Mivel bizonyos körülmények megengedik, hogy csak holnap utazzam el, így még ma együtt lehetünk itt. A mai rendkívüli estét bizonyos mértékig néhány össze nem függő megjegyzésre akarom felhasználni, amelyek egy és más irányban hasznosak lehetnek. Először is arra szeretnék utalni, hogy korunk materializmusa ellenére, vagy talán éppen korunk materializmusa miatt éppenséggel a kutató, bizonyos területen kutató emberek lelkei - mondhatnánk - annak ellenére, hogy valójában nem akarják, átadják magukat egyfajta szellemi világ létezésének. Valami meghatározott dologhoz szeretnék kapcsolódni. Természetesen mindahhoz, amit éppen hangsúlyoztam, sok, igen sok minden kapcsolódik; de én szeretnék egy brossurához visszanyúlni, amely csak röviddel ezelőtt jelent meg, egy olyan brossurához, amely a háborúhoz kapcsolódva most jelent meg, ahhoz a 12. füzethez, amelyet az ismert pszichiáter-professzor, Dr.O.Binswanger írt, és ezt a címet viseli: „A háború lelki hatásai”. De nem a fejtegetésekhez kívánok kapcsolódni, amelyeket Binswanger közvetlenül a háború lelki hatásairól írt, hanem néhány megjegyzéshez, amelyeket szintén ebben a brossurában tett. Egy olyan kutató, mint Binswanger, ma bizonyos fokig kényszerítve érzi magát, hogy már csak halkan utaljon egy szellemi világ létére, mialatt ugyanakkor kényszerítve érzi magát, hogy bocsánatot kérjen, és arra utaljon, hogy korunk egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a felvilágosodott emberek részéről olyasmit feltételezzen, mint egy szellemi vagy lélekvilág. Binswanger brosúrájában^[1] beszél arról az unalomig ismert tényről, hogy korunkban az ideges megbetegedések jelentősen megszaporodtak. Beszél különféle okokról, amelyek hozzájárultak ehhez, és a 10. oldalon igen jellemzően azt mondja: „Önök közül egyeseknek meglepőnek fog tűnni, hogy ezeknél az ideges betegség-állapotoknál a lelki tényezőt ilyen erősen előtérbe állítom.” Tehát ő egy teljesen materialista jellegű pszichiáter, mégis a hozzá közelálló betegségek okai között a lelki tényezőt kell megemlítenie. „Mi a dolga a lelki tényezőnek egy ideges gyomorfájással, ideges szívvel, ideges hát-, kar- és lábfájással? Egybehangzó orvosi vélemények alapján csak azt mondhatom önöknek, hogy végső soron a különféle testi szerveken és területeken a beteges, ideges reakciók nagyrészt lelki folyamatokon alapulnak”.

Látják tehát, hogy annak az egyénnek a kijelentései aki kutatásával rá van kényszerülve, hogy a lelki tényekkel foglalkozzék, kierőszakolják annak beismerését, hogy annak okai, amit az ember oly sokszor csak materialisztikusan szemlél: az ideges gyomorfájdalmak, ideges szívpanaszok, ideges fájdalmak a háton, sőt magukban a végtagokban is, a lelki élet zavaraiban rejlenek.

De különben a mai kutató szokás szerint megáll egy ilyen beismerésnél; nem megy tovább, egyáltalán nem megy tovább. Mert elsősorban jogában áll, hogy ne azzal jöjjön elő, hogy az ilyen folyamatok okait, amelyeket említettem, csak a testiségben lássa, hanem jogában áll egyfajta bátorság és erő is, hogy valóban belemélyedjen valami szellemtudományos dologba, s ezzel az emberek még nem rendelkeznek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor valami pozitívumot hallanak a szellemtudomány területéről, úgyszólván úgy érzik, mintha már semmiféle biztos talaj nem lenne a lábuk alatt, mintha minden inogna, amit az ember a szellemi kutatás módszerei szerint elő tud hozni. A pszichiáter számára, mondhatnám, ez egy kétszeresen fatális tény. Mert ha bizonyos testi állapotok okai a lelki élet folyamataiban rejlenek, akkor az ilyen állapotok legyőzésének legjobb eszköze is a lelki kezelés. Hogyan kell azonban kezelni a lelket, ha az embernek fogalma sincs róla, hogyan függ össze a lélek a testtel? Hiszen a lelki zavarok eltávolításának receptjét csak a szellemi világból vehetjük kölcsön. De a szellemi világ és a külső materiális világ közötti összefüggést csak akkor tudja felismerni az ember, ha tud valamit a szellemi világról. Ezért van az a különös, határozatlan, illogikus, furcsa dolog, amivel találkozunk, ha ilyen emberek valóban pozitívan akarnak beszélni a testiség és a lelkiség összefüggéséről. S ezt állapíthatjuk meg ugyanennél a kutatónál is. Néhány oldallal később - a 23. oldalon - ugyanez a kutató valami rendkívül figyelemreméltót mond; ott, ahol arról akar beszélni, hogy nézetei szerint ő maga mennyire bizakodik az ember lelkialkatában a német hadjárat szerencsés kimenetelét illetően, ott azt mondja: „Meggyőződésem szerint az a hadsereg fog győzni, amelynek katonái jobb idegzetűek, vagy más megfogalmazásban: nagyobb a morális ellenállásuk”.

Vegyük egészen komolyan a dolgot: az a kutató, aki tehát elismeri, hogy maguknak a testi, úgynevezett. ideges zavaroknak az okai a lélek állapotaiban rejlenek, azt mondja, hogy azok a katonák biztosan győzni fognak, akiknek „jobb idegeik vannak” - állítja - vagy más megfogalmazásban: „nagyobb a morális ellenállásuk”. Alig gondolhatjuk, hogy valaki bizonyos fokig nagyobb badarságot tud létrehozni - bár természetesen mindkét mondat abszolút igaz -, minthogy azt mondja: az egyik a másiknak egy más megfogalmazása. Mert képzeljük csak el egyszer, hogy valaki teljesen világos képzetet alkotna magának az idegrendszerről, ezt a legkisebb elágazásáig követni tudná, s akkor az ember erősebb idegeit más megfogalmazásban így nevezné: a nagyobb morális ellenállás. Tehát ez azt jelenti: a tisztán fizikai-materiális szálaknak más megfogalmazásban morális ellenállásnak kell lenniük! Az ilyen dolgok felett természetesen átsiklik a jelenkori olvasó. Az ember figyelemreméltó felfedezéseket tesz arról, mi mindenen siklik át, amit gyakran szellemben igen gazdagnak talál; de az ilyen dolgok nem kevesebbet jelentenek egy valódi, tényleges badarságnál, míg nem vezetjük vissza ezeket oda, amit a szellemtudomány mond róluk. Nos, hogyan kell ezeket a dolgokat szellemtudományosan szemlélnünk?

Ha szemügyre vesszük egy ember morális erejét, ami őt morálisan áthatja és lelkesíti, akkor ez elsősorban valami tisztán szellemi, olyan, aminek semmi dolga az anyagisággal. S amit a lélek morális erejének nevezünk, az a lélek szellemi ereje, amennyiben ez a lélek a szellemi világhoz tartozik. Ha most ez a lélek, ahogy ez a felébredéskor mindig történik, visszatér a testébe, akkor a testet a felébredéstől az elalvásig eszközként veszi igénybe a fizikai világ számára. Az elalvástól a felébredésig a lélek a tisztán szellemi világban él, távol a test eszközétől, és ott is gyűjti össze morális erejét. De a fizikai világban a morális erők csak a fizikai test eszközén keresztül tudnak tevékenykedni. Itt is csak szellemi erőkként tevékenykednek. Az ember énjében és asztráltestében az tevékenykedik, amit morális erőnek nevezünk; az ott belül valami tisztán szellemi. De mi dolga van az idegrendszerrel annak, amit az ember asztráltestében és énjében tisztán szelleminek, morális erőnek nevezünk? Nos, egy összehasonlítást szeretnék tenni. Az ember morális erejének pontosan annyi köze van az idegrendszeréhez, mint nekem a padlóval, amin most a lábam áll. Ha a padló nem volna itt, és az alatt egy további padló, amin az első nyugszik, akkor én fizikai emberként nem tudnék itt állni. A padlónak itt kell lennie, de ahhoz, ami bennem, magamban van, fizikailag semmi köze. Hogy felállhassak, a padlónak itt kell lennie. Éppen így ott kell lennie az idegeknek a fizikai testben puszta ellenállásként, hogy az asztráltest és az én morális erőinek a fizikai világban ellenállásuk legyen, meg tudjanak jelenni, itt lehessenek. Még egy összehasonlítást teszek, ami azonban már teljesen a dolog lényegéig megy, bár ez pontosabb átgondolást igényel, hogy teljesen átlássuk, mi rejlik mögötte. Olyan összehasonlítást teszek, amely teljesen a fizikai világból indul ki.

Nézzük az emésztés folyamatát. Az emésztésnél az történik, hogy a megőrzött táplálékanyag egy része átmegy szervezetünkön, a másik része ezzel szemben kiválasztódik. Ha a táplálékanyag egy része nem tudna kiválasztódni, emésztésünk lehetetlen volna. Ennek a kiválasztódásnak egész rendszeresen kell történnie. De senkinek sem jutna eszébe, hogy azt mondja, abból táplálkozik, amit kiválaszt. Az idegi folyamatok, amelyek szervezetünkben végbemennek, ha morális erőt fejlesztünk ki magunkban, úgy viszonyulnak ahhoz, ami gyümölcsöző számunkra, ami valóságos emberi lény bennünk, mint a kiválasztás, ténylegesen a kiválasztás folyamatai. Ha egy meghatározott morális impulzust érvényesítünk a lélekben, akkor ez egyfajta kiválasztási folyamattal van összekötve. Ez a kiválasztási folyamat, az, ami kiesik, amit úgyszólván hulladékként kell létrehoznunk magunkban, ez az idegi folyamat. S ez az idegi folyamat úgy viszonylik ahhoz, amit valójában teszünk, pontosan úgy, mint ahogy az emésztésnél a kiválasztás folyamata viszonyul a táplálék felvételének folyamatához. Tehát azok, akik a morális impulzusok kialakulásának folyamatát idegi folyamatnak nevezik, alapjában véve semmi más sem tesznek, minthogy - csak más téren - azt mondják, hogy az emberi táplálkozás kiválasztásból áll, és ekkor a kiválasztás termékeit vizsgálják, hogy megtalálhassák, mi egészséges az ember számára. Így viselkedik valójában kátyúba jutva a materiális tudomány, mialatt azt, amit a szellemnek ki kell választania, hogy kibontakozhasson, valóságos dolognak tekinti. Amit a szellem nem tud felhasználni, pontosan azt vizsgálja a modern tudomány, hogy a szellem mögé hatoljon. Körülbelül úgy cselekszik ezáltal, ahogy valaki kátyúba jutna, aki a béltartalmat vizsgálná, hogy megtudja, milyen anyagot vesz fel az ember az izmaiba. Az embernek néha keményen kell kifejeznie magát, ha a modern materializmus egész abszurditását szemügyre akarja venni, mert az a csalóka kép, amit a modern materializmus hoz létre, olyan lenyűgöző meggyőző erővel hat a jelen fonák szemléletére, hogy már erős szavakkal kell rámutatnunk arra, miben is áll ez a szörnyű fonákság.

Nos, valami egész másból fogok kiindulni, hogy ezután ismét ahhoz kapcsolódjam, amit előrebocsátottam. Egyszer csak fel fogjuk tenni magunknak a kérdést: mi a helyzet az emberiség fejlődésének folyamán a fokozatosan megjelenő különféle vallási rendszerekkel? Az emberiség fejlődése folyamán különféle vallási tanítók léptek fel, és a szellemi világ viszonyairól ezt vagy amazt közölték az emberiséggel. Valóban nem különösebben sok kell ahhoz, hogy a vallási rendszerek tekintetében igen bölcs ítélethez jussunk, mivel az okosság - ezt már korunkban a legkülönbözőbb ítéletekből látjuk - nem különösebben nehéz a mi időnkben. Önök értik, hogyan fogom fel ezt, s hogy ezzel nem kritizálni akarom korunkat. Egy úgynevezett okos ember könnyen utalhat arra, hogy a különböző vallási tanítók a legkülönbözőbb dolgokat tanulták, s ezért erre a nézetre juthat: mindez tehát nem lehet az igazság; mert ha ez az igazságnak megfelelő lenne, akkor nekik ugyanazt kellett volna tanítaniuk. S ebből ismét arra a következtetésre lehet jutni, hogy valójában minden beszéd a magasabb világokról - a sok ellentmondás révén, amelyek itt kiderültek - nem más, mint olyasmi, ami az igazságból az emberi adottságokra vezethető vissza.

Nos, az ember a jelzett kérdést azonban csak akkor válaszolhatja meg helyesen, ha képzetet alkot arról, amit az ember magával visz a halál kapuján át abból, amit itt a Földön átélt. Könnyen képzetet alkothatnak erről, hogy mit visz magával az ember, ha arra gondolnak: ahogy becsukják a szemüket és befogják a fülüket, akkor nem hallanak és látnak semmit az érzéki környezetből. S csak kérdezzék meg magukat egyszer: abból, amit a lélek reggeltől estig benyomásokként magába rejt, és képzetekként magában hord, alapjában véve mennyit köszön a lélek a szemnek és a fülnek? Ha tehát az embernek nem lenne szeme és füle, akkor az emberi lélek tartalmának messze legnagyobb része mindenképpen kiesne. De a halál után az embernek bizonyosan nincs sem szeme, sem füle. Amit tehát a szemével és a fülével felvesz, azt csak az emlékezés útján tudja átvinni a halál kapuján. Ennek nem is kell egyáltalán utánagondolni, hogy azt, amit a szemmel és a füllel, egyáltalán az érzékekkel észlelünk, csak az emlékezet révén vihetjük át a halál kapuján. Éppen így van ez mindennel, amit képzetként alakítunk ki, amire az érzéki benyomások ösztönöznek bennünket. S most gondoljanak csak utána, hogy mindezt a szellemi világba való belépéskor hátra kell hagyni: mindent hátra kell hagyni, ami a külső benyomásokon keresztül jön az emberhez.

Milyen sajátossága van tehát egy képzetnek, amit az embernek a halál kapuján át kell vinnie? Bizonyára nem rendelkezhet semmiféle külső benyomással, hanem olyan tulajdonsággal kell rendelkeznie, hogy a materialista érzelműek azt mondhassák: amit te ott elképzelsz, az egyáltalán nincs is; hiszen nem láthatod a szemeddel, nem hallhatod a füleddel.

Tehát egy ilyen képzetnek azzal a tulajdonsággal kell rendelkeznie, hogy a tárgyát nem képes kívülről érzékelni az ember, mert amit kívülről érzékelni tud, az képzetként nem mehet át a halál kapuján. Szeretném megjegyezni, hogy a materializmus itt olyan kifogásokhoz vezet, hogy folytonosan létről vagy nemlétről beszél, és nem tudja valójában, hogy mi is ez a lét vagy nemlét. Most elég nekünk, ha a német nyelvnél maradunk. A „lét” (Sein) a „látás”-ból (sehen) ered, mindenképp a „látásból” (sehen) származik. Tehát arról, amit a lét fogalma jelent, egyáltalán nem lehet mást mondani, mint azt, hogy egyszer már láttam ezt. S minden további beszéd a létről semmi egyéb, mint megegyezés abban, amit láttunk. Ebből azt a következtetést kellene levonni, hogy azokról a dolgokról, amelyeket az ember átvisz a halál kapuján, nem mint létről kell beszélnünk, mert ez azt jelentené: az embernek ezeket a dolgokat fizikai szemmel látnia kellett.

Mit akartak valójában a vallásalapítók képzeteikkel nyújtani az emberiségnek?

Olyan képzeteket akartak adni az embereknek, amelyek a szellemet bensőleg erősítik, bensőleg világító erővel látják el, s így az ember, ha a halál kapuján átlép a szellemi világba, úgy lép be oda, hogy önmaga megvilágosítója lesz, hogy ott a dolgokat önmagából képes megvilágítani. Igen könnyű azt mondani: ha mesélnek nekem az érzékfeletti világról, honnan tudjam, hogy mindezek a képzetek valóban igazak-e? Tegyük fel egyszer, hogy valaki beszél az érzékfeletti világról, s a róla kialakított képzeteket számos ember átvenné - s ezek hamisak lennének, vagy egyoldalúak, vagy nem felelnének meg ugyanolyan értelemben az igazságnak, mint ahogy a külső fizikai világról beszélünk. Tegyük fel tehát, hogy ezek a képzetek hamisak lennének, és számos ember elfogadta volna ezeket. Ebben az esetben még mindig jobb volna az, ha az emberek ezeket a hamis képzeteket elfogadták volna, mintha semmiféle képzetet sem fogadtak volna el az érzékfeletti világról. De miért? Ez azért jobb, mivel lelkünknek meg kell erőltetnie magát, ha egyáltalán képzeteket vesz fel az érzékfeletti világról. Ha helyes vagy hamis képzeteket vesz fel, meg kell erőltetnie magát, s ez a megerőltetés számít a szellemi világban, ha átmegyünk a halál kapuján. Ez a megerőltetés a halál után javunkra szolgál, mindenképpen javunkra szolgál, ha belépünk a szellemi világba. Tegyük fel ekkor, hogy egy teljesen fordított szemlélet hatott volna át bennünket a szellemi világról, s így azzal, hogy felvettük magunkba, mint ahogy egy tornász edzi az izmait, úgy edzük mi is lelki erőinket. S amit kiképeztünk, azzal most rendelkezünk, azt visszük be a szellemi világba. Azáltal, hogy ezt bevisszük a szellemi világba, valami hasonlóval rendelkezünk majd ott, mint ami itt a szemünk. Már nem leszünk többé vakok a szellemi világban. Még ha az az eset is állna fenn, hogy minden hamis lenne, amit így elfogadtunk, ezáltal mégis kialakítottuk lelki szemeinket, s megvan a lehetőségünk, hogy lássuk, mi van a szellemi világban.

Nos, a dolgok úgy állnak, hogy a különböző vallási tanítók által közöltek nem teljesen hamisak, hanem különféle álláspontokból ábrázolják az igazságot az érzékfeletti világról, és látszólag ellentmondanak egymásnak. Az egyiket a másikkal ki kell egészíteni. De a leglényegesebb, amiben mindezek a vallási rendszerek közösek, az, hogy képzeteket nyújtanak az emberi léleknek, s ezek által a lélek megerősíti magát, hogy belépjen a szellemi világba, hogy a lelket felébreszti szellemi hátterében. Amit akkor az egyes vallási tanítók nyújtanak a léleknek, azt a lelkek képességei szerint adják, mondhatnám, az egyes emberi fajok körülményei szerint, az éghajlati viszonyok vagy az ország és a kor egyéb körülményei szerint, amelyekben fellépnek. De mindenben közös az, hogy megerősítik, és hatékonnyá teszik az emberek lelkét, azt is mondhatjuk, hogy benső világossággal töltik el, s ezáltal a lelkek nemcsak a fizikai világban valóságosak, hanem azok lehetnek a szellemi világban is. A lélek erősítése univerzális igazságként a különböző lehetőségek szerint minden vallási rendszerben adott volt.

A mi korunk most arra kényszerül, hogy a szellemi világot fokozatosan, egyre inkább másként fogja fel, mint ahogy a hajdani, elmúlt idők képesek voltak erre. Bizonyos képzeteknek, amelyek az újabb természettudományok felvirágzása óta alakultak ki, korunkat bensőleg meg kell erősíteniük, hatékonnyá kell tenniük, hogy a lélek éppen e képzetek révén a szellemi világban ne halott, hanem eleven lehessen. Ezáltal magától létrejön valami mélyebb, valami, a lelket különben jobban megerőltető, de mélyebb dolog, mint amit a különféle vallási rendszerek hoztak létre. Az év folyamán különbözőképpen okoltam meg azt, miért hivatott korunk a szellemtudomány művelésére. Azoknak, akik közel állnak a szellemi élethez, éppen ma lépten-nyomon megmutatkozik, s ez mindenekelőtt korunk megrázkódtatásaira is érvényes, hogy azokhoz a hatásokhoz, fermentumokhoz, amelyekből korunk életének részesülnie kell, hozzátartozik a szellemtudomány.

Az utóbbi hónapokban sok, sok lélek ment át a halál kapuján, fiatal erejében ment át a halál kapuján. Már utaltam arra, hogy a dolgok szokásos lefolyása szerint azok a lelkek, akik így mentek át a halál kapuján, mindnyájan várományosai voltak annak, hogy még hosszabb ideig éljenek a Földön. Ha egy ember átmegy a halál kapuján, akkor tudjuk, hogy először a fizikai testét veti le, majd viszonylag rövid idő után étertestét. Ez az étertest akkor a külső étervilághoz, az asztráltest és az én pedig továbbra is az emberhez tartozik. Erről az étertestről szokás szerint azt mondjuk, hogy feloldódik a szellemi világban. De az idő, ami alatt feloldódik, igen különböző. Ha egy ember igen megöregedett fizikai életében, tehát úgyszólván elérte a normális öregkort, akkor elhasználta éterteste erőit, s ez hamarosan feloldódik. Ha viszont egy ember fiatal erejében ment át a halál kapuján, akkor éterteste még évtizedekig szolgálhatta volna őt. Ez az étertest egy összefüggő, illeszkedő szervezet. Más esetben nem oldódik fel azonnal. Elválik az asztráltesttől és az éntől. Ezek eltávoznak a szellemi világba a maguk útján; az étertest viszont elválik ugyan, de nem oldódik fel azonnal. Természetesnek tűnik majd önöknek, hogy az ember egy bizonyos összhangot tart fenn az étertesttel, amely először is elvált tőle, de a szellemi étervilágban is megmarad. Ezért azt mondhatjuk: ebben a szellemi étervilágban - ténylegesen a Föld aurájának közelében - rendkívül sok fel nem használt étertest van, friss erőkkel rendelkező étertest. A szellemi világ, ha jelenleg megfigyeljük, igen sajátos benyomást kelt, hogy ilyen nagyszámú felhasználatlan étertesttel állunk szemben. De mindenütt, ahol olyan érzésekhez közeledhetünk, amelyekkel a halottak viszonyulnak étertestükhöz, ismét egyetértést figyelhetünk meg. Természetesen ezek a dolgok olyanok, hogy önök vagy elhiszik őket, vagy nem; mivel a szavahihetőséget csak sok év fejtegetései révén igényelhetem, amelyeket önöknek elmondtam, s amelyekben benne volt az igazság ereje. Az ember az elhaltak étertestével kapcsolatos érzéseivel szemben megfigyelte, hogy mindazokon az embereken keresztül, akik most meghozták a halál áldozatát, szellemileg mintegy sugalmazzák: eljött az idő! S az emberiség csak akkor fogja helyesen felhasználni az étertesteinkben lévő felhasználatlan erőket, ha tudatában lesz annak, hogyan függ össze a szellemi világgal! - Mert ezekből a felhasználatlan étertestekből sok, sok erő sugárzik ki. Ezek beleáradnak világunkba, s ezeket az erőket csak akkor tudja helyesen felhasználni az emberiség, ha gondolatokat küld fel a szellemi világba. Akkor ezek a feláldozott étertesti erők az emberiséget elősegítő erők lesznek. A halottak mintegy arra szólítanak fel ma bennünket: ne használjátok fel hiába étertesteinket; ne hagyjátok elmúlni azt az időt, amelyben fel nem használt étertestünk az emberiség szellemi haladását szolgálhatja!

S azt a különös dolgot szeretném még elmondani: egyszer vagy talán gyakrabban kifejtettem, hogyan segíthet az ember az elhunytaknak. Hiszen sajátos körülmények lehetővé teszik azt, hogy az elhunytak részesüljenek valamiből, ha mi azt, amit szellemtudományként megszereztünk, felolvasva hozzáférhetővé tesszük számukra. Utaltam arra, hogy annak, aki átment a halál kapuján, sokat jelent, ha lelkünkben szellemtudományos dolgot olvasunk, ha őt számunkra elevenen, élettelien szellemileg elképzeljük, és természetesen nem hangosan, hanem mintegy gondolatban - ez több is lehet, sok is - a szellemtudomány egy fejezetét felolvassuk számára. Ez abszurdnak tűnhet azoknak, akik azt hiszik, hogy ha az ember átlép a halál kapuján, az egész szellemi világ körülötte van, tehát nincs szüksége arra, hogy felolvasva kapjon tőlünk valamit. Nem olyan abszurd ez. Természetesen az elhunyt körül ott van a szellemi világ, ő benne van. De éppen olyan ritka az, hogy érti ezt a világot, mint ahogy itt az érzéki világot sem érti az - annak ellenére, hogy benne van -, ha nincs róla tudása, éppen úgy az elhunytnak sincs tudomása a szellemi világról a halál kapujának átlépésével, még ha benne is van. Ezt a tudást sokkal inkább itt kell megszerezni. Mintha táplálékot kapna, olyan ez a halottnak, ha felolvasunk neki; ez beléáramlik. S igen sok erőt kaphat az emberiség spirituális vonatkozásban a legközelebbi időkben azáltal, hogy éppen azt a mantramot, amelyet most mindig fejtegetéseink kezdetén használok: „Lelketek szellemei, tevékeny őrizők” és így tovább, a „szférák emberei” módosítással alkalmazza az elesettekre vonatkozóan. Amíg ez különben lehetséges az olyan halottaknál, akiket mi magunk ismertünk, megtehetjük azt is, hogy ezt a mantramot számunkra személyesen ismeretlen elhunytra irányítjuk; megtehetjük, hogy miután ezt a mantramot igazán áhítattal alkalmaztuk, hogy - mondhatnám - az ismeretlen személyből kiindulva felolvassuk; s a halottak, akik most éppen miáltalunk felkészítve mennek át a halálon, fogadni tudják ezt. Ekkor abból, amit összefüggésben velünk teremteni tudnak, kerülő úton visszahatnak étertestükön keresztül a földi kultúrára, és együttműködnek majd a Földön élő emberekkel, hogy elősegítsék a spirituális életet.

Az ilyen dolgokkal azonban még valami mást is elérünk. Hiszen teljesen igaz az, hogy bizonyos fokig a legszomorúbb materializmus korában éltünk, s hogy ezek a háborús események olyasmit okoztak, ami valóban csak látszata a spirituális életnek. A szellem vonatkozásában nagy különbség volt az, ha az ember például a múlt év júliusában, vagy még korábban Németországon keresztül utazott, és szellemileg megfigyelte az embereket, és ha az ember augusztusban, szeptemberben, és elsősorban most tette vagy teszi ezt. Különbségként mutatkozott meg az, hogy korábban bizonyos fokig mindenkinek megvolt a saját, egoisztikus aurája, amely szorosan lezárult, amely mintegy rárakódott az emberekre. Most egy közös aura létezik, amelybe a gondolatok egyöntetűen áramlanak. Az, hogy a gondolatokban minden egy irányba halad, szellemi vonatkozásban is óriási jelentőségű. Ezáltal a háborús események idejére egyfajta spiritualitás teremtődött meg, ami korábban nem volt itt. Ez tagadhatatlan. De képzeljék csak el, mi lesz, ha majd ismét béke lesz. Annál inkább elsivatagosodnának a lelkek, ha bensőjükből kiindulva nem tudnának szellemi javakra lelni, mert minden korban szükséges az embernek, hogy gondolatait valami olyasmire irányítsa, aminek semmi köze a külső realitáshoz. Ez valamilyen formában megerősíti őt a szellemi világ számára. Ha ezek az érzékfeletti világról való képzetek, akkor erősítik őt az érzékfeletti világ jó erőire vonatkozóan; ha viszont nem érzékfeletti képzetek, vagy olyasmik, amelyek az érzékfelettire vonatkozóan nem jogosultak, akkor is az érzékfeletti világ számára erősítik meg az embert, bár akkor a luciferi vagy ahrimáni világ számára. Elmondhatjuk: az embernek kell, hogy legyen valamije, ami a külső világ számára nem igaz; és ha sokáig nem megy bele abba, hogy lelkébe felvegyen valamit, ami a külső világ szempontjából nem igaz, akkor jön egy reakció, oly módon, hogy hinnie kell valamiben, ami a külvilág számára nem igaz. Ekkor figyelemreméltó módon ragadhatják meg az emberi lelket az ilyenfajta hitbéli képzetek. Bizonyos, a materializmus által legyőzött lelkek még külsőleg vallásosak is lehetnek. Az ilyen lelkek ezt a reakciót sajátos módon élhetik át. Ezek például - mondhatnánk - unisono, egyhangúlag ezt a képzetet alakíthatják ki maguknak: valamely nép, amelynek van saját kultúrája, ez egy nép a barbárok közül, s ezt hitbéli cikkellyé tehetik. Bizonyos más szempontoktól eltekintve, ez nem más, mint a lélek sóvárgása egyfajta hit után, olyasmi után, aminek a fizikai világban semmiféle realitása sincs. Mivel az emberek már nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy az igazi érzékfeletti felé fordítsák pillantásukat, ezért töltik el lelküket azzal a hiedelemmel, hogy egy bizonyos nép a barbárok népe. Ez egyfajta hitté, dogmává vált, amihez az ember éppen olyan fanatikusan ragaszkodik, mint ahogy egykor valamilyen vallási dogmához ragaszkodott. Ez a régóta nélkülözött hit pótléka. De képzeljük csak el, hogy ez nem tart sokáig. Ha ismét béke köszönt be, akkor az embereknek nem lehet szükségük erre a valóságos pótlékra, amely ebben a hitben fejeződik ki: valamely nép barbár nép. Majd jön a szörnyű pusztaság, az igazán szörnyű sivárság. S ez olyasmi, ami reményt nyújthat azokon a területeken, ahol ma néha valóban ocsmányul hazug módon egy hiedelem, egy dogma teremtődik. Ezeken a területeken szörnyű lelki sivárság alakul ki. S ez ellen csak úgy tudunk harcolni, ha az itt vázolt módon a feláldozott halálos áldozatok elhasználatlan étertestét a megfelelő módon használjuk fel, helyes módon alkalmazzuk. Ezért mondjuk mindnyájan, mintegy figyelmeztetve magunkat étertestük helyes felhasználására, mintegy spontán, a halál után tett felfedezést kifejezve: itt az ideje! Az emberiségnek szellemi fejlődésen kell átmennie, s ezeknek a mostani eseményeknek a virradatot kell jelenteniük, amelyből a világosság új állapota következik.

Amit végig kell küzdeniük azoknak, akik súlyos veszteségeket szenvednek, hogy oly nagymértékben, amennyire szükséges korunk spirituálissá válása, az csak azáltal lehetséges, hogy segítséget kap a szellemi világtól. De ehhez a segítséghez szükséges eszközt olyan fájdalmas események révén kell elnyernünk, mint amilyeneket éppen most, jelenünkben élünk át. A szellemi kutató számára ezáltal önmagától világos az, hogy ezeket az eseményeket nem szabad tisztán materialista módon szemlélni. De ezeknek az eseményeknek csaknem teljesen materialista szemléletével találkozunk. Átélhetjük - hiszen át is éltük -, hogy egy földterület számos embere, akik úgy érzik, ellenségesek velük szemben, kiadnak valamely felhívást, hogy ez egy másik, ellenséges területre jusson el; erről az ellenséges területről feltesszük a kérdést: ki akarta ezt a háborút? Vagy vádoljuk a másikat, hogy ő akarta a háborút. Itt újra és újra elfelejti azt az ember, aminek a viszonyok mélyebb szemlélésekor világossá kell válniuk, s a dolgok e mélyebb szemléletéből bizonyos gyógyító erő származhat a jövőre nézve: hogy a szellemi világból kiindulva mindezeket az eseményeket valóban akarták, mivel a szellemi világnak szüksége van azokra az erőkre, amelyek az el nem használt étertestek vetésének gyümölcséből származhatnak. S ha vádolni akarunk, akkor magát a szellemi világot kellene vádolnunk. De ott a vád vétek. Mert ott észrevesszük azt az örök szükségszerűséget, amely fennáll, azt az örök szükségszerűséget, amelynek valóban a szellemi világok szempontjából kell letekintenie földi világunkra, mint ahogy nekünk kell rátekintenünk valamire, ha szükséges ennyit meg ennyit elhasználnunk, megölnünk valamiből, hogy kiragadjuk egyfajta összefüggésből, hogy felépítsünk valami mást. Nem tudunk semmilyen házat felépíteni anélkül, hogy sok sziklás területet ne pusztítanánk el; itt nem beszélhetünk valamiféle bűnről, itt szükségszerűségről kell beszélnünk. Tehát szükséges a szellemi világ számára, hogy követelje azokat az áldozatokat, akiket most követel, mivel a vetés szükséges. Ez a vetés azonban éppen az elhasználatlan étertestekből áll, amelyek minden emberi fejlődést elevenen járnak át, s ott kell lenniük, ha a fejlődésnek tovább kell haladnia, mert különben hiányzana az erő az emberiségben a továbbjutáshoz. Mindazok mellett, amit a mai események külsőleg jelentenek, ezt jól szemügyre kell vennünk, hogy az eseményeket bensőleg hatékonyan érthessük meg.

Ha így szemléljük a dolgokat, akkor az mondhatjuk: ha eleve nem is tudom így áttekinteni, hogy minden úgy helyes-e, ahogy mondják, amit felveszek a szellemi világból, azzal mindenképpen az a helyzet, hogy mivel a szellemi világnak ezeket a kinyilatkoztatásait egyesítem saját lelkemmel, erősítem ezt a lelket, ezáltal erőket viszek bele, lelkem fénylővé válik a szellemi világ számára, felnyílik a szemem a szellemi világ számára. Csak a szellemi világ feltételei mások, mint a fizikai világéi. A fizikai világban elégedettek lehetünk, ha egy gondolatot egyszer megragadtunk és belátjuk az igazságát. A fizikai világ gyakorlati életében az is elegendő, ha egyszer beláttuk egy gondolat igazságát. Ha egy bírói kollégium rá akar jönni, vajon egy ember bűnös-e egy dologban, akkor az ügy el van intézve, ha egyszer azt feltételezik, hogy ez az ember bűnös egy bizonyos tett elkövetésében. Akkor megtettek mindent, ami szükséges. Ezzel szemben a szellemi világban egyáltalán semmi sincs elintézve, hanem, ha egyszer ott felfogtunk egy gondolatot, szükséges, hogy mindig visszatérjünk rá. Ezért a szellemi viszonyok az ismétléstől függnek. Nem csupán azon múlik ez, hogy tudjunk valamit a dolgokról, hanem mindig újra és újra jelenlévővé tegyük a lélekben. Ezáltal az, ami ily módon mindig jelenlévő, erejében valóban úgy hat, mint amikor egy csepp szakadatlanul ráhullik egy kőre, és végül kivájja. Ha a csepp egyszer ráhullik a kőre, semmiféle hatást sem kelt; ha tízszer vagy százszor hullik rá, akkor sem; végül azonban mégis kivájja a követ. Ha így veszünk fel valamit lelkünkbe, akkor úgy tűnhet, mintha egyszer felfogva, egyáltalán semmit sem jelentene a léleknek, tízszer felfogva szintén nem; de ha türelmünk van, akkor odáig vihetjük, hogy észrevesszük az ember örök lényének magját. Mivel ez az itt kifejlesztett erőtől függ; s ez az erő sokszorosan elszáll az emberektől, ők nem akarják ezt birtokolni. Miért nem akarják ezt?

Hogy miért nem akarják ezt az erőt az emberek, miért félnek ma még a szellemtudománytól, ezt akkor válaszolhatjuk meg, ha ismét egy kissé a szellemtudomány szempontjából kiindulva megvizsgáljuk a halál utáni életről alkotott szellemtudományos képzetek jelentőségét. Azok a képzetek a legfontosabbak a halál után, amelyek semmit sem képeznek le, ami a külső világban van, amelyek nem egy külső létre vonatkoznak, és amelyekről a durván materialista ember azt mondhatja: hiszen ezek semmit sem jelentenek az életben. De ezek a képzetek a legfontosabbak a halál után, mivel ezeknek a képzeteknek a kialakítása az elmélyült elmélkedés, gondolkodás és érzés erejét követelik meg, amely erősíti a lelket, oly módon, hogy tapasztalja, bizonyosan érzi magát a szellemi világban. A léleknek tehát ilyen képzetekre van szüksége, ha átmegy a halál kapuján.

Miképpen tehet szert az ember ilyen képzetekre? Ezt már tudjuk: csak azáltal, hogy nagyobb mértékben erősíti meg a lelket, mint ahogy az általában megerősíti magát. Hogy olyan képzeteket fogadjunk be, amelyeket a mai természettudósok befogadnak, ahhoz az embernek csak néznie kell, esetleg mikroszkópon vagy teleszkópon keresztül. Ott az ember igazán passzívan viselkedhet, benyomásokat kap a világról, és regisztrálhatja őket. Gyakran van ez így: az ember nem szereti bensőleg erősíteni magát. Mert amit az ember nem lát, azzal kapcsolatban még jobban kell erősítenie magát, mint amit lát; s a gondolkodásnak ettől az erősebb megfeszítésétől visszariad, menekül. Így valójában - bocsássanak meg a kemény kifejezésért - az ember bensőleg lusta, kényelmes. S a jelenlegi tudományos törekvések legmélyebb jellemzője ez a benső lustaság, kényelmesség, ez az erőket a lélekből nem előhívó akarat. Ha azonban nem teszi ezt az ember, ha előhívja ezeket az erőket a lélekből, hogyan hat ez a halál után? Igen, az ember bizonyos mértékig a halál utáni élethez nem szívesen birtokol valamit ezekből az előhozott erőkből, mivel legtöbbször bizonyos illúzióban él. De éppen annak okára akarok utalni, amiért nem szívesen birtokolja ezeket az erőket. Ha ugyanis az ember a halál után vagy a beavatás által belép a szellemi világba, akkor arról van szó, hogy a halálon túl valamit át kell élnie, ami bizonyos fokig egy második halál. Egyfajta második halál ez. Önök tudják, hogy az embernek később ismét el kell válnia asztráltestétől, s ezt vagy tudatosan viheti végbe, vagy átalhatja. De az emberi lélekben él egy titkos vágy, hogy átaludja ezt, ne tudatosan vigye végbe. Él az emberben bizonyos félelem attól, amit nem lehet megfelelően tolmácsolni, hogy a halál után annyira felébredjen, hogy az őt körülvevő dolgokat mind észlelje. Ez a félelem valóban egészen hasonló ahhoz, ami itt kényelmessé tenné az embert, hogy ezt a fizikai életet ne élje át annyira, ne legyen mindig éber, hanem mintegy elkábulva élje át az életet. Az élet akkor kellemesebb. S ha az ember mindig az ágyban fekhetne, s így félálomban tölthetné el az életet, ez lenne a legkényelmesebb. De ezt nem lehet mindig megtenni. Az embernek fel kell ébrednie. S ha addig az időpontig, amit említettem, kábult lehetett a halál utáni dolgokkal kapcsolatban, akkor most, a továbbiakban már nem szabad elkábulnia a halál után. Az embernek fel kell ébrednie. De még fél ettől. Ezért ellenáll annak, ami a közelében van, hogy birtokolnia kelljen a szellemtudományt, mint az a kutató, aki azt mondja, hogy a háton, a karokban, és a lábakban lévő ideges zavarok lelki eredetűek. Ellenáll annak, hogy megértse a szellemtudományt, mert szörnyen fél tőle. Hasonló ahhoz, aki azt mondja: elveszett valamim, ellopták; a szél nem hordta el, sem más természeti erő nem vitte el, tehát egy ember vihette el! De ennél meg is marad. Nem megy tovább, mert attól fél, hogy akkor eldöngetnék. Így viselkednek bizonyos kutatók, például Binswanger. Ők azt mondják: bizonyos ideges zavarokat a karokban, a lábakban, és így tovább lelki tényezők okoznak. De ennél maradnak; nem mennek tovább, mert akkor attól kellene félniük, hogy elpáholják őket - már bocsánat -, mivel szívesen átaludják azt, ami a szellemi világban történik.

Olyan érzés ez, amit magunkévá kell tennünk, hogy éppen a mai kutatók orra beleütközik a szellemi világ valóságába, de nem akarnak közeledni hozzá. Ha azonban ezek a kutatók egyszer közeledni akarnának a szellemi világhoz, akkor világossá kellene válnia számukra, hogy az embernek nem szabad így általánosságban beszélnie a szellemi világ viszonyairól, hanem pozitív módon kell belemélyednie a szellemtudományba, s ez a belemélyedés már magában egyfajta gyógyulási folyamat lesz. Így függenek össze a dolgok. Nem a tényleges elmebetegségek szaporodtak meg; tévedés lenne ezt hinni. De az utóbbi időben ténylegesen igen elterjedt az, amit ideges zavaroknak lehet nevezni. S ha a dolgok így mennek tovább, ahogy most, akkor úgy találjuk, ahogy az emberiség fejlődése mutatja, hogy ha régi viszonyok fennmaradnak, az ideges zavarok mindig erősebbek lesznek.

Itt egy egészen érdekes tényre lehetne utalni. Vegyünk egyszer egy igen egyszerű tényt. Van egy osztrák költő: Robert Hammerling - kiváló költő, akitől már a mi körünkben is előadtak egyet s mást. Ez az ember élete második felének nagy részét ágyban töltötte. Súlyos beteg volt; és ez egyre jobban elhatalmasodott rajta. De nem lett ideges. Költeményeiben semmi sem mutat ideges karakterre. Még azokban az időkben sem, amikor csak testének egyik oldalán tudott feküdni, és szörnyű fájdalmak között kellett írnia, valójában nem írt idegesen. Miért? Éppen ahhoz a közép-európai kultúrához tartozott, amely nem ugyanolyan mértékben tért át az idegességre, mint ahogy az más európai népek szellemi életében történt. Ezt a szellemi életet ezáltal nem kicsinyli le az ember, de mégis világosan kell látnia a tényeket. Átéltem azt, ahogy a múlt század hetvenes, nyolcvanas évei után még megértették azokat a dolgokat, amelyeket például Robert Hammerling ábrázol, azután hirtelen a nyolcvanas években óriási lelkesedés tört ki Dosztojevszkij iránt. Természetesen nem akarom ezzel lekicsinyelni Dosztojevszkijt, de amit mindenekelőtt nyújt nekünk, az teljesen ideges, izgő-mozgó művészet, minden nagysága ellenére. Egy ilyen ideges művészet jönne, ha a materializmus - és a dosztojevszkiji művészet materialista, ha „pszichológia” is - mindig tovább és tovább terjed.

Ennek nem kell bekövetkeznie, így azoknak az erőknek kell jönniük, amelyeket az emberi léleknek fel kell használnia, ha valóban magáévá fogja tenni az olyan gondolatmeneteket, mint az, hogy a Szaturnusz, a Nap és a Hold elő állapotai a Föld-fejlődésnek. A jelenkor emberének tehát ilyen képzeteket kell előadnunk, mint a Szaturnusz-fejlődés, Nap-fejlődés és így tovább, és el kell várnunk tőle, hogy megtegye azt a gondolati erőfeszítést, hogy az ilyen dolgokat szükségszerűen természetesnek találja. Az ember képes arra, hogy ilyen képzeteket szükségszerűen természetesnek találjon; de ehhez a léleknek nagyobb erőfeszítéseket kell tennie, és ez következésképpen elűzi: az idegességet! Ehhez ugyanis türelemre van szüksége, de az idegességet el fogja űzni. És ekkor, ami mint általános idegesség elárasztaná az emberiség egész kultúráját, meg fog szűnni, ha az emberek felfogják azt, ami a szellemtudományból, a szellemi áramlat elterjedésével indul ki. Míg különben az emberiség izgő-mozgóvá válna, de jön a másik oldalról a szellemtudomány, és egyúttal gyógyulást hoz. S míg a pszichiáter, mielőtt belemélyedne a szellemtudományba, meg kell vallania magának, hogy az ideges jelenségek növekednek, tehát el kell ismernie, hogy az ideges jelenségek elleni legjobb gyógyszer az, ha azt mondja a betegnek: vegyél egyszer egy könyvet a szellemtudományról, olvasd minden nap háromnegyed órát, és próbáld meg egyszer feldolgozni; akkor erősebbek lesznek az idegeid. - Úgy is lesz. De az ember csak akkor fog hinni a dologban, ha világossá válik számára, hogy az előadás elején említett összehasonlításban a lelkiéletnek semmi más köze sincs az idegi élethez, minthogy ez elkülönülési folyamatot idéz elő. A lelkiéletet nem tudja gyógyítani az ember, míg az elkülönülési folyamatnak nagy fontosságot tulajdonít, hanem amíg az, aminek semmi köze az elkülönülési folyamatokhoz, belülről meg nem erősödik, át nem hatja, hogy spirituális erők áramlanak bele a lélekből. El fog jönni az az idő, amikor a szellemtudomány szerint recepteket fogunk írni, amelyek abban állnak majd, hogy ezt vagy azt, amit csak a szellemtudományból lehet nyerni, különösen az újabb idők betegségeinél használják fel. Jelenleg természetesen még nem mehetünk ilyen messzire; mivel jelenleg még sokáig meg kell elégednünk azzal, hogy valamely terápia ostobaság, ha a misztikus módszerek címkéjével láthatják el, s itt az ember annál bőkezűbben bánik a „misztika” elnevezéssel, minél kevésbé tudja, mi is valójában a misztika. Mivel a „misztika” kifejezésre nekünk van a legkevésbé szükségünk; csak akkor szükséges ez, ha valamit technikailag akarunk megnevezni; de leginkább azoknak van szükségük rá, akiknek sejtelmük sincs, mi a misztika.

Éppen amikor ezeket a dolgokat áttekintjük, nem titkolhatjuk el, hogy igen jelentős válság idején élünk. Gyakran mondtam: nem szokásom, hogy azt állítsam, átmeneti korban élünk; mert minden időszaknak van valami múltja és valami, ami követi. De éppen arról van szó, hogy ott, ahol egy kor „átmeneti kor”, felismerjük az átmenet konkrétumát. Korunkban ez a konkrétum abban áll, hogy minden, ami most történik, arra utasít bennünket, hogy az embereknek meg kell találniuk az átmenetet a szellemi világok megértéséhez. Akkor megtalálják a szellemi világokban a nyugalmat, a belső tartást, a belső biztonságot. Ez az, amire az embereknek feltétlenül szükségük van.

Ha önök így valóban fel akarják éleszteni lelkükben, hogyan kell a szellemtudománynak újszerű módon lelki nyugalmat kivívnia, akkor jó, ha a következő anyagot meditáció tárgyává teszik. Valóban jelentőségteljes, hogy három, négyszáz év óta az embereknek fokozatosan ahhoz a képzethez kellett alkalmazkodniuk, hogy ők a világűrön átszáguldanak, valóban átszáguldanak a világűrön. Biztos, hogy mindenki mondhatja, hogy ő tudja ezt; de az emberek általában nem gondolnak utána, már az iskolában tanulják, hogy óriási sebességgel átszáguldanak a világűrön. Erre vonatkozólag majdnem arra emlékeztet az ember, aki egykor a sírban feküdt, különben egészen nyugodtan feküdt, mégis szörnyen elégedetlen volt; s amikor megkérdezték, miért olyan elégedetlen, mikor ott semmi dolga sincs, azt válaszolta: igen, neki mégis a Földnek a Nap körüli forgásában részt kell vennie, és kényelmesebbnek találná, hogy hátra maradjon. Ez tehát egy olyan ember volt, aki a körforgás gondolatát komolyan vette. Erre általában nem gondolnak az emberek, de hiszen az is él bennük, amire általában nem gondolnak. Tehát, hogy folytassuk a gondolatot: az emberek az utóbbi három, négy évszázadban hozzászoktak, hogy képzeteikkel együtt haladjanak a világűrön átszáguldó Földdel. Ehhez a világűrből ellenállásnak kell fennállnia. Valóban igaz az, hogy volt valami megnyugtató a régi hitben, hogy a Föld nyugodtan áll, és a Nap mozog. Nos, még soká lesz az, hogy az ember be fogja látni a kopernikuszi világszemlélet helytelenségét; mert a dolog nem úgy van, ahogy manapság tanítják. De az ember oda juthat, hogy a szellemtudomány képzeteinek felélesztésével bizonyos mértékig olyan helyzetbe kerül, amiben egy olyan ember van, aki vasúti kocsiban ül, vagy hajón utazik, és a zörejekkel szemben belsőleg meg tudja erősíteni magát, hogy semmit sem hall ezekből, hanem teljesen „magánál” van. Erre ma csak a szellemtudományos képzetekkel képes az ember. De figyelembe kell vennünk, hogy ehhez mindig visszatérő ismétlésre van szükség, mivel arról az erőről van szó, ami ebből keletkezik. Akkor az ember mintegy önmagában van, magánál van, nyugodt és biztos. S ezt egy jó meditációs képzetnek szeretném nevezni: belénk áramolhatnak a szellemi világ hatalmai, ha valóban eléjük hozzuk ezt a nyugalmat. Csak azáltal válhatnak tudatossá számunkra, ha elébük megyünk az ilyen képzeti élettel, amelyet jellemeztem.

Ez jellemzi azt az átmeneti időt, amelyben élünk; valóban benne vagyunk ebben az átmenetben. A szellemi világok utáni vágy mindenképpen létezik, ha a legtöbben még nem is tudják ezt manapság. De abból, ami most egészen sajátos eseményként hatalmába kerítette a Föld oly nagy részét, a szellemi világ iránti tudatos vágy fog kifejlődni. Ezt szellemi kutatóként ma már tudhatja az ember, hogy minden odaáldozott, elhasználatlan étertest a legmélyebb sóvárgást válthatja ki a szellemi világ iránt. Ez a legmélyebb sóvárgás el fog jönni, sóvárgás egy olyan igazság iránt, amelyet nem külső megfigyeléssel, hanem bensőleg, lelki erőfeszítéssel kell kivívni. A német szellem ténylegesen erre van előkészítve. Olyan igazságra van előkészítve, amely magából tűnik igaznak, és nem azáltal, hogy külsőleg igazolják. Erre van előkészítve a német szellem. S erre mindenütt megtaláljuk a bizonyítékot. Azoknak, akik így joggal a német szellemiség szerint cselekedtek, mindig is olyan gondolkodásmódjuk volt, hogy az igazságról úgy beszéltek, mint az emberi lélek belső adományáról. Akkor hogyan is van ez tehát, mit mondana egy ilyen ember némely olyan dologgal kapcsolatban, amiket napjainkban élünk át? Augusztus első napjaiban a külföldi újságokban azt olvashattuk: Hamburg egy roncskikötő; az oroszok bevonultak Stettinbe, sőt Kölnbe. Még egész más dolgokat is terjesztettek. Ferenc József császár tudvalévően szeptember 8-án halt meg. Mi lenne az, amit egy ilyen, fent jellemzett személy mondana ezzel szemben?

„Sárgarezet arany helyett, hamisított kockákat valódiak helyett eladhatnak egyesek, vesztett csatát megnyertként elhitethetnek sokakkal, és egyéb hazugságokat érzékelhető dolgokról és egyes eseményekről hosszú ideig hihetővé tehetnek, de a lényegről való tudásban, amelyben a tudat önmagának közvetlen bizonyosságával rendelkezik, megszűnik az a gondolat, hogy tévedtünk.”

Ezt mélyen abból kiindulva írták, amit az embernek manapság tapasztalnia kellett. Hegel írta ezt, s ő 1831-ben halt meg. Ez a sajátságos: ha valakit mélyen megragad az igazság belső természete, akkor olyan dolgokat mond, amelyek minden korban igazak; akkor az ember azt, amit tehát az igazság tudatából mondtak ki, minden korban idézheti. Ezt kell mondanunk a közép-európai szellem sajátosságáról, igen sajátos viszonyáról az igazsághoz, s ami tagadhatatlan annak számára, aki veszi a fáradságot, hogy megismerje a dolgokat. Ma az az érzése van az embernek, hogy gyakran azt kell mondania: miért tanultak az emberek történelmet? Talán nem is tanulták. Mégis úgy van, mintha a lelkek csak 1914. augusztus l-je után születtek volna, és ami korábban történt, azt egyáltalán nem hívják segítségül, hogy ítéletet alkossanak. De mindez végül is csak azért van, hogy a visszahatást annál erősebbé és intenzívebbé tegyék, annál erősebben és intenzívebben hozzák létre a lelkekben a bensőleg igaz valóság iránti igényt. Ez az átmenet természete korunkban, amelyben oly sokszor hiányzik, és így hiányosan mutatkozik meg a belső összetartozás az igazsággal. Visszahatásként majd létrejön egyfajta mély sóvárgás az igazság iránt. Akkor a lelkek, akik ma itt testeket öltenek, hallani fogják, amit azok a lelkek mondanak nekik, akik felkészültek a mostani kor áldozati halálára, hogy többet tudjanak meg az igazságról, mint amit ma általában ismerünk.

Ez az, amit ebben ma mondani akartam, hogy újból megerősítsem, amit gyakran éppen ebben az időben mondtam ki arról, hogy a kor eseményei eleven módon beszélnek számunkra. Mert korunknak ezek az eseményei valóban így beszélnek. Azokhoz beszélnek, akik bátran odaáldozzák magukat, akik áldozatkészen szentelik magukat ezeknek az eseményeknek, akik ma már gyászolva tekintenek e korra, ezek bátorítják és vígasztalják, hogy új erőt kapjanak:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozati tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] Wirkungen des Krieges.( A háború lelki hatásai). Politische Flugschriften, Stuttgart-Berlin, 1914