A tegnap elmondottak lényege annak elismerése volt, hogy az emberi természetben morális impulzusok vannak. Megpróbáltuk a felsorolt tények alapján azt az állítást igazolni, hogy az emberi lélek mélyén ott vannak a morál és a jóság alapjai, az ember tulajdonképpen csak a fejlődés folyamán, inkarnációról-inkarnációra való haladása során tévelyedett el eredeti, mondhatnánk ösztönszerű jó adottságaitól, és csak ezáltal került az emberiségbe mindaz, ami rossz, helytelen, immorális.

De ha ez így van, igazán csodálkoznunk kell azon, hogy a rossz egyáltalán lehetséges, hogy létre tud jönni. Akkor feleletre vár az a kérdés, hogy hogyan vált a fejlődés folyamán lehetségessé a rossz?

Alapos választ csak akkor kapunk erre, ha visszatekintünk arra az elemi morális oktatásra, ami már a régi időkben megadatott az embereknek. A misztériumi iskolák tanítványainak, akik legmagasabb eszménykép gyanánt arra törekedtek, hogy lassanként eljussanak a teljes szellemi valóság megismeréséhez, mindenütt, ahol a misztérium szellemében helyesen dolgoztak, morális alapokból kiindulva kellett dolgozniuk. Úgyhogy az ember morális természetének sajátosságait éppen a misztériumi tanítványoknak mutatták meg különösképpen.

Ha röviden vázolni akarjuk, hogy ez hogy történt, a következőket mondhatjuk. Megmutatták a misztériumi tanítványoknak, hogy az emberi természet két irányban tud rosszat tenni, pusztítóan hatni, és az ember csak azáltal tudja szabad akaratát kifejleszteni, hogy módjában áll két irányban rosszat tenni. Megmutatták továbbá, hogy életünk csak akkor folyhat helyes mederben, ha az eltévelyedés két irányát úgy tekintjük, mint a mérleg két serpenyőjét, melyek közül hol az egyik, hol a másik emelkedik fel és süllyed le. Igazi egyensúly csak akkor van, ha a mérleg karja vízszintesen áll.

Megmutatták a misztériumi tanítványoknak, hogy az ember nem akkor viselkedik helyesen, ha azt mondja: ez helyes, ez nem helyes. A helyes viselkedést csak úgy tanulhatja meg az ember, ha életének minden pillanatában abba a helyzetbe kerül, hogy hat rá a vonzás az egyik oldalról is és a másik oldalról is. A kettő között pedig az egyensúlyt, a középutat neki magának kell megteremtenie.

Vegyük azokat az erényeket, amelyekről beszéltünk, a bátorságot és a lelkierőt. Az egyik irány, amerre az ember kibillenhet, a vakmerőség, vagyis ha az ember túlságosan megfeszíti a rendelkezésére álló erőket és féktelenül használja fel őket a világban. Ez az egyik irány, a vakmerőség. A másik irány, a mérleg másik serpenyője, a gyávaság. Az ember mindkét oldalra kibillenhet. A misztériumi iskolák tanítványainak megmutatták, hogy az ember elveszti önmagát, kivetkőzik valódi mivoltából és az élet kerekei szétmorzsolják, ha vakmerővé válik. Az élet eltapossa, ha a vakmerőség irányában billen ki. Ha viszont a gyávaság irányában tévelyedik el, akkor megkeményedik és kiszakítja magát a dolgok és lények összefüggéséből. Egy önmagában lezárt lénnyé válik, aki kiesik a nagy összefüggésből, mert tetteit nem tudja az egésszel összhangba hozni. Ezt mutatták meg a misztériumi tanítványoknak mindazzal kapcsolatban, amit az ember csak tehet. Elfajulhat úgy a dolog, hogy az objektív világ eltiporja, darabokra tépi, mert elveszti önmagát, és elfajulhat a másik irányban - nemcsak a bátorság esetében, hanem minden tetténél - úgy, hogy önmagába fordul és megkeményedik. Ezért a misztériumok morálkódexe felett mindenütt ezek a jelentőségteljes szavak álltak: meg kell találnod a középutat úgy, hogy tetteid által ne veszítsd el magad a világban és a világ se veszítsen el téged.

Ez az a két dolog, amelybe az ember beletévedhet: vagy elveszíti magát a világban, a világ megragadja és szétmorzsolja, mint a vakmerőség esetében, vagy pedig a világ vész el számára, mert megkeményedik egoizmusában, mint a gyávaság esetében. A misztériumi tanítványoknak ezt tanították, hogy egyáltalán nem lehetséges olyan jó, amire egyszer és mindenkor, mint állandó jóra nyugodtan törekedhetünk. A jó csak azáltal jöhet létre, hogy az ember, mint az inga, két irányban is kilenghet, de a belső erejével megteremti az egyensúly lehetőségét, és megtalálja a középutat.

Ezzel mindent elmondtam, ami lehetővé teszi önök számára, hogy megértsék az akarat szabadságát, az értelem és bölcsesség jelentőségét az emberi tevékenységben. Ha az ember olyan volna, hogy betartaná az örökérvényű morális princípiumokat, akkor csak el kellene sajátítania ezeket a morális princípiumokat és úgyszólván szigorúan kötött menetlevéllel mehetne át az életen. De az élet nem ilyen. Az élet szabadsága éppen abban áll, hogy az embernek megvan a lehetősége arra, hogy két irányban is eltévelyedjen. Ez persze megteremti a rossznak, a gonosznak a lehetőségét is. Mert mi a gonoszság? Az, ami akkor jön létre, ha az ember önmagát veszti el a világban, vagy ha a világ veszíti el az embert. Ha mind a kettőt elkerüljük, akkor jön létre az, amit jónak nevezhetünk. A fejlődés folyamán azáltal vált lehetővé a rossz, hogy az emberek, mialatt inkarnációról-inkarnációra haladtak, hol az egyik irányba, hol a másik irányba tévelyedtek el, s miután nem találták meg mindig az egyensúlyt, kénytelenek voltak egy későbbi időpontban a karmikus kiegyenlítésről gondoskodni. Amit az ember nem érhet el egy életben, mert nem mindig találja el a középutat, azt eléri a fejlődés folyamán, mert az ember egyszer eltévelyedik az egyik irányban, de azután a következő életében esetleg kénytelen a másik irányban kilengeni és így megteremteni a kiegyenlítést.

Amit most elmondtam, a régi misztériumok aranyszabálya volt. Mint oly sok esetben, itt is megtaláljuk még az ókori filozófusoknál ennek a misztériumi alapelvnek az utócsengését, éspedig Arisztotelésznél. Ott, ahol az erényről beszél, olyan meghatározást használ, amit csak akkor érthetünk meg, ha tudjuk, hogy amit mond, az régi misztériumi alapelv volt, ami hagyományként került hozzá és amit beépített filozófiájába.

Innen származik tehát Arisztotelész érdekes definíciója az erényről, ami így hangzik: az erény ésszerű belátásokra támaszkodó emberi képesség, amely az emberre vonatkoztatva betartja a középutat a túl sok és a túl kevés között.

Ezzel Arisztotelész olyan definícióját adta az erénynek, amit később egyetlen filozófia sem ért el. Éppen mert a misztériumi tradíciókat vette át, azért tudta ilyen helyesen eltalálni. Ez tehát az a híres középút, amit be kell tartanunk, ha igazán erényesek akarunk lenni, ha azt akarjuk, hogy a világot morális erő hassa át.

Most már megválaszolhatjuk azt a kérdést is, hogy miért van szükség egyáltalán morálra? Mi történik, ha nincsen morál, ha azt teszik, ami rossz, ha a túl sok vagy a túl kevés érvényesül, ha az ember elveszti magát a világban, mert az szétmorzsolja, vagy ha a világ veszíti el az embert? Minden ilyen esetben szétrombolódik valami. Mindaz, ami rossz, mindaz, ami immorális, az rombolás. Nem más, mint egy rombolási folyamat és abban a pillanatban, mikor az ember belátja, hogy ha rosszat tesz, akkor szükségszerűen szétrombol valamit, elvesz valamit a világtól, elemi erővel hatnak rá a „jó” szempontjai. Az antropozófus világnézetnek, ami tulajdonképpen csak most kezd elterjedni a világban, éppen az a speciális feladata, hogy rávilágítson arra, hogy bármi rosszat teszünk, egy rombolási folyamatot indítunk el, ami elvesz valamit olyat a világtól, amire egyébként számítottak.

Ha mármost antropozófus világszemléletünk alapján ehhez az elvhez tartjuk magunkat, akkor az, amit az emberi természetről tudunk, a jó és rossz egészen különleges megfogalmazásához vezet el bennünket. Tudjuk, hogy az érzőlélek főként az Atlantisz utáni harmadik korszakban a régi kaldeus kultúrkorszakban fejlődött ki. Hogy milyen is volt ez a fejlődési korszak, arról a ma élő embernek alig van sejtelme, a külső történelem nem igen tud az egyiptomi kornál messzebbre visszatekinteni. Azt is tudjuk, hogy az értelmi lélek az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a görög-latin kultúrkorszakban fejlődött ki, most pedig, saját korunkban, tudati lelkünket fejlesztjük. A szellemén (manasz) csak az Atlantisz utáni hatodik korszakban fog érvényesülni.

Tegyük fel a kérdést: hogyan tud az érzőlélek a helyestől egyik vagy másik irányban eltévelyedni? Az érzőlélek az, ami az embert képessé teszi arra, hogy a tárgyak világét átérezze, felvegye magába, részt vegyen a dolgokban, hogy ne úgy járkáljon a világban, hogy ne tudjon a dolgokról, hanem kapcsolatba kerüljön velük. Az egyik irányt, amelyben az ember érzőlelkével eltévelyedhet, akkor találjuk meg, ha megvizsgáljuk, mi teszi az ember számára lehetővé, hogy kapcsolatba kerüljön a körülötte lévő dolgokkal. Az, ami az ember és a körülötte lévő dolgok között kapcsolatot teremt, nem más, mint a dolgok iránti érdeklődés. Ezzel a szóval, hogy érdeklődés, morális értelemben rendkívül jelentős dolgot mondtunk ki. Sokkal fontosabb megvizsgálni, hogy mit jelent morális szempontból az érdeklődés, mint ezer és ezer szép, de talán kicsit álszent, kicsinyes morális szabállyal foglalkozni. A valóság az, hogy morális impulzusainkat semmi sem irányítja jobban, mint ha igazi érdeklődéssel viseltetünk a dolgok és lények iránt. Higgyék el, hogy ez így van. A tegnapi előadás alkalmával mélyebb értelemben úgy beszéltünk a szeretetről mint impulzusról, hogy nem érthetik félre, ha most a következőket mondom: a szeretet állandó emlegetése, amit a mindennapi életben unos-untalan hallunk, nem helyettesítheti azt a morális impulzust, amit az igazi érdeklődés ad.

Tegyük fel, hogy itt áll előttünk egy gyermek. Mi az előfeltétele annak, hogy magunkat a gyermeknek szenteljük? Mi az előfeltétele annak, hogy előbbre segítsük ezt a gyermeket? Az, hogy érdeklődjünk lénye iránt. Ahhoz már betegnek kell lennie az emberi léleknek, hogy visszahúzódjon valamitől, ami iránt érdeklődik. Amint előbbre haladnak az emberek a valódi morális impulzusok felé és nemcsak morális prédikációkat akarnak tartani, egyre inkább rá fognak jönni, hogy az érdeklődés impulzusa morális értelemben aranyat érő impulzus. Ha kitágítjuk érdeklődési körünket, ha megtaláljuk a módját, hogy megértéssel belehelyezkedjünk a dolgokba és lényekbe, ez felkelti belső erőinket az emberekkel szemben is.

Együttérzésünk is felébred, ha egy lény iránt - megfelelően helyes módon - érdeklődünk. Ha mint antropozófusok feladatunkul tűzzük ki, hogy érdeklődési körünket egyre inkább kiszélesítsük, látókörünket egyre tágítsuk, ezzel az általános emberi testvériséget is előmozdítjuk. Nem az általános emberszeretetről szóló prédikációkkal jutunk előbbre, hanem azzal, ha egyre inkább képesek vagyunk a legkülönbözőbb temperamentumú, és jellemvonású, a legkülönfélébb fajú és nemzetiségű, a legkülönfélébb vallási és filozófiai hitvalláshoz tartozó lelkek iránt érdeklődni és irántuk megértést tanúsítani. A helyes megértés, a helyes érdeklődés hívja elő a lélekből a helyes morális tettet.

Itt is két véglet között kell a középutat betartanunk. Egyik véglet az érzéketlenség, ami minden mellett elmegy és a világban óriási morális szerencsétlenséget okoz, amely csak önmagában él és makacsul ragaszkodik elveihez, amely mindig csak azt mondja, hogy „ez az én álláspontom.” Morális szempontból egyáltalán nem jó, ha valakinek álláspontjai vannak. Nyitott szemmel látni mindent, ami körülvesz, ez a fontos. Az érzéketlenség kiemel a világból, az érdeklődés belehelyez. Ha érzéketlenek vagyunk, a világ elveszít bennünket és mi immorálissá válunk. Látjuk tehát, hogy az érzéketlenség és érdektelenség a világ iránt a legnagyobb mértékben morális hibák.

Az antropozófia a szellemet egyre elevenebbé és mozgékonyabbá teszi. Segít abban, hogy szellemi dolgokról elgondolkozzunk, hogy a szellemiséget felvegyük magunkba. Amennyire igaz, hogy a tűzből meleg keletkezik, ha befűtünk a kályhába, annyira igaz az is, hogy minden ember és minden lény iránti érdeklődés keletkezik bennünk, ha befogadjuk magunkba az antropozófus bölcsességet. A bölcsesség az érdeklődés fűtőanyaga, és bár nem látható azonnal, mégis azt mondhatjuk, hogy az antropozófia, amikor olyan távol eső dolgokat tanulmányoz, mint a régi Szaturnusz, Nap, Hold, vagy a karma, stb. az felkelti bennünk ezt az érdeklődést. Valóban az a helyzet, hogy az antropozófiai megismerések átalakulnak bennünk érdeklődéssé, míg a materialista megismerések érzéketlenséghez vezetnek, ami ma sajnos virágkorát éli, és ami ha egyedül érvényesülne a világban, óriási bajokat okozna.

Nézzék csak meg, hány olyan ember járkál a világban, aki jó egynéhány emberrel találkozik, de alapjában véve nem ismeri meg az embereket, mert teljesen magába zárkózik. Hányszor halljuk, hogy két ember régebben barátságot kötött, aztán hirtelen megszakadt a barátság. Ez onnan van, hogy a barátságot létrehozó impulzusok materiális természetűek voltak és csak hosszú idő múlva derült ki az érdekelt felek számára, hogy egymás unszimpatikus jellemvonásait eddig észre sem vették. Ma csak a legkevesebb ember viseltetik nyitott szemmel az iránt, ami embertől emberhez szól. De éppen ilyen hatással kell hogy legyen ránk az antropozófia. Hogy ezt az érzékünket fejlesszük, hogy kinyissuk szemünket és lelkünket minden iránt, ami emberi, hogy ne érzéketlenül, hanem igazi érdeklődéssel járjuk a világot.

A másik végletet akkor kerüljük el, ha különbséget teszünk az igazi, a helyes és a rosszul értelmezett, helytelen érdeklődés között, és ha itt is betartjuk a középutat. Ha valaki minden útjába kerülő lénynek azonnal a karjába veti magát, ez csak szenvedélyes elvesztése önmagának a másik lényben, nem igazi érdeklődés. Aki ezt teszi, az elveszti magát a világban. Érzéketlenségünk folytán elveszít bennünket a világ. Értelmetlen szenvedélyességünk folytán, amely elködösít az odaadásban, magunkat veszítjük el a világban. Egészséges érdeklődéssel morálisan szilárdan állunk középen, egyensúlyi helyzetben.

Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban, tehát a kaldeus-egyiptomi korban, a Föld lakosságának nagyobb részében megvolt még egy bizonyos erő, amit úgy nevezhetnénk, hogy az egyensúly megőrzésére irányuló impulzus az érzéketlenség és a világnak való szenvedélyes, kábult önátadás között. Ez az, amit a régi időkben - még Platón és Arisztotelész is - bölcsességnek neveztek. De ezt az emberek az emberfeletti lények adományának tekintették, mert abban az időben még erősen hatottak a bölcsesség-impulzusok. Ezért ebből a szempontból, vagyis a morális impulzusok tekintetében az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakot annak a kornak nevezhetjük, amelyben a bölcsesség még ösztönszerűen hatott. Ha visszatekintünk erre a korra, érezzük, hogy igaz, amit múlt évi koppenhágai előadásaim során mondtam[1], vagyis igaz az, hogy az emberek akkor még közelebb álltak az isteni-szellemi hatalmakhoz. Az pedig, ami az Atlantisz utáni harmadik kor emberét még megtartotta az isteni-szellemi lények közelségében, egy ösztönszerű bölcsesség volt.

Isteni adomány volt tehát abban a korban az embereknek az a képessége, hogy tetteikben megtalálják a helyes középutat az akkori időknek megfelelően az érzéketlenség és az esztelen, szenvedélyes odaadás között. Ezt a kiegyenlítést, ezt az egyensúlyt, az akkori idők külső berendezkedése is támogatta még. Akkor még nem keveredett úgy össze az emberiség, mint az Atlantisz utáni fejlődés negyedik korszakában, a népvándorlás következtében. Az emberek még népi és törzsi rendszerekbe voltak zárva. Az érdeklődést akkor még a természet szabályozta bölcsen és éppen annyira volt eleven, hogy érvényesülhessenek a helyes morális impulzusok. A másik oldalon viszont a törzseken belüli vértestvérség megakadályozta az esztelen szenvedélyességet. Ha megfigyelik az életet, el kell ismerniük, hogy még saját korunkban is leginkább a vérrokonok, a közös ősöktől leszármazottak között találjuk meg az egymás iránti érdeklődést. De itt aztán nincs is meg az, amit esztelen szenvedélynek hívunk. Minthogy a kaldeus-egyiptomi korban az emberek egy kisebb területen egységesek voltak, könnyen adódott a bölcs középút betartása. Az emberiség fejlődésének azonban éppen az az értelme, hogy az, ami eredetileg ösztönös volt, ami csak isteni-szellemi volt, fokozatosan eltűnjön és az emberek önállóvá váljanak az isteni-szellemi hatalmakkal szemben.

Ezért azt látjuk, hogy már az Atlantisz utáni negyedik korban, a görög-latin kultúrkorszakban a filozófus Platón és Arisztotelész, de a görög közvélemény is olyasvalaminek tekintette a bölcsességet, amit ki kell küzdeni, ami már nem isteni ajándék, hanem törekedni kell rá, úgy kell megszerezni. Platónnál az első erény a bölcsesség, és szerinte immorális az, aki nem törekszik a bölcsességre.

Most az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban élünk. Nagyon távol állunk még attól, hogy a bölcsesség, melyet mint isteni impulzust ösztönként plántáltak az emberiségbe, tudatos formában újra megjelenjen. Ezért korunkban különösen adva van a lehetősége annak, hogy az emberek egyik vagy másik irányba eltévelyedjenek. De éppen ezért van most különösen szükség arra, hogy az ezzel kapcsolatos nagy veszélyek elhárításán dolgozzunk egy szellemi, antropozófus világszemlélettel, és ezzel elősegítsük, hogy az, ami hajdan az emberekben ösztönös bölcsességként volt meg, most tudatos bölcsességgé váljék. Az a lényege az antropozófus mozgalomnak, hogy azt, ami korábban ösztönösen volt meg az emberekben, most tudatos bölcsességként küzdjék ki maguknak. Mert mi más a helyzet, mint hogy az Istenek az öntudatlan emberi léleknek hajdan ösztönös bölcsességet adtak, nekünk pedig meg kell tanulnunk a kozmosszal és az emberiség fejlődésével kapcsolatos összes bölcsességet. A régi erkölcsöket is az Istenek gondolatai szerint alakították ki. Akkor értelmezzük helyesen az antropozófiát, ha az isteni gondolatok kifürkészésének tekintjük. Ezek hajdan ösztönösen áradtak az emberbe, ma ki kell őket kutatnunk és tudásfokra kell emelnünk. Ebből a szempontból az antropozófia valami olyan kell hogy legyen számunkra, ami isteni jellegű. Mélyen alázatos hangulat kell hogy elfogjon, amikor átéljük, hogy azok a gondolatok, amiket az antropozófia közvetít számunkra, valóban isteni gondolatok, és hogy mi is elgondolhatjuk az Istenek után ezeket a gondolatokat, melyek szerint a világot berendezték. Ha ez számunkra az antropozófia, akkor úgy állunk szemben tanításaival, hogy megértjük: azért kapjuk őket, hogy missziónkat teljesíthessük. Ha tanulmányozzuk, amit a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésről, a reinkarnációról, vagy az egyes fajok fejlődéséről stb. közöl velünk, akkor hatalmas dolgok jutnak tudomásunkra. De csak akkor fogadjuk mindezt helyes módon, ha azt mondjuk, hogy azokat a gondolatokat keressük, amelyek alapján az Istenek a fejlődést irányították. Elgondoljuk az isteni fejlődést. Ha ezt helyesen értjük meg, akkor mélységes moralitás ébred fel bennünk. Ez nem maradhat el. Akkor úgy gondolkozunk, hogy a régi időkben az emberek az Istenektől ösztönös bölcsességet kaptak. Magukkal hozták azt a bölcsességet, amely szerint az Istenek a világot kialakították. Ezért volt a morális cselekvés lehetséges. Most azonban, az antropozófiában tudatosan szerezzük meg a bölcsességet. Bízhatunk tehát abban is, hogy ez a bölcsesség morális impulzusokká tevődik majd át bennünk, úgyhogy nemcsak antropozófus bölcsességet veszünk fel magunkba, hanem az antropozófiával együtt morális impulzusokat is.

Vajon milyen morális impulzussá fog áttevődni antropozófiai törekvésünk éppen a bölcsesség területén? Itt olyan pontot kell érintenünk, melynek fejlődését az antropozófus előre láthatja, amelynek mélységes morális jelentőségét, morális súlyát az antropozófus kell is, hogy előre lássa. A fejlődés olyan pontjáról van itt szó, amely igen távol áll attól, amivel ma találkozunk, s amit Platón még a bölcsesség ideáljának nevezett. Mivel ő olyan szavakkal nevezte meg, amelyek ott használatosak, ahol az emberekben még ösztönösen benne élt a bölcsesség, ezért jó lesz, ha ezt a kifejezést egy másikkal helyettesítjük, és azt mondjuk: az igazsághoz való hűség. Mert individuálisabbak lettünk, mert eltávolodtunk attól, ami isteni és törekednünk kell rá, hogy oda újra visszataláljunk. Meg kell tanulnunk átérezni az igazsághoz való hűség teljes súlyát, és ha megtanultuk, ez az antropozófus világszemlélet és antropozófus lelkület egyik morális eredménye lesz. Az emberek az antropozófia segítségével fogják megtanulni átérezni az igazsághoz való hűség horderejét.

A mai antropozófusok meg fogják érteni, mennyire szükséges, hogy az igazsághoz való hűség morális súlyát teljes mértékben átérezzük egy olyan korban, amikor a materializmus odáig vitte a dolgokat, hagy beszélni ugyan lehet még róla, de az általános kultúrélet távol áll attól, hogy ezt megfelelő érzésekkel kísérje, hogy egyáltalán megsejtse, miről is van itt szó. Ez ma nem is lehet másként. Az igazság olyan dolog, aminek a jelenlegi kultúrából a legnagyobb mértékben hiányoznia kell egy bizonyos tulajdonság miatt, ami megvan a mai kultúrában. Egy mai ember már meg sem ütközik rajta, ha az újságban vagy valamilyen nyomtatványban olyan közleményt talál, amiről később kiderül, hogy nem igaz. Nagyon kérem, gondolkozzanak el ezen! Ez nem hogy lépten-nyomon, de még annál is gyakrabban előfordul. Az igazságtól való eltávolodás jelenlegi kultúrkorszakunk tulajdonságévá vált mindenütt, ahol modern élet folyik. Lehetetlenség volna az igazsághoz való ragaszkodást korunk jellemző tulajdonságának nevezni.

Ha találkoznak valakivel, akiről tudják, hogy valami valótlanságot írt vagy mondott, próbálják meg ezt a szemére vetni. Azt fogják találni, hogy legtöbbször még csak nem is érzi, hogy ez helytelen. Azonnal kész lesz a kibúvóval, hogy jóhiszeműen mondta. Egy antropozófus nem tekintheti morálisnak, ha valaki azt mondja, hogy jóhiszeműen állított valami valótlant. Az emberek egyre inkább meg fogják majd érteni, hogy el kell jutnunk oda, hogy tudják, hogy valóban megtörtént, amit állítanak. Csak akkor szabad tehát valamit mondani vagy közölni, ha az ember átérezte és teljesítette azt a kötelességét, hogy minden lehető eszközzel megvizsgálja, valóban úgy áll-e a dolog, ahogy állítja. Ha majd az ember tudatára ébred ennek a kötelességének, akkor érezheti csak az igazsághoz való hűséget morális impulzusnak. De akkor majd senki sem fogja többé azt mondani, ha valami valótlanságot dobott be a világba, hogy „én így gondoltam, jóhiszeműen mondtam!” Mert az emberek meg fogják tanulni, hogy nemcsak az a kötelességük, hogy azt mondják, amiről azt hiszik, hogy helyesen tudják, hanem az, hogy csak azt mondják, ami igaz, ami valóban úgy van. Ez nem fog másképp menni, csak ha kulturális életünkben bizonyos tekintetben fokozatosan radikális változás áll be. A gyors közlekedés, az emberek szenzációéhsége és egyáltalán materialista korunk összes kísérőjelensége, mind-mind ellensége az igazsághoz való ragaszkodásnak. Morális téren az antropozófia fogja az emberiséget erre a kötelességére megtanítani.

Ma nem feladatom arról beszélni, mennyire valósult már ma meg társaságunkban az igazsághoz való hűség, most azt kell leszögeznem, hogy az, amit most elmondtam, elvben az antropozófusok magasrendű eszményképévé kell hogy váljon. Éppen elég dolga lesz a morális fejlődésnek az antropozófiai mozgalom keretein belül, míg az igazsághoz való hűség morális eszményképét minden irányban átgondolják és átérzik.

Ma az igazsághoz való hűség morális eszményképe az, ami az embert érzőlelkében teszi helyes módon erényessé.

Lelkünknek az a tagja, melyet az antropozófiában másodikként szoktunk felsorolni, az értelmi lélek. Tudjuk, hogy ez főként az Atlantisz utáni negyedik kultúrperiódusban, a görög-latin korban jutott érvényre. Azt az erényt, amely lelkünknek ehhez a tagjához kapcsolódik, már többször említettük, ez a lelkierő, a bátorság. Ezeknek két véglete a vakmerőség és a gyávaság. Közöttük középen áll a bátorság, és ez volt a középső erény Platónnál és Arisztotelésznél is. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban ez még isteni adományként élt az emberben, míg a bölcsesség tulajdonképpen csak az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban volt ösztönös benne. Mint előző előadásaimban hallhatták, az ösztönös bátorság és lelkierő isteni adományként élt azokban az emberekben, akik az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban szembe találták magukat az észak felé terjeszkedő kereszténységgel. Míg a kaldeusokban a bölcsesség, a csillagvilág titkaiba, való bölcs behatolás képessége volt meg mint isteni ajándék, inspirált tulajdonság, az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak emberében a bátorság és lelkierő volt, különösen a görögökben és rómaiakban, de azokban a népekben is, akikhez a kereszténység terjeszkedése során eljutott. Ez a bátorság később veszett ki az emberiségből, mint a bölcsesség.

Ha mármost körülnézünk az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, azt kell mondjuk, ugyanúgy állunk bátorság és lelkierő dolgában, mint ahogy a görögök álltak bölcsesség dolgában a kaldeusokhoz és egyiptomiakhoz viszonyítva. Visszatekintünk arra, ami a sajátunkat közvetlenül megelőző korban még isteni ajándék volt, és aminek a megszerzésére újra törekedhetünk. Láttuk azonban az előző két előadásból, hogy ennél a törekvésnél bizonyos változásnak kell beállnia. Láttuk, hogyan változott át Assisi Ferencnél az, ami isteni adományként, mint lelkierő és bátorság eredetileg külsőséges jellegű volt. Láttuk a változást annak a belső morális erőnek következményeként, amit a Krisztus impulzus erejeként ismertünk meg. A lelkierő és bátorság ilyen átváltozásából lesz az igazi szeretet. Ezt az igazi szeretetet azonban a másik erény, az érdeklődés kell hogy vezesse. Az együttérzés azzal a lénnyel, akire a szeretetünket fordítjuk. Shakespeare megmutatta Athéni Timon c. drámájában, hogy kárt okoz az olyan szeretet vagy jószívűség, amely szenvedélyesen lép fel, amely pusztán az emberi természet tulajdonságaként jelenik meg anélkül, hogy a bölcsesség és a másik ember lénye iránti igazi érdeklődés vezetné. Egy olyan embert mutat itt be, aki mindenfelé szórja a vagyonát. A bőkezűség erény, de azt is megmutatja Shakespeare, hogy a tékozlás csak parazitákat teremt.

Azt kell tehát mondanunk, hogy a régi bátorságot és lelkierőt a misztériumhelyekről az európai bráhminok, a visszavonultan élő bölcsek irányították. Ma viszont arra van szükség, hogy az emberi természetben összhangban álljon a szeretet az érdeklődéssel. Az érdeklődés helyesen kapcsol bennünket a külvilághoz, ez kell hogy irányítson és vezessen bennünket, mikor szeretetünkkel a külvilág felé fordulunk. Alapjában véve ez is kitűnik Assisi Ferenc jellemző, bár radikális példájából. Assisi Ferenc nem szánalmat érzett az emberek iránt. Könnyen előfordulhat, hogy valami tolakodó, valami sértő van a szánalomban, mert az olyan embereket sem mindig a helyes morális impulzus serkenti, akik másokat el akarnak árasztani szánalmukkal. Hány ember van, aki nem kér a szánalomból, aki úgy érzi, neki szánalomból ne adjanak semmit. A megértő szívesség viszont olyasvalami, amiben semmi sértő sincs. Előfordul, hogy az ember úgy érzi, vissza kell utasítania a szánalmat, de ha valaki megértést tanúsít lénye iránt, azt egyetlen egészséges ember sem utasíthatja vissza. Ezért teljesen helyénvaló annak a magatartása, akinek tetteit az ilyen megértés vezeti. Ez a megértés vezethet el aztán a második erényhez, a szeretethez. Az emberi megértés kíséretében megjelenő emberszeretet az az erény, ami a Krisztus impulzus által főként az értelmi lélek erénye lett.

Az együttérzés, a másokkal együtt búsulni és örülni tudás az az erény, amely a jövőben majd a legszebb, legcsodálatosabb virágokat kell hogy kibontsa az emberi együttélés területén, és ez az együttérzés, ez a szeretet, mások örömének-bánatának átérzése bizonyos tekintetben megfelelő módon ki is fog bontakozni azokban, akik helyesen értik meg a Krisztus impulzust, mert azokban ez érzéssé válik. A Krisztus impulzusnak éppen antropozófus módon való megértése fogja eredményezni azt, hogy érzéssé váljon.

Krisztus a golgotai misztérium által szállt le a földi fejlődésbe. Impulzusai és hatásai itt vannak. Mindenütt itt vannak. Miért szállt le a Földre? Hogy az által, ami adnivalója van a világnak, a fejlődés a helyes úton haladjon, hogy a Föld fejlődése a Krisztus impulzus felvételével a kellő módon mehessen végbe. Ha most, amikor a Krisztus impulzus már a világban van, elpusztítunk valamit azzal, hogy immorálisak vagyunk, hogy közömbösen megyünk el embertársaink mellett, akkor a világnak, melybe a Krisztus impulzus beleáradt, elvesszük egy részét. Közvetlenül a Krisztus impulzusból pusztítunk el valamit, minthogy már itt van. Ha azonban azt adjuk a világnak, amit a tevékeny erény adhat neki, akkor építünk. Éppen azáltal építünk, hogy adunk. Nem hiába mondták olyan gyakran, hogy Krisztust először a Golgotán feszítették meg, de újra meg újra megfeszítik az emberek tettei. Minthogy a Krisztus impulzus a golgotai tett által beleáradt a földfejlődésbe, immoralitásunkkal, amit szeretetlenség, közömbösség és hasonlók formájában véghezviszünk, mi is állandóan hozzájárulunk a Földre szállt Krisztusnak okozott szenvedésekhez és fájdalmakhoz. Ezért hangzott el olyan sokszor és ismételten, hogy amíg immoralitás, szeretetlenség és közömbösség van a Földön, azzal Krisztust állandóan újra meg újra megfeszítik. Minthogy a Krisztus impulzus áthatotta a világot, neki okozzuk a szenvedést.

Amennyire igaz, hogy a pusztító rosszal valamit elvonunk a Krisztus impulzustól és úgyszólván folytatjuk a golgotai keresztre feszítést, annyira igaz az is, hogy valahányszor szeretettel teszünk valamit, valahányszor használjuk ezt a szeretetet, mindannyiszor érvényt szerzünk a Krisztus impulzusnak, hozzásegítjük ahhoz, hogy éljen. „Amit eggyel az én legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek meg, azt énvelem cselekedtétek meg” (Máté 25.40) ez a legjelentősebb ige a szeretetről és ennek az igének a legmélyebb morális impulzussá kell válnia, ha egyszer majd antropozófus módra megértik. Ezt tesszük, ha megértéssel állunk embertársainkkal szemben, ha olyasmit teszünk velük, ami lényük megértéséből fakad, ha tetteinket, erényeinket, velük szemben való egész viselkedésünket a lényük iránti megértés határozza meg. Ahogy embertársainkkal viselkedünk, úgy viselkedünk magával a Krisztus impulzussal szemben.

Erős morális impulzus, valóban a morál alapjául szolgál, ha azt érezzük, hogy a golgotai misztérium az összes emberért történt és belőle impulzus áradt szét az egész világba. Ha embertársaiddal állsz szemben, próbáld őket megérteni összes különbözőségeikkel együtt, legyen az a faj, szín, nemzetiség, vallásfelekezet, világnézet, vagy bármi más, ami őket különbözővé teszi. Ha velük állsz szemben és ezt vagy azt teszed velük, azt Krisztussal teszed. Bármit teszel embertársaddal, azt a jelenlegi földfejlődés során Krisztussal teszed. Ez az ige, hogy „amit eggyel az én legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek meg, énvelem cselekedtétek meg” egyszersmind erős morális impulzussá is válik azok számára, akik megértik a golgotai misztérium alapvető jelentőségét. Míg a Krisztus előtti időkben ösztönszerű bölcsességet, ösztönszerű lelkierőt és bátorságot adtak az Istenek az embernek, a kereszt szimbólumából a szeretet árad le, az a szeretet, amely az emberek egymás iránti kölcsönös érdeklődésére épül.

Ezáltal hatalmas erővel fog hatni a világban a Krisztus impulzus. Ha majd egyszer a bráhmin nemcsak a bráhmint, a pária nemcsak a páriát, a zsidó nemcsak a zsidót, a keresztény nemcsak a keresztényt fogja megérteni és szeretni, hanem a zsidó a keresztényt, a pária a bráhmint, az amerikai az ázsiait fogja megérteni mint embert és bele tud helyezkedni az ő lényébe, akkor majd tudni fogják, mennyire mélységesen keresztény szellemű az az érzés, hogy különbség nélkül minden külső hitvalláshoz tartozó emberek között meg kell valósulnia a testvériségnek. Ne tartsuk sokra azt, ami egyébként összekapcsol bennünket. Apát, anyát, testvéreket, sőt saját életünket is kevesebbre kell hogy becsüljük, mint azt, ami az emberi lélekből a másik emberi lélekhez szól. „Aki ebből a szempontból fontosnak tartja mindazt, ami akadályozza az emberi különbségeket kiegyenlítő Krisztus impulzushoz való tartozást, aki a differenciálódásokat nem becsüli kevésre, az nem lehet a tanítványom.” Ez az a szeretet-impulzus, amely a golgotai misztériumból árad, amit ebben a vonatkozásban az embernek eredetileg adott erény megújulásának érzünk.

Most már csak azt kell megvizsgálnunk, amit a tudati lélek erényének tekinthetünk: a mértékletességet, megfontoltságot. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban ezek az erények még mindig ösztönösek. Platón és Arisztotelész a tudati lélek legfőbb erényeinek nevezte őket, amennyiben úgy fogták fel őket, mint egyensúlyi állapotot, mint a közepét annak, ami a tudati lélekben van. A tudati lélek azáltal van, hogy a külvilág az ember számára testisége révén tudatossá válik. Az érzékelhető test elsősorban a tudati lélek eszköze, sőt az érzékelhető test segítségével jut az ember én-tudathoz is. Az érzékelhető testet tehát fenn kell tartani. Ha nem tartanánk fenn ezt a testünket a földi misszió számára, akkor a Föld missziója nem volna teljesíthető.

De itt is van egy határ. Ha az ember minden benne lévő erőt csak az élvezetre használna fel, akkor önmagában lezárulna, elvesztené őt a világ. A pusztán az élvezeteknek élő ember, aki minden erejét csak arra fordítja, hogy élvezetet szerezzen magának - így véli Platón és Arisztotelész - az elzárkózik a világtól, a világ elveszti őt. Az az ember viszont, aki mindent megtagad magától, egyre gyengébb és gyengébb lesz, végül megragadja a külső világfolyamat, szétmorzsolja a külső világ. Aki túlfeszíti a neki, mint embernek osztályrészül jutott erőket, aki túlhajszolja önmagát, azt megragadja a világfolyamat, elveszíti magát a világban. Az tehát, amit az ember tudati lelke kialakítására kifejlesztett, felmorzsolódhat, és ekkor az ember abba a helyzetbe kerül, hogy elveszti a világot. A mértékletesség az az erény, amely ezt a két végletet elkerüli. A mértékletesség tehát se nem aszkézis, se nem dőzsölés, hanem a helyes középút a kettő között. Ez a tudati lélek erénye.

Ezzel az erénnyel kapcsolatban még ma sem jutottunk túl az ösztönös állapoton. Ha egy kicsit elgondolkoznak rajta, belátják, hogy alapjában véve az ember még nagyon rá van utalva a próbálkozásra, a végletek között való ide-oda lengésre. Ha eltekintünk attól a néhány embertől, aki már ma is azon fáradozik, hogy tudatosságot vigyen erre a területre, azt találjuk, hogy az emberek nagy többsége bizonyos sablon szerint él, amire Közép-Európában példának hozhatnánk fel, hogy Berlinben egyesek egész télen dőzsölnek, teletömik magukat mindenféle nyalánksággal és csemegével, nyáron aztán elmennek Earlsbadba, hogy az ezáltal okozott betegségüket a másik véglettel kúrálják. Itt láthatjuk, hogyan leng ki a mérleg az egyik és a másik irányban. Ez csak egy kirívó eset, de ha nem is ilyen mértékben, mindenütt előfordul ez az ingalengés az élvezet és a túlzott lemondás között. Ez azt hiszem elég világos. A mértéktelenségről maguk az emberek gondoskodnak, azután elmennek az orvoshoz, hogy az elvonókúrát írjon nekik elő, vagyis a másik végletet, hogy így tegyék jóvá az okozott rosszat.

Láthatják ebből, hogy az emberek ezen a téren még nagyon is ösztönös állapotban vannak, így azt kell mondanunk, hogy az emberek rendelkeznek egy bizonyosfajta isteni ajándékkal, amelynek ösztönös érzéke van az iránt, hogy sem az egyik, sem a másik irányban ne tegyen túl sokat. De ahogy az ember a többi ösztönös tulajdonságát elvesztette, éppúgy el fogja veszíteni ezt is az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakból a hatodikba való átmenet idején. Mint természetes adottság ki fog ez veszni az emberekből, így hát felmérhetik, milyen nagy feladat vár az antropozófus világnézetre és lelkületre azon a téren, hogy segítsen a tudatosságot ezen a területen fokozatosan kifejleszteni.

Ma még talán a fejlett atropozófusok közül is csak kevés veszi észre, hogy az antropozófia receptül szolgál arra is, hogy tudatosságot vigyünk erre a területre. Ha ugyanis az antropozófia majd jobban érvényre jut ezen a téren, akkor bekövetkezik az, amit a következőképpen írhatok le: Az emberek egyre erősebb vágyat fognak érezni a nagy szellemi igazságok iránt.

Ha ma még gúnyolják is az antropozófiát, ez nem lesz mindig így. El fog terjedni, legyőzi minden külső ellenfelét és minden mást is, ami még szemben áll vele és az antropozófusok nem fognak azzal megelégedni, hogy csak általános emberszeretetről prédikáljanak. Az emberek meg fogják érteni, hogy éppoly kevéssé lehet az antropozófiát egy nap alatt elsajátítani, mint ahogy nem lehet egy nap alatt az egész életre szóló táplálékot sem elfogyasztani. Az antropozófiát folyamatosan kell egyre nagyobb és nagyobb mértékben elsajátítani. Egyre ritkábban fog előfordulni az antropozófus mozgalom keretein belül, hogy egyesek azt mondják, hogy „ezek a mi alapelveink, és ha ezek az alapelveink, akkor antropozófusok vagyunk.” Az állandó benne élés a közösségben, mindannak étérzése és átélése, ami élő az antropozófiában, a dolgok közös átélése, mindez egyre szélesebb körökben fog elterjedni.

Mi történik azonban akkor, ha az emberek feldolgozzák magukban azokat a sajátos gondolatokat, sajátos érzéseket és impulzusokat, amelyek az antropozófus bölcsesség nyomán támadnak bennük? Mindnyájan tudjuk, hogy az antropozófusoknak nem lehet materialista világszemléletük. Világszemléletük ennek éppen az ellenkezője. Materialista módra gondolkodik, aki azt mondja, hogy ha az embernek valamilyen gondolata van, akkor bizonyos mozgás megy végbe az agymolekulákban vagy atomokban és ez a mozgás hozza létre a gondolatot. A gondolat valahogy úgy jön elő az agyból, mint egy finom füst, úgy mint a láng a gyertyából. Ez a materialista szemlélet. Ennek ellentéte az antropozófiai szemlélet. Eszerint a gondolatok, a lelki élmények azok, amik az agyat, az idegrendszert mozgásba hozzák. Hogy hogyan és miképpen mozog agyunk, az attól függ, hogy milyen gondolataink vannak. Ez éppen az ellentéte annak, amit a materializmus mond. Ha tudni akarod, milyen egy ember agya, kutasd ki, milyen gondolatok fordultak meg benne. Mert éppúgy, ahogy az írás vonalai nem egyebek, mint a gondolatok következményei, az agy mozgásai sem mások, mint a gondolatok következményei.

Nem kell ebből arra következtetnünk, hogy másként munkálják meg agyukat most, amikor antropozófus gondolatokat élnek át, mint amikor olyan társaságban vannak, ahol kártyáznak? Egészen más folyamatok játszódnak le az önök lelkében amikor antropozófus gondolatokat követnek, mint amikor kártyatársaságban vannak, vagy mozielőadást néznek. Az emberi szervezetben azonban semmi sincs elszigetelve, minden összefügg, egyik rész hat a másikra. A gondolatok hatnak az agyra és az idegrendszerre, ez pedig egész szervezetünkkel kapcsolatban áll. Bár sokak előtt még rejtve van, de tény az, hogy ha majd egyszer legyőztük a testünkben lévő öröklött tulajdonságokat, a következők fognak történni. A gondolatok az agyból kiindulva átmennek a gyomorra, s ennek az lesz a következménye, hogy olyan ételek, amik ma még ízlenek az embereknek, már nem fognak ízleni azoknak, akik antropozófus gondolatokat vettek fel magukba. Azok a gondolatok, amiket az antropozófusok felvettek magukba, isteni gondolatok. Ezek úgy megmunkálják az egész szervezetet, hogy már csak a helyes dolgok ízlenek neki. Ami nem való neki, annak a szagát is, ízét is unszimpatikusnak találja. Különös perspektíva, talán materialistának is nevezhetnénk. Pedig éppen az ellentéte ennek. Ez a fajta étvágy, hogy bizonyos dolgokat szeretnek és előnyben részesítenek, másokat utálnak, és nem akarnak megenni, az antropozófus munka eredménye lesz. Ezt megítélhetik önmagukon, ha megfigyelik, hogy ma esetleg undorodnak bizonyos dolgoktól, amitől nem undorodtak amikor még nem voltak antropozófusok.

Ez egyre inkább el fog terjedni, ha majd az emberek önzetlenül úgy fognak dolgozni saját fejlődésükön, hogy kellőképpen tudjanak valamit nyújtani a világnak. Ezekkel a szavakkal, hogy „önzetlenség” és „egoizmus” nem szabad bújócskát játszani. Nagyon könnyen visszaélhetünk velük. Nemcsak az az önzetlenség, ha az ember azt mondja, hogy „csak a világban és a világért akarok tevékenykedni, mit számít a saját szellemi fejlődésem? Csak dolgozni akarok, nem önzően törekedni...” Az nem egoizmus, ha az ember magasabbra fejlődik, hiszen az ember ezáltal alkalmasabbá teszi magát arra, hogy tevékenyen részt vegyen a világ továbbfejlesztésében. Aki elmulasztja saját továbbfejlesztését, alkalmatlanná teszi magát a világ számára, elvonja a világból a saját erőit. Annak érdekében is meg kell tennünk a kellő erőfeszítést, hogy amit Isten velünk szándékolt, azt önmagunkban kifejlesszük.

Így fejlődik az antropozófia révén az emberiség, vagy jobban mondva az emberiségnek egy magva, amely már nemcsak ösztönszerűen érzi a mértékletességet mint vezető eszményképet, hanem tudatos szimpátiát érez aziránt, ami az embert méltó módon teszi az isteni világrend építőkövévé és tudatos antipátiát aziránt, ami elpusztítja az embert mint a világrend építőkövét.

Látjuk tehát, hogy ha az ember önmagán dolgozik, abban is benne vannak a morális impulzusok és azt találjuk, hogy amit életbölcsességnek nevezhetünk, nem más, mint átalakult mértékletesség. A következő, az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszak eszményképe az „életbölcsesség”, az az ideális erény lesz, amit Platón „igazságosság”-nak nevez. Ez a fenti erények harmonikus összhangja. Minthogy az emberiségben az erények kicsit eltolódtak, más lett az is, amit a kereszténység előtti időkben igazságosságnak tartottak. Akkor még nem volt olyan egyetlen erény, amely a többi összhangját megvalósította volna. Ez az összhang még csak mint a legtávolabbi jövő ideálja állt az emberek szeme előtt. Láttuk, hogy a lelkierő átalakult a szeretet morális impulzusává. Azt is láttuk, hogy a bölcsességből az igazsághoz való hűség lett. Ez az az erény, amely az embert méltó módon állítja bele a külső életbe és helyes vonatkozásba hozza vele. Ha azonban a szellemi dolgokkal kapcsolatban akarunk eljutni az igazsághoz való hűséghez, hogyan járjunk akkor el? Az igazsághoz való hűséghez, ahhoz, ami érzőlelkünket mint erény átizzíthatja, a helyes megértés, a helyes érdeklődés, a megfelelő részvétel útján juthatunk el. Mi ez a részvétel a szellemi világ vonatkozásában? Ha a fizikai világgal, elsősorban az emberekkel állunk szemben, ki kell hogy nyúljunk feléjük, nyitott szemmel kell közeledni lényükhöz. De hogyan tudunk nyitott szemmel közeledni a szellemi világhoz? Úgy, hogy egy pontosan meghatározott érzést fejlesztünk ki magunkban, azt, ami akkor is felmerült az emberekben, amikor a régi ösztönös bölcsesség lesüllyedt a lelkiélet mélységeibe. Ez az a fajta érzés, amit a görögök gyakran úgy fejeztek ki, hogy minden filozofikus gondolkozás a csodálkozással, a csodálattal, a bámulattal kezdődik. Ha a csodálatból és bámulatból indulunk ki a szellemi világgal való kapcsolatunkban, ez már morálisan is igen sokat jelent. A vad, kulturálatlan embert nem igen ejtik ámulatba a világ nagy jelenségei. Csak amikor már előrehaladt a szellemivé válás útján, akkor kezdi meglátni a rejtélyt a mindennapi jelenségekben, akkor kezdi megsejteni a mögöttük lévő szellemet. A csodálkozás irányítja lelkünket szellemi területekre, hogy azokat megismerjük, de csak akkor tudunk eljutni a megismeréshez, ha lelkünket vonzza a megismerés tárgya. Ez a vonzás az, ami kiváltja a csodálatot, a bámulatot, a hitet. Tulajdonképpen mindig ez a csodálat és bámulat irányít bennünket az érzékfeletti síkra, valamint az, amit általában hitnek nevezünk. Hit, csodálat és bámulat az a három lelkierő, amely túlvezet bennünket a mindennapi világ dolgain.

Ha csodálkozunk egy emberen, akkor igyekszünk őt megérteni. Lényének megértése útján jutunk el a testvériség erényéhez, s ezt akkor valósítjuk meg a legjobban, ha mélységes tisztelettel közeledünk hozzá. Azt fogjuk látni, hogy ez a tisztelet valami olyanná válik, amit minden emberrel szemben éreznünk kell. Ha ezt tesszük, eljutunk oda, hogy egyre inkább igazmondóvá válunk. Az igazság valami olyanná válik számunkra, amiről úgy érezzük, hogy kötelességünk ragaszkodni hozzá. Az érzékfeletti világ pedig olyanná válik számunkra, ami iránt, ha megsejtjük, vonzódást érzünk és a tudás által megszerezzük azt, ami mint érzékfeletti bölcsesség már leszállt a lélek tudat alatti területeire. Csak amikor az érzékfeletti bölcsesség ide lesüllyedt, akkor keletkezett az a mondás, hogy a filozófia a bámulattal és csodálkozással kezdődik. Ez a mondás rávilágíthat arra, hogy a bámulat és csodálat csak akkor lépett be a világfejlődésbe, amikor a Krisztus impulzus már a világban volt.

S most, miután a második erényről, a szeretetről már beszéltünk, vessünk egy pillantást arra, amiről az eljövendő időkben mint életbölcsességről, most azonban csak még mint ösztönös mértéktartásról beszélhetünk. Ezekkel az erényekkel az ember önmagával áll szemben. Ezeknek birtokában úgyszólván úgy cselekszik az ember, hogy a világban véghezvitt tetteivel magáról gondoskodik. Ezért arra van szükség, hogy szert tegyen egy objektív értékmérőre.

Ezzel kapcsolatban látjuk, hogy kezd valami kibontakozni, s egyre inkább fejlődni. Valami, amiről más összefüggésben már gyakran beszéltem, ami a görög korban, az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban kezdődött. Pontosan kimutatható, hogy milyen szerepet játszanak a görög drámákban, pl. Aiszkhülosznál, az erünniszek és fúriák, akik aztán Euripidésznél megváltozott formában, lelkiismeretként jelentkeznek. Ebből látjuk, hogy a régebbi időkben egyáltalán nem volt még meg az, amit lelkiismeretnek nevezünk. A lelkiismeret különösképpen az, ami szabályozóként áll saját tetteink számára ott, ahol igényeinkkel túl messze megyünk, túlságosan is saját érdekeinket keressük. Szabályozóként hat lelkiismeretünk, amely szimpátiáink és antipátiáink közé ékelődik.

Ezzel valami olyanhoz jutottunk el, ami mondhatnánk objektívabb, ami inkább kifelé hat az igazmondás, a szeretet és az életbölcsesség erényeihez viszonyítva. Itt a szeretet áll a középen, hatása olyan, hogy minden életet, minden szociális életet is át kell hatnia. Szabályozóan hat azokra a belső impulzusokra is, amelyeket az ember kifejlesztett magában. Az viszont, amit az ember az igazsághoz való hűségként fejlesztett ki magában, az érzékfeletti tudásban való hitként fog megmutatkozni. Az életbölcsességet, ami ránk magunkra hat vissza, isteni-szellemi szabályozóként kell éreznünk, amely biztosan vezet bennünket az arany középúton, éppúgy, mint a lelkiismeret.

Természetesen rendkívül könnyű volna a fentiekkel kapcsolatos különféle ellenvetésekkel szembeszállni, ha időnk volna rá. Csak eggyel szeretnék foglalkozni. Azt mondhatnák pl. itt most valaki azt állítja, hogy a lelkiismeret és bámulat csak az idők folyamán jelent meg az emberiségben, pedig ezek az emberi természet örök tulajdonságai. Nos, nem azok. Aki azt állítaná, hogy ezek az emberi természet örök tulajdonságai, csak azt mutatná ezzel, hogy nem ismeri az idevágó körülményeket. Egyre inkább ki fog derülni, hogy a régi időkben az emberek még nem szálltak le ilyen mélyen a fizikai síkra, még szorosabb kapcsolatban álltak az isteni impulzusokkal. Akkor az ember még olyan állapotban volt, amilyenre tudatosan ismét törekedni fog, ha majd nagyobb mértékben fogja vezetni az igazsághoz való hűség, a szeretet és az életművészet a fizikai síkon és a szellemi megismeréssel kapcsolatban egyaránt, ha majd az érzékfeletti világba vetett hit fogja irányítani. Nem szükséges, hogy a hit vezesse fel közvetlenül az érzékfeletti világba, ez végül érzékfeletti tudássá fog átalakulni.

Mint a hittel, ugyanúgy áll a helyzet a szeretettel is, amely kifelé hat. A lelkiismeret az, ami szabályozóan fog belenyúlni a tudati lélekbe. Hit, lelkiismeret, szeretet. Ez a három erő lesz a morális erők három csillaga, amely főként az antropozófiai világnézet révén fog beköltözni az emberi lelkekbe. A jövő morális perspektívája csak azok számára nyílhat meg, akik el tudják képzelni, hogy ezek az erények egyre fokozódnak. Az antropozófus világnézet a morális életet ezeknek az erényeknek a fényébe állítja és ezek olyan erők lesznek, amelyek a jövőt építik.

Végezetül valami olyannal szeretném lezárni szemlélődésünket, aminek bizonyítása hosszabb fejtegetést igényelne, ezért most csak puszta közlésére szorítkozom. Látjuk, hogy a Krisztus-impulzus a golgotai misztérium által vonult be az emberiség fejlődésébe. Tudjuk, hogy annak idején a golgotai misztérium eseménye révén egy emberi organizmus, amely fizikai testből, étertestből és asztráltestből állt, felvette magába a felülről leszálló Én-impulzust, mint Krisztus-impulzust. Ezt a Krisztus-impulzust vette fel magába a Föld és ez áradt bele a Föld kultúréletébe. Azóta benne van Krisztus én-je. Tudjuk továbbá, hogy a Názáreti Jézus a Golgotán elvált a Krisztus impulzustól, amely én-jeként volt benne. Nála maradt a fizikai teste, éterteste és asztrálteste, a Krisztus impulzus pedig belefolyt a földfejlődésbe. Ennek az impulzusnak a fejlődése magát a földfejlődést jelenti.

Kérem, vegyék komolyan azokat a dolgokat, amelyeket gyakran emlegetünk, hogy az emberek könnyebben belássák őket. A világ maja vagy illúzió, ahogy már gyakran hallottuk. Az embernek azonban lassanként el kell jutnia a valósághoz, a külső világ realitásához. A Föld fejlődése alapjában véve abban áll, hogy második szakaszában, amelyben most vagyunk, a külső dolgok - amelyek az első szakaszban létrejöttek - mind felosztanak, úgyhogy mindaz, amit külsőleg, fizikailag látunk, leválik az emberiség fejlődéséről éppúgy, mint ahogy az emberről leválik fizikai teste.

Mi marad akkor meg? - kérdezhetnénk. Azok az erők, amelyek az emberiség földi fejlődése folyamán reális erőkként beleépülnek az emberbe. S a legreálisabb impulzus ezen a téren az, amely Krisztus révén áradt a földi fejlődésbe. Ez a Krisztus impulzus azonban nem talál a Földön semmit, amibe beköltözhetne. Ezért a Föld további fejlődése egy burkot kell hogy készítsen számára, s mikor a Föld a végéhez érkezik, teljesen kifejlett Krisztus lesz a végső ember, mint ahogy Ádám volt a kezdeti ember, aki köré az emberiség sokasága csoportosult.

Abban az igében, hogy „amit eggyel az én legkisebb atyámfiái közül cselekedtetek, velem cselekedtétek azt”, igen fontos utalás van számunkra. Mi az, amit Krisztusért teszünk? Azok a cselekedetek, amelyeket lelkiismeretünk szavára, hitünk és megismerésünk hatása alatt a Krisztus impulzus értelmében teszünk, kiválnak az eddigi földi élet folyamából, és ha az ember tetteivel és morális magatartásával ad valamit embertársainak, azt egyúttal Krisztusnak is adja. Zsinórmértékül állíthatjuk fel, hogy mindaz, amit a hit és bizalom erőiként és tetteiként létrehozunk, minden tettünk, amelynek indítéka a csodálat és a bámulat, minthogy ezeket egyúttal a Krisztus-énnek is adjuk, valami olyanná válik, ami burokként veszi körül Krisztust, hasonlóan az ember asztráltestéhez. Mi alakítjuk ki a Krisztus-én-impulzus asztráltestét azokkal a morális tetteinkkel, amelyek csodálatból, bizalomból, tiszteletből, hitből fakadnak. Röviden mindazzal, ami az érzékfeletti megismeréshez vezető utat építi. Mindezekkel a tetteinkkel a szeretetet erősítjük az idézett ige szellemében, hogy: „amit atyám fiai közül eggyel tesztek, azt velem teszitek”.

Krisztus étertestét a szeretet tetteivel alakítjuk ki, azzal pedig, amit lelkiismeretünk szavára teszünk a világban, azt adjuk a Krisztus impulzusnak, ami az ember fizikai testének felel meg. Ha a Föld egykor elérkezik céljához, ha majd az emberek megértik a kellő morális impulzusokat, amelyek minden jónak létrehozói, akkor elnyeri megváltását az, ami a golgotai misztérium útján Krisztus-impulzusként, mint „én” áradt bele az emberiség fejlődésébe. Akkor majd asztráltest veszi körül, ami hitből és az emberek csodálatból és bámulatból fakadó tetteiből fog állni, valami étertestszerű veszi körül, amit a szeretet tettei képeznek és körülveszi valami, mint fizikai teste az embert, ez pedig a lelkiismeret tetteiből fog állni.

Így hát az emberiség jövőbeni fejlődése az emberek morális impulzusai és a Krisztus impulzus együttműködése útján fog végbemenni. Perspektivikusan úgy tűnik elénk az emberiség, mint egy óriási tagolt organizmus. Ha az emberek képesek lesznek arra, hogy cselekedeteiket ebbe a nagy organizmusba illesszék bele, hogy impulzusaikból tetteikkel burkot formáljanak köré, akkor az emberek a földfejlődés során megvetik az alapját egy nagy közösségnek, amelyet teljesen átjárhat a Krisztus-impulzus, áthathat Krisztus.

Látjuk tehát, hogy nincs szükség morális prédikációkra, de megalapozhatjuk a morált, ha megmutatjuk azt, ami valóban történik, ami valóban történt, és ami igazolja azt, amit különösen a szellemi beállítottságú emberek éreznek. Mindig különösen fogja érinteni az embert, ha arra gondol, hogy Goethe, amikor elvesztette barátját, Károly Ágost herceget, Weimarban egy hosszabb levélben mindenféléről ír. Azután még aznap - 1828-ban, három és fél évvel halála előtt, tehát úgyszólván életpályája végén - egy csodálatosan figyelemreméltó mondatot ír naplójába, hogy „az egész értelmes világ egy nagy, halhatatlan individuumnak tekinthető, aki szüntelenül létrehozza azt, amire szükség van és így még a véletlenen is úrrá válik.” Hogyan válhatna egy ilyen gondolat konkrétabbá, mint azáltal, hogy elképzeljük ezt az individuumot, amint közöttünk működik és teremtően tevékenykedik és elgondoljuk, hogy mi magunk is vele együtt működünk és tevékenykedünk. A golgotai misztériummal a legnagyobb individuum vonult be az emberi fejlődésbe és ha az emberek megfontolt szándékkal az előbb elmondottak szerint rendezik be életüket, akkor a Krisztus impulzus köré tagozódnak és így kialakul körülötte valami, ami olyan lesz, mint a burok a lény vagy a mag körül.

Sok mondanivalóm volna még az antropozófiai vizsgálódások során megmutatkozó erényekről. Különösen az igazsághoz való hűségnek a karmával való kapcsolatához fűzhetnék még hosszú és fontos fejtegetéseket. Az antropozófus világnézettel a karma-eszmének egyre inkább be kell vonulnia az emberiségfejlődésbe. Az embernek pedig egyre inkább meg kell ezáltal tanulnia, hogy úgy tekintsen életére és úgy rendezze azt be, hogy erényei megfeleljenek a karmának. A karma-eszme azt is meg kell majd tanítsa az embernek, hogy későbbi tetteivel nem szabad korábbi tetteit megtagadnia. Az élet bizonyos konzekvenciájának, tetteink vállalásának ki kell még alakulnia az emberiség fejlődésének során. Hogy milyen messze van még ettől az ember, azt láthatjuk, ha az embereket közelebbről figyeljük. Közismert tény, hogy az ember önmagát adja a dolgokba, amiket véghezvitt. Ha aztán úgy tűnik, hogy egy tettnek már elmúlt a következménye, azt teszi, amit tulajdonképpen csak akkor tehetne, ha az előző tettet nem vitte volna véghez. Hogy az ember felelősnek érezze magát azért, amit tett, hogy a karmát a tudatába is felvegye, ezt tehetnénk még szemlélődésünk tárgyává.

De ebben a három előadásban megadott irányvonalak segítségével önök saját maguk is sok mindent meg fognak találni. Meg fogják pl. látni, hogy milyen gyümölcsözővé válhatnak ezek az eszmék, ha tovább vezetik őket. Minthogy az ember a földfejlődés hátralévő részében egyre újabb és újabb inkarnációban él majd, az lesz a feladata, hogy mindazt, amit a jellemzett erényekkel kapcsolatban egyik vagy másik szempontból elvétett, szabadon, szabad akaratából alakítva a dolgokat, megmásítsa, úgyhogy létrejöjjön az egyensúly, a középút, és megvalósuljon a cél, a Krisztus impulzus köré vont burok.

Nemcsak az általános emberi testvériség absztrakt ideálját látjuk tehát magunk előtt, bár ez is erős impulzusokat kap, ha az antropozófus világnézetre alapozzuk, hanem azt látjuk, hogy földi fejlődésünkben van valami reális, egy impulzus, ami a golgotai misztérium által került a világba. Azt is látjuk azonban, hogy úgy kell hatnunk érzőlelkünkre, értelmi lelkünkre és tudati lelkünkre, hogy ez az ideális lény megvalósuljon, és mi összekapcsolódjunk vele, mint valami nagy, halhatatlan individuummal. Az a gondolat, hogy a további fejlődés lehetősége, a Föld missziója teljesítésének lehetősége abban áll, hogy ezzel a nagy individuummal egy egységet képezzünk, a második morális alapelvben valósul meg. Az, amit úgy teszel, mintha egyedül csak belőled született volna meg, az félretol, eltávolít a nagy individuumtól, ezzel szétrombolsz valamit. Az azonban, amit azért teszel, hogy ezt a nagy, halhatatlan individuumot az előbb jelzett módon felépítsd, azt az egész világorganizmus további életéért, továbbfejlesztéséért teszed.

Ez két olyan gondolat, amit ha magunkévá teszünk, rögtön látjuk a hatásukat: nemcsak prédikálják a morált, hanem meg is alapozzák. Mert nyomasztó, borzalmas és minden ellenkező vágyat elnyomó az a gondolat, hogy tetteiddel lerombolsz valamit, amit fel kellene építened. Ezzel szemben jó tettekre lelkesít, sőt intenzív morális impulzusokra, az a gondolat, hogy te is építed ezt a halhatatlan individuumot és tagjává teszed magad. Ez nemcsak morális prédikáció, hanem olyan gondolatokra mutat rá, melyek maguk is morális impulzusok lehetnek, amelyek képesek a morál alapjává válni. Az antropozófus világnézet és antropozófus lelkület annál gyorsabban fog ilyen morállá válni, minél inkább ügyelünk az igazsághoz való hűségre.

Mindezek elmondását tűztem ki feladatomul ebben a három előadásban. Sok mindent csak jelezni tudtam, de az itt felvetett egyik-másik gondolatot majd tovább szövik saját lelkükben. Így valósítjuk meg legjobban az összetartást az egész Földön. Ha együtt vagyunk közös elmélkedésen, mint ahogy ezt közép-európai és északi antropozófusok most is tettük, és ha az ilyen összejöveteleken felmerült gondolatokat később ismét felidézzük lelkünkben, így valósítjuk meg legjobban azt, amit az antropozófiának létre kell hoznia már a jelenben is, - az igazi szellemi életet. Ha most el is kell válnunk, tudjuk, hogy együtt vagyunk antropozófus gondolatainkban, és ennek tudása egyszersmind morális impulzus is. Tudni azt, hogy közös eszmék egyesítenek olyan emberekkel, akik térben rendszerint távol vannak egymástól, de akikkel néha, különleges alkalmakkor találkozhatunk, erősebb morális impulzus, mint az állandó együttlét.

Hogy így gondolkozunk együttlétünkről, hogy közös elmélkedéseinket így fogjuk fel, ez tölti el az én lelkemet is, különösen most, ezeknek az előadásoknak a végén - és ezzel szeretnék önöknek búcsút mondani. Meg vagyok győződve, hogy ha helyes fényben látják és érzik meg, ez fogja a fejlődő antropozófiai életet szellemileg is megalapozni. Ezzel a gondolattal, ezekkel az érzésekkel szeretném elmélkedéseinket ma lezárni.