Újra felidézve tegnapi megbeszélésünk gondolatait, úgy foglalhatjuk ezeket szavakba, hogy időszámításunk kezdeti korszaka teljes bölcsességével, minden igyekezetével akarta megérteni a Golgotai Misztériumot és ez a bölcsesség a legnagyobb nehézségekbe ütközött ennél a kísérletnél. Foglalkoznunk kell még ezzel a jelenséggel, mert meg kell értenünk a Golgotai Misztérium történésének szükségszerű félreértését. E jelenség megélése nélkül ugyanis nem helyezhetjük megfelelő megvilágításba a későbbi századok egy fontos tényét: a Grál eszméinek felmerülését, ezt éppen ebben az összefüggésben kell néhány szóval megbeszélnünk. Ha időszámításunk kezdeti korának legjelentősebb bölcs irányzatára, a gnózisra tekintünk, úgy tegnapi fejtegetéseink értelmében egyfelől azt láthatjuk, hogy milyen mélységesen alapos, grandiózusan zseniális eszmékkel állították fel az Istenfiú hatalmas kozmikus képét. Ha azonban azt nézzük, amit mi deríthettünk ki most már a Golgotai Misztériumról a múlt szellemi krónikájából, úgy mégis azt kell mondanunk, hogy a gnosztikusok fogalmait és eszméit valójában nem tudjuk felhasználni. Ezt úgy látjuk a legpontosabban, ha tekintetbe veszünk néhány fogalmat, amelyet a gnosztikusok Krisztusnak a Názáreti Jézusban való megjelenéséről alkottak. Voltak, akik a gnózisból kiindulva azt mondták, hogy ez a Krisztus-lény minden földiség felett álló, a szellem birodalmában gyökerező lény. Ilyen lény csak ideig-óráig tartózkodhat emberi testben, így a Názáreti Jézus testében.

E gnosztikusok szavai rátaláltak arra, amit ma mindegyre hangsúlyoznunk kell: Krisztus lénye valóban három évig, ideiglenesen, átmenetileg lakozott a Názáreti Jézus testében. A gnosztikusok nem értették azonban, hogy Krisztus lénye milyen módon élt a Názáreti Jézus testében. Először is nem ismerték a Názáreti Jézus testének titkát, nem tudták, hogy Zarathustra énje élt benne, és hogy a Názáreti Jézus hármas testiségének felépítésében az emberiség olyan szubsztanciája jelent meg, amely még sohasem testesült meg húsban és vérben a Földön. A gnosztikusok nem tekintették át Krisztus kapcsolatát a két Jézus gyermekkel. Ezért nem elégítette ki őket, vagy legalábbis híveiket, amit Krisztusnak a Názáreti Jézus testében való átmeneti tartózkodásáról elmondhattak. A gnosztikusok foglalkoztak a maguk módján a születés mibenlétével, az emberi fejlődés leghatalmasabb misztériumával és tudták, hogy ami Krisztus földi megjelenését szükségesé tette, az összefügg a testi fogamzáson való áthaladással, de a Názáreti Jézus anyját nem tudták Jézus Krisztus születésével megfelelő kapcsolatba hozni. Voltak ugyan, akik megpróbálták, de igen kevéssé értették meg őket. Akadtak olyan gnosztikusok is, akik a jellemzett nehézségek miatt teljességgel tagadták Krisztus testi megjelenését a Földön, elképzelésük szerint a golgotai halál előtt és után csak látszat-test járt a Földön – ezt asztráltestnek nevezhetnénk – itt-ott megjelent, de nem fizikai formában. Nehéz volt fogalmat alkotni arról, hogy Krisztus hogyan kapcsolódhatott fizikai testéhez, ezért azt mondták, hogy egyáltalán nem is kapcsolódott hozzá. Csak maja volt, ha azt hitték, hogy fizikai testben járt. Ezt sem ismerték el, így mindenhol azt látjuk, hogy a gnosztikusok megpróbálták fogalmaikkal és eszméikkel a földfejlődés legnagyobb történelmi problémáját megoldani, de fogalmaik és eszméik bizonyos tekintetben nem voltak ehhez elegendők, mintegy tehetetlennek bizonyultak azzal szemben, ami történt.

Még beszélnünk kell majd arról, ahogyan Pál törekedett e probléma megoldására, de előbb tisztázzuk, hogy mi okozta, hogy e félreértés szinte szükségszerűen fellépett. Ha a szellemi kutatás módszereivel teszünk fel néhány kérdést, és választ keresünk ezekre, úgy először mintegy absztrakt módon megvilágosodik, hogy valójában mi is történt.

Azt kérdezhetjük például: ha Jézus Krisztus lényét kora oly kevéssé tudta megérteni, egy másik korszak vajon képes lett volna-e rá? Ha belehelyezkedünk a különböző korok embereinek lelkébe, úgy szellemi kutatóként mindenesetre különös eredményre jutunk.

Először helyezkedjünk a nagy óindiai tanítók lelkébe az Atlantisz utáni első, indiai kultúrában. Mint többször hangsúlyoztuk, a legmélységesebb csodálattal állunk a régi szent indiai risik átfogó, mélységes, teljesen szellemi látó tekintettel áthatott bölcsessége előtt. Tudjuk, hogy koruk e nagy tanítóinak lelkében a világ olyan titkai éltek, amelyek a későbbi korok szellemi megismerése számára elvesztek. Ha szellemi látó tudattal helyezkedünk bele egy ilyen régi óindiai tanító lelkébe, amennyire ez lehetséges, úgy azt kell mondanunk: ha a Krisztus-lény annak idején a szent risik körében megjelenhetett volna a Földön, a risik bölcsessége a legnagyobb mértékben képes lett volna a Krisztus lény megértésére. Semmiféle nehézség nem merült volna fel, tudták volna, hogy miről van szó. Mivel az éppen jellemzett fontos jelenségek nem is foglalhatók absztrakt kifejezésekbe, inkább képben fejezném ki, kedves barátaim! Azt mondhatnám, hogy az óindiai szent risik tömjént áldoztak volna, az emberi szférában működő istenség felismerésének szimbólumát, ha megpillantották volna a bölcsesség fényét, a Logosz világon átlüktető bölcsességét egy emberben. Ez a Krisztus-lény azonban nem talált volna testiséget ebben a korban. Azok a testek nem lettek volna megfelelőek számára. Így nem jelenhetett meg abban a korban, amikor megértésének minden eszköze megvolt – ennek okairól majd később szólunk.

Ha továbbhaladunk, és a régi Zarathustra-kultúra lelkeibe helyezkedünk bele, úgy azt mondhatjuk, hogy a Zarathustra-kultúra lelkei már nem rendelkeztek ugyan az óindiai kultúra magasztos eszközeivel, de megértették volna, hogy a Napszellem elhatározta, hogy emberi testben él, és képesek lettek volna annak megértésére, hogy ez méltó a Napszellemhez. Hogy ismét képszerűen beszéljünk, azt mondhatnám: Zarathustra tanítványi az emberben élő Napszellemet a fénylő arannyal, a bölcsesség szimbólumával ünnepelték volna.

Ha még tovább haladunk az egyiptomi-káldeai korba: Jézus-Krisztus megértésének lehetősége tovább csökkent, de azért nem lett volna oly csekély, mint az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban, ahol még a gnózis sem volt képes e jelenség megértésére. Még megértették volna, hogy a szellemi magasságokból megjelent egy csillag és egy emberben született meg. Tehát jól értették volna az isteni szellem leszállását a földön túli szférákból. Mirhát áldoztak volna.

Ha azoknak a lelkébe helyezkedünk, akik a Bibliában mint a napkeleti bölcsekként jelennek meg és a három Atlantisz utáni kultúra bölcsességének őrzői, úgy a Biblia maga jelzi, hogy volt bizonyos megértésük, hiszen e három bölcs legalább a Jézus gyermek születésénél jelen volt. Egy dolog mindenképpen feltűnik, bár ma talán alig gondolnak arra, hogy a Biblia különös helyzetben van e három bölcs mágusra vonatkozóan. Hiszen azt kívánja érzékeltetni, hogy e három jelentékeny bölcs már a születéskor megértette ezt az eseményt. De feltennénk a kérdést, hogy hová lesz később ez a három bölcs? Mi lesz a bölcsességükből? Van-e valami, amit Krisztus megjelenésének megértéséhez erre a három napkeleti bölcsre vezethetünk vissza? Mint mondtuk, ezt csak, mint kérdést vetjük fel. Egyike a számos kérdésnek, amit fel kell vetnünk a Bibliával kapcsolatban, ezek fontosabbak a XIX. század aprólékos biblia kritikájánál.

Ha most az Atlantisz utáni negyedik korszakhoz érünk, úgy azt mondhatjuk: most megvan a Krisztus lény megtestesülésére alkalmas test. Ez a test nem volt meg az Atlantisz utáni első, második, harmadik korban, most megvan, de az emberek nem képesek az esemény megértésére, igazi felfogására, áttekintésére. Különös dolog! Hiszen azzal a jelenséggel találkozunk, hogy Krisztus abban a korban jelenik meg a Földön, amely a legkevésbé alkalmas a megértésére.

Ha a további korokra tekintünk, és különösen azokat a kísérleteket vesszük szemügyre, amelyek a következő századokban próbálkoztak Jézus Krisztus lényének megértésével, úgy végtelen teológiai vitákat találunk. Végül a középkorban a tudás és hit éles elkülönítését látjuk, vagyis teljesen lemondanak arról, hogy Jézus Krisztusról tudjanak, az újkorról nem is beszélve, ez napjainkig tehetetlenül áll e jelenség előtt.

Különös! Krisztus éppen abba a korba születik, amely a legkevésbé alkalmas a megértésére, és ha az emberiség fejlődésében az volna a lényeges, hogy Krisztus az emberi lelkek megértése révén hasson a Földön, akkor e hatás helyzete csakugyan szomorú volna.

Talán úgy mondhatnánk, radikálisan kifejezve, de a félreértések elkerülése végett mégis ezt a kifejezést használnám: aki szellemtudományos szempontból nézi a Krisztus megjelenésével kapcsolatos teológiai fejlődést, annak úgy tűnik, mintha e teológiai fejlődés célja az volna, hogy a Krisztus-lény megértése elé mennél több akadályt gördítsen. Most e teológiai tudományosság – úgy látszik – egyre jobban eltávolodik a megértéstől. Ez kissé radikális megfogalmazás, de aki e radikális kijelentés értelmével foglalkozik, az megérti e szavak mélyebb értelmét.

Az elmondott rejtély felderítése alapjában véve nem is olyan könnyű és beismerem, hogy a szellemi kutatás legkülönbözőbb útjain próbáltam az idők folyamán megközelíteni. Kézenfekvő, hogy nincs idő e különböző utak elbeszélésére. De a különféle utak közül ma egyet szeretnék felemlíteni. Azt az utat, amely időszámításunk kezdetének szellemi életében egy igen sajátságos jelenséget jár körül, a Szibillák életének jelenségét. A Szibillák különös jelenségek, igen sajátságos prófétai jellegük van. A külső tudomány még azt sem tudja, hogy a Szibilla szó milyen nyelvből származik. Ha először azt vesszük figyelembe, ami a Szibillákról a külső dokumentumok révén elég részletesen ismert, úgy elmondhatjuk, hogy már a Szibillák életének kezdetén egy igen sajátságos jelenséget kell megemlítenünk. Mintegy a VIII. századtól folytatólagosan az ioniai Erytrheában találkozunk először Szibilla településsel, az első Szibillák innen adták a világnak különféle próféciáikat. Ezek a jóslások már külsőleg ránk maradt alakjukban is arra utalnak, hogy a Szibillák kijelentései az ember lényének és lelki életének sajátságos alapjaiból származnak. A Szibillák a lelki élet kaotikus alapjaiból préselik ki jóslataikat, a földfejlődés jövőjéről szólva egyik vagy másik népnek, főként borzalmakat, de olykor kedvezőt is. Távol vannak mindattól, amit rendszeres gondolkodásnak nevezünk – mint mondtuk –, szavaik a lélek kaotikus alapjaiból felmerülve préselődnek ki és csaknem mindegyiküknél észrevehető, ha most utólag, szellemtudományos módon vizsgáljuk, hogy átszellemesített fanatizmussal lép az emberek elé, és rájuk akarja kényszeríteni mondanivalóját. Nem várja meg, míg kérdezik, mint a görög Pythia jóslataival, hanem előlép, a nép összegyűlik és a Szibilla emberekről, népekről, földi korszakokról szóló kinyilatkoztatásait mintegy erőszakkal rájuk kényszeríti.

Mondtam, sajátságos, hogy Ioniában lépnek fel, hiszen Ioniából indult ki a görög filozófia is, az a bölcsesség, amely Thalésztől és Arisztotelésztől kezdve egészen a római időkig teljesen az ember lelki életének rendezettségéből származik, ellentéte a káosznak és kikeresi a lelki életből az elérhető tiszta, világos, érthető fogalmakat. Ioniából indul ki a tiszta, világos, mondhatnám mennyei filozófia, ahogy azután Platonnál megjelenik. A Szibillák lelki káoszból származó szellemi termékei árnyékszerűen jelennek meg mellettük, olykor világosan megjövendölve a bekövetkezőket, máskor a Szibillák követőinek kell meghamisítaniuk a jóslatokat, hogy beteljesedésről lehessen szó.

Továbbra is azt látjuk, hogy a negyedik kultúrkorszakot a bölcsesség árnyéka, ez a szibillaság kíséri és elterjed Görögországban és Itáliában is. A legkülönfélébb szibillákról beszélünk, a szibillaság egész Itália belsejéig terjeszkedik. Lassanként felszínre kerül a Golgotai Misztérium idejében is. Látjuk, hogy a római költőkre is hatása van, még Vergilius költeményeibe is belejátszik. Éppen a szellemi emberek próbálnak életük alakításakor a Szibillák mondásaira hivatkozni.

Az úgynevezett szibillai könyveken is látjuk, hogy milyen sokra tartják a Szibillák mondásait, hozzájuk fordulnak tanácsért. A külső világban pedig furcsán keveredik a szibillai jóslatok kapcsán az igazán szellemi, a tökéletes humbuggal. Azután látjuk, hogy a szibillaság még a kereszténységbe is belenyúl. Még Celanoi Tamás énekéből is kicsendül.

Ama végső harag napja
A világot tűznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja.

(Sík Sándor)

Tehát a keresztény fejlődés idején is szem előtt tartják egyes gondolkodók a Szibillát, különösen a pusztulásra, az új világrend eljövetelére vonatkozó jóslatait.

Elmondhatjuk, hogy az emberi fejlődés számos évszázadában, sőt az egész Atlantisz utáni negyedik korban találkozunk a Szibillával, sugarait szórványosan még az ötödik korba is beleküldi. Aki a jelenkor racionalista fogalmaiban él és nem kíván ilyesmivel törődni, nem veszi észre, hogy a szibillaságnak milyen mély hatása volt arra a világra, amelyben a kereszténység elterjedt. Többször kimondtam, hogy amit ma történelemnek mondanak, az sok tekintetben, különösen ahol szellemi dolgokról van szó, csak fable convenu. Nem is képzelik, hogy a Szibillák hatása mennyire uralkodott a nép legszélesebb rétegeinek fogalmaiban, egészen a késői századokig. Az Atlantisz utáni negyedik kor sajátságos titokzatos jelensége a Szibillák világa!

Bennünket az érdekel, hogy valójában mi játszódott le a Szibillák lelkében. Ezeket a dolgokat szellemi kutatással kell feltárnunk, ma a materialista szellemű kultúra rétege takarja el előlünk. Így nem használhatóak, korunk szellemtudományos eszközeivel kell megújulniuk. Mégis felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy a szibillaság lényege nem is olyan régen ment feledésbe, hiszen jelentős dokumentumunk van, amely a Szibillák jelentőségének hagyományaira utal. E dokumentumot talán nem mindig nézzük ilyen szempontból, de mégis létezik, és gondolkodásra késztethetné az embereket. Michelangelo nagy alkotásában létezik, ahol nem csak a Föld és az emberiség fejlődését ábrázolja a sixtusi kápolna hatalmas képei, hanem a prófétákat és Szibillákat is. Észre kellene vennünk e képek szemlésekor, hogy Michelangelo hogyan ábrázolja a Szibillákat, egymással szembeállítva őket és prófétákat. Egészen elfogulatlanul szemlélve ezt a szembeállítást, kiderül belőle néhány titok, amit a szellemtudomány révén ismerhetünk meg a Golgotai Misztérium korának, az Atlantisz utáni negyedik periódusnak az idejéből.

Először is a művészi szempontból oly csodálatosan ábrázolt prófétákat látjuk: Zakariást, Joelt, Ézsaiást, Ezékielt, Dánielt, Jeremiást és Jónást. A próféták közé besorakoznak a Szibillák, a perzsa, a delphoi, az erythreai, a lybiai, a cumaei Szibilla.

Látjuk, hogy a próféták szinte valamennyien mélyen elgondolkodó emberek, nagyrészt könyvbe vagy hasonlóba mélyednek, nyugodtak, harmonikus rendezett lelkiséggel veszik fel az olvasottakat vagy más egyebet – ez a jelleg mindjárt Jeremiásnál feltűnik, de különösen Zakariásnál szembeötlő. A próféták arca is azt tükrözi, ami lelki nyugalmukban él. Dániel látszólag kivétel, egy könyv előtt áll, amit egy fiú támaszt meg a hátával, kezében íróeszköz és az olvasottakat egy másik könyvbe írja át. Finom átmenet a kozmikus titkok eszmélő felvétele és leírása között. A többiek megmaradnak elmélkedésüknél, és teljesen átadják magukat higgadt, nyugodt lélekkel a kozmikus titkoknak.

Látjuk, hogy elmerültek a földöntúliba, értenünk kell, hogy lelkük a szellemiségben nyugszik, és itt keresi az emberi fejlődés alapjait. Látjuk, hogy gondolataikkal túlszárnyalják közvetlen környezetüket, az emberi szenvedélyeket és fanatizmust és a belőlük fakadó extázist. Nem csak azon vannak túl, amit az ember lát, hanem azon is, amit, mint földi ember átél. Ez a hatalmas Michelangelo prófétaábrázolásiban.

Azután a szibilla-ábrázolások felé fordulunk. Itt van először a perzsa Szibilla, Jeremiás próféta közelében, sajátságosan ellentétes Jeremiás elmélkedő tartásával. Úgy emeli fel a kezét, mintha rá akarná kényszeríteni az emberiségre, amit éppen tapasztalt. Mintha rossz szónokok módján erőnek erejével közvetlenül akarná bizonyítani mondanivalóját, és mintha arra kényszerülne fanatikus szenvedélyében, hogy bizonyító kézmozdulatába árassza bele azt, amiről az egész emberiséget kívánja meggyőzni.

Aztán forduljunk az erythreai Szibilla felé. Érezzük, hogy kapcsolata van a földelemek által sugalmazott titokkal. Egy lámpa van a feje felett, egy meztelen fiú fáklyával gyújtja meg a lámpát. Nem is lehetne érthetőbben kifejezni, hogy az emberi szenvedély lobbantja fel azt, amit a Szibilla öntudatlan lelki erők alapján minden erejével jóslatként akar rákényszeríteni az emberiségre. A próféták átadják magukat lelkükben a szellem örökkévalóságának, a Szibillákat elragadja az, ami földi, ami a földiségben a szellemit és lelkit nyilatkoztatja meg.

A delphoi Szibillánál különösképpen látjuk ezt, haját szélfuvallat veri oldalra, kék fátylát duzzasztja, a levegő elemének köszönheti azt, amit közölni akar. A haját és fátylát lebegtető szélben találkozunk azzal, amit a Föld akkoriban a Szibilla erőteljesen rábeszélő szájával akar kinyilatkoztatni.

És a cumaei Szibilla! Félig nyitott szája szinte dadog, mintegy öntudatlanságában eldadogott próféciával jelenik meg.

A líbiai Szibilla hirtelen fordulással ragad meg valamit, amiből a titkokat kiolvashatja. - Teljességgel átadják magukat a közvetlen Föld-elemnek.

Sok mindent hordoznak e kor dokumentumai, számukra természetesebb kifejezőeszközt jelentett a festészet, a művészet, míg a későbbi korokban inkább a fogalom, az eszme szolgálta a mondanivalót.

Mi hát e Szibillák sajátságos természete? Mit jelent próféciájuk? Mélyen be kell hatolni az emberiség fejlődésének titkaiba, ha érteni akarjuk, ami lelkükben végbement. Kérdezzük meg ezért újra, hogy miért érthették volna Jézus Krisztust olyan könnyen a régi indiai risik, számunka alig felfogható bölcsességükkel?

Trivialitás, de igaz, hogy azért, mert rendelkeztek a szükséges bölcsességgel és fogalmakkal, ellentétben az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakkal. Rendelkeztek mindazzal, ami után a gnosztikusok és az apostoli atyák hiába sóvárogtak. Mindez birtokukban volt, de hogyan? Nem átdolgozott eszmék formájában, ahogy Platón és Arisztotelész dolgoztak meg ezekért, hanem mint ihlet, inspiráció, hatalmas, konkrét inspirációként találkoztak vele. Asztráltestüket megragadta az, ami a világmindenségből áramlott feléjük és az asztráltestüket érő kozmikus hatásokból származtak azok a fogalmak, amelyek Jézus Krisztus lényét lelkük elé varázsolhatták volna. Mondhatnánk: ez adva volt az emberek számára, nem dolgoztak meg érte. Mintegy felburjánzott asztráltestük mélyéből csodálatosan tisztán tört fel a szent risik, tanítványaik és alapjában véve az egész Atlantisz utáni első kultúrkorszak embereinek asztráltestéből.

Ez egyre csökkenő mértékben, de megvolt még az Atlantisz utáni második, harmadik kultúrkorszakban is, és maradványai a negyedik korszakba is belenyúltak. De hogyan? Miféle maradványok? Ha az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakot vizsgálnánk, azt találnánk, hogy legalább azok, akik koruk fejlődésének magaslatán álltak – aránylag sokkal többen voltak, mint ma – tudtak a földöntúli összefüggésekről, arról, amit a csillagos ég szimbolizál. A csillagok mozgásából kiolvasták a világ létének titkait.

Ha Jézus Krisztus az Atlantisz utáni harmadik korszakban jelent volna meg a Földön, biztosan felismerték volna a csillagírásból a körülményeket. De sorsszerűen szükséges volt – mint már többször hangsúlyoztuk az emberiség fejlődésével kapcsolatban –, hogy egyre jobban csökkenjen az ember asztráltestének az a képessége, hogy eleven képekkel kapcsolódjék a világ titkaihoz. A képek egyre kaotikusabbá váltak. Ami ilyen módon került az emberi lélekbe, az egyre kevésbé volt irányadó a világ tulajdonképpeni titkainak megfejtéséhez (nem szűnt meg teljesen, csak egyre kevésbé volt irányadó). A helyzet úgy alakult azután, hogy kétféle irányzat jött létre. Egyfelől Platón és Arisztotelész fogalmi eszmevilága, mondhatnánk, a legátszűrtebb szellemi világ: még kevés szellemiséget foglal magában, de közvetlenül az én érti és ragadja meg, nem az asztráltesttől ered. A görög filozófia jellegzetessége, hogy a szellem benne manifesztálódik először az énből kiindulva, ahogy ez lehetséges a teljesen átlátszó, a tulajdonképpeni szellemi életből mégis távol eső fogalmakban. Csakhogy a görög filozófus, az újabb filozófusokkal ellentétben, még érezte, hogy a gondolatok a szellemi világból származnak, míg az újabb filozófus szükségképpen kételkedővé, szkeptikussá válik, mert már nem érzi gondolatainak a kozmikus titkokkal való eleven összefüggését.

Az újabb korban az ember kevésbé képes arra, hogy azt mondja: „Amit gondolok, azt a kozmikus szellem gondolja bennem”. Ahogy „A szellemi világ küszöbé”-ben igyekeztem leírni, némileg meditációval kell eljutni oda, hogy a gondolkodásban bizalmunk legyen, bizalmunk a fogalmak és eszmék kialakításához. Ez a görög filozófus naiv adottsága volt, úgy érezte, hogy gondolatai egyszersmind a kozmikus szellemiség gondolatai is. A görög filozófiában már csak a kozmikus szellemiség legkülső „hártyájával” találkozik az emberiség, de ezt mégis csak áthatotta még a kozmikus szellemiség eleven élete. Ezt érezték.

A régi korokból fennmaradt másik örökség az atavisztikus képesség volt, ez leghatározottabb formájában a Szibillák jóslataiban maradt meg. Ők világuk káoszából mintegy még egyszer feltámasztották azokat az emberi lelki erőket, amelyek az Atlantisz utáni második, harmadik korszakban harmonikusan hatottak, most pedig kaotikus viharokat kavartak fel a szellemi világból.

Tegyük fel azt az összefüggésünkben talán megengedhető hipotézist, hogy mi történt volna, ha Krisztus nem jött volna, és nem lett volna görög filozófia? Az emberiségnek akkor azzal az örökséggel kellett volna tovább élnie, ami az Atlantisz utáni negyedik periódusban már a Szibillák fokára jutott. Gondolják el a nyugat fejlődését Krisztus impulzus, filozófia és a belőle fakadó tudomány nélkül, akkor a nyugat olyan szellemi káoszát képzelik el, amilyenné Krisztus a filozófia nélkül lehetett volna. Ez keletkezett volna abból, ami a Szibillák lelkében ment végbe Az erők azonban tovább hatnak. Ha a szellemtudomány eszközeivel vizsgáljuk a Föld közvetlen környezetében élő szellemi hatalmak szélben, vízben, tűzben megnyilatkozó elemi erejét és azt, ahogyan ezek befészkelték volna magukat az emberi lélekbe – ha különösképpen azt az erőt vizsgáljuk, amivel a szél-, tűz-, víz- és földszellemek hatalmukba kerítették volna az emberek lelkét – akkor elképzelhetjük, hogy a három Atlantisz utáni kor régi megismerési módjának harmóniája és rendje eltűnik, de mégis ott maradnak az erők az emberi lélekben. Az emberi lelkek már nem találtak volna kapcsolatot a világmindenség nagy jelenségeivel, csak a szél-, a tűz-, stb. szellemeivel, különösen a nagy kozmikus összefüggésekből kiszakadt kísértet- és démonvilággal. Az emberek teljesen az elementáris lények hatalmába kerültek volna, tanítói szibillai tanítók lettek volna, és ezek az erők olyan erősek, hogy máig és a földfejlődés végéig fennmaradtak volna. Ha azt kérdezzük, hogy ez miért nem következett be, ki gyengítette le a Szibillákban láthatóan élő erőket, ki tette ezt? Akkor azt kell felelnünk, Krisztus, aki a Golgotai Misztérium révén beleáradt a földaurába és az emberi lélekből kiindulva megtörte, elvette a Szibillák erejét.

Így Krisztusnak valóban bírói tisztet kellett betöltenie. Akik materialista módon úgy értelmezték, hogy Krisztus feltámadása után nemsokára ismét eljön, azok félreértették. Az akkori idők emberi fogalmaival nem lehetett ezeket a dolgokat megérteni. De a közeli visszatérés kaotikus eszméiben az az igazság élt, hogy Krisztus azon a területen jelent meg nemsokára – mint holnap látni fogjuk –, amit külsőleg Pál készített elő. Mindenesetre a fizikai világ mögötti területen jelent meg és itt játszódott le Krisztus szellemi harca a Szibillákkal.

Fel kell fednünk a kereszténység fizikai síkon történt elterjedését. Meg kell látnunk a fizikai sík mögött azt a szellemi küzdelmet, amely kiűzi a lelkekből azt, aminek kaotikus jellege egyébként egyre erősebbé vált volna. Aki nem látja be, hogy e metafizikai tett révén Krisztus végtelenül sokat tett az emberiségért, az félreérti ezt az egyedülálló tettet. Kik azok, akik még valamit, sőt sokat cselekedtek a megértés érdekében? Azok, akik a szellemi világból bizonyos inspirációt vagy kinyilatkoztatást kaptak: az evangéliumok írói és Pál.

Más szempontokból az evangélisták és Pál alakját is méltatnunk kell. Most azonban szemügyre vehetjük, hogy Pál olyan világban élt, ahol szavai nélkül is történt valami, anélkül, hogy hatalmas izzó szavaival hozzájárulhatott volna a Golgotai Misztérium megértéséhez. Mégis Pállal kapcsolatban úgy érezzük – hadd mondjam még el a mai előadás végén –, ha éppen Krisztusnak az előbb említett Szibillák elleni küzdelmét vesszük tekintetbe, hogy Pálnál minden úgy jelenik meg, mintha szavaiban még sokkal több volna, mint amennyit kiolvasunk belőlük. Mintha a damaszkuszi jelenségből kapott erők szólalnának meg általa, és olyan hang kerülne az emberiségbe, amely ellentétes a Szibillák prófétikus hangjával. Mintha a régi próféták hangja folytatódnék benne, akiket Michelangelo olyan szépen ábrázolt a képein.

Mondtam, hogy a Szibillákban volt valami a Föld elementáris erejéből, ez nem lehetett volna bennük, ha a Föld elementáris lényei nem beszélnek hozzájuk. Pálnál valami hasonló a helyzet, ezt érdekes módon, bár teljesen exoterikusan, már a külső tudomány is észrevette. Szellemtudományosan szemlélve – mondhatnánk – ez végtelen csodálkozással tölthet el bennünket.

Bizonyos módon Pál is a Föld elementáris szférájából merített, de ennek speciális területéről. Pál természetesen teológus, racionalista, absztrakt módon egészen jól érthető, ha nem veszik tekintetbe azt, amit most mondok, és amit a külső tudomány nem tud értelmezni. Ha Pált csak a szokások racionalista szempontból kívánjuk megérteni, egészen jól értelmezhető. Ha azonban fel akarjuk fogni azt, ami spirituálisan élt benne, szavaiban és szavai mögött, és azt is, hogy szavaiban miért érződik valami hasonlóság a Szibillák próféciáival, de őnála a földfejlődés jó eleméből eredően, akkor arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen messzire terjed Pál világa, mi határolja be Pál világát?

A különös felelet az, hogy abban a világban lett naggyá, amely éppen az olajfa-kultúra területéig terjed. Tudom, hogy ez különös kijelentés, de látjuk majd, hogy bizonyos módon mégis csak megoldódik, ha holnap foglalkozunk kissé Pál alakjával. A Föld földrajzilag is merő rejtély. Az olyan földterület, ahol az olajfa terem, másmilyen, mint ahol a tölgy vagy a kőris terem. Az ember fizikai lénye fizikai megtestesülése során kapcsolatban van az elementáris lényekkel. Másképpen susog, zúg, hullámzik, zsong az olajfa világa, mint a tölgy, kőris vagy tiszafa világa. Ha meg akarjuk érteni a Föld lényének összefüggését az emberi lénnyel, akkor nem felesleges, hogy ilyen sajátságos jelenségekre is felfigyeljünk, mint hogy Pál szavai éppen olyan messzire terjednek a Földön, mint az olajfa. Pál világa az olajfa világa.