"A rózsakeresztes felfogás szerint csak az a tudás számít, mely által hatásosan tudunk beavatkozni az életbe."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Krisztus és a szellemi világ - a Szent Grál keresése (4)

4. --

[A háromszoros Krisztus-történés utóhatásai az Atlantisz-utáni korban. Zarathusztra: a kronológia világszemlélete. Ahura Mazda, Arimán, Zeruane akarata. amsaszpandok, izárdok. Egyiptomi és káldeai misztériumok: asztrológia. Görög misztériumok: meteorológia. Óhéber bölcsesség: geológia. A próféták. Az Attis- és Adonisz-kultusz mint a Golgotai Misztérium előhírnöke. Keresztelő János Illés reinkarnációja. Apollón és a babér, Pál és az olajfa.]

Lipcse, 1913. december 31.

Tegnap azt beszéltük meg, hogy hogyan történt annak az előkészítése, amit a Golgotai Misztérium hajtott végre az emberiség fejlődéséért. Beszéltünk arról, hogy Krisztus három ízben hatotta át a magasabb hierarchiák egyik lényét és a csodálatos görög Apollón jelenségében találtuk meg annak az utóhangját, ami Atlantisz végén játszódott le a Golgotai Misztérium távoli múltbeli előhírnökeként.

Most azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen hatása volt annak, ami így az emberiség fejlődésébe bekerült. Ehhez először azoknak a világszemléleteknek az alapvonásait kell kissé jellemeznünk, amelyek az Atlantisz utáni korban a háromszoros Krisztus-esemény utóhangjaként, utóhatásaként jelentek meg. Tegnapi fejtegetésünk szerint ez az esemény az atlantiszi kor végével zárult le.

Próbáljunk meg elmélyedni az Atlantisz utáni korban létrejött világnézetek alapvető jellegében. Hiszen ezeket annak az utóhatása hozta létre, ami éppen a tegnap elmondottak révén alakult ki az emberi lélekben. Ezek az Atlantisz utáni világnézetek mintegy a háromszoros Krisztus-eseményt tükrözik vissza az emberi lélekben. Az Atlantisz utáni első korszakról ilyen szempontból csak néhány szót kell szólnunk. Más szempontból már többször jellemeztük, itt csak annyit mondunk, hogy a spiritualitás nézőpontjából ez volt az eddig legmagasabb fokon álló Atlantisz utáni kultúrkorszak, de a szent risik és követőik lelkébe felvett tartalmat még kevéssé hatották át a tegnap megbeszélt misztériumok.

A Zarathustra impulzusára létrejött világszemlélet az első olyan Atlantisz utáni világnézet, amely a háromszoros Krisztus-esemény közvetlen hatását mutatja. Itt meg kell említenem azt, hogy most olyan kifejezéseket kell használnom, amelyek mai alkalmazásuk folytán elvontnak, száraznak, sőt szőrszálhasogatónak tűnnek, de bárhogyan is keresgélünk a nyelvben, egyelőre nem állnak rendelkezésre más kifejezések. Így a lelkükre szeretnék apellálni, hogy a használt kifejezéseket sokkal szellemibben értsék, mint a mai száraz tudomány.

Zarathustra világszemléletét itteni nézőpontunkból a „kronológia” világnézetének nevezném Ez a világnézet Ahura Mazda és Arimán lényén keresztül az idő – Zeruane Akerane – működésére tekint. De nem az elvont időről van szó, ahogyan mai korunk felfogja, hanem élő, személyiség feletti lényről. A Zarathustra szemléletének megfelelő lény, akit mi az idő fogalmával fejezünk ki, időt szabályozó lényeket bocsát ki magából, elsősorban azokat a szellemi lényeket, akiket a kozmikus térben az állatövi csillagképekkel jelképeznek, az amsaszpandokat. Ők hatan – vagy ellenpólusaikat is tekintetbe véve tizenketten –, az utánuk következő izedeket, vagy izárdokat irányítják, akik 28-31-en vannak. Ők alsóbbrendű szellemek, a magasztos időszellemek szolgálói és a hónap napjait szabályozzák. Zarathustra tudata betekintett abba a csodálatos harmóniába, amely erők útján hat a világban és a 28 és 31 12-höz való viszonyának összes számkombinációiban fejeződik ki. Mindabba beletekintett, ami azáltal árad és hullámzik a világba, mert a nagy kozmikus zenekarban a hangszerek ezekben a számviszonyokban csendülnek össze. Zarathustra világnézete szerint ez a világmindenség rendező, harmonizáló eleme. Csak utalni szeretnék ezekre az összefüggésekre. Mivel ami teremt, az egyben fel is emészt, és ami felveszi a kozmikus szemléleteket, mintegy szellemileg meg is emészti, és más szintre viszi át, ezért – mivel Zarathustra szemlélete elevennek, személyiség felettinek látja az időt -, így szellemi értelemben használva a kifejezést, kronológiának nevezhetjük ezt a világnézetet és egyben Kronosz istenre, az idő szabályozójára gondolunk.

Ezután az Atlantisz utáni harmadik korszakhoz érünk, ezt már tegnap úgy jellemeztük, hogy itt a lelkeket a csillagokból ragyogó erőlények ihlették tudásra, a kozmikus titkot már nemcsak az időlény érzékfelettiségben működő kapcsolataiban látták, hanem már beleszálltak az érzéki létbe és a kozmikus történés harmonizáló, melodizáló elemét az érzéki létben a csillagok járásában és a kozmikus térbe írott betűikben látták. Ezt a világnézetet asztrológiának nevezném. A kronológiát az asztrológia követte. Mindazt, amit a zarathusztrizmus igazi, valódi kronológiája, valamint az egyiptomi és káldeai misztériumok igazi, valódi asztrológiája tárt fel, azok a titkok ihlették, amelyek az atlantiszi nagy katasztrófa előtti háromszoros Krisztus-esemény néven működtek a világban.

És mi következett a görögöknél vagy a görög-latin korban? Amit most mondok, az nem csak a görögökre és rómaiakra érvényes, hanem Európa többi tartományira is. Tegnap ezt csak egyetlen példán igyekeztem megvilágítani. Azonban úgyszólván az egész nyugati világra érvényes. Még egyszer visszapillanthatunk arra, hogy a görögök hogyan tisztelték Apollónt, a nátháni Jézus-gyermek olyan vetületét, amilyen még az atlantiszi kor végén volt. Azt mondtuk: Apollón északról a hyperboreusok országából jött a delphoi orákulumba. Nyáron a Pythia révén mondta meg a legfontosabbat, amit a görögök hallani akartak, ősszel visszatért a hyperboreusok országába. Apollón útját a Nap járásával hoztuk kapcsolatba, mivel azonban Apollónban a szellemi Nap szólal meg, ezért északra veszi útját, amikor a fizikai Nap dél felé tart.

A mítoszok végtelenül bölcsnek bizonyulnak, ha az igazi okkultizmus fényében szemléljük őket. De a görögök számára Apollónt mégsem a csillagokra való feltekintés jelképezte: a görögök Apollónt tisztelve valójában nem a Napra tekintettek, külső csillagának jelképére. Apollón nem olyan értelemben napisten, hogy a külső Nap jelképezte – ez a görögök számára Héliosz volt - ő szabályozta a Nap égi járását.

Hiszen a Nap még fizikai tekintetben sem úgy hat földi létünkre, hogy csak az embert közvetlenül érő napsugarak jutnak érvényre. A Nap először a levegőben, vízben és vízgőzben hat, azokban a gőzökben is, amelyekről elmondtuk, hogy a kasztíliai forrás mélyéből szálltak fel és sárkányszerűen kerülgették a szomszéd hegységet. A görög Szent György megölte, azután ezt a sárkányt. A Nap minden elemben hat és miután áthatotta, átitatta a földi elemeket, ezek révén hat az emberre, mintegy az elemi lényeknek nevezett szolgái útján. Az elemekben élve hat a Napszellem és ezt a hatást látták a görögök Apollónban.

Apollón a Napistenük volt, más mint Héliosz, aki a Nap szekerét hajtotta az égen és a napszakokat szabályozta – Apollónhoz feltekintve a görögök az atmoszféra Nap-hatásait látták. Ezt a Nap-hatást nevezték szellemi nevén Apollónnak. Ez a nyugati világ számos isteni és szellemi lényénél így volt. Többek között elég, ha a viharban tovaszáguldó Wotanra és vad seregére gondolunk.

Az Atlantisz utáni negyedik korszak a háromszoros Krisztus-esemény hatása alatt áll, mintegy annak utócsengése. Mi vált benne világszemléletté? Ismét száraz, szigorú kifejezést kell használnom. Az asztrológiát a meteorológia követte. Kronológia – asztrológia – meteorológia! De a „lógiát” a Logosszal kell kapcsolatba hoznunk. S míg mindez rázúdul a nyugati világra, az egész Atlantisz utáni kultúrába beáramlik még valami és ez egészen másként utóhangja a háromszoros Krisztus-eseménynek. Ez az Atlantisz-utáni negyedik kor meteorológiájával párhuzamosan haladó negyedik dolog a geológia volt – ismét száraz, szigorú kifejezés, de kérem, kapcsolják a „lógiát” ismét a Logoszhoz. Hol jelentkezik a geológia?

Az óhéber kultúra fejlődésének titkait valójában sohasem értik meg, ha nem tekintik olyan értelemben geológiának, ahogyan most fogjuk szemlélni. Hogyan jelenik meg az elohák összessége és Jehova? Úgy, hogy azt alakítja emberré, amit magából a Földből vesz. Új földi burokkal veszi körül azt, ami a régi korokból, a Szaturnuszról, a Napról és a Holdról származik. Jehova éppen az az isten, aki földből formálja az embert, vagyis a Föld erőiből, elemeiből. Az óhéber bölcsességnek, mint Jehova hívőjének ezért kellett geológiává válnia. A Föld erőiből formált emberről a geológia tanít. Az első ember neve máris az ó héber tanítás geológiai jellegét állítja elénk: Ádám – a földből való.

Vegyük észre ezt a lényeges dolgot: a mintegy meteorológiai világszemléletű népek lelki felfogása másként beszél az emberi forma kialakításáról. A görög világszemléletben Prometheust látjuk, amint ott ül, és embert formál. Pallasz Athéné hozzálép és a szellemi magasságokból való szellemi szikrát összeköti az emberrel. Prometheus a lelket pillangó szimbólumává formálja. Jehova földből alakítja ki az embert és miután fejlődése során a Föld urává lett, saját szubsztanciájából lehel eleven lelket az emberbe. Jehova a lehelete révén köti össze magát azzal, amit földből formált. És élni akar fiában, eleven leheletében, Ádámban és utódaiban, a Föld fiaiban. Jehova feladatának tekintette, hogy e lények burkát földből alkossa meg.

Tovább haladva próbáljuk mindazt lelkünk elé idézni, amit az óhéber korban a Biblia hagyott ránk. Tudjuk – hangsúlyoztuk –, hogy a föld bizonyos erőket fejleszt. Goethe, Giordano Bruno és mások ezeket az erőket az ember be- és kilégzéséhez hasonlították. A Föld bizonyos erőket, ki- és belégző erőket fejleszt, ezek okozzák az apályt és a dagályt, a víz emelkedését és süllyedését, a Föld e belső erői idézik elő a Hold Föld körüli mozgását is. A víz mozgásában a Föld erőinek a hatása mutatkozik meg. Ádámnak, a földi embernek megteremtése után a Biblia feljegyzi az özönvíz fontos eseményét, a víz erőit.

Mózes korában is mindenütt földerők működéséről van szó, ha jól megnézzük. Mózes botjával a sziklához lép és vizet fakaszt a földből. Mózes felmegy a helyre. A hegytetővel kapcsolatban földerők működéséről van szó, a hegyen földerők működése zajlik, mert ez a hegy csak vulkanikusan képzelhető el vagy legalábbis ahhoz hasonlóan. Nem az a Sínai-hegy, aminek általában tekintik. Földműködés. Mózes tűzoszlopban áll, ez hasonló az Itália kénes dombjain elégetett papírszelet nyomán fakadó füsthöz. A helyből tüzes füst száll, a földerő ilyen működésében a zsidók mindig jelképet láttak. Viharfelhő vagy tűzoszlop haladt előttük: földműködés! Belemerülhetnénk a részletekbe, mindenütt azt találnánk, hogy amikor Mózes Jehova kinyilatkoztatásáról beszél, a Föld szelleméről van szó. Mózes küldetése a geológia.

A héber és a görög világszemlélet mélységes eltérése csak úgy érthető meg, ha tudjuk, hogy a görög világszemlélet meteorológia, a héber pedig geológia. A görögök a környezetükben lejátszódó jelenségeket azokkal az erőkkel hozták kapcsolatba, amelyek a kozmoszból áradnak a földi elemekbe, a Föld környezetébe, a levegőbe, az egész földközelbe. A héber világszemlélet úgy érzi, hogy környező világa azokhoz az erőkhöz kötődik, amelyek a Földből bontakoznak ki, a Földhöz kapcsolódnak. Még a héber nép szenvedései is a sivatag jellegéből fakadnak, a földhöz és működéséhez kötődnek. A geológia uralkodik a héber nép sorsán. Geológia, a föld termékenysége csábítja őket a hírszerzők útján az ígéret földjére.

Pál jól tudja, hogy a földszellemmel való összefüggés tudata a Földön még meg nem jelenő korábbi Krisztus-események utóhatása. Hiszen ő figyelmeztet arra, hogy a zsidókat Krisztus vezette és ő tette lehetővé, hogy a sziklából víz fakadjon a pusztában. Ha a Biblián kívül a héber nép jelentős mondavilágát néznénk meg, azt találnánk, hogy az itt említett geológia ezt is áthatja. Elmondja, hogy amikor Jehova az embert földből formálta, elküldte szolgálattevő angyalait, hogy a Föld minden részéről hordják össze a Föld különböző színeit, különböző színű földeket, hogy mindazt beledolgozza Ádám burkába, ami a Földhöz tartozik. Ma azt mondanánk: Jehova gondot viselt rá, hogy az embert úgy állítsa a Földre, hogy igazi lényében a földi teremtés legfőbb virága, koronája legyen. Azt mondhatjuk: a káldeaiaknak, egyiptomiaknak, perzsáknak, görögöknek, rómaiaknak, Közép- és Észak Európa népeinek az volt a legfontosabb az emberen, ami a szellemi világból eredt. A zsidóknak az a legfontosabb, ami a Földdel és erőivel függ össze. Jehova a Földet szellemileg átható istennek érzi magát.

Az Atlantisz-utáni negyedik korszak legfontosabb eseményének tehát azt tekinthetjük, hogy a geológia a meteorológia mellé áll. Ez csodálatosan fejeződik ki szellemi viszonylatban, az óhéber próféták működésében. Mire is törekedtek ezek a próféták? Próbáljunk mintegy betekinteni Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel, Joel, Jónás és Zakariás prófétalelkének mélyére! Mire törekedtek? Ha valóban elfogulatlanul nézzük meg e prófétalelkeket, azt találjuk, hogy alapjában véve egy bizonyos emberi lelki erőt, akarnak a lelki életben előtérbe helyezni, egy másikat pedig elnyomni, mintegy a lelki élet mélyébe visszaszorítani. Már felhívtam a figyelmüket, hogy Michelangelo említett művein a prófétákat mindig úgy ábrázolta, hogy mélységes elmélkedésbe merülnek, bensőséges lelki nyugalom ömlik el rajtuk. Látszik, hogy aminek lelküket átadják, az legmélyebb alapjaiban az örökkévalósághoz tartozik.

Michelangelonál ellentéteik a Szibillák, akikben a Föld elemei hatnak. Egyikük haját szél lebegteti, még kék köpenyét is szél duzzasztja, a szél hatására nyilatkoztatja ki jövendöléseit. A másikat belső hevület ragadja meg, sajátságos bizonyító kézmozdulatában a tüzet, a föld elemét látjuk. Így még egyszer végignézhetnénk a Szibillákat. Azokkal a lelkierőkkel élnek, amelyek közvetlenül az elementáris földi környezetből áradnak a lélekbe. A régi zsidóság prófétái vissza akarták szorítani ezeket a szibilla-erőket, amelyek a földi elemek szellemét viszik bele a lélekbe, és azt fejezik ki. Ha valóban elfogulatlanul olvassák a próféták teljes történetét, látni fogják, hogy a próféta arra törekszik, hogy elnyomja magában a szibilla-jelleget, ne engedje érvényre jutni – ez az iskolázása.

Apollón úgy változtatja meg a Pythia szibilla-jellegét, hogy ő maga merül bele és a Szibillán keresztül beszél. A próféták azt az ént akarták előtérbe helyezni, amely a Földhöz tartozik, a Földdel kapcsolatos és a geológiai elem szellemi vonatkozása. A zsidó prófétatermészet ki akarta fejleszteni az örökkévaló higgadt nyugalmának megnyilatkozását az énben, amikor elhallgat a szibilla-jelleg, megszűnik minden belső vihar és ezek háttérbeszorulásával csak nyugalom uralkodik, és betekint az örökkévalóság mélyébe. Kinyilatkoztatásaikat olyan lelki hangulatból akarták kialakítani, amely a lélekben leginkább a geológia megfelelőjét kutatja. Így e próféták megragadó szavai mintegy a geológiai elemből áradnak ki, és ami még másként következett is be, mint ahogyan ők jövendölték, az is e próféták geológiai elemét mutatja. Olyan szorosan kötődnek a geológiához, hogy olyan eljövendő birodalmat hirdetnek a mostani helyén, amely külső vonásaiban földhöz kötött, - földi mennyország.

A kereszténység első időszakába még beáramlik a próféták e geológiai eleme, amikor a Messiás visszatértét várják, aki majd a felhőkből száll alá, és földi birodalmat alapít a Földön. A zsidó kultúra fényét csak úgy érthetjük meg, ha így mint geológiát értjük. A próféták arra törekedtek, és tanítványaikat is arra tanították, hogy elnyomják a szibillaságot, mindazt, ami a lélek tudatalatti mélységeihez vezet, és azt fejlesszék, ami az énben él. A további népek más kapcsolatban vannak isteneikkel, mint a zsidók az ő Jehovájukkal. A többi népek kapcsolata adott volt, mint annak a kapcsolatnak az utóhangja, amely a Szaturnusz-, Nap- és Hold-korszakban alakult ki az ember és a magasabb hierarchiák szellemei között.

A zsidó népnek különösen azt kellett kialakítania, ami a Föld-korszakban fejleszthető ki. Hogyan fejeződik ki az a kapcsolat Istennel, amit maga az én épít ki? De nem sugallatban, hogy az isteni erők moralitással hatják át a lelket, hanem a törvényben. A törvénynek a tízparancsolatban megjelenő formája első ízben a zsidó népnél jelenik meg, bár a tudomány különös dolgokat hord össze a parancsolatok korábbi eredetéről – Hammurabi és így tovább – nem tudok most az újabb tudomány képtelenségeire kitérni. A zsidó népnél jelenik meg először olyan törvény, ahol az én szemtől-szemben áll Istenével és Istentől kap irányítást, előírást úgy, hogy az énnek belső akarata szerint kell követnie. A zsidó népnél történt először az is, hogy Isten szövetséget kötött a néppel. A többi isten olyan erők révén működik, amelyek mindig a lélek tudatalattiságával kapcsolatosak. Hasonlítsuk össze azzal, ahogyan Apollón hat a Pythián keresztül, ahogyan a Pythiához zarándokló léleknek fel kellett készülnie, hogy az isten szólhasson hozzá. Apollón Pythia tudatalattiságba merülő lelki életén keresztül beszélt. Ezzel szemben Jehova törvényei útján szólal meg, népével szövetséget, szerződést köt, közvetlenül a lélek énjéhez beszél. A próféták mindjárt dörögnek, ha a pogány népek hatása éri a zsidó népet, ahogy ez többször is megtörtént a zsidó néppel. Tudatalatti erőknek nem szabad a zsidóságba kerülni, mindennek az Istennel kötött szövetségen, a törvény elvén kellett nyugodnia. Ezért aggódnak annyira a próféták. - Most próbáljunk egy kissé visszapillantani arra, amit az elmondottakkal igyekeztünk illusztrálni és szőjük át azzal, ami az okkult megismerésből adódik.

Tegnap a háromszoros Krisztus-eseményt ismertük meg, amely Lemuria és Atlantisz idejére esett. Láttuk, hogy Krisztus háromszor hatotta át azt a lényt, aki később a nátháni Jézus-gyermekként jelent meg. Azonban úgy hatotta át, hogy ez a lény nem testesült meg földi testben, hanem a szellemi világokban maradt. Ha az itt történtekre tekintünk, azt kell mondanunk: ami Atlantiszban játszódott le, az később keletre áramlott. Például Illés, a próféták egyike. Hogyan is próféta Illés? Szolgálja Jehovát, úgy, hogy lelkében benne él a hármas Krisztus-esemény utórezgése. Lelkében él a felismerés: Jehova prófétájaként mindenekelőtt úgy kell Jehovát hirdetnem, hogy Jehovában Krisztus él, akinek később a Golgotai Misztériumot kell végrehajtania, és hogy benne él annak a hatása, ami a harmadik Krisztus-eseménynél áradt ki a Kozmoszba az atlantiszi kor végén. Illés a Krisztussal áthatott Jehovát hirdette. Krisztus már benne élt Jehovában, de csak, mint visszfényében. Jehova úgy tükrözi vissza azt a lényt, aki később Jézusban élt, ahogyan a Hold a Nap fényét. Krisztus lénye Jehováról verődött vissza. Illés a háromszoros Krisztus-esemény utóhatásának szellemében működött követként, mintegy a nátháni Jézus-lény előtt járt, aki szellemileg nyugatról keletre szállt, áthatotta a kultúrákat, hogy azután megszülessen, mint az egyik Jézus-gyermek. A meteorológiából mintegy túláradóan kapták a népek ennek hírüladását, különösen, ha még a geológia is közrejátszott.

Különös dolog, hogy a kereszténység kibontakozásában később oly fontossá váló helyen játszódott le az egyik előre megjövendölt esemény. Elő-Ázsia és Európa különböző helyein olyan ünnepeket ülnek, amelyek mintegy a Krisztus-esemény és a Golgotai Misztérium előhírnökei. Az Adonisz- és Attisz-kultuszt joggal tartották a golgotai esemény prófétikus előhírnökének. De ha jól megnézzük ezeket az ünnepeket, mindig azt látjuk, hogy az eljövendőt valójában még meteorológiailag jelenítik meg. A megölt és ismét feltámadott Adonisz istent nem testi alakban képzelték el, ez az istenük még kép volt. Annak az angyalszerű lénynek a képe, akit Atlantisz végén Krisztus hatott át a szellemi magasságokban és azután a nátháni Jézus-gyermek lett. Az Adonisz-Attisz-kultuszban a nátháni Jézus-gyermek sorsát ünnepelték. Mondjuk ki: az világtörténelmi karma volt. Talán még többet keresnek e kifejezés mögött. Világtörténelmi karma volt, hogy Betlehemben, ahová a Biblia némi joggal helyezi a Jézus-gyermek születését, előzőleg Adonisz-kultusz volt. Betlehem egyike volt azoknak a helyeknek, ahol Adonisz kultuszát végezték. Sokszor megünnepelték itt a meghaló és feltámadó Adoniszt és előkészítették az aurát, felelevenítve az emlékezést arra, hogy volt valaha a szellemi magasságokban egy akkor még az angyali hierarchiához tartozó lény, aki később a nátháni Jézus-gyermekként jön el a Földre. Ezt a lényt Atlantisz végén Krisztus hatotta át. Adonisz ünnepén a gondolkodás, érzés és akarat akkor történt harmonizálását ünnepelték. A nátháni Jézus-gyermek születésének helye az a hely Betlehemben, ahol Adonisz ünnepeit ülték meg.

Sajátságosan összeillenek a szavak, kedves barátaim. Felkerestük a háromszoros Krisztus-eseményt a Golgotai Misztériumot megelőző három érzékfeletti Krisztus-eseményt, látjuk, hogy Krisztus nyugatról keletre húzódik, oda, ahol a Golgotai Misztériumnak meg kellett történnie. Látjuk, hogy már Illésben előreküldi követét és tudjuk, hogy e követ következő inkarnációjában Keresztelő Jánosként jelenik meg. Kifejezetten megmondják róla e csodálatosan összeillő szavak, hogy előreküldte angyalát, hogy hírt adjon róla. Ez Jánosról és Illésről is elmondható. Illésről még inkább, ezt megértik, ha emlékeznek Illésre vonatkozó szavaimra: elmondottam, hogy Illés szellemi magasságokban maradt és csak egy reprezentánsa révén működött, ő maga pedig sohasem járt a Földön. Ezzel kapcsolatban Illésre még jobban illik az a kifejezés, mint Jánosra, hogy „előreküldte angyalát”. Az ilyen követek mindig a nyugatról kelet felé húzódó Krisztus követei voltak.

Most pedig a zsidó nép geológiáját annak a szellemi lénynek kellett áthatnia, akinek a Földdel kapcsolatos tevékenységét tegnap vettük szemügyre. A geológiát mintegy át kellett hatni Krisztus szellemével. A Föld szellemét új módon, mintegy a Földtől eloldva kell átélni. Ehhez olyan erő működése kellett, amely a Föld szellemét eloldotta a Föld-erőktől. Ez úgy történt, hogy a Krisztus-erők áthatották a földaurát, ezáltal maga a Föld változott meg. A Jehova által kibontakoztatott erőkbe beköltözött Krisztus és megváltoztatta őket.

Ha mindezt áttekintjük, megértjük, hogy Apollón jelképe miért lett a babér. Némileg szellemtudományosan szemlélve a növénytant, a babér a meteorológiai viszonyokkal intenzíven összefüggő növény. A babért teljességgel a meteorológia alakítja ki és építi fel. Van olyan növény, amely sokkal szorosabban kötődik a földhöz, mintegy a geológiai viszonyok kifejeződése. Az olajfát áthatja a növényre jellemző olaj, lelkünk elementáris erőire hat, ha átéljük, hogy az olajfa olyan növény, amelyre másik ágat oltanak, amely itt hajt a legjobban és megérezzük, hogy az olajfát a föld olaja hatja át. Érezzük, hogy az olajban a földiség átható ereje lüktet.

Most emlékezzünk arra, amit a második előadásban pendítettem meg, gondoljunk Pálra, akinek az volt a feladata, hogy hidat verjen az ókori héberség és a kereszténység között, a geológia és a kereszténység közt. Pál tevékenysége – mint mondtuk – az olajfa szférájában bontakozik ki. Amikor Apollón a hegy gyomrából felszálló gőzökkel ihleti Pythiát és bölcsességben adja hírül az emberi sorsot, ott is érezhető, hogy az olajfán keresztül elementáris erők áradnak a környezetbe és Pál elementáris lelki ereje ezekbe élte bele magát. Ez érződik szavaiban. Mintegy belemerül a geológiába, hogy a fa auráját elementárisan átélje, és inspirációt kapjon tőle, mivel működésének köre az olajfa geológiai területe.

Ma túlságosan absztrakt módon olvassák ezeket a dolgokat, azt képzelik, hogy a régi szerzők ugyanolyan absztrakt módon, csak az agyhoz kötötten szóltak, mint az újabbak. Nem gondolnak arra, hogy nemcsak az ész és az értelem, de minden lelki erő eleve összefügghet azzal, ami valamilyen terület jellegét megadja. Pál működési területének az olajfa adta meg a jellegét. Mintha magához akarta volna emelni a zsidó geológiát, az olajfa ihlette arra, hogy fontos közléseket adjon a Krisztussal áthatott és a Krisztustól távol álló emberek viszonyáról. Sajátságos szavait ne absztrakt módon értelmezzük, ezek elementáris erejéből akarja megfogalmazni azt, amivel a pogány keresztényeket kapcsolatba akarja hozni a zsidókkal. (Róm. 11, 13-24.)

„Nektek pogányoknak azonban azt mondom: amennyiben a pogányoknak vagyok apostola, dicsőségessé teszem szolgálatomat, hátha versengésre serkentem az én test szerint való atyámfiait és némelyeket közülük megmentek! Mert ha elvettetésük a világnak engesztelés, a visszavételük mi más, ha nem élet a halálból? Ha pedig a zsenge szent, úgy szent a tészta is, és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha az ágak egyike-másika letöretett is, te pedig vadolajfa létedre beojtattál közéjük és az olajfa gyökerének és dús nedvének részesévé lettél, ne kérkedjél az ágakkal szemben. Ha mégis kérkedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod erre, hogy azért törettek le az ágak, hogy én beojtassam. Helyes, azok hitetlenségük miatt törettek le, te pedig hitednél fogva állsz. Ne fuvalkodj fel, hanem félj, mert ha az Isten a természetes ágakat nem kímélte, téged sem fog kímélni. Lásd meg tehát az Isten jóvoltát és szigorúságát: szigorúságát az elesettek iránt, jóvoltát pedig te irántad, ha ugyan megmaradsz jóvoltában, mert különben te is levágatol. De meg amazok is, ha nem maradnak hitetlenek, újra beojtatnak. Mer az Isten újból beojthatja őket. Mert ha te természetes vadolajfából kivágattál és természet ellenére a szelíd olajfába ojtattál be, mennyivel inkább ojtatnak majd be a tulajdon olajfájukba azok, akik a természet rendjének megfelelnek!”

Így szólt és holnap tovább részletezzük, hogy mondanivalóját hogyan merítette a zsidó geológiából, hogy formálta az olajfa földi elementáris erejét mondanivalójának grandiózus képévé.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként