Mielőtt folytatnám a Krisztus Jézus életére vonatkozó szemlélődést, szeretnék legalább néhány megjegyzéssel utalni arra, hogyan lehet ilyen részletek nyomára bukkanni. Természetesen csak arról lehet szó, hogy megpróbáljak néhány szóval jellemezni egy rendkívül sokrétű dolgot. Mégis szeretném, ha legalább elképzelésük lenne arról, amit az okkult kutatás azon fokának nevezhetünk, amelynek segítségével be lehet tekinteni például az olyan konkrét tényekbe, mint amilyenekről tegnap beszéltünk.

A legáltalánosabban ezt úgy lehet kifejezni, hogy ezek a kutatások az Akasha-krónikában való olvasáson alapulnak. - A „Lucifer-gnózis” című folyóiratban „Az Akasha-krónikából”[1] címen megjelent cikkemben nagy vonalakban felvázoltam azt, hogyan kell érteni az Akasha-krónika olvasását. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a világtörténés és a világ-lét különböző tényeit különféle módon kell keresnünk, ezért pontosítani szeretném a korábban már elmondottakat. Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a világmindenségben alapjában véve nincs semmi egyéb, mint tudatok. Bármely lény tudatán kívül végül is minden más a maja vagy a nagy illúzió területéhez tartozik. Erre a tényre több írásomban is utaltam, de főként két helyen tértem ki rá részletesen. Az egyik a Földnek a Szaturnusztól a Vulkánig terjedő, egyetemes fejlődését bemutató írás „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben, ahol a Szaturnuszból a Napba, a Napból a Holdba, a Holdból a Föld-állapotba - és így tovább - történő előrehaladást ábrázoltam, elsősorban a tudatállapotok szempontjából. Ez azt jelenti, hogy ha fel akarunk emelkedni ezekig a hatalmas tényekig, akkor olyan magasra kell felemelkednünk a világtörténésekben, hogy ezt különböző tudatállapotokon keresztül kell megtegyük. Tehát hogyha a realitásokat ábrázoljuk, akkor csakis tudatállapotokat ábrázolhatunk. A másik írás, ahol erről olvashatnak: „A szellemvilág küszöbén”[2] című könyvem. Ebben leírtam, hogyan emelkedik a tisztánlátó tekintet fokozatosan a körülöttünk lévő dolgok felé, a dolgokban végbemenő folyamatok fölé, hogyan tűnik el és olvad semmivé mindez, míg végül eléri azt a régiót, ahol már csupán lények vannak, bárminemű tudatállapotban. Tehát a világ valódi realitásai: különböző tudatállapotú lények. Azért tűnik számunkra realitásnak az, ami nem az, mert emberi tudatállapotunkban nem tudjuk áttekinteni a valódi realitásokat.

Több alkalommal is említettem már a következő hasonlatot: gondolják csak el, vajon egy emberi hajszál realitás-e, akár csak a legszűkebb értelemben is? Van-e önálló léte? Értelmetlen lenne azt állítani, hogy az emberi hajszálnak önálló léte van. Csak akkor nyer értelmet, ha úgy tekintünk rá, mint ami az emberi testből nő ki; másként nem is fordulhatna elő, nem létezne. Mivel önálló hajszál nem keletkezhet sehol sem, nyilvánvalóan értelmetlen lenne, ha valaki egy hajszálat, akár csak földi értelemben is, reális, önálló lénynek tekintene. Az egyes növényt gyakran önálló lénynek tekintjük, pedig éppoly kevéssé önálló lény, mint egy hajszál. Mert ami a hajszál a fejen, ugyanaz a növény a Föld organizmusán, és épp ezért semmi értelme sincs az egyes növény szemlélésének. A Földre hasonlóan kell tekinteni, mint az emberre, és a Földön lévő minden növény ugyanolyan módon tartozik a Földhöz, mint a hajszál az ember fejéhez. És éppúgy, ahogyan egy hajszál sem maradhat fenn máshol, csupán a fejen, éppoly kevéssé létezhet egy növény mint önálló organizmus a Föld organizmusán kívül. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk állapítani, hol kezdődik egy lény önálló léte. Végső soron minden, ami nem tudatban gyökerezik, nem önálló lény. Minden tudatban gyökerezik, csupán különböző módon.

Vegyünk szemügyre egy gondolatot, tehát azt, amit mint emberek gondolunk. A gondolatok, először is, a mi tudatunkban vannak, de nem csupán a mi tudatunkban. Ugyanakkor jelen vannak a közvetlenül felettünk lévő hierarchia lényeinek, az angyaloknak a tudatában is. Mialatt gondolunk valamit, egész gondolatvilágunk - például - az angyalok gondolata. Az angyalok gondolják a mi tudatunkat. Ezért meg fogják érteni, hogy a szellemi látáshoz felemelkedve más érzületet kell kifejlesztenünk a magasabb világok lényeinek szemlélése iránt (az iránt, ahogyan ők szemlélnek  - a lektor megjegyzése), mint a szokásos külső valóságban. Aki ebben a vonatkozásban is úgy gondolkodik, mint a fizikai-érzéki világról, a földi létről, az nem emelkedhet fel egy magasabb látáshoz. Az embernek itt nem csupán gondolkodnia kell, hanem el kell hogy gondolják, és tudnia kell arról, hogy elgondolják. Nem könnyű ezt kifejezni, mert ma még nincsenek megfelelő szavaink annak jellemzésére, hogy milyen érzülete van az embernek a saját szemlélését illetően (hogyan éli meg azt, hogy őt szemlélik - a lektor megjegyzése). Megpróbálom a dolgot egy példán keresztül szemléletessé tenni. Tegyük fel, hogy mindenféle mozgásokat végzünk, és ezeket a mozgásokat nem magunkon figyeljük meg, hanem belenézünk egy másik ember szemébe, ahol megfigyeljük mozdulataink tükörképét és ezt mondjuk: ha ezt megfigyeljük, akkor ebből megtudjuk, hogy milyen mozdulatot viszünk véghez a kezünkkel vagy az arcjátékunkkal. Ezzel az érzéssel már a tisztánlátás legközelebbi fokán találkozunk. Az ember csak általánosságban tudja azt, hogy gondolkozik, a következő, a felette lévő hierarchia lényeinek tudatában azonban megfigyeli önmagát. Az ember az angyalokkal gondoltatja el a gondolatát. Tudnunk kell, hogy az ember nem saját maga, a saját tudatában szövi a gondolatait, hanem gondolatai a közvetlenül felette álló hierarchia lényeinek irányítása alatt állnak. Éreznünk kell, hogy az angyalok tudata áthullámzik rajtunk, és összeszövődik velünk. És akkor mintegy értesülünk a fejlődés folyamatos impulzusairól, például a Krisztus-impulzus igazságáról, amint még most is tovább hat, mivelhogy itt van, jelen van. Az angyalok képesek elgondolni ezeket az impulzusokat; és mi, emberek, képesek vagyunk ezeket elgondolni és jellemezni, ha oly módon viszonyulunk a gondolatainkhoz, hogy átadjuk azokat az angyaloknak, hogy ők majd elgondolják bennünk. Ehhez állandó gyakorlással jut el az ember, ahogyan azt  „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvben leírtam. Egy bizonyos pillanattól kezdve értelmet nyernek és érzés kapcsolódik ezekhez a szavakhoz: a te lelked már nem gondolkodik; a lelked egy gondolat, amelyet az angyalok gondolnak. - És miközben ez az egyes emberi átélés számára igazsággá válik, az ember, mondhatjuk azt, hogy átéli az általános Krisztus-igazságok gondolatait vagy a Föld-fejlődés bölcs irányításának más gondolatait.

A Föld-fejlődés egyes korszakaira, az óind, az óperzsa stb. korra vonatkozó dolgokat az arkangyalok gondolják. További gyakorlással eljuthatunk annak átéléséhez, hogy nem csupán az angyalok gondolnak el minket, hanem az arkangyalok is átélnek bennünket. A további gyakorlás folyamán annak tudatához kell eljutni, hogy: életedet odanyújtod az arkangyalok élete számára. „A szellemvilág küszöbén” című könyvemben részletesebben is írtam ezekről a dolgokról. Münchenben is beszéltem erről - kissé groteszk szavakkal -, hogy a gyakorlatok során úgy érzi az ember, mintha egy hangyabolyba dugná a fejét. A hangyák az izgő-mozgó gondolatok. Míg a hétköznapi életben általában úgy véljük, hogy mi magunk gondoljuk a gondolatainkat, addig a gyakorlás során eljutunk annak belátásához, hogy a gondolatok azért gondolkodnak bennünk, mert az angyal gondolkodik bennünk. A további gyakorlás során eljutunk ahhoz az érzéshez, hogy az arkangyalok visznek el a világ különböző tájaira, és ezáltal ismerjük meg azokat. Aki megfelelő módon ábrázolja az egyiptomi vagy az indiai kultúrát, az megérti, mit jelentenek ezek a szavak: lelkedet egy arkangyal viszi ebbe vagy abba a korba. - Ez olyan, mintha az életnedveink tudnák, hogy ők tartják fenn az életfolyamatot, és úgy keringenek a szervezetben, mint a vér. Ily módon tudja a látó is: az arkangyalok vezetik őt a világ életfolyamatában.

Azokat a dolgokat azonban, amelyek a lélek egyes élményekkel való áthatására vonatkoznak, csak akkor lehet felkutatni, ha a lélek számára értelmet nyernek a következő szavak: a lélek táplálékul kínálja fel magát az archéknak, a személyiség szellemeinek. - Az imént elhangzottak groteszkül hatnak, mégis igaz: az olyan konkrét tényeket, mint például a Názáreti Jézus életét, nem lehet felkutatni, amíg nem értjük meg ezeket a szavakat: az embert mint szellemi táplálékot elfogyasztják; ily módon lesz a személyiség szellemeinek szolgálatára. Ez persze a mai, külső világban élő ember számára őrültségnek tűnik. Ez természetes! Mégis: amilyen igaz az, hogy egy falat kenyér, amely a gyomrunkba jut, táplálékká válik számunkra - és ha képes lenne ezt átgondolni, akkor tudná, hogy életének értelme és célja az, hogy általunk táplálékká váljék -, ugyanúgy igaz, hogy nekünk, embereknek az az értelmünk, hogy az archéknak táplálékul szolgáljunk. Miközben itt a Földön jövünk-megyünk, egyúttal olyan lények vagyunk, akiket az archék folyamatosan elfogyasztanak, megesznek. Tagadhatatlan, hogy a köznapi életben erről nem tudunk, és az emberek őrültségnek tartanák, ha valaki ilyet mondana. Az ember az archék számára ugyanazt jelenti, mint a búzaszem az ember számára. Ezt azonban nem csupán elméletileg kell tudnunk, hanem oly módon kell az archékkal együtt élnünk, ahogyan a búzaszem élne, ha fogaink által péppé őrölve, garatunkon át a gyomrunkba jutva tudatában lenne annak, hogy: az ember tápláléka vagyok. Így kell az embernek is tudnia: én az archék tápláléka vagyok, az archék megemésztenek engem; az ő életük az, amit én őbennük élek. Ennek eleven átélése, tudása azt jelenti, hogy belehelyezkedünk a személyiségszellemek, az archék tudatába. Ugyanúgy, ahogy az arkangyalok tudatába történő belehelyezkedést jelenti az, ha az ember tudja: lelkedet az arkangyalok viszik ebbe vagy abba a korba; és miként az angyalok tudatába illeszkedik bele az, aki tudja: gondolataimat az angyalok gondolják el.

Az átélés állapotainak meg kell változniuk, ha olvasva akarunk behatolni a magasabb világokba. Tudatában kell lennünk annak, hogy a személyiség szellemei elfogyasztanak minket, amikor például az olyan konkrét tények kutatásához fogunk, mint a Názáreti Jézus élete az emberiségfejlődésben.

Az említett példák talán hozzásegítik önöket ahhoz, hogy jobban megértsék az okkult kutatás és a külső világban végzett kutatások közötti különbséget. A felvázolt képet végig tudják gondolni, és helyes kiindulási pontot ad: beleképzelhetik magukat a péppé zúzott, a fogak között apróra morzsolt búzaszem helyzetébe, hogy képzetet nyerjenek arról  - ami mint analógia mindazonáltal helyes -, amiről az archék tudatában való olvasáskor szó van. Az embert lelkileg össze kell hogy zúzzák, és ezt éreznie is kell. Ez azt jelenti, hogy a magasabb szintű kutatás nem lehetséges belső tragikum, belső szenvedés nélkül. Az olyan egyszerű, elvont, fájdalommentes kutatás, mint amilyen a fizikai világban szokásos, nem érhető el a magasabb világok kutatásánál, amennyiben az a kutatás több akar lenni, mint ábrándkergetés. Ezért igyekeztem tegnap Jézus életének leírásánál eltekinteni az elvont fogalmaktól, az elvont ábrázolástól. Emlékezzenek, mire hívtam fel főként a figyelmüket. Azt mondtam: Ilyen volt a Názáreti Jézus élete tizenkettő, tizennyolc, húszéves korában, egészen a harmincadik életévéig. - Az, amit az ember ily módon ábrázol, az kevésbé lényeges. Az a lényeg, hogy át tudjuk érezni, át tudjuk élni azt, amit a Jézus-lélek élt át; a magányosság fájdalmát, a leírhatatlan szenvedést amiatt, hogy ott áll egyedül az ősi igazságokkal, és már nincs fül, amely azokat meghallhatná. A Názáreti Jézus érzelmi életére akartam rámutatni. Fel akartam tárni az emberiség iránt érzett háromszoros fájdalmát, tizenkét éves korától harmincéves koráig. A Golgotai Misztériumot előkészítő Jézus-élet jelentőségét nem az elmondott események meghallgatása vagy továbbmesélése révén fogják megérteni, hanem kizárólag abból, ha lelküket mélyen megrendítő képzetük lesz arról, milyen szenvedéseken kellett végigmennie a Názáreti Jézusnak, az embernek, addig, míg eljuthatott a Golgotai Misztériumig, hogy a Krisztus-impulzus beáradhasson a Föld-fejlődésbe.

Úgy alkothatunk eleven képzetet a Krisztus-impulzusról, ha felelevenítjük ezt a szenvedést; ha ábrázoljuk az említett tényeket, és közben megkísérelünk érzéseket megjeleníteni. Az Akasha-kutatás módjából megérthetik azt, amit igyekeztem néhány szóval jellemezni. Minél jobban sikerül egy olyan lény, mint a Názáreti Jézus feltörő, hullámzó, egymásba szövődő érzéseit magunkban felidézni, annál mélyebbre hatolunk ezekben a titkokban.

Jézus életének további eseményeit nem kell most részletesen elmondanom, hiszen már gyakran volt szó arról, hogy a János-keresztelő során a Názáreti Jézus Zarathusztra-Én által áthatott három burkába beköltözött a Krisztus-lény, tehát a szellemi világból alászállt egy lény, akinek az lett a további sorsa, hogy három éven át egy emberi testhez kötötten éljen. Nagyon fontos, hogy tisztázzuk ennek a ténynek a jellegét. Mert ez a tény alapjaiban különbözik a Föld fejlődésének minden más tényétől. És abban a pillanatban, amikor most közelítünk ahhoz az eseményhez, amelynek révén a Názáreti Jézus burkaiba beköltözött a Krisztus-lény, valami olyasmihez közeledünk, ami a Föld-fejlődésnek tulajdonképpen már nem csupán emberi ügye. Ezzel tisztában kell lennünk.

Hogyha emberi szempontból nézzük ezt az ügyet, akkor azt mondhatjuk: adatott egyszer egy ember, ahogyan őt jellemeztük. Felvette magába a Krisztus-lényt, a Krisztus-impulzust. - De nézhetjük a dolgot más szemszögből is, noha ezek az elképzelések meglehetősen gyenge lábon állnának; de nem tesz semmit. Szellemtudományos előkészületeinknek köszönhetően elgondolkodhatunk valamin.

Tegyük fel, hogy nem az emberek tanácsában ülünk és emberként szemléljük a Golgotai Misztériumot, hanem a magasabb hierarchiák tanácsában, annak egyik lényeként tekintünk rá. Szellemi vonatkozásban mindazonáltal lehetséges egy ilyesfajta nézőpontváltás. Ezt hasonlíthatjuk a következőhöz is: egy hegy középmagasságánál épült falura éppúgy rátekinthetünk a hegy aljából, mint a hegy csúcsáról. Természetes, hogy általában emberi szempontból nézzük a Golgotai Misztériumot. De egyszer fel is emelkedhetünk a magasabb hierarchiák szférájába. Hogyan beszélnénk ebben az esetben a Golgotai Misztériumról? Akkor azt kellene mondanunk: a Föld fejlődésének kezdetén a magasabb hierarchiák lényeinek bizonyos szándékai voltak az emberrel. A földi fejlődést egy bizonyos, előre meghatározott módon akarták irányítani. Az emberiség földi dolgainak előre eltervezett irányításába azonban beleavatkozott Lucifer. Tehát a magasabb hierarchiák egyik lényeként lenézünk a Föld-fejlődésre, és látjuk, miként akarjuk irányítani az emberek sorsát, ám ekkor Lucifer megváltoztatja a fejlődés irányát.

Az emberiség további fejlődését fentről szemlélve meg kell állapítanunk: abból, ami odalent történik, nem minden történik általunk. Lucifer folyton beleavatkozik. Azáltal, hogy Lucifer beleszólt, majd később még Arimán is csatlakozott hozzá, a magasabb hierarchiák terveihez képest egy idegen elem is van az emberiségfejlődésben. Úgy is mondhatjuk, hogy a magasabb hierarchiák lényei megállapíthatták: a földi terep egy bizonyos fokig elveszett számunkra. Olyan erők működnek benne, amelyek eltávolítják tőlünk a földi terepet és az emberi lelkeket.

A magasabb hierarchiák általi irányítás oly módon történik, hogy fokozatosan, az erejüknek megfelelően vesznek részt benne; mindenekelőtt a legalsó fokon állók. A Föld-fejlődés vezetésében részt vesznek ugyan a legmagasabb hierarchiák lényei is, bizonyos dolgokat azonban az alacsonyabb fokon álló angyalokkal, arkangyalokkal és archékkal végeztetnek el; ily módon leginkább ők avatkoznak bele a fejlődésbe.

Képzeljük el tehát, hogy ott ülünk, mint már mondottam  - természetesen mindez a legnagyobb tisztelettel értendő -, a magasabb hierarchiák tanácsában. Ott vannak körülöttünk a küldötteink: az angyalok, az arkangyalok és az archék, akik igen jól tudnák teljesíteni a parancsainkat, ha nem működnének idegen erők is a Földön. - És ekkor az istenek tanácsa a következő belátásra jut: Mivel nem voltunk abban a helyzetben, hogy távol tartsuk a földi fejlődéstől Lucifert és Arimánt, ezért szolgáink, az angyalok, az arkangyalok és az archék egy bizonyos időponttól kezdve már nem tudják megtenni az emberekért azt, amit szándékaink szerint meg kellene tenniük. - És ez volt az az időpont, amikor a Golgotai Misztérium megtörtént.

Amikor ez az időpont közeledett, a magasabb hierarchiák istenei ezt kellett hogy mondják: elvész számunkra annak a lehetősége, hogy szolgáink beleavatkozzanak az emberi lelkekbe. Csak eddig az időpontig tudtunk hatni a szolgáinkon keresztül, mert nem voltunk képesek távol tartani Lucifert és Arimánt. Olyan erők képződnek az emberi lélekben, amelyeket az angyalok, az arkangyalok és az archék már nem tudnak uralni. Lucifer és Arimán erői miatt elveszítjük az embereket.

Valóban ez volt - ha szabad így kifejeznem - „a hangulat az Égben”, amikor közeledett az új időszámítás kezdetének időpontja. Az volt az istenek nagy „félelme”, hogy egy adott pillanattól kezdve már nem tudnak a szolgáikon keresztül kellőképpen gondoskodni az emberekről. Szellemtudományos felkészültségüknek köszönhetően nem fogják félreérteni a fenti kijelentést, hiszen tudják, hogy a kifejezések más értelmet és érzésbeli tartalmat nyernek, amikor a magasabb világok jellemzésére használjuk azokat.

Az istenek félelme - ha szabad így mondanom - egyre kínzóbb és kínzóbb méreteket öltött a mennyben. Ekkor született meg az a döntés, hogy leküldik, feláldozzák a Napszellemet, amennyiben azt mondták, hogy a jövőben más sorsot kell válasszon, mint hogy az istenek tanácsában ül; költözzék le arra a színtérre, ahol az emberi lelkek élnek. Feláldozzuk ezt a Napszellemet. Mostanáig közöttünk élt, a magasabb hierarchiák szféráiban; most, Jézus kapuján át, beköltözik a Föld aurájába.

Ez történt az istenek tanácsában, amikor a Golgotai Misztérium bekövetkezett. Ilyennek mutatkozik mindez fentről nézve. Tehát nem csupán az emberek ügyéről van szó, hanem a Földet irányító istenek ügyéről is. Úgy is nézhetjük a dolgot, hogy nem csupán azt a kérdést tesszük fel, hogy: Minek kell történnie az emberiség érdekében ahhoz, hogy ne vesszen el?; hanem a másik oldalról feltehető az a kérdés is, hogy: Mit kell tennünk nekünk, isteneknek, hogy kiegyenlítsük azt, ami amiatt történt, hogy Lucifert és Arimánt be kellett engednünk a Föld-fejlődésbe?

Mindezek ismeretében átérezhetjük, hogy a Golgotai Misztérium nem csupán földi esemény, hanem az istenek ügye is, az isteni világ eseménye is egyben. Valóban, az emberek számára nagy jelentősége van annak, hogy befogadhatták Krisztust; az Istenek számára azonban még ennél is nagyobb jelentőséggel bír az, hogy át kellett engedniük Krisztust a Földnek.

És mit jelent tulajdonképpen a Golgotai Misztérium megismerése azon kívül, hogy a Föld központi eseményét látjuk benne? - Azt, hogy a Golgotai Misztériumra tekintve az istenek ügyét láthatjuk; hogy az istenek kinyitnak egy égi ablakot azért, hogy az istenek ügye mintegy az emberek szeme előtt játszódjék le; az ember szemlélője lehet az istenek dolgának. A Golgotai Misztériumra tekintve az kell legyen az érzésünk, hogy ez olyan, mintha egy mindig zárva lévő mennyei ház előtt mennénk el, és ebben a pillanatban az ablakon át betekinthetnénk abba, amit különben az isteni lakhely falai elrejtenek előlünk.

A valódi okkult érzékenységgel rendelkezők olyan áhítatot éreznek a Golgotai Misztérium iránt, mint az az ember, aki egy teljesen bezárt ház körül lopakodik, és csak sejti, hogy mi történik odabent. Mégis talál azonban egy ablakot, amelyen keresztül tanúja lehet a benti történések egy kis részletének. Ilyen, a szellemi világra nyíló ablak az ember számára a Golgotai Misztérium. Ily módon kell érzékelnünk azt, hogy mi történt akkor, amikor a Krisztus-lény alászállt a Názáreti Jézus testébe, illetve három burkába. Mind mélyebben és mélyebben kell áthatnunk magunkat azzal a gondolattal, hogy a Golgotai Misztérium által egy isteni esemény szemlélői vagyunk.

Hogyha ilyen dolgokról beszélünk, akkor egészen másként kell a szavakat használnunk, mint a köznapi életben. Olyan dolgokról kell beszélnünk, mint az istenek „aggódása”, „félelme” azelőtt az időpont előtt, amelynek azután a Golgotai Misztériummal be kellett teljesednie a Föld-fejlődésben. Az emberiség szent, szellemi dolgait érintő szavakat csakis átvitt értelemben használhatjuk. Végtelenül könnyű dolga van azoknak, akik balgaságból, léhaságból, hiúságból vagy más egyéb okból kifolyólag lekicsinylik azt, amit a legszentebb értelemben gondolunk. Nem kell mást tegyenek, minthogy aszerint forgassanak egy szót, ahogyan azt az exoterikus életben alkalmazzuk, és máris az ellenkezőjébe fordulhat valami, amit az ember azért kényszerült a lelke mélyéből kimondani, hogy a szellemi világ igazságait hirdesse. Visszájára fordul az értelmük, ha nevetségesnek, ördöginek, sátáninak minősítik azokat, ha a lelkekben eluralkodik a léha könnyelműség. Ez túlságosan is elterjedt manapság a lelkekben. És csak igen kevéssé éberek azok, akiknek őrizniük kellene a szent, szellemi igazságok kincseit, amelyeknek éppen a jelenkorban nagyon is ott lenne a helyük az emberek szívében.

Micsoda hatalmas kényelemszeretettel szeretné az ember a szellemét táplálni! Milyen gyakran kell sajnálatos dolgokat tapasztalnunk! Ha a materializmuson akár csak egy kicsit is túllépve szellemről van szó, akkor az emberek már elégedettek, mert nem kell megerőltetniük magukat, különösen nem az érzésvilágukat. Pedig érezniük kellene, hogy azáltal, hogy részt vesznek a Föld-fejlődés legszentebb ügyeinek szent, szellemi szemlélésében, felelősek a szellemi világra vonatkozó tudás kincseiért. Korunk roppant könnyelmű ezen a téren, oly könnyen vesz mindent. Látni fogják, amint ez a léhaság újból és újból felbukkan; visszataszító voltát azonban talán csak akkor veszik észre, ha elég éberek, és szívük elég lelkesen dobog a legszentebb szellemi igazságokért. Talán akkor majd fel tudják becsülni a szellemi kincsek értékét, és jó őrei lesznek annak, aminek őrzésére mindannyian hivatottak vagyunk.

A leginkább akkor kell ezt komolyan vennünk, amikor például egy olyan fontos dologra utalunk, mint hogy a Golgotai Misztérium nem csupán az emberek ügye, hanem az isteneké is, és hogy mi, emberek, mintegy az ablakon át betekinthetünk az istenek ezen ügyébe. De éppen egy ilyen leírást lehetséges oly módon eltorzítani, hogy arról nem is akarok beszélni. Akkor talán majd mindannyiuk számára eljön az a pillanat, amikor felismerik, hogy az érzékelhető világra vonatkozó szavakat át kell alakítanunk ahhoz, hogy az érzékfeletti világ dolgainak leírására használhassuk azokat, és hogy akkor már könnyű lesz azokat más értelemben magyarázni.

Azt, amire most utaltam, az exoterikus kereszténység a következő szavakkal fejezi ki: Az Atya feláldozta Fiát az emberiségért! - Az érző szívű emberek számára ez közérthetően fejezi ki azt az igazságot, hogy a Golgotai Misztérium az istenek ügye!

És hogyha összevetjük mindazt, amit elmondtam, akkor képet kaphatunk arról, hogy mi ment végbe a Jordán folyónál, a János-keresztségnél. Ezt az az esemény követte, amelyről az evangéliumok is beszámolnak: a megkísértés. Az Akasha-krónika nézőpontjából azt mondhatjuk: miután a Názáreti Jézus magába fogadta a Krisztus-lényt, el kellett vonulnia a pusztába. És ott, a magányban látomása volt, amelyet a tisztánlátó evangélisták megközelítő helyességgel írnak le. Ezt mi is hasonló módon fejezhetjük ki, csupán arra kell még utalnunk, hogy a Krisztus-lény ekkor valóban összekötötte magát a Názáreti Jézus hármas testiségével. Ez azt jelenti, hogy a Krisztus-lény alászállt a szellemi magasságokból, és most már a hármas testiség képességeire volt utalva. Tehát helytelen volna, ha valaki azt képzelné, hogy Krisztus, mivel egy magasabb világhoz tartozott, most mindjárt képes volt betekinteni abba a magasabb világba, ahonnan alászállt. Nem ez a helyzet. Aki ezt érthetetlennek tartja, az gondolja meg, hogy mit jelent az, hogy valaki tisztánlátó. Ki a tisztánlátó? Önök valamennyien tisztánlátók! Nincs önök között olyan, aki ne lenne tisztánlátó. Miért nem lát valaki tisztán? Azért, mert nem fejlesztette ki azokat a szerveket, amelyek a - minden emberben meglévő - erők használatához szükségesek. Nem arról van szó, hogy vannak-e képességeink, hanem arról, hogy tudjuk-e használni azokat.

A Krisztus-lény minden lehetséges képességgel rendelkezett, a Názáreti Jézus testének három burkában azonban csak azok a képességek voltak meg, amelyek a Názáreti Jézus három burkának, hármas testiségének feleltek meg. Ezért is kellett ezeket a burkokat ilyen bonyolult módon előkészíteni; és bár e hármas burokrendszer képességei mindazonáltal igen magasrendűek voltak - jelentősebbek bármely más ember képességeinél a Földön -, a Krisztus-lény ugyanúgy rájuk volt utalva, mint az önök tisztánlátó képessége azokra a szervekre, amelyekkel rendelkeznek ugyan, de még nem képesek használni azokat. A Krisztus-lény a Zarathusztra-képességekre - amelyeket a Zarathusztra-lélek mintegy visszahagyott a Názáreti Jézus hármas testiségében - támaszkodhatott akkor, amikor azzal a lénnyel találkozott, aki az emberi lélekben rejlő önhittséget, büszkeséget és gőgöt kívánja felébreszteni. Ezzel a lénnyel találta magát szemben Krisztus Jézus.

Ebben a pillanatban megérezte, hogy mit sugall neki ez a lény a látomások belső nyelvén: azt, amit a Biblia ezekkel a szavakkal ír le: „Minden birodalom, amit magad körül látsz” - a szellemi világ birodalmai - „a tiéd lehet, ha elismersz e világ urának!” Hogyha valaki eléri a gőg, az önhittség legmagasabb fokát, és ezzel a gőggel lép be a szellemi világba, akkor a szellemi világon belül - a mindent elárasztó önhittség és gőg révén - Lucifer birodalmának birtokába juthat, ha semmi más nincs benne, mint önteltség. Csakhogy az embert nem erre teremtették; szörnyű sors várna rá.

Ezt a lehetőséget kínálták fel Krisztus Jézusnak. És ekkor két kép merült fel a lelkében: az egyik kép annak az élménynek felelt meg, amely a Jordán felé vezető úton, a kétségbeesett emberrel való találkozás során történt. A Názáreti Jézus előtt újból ott állt az az alak, akit a kétségbeesett ember látott az álmában. Ezt az alakot látta most újból, amint így szólt hozzá: Ismerj el a világ urának! - Majd felismerte ebben az alakban azt is, akit az esszénusok kapuinál látott: Lucifert. Ezáltal Krisztus Jézus tudta, hogy Lucifer szól hozzá, és kivédte a támadást. Legyőzte Lucifert.

Ezután két lény indult rohamra ellene. Az a benyomás, amelyet ez a két lény keltett Krisztus Jézusban, nagyjából ismét csak megfelel a Biblia szavainak: Bizonyítsd be a félelemnélküliségedet, az emberi hatalmadat azáltal, hogy leveted magadat a magasból, és nem félsz attól, hogy bajod eshet. - Egy ilyen helyzetben felébred az emberi lélekben az erő tudata, a bátorság, ami azonban vakmerővé teheti. Két alak állt Krisztus Jézus előtt. Azáltal, hogy Jézusra az esszénusok kapuinál benyomást tett a menekülő Lucifer és Arimán, és azáltal, hogy most az volt a benyomása, hogy az egyik alakban az a lény rejtőzik, aki a halál képében jelent meg annak a leprásnak, akivel a Jordán felé vezető útján találkozott, Krisztus Jézus felismerte Lucifert és Arimánt. Újból átélte azt, amit az úton átélt. Ezt a támadást is kivédte. Legyőzte Lucifert és Arimánt!

Arimán ekkor újból megjelent. És azt, amit kísértésként mondott Krisztus Jézusnak, szintén vissza lehet adni a Biblia szavaival: „Változtasd ezeket a köveket kenyérré, hogy bebizonyítsd hatalmadat.” Ekkor azonban az történt, hogy Krisztus Jézus nem tudott kielégítő választ adni Arimán felszólítására. Az első és a második kísértést el tudta hárítani: Lucifer egyedül végrehajtott rohamát, majd Lucifer és Arimán közös, egymást semlegesítő támadását. Arimán rohamát azonban nem tudta visszaverni. Annak, hogy Arimán támadását nem sikerült teljesen elhárítani, a Krisztus-impulzus egész földi működésére nézve megmaradt a jelentősége.

Kénytelen vagyok közérthetően, sőt szinte triviális módon jellemezni, hogy mit jelentenek ezek a szavak: Változtasd a köveket kenyérré, hogy táplálékul szolgáljanak az embernek. - A magasabb hierarchiák tevékenysége folytán a Föld-fejlődés hátralévő részében - egészen a Vulkánig - Arimánt nem lehet teljesen kiküszöbölni. Tisztán szellemi erőfeszítéssel sosem lesz lehetetlen Lucifer belső kísértésének legyőzése: a bensőnkből feltörő kívánságok, vágyak, szenvedélyek, a gőg és a vakmerőség leküzdése. Ha Lucifer egymaga támad, szellemi erővel legyőzhető. Szellemi eszközökkel még akkor is lehet győzedelmeskedni, ha Lucifer és Arimán együttesen támad belülről az emberre. Hogyha azonban Arimán egymaga van, akkor tevékenységét mélyen beleszövi a Föld-fejlődés materiális történéseibe. Onnan nem lehet teljesen kiűzni. Arimán, Mefisztó, Mammon - azonos fogalmat fednek - ott rejtőzik a pénzben és mindenben, ami összefügg a külső, természetes önzéssel. Azáltal, hogy az emberi életbe mindig szükséges valamit belevegyíteni a külső, anyagi jellegű dolgokból, az embernek számolnia kell Arimánnal. Hogyha Krisztus valóban segíteni akart az embernek a Földön, akkor engednie kellett, hogy Arimán tevékeny maradjon. Arimánnak, a materiális, anyagi létnek tovább kell működnie a Föld-fejlődés végezetéig. Krisztusnak érintetlenül kellett hagynia Arimán tevékenységét. Nem győzte le teljesen Arimánt. Krisztusnak bele kell nyugodnia abba, hogy a Föld-fejlődés végéig küzdjön Arimánnal. Arimánnak itt kellett maradnia.

Mi, emberek, visszaverhetjük Lucifer, illetve Lucifer és Arimán együttes, bensőnkre irányuló támadásait. A materiális külvilágban zajló küzdelmeknek a Föld-fejlődés végéig kell véget vetni. Ezért kellett Krisztusnak - mindamellett, hogy sakkban kellett tartania - egyben meg is tűrnie maga mellett Arimánt. Ezért történhetett meg az, hogy Arimán az idő alatt is hatékony maradt a Földön, amíg Krisztus a Názáreti Jézus testében tevékenykedett, és hogy Arimán birtokba vette Júdás lelkét és rábírta Krisztus elárulására. Az, ami Júdás révén történt, összefügg azzal, ami a megkísértés során nem oldódott meg teljesen.

A Krisztus-lény csak lassan, fokozatosan kötötte össze magát a hármas testiséggel. Ez a folyamat három évig tartott. Kezdetben csak lazán kapcsolódott a burkokhoz, és csak lassanként húzódott beléjük. A Krisztus-lény csak közvetlenül a halált megelőzően hatotta át teljesen a hármas testiséget. Annál a szenvedésnél és fájdalomnál, amit a Názáreti Jézusnak kellett átélnie a már említett három életszakaszában, végtelenül nagyobb volt most az a szenvedés, amit Krisztus érzett az idő alatt, míg a három év során lassanként elérte annak lehetőségét, hogy teljesen alámerüljön a három emberi burokba. Folyamatos fájdalom volt ez, de egy olyan fájdalom, amely ismét csak átalakult szeretetté, szeretetté és szeretetté. És mindemellett a következő történt: hogyha megfigyeljük azt, miként volt jelen Krisztus Jézus a tanítványai körében az első, a második, illetve a harmadik évben, akkor az egyes években különböző dolgokat tapasztalunk. Az első évben - mint már említettem - Krisztus még csupán lazán kapcsolódott a Názáreti Jézus testéhez. Gyakran előfordult, hogy míg a fizikai test valahol tartózkodott, addig maga a Krisztus-lény egészen máshol járt. Amikor a többi evangélium arról ír, hogy az Úr itt vagy ott megjelent a tanítványoknak, akkor a fizikai test valahol tartózkodott, Krisztus szelleme pedig járta az országot.

Ez történt az első időkben. Azután a Krisztus-lény egyre jobban összekötötte magát a Názáreti Jézus testével. És ez a későbbiekben ahhoz vezetett, hogy amikor Krisztus a hozzá legközelebb álló tanítványaival az országot járta, oly módon kapcsolódott hozzájuk bensőleg, hogy úgymond tőlük nem elkülönülten élt. Minél jobban beleélte magát a saját testébe, annál inkább beleélte magát tanítványai legbensőbb lényébe is. Így járta a vidéket tanítványaival. Ez a benső áthatás, ez a bensőséges közösség azt eredményezte, hogy Krisztus hol az egyik, hol a másik tanítványa által beszélt; vándorlásaik során már nem csupán Krisztus beszélt, hanem a tanítványok is, de Krisztus szólalt meg rajuk keresztül. Oly mértékben élte bele magát abba a tanítványba, akin keresztül megszólalt, hogy annak az arcvonásai is megváltoztak, ily módon az, aki a nép köréből hallotta a beszélőt, úgy vélte, hogy a Mestert hallja. A másik, a valódi Krisztus azonban olyany-nyira visszahúzódott magába, hogy szinte jelentéktelennek tűnt. Hol ezen, hol azon a tanítványán keresztül beszélt, míg az országot járták. Ez volt működésének titka a három év utolsó szakaszában.

Ily módon vándorolt a tanítványaival Krisztus Jézus, akit az ellenségei egyre veszélyesebbnek találtak, és azon tanakodtak, hogyan keríthetnék kézre. Hiszen minden követőjét nem tartóztathatják le! Az ember sohasem tudhatja, hogy ha kiemeli közülük azt, aki éppen beszél, akkor vajon az igazit fogta-e el. És ha nem az igazit fogta el, akkor az igazi elmenekülhet. Sohasem lehettek bizonyosak benne, hogy az előttük álló valóban az igazi-e? Ez volt a nagy félelem oka. Az ellenséges érzületűek tudták: hol az egyik beszél, hol a másik, a valódit azonban nem lehet felismerni, mert ilyenkor mindig felveszi egy másik tanítvány átlagos külsejét.

Valamifajta csoda lengte körül ezeket az embereket. Ezért volt szükség az árulásra. Mert a dolog nem úgy történt, ahogyan azt általában leírják. Mivel lenne magyarázható, hogy Júdásnak egy csókot kellett adnia az Igazinak? A korábbi ábrázolások alapján nem lehetett nehéz a Názáreti Jézus elfogása. A csóknak semmi értelme sem lett volna, hacsak nem annak, aki pontosan tudta, melyik közülük az igazi, nem éppen ezzel a csókkal kellett volna ezt tudatni azokkal, akik ezt nem tudták. A korábban elmondottak miatt azonban az ellenséges katonák nem tudták, hogy melyikük az igazi.

Csak közvetlenül a nagy szenvedéseket megelőzően - a Golgotai Misztérium bekövetkeztével - jött létre a Krisztus-lény teljes egyesülése a Názáreti Jézus testiségével. Ekkor az történt, amit a többi evangélium is oly szép szavakkal mond el. Az eseményeket az Akasha-krónikának megfelelően szemlélő, tisztánlátó tekintet mindenekelőtt valóságos tényként látja azt, hogy mialatt Krisztus a kereszten szenvedett, a Golgota körül elsötétült a világ, mint egy napfogyatkozásnál. Nem tudom pontosan, hogy napfogyatkozásról vagy sűrű felhősödésről volt-e szó, de a Golgotai Misztérium bekövetkeztekor olyan sötétség borult a vidékre, amilyet csak napfogyatkozás idején lehet megfigyelni.

Az okkult tekintet számára egy ilyen elsötétülés alkalmával minden élőlény egészen másnak mutatkozik a Földön, mint máskor. A növényeknél egészen más az étertest és a fizikai test közötti kapcsolat; az állatoknál az asztráltest és az étertest viszonya változik meg. Egy napfogyatkozás teljesen más, mint amikor éjszaka egyszerűen nem süt a Nap. Természetesen nem ugyanolyan az sem, ha csupán köznapi értelemben felhős az ég, mint ha egy olyan rendkívüli elsötétülés lép fel, mint akkor. Mint említettem, még nem tudom biztosan, hogy napfogyatkozás volt-e, de ami látható, az olyan, mint egy napfogyatkozás. Miközben a Földön - fizikai értelemben is - ez a változás történt, a Krisztus-lény átment az élő Föld-aurába. Krisztus Jézus halálával a Föld befogadta a Krisztus-impulzust.

Ilyen egyszerű szavakkal kell eldadogni a Földön lejátszódó legnagyobb eseményt, mert emberi szavakkal még csak megközelítően sem lehet mindezt értelemszerűen ábrázolni!

Amikor azután Jézus testét levették a keresztről, és a sírba helyezték - és ezt ismét a tények valódi megfigyelése mutatja -, bekövetkezett egy természeti esemény, amelyet ahhoz hasonlíthatunk, mint amikor valamilyen esemény megrázza az ember morális életét. Forgószél kerekedett, megnyílt a Föld és magába fogadta Jézus testét, miközben a halotti lepleket a forgószél elragadta. Megrendítő, hogy a leplek elrendeződésének leírása a János-evangéliumban megegyezik a tisztánlátó tekintet megfigyelésével.

Ez a két esemény - az elsötétülés, valamint a földrengés a hatalmas forgószéllel - ily módon a Föld-fejlődés egy olyan pontjára mutat, amikor a természeti események szellemi eseményekkel együtt jelentek meg. Különben csak élőlényeknél történik valami hasonló, például egy kézmozdulat esetében, amelyet akarati elhatározás és gondolkodás előz meg. A Föld fejlődése úgy megy végbe, hogy a hétköznapi életben csupán mechanikus tényekkel van dolgunk. Csak különleges pillanatokban van dolgunk - más földi eseményeknél is, ennél az eseménynél azonban a lehető legnagyobb mértékben - egy szellemi és két fizikai tény egybeesésével.

Nem hiszem, hogy az Ötödik evangéliumból merített konkrét tények szemlélése által csökkenne a Golgotai Misztérium jelentőségéről eddig alkotott, jobbára elméleti eszméink értéke. Ellenkezőleg, úgy vélem, hogy az, aki egyre mélyebben engedi hatni magára ezeket a konkrét tényeket, igazoltnak, megerősítettnek látja azt, amit korábban inkább elméletileg, gondolati úton ismert meg. A tényekből megismerhető lesz, hogy milyen fontos eseményeknek kellett megtörténniük a Föld fejlődésének ezen a pontján.

Talán csak ezeknek a tényeknek a megismerése által fogják a jövőben megszerezni a Golgotai Misztérium iránti megfelelő érzületet; ezt az érzületet kívántam elültetni az önök lelkébe mindazzal, amit az Ötödik evangéliumból elmeséltem. Talán lesznek önök között olyanok, akik más előadásokon is részt vehetnek, vagy akár újból találkozhatunk itt, Kölnben, hogy még egyebet is meríthessünk az Ötödik evangéliumból. Mert azt kell mondjuk: még ha az emberiség ma vajmi kevés hajlandóságot is mutat az említett tények elfogadására, akkor is rendkívül szükséges, hogy ezek a tények, éppen most, beleáradjanak a Föld-fejlődésbe. Ezért közlöm ezeket, noha valóban nehéz róluk beszélni. Annak ellenére, hogy az ember legszívesebben nem is beszélne róluk, belső elkötelezettsége mégis arra indítja, hogy elmondja az emberi lelkeknek azt, ami és amilyen mértékben elmondható. Szükségünk lesz rá az emberiségfejlődés során. Azoknak a lelkeknek, akik ezt most felveszik magukba, egészen bizonyosan szükségük lesz rájuk az emberiségfejlődés során végzendő további lelki-szellemi munkájukhoz.

Láthatják, hogy szemlélődéseink során fokozatosan megismerjük azt, aminek fel kell élednie a lelkünkben ahhoz, hogy valódi tagjai lehessünk a haladó emberiségfejlődésnek. Az emberiség földi fejlődésének az az értelme, hogy az emberi lelkek mind tudatosabban ismerjék meg a feladatukat.

Krisztus megjelent. Impulzusa tényként hatott. Krisztus mint tény hosszú ideig leginkább csak a tudat alatt működhetett; majd azon át kellett hatnia, amit addig megértettek belőle. Azáltal hatott, ami, és nem azáltal, amit megértettek belőle. Egyre szükségesebb lesz azonban, hogy az emberek megtanulják megérteni is Krisztust, aki a Názáreti Jézus testén át beáradt a Föld aurájába, és ezzel az élő emberi történésekbe.