Ezekben a napokban, hetekben, jobban, mint máskor, a súlyos események komolyságának kell átszőnie szellemi törekvéseinket, lelkünket, annak a komolyságnak, amelyből érezhetjük, hogy minden emberivel összefügg az, amire szellemi áramlatunkkal törekszünk. Arra törekszünk, ami nem csupán az ember múlékony létéhez beszél, ami elmúlik az ember fizikai testével, elvekről beszélünk, lelki és szellemi erőkről, amelyek közvetlenül az embernek ahhoz a magasabb lényéhez fordulnak, ami több annál, ami elhervadhat a testtel és annak létezésével. Gyakran használtuk a mája szót a külső jelenségekre, és hangsúlyoztuk, hogy a fizikai élet összefüggései azáltal válnak májává, hogy az ember ezeket éppen megismerésével, megismerési képességeivel nem megfelelően hatja át, tekinti át, és ezáltal nem érzi, nem fogja fel, milyen jelentőségteljes, valószerű az, ami a külső jelenségekből beszél hozzánk, hanem az ember megismerő képességeivel maga von fátylat, az illúzió szövedékét a külső események elé. Ezáltal válnak májává.

Egy elvet állíthatunk ezekben a napokban mindenekelőtt lelkünk elé, mert hiszen mindennek a szeretetét, szerető megértését keressük, ami körülöttünk történik. Egy olyan elv jelenhet meg különösen lelkünk előtt, egy olyan megismerés, amely alapjában véve a középpontban áll mindazon dolgok között, amelyek megismerésére törekszünk. De ennek éppen ezekben a napokban azzal a mély komolysággal és erkölcsi méltósággal kell lelkünk elé lépnie, amely benne rejlik. Ez az a megismerés - hiszen ez számunkra már a szellemi élet legegyszerűbb, elemi megismerésévé vált - a földi élet visszatéréséről szól, arról az igazságról, hogy lelkünk az idők folyamán testből-testbe lép át. Azzal szemben, ami örök az emberben, és testből-testbe siet az ember földi inkarnációinak egymásra következésében, ott áll az, ami ebből fizikai testi létének alakulását, megjelenését, jellegét adja. S mindezekhez, amit ez a külső jelleg ad, amit mintegy az ember karaktere feltételez, amíg fizikai testben, a fizikai síkon él, különösen hozzátartozik az - s ezt különösen ebben az időben egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk -, amit a nemzeti jelleg kifejezéssel kell összefoglalnunk. Ha lelki pillantásunkat arra irányítjuk, amit az ember magasabb énjének nevezünk, ott a nemzetiség kifejezés elveszti jelentőségét. Akkor, amikor átmegyünk a halál kapuján, mindahhoz, amit ott leteszünk, teljes egészében hozzátartozik az, amit a nemzetiség kifejezése foglal össze. S ha komolyan akarjuk venni azt, amit szellemileg törekvő emberekként tudni akarunk, akkor arra kell gondolnunk, hogy az ember, mialatt egymásra következő inkarnációin megy át, nem egy, hanem különböző nemzetiségekhez tartozik, s hogy az, ami őt a nemzetiséggel összeköti, éppen ahhoz tartozik, amit letesz, abban a pillanatban le kell tennie, amikor átmegy a halál kapuján.

Az örökkévalóság területéhez tartozó igazságoknak nincs szükségük arra, hogy könnyen fogják fel őket. Olyanok lehetnek, amelyekkel bizonyos ideig ellenkezhetnek érzéseink, amelyekkel különösen nehéz időkben nehezen küzdhet meg az ember, és ezekben a nehéz időkben nehezen is tudja megőrizni őket teljes erejükben és tisztaságukban. De az igazi antropozófusnak el kell jutnia, és el is fog jutni éppen ezáltal ahhoz, hogy helyesen értse meg azt, ami a külső fizikai világban körülveszi. Hiszen ehhez a megértéshez az építőkövek már kifejeződtek antropozófiai törekvéseinkben. A népszellemekről szóló előadásciklusban^[1] bizonyos mértékig mindent megtalálnak, amit a megértés nyújthat az emberek nemzetiségükkel való összefüggéséről, amennyiben ezek az emberi lények az öröklétben vannak. Ezeket az előadásokat egyébként a békében tartottam, amikor a lelkek alkalmasabbak és jobban készek arra, hogy az objektív, kendőzetlen valóságot teljes mértékben felvegyék magukba. Talán nehéz az, hogy manapság ezeket az igazságokat ugyanolyan objektív módon őrizzük meg, ahogy akkoriban elfogadták őket. De éppen ezáltal fogjuk a legjobban előkészíteni lelkünket ahhoz az erőhöz, amire szüksége van, ha ma is objektív módon akarjuk elfogadni ezeket az igazságokat.

Állítsuk lelki szemünk elé annak a harcosnak a képét, aki a harcmezőn átmegy a halál kapuján. Értsük meg, hogy ez egy egészen sajátos esete a halál kapuján történő átmenetnek. Értsük meg, hogy olyan világba lép be, amelyet a szellemtudomány által szívvel-lélekkel kutatunk, hogy világosságot hozzon számunkra a fizikai életben is. Gondoljuk meg, hogy a halálon keresztül lép be ebbe a szellemi világba, amelybe közvetlenül nem vihet be más élet-impulzusokat - mivel egyébként nem lennének termékenyek -, mint olyanokat, amelyek szellemi törekvésünket élesztik, s végül is arra irányulnak, hogy testvéri köteléket fonjanak a földkerekség minden embere köré. Magasabb fényben jelenik meg számunkra ekkor egy népi mondás, amely egyszerű, ha antropozófiai bölcsességgel világítjuk meg: a halál mindenkit egyenlővé tesz. Mindenkit egyenlővé tesz: franciákat és angolokat, németeket és oroszokat. Mégis igaz ez. S állítsuk ezzel szembe azt, ami ma a fizikai síkon körülvesz bennünket, s akkor valóban indítékot érzünk majd arra, hogy ezen a téren átjussunk a máján, és az eseményekben a lényegüket keressük. Állítsuk szembe ezzel mindazt, amit az európai föld különféle területein éreznek az egyes népek egymás iránt, és kifejezésre juttatnak abban, amit beszélnek és írnak.

Állítsuk egyszer lelki szemeink elé mindazt, amit antipátiaként korunkban lelkileg átélnek. Hogyan kell valójában szemlélnünk ezeket a dolgokat? Hol rejlik ezen a téren az, ami átvezet a máján, a nagy illúzión túl? Nem ismerjük meg a Földön egymást, ha úgy tekintünk egymásra, hogy az általános emberiben valami absztrakciót látunk. Csak úgy ismerjük meg egymást, ha abba a helyzetbe jutunk, hogy a Földön élő emberek tulajdonságait valóban megértjük, konkrétságukban megértjük, hogy milyenek is részleteikben, ahogy egy ember az életben nem azáltal ismer meg valakit, hogy egyszerűen azt mondja: ez is olyan ember, mint én, hanem eltekint magától, és a másik tulajdonságait fogadja el.

Nos, a népszellemekről szóló előadásciklus megmutatja, hogy a lelki részeink - az érzőlélek, az értelmi, vagy kedélylélek, a tudati lélek, az én és a szellemén - hogyan oszlanak meg az európai nemzetek között: alapjában véve minden nemzeti jelleg egyfajta egyoldalúságot képvisel. Továbbá kifejeződik az is, hogy úgy, ahogy a lélek egyes tagjainak bennünk, magunkban valóban együtt kell működniük, úgy valójában az egyes nemzeti jellegeknek is együtt kell működniük az egyetemes európai lélek érdekében. Ha az olasz vagy a spanyol félszigetre tekintünk, úgy találjuk, hogy ott a nemzeti jelleg az érzőlélekben éli ki magát. Franciaországban ez értelmi, vagy kedélylélekként él. - Ha a brit szigetre megyünk, látjuk, hogyan él ott a nemzeti jelleg tudati lélekként. Közép-Európában a nemzeti jelleg az énben él. S ha keletre pillantunk, ez az a terület, ahol - bár a kifejezés nem teljesen helyes, mint ahogy később látni fogjuk - szellemként éli ki magát. Ami ott él, az benne van a nemzeti jellegben. De ami örök az emberben, azt túlmutat a nemzeti jellegen, ezt keresi az ember, ha szellemileg elmélyül. Ezzel szemben a nemzeti jelleg csak egy ruha, egyfajta burok, s az ember annál magasabbra emelkedik, minél inkább el tud jutni ehhez a belátáshoz. Ameddig azonban az ember a fizikai világban él, éppenséggel ebben a nemzeti burokban él, abban, ami a külső testisége alakzatát adja, ami alapjában véve lelkének bizonyos sajátosságait, jellemének tulajdonságait is meghatározza.

S most ellenszenvben, egymással szembeni gyűlöletben látjuk a különböző nemzeti jelleghez tartozókat. Nem arról beszélek most, ami a fegyveres harcokban történik. Arról beszélek, ami az érzésekben, az emberi lelkek szenvedéseiben zajlik le. Mivel van egy lelkünk: ennek arra kell előkészülnie, hogy befogadja a szellemi világ, amelyen a halál és a következő születés között át kell haladnia, és amely egy olyan inkarnációhoz vezeti majd, ami egészen más nemzetiséghez fog tartozni, mint az, amelyet elhagyott. Éppen ebből a tényből látjuk a legjobban, a legvilágosabban, a legerősebben, hogyan ellenkezik az ember azzal, ami saját magasabb énje önmagában. Pillantsunk ma valamely ”nacionalistára”, nacionalista érzésű emberre, aki különösen egy másik nemzetiségű ellen fordul, sőt talán országában ez ellen a másik nemzetiségű ellen bőszül fel: mit jelent ez a felbőszülés, ez az antipátia? Azt az előérzetet jelenti: ebben a nemzetiségben lesz a legközelebbi megtestesülésem! Már a tudatalattiban össze van kötve a magasabb én a másik nemzetiséggel. Ez ellen a magasabb én ellen ellenkezik az, ami a fizikai síkon be van hálózva a fizikai sík nemzeti hovatartozásába. Ez az emberek dühe magasabb énjük ellen. S ahol ez a düh a legerősebb, ahol a legjobban gyűlölnek és hazudoznak más nemzetiségekről, ott ez azért az emberért van, aki a dolgokat nem májának, hanem valóságnak nézi. Ennek igazi oka az, hogy minden olyan nemzetiséghez tartozó, aki egy másik ellen a legjobban dühöng, a legbőszebben viselkedik és a legjobban hazudik, annál arról van szó, hogy az idetartozók legnagyobb részének következő inkarnációjában ebbe a másik nemzetiségbe kell átmennie.

Ez tanításunk komolysága, ez az erkölcsi méltóság rejlik mögötte. Az emberben sok minden berzenkedik magasabb lényének, énjének elismerése ellen, az ellen, ami örök benne, sok, végtelenül sok minden. Ezért jelenleg rendkívül nehéz erről objektíven beszélni. Mindazonáltal sajátos jelenség, igen sajátos jelenség az, hogy mielőtt a háború elkezdődött, végtelenül elismerő hangok hangzottak el Angliából a német jellem, a német rátermettség, nevezetesen a német szellemi élettel kapcsolatban. Egy mintát próbáltam adni erről a legutóbbi nyilvános előadásomon^[2]. Ezeket a példákat a végtelenségig lehetne szaporítani, és kell is még szaporítanunk. Mi volt ez a példa?

Ha okkult módon nézzük, ez annak az érzése volt, hogy valójában abban, amit a legutóbbi nyilvános előadáson mondtam a fausti lélek karakteréről, amelyre Közép-Európában törekszenek, van valami önmagát megfiatalító, valami spiritualitásra törekvő, azt előkészítő, valami, ami felé egész Európa fordulni fog, valóban afelé fog fordulni. Ezt a mostani idők előtt ösztönösen érezték. Az ember meg akart érteni valamit abból, ami Közép-Európában történik. De az ember, mivel nemzetiségben él, csak a halál és az újabb születés közötti életben lehet teljesen megértő eziránt. Ott az ember megértő összeköttetésben lehet ezzel: ott meg fogja találni az utat a közép-európai tanítókhoz. Sőt ez kellemetlen, mivel a Közép-Európához tartozóktól hencegésnek hangzik, de az embernek már ki kell mondania az objektív igazságot. Amit viszont így ösztönösen érzünk, amit keresünk majd a halál és az újabb születés közötti életben: az olyan lelkekkel való egyesülést, akik ilyen módon törekedtek az általános emberire, egyesülést a Goethe-lélekkel, a Schiller-lélekkel, a Fichte-lélekkel. - Ez volt érezhető abból a tényből, ha az ember átmegy a halál kapuján, felkeresi majd őt mindenekelőtt Goethe, Fichte, Schiller lelke, és más lelkek, akiknek legutolsó inkarnációjuk Közép-Európában volt - ezzel a ténnyel szemben, amely így ösztönösen megnyilvánult, még egy utolsó alkalommal berzenkedik a végtelen nemzeti szenvedélyesség. Ha érezzük ezt a berzenkedést szavakba öltöztetve, ami most nyugatról és északnyugatról gyakran hangzik felénk, akkor a mája, az illúzió helyére az értő valóságot állítottuk. Akkor megértjük, hogy a földi ember, aki önmagában hordozza az örök embert, nem akarja azt, amit az örök ember akar benne: hogy számára a szeretet, amit az örökkévalóságban éreznie kell, az időbeliségben gyűlöletté változik át.

Akkor jutunk leginkább a megértő szeretethez, a szerető megértéshez, ha abban az értelemben, ahogy azt szellemtudományunk megadhatja számunkra, tájékozódunk az európai emberiség karakteréről. Mi megtehetjük ezt, hiszen mi már az ember magasabb lényéről beszélünk. S aki velünk akar gondolkodni és érezni, az elismeri ezt a magasabb ént, és ezért meg tudja hallani mindazt, amit a külső burokról el kell mondanunk, mivel tudja, hogy ez a beszéd a külső burokról szól.

Hiszen bizonyos értelemben minden népnek egy meghatározott küldetése van. Egyszer majd, ha belépünk a dornachi épületbe, az oszlopok egymásutániságában, az oszlopfőkben és a fölöttük lévő architrávokban, a formákban megtaláljuk annak kifejeződését, ami az európai impulzusokban jut kifejeződésre. Erről mégsem fogok most beszélni, mivel az a jó, ha arról beszélünk, ami az épületből árad az emberhez. Ezt tettem ott néhány nappal ezelőtt^[3]. Ha azonban szem előtt tartjuk azt, ami e nélkül benyomást gyakorolhat lelkünkre, akkor mindenekelőtt a déli félszigetek - Olaszország és Spanyolország lakóiban - olyan népeket ismerhetünk meg, akiknek bizonyos mértékig modern küldetésükben minden olyasmi visszatér, ami a régi időkben az Atlantisz utáni harmadik kultúrperiódusban játszódott le, az egyiptomi-káld kultúrában. Hogy ezt megértsük, pillantsunk csak megfelelő módon az olasz vagy a spanyol nemzeti lélekbe. Ez egészen részletekig követhető. Így elmondhatjuk: ami számunkra szellemileg megjelenik, azt megtaláljuk a valóságban. S akkor mi volt a jellemző - ezt már oly gyakran megbeszéltük - az egyiptomi-káld kultúrára? Az, hogy érezték a nagy, kozmikus asztrológiát! Hogy a csillagokat és csillagképeket nem olyan módon látta az ember, mint ahogyan ma nézünk rá ezekre, hanem szellemi lényeket látott, amelyek ezekben a csillagképekben külsőleg megtestesültek: hogy az ember azt látta, mindenütt szellemiség terjed szét. Ha ennek az egyes nemzetek feladataként ismétlődnie kell a golgotai misztérium utáni időben, akkor úgy kell ismétlődnie, hogy lelkileg elmélyüljön, hogy az ember számára az egyiptomiak és a káldok nagy, kozmikus tablója mintegy a lelkéből újjászületve lépjen elő. Hol volna ez világosabb, mint ott, ahol az itáliai félsziget kultúrája elérte csúcspontját, Dante ’Isteni színjátéká”-ban? De a részletekig így van ez, hogy abból, ami a lélekből megszületetik, újra feltámad, napfényre kerül az, ami az egyiptomi-káld kultúrában létezett.

Ami a görög kultúrában lényeges volt, a francia népben válik nyilvánvalóvá, sőt egészen a vezető személyiségek jelleméig menően. Voltaire-t például csak úgy érthetjük meg, ha egy igazi göröggel hasonlítjuk össze. S ha Corneille, Racine műveinek formáit nézzük, akkor látni fogjuk, hogyan küzdöttek a görög formával. Hiszen ennek nagy kultúrtörténeti jelentősége van. A küzdelem a külső formával, azzal, amit Arisztotelész kikutatott a formáról, az él tovább Racine-nál és Corneille-nél. S ha azt, ami az Atlantisz utáni negyedik kultúrperiódusban az értelmi, vagy kedélylélek kultúrájában hangadó volt, újra megkeressük a francia kultúrában, akkor azt kell, hogy találjuk ott, ami a legnagyobbként fejeződik ki, mialatt az értelmi-, vagy kedélylélek azért esik neki a világnak, hogy éppenséggel ezzel foglalkozzék. A legnagyobb költőnek tehát, akihez hasonlót ilyen formában nem találhatunk, olyannak kell lennie, aki az értelmi, vagy a kedélylélekből formálódik. Ott éri el egy nép a maga nagyságát, ahol hasonlíthatatlan nagyjai a felszínre hozzák ezt. Ki a francia költészetben az, akit nem lehet felülmúlni? Ez Molière! Ott éri el a francia lélek sajátos, jellegzetes csúcsát: ott nem lehet felülmúlni. Egyfajta visszfénye még Voltaire-ben is hat.

A brit lélek viszont nem a régi újjászületése, hanem beletartozik az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorba, mintegy ennek újjáteremtése. Ez az Atlantisz utáni ötödik korszak elsősorban a tudati lélek kibontakoztatására törekszik ezt állítja elő. A tudati lélek különösen kifejeződik a brit nép sajátosságában. A brit lélek sajátossága az, hogy szemben áll az eseményekkel. Már l4-l5 évvel ezelőtt, amikor „A filozófia rejtélye” (Rätsel der Philosophie) első kiadását írtam, azért küszködtem, hogy megfelelő kifejezést találjak a brit filozófusokra: s akkor eszembe jutott: ők az élet szemlélői: úgy igyekeznek feltűnni, ahogy a tudati lélek nézőként állítja szembe magát az élettel. S ki a brit lélek legnagyobb alkotója, aki feltűnik, és a brit jellem sajátosságait a legmélyebb lélekig kifejezésre juttatja? Ez Shakespeare!

Menjünk most át Közép-Európába, akkor megtaláljuk azt, „ami mindig lesz, és soha sincs”, ahogy ezt már nyilvános előadáson jellemeztem. A tulajdonképpeni én, az ember legbenső mivolta, hogyan viszonyul a lélek tagjaihoz? Kiépíti saját kapcsolatát az érző-, az értelmi, vagy kedélylélekkel és a tudati lélekkel: mindegyikhez odahúzza a szálakat. Nézzük csak meg Goethét! Látjuk, hogyan vágyódik Itália után. S ahogy ezt nála látjuk, úgy vágyódtak mindig Közép-Európa legjobbjai Itália után, hogy megtalálják azt, ami megtermékenyíti az ént, az értelmi, vagy kedélylélekkel kölcsönösen kicseréli az erőit. Vizsgáljuk meg az évszázad folyamán, hogy lássuk, ténylegesen milyen vékony sáv van az értelmi, vagy a kedélylélek között is. Figyeljük meg ahogy még Nagy Frigyes, a legnémetebb fejedelem, valójában csak franciául beszél és ír, ahogy a francia kultúrát különösen becsüli, ahogy ez Voltaire-hez való viszonyában is megmutatkozik. Éppen így látjuk azt, hogy a német filozófus, Leibniz francia nyelven írja műveit. Éppen így tesz az én az értelmi, vagy kedélylélekkel is. S amikor az én a lélek mélyéből azt keresi, amire törekszik, akkor feltolul valami az én mélységeiből, kifürkészhetetlen mélyéből: arra törekszik, hogy a tudati lelket értse meg. Látjuk ezt Goethe-nél. Gyakran kifejtettem, hogy azt akarja megragadni, ahogy az organizmusok létrejönnek egymásból: az organizmusok nagy, átfogó tanát állítja fel. Ez az én mélyéből tör elő. Mégsem lehet azonnal megérteni: az emberiségnek egy könnyebb megértésre van szüksége: úgy kellenek neki a dolgok, ahogy azok a tudati lélekből adódnak. Nem azt veszi fel, amit Goethe adott, hanem áttételesen fogadja be azt tudati lelkébe, vagyis Darwint fogadja be. Ma már nem vagyunk olyan messze attól, hogy Goethe „Színtan”-át^[4] (Farbenlehre) elismerjük, de ugyanennek az áttétele a tudati lélekbe - amely Newtonnál található meg - ma az általánosan érvényes fizika-tudomány.

Ezek a dolgok vezetnek be bennünket annak rendje-módjába, ahogy az egyes, most azonban nemzeti karakterek szemben állnak egymással. S mi felemelkedünk a külső májából, amelyben az emberiség bele van gabalyodva, felemelkedünk a valósághoz, ha megtanuljuk szellemtudományosan szemlélni a dolgokat, ahhoz a valósághoz, amely megmutathatja, hogy úgy, ahogy az emberben egyes lelkierők háborúznak, ugyanúgy egyes, a népszellemekben inkorporálódott lelkierők is háborút folytatnak egymással. S nem véletlen, hogy korunkban - ahol az éppen mondottak tanként jelennek meg -, fellép a nagy tanító, a háború, amely olyan véres, szörnyű módon beszél az emberhez, elmondja azt, amit mi szellemileg mondunk el. Nem véletlen, hogy mialatt ezt itt megbeszélhetjük, kint talán az egyik legvéresebb küzdelem zajlik, és ez alapjában véve ugyannak a valóságnak felel meg, amit az embernek csak a májában kell érvényre juttatnia, hogy valójában megértse.

Hogy ezekről a dolgokról beszéljünk, le kell tisztítanunk a szavakról az antipátia és a szimpátia minden érzésbeli árnyalatát, és ezeket csak jellemző vonásokként kell használnunk, akkor fogjuk helyes módon megérteni a dolgokat. Mivel olyan dolgokról van szó, amelyeket az ember lénye önmagában hordoz, ameddig a nemzeti jellegbe van burkolva. Ezt egészen a részletekig követhetjük. Hogy előkészítsem azt, amit meg kell értenünk, először valamit el akarok mondani.

Nézzük a Közép-Európához tartozókat, akik az én-kultúrában élnek. A nyilvános előadáson azt mondtam: Közép-Európa lakosa úgy törekszik Istenéhez, hogy össze van kötve Istennel: együtt akar lenni Istennel. Ha a gondolkodásra tekintünk, általában ezt a mondatot mondhatjuk ki: az ember gondolkodik. De ezzel az általános mondattal: „az ember gondolkodik”, valójában rendkívül keveset mondtunk, valóban keveset. Az embernek éppen a szellemtudományon keresztül kell megtanulnia, hogy pontosabban lásson. Fokozatosan meg kell tanulnia, hogy annak a helyébe, amit gondolat nélkül csak úgy odamond, a megfelelőt helyezze. Azoknak, akik a reális viszonyokkal nem különösebben bajlódnak, megfelelő, ha valamit így odamondanak. De a helyes az, ha azt mondjuk: Közép-Európa vagy Skandinávia lakója gondolkodik - és ezt tevékenységként szemléli, mivel a gondolkodás kibontakozásáról van szó. Közép-Európában egészen az északi országokig arról van szó, hogy a lelki lény gondolkodik. Az ember úgy van összekötve a gondolattal, hogy ez a gondolat a lélek legősibb sajátos tevékenysége, hogy a lélek tevékenysége nem más, minthogy a lélek leköti magát a gondolatokban.

Nem helyes ugyanilyen módon beszélni a franciákról. Itt azt kell mondanunk, hogy a franciának gondolatai vannak. Mert „gondolkodni”, és az, hogy „gondolatai vannak”, finomabban megkülönböztetve nem ugyanaz. A dolog megértéséhez segíthet az, amit „A filozófia rejtélyé”-ben mondtam ki. Nyugat-Európában az embernek gondolatai vannak, a gondolatok jönnek, az emberek kapják őket, mint ahogy az érzéki észlelések is adottak. Így van ez a gondolatokkal is: belépnek a lélekbe, kiélik magukat benne, meg is részegedünk tőlük, és boldoggá tesznek bennünket. Sőt a németnek szemére vetjük, hogy gondolataiban van valami hidegség. Ez talán azért is lehet, mert először meg kell formálnia őket individuális lelkében: először ott kell felmelegítenie őket, és csak addig maradnak melegek, amíg ebben a követlen tevékenységben találhatók.

Ennyit előkészítésként. Mivel valójában az egyes nemzeti megnyilvánulásokban mindenütt azt vehetjük észre, hogy az éli ki magát bennük, ami a szellemtudományban található, amelyeket önök a népszellemekről szóló előadásokon hallanak. Nézzük a nemzeti jellegek néhány megnyilvánulását.

Az olasz, spanyol karaktert az érzőlélek határozza meg. Egészen a részletekig követhetjük ezt az életben. Mindenütt megtaláljuk az érzőlelket - ez természetesen nem vonatkozik a magasabb énben zajló életre. Amikor ezekben az országokban az ember kiéli magát a nemzeti jellegben, akkor az érzőlélekben éli ki magát. Ez különösen ragaszkodik mindenhez, ami a hazával függ össze, és az idegeneket ezzel ellentétesnek érzi. Nos, próbálják megérteni, hogy mi minden él például az olasz nemzeti jellegben, akkor úgy találják, hogy az olasz a másikat, aki nem olasz, idegennek érzi, és azt is, ami az idegenben él. S minden harcot, amelyet a l9. században Itáliában folytattak, kimondottan a hazáért vívták. Ez az egyiptomi-káld kultúra ismétlődése.

Tekintsünk most Nyugat-Európa lakójára, a francia területre. Mint mondtam, le kell vetnünk minden szimpátiát és antipátiát! A francia a görög kultúrát ismétli. Ezért a külföldit úgy is érzi, mint ahogy a görög érezte: barbárnak nevezi őt. - A görögség ismétlődése! - Ez érthető, bár a legbőszebb antipátia-érzésbe torkollik. S mindig van benne valami abból az árnyalatból, ahogy a régi Görögországban beszéltek a nem görög emberiségről.

Az angol népre különösen a tudati lélek művelését bízták rá, amely a materializmusban éli ki magát. Ott különösen le kell vetnünk minden antipátiát. A materializmus művelése előtérbe helyezi azt, ami az embereket egyszerűen egymás mellé állítja a térben. Ebben megmutatkozik valami, ami a korábbi időkben egyáltalán nem volt érezhető: az ember érzi a versenytársat. A tudati lélek a másikat versenytársnak érzi a fizikai létben.

Hogyan áll ez Közép-Európa lakosainál, egészen a skandinávokig? Rendkívül csábító lenne, ha ezt részleteiben más korokra nézve is végigvezetnénk. Mit érez a német, amikor szemben áll a másikkal ott, ahol az olasz az idegent, a francia a barbárt, az angol a konkurenst érzi? Mindenekelőtt tömör szavakat kell találnunk ehhez: a németnek ellensége van, akivel szemben áll, például még párbajban is, ahol nincs szükség rá, hogy valamiféle antipátiához kapcsolódjon, hanem ahol az ember az egzisztenciáért küzd, vagy olyasmiért, ami az egzisztenciával függ össze. Az ellenséget a legkisebb mértékben sem kell lekicsinyelni. Ez ismét a részletekig követhető. Éppen ez a háború mutatja, hogy a német úgy áll szemben az ellenséggel, mint a párbajban.

Pillantsunk most kelet felé. Beszéltünk arról, hogy a két déli félszigeten az érzőlélek éli ki magát, a franciáknál az értelmi, vagy kedélylélek: Közép-Európában Skandináviáig felfelé a nemzeti jelleg él az énben, ez az egyes területeken differenciálódik, de egészében véve érezhető abból, amit én-léleknek nevezünk. Azt mondtam, ez szellem-énként éli ki magát keleten. Mi a szellem-én karaktere? Közeledik az emberhez, aláereszkedik rá. Az énben törekszik az ember: a lélek három tagjában is törekszik: a szellem-én aláereszkedik. Egyszer majd igazi szellem-énként ereszkedik alá keletre. Igazak azok a dolgok, amelyeket gyakran hangsúlyoztunk. De ehhez előkészület szükséges, olyan fajta előkészület, hogy a lélek átvesz, elfogad, beletanul az elfogadásba. Az orosz nép alapjában véve mi mást tett, mint elfogadott? Mozgalmunkon belül lefordíttattuk a legnagyobb orosz filozófus, Szolovjev^[5] műveit. Mikor elmélyedünk benne - ez mind nyugat-európai szellemi élet, nyugat-európai kultúra. Azáltal valami más, hogy az orosz néplélekből született. De a nyugat-európai kultúrával ellentétben, mi lebeg felénk az orosz népben? Olaszország, Spanyolország az Atlantisz utáni harmadik kultúrperiódus ismétlődése, a francia nép a régi görög kultúrát ismétli meg. A brit ember az újonnan jöttet mutatja fel, de ezt egészen bizonyosan a fizikai síkon szerzi meg az ember. Közép-Európában az énnek önmagából kell kiküzdenie magát. Oroszországban az átvevővel, az elfogadóval van dolgunk. Először is elfogadták a bizánci kereszténységet, amely mint egy felhő ereszkedett alá, majd szétterült: és már I. Péter alatt elfogadták a nyugat-európai kultúrát. Először az anyagot kell elfogadni - mondhatnánk. Ott van a nyugat-európaiság tükröződése, és a lélek munkája az, hogy előkészüljön az elfogadására. Csak akkor lesz az oroszság igazi elemében - ez a jövőre is vonatkozik -, hogy felismerje: el kell fogadni azt, ami Nyugat-Európában van, mint ahogy a germánok Goethében felvették magukba a görögséget. Ez még el fog tartani egy ideig. S mivel az ember fizikaisága berzenkedik az ellen, amit el kell fogadnia keleten, ugyanúgy berzenkedik még a keleti ember az ellen, aminek el kell jönnie hozzá. A szellem-énnek le kell ereszkednie. Nos, ami ott nyugatról átjön, egyáltalán nem a szellem-én. De a lélek úgy viszonylik ehhez, hogy mintegy már előkészíti magát, hogy befogadja. Minek nézi ezért az orosz a másikat? Annak, aki „szemben áll” vele, annak, aki lebegve alászáll a tudatára. Ezért a másik, aki az olasznál az idegen, a franciánál a barbár, a britnél a vetélytárs, a németnél az ellenség, az őnála az eretnek. Ezért viseltek alapjában véve mostanáig az oroszok csak vallásháborúkat! Minden háború idáig csak vallásháború volt. Minden népet meg kellett szabadítani, vagy kereszténységre téríteni, a balkáni népeket és így tovább. S most az orosz paraszt a másikat „gonosznak” is érzi. Eretneknek érzi a másikat, úgy véli, mindig vallásháborút kell vívnia. Most is! Ezek a dolgok egészen a részletekbe mennek, és az ember akkor tanulja meg megérteni őket, ha megvan a jóakarata hozzá, hogy valóban beletekintsen a dolgokba. S így azt is kérdezhetjük: hogyan jelenik meg számunkra az, ami keletről közeledik felénk?

Az ember így bizonyos mértékig, ahogy a fizikai életben él, méltánytalan saját magasabb énjével szemben. Aki az értelmi, vagy a kedélylélekben él, akinél különösen fejlett a fantázia, annak gondolatai „vannak”, aki azt állítja maga elé magasabb énként, aminek ő magának látszania kell, amennyiben nemzeti beállítottságú. Ezt dicsőségének érzi, mintegy harmadik énjének, amely önmaga, mint magasabb én, és a nemzeti ember közé áll. Ebből kiindulva harcol. S a halál után először ezt kell legyőznie, ha már előzőleg, a szellemtudomány által nem győzte le. Át kell jutnia azon, ami elsősorban úgy áll lelke előtt, mint annak inspirációja, amit ő maga elképzel.

S az, aki nemzeti beállítottságú emberként a tudati lélekben él? Ő mindenekelőtt ahhoz vonzódik, amit a tudati lélek a fizikai világban elsajátít, magáévá tesz. Ez olyan, mint valami fájdalmat okozó emlékezés abban a világban, amely a halál és az újabb születés közötti életben bontakozik ki.

Közép-Európa lakója keres. Ez főleg akkor derül ki, amikor az ellenségről rosszallóan beszél, amikor azt mondja, legyen csak azért itt, hogy „felszántsa a földet, és kutasson a fellegekben”. Mehetett bármilyen messzire ebben: itt már a szellemi ént kutatja. Ezért bizonyos értelemben már földi pályafutása alatt arra törekszik, hogy átdolgozza azt, amit át kell dolgoznia, ha belép a halál kapuján át a szellemi világba.

Aki legutóbbi inkarnációját egy orosz testében élte végig, amikor átlép a halál kapuján, először egy angyal tudatát kell felvennie - ha a szellemtudományon keresztül nem másként készült erre elő -, abba kell beleélnie magát, ami a magasabb hierarchiák legközelebbi fokáról száll alá.

Mindezek alapján azt mondhatjuk: tekintsünk nyugatra, akkor természetesnek találjuk, hogy az emberek lényéből - amennyiben nemzeti beállítottságúak - küzdelem jön létre, mert a nemzeti jelleg ott éppenséggel össze van kötve a külső burokkal. Egészen természetes, hogy harc jön létre. A szellemi világban előfordul, hogy ami ott jogos, az akadálytalanul elterjed. Ami az embernek magának a fantáziájában megjelenik, annak külső eszközökkel kell érvényesülnie. Hogy előlépjen, ahhoz az kell, hogy elterjedhessen. Amit a konkurencia kutat, az természetesen el akar terjedni. Nem találjuk érthetetlennek, hogy a tudati lélek képviselőitől harc jön át hozzánk. Ha Közép-Európában valóban az ént keressük, akkor látni akarjuk, hogy az én sajátosságai alkalmazhatók-e. Én már például hangsúlyoztam azt, hogy az ént minden reggel újból fel kell támasztani. Ha az alvás időszakába megyünk bele az énnel, akkor ez ebben nem éled fel, minden reggel, a felébredéskor újból fel kell éleszteni. Ha Ausztriáról beszélhetek: már fiatal koromban beszéltek arról, hogy Ausztria egyszer, ilyen vagy olyan alkalommal szétesik. Mi valami mást tudtunk: lehet benne még oly sok centrifugális erő, kívülről tartják össze, nem tudott szétesni. Nézzük Németországot. Van-e én-jellege külsőségeiben, formájában? Mégis széles körben tárgyalt tény, hogy az évszázad nagy részében a németek az egységre törekedtek. Belül nem teremtették meg ezt. Egy külső lökésre, sőt nemcsak Németországban, hanem a külső területeken, Franciaország közepén jött létre a mai Németország, ami az én-jelleget illeti. Az ember csak akkor érti meg a világot, ha szellemtudományosan érti meg. Az énnek alapjában véve nincs olyan tendenciája, hogy maga körül vagdalkozzék: ekkor a fizikai sík fölösleges erői átmennek a szellemibe. Hiszen ezt a német történelmen, Ausztria területén, a skandináv népek történetén mindig újra és újra igazolni lehetne. Ezért helyes, ha tudjuk azt, hogy a németet vagy Közép-Európa lakosát először úgyszólván elő kellett rángatni a háborúhoz: alapjában véve önmagától nem tudta elkezdeni. Ha tetterejéből elkezd egy háborút, akkor ezt úgy teszi, ahogy a kezdeményezőképessége teszi az énben, és bizony ezeket a háborúkat eléggé a bensőben folytatják… Így kell éreznünk, milyen Közép-Európa viszonya a háborúhoz.

De mi alakul ki annak számára, aki majd ott keleten érezni tudja a népi jelleget? Egyáltalán a lehető legtermészetellenesebb az, ha az orosz háborúzik. S ha ezt ő maga felismerné, akkor azt is a legtermészetellenesebbnek találná, hogy háborút folytasson. Mi itt nyugaton, még ha minden oroszt olyan jól is értenénk, nem tudnánk tolsztojánusok lenni. De az orosznak természetellenes, hogy háborúzzon. Őrá csak rá kell erőszakolni a háborút, mivel ez a nép legmélyebb jellegének valami természetellenes. Az orosz úgy áll szemben a háborúval, mint egy vallásháborúval, ami mintegy kívülről jön. Az ember nem teheti elfogadhatóvá számára a háborút, mivel inkább ki szeretné könyörögni azt, aminek történnie kell. Ezért egészen érthető, hogy egyáltalán nem az orosz legbenső népi karakterben keresi az ember a háború indítékát, hanem abban, amit kívülről erőszakolnak rá. S jobban, mint bárhol másutt, ebben az esetben azt kell mondani: ott nem a nép hozza létre a háborút - a nép csak külsőleg és jóhiszeműsége következtében -, hanem ez olyasmi, amivel a leginkább szembe kell fordulnia a népnek. Oroszországban a háború a legszörnyűbb értelemben mindig mája, illúzió. Ennek okán tudja az ember olyan világosan és pontosan megmondani, amit nyilvános előadáson kérdésként vetettem fel: ki tudta volna megakadályozni a háborút? Ha egyáltalán arról akar beszélni valaki, hogy ezt meg lehetett volna akadályozni. A franciák számára 187l óta (a francia-porosz háború óta, amelyben Franciaország vesztett - a ford.) a háború természetes volt, és arról beszélni, hogy ők ezt megakadályozhatták volna, nem lenne természetes. Akire rákényszerítenek egy konkurencia-harcot, annak természetesen nincs joga, hogy felháborodjék azon, ha valahol megsértik a semlegességet, és ebben az esetben a felháborodást áthangolja a nemzeti elem, de az, hogy háborút folytat, magától értetődő. Ezt nem lehet rossz néven venni tőle. Mivel éppen olyan kevéssé kell elutasítania a háborút, mint amikor az ember az élőlények természetét magyarázza, és akkor a tudati lélek eleméből egy más szót kell találnia, mint ami az én álláspontjából jön, és ezért a létért való közdelemről beszél. Ez a mondás nem Goethétől származik, mivel ez az én álláspontjából nem használható. De ahol arról van szó, hogy a háború valótlanság, sőt először vallásháborúvá kell átértelmezni, ott azt kell mondanunk, hogy mivel a háború kívülről lépett fel, kívülről lehetett volna megakadályozni. Ha minden mélységbe bepillantunk, ahová az ember bepillanthat - nos, akkor azt kell mondanunk: igaz az, hogy Oroszország szemlélő maradhatott volna, és a háborút meg lehetett volna akadályozni. Ha szemlélő maradt volna, úgy meg lehetett volna akadályozni a háborút. Mivel itt a háborút ráerőltették egy nép karakterére, ahol ez alapjában véve teljesen természetellenes.

Ha az ember ilyen dolgokról beszél, akkor ezeket a szellemi világból mondja, onnan jönnek elő ezek a dolgok, de mindig igazolhatók, bizonyíthatók a külső világból, s amit az ember a szellemiből kiindulva talál, igazolódik a külső világban.

Azt mondanánk: természetes gesztusa lenne az orosz nemzeti karakternek, ha imádkozva várna arra, aminek el kell jönnie hozzá. Igen sajátságos: az orosz intellektuelek - már erre is utaltam - szintén várják és érzik, hogy valami jövőbelinek kell közelednie hozzájuk. Nos, ez még ugyan igen messze van a jövőben, aminek el kell jutnia hozzájuk, és láttuk, hogyan utasították el, amit most be kell fogadni. Talán több mint egy külső szimbólum az, hogy mialatt most harcok folynak a Fekete-tengeren, az orosz még mindig oda tekint le, amit szellemileg várnia kell, hogy annak mintegy a megtestesülését szemlélje, amikor rámutat a Hagia Sophiára. Mereskovszkij mesélt nekünk két utazásáról^[6], amelyeket a Hagia Sophiához tett. Ő a Hagia Sophiában mintegy külső szimbólumát érezte meg annak, amit érzéseiben nem ismer, de vár, és ezt az oroszokhoz eljövendő, közeledő kereszténységnek nevezte. Helyesen ismerné fel azonban ezt, ha tudná, hogy a fausti jelleggel áthatott kereszténységnek kell magával ragadnia az oroszokat. Ezt viszont nem tudja. Úgy gondolja, ez a Hagia Sophiában áll előtte. Hogyan áll ő szemben a kereszténységgel? Ha rátekintünk arra, amiről Szolovjev beszél, ez olyasmi, amiről én elmondhatom, hogy van valami érzéke hozzá. Mert amikor Pétervárról és a szent szinódustól megint egyszer nehézségeket támasztottak a számára, úgy vélte: igen, ez már csak így megy annak, aki nagyon át van hatva azzal, amit mondani akar. Egyesek panaszkodnak rám, mint liberális nyugat-európai ateistára, mások mint ortodoxra, és ismét mások úgy néznek rám, mint egy jezsuitára. - S úgy fejezte be, hogy azt mondta: igen, mi minden lehet még az ember, ha a pétervári gazfickók ítélik meg! - Ezek nem az én szavaim, hanem egy jó oroszé, egy olyan oroszé, akin láthatja az ember, mennyire nem könnyű minden további nélkül a szimpátia és antipátia érzéseitől megszabadulni. De tegyük fel, hogy az orosz intellektuel rábízza magát önmagára. Azt mondtuk: a világ várakozó hangulatban van, természetesen azért, aminek jönnie kell, és ezt nem karddal és ágyúval kell kiharcolni. Ezért olyan hazug a pánszlávizmus. Ha rábízza magát önmagára, akkor rábízza Mereskovszkijt arra, amit érez, amit érez, amikor szemben áll a Hagia Sophiával. Csak ezt összetévesztette a nyugat-európai kereszténységgel, amely átment a fausti törekvéseken. De hogyan beszél ő erről?

Megpróbáltam tömör formába hozni azt, amit az egyes népeknél a háborúval szemben érezhet az ember, és azt mondtam: az orosz úgy gondolja, hogy a vallásért háborúzik, az angol a konkurenciáért, a versenyért, a francia a dicsőségért, az olasz és a spanyol a hazáért, a német a létért, az egzisztenciáért folytat háborút. Nos, azt mondhatjuk: Olaszország meg akarja védeni a hazát, Franciaország a nemzeti ideálról szóló saját képzeteként fogadja el azt, amit önmagáról képzel, az angol kereskedik, a német törekszik, az orosz imádkozik - és ez természetes. Nem a külső imádságot értem, hanem a szívbéli hangulatot. Mit mond akkor Mereskovszkij könyvének befejezésében, amit tegnapelőtt idéztem? „A Hagia Sophia - világos, szomorú és a végső titok borostyán-tiszta fényével áthatva - felemelte elesett, rémült szívemet. Felpillantottam a boltozatra, amely az ég kupolájához hasonlított, és azt gondoltam: itt áll ez, emberkéztől teremtve - az emberek közeledése az isteni szentháromsághoz. Ez a közeledés létezett, és egykor még inkább eljön. Akik a Fiúban hisznek, hogyne jutnának el az Atyához, aki a világot jelenti? Hogyne jutnának el a Fiúhoz azok, akik a világot szeretik, amit az Atya is úgy szeretett, hogy Fiát adta érte? Mert ők lelküket adták érte és barátaiért: ők birtokolják a Fiút, mivel övék a szeretet, csak a hevét nem ismerik”. Az egész összefüggés nincs a birtokukban! S végül így zárja: „S űzött engem valami, hogy mindnyájukért imádkozzam, ebben az időben pogány, de a jövő egyetlen templomában imádkozzam, hogy népem megkapja azt az igazi, győzelmes erőt, hogy tudatosan higgyen Isten szentháromságában”. Nos, most itt van önök előtt az imádság! Itt van az egész természetellenessége annak a harcnak, ami keletről nyugatra irányul!

Ha ilyen módon megpróbáljuk, hogy annak belső megértéséből eljussunk ahhoz, ami szembe jön velünk, ha megpróbálunk kikecmeregni a májából és belekerülni a valóságba, akkor azt is elmondhatjuk magunknak, hogy nem egyfajta absztrakt antropozófiát művelünk, amely fél a megismeréstől. Mert a megismeréstől való félelemnek hívják azt, ha az ember a mi első alapelvünk miatt visszarettenne attól, hogy a népek jellemzőit igazi alapjaikban megismerje. Éppen akkor kövessük ezt, amikor közeledünk az emberhez, és valóban lelkébe akarunk tekinteni. S ekkor beszélünk leginkább az emberben lévő maradandósághoz, és azt is megtaláljuk, ami túllép a nemzeti jellegen, ami az örökkévaló felé mutat, és megtaláljuk azokat az érzéseket és érzelmeket, amelyek az emberben lévő örökkévalóságra irányulhatnak. S akkor megtaláljuk a lehetőséget ahhoz, hogy előidézzük azt, amit mégis elő kell idézni. Azt gondolják, hogy az emberiség üdve és előrehaladása nem sínyli meg, ha az európai népeket most átható hangulatok megmaradnak? Olyan hangulatok, amelyek különben csak a májából születtek meg! Annak a szükségességnek a szempontjából, amely abban áll, hogy az embereknek ismét meg kell tanulniuk megérteni, hogy annak a folytatása van itt, ami bizonyos értelemben Közép-Európából már előkészült, kívánatos, hogy azt a légkört, amelyben élünk - ezt a szellemi légkört, amely olyan szörnyen nyugtalan manapság -, más hatás is érje, mint ami nyugtalanítja. Hogyisne éreznénk azt, milyen nyugtalanító ma a szellemi légkör! Minél mélyebben él ebben az ember, annál inkább kell éreznie ezt. Valóban megrendítő dolog tárulhat fel a szellemi életből. Az okkultista sokat tudott tapasztalni erről. De még olyan sok, olyan megrendítő és sürgető dolgot nem kellett megtapasztalni, mint az utóbbi három hónapban.

Milyen sokszor hangsúlyoztam azt az okkult igazságot, hogy a dolgok, amelyek a fizikai világban ilyenek, a szellemiben az ellenkező jelleget mutatják. Néhány barátunk arra is emlékszik, milyen gyakran beszéltem arról, hogy a háború már a szellemi levegőben „lóg”, és valójában csak olyasvalamivel lehet visszatartani, ami a fizikai életben is szellemi impulzust jelent: a félelemmel. A félelem-erők tartották vissza a háborút, ameddig asztrális volt. A félelem tartotta vissza, hogy nem tört ki korábban. Nos, valójában a háború kívülről, a szarajevói merényletből indult ki. Ennek is megvan a maga jelentősége. Ez a megrendítő a dologban. S mivel itt együtt vagyunk, egymás között, annak is lehetségesnek kell lennie, hogy ilyen dolgokat kibeszéljünk. Az az individualitás, akit akkor legyilkoltak^[7], és átment a halál kapuján, ezután olyan látványt mutatott, ahogy én magam előzőleg sem nem láttam, se mások leírásában nem hallottam. Különbözőképpen ábrázoltam, hogyan néznek ki a lelkek, amikor átmennek a halál kapuján. Ez a lélek azonban valami figyelemreméltót mutatott. Olyan volt, mint egy kristályosodási központ, ami körül a háború kitöréséig minden félelem-elem köréje kristályosodott. Később valami egészen másnak mutatkozott. Ha előzőleg egy nagy, kozmikus erő volt, amely minden félelmet odavonzott, akkor most valami ezzel ellentétes. A félelem, ami itt a fizikai síkon működött, mindezt visszatartotta. Miután azonban ez a lélek feljutott a szellemi síkra, ellentétes módon tevékenykedett, és elhozta a háborút.

Megrázza a lelket, ha ezeket a dolgokat átéljük. S így sok olyan dolog van, amelyek most benne vannak abban az asztrális impulzusban, amely az emberek lelki beállítottságából felfelé húzódik a szellemi világba. S elmondhatom önöknek: az utóbbi hónapokhoz hasonlót korábban nem éltem át, olyasmit, ami a lelkekben ilyen szörnyű hullámzást idézett elő. Ebből azonban ki is kell vonni azt, ami ott, a szellemi atmoszférában történik. S a szellemi atmoszférából annak, aminek onnan kell jönnie, csak azoknak a lelkeknek a gondolataiba kell beleáramolnia, akik megértették a szellemi világot. Így csak intenzíven és bensőségesen kérheti az ember, hogy az önök lelke imádkozzék azért, hogy olyan gondolatokat hozzanak létre, amelyeket a maihoz hasonló szemlélődésekkel próbálunk ösztönözni, vagy legutóbb folytattunk, amelyek tehát ilyen módon a szellemi megismerésből indulnak ki, s a szellemtudományon átment lelkek felküldhetnek a szellemi világba. Mivel már a háború alatt és még csak utána van igazán szükségük a lelkeknek ilyen gondolatokra. Mert a gondolatok realitások! Az ember szeretné legforróbb imáját küldeni a szellemi világba, hogy az, ami ebből a háborúból és utána keletkezik, semmiféle más oltalom alatt ne jöjjön létre, mint olyan gondolatok által, amelyek nem az emberi májából, hanem az igazságból és a spirituális valóságból származnak. Minél inkább küldenek ilyen gondolatokat a szellemi világba, annál többet tesznek azért, aminek ebből a világméretű harcból létre kell jönnie, és annál többet tesznek azért, ami szükséges az emberiség egész fejlődéséért.

Szeretném, ha ebből az imából kicsendülne az, amit ezzel a szemlélődéssel akartam közel hozni lelkükhöz. S ha az, amit szemléltünk, valóban átmegy a lelkünkbe, ha lelkünk, amely most a szellemtudományban élt, engedi, hogy az emberek megbékélése áramoljék fel a szellemi világba, akkor szellemtudományunk ezekben a végzetes időkben megőrizte magát! Akkor úgy őrizte meg magát, hogy harcosaink ott a háborúban nem hiába élték ki bátorságukat, és az ütközetekben nem hiába folyt ki a vér! Akkor nem hiába van a világon a szenvedést hordozók fájdalma, nem hiába voltak a meghozott áldozatos tettek. Akkor szellemi gyümölcs nő vészterhes napjainkban, annál is inkább nő, ha az emberek képesek lesznek ilyen gondolatokat, amelyekre utaltam, felküzdeni a szellemi világba.

Kifejezetten jelzem azt, hogy azok a szavak, amelyeket most fogok mondani, hét tagúak, és egyfajta mantramot formálnak, amelynél figyelnünk kell arra, hogy az utolsóelőtti sorban németül „Lenken Seelen” (a lelkek vezetik, terelik) így olvasandó: ha a lelkek vezetik.

Arról akartam beszélni, hogy ezek az események, amelyek ily módon a valóságról szólnak, azáltal helyeznek bennünket a megfelelő megvilágításba, hogy a májából felemelkedünk az igazi valóságba. Ó, a lelkek majd megtalálják azt, amit jelenünkben meg kell érteni, hogy felismerjük. A lelkek megtalálják egymást, ha találkoznak annak a tanításnak az értelmében, amelyet Krishna ad a harcoló lelkekről. S ha valóban lehetséges, hogy beigazolódjék a mi nehéz, vészterhes időnkben, hogy azok a lelkek, amelyek abban a helyzetben vannak, hogy a szellemtől megtermékenyített gondolatokat küldhetnek fel a szellemi világba, akkor igazi gyümölcs származik abból, ami nehéz harcokban és súlyos áldozatokkal történik. Ezért szeretném, ha kicsendülne abból, amit ma lelkükbe akartam vésni, amit oly szívesen látnék olyan lelkek tudataként, legbensőbb tudataként, akiken átáramlott a szellemtudomány:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéseiből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse,
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve,  
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] Az egyes népszellemek missziója a germán-északi mitológiával összefüggésben.(Die Mission der einzelner Volkseelen in Zusammenhange mit der germanisch-nordi schen Mythologie (191o), 2. kiad., Dornach, 1951

[2] 1914. okt.29-én: Goethe szellemi alkata a mai sorsverte napokban és a német kultúra (Goethes Geistesart in unsern schicksalsschweren Tagen und die deutsche Kultur), kinyomtatva: Aus schicksaltragender Zeit (1914/15), Dornach, 1959

[3] Der Dornacher Bau als Wahrzeichen gesichtlichen Werdens und künstlerischer Umwandlungsimpulse (A dornachi épület, a szellemi létesülés és a művészi átalakulás impulzusainak őrhelye), 1914, Dornach,1937

[4] Goethe természettudományos írásai, R.Steiner kiadásában, saját bevezetőjével és kommentárjaival, III. kötet, Színtan (Farbenlehre), 2.kiad., Bern, 1947.

[5] W. Solovjeff: Ausgewahlte Werke, ford. Harry Köhler, R.Steiner bevezetőjével, Stuttgart, 192l, továbbá W. S. költeményei, ford.: Marie Steiner, 2.kiad.,Dornach, 1949.

[6] Der Anmarsch des Pöbbels (A csőcselék előrenyomulása), München, 1907.

[7] Franz Ferdinand, Ausztria főhercege, 1914. jún.28-án.