fel valamit, ami saját organizációjába fúródik, mint egyfajta fény-organizmus, és így valóban felismeri, hogy a szem fokról-fokra azáltal jött létre, hogy a belső fényerők szervezetünkön dolgoztak. Mert az alatt, míg az ember a fizikai szem tevékenységétől eltekint, úgy érzi, hogy látókörét az éterikus fényerők hatják át, amelyek a szemen szervező jelleggel működnek. Sajátságos jelenség, hogy ha a szemet kikapcsoljuk, ezáltal a fényerőket ismeijük meg. A fizikai elméletek semmitmondóak a fény belső természetére vonatkozó ilyen ismerettel, és az általa keltett hatással szemben, amit az ember akkor tapasztal, ha egy kicsit gyakorolja, hogy a szem fizikai látóerejét kikapcsolja, és ekkor a fizikai szemhasználat helyett fokozatosan érzékelni tudja az éterikus fényerők belső természetét.

A hőérzék alacsonyabb fokon áll. Rendkívül nehéz, hogy az ember valóban kikapcsolja meleg- és hidegérzetét. Ez akkor sikerül a legjobban, ha az ember ezoterikus fejlődése folyamán, a meditáció ideje alatt megkísérli, hogy semmilyen hőérzet ne zavarja meg. Ezért jó, ha a meditációt úgy végezzük, hogy lehetőleg egyforma hőmérséklet vegyen körül bennünket, amelyet sem melegnek, sem hidegnek nem érzünk, úgy, hogy semmilyen módon ne irritáljon, se a meleg- se a hidegérzet. Ha ez sikerül, akkor - bár nem könnyű eltekinteni a szokásos hőmérséklet érzékelésétől - fokozatosan hozzászokhatunk ahhoz, hogy megismerjük a hőéter belső természetét, a termet besugárzó hőétert. Csak ekkor fogjuk érezni saját testiségünkben, hogy mennyire áthat bennünket a hőéter tulajdonképpeni tevékenysége. Ha már nem hat ránk érzésszerűen a hő, akkor tudjuk megismerni a hőéter természetét.

Az ízlelés kikapcsolásával - természetesen az ezoterikus gyakorlatok folyamán az ízlelést is ki kell kapcsolni ha az embernek sikerül az ízlelés érzésére visszaemlékeznie, ezzel olyan eszközt kap, amellyel felismerhet egy még finomabb éteriséget, mint a fényéter, az úgynevezett kémiai étert. Ez sem túlságosan könnyű, de át lehet élni. Ugyanígy a szaglóérzék kikapcsolásával átélhető az életéter.

Sajátságosán megy végbe a hallás kikapcsolása. Ezt odáig kell vinni, hogy ha a közelünkben valami hallható történik, ne halljuk meg. Meg kell tanulnunk tehát, hogy szándékosan eltekintsünk mindattól, ami hallható. Akkor az ember szembekerül azokkal az étertestében található erőkkel, amelyek organizmusába vannak belefúródva, és hallószervünket szervezték meg. Az ember itt érdekes felfedezést tesz. Ezek a dolgok lényegében az egyre magasabb titkokhoz tartoznak. Ezért talán nem nehéz azt mondani, hogy nem tekinthető át mindaz, ami egy olyan érzékszervvel kapcsolatos élménynél, mint a hallás, elmondható. Az ember ugyanis azt a felfedezést teszi, hogy a fülnek olyan a szerkezete, hogy pontosan fel lehet ismerni: ez a fül, ahogy azt mi, emberek magunkon hordjuk, a maga csodálatos szerkezetében egyáltalán nem azokból az erőkből épül fel, amelyek, mint éterikus erők a Földet körülveszik. A fényerők, a fény éterikus erői, amelyek a Földet körülveszik, bensőségesen összefüggenek szemünk kialakulásával, még ha a szem terve már korábban meg is volt. Úgy azonban, ahogy a szem kialakult, ahogy most a szervezetünkben megvan, bensőségesen összefügg a Föld fény-étererőivel. Ugyanígy függ össze ízlelésünk a Föld kémiai étererőivel, nagyrészt ezekből alakult ki. Szaglószervünk a Föld életéterével függ össze, ami körülveszi a Földet. Hallószervünk azonban azt mutatja - ha ezoterikus fejlődés folyamán okkult módon átéljük -, hogy létét csak a legcsekélyebb mértékben köszönheti a Földet körülvevő étererőknek. Azt mondhatjuk: ezek az étererők hallószervünkön az utolsó simításokat végezték el, de úgy, hogy tulajdonképpen nem tették tökéletessé, hanem tökéletlenné, mert ezek a Földet körülvevő étererők csak azáltal tudtak hatni a fülre, hogy a levegőben voltak tevékenyek, és a levegőben szüntelenül ellenállásra találtak.

Ezért mondhatjuk, még ha paradoxul hangzik is: egy sokkal finomabb organizáció korrumpálódott, mint ami hallószervünkben itt van a Földön. Ezen a fokon a fejlődő antropozófus számára egyéni átélés útján világossá válik, hogy a fület, az egész hallószervet már hozta magával, amikor a régi Holdról úton volt a Föld- re/hogy ez a hallószerv a régi Holdon sokkal tökéletesebb volt, mint itt a Földön. Az ember lassanként megtanulja, hogy a fülével szemben, mondhatnánk - néha paradox kifejezéseket kell használni -, melankolikus hangulatot érezzen, mert a fül ahhoz a szervhez tartozik, amely a maga egész elrendezésében, egész struktúrájában múltbeli tökéletességet mutat. És aki az említett élményhez kicsit közelebb kerül, az meg fogja érteni az okkultistát, aki a maga élményét még mélyebb erőkből hozza létre, és ezt mondja neki: a régi Holdon a fülnek sokkal nagyobb jelentősége volt az ember számára, mint ma. Akkoriban a fül azért létezett, hogy a régi Holdon még bizonyos vonatkozásban felcsendülő szférák zenéjét teljesen át lehessen élni. És ezzel a Holdon felhangzó csengéssel szemben - bár a korábbiakkal összehasonlítva gyenge - a szférák zenéjének még felcsendülő hangjaival szemben a fül úgy viselkedett, hogy azt fel tudta fogni. A régi Holdon a fül az akkori tökéletességében mindig képes volt arra, hogy a zenébe belemerüljön. A zene a régi Holdon még az egész emberi organizmus számára nyilatkozott meg, a zene hullámai az egész emberi organizációt átjárták, és az ember belső élete egyfajta együttélés volt az egész zenei környezettel, mintegy hozzáidomulás a zenei környezethez. A fül közvetítő eszköz volt, hogy belsőleg leutánozza azt a mozgást, ami kívül a szférák zenéjeként felcsendült. Az ember a régi Holdon még úgy érezte magát, mintha egyfajta hangszer lenne, amelyen a kozmosz játszik a maga erőivel. A fül volt az a maga akkori tökéletességével, ami közvetített a kozmosz művészei és az emberi organizmus hangszere között. Így vált a hallószerv mai szerkezete az emlékezet ébresztőjévé, és az ember ezáltal egy olyan érzékszervhez kapcsolódott, amely, mint hallószerv, egyfajta megromlás következtében alkalmatlanná vált a szférák zenéjének átélésére. Felszabadult, és a szférák zenéjét csak belefoglalni tudta a mai zenébe, ami voltaképpen csak a Földet körülvevő levegőben játszódhat le.

Más érzékszervekkel kapcsolatban is felmerülnek élmények, ezek azonban egyre homályosabbakká válnak. A többi érzékszervvel kapcsolatos élmény nyomon követésének nem lenne különösebb jelentősége, egyszerűen azért, mert a szokásos emberi tudattal igen nehéz bevilágítani azokba a változásokba, amelyek létrejönnek rajtuk az ezoterikus fejlődés folyamán. Milyen jelentősége lenne, például annak, amit az ember ma a Földön tapasztalhat, ha a beszédérzékről beszélnénk - nem a beszélés érzését értem ezen. Azok számára, akik, Antropozófia” címmel Berlinben tartott előadásaimat hallották, már ismert, hogy létezik egy külön beszédérzék. Ahogy van hangérzék, van egy sajátos érzék, amelynek belül van a szerve a kiejtett szavak érzékelésére, nem kívül. Ez az érzék még inkább korrumpálódott, annyira, hogy ma voltaképpen már csak utolsó lecsengése van jelen annak, amilyen például ez a beszédérzék a régi Holdon volt. Ami ma beszédérzékké, a szavak megértésévé vált embertársaink körében, az a régi Holdon arra szolgált, hogy imaginatív tudattal az egész környezetbe tudatosan beleérezzen, és a régi Holdat mintegy körülvegye. A beszédérzék azt mutatta meg a régi Holdon, hogy az ember milyen mozgásokat végezzen, merre tájékozódjon. Az ember lassanként csak akkor tanulja meg, hogy a beszédérzék élményét megismerje, ha fokról- fokra elsajátítja, hogy megérezze a magánhangzók és mássalhangzók belső értékét, ahogy a hangzóknak ez a belső értéke a mantrikus mondatoknál érződik. Ez azonban mégis csak gyenge utóhangja annak, amihez a földi ember ezen a területen általában felemelkedhet, ahhoz képest, ami a beszédérzék valamikor volt.

Látjuk tehát, hogyan éli bele magát az ember fokozatosan étertestének érzékelésébe, és hogy amit mintegy elutasít magától az okkult fejlődésben: a fizikai érzékszervek tevékenysége, az hogyan pótlódik számára a másik oldalon, amikor eljut étertestének érzékeléséhez. Sajátságos azonban, hogy az étertestnek ezt az érzékelését, amelyről most beszéltem, úgy éljük át, mintha nem tartozna igazán hozzánk, mintha - ahogy mondtam - kívülről lenne belénk fúrva. Úgy érezzük, hogy a fénytest belénk van fúródva, hogy valami a Földön nem hallható zenei mozgás a fülünk útján belénk van fúrva. A hőétert viszont nem így érezzük, hanem úgy, hogy áthat bennünket, és az ízlelés kikapcsolásakor a kémiai éter bennünk dolgozó tevékenységét is megtanuljuk megérezni, és így tovább. Itt tehát már oda jutottunk, hogy az ember, szemben a normálisként megjelölt állapottal, megváltozottnak érzi étertestét, amelybe mintha valami külső oltvány került volna bele.

Az ember azonban fokozatosan és közvetlenebbül is elkezdi érzékelni étertestét. A legszembetűnőbb változás, ami az étertesten magától végbemegy, és sokan kimondottan ellenszenvesnek tarják, nem úgy ismerhető fel, mint az étertest megváltozása, hanem abban áll, hogy az ezoterikus fejlődés világos nyomot hagy rajta, nyomot hagy saját testén, hogy az emlékezés erői kissé gyengülnek. Amit szokás szerint emlékezetnek nevezünk, az az ezoterikus fejlődés folyamán majdnem mindig mérséklődik. Az ember emlékezete rosszabbá válik. Aki nem akarja, hogy emlékezete rosszabbodjon, ezoterikus fejlődésen nem mehet át. Az, az emlékezés szűnik meg tevékenykedni, amit mechanikus emlékezetnek nevezhetünk, ami éppen a gyermekévekben és az ifjúkorban fejlődik ki a legjobban, vagyis, amit általában emlékezés alatt értünk. Számos ezoterikus panaszkodik emlékezete csökkenése miatt. Mert az ember csakhamar észreveheti, hogy az emlékezésnek ezt a csökkenését sokkal hamarabb érzékeli, mint azokat az árnyalt igazságokat, amelyek most érthetővé válnak számára. Ahogy azonban - ha helyes szellemtudományos fejlődésben vagyunk - ennek sosem látjuk kárát fizikai testünkön, bár az mozgékonyabbá válik, emlékezetünket tekintve sem szenvedünk tartósan kárt. Arra kell törekednünk, hogy azt tegyük, ami helyes.

Fizikai organizációnkat tekintve - miközben testünk mozgékonyabbá válik, és szervei belsőleg függetlenebbek lesznek, úgy, hogy azokat nehezebben tudjuk összhangba hozni - belsőleg meg kell erősítenünk magunkat. Ezt azzal a hat gyakorlattal vihetjük végbe, amit „A szellemtudomány körvonalai” című művem második részében írtam le. Aki ezeket megfelelő módon hajtja végre, látni fogja, hogy belső erői úgy megnövekednek, hogy mozgékonyabb fizikai testét rendben tudja tartani, akkor is, ha az ezoterikus fejlődés során erőt veszít. Az emlékezés terén is azt kell tennünk, ami helyes. Az, az emlékezés, ami a külső élet számára van jelen, veszendőbe megy, de nem kell kárt szenvednünk, ha figyelünk arra, hogy mindaz, ami az életben történik, jobban érdekeljen bennünket, hogy nagyobb érdeklődést tanúsítsunk a részletek iránt, mint annak előtte tettük. El kell kezdenünk, hogy azok iránt a dolgok iránt, amelyeknek jelentőségük van számunkra, érzelemszerű érdeklődést tanúsítsunk. Korábban inkább mechanikus emlékezetet fejlesztettünk ki, és ez biztosan működik is, ha az ember meg akarja jegyezni azokat a dolgokat, amelyeket nem különösebben szeret, de azután eltűnik. Az ember ugyanis észreveszi, hogy ha szellem- tudományos, vagy ezoterikus fejlődésben van, a dolgokat könnyen elfelejti. Azok a dolgok, amelyek iránt érzelmi érdeklődést nem tanúsítottunk, amiket nem tudtunk megkedvelni, amelyekkel lelkileg nem nőttünk össze, elrepülnek. Annál inkább hozzánk tapadnak azonban azok, amelyekkel lelkileg együtt éreztünk. Meg kell ezért kísérelnünk, hogy ezt a lelki együttműködést módszeresen kialakítsuk.

A következő tapasztalatot szerezhetjük: képzeljük el, hogy valaki ifjúkorában, amikor még nem jutott el a szellemtudományhoz, olvasott valamit egy regényben, és ezt nem tudja elfelejteni, újra meg újra el tudja mesélni. Később, amikor már a szellemtudományos fejlődés útjára lépett, ugyancsak olvas egy regényt. Ez azonban tüstént elszáll, nem tudja újra elmesélni. Ha viszont felolvassa magának, vagy felolvassák neki, ez sokkal értékesebb lehet a számára. Ha valamit átolvas, és megkísérli, hogy közvetlenül utána gondolatban elismételje, és nem csak elismételje, hanem hátulról előre mondja el magának az utolsó dolgokkal kezdve és az elsőkkel befejezve - ha az ember veszi magának a fáradságot, hogy egyes részleteket másodszor is elolvasson, ha így összenő a dologgal, és akár még egy darab papírt is elővesz és néhány gondolatot röviden feljegyez, majd megkísérli, hogy feltegye a kérdést: melyik oldalról tudod a témát megvilágítani - akkor látni fogja, hogy ilyen módon egy másfajta emlékezetet tud előhozni. Ez nem ugyanaz az emlékezet. A különbség pontosan érzékelhető, ha az ember utánajár.

Ha az ember a mechanikus emlékezetet használja, a dolgok a lélekbe emlékezésekként kerülnek bele, ha viszont az említett módon, mint ezoterikus, vagy antropozófus, szisztematikusan hívja elő az emlékezetet, akkor az így átélt dolgok megmaradnak az időben. Az ember megtanul mintegy visszatekinteni az időben, és ha kitekint arra, amit meg akar figyelni, akkor ténylegesen észreveheti, hogy a dolgok egyre képszerűbbek lesznek, emlékezete egyre imaginatívabbá válik. Ha az ember úgy tesz, ahogy az előbb leírtam - mondjuk egy könyvvel -, akkor, ha valamit a lelkében újra fel akar idézni, csak arra van szüksége, hogy megpendítsen valamit, ami azzal összefügg, és akkor mintegy rátekint arra az időpontra, amelyben a könyvvel tevékenykedett, látja, amint olvas. Nem az emlékezés jön elő, az egész kép felmerül, és az ember észreveheti, hogy míg korábban csak a könyvben olvasott, most a dolgok ténylegesen felbukkannak. Az ember időbeli távlatban látja őket, az emlékezet képek áttekintésévé válik, amelyek időbeli távolságban állnak egymástól.

Ez már a legelső, elemi kezdete annak, hogy lassanként megtanuljunk olvasni az Akasha-krónikában: az emlékezet ezáltal megtanul belehelyezkedni az elmúlt időkbe, és azokban olvasni. És lehetséges, hogy aki bizonyos ezoterikus fejlődésen megy keresztül, az emlékezetét majdnem teljesen elveszti, de ez nem okoz kárt, mert a dolgok lefolyását fordítva látja. Amennyiben maga is kapcsolatban állt velük, bizonyos fokig világosabban látja őket. Most olyasvalamit mondok, ami az antropozófián kívül állók számára egészen nevetséges lehet, mert nincs hozzá kapcsolható fogalmuk. Ha egy ezoterikus azt mondja, hogy már nincs emlékezete, és mégis nagyon jól tudja, hogy mi történt, mert belelát a múltba, a másik ezt feleli: hallod, neked egészen kiváló az emlékezeted! Mert nincs fogalma arról, hogy milyen változás következett itt be. És ez éppen olyasvalami, aminek az étertestben bekövetkezett változás az alapja.

Mindazonáltal az emlékezet e változása általában még másvalamihez is kapcsolódik: a belső ember bizonyos újfajta ítélkezése jelenik meg. Ezt a visszapillantást ugyanis nem tudjuk elsajátítani, ha bizonyos módon nem foglalunk állást azzal szemben, amit átéltünk. Aki egy későbbi időben visszatekint valamire, amit úgy dolgozott fel, ahogy ezt az előbb a könyvről mondtuk - ha abban így benne látja magát - magától értetődően meg kell, hogy ítélje, okos vagy ostoba dolog volt-e az, hogy éppen ezzel foglalatoskodott. És egy másik élményként szükségképpen élesen összekapcsolódik ezzel a visszapillantással egyfajta önmegítélés. Az ember múltját illetően nem tud másképpen állást foglalni, csak úgy, hogy szemrehányást tesz magának valakivel szemben, vagy örül, hogy valami sikerült, röviden: nem tud mást tenni, minthogy megítéli a múltat, amire így visszatekint. Az ember tehát lényegében élesebben ítéli meg önmagát, saját múltbeli életét. Úgy érzi ezt a benne mozgó étertestet - ami az egész múltat tartalmazza a halál utáni visszapillantáskor -, mint ami bele van foglalva saját lényébe, ami benne él, és kiértékeli saját magát. Az étertesttel tehát olyan változás történik, hogy az ember gyakran ösztönzést érez az ilyen önmagára irányuló visszatekintésre, hogy odapillant erre vagy arra, hogy teljesen természetszerűen megtanulja saját emberi értékét megítélni. Míg a szokásos életben erre nem figyel, a saját életre való visszapillantásban most mintegy az étertestet érzékeli. Ha valaki ezoterikusán fejlődik, saját élete fokozatosan gondot jelent számára. Tudomásul kell vennie, hogy az ezoterikus élet bizonyos módon gondot okoz, hogy rákényszerül arra, hogy erényeire és hibáira, tévedéseire és tökéletlenségeire odafigyeljen.

Valami mélyebb dolog is érzékelhetővé válik azonban, ami az étertesttel van kapcsolatban, valami, ami korábban is észlelhető volt, de nem olyan élesen. Ez a temperamentum. A fejlődést komolyan vevő ezoterikusnál az étertest változása magával hozza a saját temperamentummal szembeni nagyobb érzékenységet, nagyobb szenzitivitást. Hogy egy sajátságos esetet vegyünk, ahol ez különösen látványos, nézzük a melankolikust. A melankolikus, aki még nem vált ezoterikussá, még nem jutott el a szellemtudományhoz, úgy j ár-kel a világban, hogy az őt mogorvává teszi, hogy némely dolog kedvezőtlen kritikáját váltja ki, hogy a dolgok úgy érintik, hogy szimpátiáját és antipátiáját erősebben hívják életre, mint például a flegmatikusnál. Ha az ilyen melankolikus mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek őt „nyűgössé” teszik, attól a foktól kezdve, hogy mogorva, elutasítja, megveti és gyűlöli a világot, addig a fokig, hogy valamivel érzékenyebb a világ érzékelését illetően - van persze mindenféle közbeeső fok és árnyalat -, ha egy ilyen melankolikus az ezoterikus fejlődés útjára lép, akkor temperamentuma lényegében az étertest megérzésének alapja lesz. A melankóliát okozó erők rendszere érzékelhetővé válik számára, világossá, saját magában érzékelhetővé, és míg korábban elégedetlenségét a világ külső benyomásai ellen irányította, most ezt az elégedetlenséget kezdi saját maga ellen fordítani.

Nagyon fontos, hogy az ezoterikus fejlődésnél az önmegismerést gondosan gyakorolják, és hogy az ezoterikusán fejlődő számára kézenfekvő legyen a törekvés erre az önmegismerésre, ami őt - mint melankolikust - képessé teszi arra, hogy egy ilyen változást higgadtan vegyen tudomásul. Ahogy a világ korábban többnyire ellenszenves volt számára, most önmaga válik azzá, elkezdi magát kritizálni, úgy, hogy észre lehet venni, mennyire nem talál semmit helyesnek önmagán. Ezeket a dolgokat helyesen kell megítélni, amikor azt nézzük az embernél, amit temperamentumnak nevezünk. A melankolikus csak azáltal melankolikus, hogy nála ez a temperamentum ütközik ki, mert alapjában véve minden ember lelkében hordozza mind a négy temperamentumot. A melankolikus bizonyos dolgokban lehet flegmatikus, más dolgokban szangvinikus vagy kolerikus, de ezekkel a temperamentumokkal szemben nála különösen a melankolikus temperamentum ütközik ki, és a flegmatikus sem olyan, hogy az összes többi hiányozna belőle, hanem nála ez a temperamentum az elsődleges, és a többi inkább lelkének hátterében és alapjaiban marad. És így van ez a többi temperamentumnál is.

Ahogy a melankolikusnál az étertest változása úgy jelenik meg, hogy melankóliájával mintegy önmaga ellen fordul, más temperamentumbeli tulajdonságokkal szemben is változások, új érzések jelennek meg. Bölcs önmegismeréssel azonban ezt odáig lehet vinni az ezoterikus fejlődés folyamán, hogy az ember kijavítja azokat a károkat, amelyeket a felbukkanó temperamentum okoz, és magasabb fokon kezdi érezni: ezek a hibák kijavíthatok azáltal, hogy a többi temperamentumnál is változásokat idézünk elő, olyan változásokat, amelyek a többi közül kiemelkedő temperamentum legfőbb változásaival szemben egyensúlyt tartanak. Csak fel kell ismerni, hogyan jelennek meg a változások a többi temperamentummal szemben.

Képzeljük el, hogy egy flegmatikus ezoterikussá lesz - nehezen lesz azzá, de képzeljük el, hogy mégis azzá lesz, és valóban jó ezoterikus lesz belőle. Egyáltalán nem képtelenség ezt elérni, mert a flegmatikus olykor, ha erős benyomásokat kap, tehetetlen bizonyos más benyomásokkal szemben. Így néha éppen a flegmatikus temperamentum - ha a materializmus nem emészti fel túlságosan - nem éppen rossz előfeltétel az ezoterikus fejlődés számára, csak nemesebben kell megnyilvánulnia, és nem abban a groteszk értelemben, amelyben a flegmatikus temperamentumot az ember gyakran egyedül és kizárólag tapasztalja. Ha egy ilyen flegmatikus ezoterikussá válik, akkor a flegmatikus temperamentum a maga sajátos módján alakul át. A flegmatikusnak igen erős a hajlama arra, hogy valóban helyesen figyelje meg magát. A legkevésbé sem okoz gondot neki, hogy helyesen figyelje meg magát, ezért a flegmatikus temperamentum nem rossz előkészület az ezoterikus fejlődés számára, mert igen alkalmas bizonyos csendes megfigyelésre. Nem izgatja úgy fel minden, amit önmagán megfigyel, mint a melankolikust, ezért azután, ha önmegfigyeléseket tesz, ezek rendszerint mélyebbre mennek, mint a melankolikusnál, akit mindenütt visszatart az önmaga ellen érzett harag. Ezért, ha a flegmatikus lelki fejlődésen megy keresztül, úgyszólván a komoly szellemtudományos fejlődés legjobb tanulója lesz.

Minden ember magában hordja tehát az összes temperamentumot, és - ahogy mondtuk - a melankolikusnál ez a temperamentum ütközik ki. Magában hordja, például a flegmatikus temperamentumot is. A melankolikusnak mindig megtaláljuk az olyan oldalait is, ahol ebben vagy abban a dologban flegmatikusnak mutatja magát. Ha a melankolikus ezoterikussá válik, és valahogy vezetni tudjuk, meg kell kísérelnünk - miközben egészen bizonyosan azzal kezdi, hogy tevékeny munkába kezd önmagán, és folytonosan szemrehányásokat tesz magának -, hogy olyan dolgok felé irányítsuk, amelyekkel szemben korábban flegmatikus volt. Meg kell kísérelnünk, hogy érdeklődését olyan dolgok felé tereljük, amelyek iránt korábban nem érdeklődött. Ha ez sikerül, bizonyos mértékig hatástalanná tesszük azokat a károkat, amelyeket a melankólia hívott elő.

Sajátságos ezoterikus lesz a szangvinikusból, amit a külső életben úgy lehet jellemezni, hogy benyomásról-benyomásra ugrál, és egyiknél sem marad meg szívesen. Étertestének átalakulása folytán sajátságosán változik meg: abban a pillanatban, amikor meg akarja kísérelni, hogy ezoterikával foglalkozzon, vagy más akarja azt részére felkínálni, flegmatikussá válik saját belső mivoltával szemben. A szangvinikus tehát temperamentuma miatt adott esetben a legkevésbé jó anyag az ezoterikus fejlődés szempontjából. Ha a szangvinikus az ezoterikához közeledik - és ez elég gyakori, mert minden lehetséges dolog iránt érdeklődik, ha nem is intenzíven és nem is tartósan akkor egyfajta önmegfigyeléshez kell eljutnia, de mindent nagyfokú közömbösséggel fogad, nem szívesen tekint önmagába. Ez, vagy az érdekli, esetleg önmagával kapcsolatban, de nem megy különösebben mélyre. Felfedez magán mindenféle érdekes tulajdonságot, de ezzel azután meg is elégszik. Szívesen beszél ezekről az érdekes tulajdonságokról, de nemsokára ismét elfelejti az egészet, azt is, amit megfigyelt önmagán. Azok között, akik egy pillanat alatt közel kerülnek az ezoterikához, de hamarosan újra el is távolodnak tőle, különösen sok szangvinikust találhatunk.

Holnap meg fogjuk kísérelni, hogy amit szavakban elmondtam, az étertest lerajzolásával a táblán ábrázoljuk. A szellemtudományos vagy ezoterikus fejlődés következtében létrejövő étertesti változásokat fogjuk lerajzolni.

Más a helyzet a kolerikus temperamentummal. A kolerikust egyáltalán nem, vagy csak a legritkább esetben sikerül ezoterikussá tenni. Ez éppen azáltal mutatkozik meg nála, ha a kolerikus temperamentum személyiségében fejeződik ki, hogy elutasít minden ezoterikát, ezért nem akar tudni róla. Mégis úgy szokott lenni, hogy a karmikus életkörülmények folytán éppen a kolerikus jut el az ezoterikához, de nehéz számára, hogy étertestében változásokat hozzon létre, mert az étertest nála különösen sűrűnek, nehezen befolyásolhatónak bizonyul. A melankolikusnál az étertest olyan - bocsássák meg a triviális összehasonlítást, de ezáltal válik szemléletessé -, mint egy gumilabda, amiből a levegő leeresztett, ha az ember benyomja, sokáig így marad. A kolerikus éterteste viszont olyan, mint egy olyan gumilabda, ami teljesen tele van levegővel, ha benyomjuk, nemcsak hogy nem marad úgy, hanem inkább még vissza is ugrik. A kolerikus éterteste tehát kevéssé hajlékony, faragatlan.

Ezért van nehéz dolga a kolerikusnak éterteste átalakításával. Saját magától nem képes erre. Ezért utasítja vissza már eleve az ezoterikus fejlődést is, ami át akarja alakítani, nem tud vele boldogulni. Ha, azonban, a kolerikusnál közbelép az élet komolysága, vagy valamilyen más dolog, vagy ha olyan a temperamentuma, hogy abban egy halk melankolikus hang van jelen, de azért mégis kolerikus, akkor éppen a melankolikus árnyalat révén a kolerikus a maga kolerikus jellegét emberi organizmusában úgy fejleszti, hogy most minden erejével dolgozik ellenállást tanúsító étertestén. És ha sikerül étertestén változásokat létrehozni, egy sajátságos tulajdonságot alakít ki önmagán: sokkal inkább képessé válik, mint más emberek, hogy külső tényeket szabályosan, szakszerűen és mélyen a maguk eredeti vagy történeti összefüggéseiben ábrázoljon. És akinek jó érzéke van a történetíráshoz - ezt általában nem ezoterikusok művelik akinek jó érzéke van ahhoz, hogy valóban a tényekről beszéljen, ez már az öntudatlan, ösztönös kezdete annak, amit a kolerikus ezoterikus önmagában hord, amit, mint történetíró, mint mesélő vagy elbeszélő nyújtani tud. Olyan emberek, mint Tacitus, kezdetben ilyen ösztönös ezoterikus fejlődésen mentek keresztül. Ezért tud Tacitus olyan csodálatosan és utánoz- hatatlanul ábrázolni. Aki ezoterikusként Tacitust olvassa, az tudja, hogy a történetírásnak ez a sajátos módja abból származik, hogy kolerikus temperamentumát jelentős módon beledolgozta étertestébe. Egészen sajátos módon jelentkezik ez akkor, ha az író ezoterikus fejlődésen ment keresztül. Ha a külső világ ezt nem is hiszi el, mégis így van ez Homérosz esetében. Homérosz plasztikus, grandiózus ábrázolásmódját kolerikus temperamentumának köszönheti, amelyet beledolgozott étertestébe. És fel lehetne hozni még ezen a területen számos dolgot, ami már a külső életben is bizonyítja, de legalábbis alátámasztja, hogy a kolerikus, különösen, ha ezoterikus fejlődésen megy keresztül, képessé válik arra, hogy a világot a maga valóságában, a maga eredeti összefüggéseiben ábrázolja. Ha a kolerikus ezoterikus fejlődésen megy keresztül, ábrázolásmódja olyan lesz, hogy, mondhatnánk, már a külső struktúrájában is hordozza a valóság, az őszinteség jellegét.

Láthatjuk, hogy az étertest változásaiban sajátos módon jut kifejezésre az emberi élet, ami érzékelhetőbbé válik jelenlegi alakjában, ebben az inkarnációban sokkal inkább, mint egyébként. Az ezoterikus fejlődés során sokkal erőteljesebben érzékelhetőbbé válnak a temperamentumok, ezért egészen különös jelentősége van annak, ha az igazi önmegismerés folyamán tekintetbe vesszük a temperamentumokat. Ezekről a dolgokról fogunk holnap tovább beszélni.