Ezeket a napokat, amelyeken itt most együtt lehettünk, arra használjuk fel, hogy az egyik vagy másik oldalról fényt vessünk arra az összhangra, amely az ember fizikai síkon töltött élete és aközött az élet között van, amelyet a halál és egy új születés között tölt el, és néhány szót szóljunk az egyes, egymást követő földi életek összhangjáról is, amelyeket végigél az ember. Látták, hogy ha megpróbálunk pontosabban, részletesen belemenni ezekbe a viszonyokba, a vizsgálódás mindenképpen bonyolult lesz, de alapjában véve majd csak akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha ott egy ilyen részletekbe menő vizsgálódás az élet kérdéseinek és rejtélyeinek részleteiről is némi felvilágosítást nyújthat. Tovább szeretnénk menni egy ilyenfajta fejtegetésben, de ma mindenképpen azzal kell kezdenünk, hogy egy kissé belemélyedünk az ember tagoltságába, amit ismerünk ugyan, de ismétlésszerűen meg akarjuk beszélni, tekintettel olyan tulajdonságokra, amelyek a következő szemlélődéshez fontosak lesznek.

Nos, kedves barátaim, ahogy mi itt emberekként a Földön élünk - ahogy a különféle ciklusokból, előadásokból és könyvekből tudják -, az a Föld-fejlődés egy egészen meghatározott korszaka. Hiszen megérthetik fejtegetéseink egész szelleméből, hogy belső értelme, egy bizonyos belső jelentősége van annak, hogy lelkünket végighordozzuk a Föld-fejlődés e különböző korszakain. Az adott ábrázolásokból már látták, hogy az embernek nemcsak a külső, hanem az egész élete itt a Földön magától értetődően eltérő a különböző korszakok szerint. Más volt a lélek egész élete - elsősorban csak a lélek életére akarunk tekinteni -, ha csak az Atlantisz utáni korszakokat szemléljük, más az óindiai, más az ősperzsa, más az egyiptomi-káld, más görög-latin, és más a mi korunkban. Mindezeken a korszakokon végighordoztuk lelkünket. Mindezekben a korszakokban lelkeink - a legtöbb embernél egy korszakban ismételten - testeket kerestek, amelyek lehetővé teszik a lelkeknek, hogy úgy fogadják be a világot, ahogy az ember egy ilyen korszak erőivel be tudja fogadni.

Ha emlékeznek arra, mit mondtam az egyes korszakokban a lelkiélet sajátosságairól, akkor egy még pontosabb bepillantást nyerhetnek ebbe. Lássuk például az életet az Atlantisz utáni első korban, akkor úgy találjuk, hogy az emberi lélek azzal foglalatoskodik, hogy kieszközölje saját lényének kölcsönhatását az étertesttel, tehát úgyszólván helyesen átélje azt, ami átélhető, ha az ember legfőképp itt a Földön lélekként kölcsönhatásban áll az étertesttel. Majd az Atlantisz utáni második korszakban kiélte a lélek mindazt, ami kiélhető volt, ha az ember ily módon igazán kölcsönhatásban áll az asztráltesttel. Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban kiélte a lélek mindazt, ami kiélhető volt az érzőlélekkel való kölcsönhatás útján. A negyedik kultúrperiódusban kiélte a kölcsönhatást az értelmi-, vagy kedélylélekkel, és korunkban kiéli mindazt, ami kiélhető, ha a tudati lélekkel áll kölcsönhatásban. Hiszen miután a lélek, amely ezekben az egyes korszakokban az emberi természet e tagjaiban működött, átélte ezt vagy amazt, általában előmozdította a világfejlődést. Ez alapvetően más, mint az, amit az ember ezekben a különféle korszakokban átélt saját lelkének az egész világhoz való kapcsolatában. Hiszen ebből kell már képzetet alkotnunk arról, ami idáig adott volt. Nos, korunkban az ember tehát a tudati lélekben él, és ötödik korszakunk egész kultúrája abban áll, hogy az egész emberi lélek, az egész emberi én olyan kapcsolatokkal kötődik a világhoz, amelyek a tudati lélekhez való viszonya által adódnak. Amit átélhet az ember, ha erejét a tudati lélekbe áramoltatja, azt éli át korunkban.

Nos, az egész ügyet egy más szempontból is felfoghatjuk. Mi által történnek akkor általában a kozmikus összefüggések, hogy az ember a tudati lélekben él? Az ember természetesen emberként nem csupán a tudati lélekben él, hanem az emberi természet más tagjaiban is. Szűkebb értelemben, korunkban alakítjuk ki azt a képességet, amelyet az emberiség éppen most alakít ki, elsősorban azáltal, hogy énünkkel kerülő úton, a tudati lelken keresztül egészen fizikai testünk szervezetében élünk a születés és a halál között. A görög az Atlantisz utáni negyedik korszakban még nem élt olyan erős függésben fizikai testétől, mint mi. A görög ember magában a testben még egyfajta bensőségesebb módon élt. Ez azt eredményezte, hogy az értelmi, vagy kedélylélekben működött. Ezáltal olyan helyzetben volt, hogy fizikai testét egészen más módon töltötte ki, mint ahogy mi tudjuk. A görög embernek például minden kézmozdulatát sokkal erősebb belső érzés-árnyalat kísérte, mint ahogy ez a mai embernél van. Ezekbe a dolgokba semmiféle külső tudomány nem tud behatolni, de léteznek. A görög ember érezte, ha behajlította a karját, hogyan duzzadnak az egyes izmok, ahogy a kar egy szöget képezett. Ezáltal volt olyan helyzetben a görög, hogy szobrászként egészen másképp alkosson. A mai szobrász modell után dolgozik. Nézi a modellt, és ezután dolgozik. Nem így a görög. Neki volt egy belső érzése a kar formájáról, a fiziognómiáról és így tovább. Ez belső átélés volt nála. Ma az ember bizonyos módon el van szakítva attól, amit fizikai testben át tud élni, ha a tudati lélekben él. Mintegy mélyebben ment bele fizikai testébe, közelebbi kapcsolatba került vele, mint a görög ember tudott volna, de ezáltal is érzéketlenné vált minden olyasmi iránt, amit a fizikai test nyújt. Magasabb értelemben veszi igénybe a fizikai test szerveit, mint a görög. A görög nem láthatott bizonyos színárnyalatokat, ahogy mi ma látjuk, mivel még nem úgy volt benne fizikai testében, mint ahogy mi manapság. Ha Homérosznál utána olvasnak, láthatják, milyen kevés színt említ. Ez tehát ily módon megváltozik. Az ember rokonabbnak érzi magát fizikai testével, de ezáltal bensőjét nem érzi úgy fizikai testében. Sokszor el kellene mondanunk, hogy fizikai testében már nem érzi bensőjét, inkább az ütközést a külvilág felé. Röviden, harc ez a fizikai test képességeivel, míg a görögségnél inkább a formával való küzdelem volt. Így elmondhatjuk: éppen azáltal alakítjuk a tudati lelket, hogy énünkkel bizonyos fokig belső rokonságba kerülünk, hogy teljesen belesűrűsödünk a fizikai testbe. Így eljön az idő, a materializmus kora, amelyben az ember már nem sokat tud a spirituális folyamatokról és dolgokról, mert annyira beleütközött a fizikai testbe.

Nos, a fizikai testben azonban benne rejlik az étertest. A görög ember még sokkal többet tudott étertestéről. Érezte, még ha csak csöndes visszhangját is annak, ahogy az étertest utána zengett a test fizikai mozgásának. Még érezte, hogy nem csupán a fizikai kéz mozog, hanem az éteri kéz együtt mozog vele, és ez a fizikai mozgás alapja. Ez tehát elveszett. Az ember azonban a görög korban mindezt úgy élte végig, hogy sokkal intenzívebben érezte magát étertestében, mint most. Ez nem veszett el számára. Hiszen ezt mindnyájan végigéltük, mint lelkek, ez benne rejlik étertestünkben. Mindez benne rejlik a megőrzött gondolatokban. S ha kilépünk abból a világból, amelyben a halál és az új születés között vagyunk, akkor mintegy felejtésben visszaengedjük mindazt, amit előzőleg olyan jól uralhattunk étertestünkben. Mialatt most oly mélyen beleütközünk fizikai testünkbe, visszaengedjük azt, amit a görög korban megszereztünk magunknak. Ebből már látják, hogy étertestünk valójában igen sokat tartalmaz, amiről az embernek most semmiféle tudomása sincs. Az ember tudatát most főleg fizikai testében fejleszti. Ezzel fedi be azt, ami étertestében van. Ha az ember tudatában lenne mindaz a tudás az emberi belső szervezetről, ami étertestében titokként bele van rejtve, akkor végtelenül többet tudna, mint most. Akkor ez az étertest bizonyos tökéletességet ért volna el, amely nagyobb, mint aminek az ember most tudatában van. Egyáltalán az étertest vonatkozásában sok minden vissza van tartva, mivel annak éppen nem megfelelő módon ébredünk tudatára; sok mindent nem tudunk az étertestről.

Az étertestben, mint tudják, többek között ismét az asztráltest dolgozik. Mindazt, amit az étertest ily módon tesz, természetesen úgy kell elgondolni, hogy az asztráltest hatja át. Ha az ember mindazt hirtelen fel tudná hozni, amit az étertest tartalmaz, akkor végtelenül okosabb lenne, mint a jelen korszakban, ahol éppenséggel fizikai testével küzd. Mivel ez az étertest például - természetesen az asztráltest is részesedik ebből - a bölcsesség végtelenül sok kincsét tartalmazza. Ezek lent vannak a lelkünkben, az étertestben. Mindenekelőtt van ott egy csomó jártasság, tudásanyag. Például a geometria vonatkozásában: egyszer már kifejtettem itt, milyen sokat tudnak önök öntudatlanul a geometriáról. Ez valóban az igazság; mivel ha megismerik a geometriát, akkor nem kívülről, a dolgokból ismerik meg, hanem az ember felhozza azt, mialatt a tudatába idézi, ami az étertestében van. Ha külsőleg idomokat rajzol fel, akkor ezek csak felfrissülésre szolgálnak. Ha felrajzolok egy háromszöget, amiről tudom, hogy 180 fokos, akkor ezt az étertestemből tudom. Hogy az ember felrajzolja az idomot, ez csak az emberi lustaság egy spekulációja. Valójában önök mindent tudnak, amit megtanulhatnak a geometriában, öntudatlanul, ez az öntudatlan lelkiélet mélyén rejlik. Az ember egyáltalán nem hiszi, milyen okos az öntudatlan lelki mélységekben. Ha tudná ezt az ember! Az emberi fejlődés szerencsétlensége nem abban van, hogy az emberek kevéssé bölcsek, hanem abban, hogy a bölcsességet nem tudják felhozni saját lelkükből. Minden nevelői fejlődés azon alapul, hogy a rejtett bölcsességet felhozzuk a lélek mélyéből. Ha ezeket a dolgokat nem kellene így felhoznunk, akkor nem tudnánk úgy előmozdítani fejlődésünket, ahogy elő kell mozdítanunk. Látják, ha nem lennénk olyan kapcsolatban fizikai testünkkel, ahogy most vagyunk, akkor szörnyen okos gyerekekként születnénk meg, és egyáltalán nem sokba kerülne, hogy viszonylag korán felhozzuk azt, ami az étertestünkben rejlik. De az ember akkor igen kevés fáradságot fordítana arra, hogy eljusson a bölcsességhez. Ezáltal ez alig lenne az ő tulajdona, s ő inkább csak lenyomata, másolata lenne a bölcsességnek. A személyes elsajátítás azáltal történik, hogy olyan viszonyunk van fizikai testünkhöz, mint most, az ötödik kultúrperiódusban. Csak ez a személyes elsajátítás teszi azt, hogy a tudás saját tudásunkká válik, és akkor birtokoljuk, ha ilyen módon felhozzuk. Ez az étertest vonatkozásában érvényes.

Az asztráltestre vonatkozóan még valami egészen más is érvényes, mégpedig a következő: ha minden részletet fel tudnánk hozni, ami az asztráltestben rejlik, mindazt, amit az asztráltest tud, akkor ez valójában jelen életünkben semmiféle nyereséget sem jelentene. Mivel ezáltal valóban automatákként élnénk az emberiségben. Asztráltestünk például ténylegesen tudja - nem a tudatunk, hanem az asztráltestünk -, hogy asztráltestként hozzátartozik minden egyes emberhez, akikkel az életben találkozik. Asztráltestünknek van egy ilyen tudata. Ilyen módon, ha mindazt tudnánk - az, aki akarja, nem tudja, és az, aki tudja, nem teszi, mivel ez a legrosszabb fajta okkult egoizmus kialakulásához vezetne -, amit az asztráltest tud, tudatossá tehetnénk, akkor például pontosan tudnánk a következőt. Ezzel vagy azzal a személyiséggel kellemetlenséget érsz el a magad számára, ezzel vagy amazzal barátságot fogsz átélni. Az ilyen tudás természetesen egészen megváltoztatná az életet, de jelenlegi földi viszonyaink számára nem kedvező értelemben. Még sokat mesélhetnék arról, mit tud az asztráltest, de az már öntudatlanul is gyakorolja tudását, csak egy olyan tudást, amelyet az emberélet összefüggésében valóban kevéssé vesznek figyelembe.

Tegyük fel egyszer, hogy egy ember egy szerencsétlenség folytán életét veszti. Ez úgy tűnik számunkra, nemde, ha a szokásos emberéletet szemléljük, hogy egy szerencsétlenség érte az embert. Pedig ahogy jelen tudata meg van alkotva, a szerencsétlenség nem keresi az embert. Ha megvizsgálnánk az asztráltestet, akkor nem találnánk semmiféle szerencsétlenséget, amelyet az ember keres, amennyiben asztráltestében él. Ami ott a szokásos tudat számára szükséges, azt az asztráltest keresi szabad, belső választás folytán. Ezt így akarja, valóban akarja az asztráltest. Még ha vonat gázolja is el az embert, az asztráltest ezt valójában az egész élet-összefüggés számára mérlegeli, s ez nem olyasmi, ami csupán megtörténik.

Tehát nemcsak bölcsességként birtokoljuk asztráltestünkben összhangunkat a többi emberrel, hanem az egész külső élettel való összhangunkat is, azzal, ami természeti eseményként vagy egyéb, szociális élményként játszódik le, amelybe bele vagyunk bonyolódva. Ami itt el van zárva és el is kell hogy legyen zárva, az jó, különben semmit sem tanulnánk a további fejlődés érdekében. De az asztráltestben egy valóságos gondolat létezik, vagyis egyfajta tudás mindarról, ami lényünkben összhangban van azokkal az eseményekkel és emberi elemekkel, amelyekbe bele vagyunk bonyolódva. Az emberek - nyugodtan mondhatjuk - a mindennapi életben valójában elég kevéssé figyelnek erre. Mert ha valami történik velünk, amiről azt mondjuk: „ez éppen megtörtént velünk”, akkor rendszerint azt vesszük figyelembe, ami ott történt velünk, csak az után, hogy éppen megtörtént. Valóban nem mérlegeljük, mi történt volna, ha ez éppen nem esett volna meg valakivel. Egy eklatáns esetet szeretnék kiragadni. Egy ember életének egy pillanatában megsebesül. Nemde, a mindennapi életben így gondoljuk: „nos, ő megsebesült”. Itt lezárja ezt az ember. De mi történt volna, ha nem sebesült volna meg, ezt nem nézi az ember. Mivel egy sebesülés által az egész élet megváltozik, minden következő dolog másként történik. De az asztráltest áttekinti az egész összefüggést, mikor a sebesülés előtt áll. Azt mondhatjuk, az asztráltest tisztánlátó.

 S az igazi én, amely még mélyebben rejlik az altudatban, amely a legmélyebben van, ez még tisztánlátóbb, sokkal tisztánlátóbb. Hiszen önök tisztában vannak vele, kedves barátaim, hogy fizikai testünket már a régi Szaturnuszon alakítottuk ki, étertestünket a régi Napon, és asztráltestünket a régi Holdon formáltuk meg. Énünk a csecsemő az emberi lénytagok között, ez a legfiatalabb. Ez az én így, ahogy most a fizikai test kialakult, csak a Vulkánon fog kialakulni, tehát a Jupiter- és a Vénusz-fejlődés után. De ez az én, mintegy a szellemi világ ölében nyugszik. Majd a Vulkán-kor alatt óriási tudás fog kisugározni az énből az élet összefüggéseiről. De ez a tudás már itt van bennünk, és a Jupiter- és Vénusz-fejlődés abban áll majd, hogy felhozzuk a képességet ehhez.

Tehát mialatt rápillantunk a lelkiélet e hátterére, csodálatos módon észrevesszük összhangunkat a szellemi világgal. Nekünk, embereknek a normális emberi életben elsősorban csak az adott, amit befogadunk, mikor az én tükröződik a fizikai testben. De e mögött rejlik egy szélesen kiterjedt földi tudás, amely az étertestben van. E mögött ismét egy tisztánlátó tudás rejlik, amely már az asztráltestben van, és egy még inkább tisztánlátó tudás, amely az igazi énben található. Jó, ha ezeket a dolgokat előzőleg meggondoljuk, mielőtt belemélyedünk abba, amit valójában meg akarok beszélni.

Vegyük azt az esetet, amely most oly ezerszeresen szól lelkünkhöz: egy ember fiatal korában, ahogy ez most gyakran történik, a hadszíntéren átmegy a halál kapuján. Látják, itt az történik, hogy az emberi természet mélyebben fekvő tagjai, az étertest, asztráltest és én, egészen más módon szakadnak el a fizikai testtel való összhangjukból, mint amikor az ember megöregszik, és lassan meghal ágyában. Ott gyakran gyorsabb elválás történik a fizikai testtől. Gyakran beszéltem az étertest prófétikus természetéről. Elmondtuk, hogy magukban az álomképekben - amelyek azáltal keletkeznek, hogy az asztráltest az étertest felé hajlik, és az étertest tükrözve kapja meg azt, amit az asztráltest átél -, ha ezeket a képeket mintegy ki tudnánk teríteni, akkor ezekben valami prófétai jelleg rejlik, amely jövőbeni életünkre utal.

Azok számára, akiknek szellemi kutatókként vizsgálniuk kell ezeket a dolgokat, az ilyen mérlegelésekből egy fontos kérdés adódik. Először természetesen fel kell tárni a kérdést, majd a kérdésnek ez a feltárása mintegy odavezet a válaszhoz, amelynek a tisztánlátó megfigyelésből kell adódnia. Azt mondjuk például magunknak: hiszen az ember mégiscsak arra van rendelve itt a Földön, ha az élet normálisan folyik le, hogy elérje a pátriárka-kort, hogy lassan fogyassza el az életet. Ez történhet a normális életfolyamatban. Nos, hirtelen egy golyó által, amely eltalálja az embert, az egész összhang megtörik. Ezzel azonban egy képesség, például az étertest képessége - a vizsgálódást most az egyes emberre akarom irányítani -, az erő, amely az egész életen át prófétikusan hatni tudott volna, amely az embert át tudta volna vezetni a különböző életkörülményeken át, kiszakadt az életből; elvált a fizikai síktól. Tegyük fel, hogy a golyó nem talált volna - felállíthatjuk a hipotézist, eltekintve attól, hogy ez természetesen karma -, akkor az ember ezt az erőt fokozatosan felhasználta volna étertestében, talán sok éven keresztül. Ez az erő ennek ellenére ott van lelke mélyén; ez az erő „nem lehet nem ott”. Hogy ott van, azt már látjuk, ha egy olyan ember, akit eltalált egy golyó, visszatekint élettablójára, akkor étertestében tekint vissza. Már hangsúlyoztam ezt: ennek az élettablónak egy egészen másfajta jellege van. Az a jellege, mintha a külvilágból jönne, nem annyira a benső világból származna. Röviden, ez az energia, ez az erő, amely most el van vágva, benne van az emberben. S az a megfigyelés is adódik, hogy ott van, hogy megváltoztatja az egész életet a halál után. Éppen így van azzal az erővel is, amely az asztráltestben van. Ezt is felhasználhatta volna az egész életen keresztül. Ez is még ott van. Röviden, az ember egészen másként lép át a halál kapuján, ha erőszakosan kiszakad fizikai életéből, ha mintegy eltalálja egy golyó, és ezáltal hagyja el az életet, mintha lassan, ágyban halna meg.

Nos, létrejön a nagy kérdés a szellemi kutató számára: mit jelent ez akkor valójában? Mi jelent ez egy korszakra nézve, hogy az ember azáltal, amit itt felsoroltam, lényegében valami egészen mást visz be a szellemi világba, mint amit bevisz, ha végigéli az életet? Egy ilyen korszakra, mint amelyben élünk, végtelenül nagy jelentőségű ez, mivel a leírtak jellegéből igen sokat viszünk be a szellemi világba. Mit jelent ez akkor a szellemi világ számára? Ez rendkívül jelentős kérdés. - Ha egy kissé rátekintünk a szellemi világ és a fizikai világ kapcsolatára, ahogy ennek utána olvashatnak a bécsi ciklusban: „Inneres Wesen des Menschen und Leben zwischen dem Tode und einer neuer Geburt” (Az ember belső lénye és élet a halál és egy új születés között), akkor közelebb kerül az, amit az ember oly sokáig nem tudott hinni, de a szellemi kutatásnak egészen tisztán megmutatkozik. Az, hogy valóban minden fogalom és képzet megváltozik, ha az ember a szellemi világba jut. S ez nemcsak akkor van így, ha beavatás révén kerül be a szellemi világba, hanem a halálon történő áthaladáskor is.

Látják, itt az emberiség alapjában véve egyre jobban és jobban egy meghatározott irányba fejlődik, mondhatjuk, az ún. létfogalom irányába. S ma már egy óriási süllyedés van abban, hogy különösen vonzódnak a létfogalom iránt. Mit értek lényegében a létfogalmon, a létezés fogalmán? Nos, manapság alig valami érvényesülhet, ami nem „lét”-ként adódik. Ha jön valaki, aki nem olyasmiről beszél, ami kézzelfogható, akkor fantasztának tartják. Az emberek ide-oda mennek, és a „valóságosról” olvasnak, s ezzel szemben nincs egy árva gondolatuk sem. Számtalan ember van, akik ezért nem figyelnek a gondolatra, mert semmit sem tudnak leharapni belőle. A „létezés” azt jelenti számukra: csőstül kapjuk azt, amit érzékelünk. Ezzel nem tehetünk semmit, hogy van itt valami, hanem ez létezőként adódik. S ami ilyen módon nem létezőként van, azt az emberek mindig kevésbé akarják érvényre juttatni.

A szellemi világ fejlődésében az eset fordított. Az, ami létező, ami benyomást gyakorol, mint a fizikai tárgyak, az az embernek a szellemiben valami ellenséges, valami zavaró, amiről tudja, hogy a semmihez tartozik, hogy arra van ítélve, hogy a semmibe tűnjön el. S így minden további nélkül egy olyan szellemi területre érünk, ahol nem túlságosan fejlett lelkek vannak, olyan lelkek, akik tehát - mondhatnám - a szellem számára éppen olyan naivak, mint ahogy sok lélek naiv a Föld számára, így a meghalt lelkek számára ott a szembeállított ítéletet találjuk. Valami, aminek jelentőséget tulajdonítanak, nem lehet „létező”, ahogy itt a Földön „létezőről” beszélünk. Ami itt létezés, az nem értékes ezeknek a lelkeknek. Hiszen a szellemi életben úgy van, hogy tiszta szellemi lényekkel állunk szemben. Ezek hatnak az emberre. Először szemlélet tárgyává kell tenni őket. Ez ott úgy van: ott áll az ember a szellemi világban, mögötte állnak a szellemi hierarchiák, angyalok, arkangyalok, stb. Tudjuk, hogy ott vannak. De ha számunkra ott kell lenniük, akkor először fel kell ébresztenünk őket ahhoz, amit itt létezőnek nevezünk. Ami a szellemi világban hat az emberre, annak imaginációhoz kell vezetnie bennünket. Ami nem felébresztett létező, amivel semmi dolgunk, az egyszerűen csőstül ott van, az nem értékes létező.

Itt a Földön áll az ember, és körülveszi a természet, és a szellemi világ, amelyhez fel kell emelkednie, nincs minden további nélkül itt. Nem kerül külön fáradságba, hogy a természet vegyen körül bennünket. Ez magától adódik, mint létező. Ezért szeretik a materialisták, hogy a természet vegye körül őket. A szellemi világban azonban már nincs ott. Nincs ott, a szellemi világban, amit az ember mindig kivívott magának. Ott szakadatlanul tevékenynek kell lennie az embernek. Ami itt van, az a másik világ, amelyet elhagyott az ember; mindig úgy pillant rá, mint egy létesülő világra: ez a világ, amely a múlékonyságot hordozza magában, amely folytonosan harcol a hiábavalósággal.

Ha egy pillanatra a dolog úgy állna, hogy a világ, amelyet a materialisták szeretnek, eltűnne, hogy az emberek semmit sem tudnának a testükről, hogy először imaginációt kellene teremteniük maguknak, ha nem tudnának semmit az asztalról, ameddig azt maguk gondolkodva meg nem alkotnák, helyette azonban látnák a szellemi világot, akkor itteni életükhöz is rendelkeznének azzal, amivel ott, a szellemi világban rendelkeznek. A szellemi világban a világot éppen saját tevékenységgel lehet szemlélet tárgyává tenni. A túlvilág, tehát a mi földi világunk, ott mindig megvan. Míg itt a menny rejtve van, és csak a körülöttünk lévő világ van mindig itt, ott a világ valójában el van rejtve, ha az ember tevékenyen nem teszi saját szemlélete tárgyává. A túlvilág, a mi földi világunk, egy olyan világ, amelyben az ember nem csupán hinni tud, hanem közvetlenül tudhat róla. De ami ezt a mi itteni világunkat - a másik világ szempontjából nézve - mondhatnám, végzetessé teszi, az az, hogy ez a világ át van hatva a létezéssel. Ez zavaró, hogy ezt a világot áthatja a létezés, valóban zavaró. Ha sokan azt mondják: szeretnék már hinni egy szellemi világban, csak láthatnám itt! Összevethetjük ezt azzal, amit a szellemi világ lelkei mondanak: igen, ez az itt lent folytonosan meglévő fizikai világot el akarnánk viselni, ha nem „lenne” szakadatlanul; ha nem lenne benne a létezés olyan tolakodóan. Az ember egyáltalán nem tud letekinteni a Földre anélkül, hogy minden pontján ne lenne az a szörnyű „lét”.

S ha itt valaki gyakorlati materialista, és nem tud ideálokban hinni, akkor csak a létet szereti. De hogy ne terjedjen el itt a csupán csőstül jövő létről való gondolkodásmód, időről-időre mindig feltámadnak az idealisták, akik arra késztetik az embereket, hogy az ideálok erejében, és a történelmi fejlődésben való hatékonyságukban higgyenek. Az erkölcsösnek, a szépnek, a vallásosnak ezeket az ideáljait beleviszik a világba. A faragatlan materialisták bizonyára semmit sem adnak erre; legfeljebb elintézik néhány szóval. Ami nem materiális értelemben csőstül létező, az éppenséggel az élet értékeként kerül be a fizikai síkra. S ha az ember egy magasabb emberi szempontból szemléli az emberiség fejlődését a Földön, akkor azt mondja: bizonyos, hogy a természet nagy, jelentős; „itt” van. De mi lenne ez az egész emberi élet, ha csak a létező természet lenne - és mégis olyan szép lenne -, ha az embernek nem lennének ideáljai, ha nem lehetne ösztönözni, nem a létező, hanem a létet vállaló oldaláról az erkölcsi, a vallási, a művészi, a pedagógiai életet? A nem létező, mondhatnám, behatol a szellemi világból, mint az emberiség ideáljai - a nem létező, de a létet vállaló, ez teszi csak értékessé az életet. Ezt mindenki jónak érzi, aki még nem süllyedt bele egészen a materializmus mocsarába. S így azok, akik a történelem folyamán fellépnek és sajátos értelemben az ideálok hordozói, ezek azok, akik a létet vállaló életből elsőként teszik értékessé a létező életet.

S a szellemi kutató számára a következő adódik: a szellemi világból hasonló módon néz vissza az ember a földi életre, de úgy, hogy magasabb lélekként vágyódik az után, hogy ezen a Földön nem minden csupán „van”; hogy aközött, ami a Földre került, olyasmi is létezik, ami elsődleges értelemben nem a Föld jellege szerinti. Mintegy hozzá kell vegyíteni a földi léthez azt, ami nem a szokásos földi értelemben létezik. S előáll, mondhatnám, valami végtelenül jelentőségteljes, ami a szellemi kutató számára adódik, hogy az olyan életeket, amelyek hosszú élettartamra voltak hangolva, erőszakosan elvágták ettől. Így egy ilyen életnek csak egy része van meg számunkra, amelyet túlvilági szempontból nézve valójában a létezésre határoztak meg, és ezt a létet nem élte ki. Tegyük fel, hogy egy ember, ahelyett, hogy életereje szerint hetven, nyolcvan évig élne, csak huszonöt, huszonhat évet élt a Földön. Mondjuk, akkor eltalálta egy golyó. Az emberi természet szerinti tagjai hirtelen eloldódtak egymástól. Az éterteste, asztrálteste és énje még sokáig fejleszthette volna azt az adottságot, hogy fenntartsa a fizikai testét. Az, ami még a lövés után következett volna, a földi lét számára meg volt határozva; ez nem a létezésben oldódott fel. Ez azonban a túlvilágról nézve úgy tűnik, hogy látjuk: ott lenn nem csupán létesülő van, ott lenn a földi létbe még valami belekeveredett, amit a létezés határoz meg, de nem a létezés élte át, hanem az, ami csupán a hajlam szerinti létezés. A létet vállaló is bizonyos értelemben. Ezért azok, akik tehát életüket korán fejezik be egy külső ok miatt, mialatt átmennek a halál kapuján, a szellemi világ számára hasonló értelemben - csak hasonló, nem azonos értelemben - olyan szellemi követek, mint az idealisták, akik azért jönnek ide a Földre, hogy a lét vállalását összekeverjék a létezővel. Így felemelkednek azok, akik korán átmentek a halál kapuján, hogy a mennynek hírt hozzanak arról, hogy lent a Földön a lét vállalása is van, nem csupán a létező.

Végtelenül mély, jelentős felfedezés ez, amelyet akkor tehetünk, ha a szellemi kutatásnak ehhez a fejezetéhez jutunk, amikor megismerkedünk azokkal a mennyből visszatért idealistákkal, akik azáltal váltak idealistává, hogy itt a Földön a jelzett módon mentek át a halál kapuján. S a mostani időhöz igen jól illik számunkra az, hogy egy ilyen gondolatot valóban egyesítsünk lelkünkkel.

Ha a szellemi élet mezejére lépünk, akkor fontos az, hogy azok mellett, akik úgyszólván elvégezték feladatukat a szellemi életben, olyanok is vannak, akik rá vannak utalva a Földre, úgy, hogy valójában mintegy bele voltak szövődve a Föld-fejlődésbe, de korábban kikerültek ebből, mint ahogy hajlamuk szerint ki kellett volna kerülniük belőle. Ezért azt is mondhatjuk: azok, akik tehát átmennek a halál kapuján, sok vonatkozásban a szellemi világ emberlelkei számára lesznek azok, akik a földi élet magasrendű eszméjében hisznek, akik hinni engednek a túlvilágban, hogy a földi élet valóban tartalmazza a szellemiséget is, mint értéket. Ezek hasonló álláspontot foglalnak el, mint az idealisták itt a Földön.

Egyszer már meg kell ismerkednünk azzal, hogy azokat az embereket, akik tovább élnek a szellemi világban, nem szabad úgy elképzelnünk, ahogy utoljára itt voltak. A triviális képzet például, amelyet az emberek alkotnak maguknak, hogy azok, akik gyermekként halnak meg, gyermekként élnek tovább, természetesen nem helyes. A halottak végső alakja képszerűen megjelenhet így az imaginációban; de ez nem az alak, hanem a személyiség kifejeződése. Egy gyermek meghalhat, de az emberi lény, aki a gyermekben megtestesült, igen fejlett lélek lehet, és a halál után igen magasan fejlett lélekként él tovább. Ezt már gyakran említettem.

Nos, látjuk azonban, hogy a szellemi világba felviszünk valamit, ami a földi léttel mintegy össze van kötve, de mégsem abban oldódott fel, mintegy vállalja a túlvilági létet. Együttműködik a fejlődésben, amelyet az emberi lélek a halál és az új születés között él végig. Látunk olyan embereket, akik átmentek a halál kapuján, majd a halál és az új születés között úgy élik végig az életet, hogy az emberit a Földön sokkal gazdagabb, sokkal átfogóbb értelemben képzelik el a túlvilágon, mint ahogy az tudja elképzelni, aki végigélt egy normális emberi életet. Nemde, ennek az életnek nem kell semmit sem döntenie arról, amit az embernek a karma ír elő. Ha az ember megöregszik, ez karma. Ha fiatalon meghal, ez karma. De éppen úgy, ahogy az ember nem teheti magát itt a Földön önkényesen ezzé vagy azzá az individualitássá az evilági tudat szerint, ugyanúgy nem határozhatja meg a földi tudatból azt sem, hogyan kell alakulnia az életnek a halál és az új születés között. Ha tehát az ember erőszakkal távozik a földi létből a szellemi világba, akkor sokkal intenzívebb, imaginatív, mindenekelőtt emberi szemlélete van, mintha éppenséggel más módon lépne be a szellemi világba.

Azt mondhatjuk: azok az emberek, akik tehát átmennek a halál kapuján, különösen közel állnak a halál és az új születés közötti életükben ahhoz, ami általános emberi értelemben történik a Földön. Látjuk, ha megvizsgálunk olyan embereket, akik valami sajátosan fontosat tesznek életük egy szakaszában, hogy arról van szó, hogy ez az ember azt teszi, ami a megfelelő. Mondjuk, egy ember 49. évében tesz valamit - természetesen csak okkult szemlélettel nézve -, ami egy bizonyos irányban rendkívül jelentős. Ezt megvizsgálja az ember visszafelé. Ekkor azt találja, hogy ez az ember egy korábbi megtestesülésében, akkoriban talán éppen 49 évesen többé-kevésbé erőszakos halállal halt meg. Vagyis, éppen azáltal, hogy itt a Földön erős összhangban volt az ideális fejlődéssel, elérte, hogy befogadja a lét vállalását a szellemi világ számára. Ezáltal volt elég ereje ahhoz, hogy magába fogadja egész szellemi lényét, hogy egy meghatározott dolgot éppen egy meghatározott évben végrehajtson. Ebből ismét láthatjuk - hiszen legutóbb is beszéltem erről -, hogy olyan emberek, akik főként akaratukból többféle módon hatottak, akik tehát inkább az emberiségért élnek, valamely módon ilyenfajta, a létet vállaló életet vettek fel valamelyik korábbi inkarnációjukban.

Különösen nehéz, ha az életet a szellemiben csak úgy akarja elképzelni az ember, mint valamely felhígult földi életet, megbékélve azzal a képzettel, amelyet a szellemi életből nyert el: hogy itt a fizikai élet önmagától folyamatosan ismert; hogy a túlvilági élet ismeretlen; és hogy ebből is az ellenkezője érvényes a szellemi életben. Az ember ugyanakkor nem szokta helyesen elképzelni, hogy valójában a szellemi életben, ha nem tesz hozzá valamit, minden sötét és komor, hogy először mindent, ami evilági, a túlvilágról látható, fel kell hozni a fényre - a túlvilág azonban a mi evilágunk -, s hogy a jelentőségteljes, amely hozzákeveredett, a lét vállalását jelenti. Ez olyan képzet, amelyet meg kell szereznünk, ha helyes módon akarunk betekinteni a fizikai és a szellemi élet összefüggésébe.

Azt mondtam: korunkban valóban nagyon jó az, hogy az ilyen képzetekkel meg tudunk ismerkedni. Mivel a fájdalom sújtotta lélek oly gyakran kérdezi manapság: miért kell akkor olyan sok embert a legvirágzóbb életkorban elszólítani a szellemi világba? Miért nem alakíthatják ezek itt ki az életüket? S különösnek hangzik - mint mondtam, a szellemi igazságok néha kegyetlennek tűnhetnek -, mégis igaz ez: a szellemi világba bele kell vinni a lehetőségét annak, hogy úgy pillanthassanak a Földre, hogy magát a Földet átjárhassa a szellem. Ha minden ember elérné normális életkorát, egyetlen ember sem lenne olyan helyzetben, hogy mártírként, korán feláldozza magát, akkor a Föld odaátról nézve értéktelen létezésbe süllyedne. Az, amit itt a Föld, mint eszmeiséget tartalmaz, ugyanakkor olyasmi, ami a múltból folyamatosan egy jobb jövőt teremt. S ez is összefügg azzal, amit ott feláldoznak. Egy olyan ember, aki 26 éves korában feláldozza egész következő életét, amelyet különben külső munkájára fordított volna, az ezt az egész következő életet az emberiség fejlődési folyamatának adja. Ez az élet tovább él. Abban, ami a haladás erőiként benne van, él az, amit az emberek odaáldoztak életükkel, amelyet itt még végigélhettek volna. A Föld-fejlődésnek szüksége van az életáldozatokra. Láthatjuk, hogy ami különben materialista korunkban lényegében inkább csak egy absztrakt fogalom, milyen végtelenül konkrét dolog itt. Még más értelemben is, mint ahogy júliusban itt kifejtettem, elmondhatjuk: nemcsak ezek az étertestek hatnak úgyszólván az emberiség fejlődésének egész összefüggésében, hanem azok munkája is, akik korán átmentek a halálon.

Ezeknek az individualitásoknak a munkája olyan, hogy azt mondhatjuk: kik azok tehát, akik elsősorban az emberiség közösségéért dolgoznak, akik közösségi feladatokat állítanak fel maguknak későbbi inkarnációikban? Ezek azok, akik egy korábbi inkarnációjukban valamely módon mártírhalált szenvedtek. Az odaadó, itt a Földön a szellemihez vonzódó természetűek, akik ezt egy előző inkarnációban mártíromságnak nevezhető életüknek köszönhetik. A Föld nem tudna fejlődni, ha emberek nem áldoznák fel magukat.

S ha ezt meggondoljuk, kedves barátaim, akkor a jelenből a jövő felé vethetünk egy pillantást. Milyen végtelenül sokakat áldoznak most fel, milyen sokan áldozzák fel magukat. Amennyire fájdalmas ez személyes szempontból nézve, annyira megbékélhetünk vele, ha a világbölcsesség szempontjából tekintjük. Ahányan most áldozatot hoznak, annyi erőt kap majd a jövő az előrehaladáshoz. Az emberiségnek szüksége van a haladás ilyen erőire. Ma még nem gondoljuk ezt meg eléggé, de meg fogjuk gondolni, ha valamikor nem is évszázadok, de elég sok évtized múlik el az emberiség materialista fejlődésében. A materializmus őrült sietséggel fogja levonni következtetéseit. A materializmus csúcspontja bensőleg a 19. században volt, de az emberek belesüllyednének a materializmusba, ha nem adódna valamilyen fordulat. Ennek a fordulatnak a szellemtudomány révén kell létrejönnie. De ez csak azáltal jöhet létre, hogy olyan erők dolgoznak, amelyek valóban az eszmeiséget viszik majd be a földi életbe. Sokan, akiket most elhívnak, arra szolgálnak majd, hogy a Föld ne essen áldozatul a materializmusnak, hogy ne egyedül a materializmus uralkodjon.

Olvassanak utána ennek, kedves barátaim, az Apokalipszisről szóló előadás-ciklusban, ahol ezt nagy vonalakban említettem, és alkossanak fogalmat arról, hogy a Földnek a jövőben milyen sok mártírhalálra lesz szüksége, hogy megmeneküljön a materializmusba való süllyedéstől, és attól, ami ezzel jár, a harctól, a gyűlölettől, az ellenségeskedéstől. Legalábbis annyira, hogy további útját a kozmoszban véghez tudja vinni. Az ilyen időkben, mint a miénk, elsősorban arra szólítanak fel, hogy ne csak arra gondoljunk, hogy mi történik, hanem annak gyümölcseire is, ami történik. S ezeket a gyümölcsöket csak úgy ismerhetjük fel, ha a kozmikus lét mindkét oldalát szemügyre vesszük, ezt a két oldalt, amelyek megmutatják, hogy valóban az élet két teljesen különböző pólusát éljük végig, itt a születés és a halál között, ott pedig a halál és az új születés között. Itt bizonyos értelemben legbensőbb lényünkkel passzívak vagyunk, és dolgoznunk kell, valóban úgy, hogy sokak számára túl sok lesz az, ha rá akarjuk szánni magunkat a szellemi világ szemléletére. Ott szükség van arra, hogy aktívak, tevékenyek legyünk, abban, amiben élünk, hogy a közvetlenül jelenlévő világot szemléletünk tárgyává tegyük. Ezzel szemben mindig, mint egy figyelmeztetés, ott van előttünk a lenti, „létező” világ.

Itt ebben a fizikai világban az idealisták hordozzák azt, ami a lét vállalása, ami a létezőt értékessé teszi. Abba a világba, ahová az emberek a halál kapuján lépnek be, ahová azok lépnek, akik végigélték életüket, hogy szabályszerű folyamatban vigyék tovább a földi életet, azok is belépnek, akik többé-kevésbé korán, mártírként halnak meg. Ők a tanúi annak, hogy ott lent nem csupán a materiális, a jelentéktelen, a múlt létezik, hanem ehhez a Földhöz hozzákeveredett az is, amit ott visszatartanak azok, akik nem teljesen élték végig az életet, hanem akiket erőszakkal elpusztítottak.

Ezeket a dolgokat nem csak értelemszerűen kell befogadnunk, hanem érzésünkkel mélyen át kell hatnunk, akkor némely dolog megvilágosodik számunkra. Bizonyára sok rejtélyt tartalmaz a jelenkor, de némelyik tisztázódik, ha a most történő fájdalmas dolgokat a kozmosz nagy bölcsességével összhangban szemléljük.

Ismét eljutottunk egy fejezethez, amely számunkra, ha az éppen elmondottakat a mi korunkra alkalmazzuk, ezt a fontos igazságot testesítheti meg:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.

U t a l á s o k

175.old. Bécsi ciklus: Az ember belső lénye, és élet a halál és az új születés között(Inneres Wesendes Menschen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt), 1914, Dornach, 1960.

178.old. ahogy júliusban itt kfejtettem: lásd: Embersorsok és népsorsok (Menschenschicksale und Völkerschicksale), l4. előadás, 1915. július 6.

előadásciklus az Apokalipszisről: János Apokalipszise (Die Apokalypse des Johannes), 1908), 4.kiad., Dornach, 1954.