"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaEmbersorsok és népsorsok (5)4. A Krisztus-impulzus és az őt szolgáló michaeli szellem I. Berlin, 1915. január 17. Amit itt különösen legutóbbi szemlélődésünk alkalmával azokból a szavakból kívántam levezetni, amelyeket akkoriban mondtam, az a szellemtudományosan felismerendő igazság volt, hogy az ember éppen az élet nagy, komoly eseményeinek látásakor abban a helyzetben van, hogy a külső jelenségeket olyan fényben kell szemlélnie, amelyet a szellemtudomány nyújt számunkra. Csak ekkor nem tűnnek többé májának, nagy illúziónak, hanem ekkor mutatkoznak meg mélyebb valóságukban. Nem mintha maguk ezek a külső jelenségek máják vagy illúziók lennének, amit egyfajta keleti világszemlélet könnyen félreértésként könyvelhetne el, hanem ez úgy van, hogy érzékeink és megértésünk a külső események értelmezésében, felfogásában tévednek, ha ezeket a külső eseményeket nem az a fény világítja meg, amely a szellemi világ megismeréséből jön. Bizonyos tényekhez szeretnék ma kapcsolódni, amelyeket antropozófiai törekvésünk éveiben már érintettünk, és ezeket ma mintegy korunknak megfelelő perspektívába szeretném állítani. Hiszen áthat bennünket az, hogy mióta a Golgotai Misztérium beavatkozott a földi eseményekbe, azok az impulzusok, azok az erők és lények, amelyek belőle indulnak ki, eleven erőkként nyúltak bele az emberiség fejlődésének minden földi eseményébe. Más szavakkal, konkrétabban kifejezve, azt szeretném mondani, hogy minden mértékadó eseményben, amely mint fontos és jelentős dolog történt meg, abban a Krisztus-impulzus tevékenykedik azok által, akik az ő szolgái, az ő szellemi segítői. Hiszen jelenleg a Krisztus-impulzust gyakran csak olyasvalaminek nevezik, ami csak az emberből kiindulva érthető meg. De én sokszor hangsúlyoztam: ami a kereszténységgel jött a világra, az oly nagy, oly óriási, hogy az emberi értelem, az emberi elme jelen korunkig semmi esetre sem volt abban a helyzetben, hogy valóban megértse csak a legalapvetőbb dolgokat is a Krisztus-impulzus erőiből. Ha Krisztusnak csak azáltal kellett volna hatnia, amit az emberek meg tudtak érteni belőle, akkor kevéssé tudott volna hatni. De nem arról van szó, ami az emberi értelem fogalmain keresztül beleáramlik az emberiségbe, amit az emberek el tudnak képzelni maguknak Krisztusról, hanem arról, hogy ő a Golgotai Misztérium óta itt van, közvetlenül hat az emberek között, és cselekvési módjukban tevékeny. Nem arról van szó, mennyire értették meg őt az emberek, hanem arról, hogy eleven lényként ott volt, és eleven lényként áramlott bele mindabba, ami mértékadó tényként történt a fejlődésben. Bizonyára csak szellemtudományunkon keresztül vagyunk ma is képesek arra, hogy megértsünk egy keveset a Krisztus-impulzus mélységéből; az eljövendő korok egyre többet és többet értenek és látnak meg majd belőle. Nem adhat okot fennhéjázásra az, amit ma a Krisztus-impulzusból meg tudunk érteni. A szellemtudomány egyes dolgokat jobban meg akar érteni, mint ahogy az ember az elmúlt korokban meg tudott érteni Krisztusból. Az elmúlt korokban csak olyan módokon lehetett gondolkodni Krisztusról, amelyeket a külső megértés, az értelem, a külső kutatás nyújt. Most megkapjuk ehhez még a szellemtudományt, általa betekintünk az érzékfeletti világokba, és az érzékfeletti világokból bizonyos válaszokat adhatunk a golgotai misztérium jelentőségéről. A legkevesebben vannak abban a helyzetben, hogy egyenesen megértsék, kicsoda Krisztus, és melyek azok a szellemi hatalmak, amelyek népszellemekként és hasonlókként szolgálatában állnak, olyan emberek, akiknek körébe Krisztusnak úgyszólván először kellett beköltöznie. A Krisztus-impulzusnak mégiscsak be kellett áramlania - például a római világba. S éppen egy olyan példán, amit más összefüggésben már említettünk, láthatjuk a legjobban, hogyan hat Krisztus eleven hatalomként és vezeti szellemi szolgáit, ha arról van szó, hogy azokat a tényeket vigye végbe, amelyeknek hatniuk kell a fejlődésre az emberiség megfelelő haladása érdekében. Még egyszer utalni szeretnék arra a tényre, amelyre gondolok. Időszámításunk 312. évében történt, hogy az, aki által a kereszténység a római birodalomban államvallássá vált, Konstantin, Konstantius Chlorus fia, seregeivel szemben állt Róma akkori urával, Maxentiussal. Bizonyára, ahogy a két sereg szemben állt egymással, azt kellett mondanunk: Konstantin számára a feltételek olyan kedvezőtlenek voltak, ahogy csak lehetett, mivel serege ötször kisebb volt, mint Maxentiusé. Elképzelhetjük azonban, hogy az akkori harcművészet állása szerint mindkét seregben igen jelentős hadvezérek voltak. De akkoriban éppen nem emberi művészetről volt szó, hanem arról, hogy a folytatódó Krisztus-impulzusnak lehetősége adódott arra, hogy az akkori idők által megkövetelt módon is beleavatkozzék az emberiségbe. Amit az ember akkoriban megérthetett a Krisztus-impulzusból, amit az emberek szíve az akkori kor tudatából kiindulva felvett a Krisztus-impulzusból, arról meggyőződhetünk, ha szemügyre vesszük, mi történt Róma körül és Rómából kiindulva: ha látjuk, hogy Julianus Apostata, abból a nemes meggyőződésből, amit akkoriban az emberi tudásból nyerhetett, a kereszténység ellen küzdött. S ha valaki belemélyed abba, hogyan harcoltak Julianus és az övéi a kereszténység ellen, az elmondhatja: bizonyára, az emberi tudásból nézve Julianus és hívei koruk magaslatán álltak; ebből az álláspontból tekintve sokkal felvilágosodottabbak voltak, mint koruk keresztényei, bár ismét áttértek a pogányságra. Elmondhatjuk róluk, hogy azt képviselték, amit az ember akkoriban az emberi tudásból képviselhetett. De ami az emberi tudást illeti, az 312-ben nem lehetett döntő, hanem adódnia kellett annak a lehetőségnek, hogy Krisztus és szolgálói belenyúlhassanak az emberiség fejlődésébe. De ha Maxentius és az övéi még nem támaszkodhattak volna annyira hadvezetési tudományukra, mint ahogy arra is, amit emberi tudással és bölcsességgel akkoriban el lehetett érni, és a továbbiakban semmi sem történt volna, akkor kétségtelenül nem került volna napvilágra az, aminek akkor ki kellett derülnie. Mi történt tehát? A következő történt: a folytatódó Krisztus-impulzus beáramlott a lelkek olyan tevékenységébe, amely nem volt az emberek tudatában, s az emberek semmit sem tudtak róla. S ténylegesen úgy irányította az embereket, hogy létrejött az, aminek létre kellett jönnie. Akkor a Konstantin és Maxentius közötti csatát, amely 312. október 28-án, Saxa Rubrán történt, nem emberi művészet döntötte el - bár a mai magyarázat ezt nem akarja elismerni -, hanem álmok, vagyis amit az ember „álmoknak” nevez, de számunkra nem azok. Akkor minden olyasmi álmokon keresztül áramlott mindkét hadvezér lelkébe, ami az emberi értelmen keresztül nem tudott beleáramlani. Maxentius előzőleg azt álmodta, hogy el kellett veszítenie városát. Még a sybillai jóshelyhez is fordult; ez azt mondta neki, hogy el fogja érni azt, aminek történnie kell, ha nem a városon belül, hanem azon kívül kockáztatja meg a harcot. Ez volt a legostobább dolog, amit tehetett, különösen azért, mert serege sokkal erősebb volt, mint Konstantiné. Tudhatta volna, hogy azt, amit a magasabb világokból kapott, először meg kellett volna fejtenie, és hogy a jóslat félre fogja vezetni őt. Konstantinnak ismét volt egy álma, amely azt mondta neki, hogy győzni fog, ha Krisztus jele alatt vezeti seregét, és ő ennek megfelelően irányította tetteit. Ami az álom kerülőútján beáramlott a lélekbe, cselekvésbe ment át, s ez vezetett ahhoz, amit a világ akkoriban úgy módosított, hogy csak egy kicsit kell utánagondolni, hogy azt mondhassuk: mi lett volna a nyugati világból, ha az érzékfeletti hatalmak éppen nem ilyen szemléletes módon avatkoztak volna be az eseményekbe? De nézzük meg közelebbről az eseményeket. Akkoriban Nyugat- és Kelet-Európában olyan lelkek inkarnálódtak, akiknek közeledniük kellett a kereszténységhez, a kereszténység hordozóivá kellett válniuk. Eszükkel, értelmükkel éppen a legvilágosabban látó lelkek nem tudtak eljutni oda, hogy a Krisztus-impulzus hordozói legyenek, mert a kor még nem volt előkészítve erre. Azáltal kellett a kereszténységhez jutniuk, ami kívülről jött létre körülöttük. Azt mondhatjuk ezekről az emberekről: úgy húzták magukra a kereszténységet, mint egy ruhát, és mélyebb valójukat egyáltalán nem ragadta meg. Inkább szolgáló tagjai voltak, minthogy közvetlenül, legmélyebb lényükben érintette volna meg őket a Krisztus-impulzus. Alapjában véve még hosszú ideig így volt ez a legjobb lelkekkel Európa nyugati felén, egészen a nyolcadik, kilencedik századig és még tovább. Szükséges volt számukra, hogy a kereszténységet úgy vegyék fel, mint egy ruhát, a kereszténység e ruháját úgy viseljék, hogy ezt étertestükben hordták, nem pedig asztráltestükben. Mérjék fel, mit jelent ez, ha azt mondom, hogy a kereszténységet az étertestükben viselték. Ez azt jelenti, hogy úgy vették fel a kereszténységet, hogy éber állapotukban keresztények voltak, de a kereszténységet nem tudták magukkal vinni, ha fizikai és étertestükön kívül voltak. S így mentek át a halál kapuján is, hogy azt mondhatjuk róluk: abból a birodalomból, amelyen keresztül kell mennie az embernek a halál és az újabb születés között, alá tudtak tekinteni arra, amit az elmúlt földi életben képviseltek. De nem volt akkoriban közvetlenül lehetséges számukra, hogy további életükbe átvigyék a keresztény impulzusokat, amelyek egykori életükből származtak Éppenséggel inkább úgy viselték a kereszténységet, mint egy ruhát. Idézzünk fel egy fejtegetést, amelyet később ebben az összefüggésben akarok megközelíteni: hogyan közelednek a lelkek a kereszténységhez a külső életben, és mennyire nem tartozik ez a kereszténység ahhoz, amit a lelkek, ha az ember átmegy a halál kapuján, át tudtak vinni a szellemi világon, hogy egy új földi létet készítsenek elő maguknak. Jegyezzük meg, hogy ezek a lelkek csak úgy tudtak új földi léthez jutni, hogy elfelejtették a kereszténységet. Mert az ember egy későbbi földi életében tudatosan nem emlékszik arra, amit korábbi életében ruhaként viselt. Ha ez úgy állna, akkor gimnáziumi tanulóinknak nem kellene újra görögül tanulniuk, mivel sokan közülük Görögországban testesültek meg; ők azonban nem emlékeznek görög inkarnációjukra, s ezért újra kell tanulniuk a görög nyelvet. De azon az életen keresztül, amelyet az egyes, Nyugat-Európában inkarnálódott lelkek a halál és az újabb születés között éltek át, nem tudták tovább hordozni a kereszténységet, mert ezek az impulzusok bensőleg nem szövődtek össze az énnel és az asztráltesttel. Ez volt az a sajátosság, ahogy ezek a lelkek mintegy „átélték magukat” egy későbbi inkarnációba. Jegyezzük meg ezt, és figyeljünk meg egy másik tényt, amelyre már utaltam is. Tudjuk, hogy az a kor, amelyben most élünk, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak, főleg a tizenötödik, tizenhatodik század körül kezdődött, akkor, amikor az európai világ számára elő kellett készülnie annak, aminek elsősorban korunkban a tudati lélek fejlődéséhez kellett vezetnie. Hiszen erről van szó a mi ötödik kultúrkorszakunkban. Aminek ott hatnia kellett, annak úgy kellett hatnia, hogy figyelembe vegye azt, hogy külsőleg is, a földi létben azok a földi viszonyok jelentek meg, amelyek éppen a tudati lélek fejlődésére voltak kedvezőek, arra a lélekre, amely akkor tud fejlődni, ha az anyagi, földi létre irányul, a fizikai lét külső tényeire. Ennek kellett elkezdődnie, s el is kezdődött. Csak arra kell emlékeznünk, hogy Európa látóköre a földkerekségen át a nagy felfedezések révén és ezek következtében kitágult, s így a tudati léleknek elsősorban materiális hatások között kellett fejlődnie. Csak egy dologra kell itt gondolnunk, amire már utaltunk: a tudati lélek kibontakozására és fejlődésére különösen hivatott, egyoldalúan hivatott az, ami a brit népszellem területéhez tartozik. S ha minden részletet megvizsgálunk, alig tudjuk elgondolni, hogy bármi is olyan tervszerűen történhetett, ahogy a brit néplélek odafordult az életnek e materiális feladataihoz. Az emberiség fejlődésének területén ez mindenképpen elő volt írva. Képzeljük csak egyszer el, hogy Angliát a tizenötödik században eltérítették volna attól, hogy a Földnek afelé a területei felé forduljon, amelyek felé a nagy, Európán kívüli területek felfedezése által fordult, és hogy a brit néplélek a tizenötödik században oda jutott volna, hogy az európai kontinensen jelentős területi növekedést él át. Képzeljük el, hogy Európa térképe ilyen módon megváltozott volna. Lehetetlen lett volna először azt elérni, amit éppen az anyagi kultúra terén kellett elérni, másodszor elérni azt, amit Európában el kellett érni az életnek azzal a bensőségessé válásával, amely bizonyos akadályok között éppen ettől kezdve történt a német misztikától nagyban befolyásolt protestantizmus közreműködésével. A Krisztus-impulzus azonban beleavatkozott a fejlődésbe, így gondoskodnia kellett arról, hogy a brit érdekeket távol tartsa attól a területtől, ahol a lelkeknek még elő kellett készülnie arra, hogy a Krisztus-impulzus külső, külsődleges hordozói legyenek. A Krisztus-impulzusnak bele kellett áramlania az európai kontinens tetteibe. Úgy kellett hatnia, hogy sokkal többet vigyen végbe, mint ami az emberiség által, annak emberi képességei révén történhetett. S mi történt? Az a csoda történt, hogy mindaz, amit nem tudtak megtenni azok, akik koruk csúcspontján álltak, megtette a szegény Orleans-i pásztorlány, Jeanne d’Arc. Akkor valóban a Jeanne d’Arc-ban működő Krisztus-impulzus michaeli szolgálója akadályozta meg azt, hogy Franciaország mintegy összeolvadjon Angliával, és véghezvitte azt, hogy Anglia visszahúzódott szigetére. S ezáltal kétszer annyit értek el: egyszer, hogy Franciaország szabad kezet kapott Európában, amit tanulmányozhatunk, ha követjük a következő évszázadokat Franciaország történelmében. S az, ami még benne rejlik a francia népszellemben, egészen akadálytalanul tudott hatni az európai kultúrára; s a másik, amit elértek, hogy Anglia saját területére lett utalva az európai kontinensen kívül. Ez a tett, amit ilyen módon Jeanne d’Arc állított elénk, nem csupán a franciáknak volt jótétemény, hanem maguknak az angoloknak is, miközben saját területükre korlátozódtak. Ha azonban ezt azzal összefüggésben szemléljük, ami mégis a Krisztus-impulzus előrehaladásában rejlik a Földön, akkor Jeanne d’Arc tettével valami olyasmi ment végbe, amiről azt mondhatjuk: amit ő igazi emberi értelemmel megértett ebből, az csaknem nulla azzal szemben, amit Európa térképe a mai alakjában nyújtott. Így éppen azoknak az eseményeknek kellett megtörténniük, amelyekkel a Krisztus-impulzus megfelelő módon tudott elterjedni. Itt látjuk, hogy az emberi természet földalatti indítékaiból a történelmi eseményekbe betörve milyen az eleven Krisztus; nem az, akit az emberek értenek. Így kétféle módon szemlélhetjük a Krisztus-impulzust. Először feltehetjük magunknak a kérdést: mit értettek meg akkoriban az emberek a Krisztus-impulzusból? Ha felütjük a történelmet és követjük az emberiség történetét, akkor az elmúlt évszázadokban vitatkozó teológusokat találunk, akik minden lehetséges teóriát védelmeznek, vagy harcolnak ellenük, és próbálják feltárni, hogyan kell felfognunk az emberi szabadságot, a Szentháromságot és így tovább. Számtalan teológust látunk így vitatkozni, mialatt kölcsönösen igazhitű teológusoknak ismerik el magukat, vagy más esetekben rossz hírét keltik a másiknak. Ezért látjuk azt, hogy a keresztény tanítás az akkori idők lehetőségei szerint terjedt el. Ez az egyik dolog. De nem erről van szó, éppoly kevéssé, ahogy most arról van szó, amit az emberek a szokásos megértéssel tehetnek. Hanem arról van szó, hogy Krisztus láthatatlanul él az emberek között, eleven lényként, és láthatatlan okokból be tud áramlani a emberek tetteibe. S ezt egy olyan helyen tette, ahol éppen egyáltalán nem kellett az emberi megértésen, az emberi értelmen keresztül beáramolnia, hanem ott, ahol egy „oktalan” lelkén át tudott beáramlani, az Orleans-i Szűz lelkén keresztül. S amikor beáramlott, hogyan viselkedtek azok, akik a kereszténységet hivatalos tanként érthették meg? Nos, úgy találták, hogy a Krisztus-impulzus hordozóját meg kell égetniük! Bizonyos időre volt szükség, amíg ez a hivatalos tan más véleményre jutott. Lehet, hogy a hivatalos tant illetőleg ennek megvolt a maga értéke, de az akkori események mellett az Orleans-i Szűz szentté avatása nem éppen az igazi tekintélytisztelet. Ez éppen egy olyan példa, amelyen láthatjuk, hogy Krisztus szolgálói által - azt mondtam, hogy az Orleans-i Szűzön keresztül michaeli szelleme révén működött - eleven lényként hatott az emberiség fejlődésére, nem csupán az által, amit az emberek megértenek belőle. De éppen ezen a példán valami mást is láthatunk. Hiszen a kereszténység ott volt. Kereszténynek nevezték magukat azok az emberek, akik úgyszólván az Orleans-i Szűz körül voltak. Értettek is valamit kereszténységük alatt. De amit értettek, arról azt kellene mondanunk: az, akit ti kerestek, nincs itt, s aki itt van, azt nem keresitek, mert nem ismeritek őt. Ennek ellenére világossá kell válnia számunkra, hogy fontos, jelentős dolog volt az, hogy a Krisztus-fejlődés ebben a külsődleges köntösben is, amelyben ott fellépett, áthatotta Európa fejlődését. Olyan lelkekhez tartozott, akik éppen ebben a külső köntösben tudták felvenni a kereszténységet, és mintegy külsőleg tudták hordozni. Még mindig azoknak a lelkeknek a késői hajtásai voltak, akik ott korábban megtestesültek, olyan lelkek tehát, akik Krisztust még mindig nem énjükbe vették fel, hanem még mindig csak az étertestükbe. S a nagy különbség az volt az Orleans-i Szűz és a többiek között, hogy ő asztráltestének legmélyebb alapjaiba vette fel a Krisztus-impulzust, és asztráltestének legmélyebb erőiből működött a Krisztus-impulzusért. Éppen itt van egy olyan pont, ahol világossá válhat számunkra, világossá kell válnia számunkra: mi a különbség a népek folyamatos fejlődése és egyes emberi individualitások folyamatos fejlődése között. Ha például a mai franciákat nézzük, akkor természetesen a francia népen belül számos emberi individualitás él. Ezek az individualitások esetleg nem azok, akik például korábbi inkarnációjukban azon a népen belül éltek, amely ott Nyugat-Európában a kereszténység külső köntösét felvette. Mivel éppen azáltal, hogy Nyugat-Európában számos embernek a kereszténységet úgy kellett felvennie, mint egy külső ruhát, ezek az emberek úgy mentek át a halál kapuján, hogy rá voltak utalva arra, hogy következő életükben más feltételek között, asztráltestükben és énjükben egyesüljenek a kereszténységgel. Éppen azáltal, hogy Nyugat-Európában testesültek meg, adott volt számukra a lehetőség, hogy legközelebbi inkarnációjuk ne Nyugat-Európában történjék. Egyáltalán igen ritka eset az - azt mondom, ritka, de nem szükséges, hogy mindig így legyen -, hogy egy lélek több, egymásra következő inkarnációjában mintegy ugyanahhoz a földi közösséghez tartozik. A lelkek az egyik földi közösségből a másikba mennek át. De van egy példánk - ezt anélkül mondom, hogy szimpátiát vagy antipátiát akarnék kelteni, sem nem azért, hogy valakinek hízelegni kívánjak --, van egy példánk, ahol a lelkek többször mennek át egy és ugyanazon népességen. Ez az eset egy közép-európai népnél áll fenn. Ennek a közép-európai népnek sok olyan lelke van, akik ma benne élnek, és korábban is a német népen belül testesültek meg. Utána járhatunk az ilyen tényeknek. Az okkult kutatás eszközeivel, ahogy mostanáig rendelkezünk velük, gyakran egyáltalán nem tudjuk megvilágítani ezeket; de itt vannak. Egy ilyen tényre, ahogy az például a múlt csütörtökön tartott, „A germán lélek és a német szellem” (Die germanische Seele und der deutsche Geist) c. nyilvános előadás[1]megmutatta, fény derül, ha tudjuk, hogy lelkek ismételten ebben a közép-európai népközösségben tűnnek fel. Tény az, hogy éppen e népközösség által felvázolt kultúrperiódusban élünk. Csak el kell képzelnie az embernek, mit jelent az, hogy a német kultúra hajnalán volt egy olyan korszak, mint amilyen a Nibelung-ének költőinél, Walther von der Vogelweide-nél és másoknál volt; és el kell képzelnünk, hogy később egy olyan kor kezdődött, amelyben a germán kultúra új virágkora indult meg, és ahol az első virágokat egészen elfelejtették. Akkorra, amikor Goethe fiatal volt, az emberek úgyszólván már semmit sem tudtak a germán kultúréletnek ezekről az első virágairól. Éppen azért, mivel a lelkek visszatérnek ebbe a népközösségbe, el kellett felejteni, ami már egyszer ott volt, hogy a lelkek valami újat találjanak, ha visszatértek, és ne közvetlenül ahhoz tudjanak kapcsolódni, ami a korábbi időkből maradt. Egyetlen más népnél sincs ez úgy, hogy mintegy ilyen metamorfózisokat vittek volna végbe, mint a közép-európai népnél: attól a magasságtól, amely a tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik századig állt fenn, addig a másik magasságig, amely ismét ott volt a tizennyolcadik század vége körül és a tizenkilencedik század kezdetén, és ezeknek utóhatásában még reménykedhetünk. Az elsőtől a második időpontig nincs semmiféle folyamatos áramlat, ami csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy a szellemi kultúrának éppen ezen a területén visszatérnek a lelkek. Talán azzal is összefügg ez, amit már egyszer megrázó ténynek neveztem: hogy a jelenkor közép-európai harcosainál valóban észre kell venni azt, hogy azok, ha átmennek a halál kapuján, továbbra is együtt harcolnak; alighogy átmennek a halál kapuján, látható, ahogy együtt harcolnak. Ezért ebből a tényből a legszebb reménységet meríthetjük a jövő szempontjából, ha látjuk, hogy nemcsak az élők, a fizikai értelemben élők, hanem a holtak, az elhunytak is segítséget nyújtanak ahhoz, ami történik. Vessük fel ezt a kérdést: hogyan áll ez azokkal a lelkekkel, amelyek azokban a korokban, amikor a kereszténységet úgy vették fel, mint valami külső ruhát, a hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik században Nyugat-Európában testesültek meg, és ott, vagy a rómaiak alatt felvették a kereszténységet, de ez nem tudott egyesülni asztráltestükkel és énükkel? Hogy áll ez a dolog ezekkel a lelkekkel? Igen, amennyire groteszkek a jelen materiálisan gondolkodó emberei számára, annyira jelentőségteljessé válnak a szellemtudomány tanításai az életre vonatkozóan, ha az ember belemegy a konkrét tényekbe. Az emberek még valami bolond álmodozó agyrémének tartják, ha az ismételt földi életekről beszélünk. Az ember nem veszi át ezt az ideát; de megbocsáthatónak tartja, miután a nagy Lessing is életének egy gyenge órájában elfogadta az ismételt földi életek ideáját, ha ma is újra beszélnek erről. De ha valóban belemélyedünk az okkult kutatás eredményeibe, akkor az ember már nem egy megbocsátást igénylő bolond többé a nagy felvilágosodás emberei számára. De mégis bele kell mélyednünk néhány dologba, amit az okkult kutatás nyújt számunkra; mivel csak így derül fény arra, ami különben csak nagy illúzió maradna. Itt az a figyelemreméltó, hogy azokból a lelkekből, akik a befejeződő római kor folyamán, amikor a kereszténység fokozatosan befolyásra tett szert, és azután államvallássá vált, az egykor nyugaton élő lelkekből most nagy számban jönnek elénk keletről, olyan lelkek tehát, akik keleten nőttek fel, és Oroszország harcosai között találjuk őket. Azt mondtam: figyeljük meg a tényeket, amelyeket az előbb említettem. Azok között az emberek között, akiket keleten ölnek meg, ott harcolnak, vagy foglyul ejtenek, olyanokat találunk, akik a legutóbbi római korokban Nyugat-Európában éltek. Most keletről jönnek elénk azok, akik egykor a kereszténységet étertestükbe áramoltatták, és most egy viszonylag alacsonyabb kultúrában élő testekben, kelet sajátos életén keresztül, a kereszténységet növekedésének állapotában mintegy felveszik lelkükbe, hogy érzésben, ösztönösen összekössék magukat vele. Tehát egyenesen asztráltestükben kötik össze magukat a Krisztus-impulzussal, s így pótolják azt, amit előző inkarnációikban nem tudtak elérni. Ez igen figyelemreméltó tény, amit napjainkban az okkult kutatás megmutathat számunkra. A sok megrázó tény között, amelyek korunk eseményei által ösztönözve, megjelenhetnek az okkult területen, ez is ott van. Mit tudunk megvilágítani ezekből a tényekből? A következő dolgot kell világossá tennünk. Emlékeznünk kell arra, ami a közép-európai szellemi élet egyenes fejlődésében rejlik, hogy a germán lelkiéletet teljesen tudatosan összekösse a kereszténységgel, és felvezesse egy valóban keresztény kultúrába. Hiszen ehhez az áramlatok, az utak csodálatos módon már évszázadok óta elő voltak rajzolva. Látjuk, hogy jön ez létre. Amikor korunkat minden hibájával és tévedésével tekintetbe vesszük, látjuk, hogy csíraszerű adottságai vannak ennek a közép-európai kultúrában, hogy minden erővel történnek előkészületek a német népszellemben, a germán néplélekben a Krisztus-impulzus tudatos átélésére. Ez még a tizenötödik századi tényeknél is végtelenül magasabb jelentőségű tény, amikor az Orléans-i Szűznek meg kellett mentenie Franciaországot, mivel Franciaországnak egykor jelentős küldetése volt. Itt állunk tehát az előtt a jelentős tény előtt, hogy a jövőben a német szellem arra lesz hivatva, hogy a német szellemi életbe beleáramló tények teljes tudatában egyre tudatosabban vegye fel a Krisztus-impulzust. E Krisztus-impulzusnak az évszázadok folyamán úgy kellett hatnia, ahogy már bemutattuk, mialatt a lelkekben, a tudatalatti folyamatokban jelentkezett. S a jövőben úgy kell összekötnie magát a lelkekkel, hogy vannak emberek - ilyeneknek kell lenniük Közép-Európában --, akik éber állapotban, tudatos szellemi erejük megfeszítésével, nemcsak fizikai és étertestben vannak, hanem énjüket és asztráltestüket is összekötik a Krisztus-impulzussal. Látjuk, hogy a legjobbak törekedtek erre. Vegyük a lehető legjobbat: Goethe-t. De amit Goethe-nél sajátos példaként említhetünk, az minden lélekben benne rejlik, még ha homályosan is törekszik erre. Látjuk, hogyan állítja elénk Goethe az emberiség reprezentánsát, Faustot[2], akinek megengedi, hogy a legmagasabbra törekedjék. A költemény második részében a görög kultúrába vezeti őt, bevezeti mindabba, amit a népek átélnek, oly módon, hogy Faust sajátos módon a jövőt éli meg előre ott, ahol a földet a tengertől el akarja hódítani és megalapítani valamit, ami számára a távoli jövőt jelenti. S végül hová engedi Goethe eljutni őt? Goethe egy Eckermann-nal folytatott beszélgetésben maga mondta egyszer: a kereszténység szemléletes képzeteit kellett segítségül hívnia, hogy megmutassa, hogyan lebeg felfelé Faust a szellemi világba. S ha azt a csodálatosan szép képet vesszük, ahogy a Mater Gloriosa (a dicsőséges Anya - a ford.) fogadja Faust lelkét, akkor megkapjuk annak ellenképét, amire Raffaello ösztönzött legismertebbb képén, a Sixtusi Madonnán: ott a Szűzanya lehozza a lelket. A „Faust” végén látjuk, ahogy a Szűzanya felviszi a lelket: ez a lélek halál-születése. Így teljes tudatossággal látjuk az emberiség szelleméből kiinduló legintimebb törekvést, azt, amit a kereszténységből kell kivívni, és mindig úgy kell elérni, hogy az ember a halál kapuján keresztül juthasson az életbe, amit a halál és az újabb születés közötti előkészület után egy új földi életben él át. Amit magánál Goethénél láthatunk, az a német nép jellemvonása. S ebből felmérhetjük, mi itt az emberek feladata. Az a feladat, és s ezt egész világosan lelkünk elé állíthatjuk, hogy csak az lehet valóságos áldás az emberiség előrehaladása szempontjából, ha egy meghatározott körben harmonikus viszonyt teremtünk Közép- és Kelet-Európa között. Azt gondolhatjuk, hogy Kelet-Európa brutális erővel terjeszkedhetne ki nyugat felé, Közép-Európán keresztül. Gondolhatjuk, hogy odáig juthat ez a dolog. Ez azonban pontosan azt jelentené, mintha a tizenötödik században Jeanne d’Arc tette nem történt volna meg, és Anglia akkor elfoglalta volna Franciaországot. Kifejezetten azt mondtam, ha ez odáig jutott volna, akkor ezzel valami olyasmi történt volna, ami nemcsak Franciaország, hanem Anglia szerencsétlensége is lett volna. S most a német szellemi kultúrát keletről érné hátrány, s így ez nemcsak a német szellemi kultúrát károsítaná, hanem vele együtt a Keletet is. A legrosszabb, amit a Kelet elérhet, az lenne, hogy ez idő szerint terjeszkedhetne, és a német szellemi kultúrát károsíthatná. Ezért azt mondtam: a korábban Nyugat-Európában vagy az itáliai félszigeten megtestesült lelkek, akik most keleten nőnek fel, asztráltestük tudatalatti alapjaiban mintegy ösztönösen egyesülnek a Krisztus-impulzussal. Azonban amivé a Krisztus-impulzusnak válnia kell bennük, az sohasem lehet annak továbbfejlődése, amely ott ösztönösen az ortodox katolicizmus formájában él a lelkekben - hiszen ez lényegében bizáncias -, és egy elnevezés, nem egyfajta impulzus. Éppen úgy lehetetlen számára, hogy azzá váljék, aminek lennie kell, mint ahogy lehetetlen, hogy egy nőnek férfi nélkül gyermeke legyen. S ha magából a Keletből kiindulva, ahogy most van, valaminek létre kell jönnie, ez hasonlít ahhoz a balga törekvéshez, mint amikor egy nő férfi nélkül akar gyermeket. Ami Keleten előkészül, csak azáltal válik valamivé, hogy Közép-Európában erőteljesen, tudatosan - vagyis teljes éberséggel - abból, amire a lelkek az én-természetből kiindulva törekszenek, az emberi én-erő és az emberi megismerő erők összekapcsolódnak a Krisztus-impulzussal. Csak azáltal, hogy a német népszellem olyan lelkeket talál, akik ilyen módon asztráltestükbe és énjükbe beleplántálják a Krisztus-impulzust, ahogy az csak teljes éberséggel tud beleplántálódni oda, s csak azáltal válhat a jövő kultúrájává, azzá, amivé válnia kell. S ennek bizonyos harmonizálással kell létrejönnie, összekötve azzal, amit Közép-Európában tudatosan, mindig tudatosabban és tudatosabban kell elérni. Ehhez nem egy-két évszázad, hanem még hosszú idő szükséges. Olyan hosszú időkről van itt szó, hogy körülbelül ki lehet számítani, megmondom, az ezernégyszázas évtől mintegy kétezer-egyszáz év. Számítsunk még az ezernégyszázas évhez kétezer-egyszázat, akkor megkapjuk azt az időpontot, amikor a földfejlődésben megközelítőleg megjelenik az, amire csíraszerű adottsága van a német szellemi életnek, amennyiben létezik ilyen szellemi élet. Ebből azonban látható, hogy nemcsak évszázadokból, hanem több mint egy évezredből álló jövőre kell rátekintenünk, amelyben a közép-európai, a német népszellemnek megvan a maga feladata. Ez az a feladat, amely már itt van és abból áll, hogy a szellemi életet egyre inkább oly módon kell gyakorolni, amelyen keresztül tudatosan értjük meg - egészen az asztráltestig és az énig menően - azt, ami a korábbi időkben öntudatlanul, elevenen, Krisztus-impulzusként eljutott az európai népekhez. Ha azonban e folyamatot fejlődésében nézzük, akkor azáltal, hogy fokozatosan feljutunk ahhoz, amit tehát Közép-Európa el fog érni, az emberek keleten elérik azokat a fokokat, amelyeket az ott lehetséges képességekkel el lehet érni. Ez a világbölcsesség akarata. A világbölcsességnek ezt az akaratát csak akkor tolmácsoljuk helyes értelemben, ha azt mondjuk: Európa keleti része számára is a legnagyobb szerencsétlenség lenne, ha ártana annak a szellemi hatalomnak, amelyhez éppen fel kell jutnia, s amely iránt egyenesen tiszteletet, baráti tiszteletet kellene tanúsítania és éreznie. El kell jutnia ide. Jelenleg még sok, nagyon sok hiányzik nála ehhez; éppen a legjobbaknak hiányzik még sok ehhez. Rövidlátásukban még mindig nem bocsátkoznak bele abba, amit éppen a közép-európai szellemi élet adhat a keletnek. Ezt már az első nyilvános előadáson itt Berlinben[3] kifejtettem. A mai estén láthatják, milyen mély okkult alapok rejlenek amögött, amit a nyilvános előadáson csak külsődlegesen, exoterikusan mondhattam. De hiszen ez mindig úgy van, hogy figyelemmel kell lenni arra, hogy egy nyilvános előadáson olyan formákban beszéljünk, amelyek a hallgatók megértéséhez közel állnak, és hogy a valódi impulzus, amiért ezt mondom, kifejezésre jusson, hogy miért keresem ezt vagy azt az összefüggést, amely az okkult tényekben rejlik. De mindenképpen a ma kifejtettekből látható, hogy ha így külsődlegesen tekintjük át a dolgokat, akkor megmutatkozik számunkra a nagy illúzió, a maja. Nem mintha a külvilág önmagában illúzió lenne, mert nem az; de csak akkor lesz érthető számunkra, ha megvilágítjuk a szellemi világból jövő tényekkel. És esetünkben a szellemi világból áramló tények megmutatják, hogy szükségszerű, hogy ma Közép-Európát Kelet-Európa éppen úgy ne győzhesse le, mint ahogy Franciaországot nem győzhette le Anglia 1429-143o-ban. Természetesen ez azt mutatja, amit említettem, hogy Európa keleti részén egyáltalán nem tudják megérteni, miről van szó, hogy alapjában véve ez csak Közép-Európában érthető, és hogy ezt fel kell fognunk. Így minden bátorsággal, minden elbizakodottság nélkül kell szemügyre vennünk ezt a feladatunkat, és meg kell értenünk, ha valaki félreért bennünket. Egészen természetesnek kell ezt találnunk. Mert ami keleten előkészül, azt éppen keleten csak a jövőben lehet helyesen megérteni. Ez az egyik, ami elmélkedésünkből következik. A másik az, hogy az emberiség fejlődésében a nagy átmenetet éppen az ilyen dolgokon keresztül vesszük szemügyre - már korábban a legkülönbözőbb oldalakról szemügyre vettük ezt --, hogy láthassuk, hogy azt, ami a golgotai misztériumon keresztül áramlik az emberiség fejlődésébe, korunkban azoknak, akik jelen inkarnációjuk után képesek erre, tudatosabban és egyre tudatosabban kell felfogniuk. Konstantin vagy Jeanne d’Arc korában például lehetetlen lett volna, hogy a Krisztus-impulzus tudatosan úgy hasson, ahogy öntudatlanul hatnia kellett. De egyszer el kell jönnie az időnek, amelyben tudatosan hatni képes. Ezért kapjuk meg a szellemtudományon keresztül azt, amit mindig tudatosabban és tudatosabban fel tudunk venni lelkünkbe. Szabadjon itt - valóban szimpátia vagy antipátia nélkül, amelyek mintegy létrejönnek, hogy izgalmat keltsenek, és anélkül, hogy valamely módon hízelegni akarnék valakinek - egy tényre utalnom. S mindig jobb az, ha az ember a véleményét a tények szerint alakítja ki, mint aszerint, ahogy ma sokszor kialakítják. Mert ha manapság egy kicsit kitekintünk a világba, azt látjuk, hogy a véleményeket nem mindig a tények, hanem szenvedélyek, nemzeti indulatok szerint formálják meg. De az emberi gondolkodássá váló véleményünket a tények szerint is képesek vagyunk kialakítani. Míg Anatole France-nál egy olyan emberről van szó, aki a jelen felvilágosodott materialista szemszögéből tekint Jeanne d’Arc-ra[4], a német szellemi élet számára Schiller óta természetesen nagyobb tett az, hogy az Orleans-i Szüzet az érzékfeletti miliőből kiindulva értse meg. Magában Németországban vannak még emberek, akik ezt Schiller nagy hibájának tartják; de ezek az emberek az irodalomtörténészek, és ezeknél ez érthető. Hiszen az ő feladatuk az, hogy „megértsék” az irodalmat és a művészetet - és ezért nem képesek erre. De ami a lényeges: itt van ez a mű, amely arra vállalkozik, hogy a szellemi élet alapjaiból mintegy glóriában feltámassza azt az alakot, akiről Schiller azt mondja: „A világ szereti befeketíteni a ragyogót és a porba rántani a fenségest”. Ilyen módon éppen egy olyan emberi személyiségben találjuk meg annak elismerését, hogy össze kell kapcsolódni a Krisztus-impulzussal, ahol ez nem magát a mi népünket érinti, s ez olyan tény, amely bizalmat kelthet bennünk aziránt, amit a nyilvános előadáson kifejtettem. Ez az, hogy a német szellemi életben látható, hogy amilyen módon fejlődött, a spiritualitás, a szellemtudomány felé törekszik, és sajátos, nem kizárólagos feladata, hogy azt, amit a német szellemi életben évszázadok alatt vívtak ki és amire törekedtek, felemeljék a szellemi megismeréshez. S ezt a követelményt, amely a német nép lelki küldetése, a többi feladatnak kellene szolgálnia, amelyek mintegy a testi megformálásai ennek a lelki küldetésnek, és segítséget kellene nyújtaniuk számára. Aminek a világbölcsesség által történnie kell, az fog történni. De szükségszerű, amit már egyszer említettem, hogy ha ma egyfajta virradatban élünk, akkor a jövőben egy valóságos napkorszak alakuljon ki. Ehhez azonban az szükséges, hogy a jövőben legyenek olyan emberek, akik összhangban lesznek a szellemi világokkal, hogy azt a talajt, amit oly sokak vérével és szenvedésével készítenek elő, ne hiába készítsék. Akkor azáltal, hogy ott vannak azok a lelkek, akik hordozni tudják magukban az összhangot a szellemi világokkal, indokolttá válik mindaz, ami történik - s legyen bár ez a legborzasztóbb, a legszörnyűbb, a legrémületesebb -, a közép-európai küldetést elérjük a szellemi életben. Ez azonban attól függ majd, hogy az egyes lelkek, akik karmájukon keresztül eljuthatnak e szellemi élethez, áthassák magukat ezzel, s akkor, ha majd újra a béke napja világít Közép-Európa tájai fölött, szellemi megismerést, szellemi érzületet hordozzanak magukban. Akkor néhány lélek hajlamán keresztül, akiknek jelenlegi inkarnációjuk lehetővé teszi ezt, megtörténhet az, amit e szavakban szeretnék összefoglalni, amit mondani akartam önöknek, hogy írjuk fel lelkünkbe azt a jelszót, amely alatt valóban szembeszállhatnak a lelkek azzal, ami súlyos időnkben megjelenhet:
[1] „Die germanische Seele und der deutsche Geist” („A germán lélek és a német szellem”), nyomtatásban megjelent: Aus schicksaltragender Zeit, Dornach, 1959. [2] lásd ehhez Rudolf Steiner: Geisteswissenschaftliche Erläuterungen zu Goethes Faust (Szellemtudományos magyarázatok Goethe Faust-jához). I. kötet: Faust, der strebende Mensch (Faust, a törekvő ember), (16 előadás 19lo, 19l5/l6-ból), II. kötet: Das Faust-Problem. Die romantische und die klassische Walpurgis-nacht (A Faust-probléma. A romantikus és a klasszikus Walpurgis-éj), (12 elő-adás és egy beszéd 1916-19-ből). [3] vö. a 2.előadás idevonatkozó utalásával [4] Anatole France: Vie de Jeanne d’Arc (Jeanne d’Arc élete), 2 kötet, 49.kiad., Paris,1927. |