|
"A mechanizáció nem tartóztatható fel, ... a kultúra arimanizálódást igényel. De mellé kell állítani azt, ami az ember bensejéből fakad, és ami az imaginációban, inspirációban és intuícióban ismét bölcsességet, szépséget és erőt hoz létre. "
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< Vissza
 Sorsalakítás és élet a halál után (7)6. A mai szellemi élet sötétsége és korunk elhanyagolt gondolkodása Berlin, 1915. december 21. Ma azzal akarjuk kezdeni, hogy előadunk egy északi költeményt, amelyet bizonyos idővel ezelőtt egyszer már ebben a Zweigben is elmondtunk. Ennek a költeménynek egész tartalma a karácsonnyal és a hozzá kapcsolódó idővel függ össze. A költemény a mondabeli Olaf Astesonról szól, és azt a tényt foglalja magába, hogy ez az Olaf Asteson, egy mondabeli személyiség, azt a tizenhárom napot, amely a karácsonyhoz kapcsolódik és Krisztus megjelenésének napjával végződik (a Háromkirályok ünnepe), igen sajátos módon töltötte el. S ezzel arra emlékeztetünk, hogy a népi mondavilágban hogyan él a korábbi, az emberiségben meglévő primitív tisztánlátás szemlélete. Tartalma lényegében az, hogy Olaf Asteson karácsony éjjelén a templom kapujához ér, majd egyfajta álomhoz hasonló állapotba kerül, és az ún. tizenhárom éjszaka alatt átéli a szellemi világ titkait oly módon, ahogy a természet egyszerű, primitív gyermekeként át tudja élni. Tudjuk, hogy ezekben a napokban, amelyekben úgyszólván kívülről a legkülsőbb fizikai sötétség hat a Földön, ahol csak a növényzet legcsekélyebb hajtása és sarjadéka található, ahol úgyszólván kívülről minden mozdulatlan a Föld fizikai létében, ott felébred a Föld szelleme, és Földszellemként teljesen éber állapotban van. Ha most az emberi lélek szellemi lényének magjában összevegyül azzal, amit ott átél a Föld szelleme, akkor az emberi lélek - ha még primitív, természeti állapotban van - feljuthat a szellemi világ egyfajta szemléletéhez, amelyet az emberiségnek újra, fokozatosan ki kell küzdenie azáltal, hogy törekszik a szellemi világba. S így akkor látjuk, hogyan éli át Olaf Asteson alapjában véve azt, amit nekünk újra elő kell hoznunk a szellemi világból. Mert nem arról van szó, hogy ezt Brooksvalin-nak nevezzük-e, és mi kamalókát, vagy lélekvilágot mondunk-e, és más képekre van-e szükségünk, mint amiket a mondában Olaf Asteson használt. Arról van szó, hogy belássuk, hogy az emberiség lelki fejlődésében elhagyta az eredeti, primitív tisztánlátást, az összeköttetést a szellemi világgal, és hogy ennek viszont el kellett vesznie, hogy az emberiség elsajátítsa azt a gondolkodást, azt a tudatos jelenlétet a világban, amelyen át kell mennie, és amelyből ki kell fejlődnie a szellemi világ magasabb szemléletének. Mondhatnám, ez ugyanaz a szellemi világ, amelyet a primitív tisztánlátás elhagyott, s a fejlett szemlélet ismét beleélte magát. De az ember átment egy olyan állapoton, amelyen keresztül másként éli bele magát a szellemi világba. Az a fontos, hogy ebből olyan érzést fejlesszünk ki, hogy a Föld-állapotok év közbeni változásával valóban összekössük annak a szellemi-lelki lénynek a belső, szellemi-lelki létét, amely összeköttetésben áll a Földdel, mint ahogy az ember lelke össze van kötve az ember fizikai lényével. S aki ma olyasminek tartja a Földet, ahogy az a geológusoknak feltárul, amiért ők manapság szívesen fürkésznék az egyéb természettudományokat azok materialista értelmében, az annyit tud a Földről, mint amennyit az egyik ember tud a másikról, akiről egy papírmasé-modellt adnak neki, anélkül, hogy megtöltenék azzal, amit a lélek önt az ember külső természetébe. Valóban csak egy papírmasé-lenyomat az, amit a külső természettudomány nyújt számunkra a Földről. S aki nem képes tudatában lenni annak, hogy a Föld téli és nyári állapota között lelki különbség van, az olyan, mint aki nem látja az ébrenlét és az alvás közötti különbséget. A természet nagyszabású lényei, amelyek között élünk, éppen olyan szellemi állapotváltozásokon mennek keresztül, mint maga az ember, aki mikrokozmikus lenyomata a nagy makrokozmosznak. S ez azon is alapul, hogy az együttélésnek a természettel, a szellemi együttélésnek is bizonyos jelentősége van. S az, aki fel tud hozni valamit a tudatába abból, hogy éppen ez alatt a tizenhárom nap alatt valami történik a Föld lelkével, amiben az ember részt tud venni, az egy olyan utat birtokol majd, amelyen keresztül egyre inkább beleélheti magát a szellemi világokba. Ennek az együttélésnek az érzése, azzal, amit a nagy, kozmikus létben át lehet élni, elveszett a mai ember számára. Az ember alig többet tud már a tél és a nyár közötti különbségről, minthogy télen a lámpát korábban kell meggyújtani, mint nyáron, hogy télen hideg van és nyáron meleg. A régebbi korokban az emberek valóban együtt éltek a természettel, s ez abban fejeződött ki, hogy meséltek - ha képi formában is - azokról a lényekről, amelyek a hópelyhek hullása közben a földre költöznek, vagy a szél zúgása közben bejárják a környéket. Az ember mai, materialista értelme ezt már nem érti legmélyebb érzületében. Az ember legmélyebb érzésében ismét összenőhet ezzel, ha pillantását arra irányítja, amit még a régi mondák mesélnek, különösen az olyan mély értelmű mondák, mint az Olaf Asteson-monda, amely oly szépen szemlélteti, ahogy egy egyszerű, primitív ember fizikai öntudatlanságában belenő a szellemi szemlélet világos fényébe. Most még egyszer lelkünk elé akarjuk idézni ezt a mondát, amely a régi évszázadokban élt, elveszett, majd a nép emlékezetből ismét feljegyezték. Ez az északiak egyik legszebb mondája, mert csodálatos módon mély, kozmikus igazságokról beszél, amennyiben kozmikus igazságok azok, amelyek révén az emberlélek összefügg a világlélekkel.
Á l o m l e g e n d a I.
Halld tehát dalom! II.
Nyugovóra tért karácsony éjszakáján
Nyugovóra tért Karácsony szent éjjelén
Olaf nem tudott felébredni,
A pap már az oltárnál
Fiatalok és öregek III.
„Karácsony éjszakáján nyugovóra tértem,
Felemelkedtem a felhők magasába,
Felemelkedtem a felhők magasába,
A Föld mélységeibe utaztam,
Fekete lovam már nem nyihogott,
Be kellett járnom a szellem országában
Megütött a kísértet-kígyó,
Igen harapós a kutya,
Mocsarakban kellett gázolnom,
Vízhez értem azután,
És Isten magasságos Anyját IV.
„Más világokban időztem
Láthattam egy fiatalembert,
Egy öregembert is láttam,
És férfiak tűntek fel,
Gyermekeket is láttam,
És ahhoz a házhoz
Északról, vad csapatokban
Ami Északról jött,
Délről azonban más csapatok
Délről közeledett ez a csapat,
Ő volt Michael, a lelkek ura,
A bűntől roskadozó lelkek
Ott állt Michael fenségesen V.
„Mily boldog, ki a földi létben,
Mily boldog, ki a földi létben
Mily boldog, ki a földi létben, VI.
Az egész nép fülelt, (Scherak M. ford.) Mivel ma még együtt lehetünk, kedves barátaim, talán megbeszélhetünk néhány dolgot, amely egyikünknek-másikunknak hasznos lehet, ha áttekint néhány olyasmit, amit az év folyamán szellemtudományos módon megszereztünk. Hiszen tudjuk - az utóbbi időkben nyilvános előadásokon is hangsúlyoztuk -, hogy az ember külsejének, a külső érzékszervek számára látható részének mélyén rejlik az ember szellemi magja, amely két tagból áll. Az egyik tagot úgy ismertük meg, mint amely a szellemi szem elé lép, ha a szellemi szem azt tapasztalja, amit általában „a halál kapuja elé lépésnek” nevezünk; a benső élet másik tagja akkor lép az emberi lélek elé, amikor az ember észreveszi, hogy minden akarati élményénél egy belső szemlélő van jelen, egy olyan szemlélő, aki éppenséggel mindig ott van. Így elmondhatjuk: az emberi gondolkodás, ha a meditáció útján elmélyítjük, azt mutatja, hogy az emberben tényleges lelki magján belül mindig jelen van valami, ami a külső fizikai testet illetően az emberi organizmus leépítésén működik, azon a leépítésen, amely végül a halálba torkollik. Ezekből a fejtegetésekből tudjuk, hogy a gondolkodás valóságos ereje nem valami felépítendőben, hanem bizonyos mértékig valami leépítendőben rejlik. Azáltal, hogy meg tudunk halni, hogy organizmusunk az élet folyamán a születés és a halál között úgy fejlődött, hogy fel tud oszlani, el tud oszlani a kozmosz elemeibe, abban a helyzetben vagyunk, hogy olyan szervet teremthettünk magunknak, amellyel a fizikai emberlét legnemesebb virágát fejlesztjük ki, a gondolkodást. De az emberi életben a születés és a halál között, a jövő egyfajta életmagjaként, amely különösen alkalmas arra, hogy átlépje a halál kapuját, jelen van az, ami az akarati áramlásban fejlődött ki, és éppen az itt jellemzett szemlélőként figyelhetjük meg. Ahogy mondtam, ezt mindig újra és újra ismételni kell, hogy amit ott a szellemi szemlélet az ember lelke elé hoz, nem olyasvalami, amit csak a szellemi szemlélet alakít ki, hanem ez mindig jelen van, mindig ott van, s amit az embereknek, főként csak jelen korunkban nem kell látniuk - már elmondhatjuk: különösen nem kell látniuk. Mert az utóbbi évszázadban a szellemi élet fejlődése úgy halad előre, hogy aki így joggal átengedi magát annak, amit ma a materialista kor „szellemi életnek” nevez, az éppenséggel fátylat borít arra, ami az ember bensőjében él. Azok a fogalmak és ideák fejlődnek a legjobban jelen korunkban, amelyek a legerősebben elrejtik azt, ami szellemileg jelen van az emberben. Hogy megfelelő módon erősítsük magunkat sajátos feladatunkhoz, amennyiben a szellemtudományban működünk, egyszer már utalnunk kell - éppen e jelentőségteljes évszakban - a mai szellemi élet különösen sötét oldalára, amelynek, mint a külső természet sötétségének, jelen kell lennie, de ezt éppenséggel észlelnünk kell, jelenlétét tudatunkba kell emelnünk. Bizonyos mértékig sötét kultúrkort élünk át a szellemi életet illetően. Nem szükséges, hogy mindig újra felhívjuk a figyelmet arra, hogy mi jól tudjuk méltányolni azokat a nagy vívmányokat, amelyekre oly büszke az emberiség e sötét korban. A szellemi ügyek vonatkozásában azonban mégis érvényes az, hogy a korunkban teremtett fogalmak és ideák, éppen azoknak, akik a legbuzgóbban vetik bele magukat ezekbe a fogalmakba, a leginkább eltakarják azt, ami az ember lelkében él. S így szabadjon a következőt is megemlítenem: Korunk különösen büszke a tiszta gondolkodásra, ezt jól el akarja sajátítani jelentős tudományos iskolázással. Mondom, erre különösen büszke a mi korunk. Arra egyébként már nem olyan büszke, hogy ennek valamiféle következménye lenne az, hogy most minden ember igen sokat akarna gondolkodni. Nem, az nem vonja ezt maga után, hanem azt, hogy az emberek azt mondják: nos, igen, a mi korunkban sokat kell gondolkodnia az embernek, ha valamit tudni akar a szellemi világról. Csupán erről gondolkodni azonban nehéz. De a teológusok azt teszik, gondolkodnak erről! Tehát a mi korunk igen haladó, fölötte áll a tekintélytisztelet sötét korának, így meg kell hallgatni azokat, akik szellemi dolgokról tudnak gondolkodni, a teológusokat. S a mi korunk haladó a jogi fogalmak vonatkozásában is, amelyek meghatározzák, mi a jó és mi a rossz. Korunk a gondolkodás kora. De az, hogy ez a képzet oly messze fölötte áll a tekintélytiszteletnek, nem vezetett oda, hogy mindenki vállalni akarja, hogy mélyebben gondolkodjék a jogról vagy a jogtalanságról, hanem erről a jogászok gondolkodnak. S mivel mi már fölötte állunk a tekintélytisztelet korának, a felvilágosodott jogászokra kell hagynunk, hogy gondolkodjanak azon, mi jó és mi rossz, mi jogos és mi jogtalan. S a testi viszonyokra, a testi gyógyításra vonatkozóan: mivel az ember csak nem tudja pontosan, mi lehet egészséges vagy egészségtelen ebben a korban, amely meg akar szabadulni a tekintélytisztelettől, ezért elmegy az orvoshoz. Ezt minden területen meg lehetne valósítani. Hiszen korunknak éppen nincs sok képessége ahhoz, hogy Fausthoz hasonlóan így kétségbeessék:
„Nos hát, a filozófiát, (Kozma Andor ford.) Ebből csak egy dolog következik, hogy valójában semmit sem akarnak tudni arról, amivel kapcsolatban Faust tévedett, de annál inkább tudni akarnak arról, amiről mások mindent világosan tudnak a legkülönbözőbb területeken, ahol az emberek boldogságáról és fájdalmáról döntenek. Gondolkodásunkra a mi korunk olyan óriási módon büszke, oly büszke, hogy azok, akik odáig vitték, hogy - mondjuk - egyszer egyáltalán valami filozofikusat olvassanak életükben - nem akarom annyira elragadtatni magam, hogy Kantot olvasták, hanem talán valamely kivonatot Kantból -, tisztában vannak azzal, hogy aki a szellemtudomány értelmében valamit állít a szellemi világokról, az vétkezik a kantianizmus visszavonhatatlan megállapításai ellen. Mégis gyakran mondják, hogy az egész 19. század azon dolgozott, hogy az emberi gondolkodást kifejlessze, kritikai módon vizsgálja. S „kritikus gondolkodónak” sokakat neveznek ma, akik csak egy keveset is megértettek ezekből a dolgokból. Így például vannak ma olyan emberek, akik azt mondják, az ember megismerésének határai vannak, mert hiszen a külső világot érzékszervein keresztül észleli; de az érzékszervek mégis csak azt tudnák adni számára, amit önmagukban létrehoznak. Tehát az ember úgy érzékeli a világot, ahogy az érzékszervein keresztül hat, s ezért nem tud a világ dolgai mögé jutni, mivel sohasem tudja érzékszervei határát átlépni: csak a valóság képeit kaphatja meg az ember! S hiszen sokan mondják éppen filozófiájuk mélységéből, hogy az emberléleknek csak képei vannak a világról, s ezért sohasem tudhat semmiféle módon sem eljutni „magához a dologhoz” (a magánvalóhoz), s csak azt tudjuk összevetni a tükörképpel, amit érzékszerveinkkel, szemünkkel, fülünkkel és így tovább, érzékelünk. - Bizonyára, ha itt van egy tükör, és képeket vázol fel, egy vagy két ember képét, és mi ránézünk a képekre, akkor egy képi világunk van. Nos, jönnek a filozófusok, és azt mondják: mint ahogy az embernek, aki egy másik ember képét nem közvetlenül látja, hanem tükörképben, képi világa van, ahogy nem látja „a dolgot magát” az emberekben, hanem a képeket, ugyanúgy valójában az egész külső világról csak képeink vannak. Míg a fény- és színsugarak a szemünkbe, a levegő hullámai a fülünkbe jutnak: ezek képek, mind képek! - Ezt eredményezte ez a kritikus kor, hogy az ember lelkében csak képeket vázol fel, és ezért a képeken keresztül sohasem tud „magához a dologhoz” eljutni. Végtelen éleselméjűséget - ezt most komolyan mondom - hoztak fel filozófiai oldalról a 19. században, hogy bebizonyítsák: az embernek csak képei vannak, és nem juthat el „magához a dologhoz”. Honnan származik valójában ez a kritikus lemondás, ez a ragaszkodás ahhoz, hogy ez - ahogy mondják - „a megismerés határaihoz” vezet, ha tehát az ember leleplezi szemléletünk képszerűségét? Ez onnan ered, mivel korunk gondolkodása sok vonatkozásban, felvilágosodott korunkban elhanyagolt gondolkodássá vált, rövidlátó gondolkodássá, olyanná, amelyben pedáns módon felvetődik egy fogalom, és nem tud túljutni ezen a fogalmon, s ezt a fogalmat dróton rángatott bábúként maga előtt tartja, s amit ez a bábú kifejez, azt már nem képes megtalálni. Hiszen mondhatnánk: szinte hihetetlen, mennyire megkeményedett a gondolkodás korunkban, mennyire elfásult. Ezt az egész történetet világszemléletünk képi jellegével és azzal, amit az ún. kritikus gondolkodás, a haladó gondolkodás tett, most éppen a tükörképpel való összehasonlítással akarom világossá tenni. Az ugyanis egészen helyes, amiből kiindulnak az emberek, hogy a világ, ahogy azt az ember itt az érzéki létben birtokolja, csak azáltal van itt, hogy benyomást gyakorol az emberre, képeket vázol fel a lelkében, és jó az, hogy az emberiség a kritikai filozófia, a kantianizmus révén rájött erre a dologra. Tehát éppenséggel azt mondhatjuk: a külvilágról kapott képek olyanok, hogy összevethetjük őket a tükörképekkel. Van egy tükrünk, két ember áll előtte, de mi nem az emberekre nézünk, hanem a képekre. Így képeink vannak a világról azáltal, amit lelkünk képként vázol a világról, képeink vannak, amelyeket összehasonlítunk két emberrel, akiknek tükörképét nézzük. De csak az tudna így filozofálni, aki sohasem látott embert: „semmit sem tudok az emberekről, csak a halott tükörképekről”. A kritikai filozófusok azonban így következtetnek. Meg is maradnak ennél. Ezt nyomban önmaguk is megcáfolhatnák, ha gondolkodásuk dróton rángatott bábújától egy kissé távolabb tudnának jutni, a halott gondolkodástól az eleven gondolkodásig. Mert ha a tükör előtt állok, és ott áll két ember a tükörben, és én látom, hogy az egyik a másiknak leken egy óriási pofont, hogy a másik még vérzik is, akkor bolond lennék, ha azt mondanám: az egyik tükörkép megütötte a másikat. - Mivel már nem csupán a tükörképet látom, hanem a képen keresztül reális folyamatokat látok. Nincs másom, mint a kép, de a legreálisabb folyamatot látom a tükörkép révén. S őrült lennék, ha azt hinném, hogy ez csak a tükörképben játszódott le. Ez azt jelenti, hogy a kritikai filozófia ezt az egy gondolatot ragadja meg: képekkel van dolgunk - de a többi gondolatot már nem, hogy ezek a képek kifejeznek valamit, hogy valami él bennük. S ha az ember eleven módon fogja fel ezeket a képeket, akkor ez többet ad, mint a képek, akkor arra utal, ami „maga a dolog”, a reális külvilág. Elmondhatjuk-e, hogy meg tudják gondolni az emberek, mit ad egy ilyen „kritikai” filozófia? A gondolkodás bizonyos magasabb fokon igen elhanyagolt korunkban. Valóban elhanyagolt. De az ember megmaradt a gondolkodás kriticizmusánál. Gyakran említettem, hogy ez a kriticizmus, ez a kritikai filozófia kultúránkban még túlhaladott is, és egy ember becsületes törekvésében - tiszteletreméltóak ők mind, és a törekvés teljesen tisztességes - eljutott „A nyelv kritikájá”-hoz. Fritz Mauthner megírta „A nyelv kritikájá”-t, három vastag kötetet, és erről az álláspontról még egy filozófiai szótárt is, amelynek még két vastagabb kötete van. S egy egész újságírói vezérürü-csorda áll Fritz Mauthner, az újságíró mögött, és természetesen nagy műnek tartja ezt. S korunkban, hiszen ma már a tekintélytiszteletnek „semmi jelentősége” sincs, igen sokan, akik éppen azon a párt-állásponton állnak - mint az újság, amelynél Fritz Mauthner újságíró volt -, igen jelentős műnek tartják ezt, „hiszen ma már semmiféle tekintélytisztelet sincs”. Nos, látják, Mauthner eljutott oda, hogy megvilágítsa, hogy az ember kialakítja a főnevet, melléknevet magának, de ezek mind nem jelentenek semmi lényegeset. A külső világban nem éli át az ember, mit jelentenek a szavak. Az ember úgy éli bele magát a szavakba, hogy valójában nem saját gondolatai és lelki képei vannak, hanem tulajdonképpen csak szavak, szavak, szavak. - Az ember beleszületik a nyelvbe, a nyelv adja a szókincset. S mivel hozzászokott, hogy a nyelvhez tartsa magát, csak a dolgok jeleihez jut el, amelyek a szavakban adottak. - Nos, ez valami egészen jelentőségteljes dolog kell, hogy legyen. S ha Mauthner három kötetét átolvassuk - ha Önök egyszer nekiláttak valaminek, amit a lelkük maga elé állított, kedves barátaim, akkor jó büntetés lenne, ha arra ítélnék magukat, hogy legalább e kötetek felét elolvassák -, akkor úgy találják, hogy szerzőjük a legnagyobb mértékben meg van győződve róla - igen, ezt másként nem lehet kifejezni -, hogy okosabb, mint korának más, legokosabb emberei. Hiszen aki éppen a saját könyvén ül, az természetesen mindig okosabb, mint a többiek! Így Fritz Mauthner végül eljut oda, hogy az embernek mindig csak jelei vannak. Sőt még tovább is jut. Látják, eljut oda, hogy a következőt mondja: az embernek van szeme, füle, tapintása - nos, az embernek bizony számos érzékszerve van. Igen, de az ember például - véli Fritz Mauthner - nemcsak szemmel, füllel és tapintóérzékkel, hanem még más egyéb érzékszervvel is rendelkezhetne. Lehetne például még egy érzékszerve a szemen kívül. Ahogy a szemen keresztül képeket észlel, a többi érzékszervvel egészen másként észlelhetné a világot. Tehát ez még sok mindent adna, ami a mai embernek nincs meg. S most a kritikus gondolkodó egy kissé misztikus lelkesedést érez, és azt mondja: a világ mérhetetlen gazdagsága tehát csak érzékeinken keresztül adott számunkra. S ezeket az érzékeket „véletlenszerűnek” nevezi, mivel úgy véli, hogy világtörténelmi véletlen, hogy éppen ezek az érzékszerveink vannak. Ha mások lennének, akkor másként nézne ki a világ. Tehát a legjobban tesszük, ha azt mondjuk, hogy véletlenszerű érzékszerveink vannak. Tehát a világ véletlen! De a világ mérhetetlen. - Ez szépen hangzik! Egyike azoknak, akik Fritz Mauthner után loholnak, írt egy brossurát: „Szkepszis és misztika” címmel. Ebben a brossurában sajátos módon arra hívja fel a figyelmet, hogyan lehet az ember lelke mélyéből még misztikus is, ha már nem hisz abban, amit a véletlenszerű érzékek adhatnak. Találunk ott egy szép mondatot, a könyv l2. oldalán, ez így szól: „A világ elborít bennünket, véletlenszerű érzékszerveink néhány nyomorúságos nyílásán keresztül felvesszük, amit meg tudunk érteni, és szilárdan hozzáragasztjuk régi szókincsünkhöz, mivel semmi másunk sincs, amihez ragaszkodhatnánk. A világ azonban tovább áramlik, és beszédünk is, csak nem ugyanabban az irányban, hanem a nyelvtörténet véletlenszerűségei felé, amelyekre nem lehet törvényeket felállítani”. Nos, ez is egy világnézet! Mit akar ez? Azt mondja: a világ felmérhetetlen, de nekünk ilyen módon számos véletlenszerű érzékünk van, oda áramlik bele a világ. Mit csinálunk azzal, ami beleáramlik? Mit csinálunk ezzel, ennek az úrnak a véletlenről szóló fecsegése szerint? Emlékszünk arra, amit az urak emlékezetnek neveznek, ráakasztjuk, hozzáragasztjuk a szavakat, amelyeket a nyelvből közvetítve kaptunk, és a nyelv a maga részéről ismét áramlik tovább. Tehát arról olvasunk a szavak jeleiben, ami a véletlenszerű érzékeken át a mérhetetlen világlétből belénk áramlik. - Éles elméjű gondolkodás! Komolyan megismétlem ezt, kedves barátaim; ez éles elméjű gondolkodás. Mégiscsak okos embernek kell lennie ahhoz, hogy korunkban ilyesmit gondoljon valaki. S ezekről az emberekről már nemcsak azt mondhatjuk, hogy jóravaló emberek - mind igen tiszteletreméltóak -, hanem: jelentős gondolkodók. De be vannak hálózva korunk gondolkodásával, és egyáltalán nem akarnak kikeveredni ebből. Csináltam magamnak egyfajta „karácsonyi előzetest” - örömöt nem lehet mondani, ez úgyszólván karácsonyi előzetessé vált - azáltal, hogy ebből az összefüggésből újra rá kellett tekintenem néhány mondatra, és felírtam magamnak egy gondolatot, amely pontosan ennek a gondolkodásnak a mintájára van megformálva, amely azt írja le, amit éppen felolvastam. Nézzük csak meg ezt még egyszer: „A világ elborít bennünket, véletlenszerű érzékszerveink néhány nyomorúságos nyílásán keresztül felvesszük, amit meg tudunk érteni, és szilárdan hozzáragasztjuk régi szókincsünkhöz, mivel semmi másunk sincs, amihez ragaszkodhatnánk. A világ azonban tovább áramlik, és beszédünk is, csak nem ugyanabban az irányban, hanem a nyelvtörténet véletlenszerűségei felé, amelyekre nem lehet törvényeket felállítani”. A gondolatokat egy másik tárgyra alkalmaztam, pontosan ugyanazokat a gondolatokat, ugyanazon gondolati formákat; így ez adódott: Goethe zsenialitása a papírra áramlik, véletlenszerű betűinek néhány nyomorúságos formájával a papír felveszi, amit fel tud fogni, és engedi, hogy kinyomódjék az, amit a régi betűkészlet szerint fel tud fogni, mivel semmi sincs ott, amivel neki ki lehet nyomtatni valamit. Goethe zsenialitása azonban tovább áramlik, a papíron lévő írásnyomtatás is tovább áramlik, csak nem ugyanabban az irányban, hanem olyan véletlenek felé, amelyekben olyan betűk csoportosulhatnak, „amelyekre nem lehet törvényeket felállítani”. - Ez pontosan ugyanaz a gondolat, minden szónál pontosan figyeltem, ez ugyanaz a gondolat! Ha valaki azt állítja: a mérhetetlen világ odaáramlik hozzánk, mi felvesszük azt néhány véletlenszerű érzékszervvel, ahogy éppen tudjuk, hozzáragasztjuk szókincsünkhöz; a világ áramlik tovább, a beszéd áramlik egy másik irányba, a nyelvtörténet véletlenszerűségei felé, és így vész el az emberi megismerés. - Így ez éppen ugyanaz a gondolat, mintha valaki azt mondja: Goethe zsenialitása átfolyik a 23 véletlenszerű betűn, mivel a papír éppen ezáltal tudja felvenni a dolgot; de Goethe zsenialitása ebben még sincs benne soha, mert ez mérhetetlen! A véletlenszerű betűk ezt nem tudják felvenni, ők is áramlanak tovább. Ami a papíron van, szintén tovább áramlik és olyan képződmények szerint csoportosul, amelyek szerint a betűk csoportosulni tudnak, s ezek törvényeit nem ismerhetjük meg. - Ha az igen okos urak kizárják az ilyen feltételezéseket: tehát az, amit mi belejuttatunk a világba, az éppen a véletlenszerű érzékszervek eredménye, és nem jöhetünk rá arra, ami valójában a világ legbensőjében rejlik, akkor ez pontosan olyan, mintha valaki arról gondolkodik, hogy valaha is fel tudja-e fogni egy ember azt, amit Goethe zsenialitása átélt. Mivel ez mégiscsak világos: semmi sincs ebből a zsenialitásból, mint 23 véletlenszerű betű csoportosulása; semmi egyéb sincs ott! Pontosan ugyanilyen gondolataik vannak ezeknek az uraknak, csak nem veszik észre. S mekkora értéke van, ha valaki azt mondja: semmit, de semmit sem tudhat valaha is egy ember Goethe zsenialitásáról, mert nem látod, hogy abból semmi sem áramolhat feléd? Semmi más nem lehet a tied, mint amit a 23 véletlenszerű jel csoportosulása ad - ilyen sok értelme lenne, ilyen sok értelme ennek a szószaporításnak, amit ezek az urak visznek véghez a világ-megismerés lehetőségéről vagy lehetetlenségéről. Éppen olyan sok értelme van ennek az egész gondolkodásnak - nem a mákszemek gondolkodásának, hanem azokénak, akik ma valóban okos emberek, csak nem akarnak kijutni korunk gondolkodásmódjából. A dolognak azonban tényleg van egy másik oldala is. Tisztában kell lennünk ezzel: ez a gondolkodás, amely egy ilyen példával állít szembe bennünket, ahol a megismerés határait állapítják meg, ez jelen korunk gondolkodása. Ez a gondolkodás uralkodik ma, ez él mindenütt. S ha önök manapság ezt vagy amazt a mégoly mélynek tűnő filozófiai könyvet olvassák, amely gyakran nagy világrejtélyeket akar megoldani - vagy elleplezni -, vagy az újságot olvassák, mindenütt ez a gondolkodás uralkodik. Ez a gondolkodásmód irányít. Ez uralja a világot is. Ezt szürcsöli be ma az ember reggeli kávéjával együtt - különben nem éppen manapság, mivel ma az újságokban nem állhatnak vélemények, mert egyébként az újságokban lehetnének vélemények. Beszürcsöli ezeket, hiszen egyre több napilap jelenik meg, amelyekben vélemények vannak. De szociális együttélésünk egész hálójában él ez a gondolkodásmód. A filozófia fejlődésén megpróbáltam megvilágítani ezt a gondolkodást, de ezt csak azokon a gondolatokon lehet megvilágítani, amelyeket az emberek minden lehetséges élethelyzetről gondolnak: mindenben, amiről ma gondolkodnak az emberek, él ez a gondolkodás. S hogy ez él, ez az oka annak, hogy az emberek nem tudják kifejleszteni azt az akaratot, hogy megérezzék, mit akar nyújtani például a szellemtudomány. Mert ez nem érthetetlen az olyan gondolkodás számára, amely valódi gondolkodás. De természetesen mindig érthetetlen marad az, amit a szellemtudomány adhat, azoknak az embereknek, akik - mondjuk ki tehát - Fritz Mauthner mintájára vannak megalkotva. De e szerint a minta szerint van megalkotva ma az emberek többsége. Ez a gondolkodás kortárs tudományunkban valóban teljesen benne él. Ezzel nem mondunk semmit e tudomány jelentősége és nagy vívmányai ellen; nem erről van szó, hanem arról, ahogy a lelki elem él korunkban, egész kultúránkban. Korunkban teljességgel hiányzik annak lehetősége, hogy gondolataink mozgékonyak legyenek, valóban kövessék azt, amit éppen követniük kell, ha ezekkel a gondolatokkal meg kellene értenünk azt, amit a szellemtudománynak közölnie kell Nos, megkérdezhetjük: hogy van ez akkor, hogy például meg lehet írni egy ilyen könyvet, mint azt, ami itt van előttem: Gustav Landauer „Szkepszis és misztikum”-a, egy olyan könyvet, amely csak úgy csöpög az öntetszelgéstől. Az ember maga is csöpög, ha ezt elolvassa, mondhatnám, az öntetszelgés egész hangulatától, ami benne van, mint ahogy csöpög, ha Mauthner „A nyelv kritikájá”-t (Sprachkritik) olvasta, vagy szócikkeket a „Filozófiai szótár”-ból. Hogy is van ez? Nem tudjuk meg, ha ezt a gondolkodásmódot követjük. El tudok képzelni igen okos embereket, akik kézbe vesznek egy ilyen könyvet, átolvassák, és azt mondják: ez aztán egy nagyon okos ember! Igazuk van, és Mauthner is igen okos ember. Nem azon múlik ez, mivel az okosság úgy fejeződik ki, hogy az ember bizonyos logikai módon a fogalmakat, amelyeket képezni tud, képezi, kifecsegi őket, és újra képezi valamilyen módon. Nem ezen múlik az ilyesmi. Lehet az ember okos ezen vagy azon a területen, valóban okos, ha azonban belemerül az életbe, ezt a szellemi megismerés tudatából teszi, majd minden lépéssel kialakul egy bizonyos kapcsolata a világgal, s így az az érzése támad: mindig tovább és tovább kell haladnod. Minden nap tökéletesítened kell fogalmaidat. Addig a meggyőződésig kell fejlesztened magad, hogy fogalmaiddal mindig tovább tudsz jutni. Annál, aki egy ilyen könyvet írt, az embernek az az érzése, hogy ilyen módon okoskodik: 1915. december 2l. Okos vagyok és okosságommal valami egészen határozott dolgot értem el. Ezt most megírom egy könyvben. Azt, ami most vagyok, megírom egy könyvben, mivel okos vagyok 1915. december 21-én! A könyv majd elkészül és továbbadja az okosságomat! - Ez az érzése soha sincs az embernek, ha valóban megismerésre törekszik. Hanem a folytonos létesülést érzi, a folytonos szükségszerűséget, hogy megtisztítson, felfejlesszen minden fogalmat. S általában nincs az az érzése: 1915. december 15-én okos vagyok, most írok egy könyvet, amelyet okosságom sugalmazott. Ez majd hónapok vagy évek multán készen lesz - hanem ír az ember egy könyvet, valóban nem pillant vissza az okosságra, amellyel rendelkezett, amikor könyvet kezdett írni, hanem a könyv által ez az érzés fogja el: milyen keveset tettél igazából ezzel az üggyel, és milyen szükséges, hogy éppen ezáltal, amit itt írtál, továbbfejleszd magad. Ezt a megismerési úton járást, ezt az állandó belső munkálkodást a materialista kor szinte egyáltalán nem ismeri már, gyakran úgy véli, hogy ismeri, de valójában már nem ismeri ezt. S látják, a legmélyebb oka ennek, amit csak szavakkal ki lehet fejezni: ezek az emberek végtelenül hiúak. Azt mondtam: csöpög egy ilyen könyv, valójában csöpög a hiúságtól. A könyv okos, de mérhetetlenül hiú. Az önmérséklet, az alázat, ami egy ilyen megismerési úton adódik, ahogy éppen magyaráztam, teljesen hiányzik belőle. Ezek egyáltalán nincsenek ott, amikor az ember 1915. december 21-én feltétel nélkül megítéli magának az okosságot. Ez az alázat nem lehet ott akkor. Nos, azt fogják mondani: igen, az emberek mégiscsak ostobák lennének, ha bölcsnek tartanák magukat. - Magasabb tudatukkal nem is teszik ezt, de tudatalattijukkal mégis ezt teszik. Sőt nem is tanulják meg, hogy különbséget tegyenek aközött, amit tudatalattijukban igaznak élnek meg, és aközött, ami magasabb tudatukban mutatkozik meg. S ilyen az ember luciferi természete, amely a mai emberiséget valójában arra hajtja, hogy okos akarjon lenni, az okosság egy bizonyos álláspontján álljon, és ebből minden dolgot át tudjon tekinteni, minden dolog felett mintegy ítélni tudjon. De ha az ember ezt a Lucifert hordozza magában, akkor mialatt áttekinti vele a külső világot, Ahrimánhoz jut és korunknak ezt a külső világát természetesen materialista módon látja. Akkor, ha az ember Luciferrel a testében kezd ránézni a világra, találkozik Ahrimánnal. Mivel mindketten egymást keresik az ember kapcsolatában a világgal. Nem egyszer innen jut el ahhoz egy ilyen gondolkodás, amely alapvetően okos, hogy így töprengjen: ha használok egy szót, akkor ez magától értetődően csak egy jele annak, amit a szó jelent. - Mauthner azt a grandiózus felfedezést tette, hogy a főnév nem létezik. Semmilyen sem! Ezek nem valóságok, magától értetődően nem! Felfogunk bizonyos jelenségeket, amelyeket egy pillanatra megbénulva elgondolunk, és egy főnévvel megnevezzük őket. Bizonyos, hogy a főnevek nem valóságok; a melléknevek sem. Egészen természetes, hogy nem. Ez mind igaz. De ha egy főnevet és egy melléknevet összefogok, ha a nyelvet mozgásba hozom, akkor realitásokat, valóságokat fejeznek ki. Akkor a kép a képtermészeten belül, abban, hogy éppenséggel kép, túlmutat önmagán. Minden egyes szó nem valóság, de hiszen mi nem egyes szavakban beszélünk, hanem szóösszefüggésekben. S ezekben közvetlenül benne vagyunk a valóságban. Manapság három kötetet kellett megírni, és még egy kétkötetes szótárt is hozzá, hogy az embereknek mindezeket a dolgokat a végtelen okosság gondolataival előadják, amelyek egyszerűen csak átnéznek afölött, hogy mivel az egyes szavak csak jelek, az összeköttetés nem csupán mintegy megjelöl, hanem benne van a valóságban. Végtelen bölcsességet, végtelen okosságot használnak fel ma arra, hogy a legnagyobb butaságokat „bebizonyítsák”, ahogy ma mondják. Hogy végül is a beszéd kritikájában, magában a gondolkodás kritikájában butaságok vannak, ez még nem lenne különösebben rossz. De ugyanaz a gondolkodás, amely ezekben az ostobaságokban éli ki magát, ezekben az igen okos, igen eszes ostobaságokban, ez él minden egyéb gondolkodásban is, amellyel a jelenlegi emberiség rendelkezik. S ha a szellemi mozgalmunkban rejlő feladatot meg akarjuk érteni, akkor valóban tudatában kell lennünk annak, hogy azok, akik szellemtudománnyal akarnak foglakozni, eljussanak oda, hogy korunkat helyes módon lássák, valóban helyes módon illeszkedjenek korunkba. Így valóban - mondhatnám - hozzátartozik szellemtudományos világszemléletünkhöz, hogy túljussunk azon a gondolkodáson, amely a ma látott módon jellemezhető, ne tartsunk ezzel a gondolkodással, hanem próbáljuk meg, hogy a gondolkodást egyszer másként fogjuk fel. Gyerekjáték lenne, kedves barátaim, hogy eljussunk a szellemtudomány megértéséhez, ha eltakarítanánk az útból azokat az akadályokat, amelyek a megmerevedett, megkövesedett gondolkodással jutottak be a jelen kulturális életébe. Mindezzel szemben nekünk ezért el kell távolítani lelkünkből azt a tekintélytiszteletet, amely ma a tekintélymentesség maszkjában jelenik meg. Ezáltal élünk benne gyakorlatilag szellemtudományunkban. S mindig szükségesebbé válik, hogy legalább néhány ember legyen, akik valóban jellemezni tudják ezt a tényállást, ahogy én ma tettem, valóban át tudják tekinteni, és nemcsak áttekintetni, hanem az életben lépten-nyomon komolyan tudják venni. Erről van szó. Hiszen az embernek nincs szükségük arra, hogy ezt külsőleg fitogtassák, de sokat tesznek akkor, ha egyszer majd sok ember lesz, akik - mint ahogy ez ebből a magyarázatból következik - éppen így tudják a helyükre állítani magukat az életben. Láthatjuk egy meghatározott területen, hogy korunk egyenesen, mondhatnám, kategorikusan követeli, hogy újra elevenítsük meg gondolkodásunkat. Állítsuk röviden lelkünk elé azt, amit már gyakran részletesen lelkünk elé állítottunk: időszámításunk kezdetén az a lény, akit gyakran jellemeztünk, a Krisztus-lény egy emberi organizmuson keresztül jött ide, és egyesítette magát a Föld aurájával. Ezáltal a Föld, miután a luciferi csábítás folytán saját lelkületét elvesztette, további fejlődésében valójában csak most kapott igazi értelmet. Lejátszódott a golgotai esemény. Látóképességű emberek, akik azonban nagyrészt régi jellegű látóképességgel rendelkeztek, evangélistaként feljegyezték ezt az eseményt. Pál, aki a látóképesség más fajtájáig jutott el - ezt is jellemeztük már -, azáltal, amit damaszkuszi élménynek nevezünk, szellemileg megpillantotta Krisztust, akit oly sokáig tagadott, amikor csak a fizikai síkon hallott róla, feljegyezte a Golgotai Misztériumot. Ezekből a feljegyzésekből számos ember lelke kapcsolatot talált a Krisztus-eseménnyel. Azáltal, hogy a Krisztus-esemény egyes emberekhez kapcsolódott, elterjedt a kereszténység. Eleinte földalatti mozgalom volt, így valóban mindig lelkünk elé léphet ez a kép: a régi Rómában a föld alatt tartják istentiszteletüket azok a keresztények, akik már lelkükben felfogták a Golgotai Misztériumot. Felül történik mindaz, ami a kor csúcsán áll, a kor kultúrájának valódi tartalma. Elmúlik néhány évszázad. Ami lenn a katakombákban történt, rejtve, megvetve, elözönli a világot. S a kor tartalma, a régi római szellemi kultúra, elenyészik. A kereszténység elterjed. De ma eljött az az idő, amikor az emberek gondolkodni kezdtek, megokosodtak, tekintélytisztelet nélkülivé váltak. Gondolkodók léptek fel, akik vizsgálták az evangéliumokat: igazi gondolkodók, okos gondolkodók. Mind tiszteletreméltó emberek. Oda jutottak, hogy semmiféle történelmi bizonyíték sincs az evangéliumokban. Évtizedeken keresztül komoly kritikai munkával tanulmányozták át ezeket az evangéliumokat. Arra jutottak, hogy az evangéliumokban semmiféle történelmi bizonyság sincs, hogy Krisztus Jézus sohasem élt. Semmit sem lehet e kritikai munka ellen vetni. Igen szorgalmas munka ez. Aki tud róla, ismeri a szorgalmáról; ismeri az okosságáról. Az embernek semmi alapja sincs, hogy könnyű szívvel lenézze ezt a kritikai bölcsességet. De mi történik valójában? Az történik, hogy az emberek egyáltalán nem látják, alapjában véve miről is van szó. Oly kényelmes az, hogy Krisztus Jézus semmit sem akart az emberekkel, hogy ezután felléphetnek történészek, akik oly könnyen tudják bebizonyítani Krisztus létezését a Földön, mint Nagy Frigyes létezését. Oly kényelmes az, hogy Krisztus semmit sem akar tenni az emberekkel - nem is kell tennie. Így igaz az, hogy ez az evangéliumokon végzett kritikai munka okos és szorgalmas, és az is igaz, hogy éppen ilyen módon egyáltalán nem kell bebizonyítani Krisztus létezését, mivel az egy materialista bizonyíték lenne. Mindennél, amit külső módon bizonyítunk be, Ahrimán van a játékban. De a Krisztus-bizonyítéknál Ahrimánnak sohasem kell benne lennie a játékban; ezért nincs semmiféle történelmi bizonyíték. Ezért az emberiségnek fel kell ismernie: Krisztust - annak ellenére, hogy a Földön élt - belső felismeréssel kell megtalálni, nem történelmi okmányok alapján. A Krisztus-eseménynek szellemi módon kell eljutnia az emberekhez, ebbe nem szabad materialista igazság-kutatásoknak belekeverednie. Ebbe nem szabad semmiféle materialisztikus dolgot belekeverni. A földfejlődés legfontosabb eseményét sohasem lehet materialista módon bebizonyítani, mintegy azért, mivel a világtörténelemnek azt kell mondania az embereknek: a ti materialista bizonyítékaitok, amelyeket a materialista korban egyáltalán még bizonyítékként akartok érvényesíteni, csak arra érvényesek, ami az anyag területén található. A szellemire nem kell és nem is szabad semmiféle materiális bizonyítékotoknak lennie. Sőt azoknak is igazuk lehet, akik a történeti okmányokat is szálakra szedik. Korunkban éppen a Krisztus-eseménnyel kapcsolatban meg kell érteni, hogy Krisztushoz csak szellemi módon juthatunk el. Sohasem fogjuk őt a valóságban külső módon megtalálni. Elmondható, hogy létezett, de Krisztust valójában csak szellemi módon találhatjuk meg. Fontos meggondolnunk azt, hogy a Krisztus-eseményben egy olyan eseménnyel állunk szemben, amiről mindazoknak félreértésben kell élniük, akik nem akarnak engedni semmiféle szellemi megismerésnek. Figyelemreméltó, hogy ha az ember kimondja azt, amit most kimondtam, hogy Krisztust szellemi módon lehet megismerni -, akkor bizonyos emberek azon törik a fejüket, hogy hiszen ez valójában egyáltalán nem lehetséges, és ha valaki ezt mondja, akkor ez nem lehet igaz! - Ezt ismételten kifejeztem. Nos, tisztelt antropozófus tagjaink még olyanok, hogy itt-ott, illetéktelen helyeken kiszivárogtatnak bizonyos dolgokat, mivel még mindig nem a szívükben hordozzák, és nem a megfelelő érzésbe öntik, ami a szívükben van. Eljutott ez egy olyan emberhez, aki ezt sajátos formában értette meg, mint ahogy egyszer elmondtam - ez ugyan személyes megjegyzés, de talán néha tehet az ember személyes megjegyzést. Én személyesen egyáltalán nem a Bibliából indultam ki fiatalkori fejlődésemet illetően, hanem a természettudományból indultam ki, s különösen fontosnak tartom, hogy ezt a szellemi utat jártam be, és valójában már meg voltam győződve annak szellemi igazságáról, ami a Bibliában áll, mielőtt olvastam volna. Tisztában voltam ezzel, mintha akkor külsőleg olvastam volna a Bibliát, tehát magamban kipróbáltam, hogy az ember szellemi módon megtalálhatja-e a Biblia tartalmát, mielőtt utólag külső módon megtalálja. Ennek személyes jellege van, de illusztrációként szolgálhat. Nos, nem illdomos módon eljutott ez egy olyan emberhez, aki nem tudja megérteni, hogy ilyesmi létezik, mivel - bocsássanak meg - teológus. Nem tudta ezt megérteni. Meg akarta világítani egy előadáson hallgatói előtt a dolgot, és ezt a következőképpen tette: olvasta egy könyvben, hogy én akkor ministráns-szolgálatot teljesítettem. A ministránsok olyan fiúk, akik a misén segédkeznek. Ő azt mondta magának: aki ezt tette, lehetetlen, hogy egyáltalán ne ismerje a Bibliát. Ezek a dolgok később csak Biblia-ismeretből jöhettek elő. - Igen, ennek a dolognak megvannak a bökkenői, mondhatnám, kampói. Először is az egész történet nem igaz, de ez ma már nem zavarja az embereket, hogy valóságosnak tartsanak-e valamit, ami nem igaz. Másodszor ministránsként a misénél sohasem a Bibliát tanulja az ember, hanem a misekönyvet; ennek semmi köze a Bibliához. De a legfontosabb, hogy az ember figyelembe veszi: ez az ember egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy létezik egy szellemi kapcsolat. Csak azt tudja elképzelni, hogy az ember betűkkel, és betűkön csüngve jut el a szellemihez. Igen fontos, hogy tudjunk ilyen dolgokat, de gyakorlatilag tudjunk. Mert előbb nem lesz képes fejlődni szellemi mozgalmunk, amíg valóban, nem csupán külsőleg, hanem szellemi valónk legmélyéig menően bátorságot nem merítünk ahhoz, hogy kiálljunk mindazért, amivel világszemléletünk egész értelme és jelentősége függ össze. S elmondhatjuk, hogy ebben az összeköttetésben a szellemi világgal valóban mélypont állt be, éppen a mi korunkban. Éppen azok az emberek, akik a legfelvilágosodottabbaknak tartják magukat, a legkevésbé érzik az összeköttetést a szellemi világgal. Ezt nem szemrehányásnak, vagy kritikának kell venni, hanem tényként kell elkönyvelni. Ezért különösen korunkban is fontossá válik az, hogy átéljünk olyan jelentős világszimbólumokat, ahogy ezek mindenképpen elénk kerülnek - hiszen ezek reális szimbólumok, nem puszta szimbólumok -, olyanok, mint ami a karácsony misztériumát körülveszi. Mert ez a karácsonyi misztérium mélyen, igen mélyen összekapcsolódhat az emberi természettel, anélkül, hogy a betűkön, a tanuláson keresztül kapcsolódna össze vele. Ezért kell a karácsonyi misztériumot különben minden élethelyzetben élővé tennünk, különösen saját lelkünkben elevenné tennünk. Mialatt a karácsonyi misztériumot felébresztjük lelkünkben, rátekintünk, és azt mondjuk: a karácsony Krisztus Jézusnak a földi síkra való alászállására emlékeztet bennünket, annak az újraszületésére az emberben, ami veszendőbe ment a luciferi csábítással. Ez az újraszületés különböző fokozatokban történik. Az egyik fokozat ebből az, amiben most vagyunk. Újjá kell születnie annak, aminek a továbbfejlődéshez el kellett vesznie, újjá kell születnie az emberi szívekben az egyesülés érzésének a szellemi világgal; Krisztus meg kell, hogy szülessen bennünk - ez csak más szavakkal fejeztük ki. Amit akarunk, amire mindig törekszünk, éppen az függ össze bensőleg a karácsonyi misztériummal. S ezt a karácsonyi misztériumot nem csupán úgy kell tekintenünk, hogy egy-két napra az évben felállítjuk karácsonyfánkat, rátekintünk és mindenféle épületes dolgot felveszünk magunkba, hanem úgy kell látnunk ezt, ahogy egész létünkben megjelenhet számunkra mindenben, ami körülvesz bennünket. Végezetül egy olyan szimbólumra szeretnék utalni, amit egy jelentős, régóta halott költő éppen karácsonyi érzésekből eredően írt. „Egyházunk különböző ünnepeket ül meg, amelyek szívünkig hatolnak. Alig tud az ember kedvesebbet elgondolni, mint a pünkösd és komolyabbat, szentebbet, mint a húsvét. A nagyhét szomorúsága és melankóliája és a rákövetkező vasárnap ünnepélyessége elkísér bennünket az életben. Az egyik legszebb ünnepet az egyház majdnem tél közepén ünnepli, amikor csaknem a leghosszabbak az éjszakák és a legrövidebbek a nappalok, amikor a Nap a legferdébben áll mezőinken, minden határt hó borít, a karácsony ünnepét. Ahogy sok országban az Úr születésének ünnepe előtti napot karácsony estének nevezik, nálunk szentestének, a rákövetkező napot szent napnak, és a közötte lévő éjszakát karácsonyéjnek. A katolikus egyház a karácsony napját az Üdvözítő születésének napjaként ünnepli, legnagyobb egyházi ünnepeivel. A legtöbb helyen már az éjféli órát az Úr születésének órájaként pompás éjszakai ünneppel szentelik meg, amelyre a harangok hívnak a csendes, sötét, téli éjféli légben. A lakosok lámpákkal vagy a sötét, jól ismert ösvényeken a hóval borított hegyekből, deres erdők mellett és fagytól recsegő gyümölcsöskerteken keresztül sietnek a templomba, amelyből ünnepi hangok szállnak, és hosszú, kivilágított ablakaival a jég borította fákkal teli falu közepén emelkedik”. A továbbiakban leírja, mi is a karácsony ünnepe a gyermekeknek; majd leírja, hogy egy hanyatló, régi faluban él egy suszter, aki egy szomszédos faluból szerzett magának feleséget, nem a saját falujából; hogyan ismerik meg ennek a suszter-házaspárnak a gyermekei a karácsonyt, éppen úgy, ahogy a gyermekek megismerik: valójában csak úgy, hogy azt mondják nekik, a szent Krisztus ezt vagy azt az ajándékot hozta nekik. S amikor belefáradtak már az ajándékokba, akkor ezen a napon különösen elpilledve mennek ágyba, és nem hallják már az éjféli harangot. A gyerekek tehát még nem hallották az éjféli harangokat. A gyerekek gyakran meglátogatják a szomszéd falut. S amikor annyira felnőnek, hogy egyedül mehetnek, meglátogatják a nagymamát a szomszéd faluban. A nagymama különösen szereti a gyermekeket, ahogy ez gyakran előfordul, hogy a nagyszülők még jobban szeretik a gyerekeket, mint az apa és az anya. Ezért látja a nagymama nagyon szívesen magánál a gyerekeket, mivel már túl gyenge ahhoz, hogy kimenjen a házból. Egy karácsonyeste, amely szép karácsonyestének ígérkezik, elküldik a gyerekeket a nagymamához. A gyerekek délelőtt mennek át, délután vissza kell térniük, mert hiszen ez vidéken, faluból-faluba lehetséges, hogy estére otthon találják a karácsonyfát. De a nap másként telik el, mint ahogyan indult. A gyerekek egy szörnyű hóviharba kerülnek. Eltévednek a hegyekben. Letérnek az útról, egy úttalan vidékre jutnak a szörnyű hóviharban. Igen szépen van leírva, min mennek keresztül a gyerekek, ahogy éjjel egy természeti esemény játszódik le előttük. Kívánatos, hogy ezt a részt felolvassam önöknek, mivel az ember nem tudja olyan szépen annak nyomán elmesélni, ahogy ott ábrázolják, és valójában minden szó fontos. A gyerekek éppen egy jeges lapályra jutottak. Benne vannak egy gleccserben. Hallják maguk mögött a gleccser ropogását az éjszakában. Elgondolhatják, milyen benyomást tesz ez a gyerekekre. Itt folytatódik tovább az elbeszélés: „A szemük előtt is kezdett kibontakozni valami. Ahogy így ültek a gyerekek, kivirágzott előttük az égen egy sápadt fény középen a csillagok között, és egy gyenge ív feszült közöttük. Zöldes fénye volt, ami csökkenni látszott. De az ív mindig világosabb lett, amíg a csillagok körülötte visszahúzódtak és elhalványodtak. Az ég más részein is fény sugárzott, amely csillogóan zölden és elevenen úszott a csillagok alatt. Majd különféle fényű fénycsóvák álltak a fényív csúcsán, mint egy korona fogazata és lobogva égtek. Ez a korona világosan lebegett át az ég közeli részein, gyengén szikrázott, és lágy mozdulatokkal nagy tereket járt be. Vajon az égi zivatar anyaga az óriási havazás miatt odáig ívelt-e, hogy ebbe a csodálatos, tompa fényáramlásba folyt át, vagy más, természetfeletti oka volt-e: mindig gyengébb és gyengébb lett, először a fénykévék hunytak ki, míg fokozatosan egyre kisebbek lettek, és az égen ismét nem volt más, mint ezernyi egyszerű csillag”. A gyerekek így végigülték az éjszakát. Semmit sem hallottak az alanti harangszóból. Csak hó és jég volt körülöttük, a csillagok és az éjjeli jelenés felettük a hegységben, amelyről eddig még nem is hallottak. - Eltelt az éjszaka. Már aggódtak a gyerekekért. Az egész falut kiküldték, hogy keressék őket. Megtalálták a gyerekeket, és hazavitték őket. Az összes többit átugrom, csak azt akarom mondani, hogy a gyerekek csaknem megdermedtek a hidegtől, ágyba dugták őket, és mondták nekik, hogy majd megkapják a karácsonyi ajándékukat. Az anya odament a gyerekekhez. Ezt így mesélik el: „A gyerekeket elbódította a sürgés-forgás. Kaptak még enni valamit, és ágyba küldték őket. Késő éjszaka, amikor már egy kissé kipihenték magukat, még volt néhány szomszéd és barát a szobában, és erről az eseményről beszéltek, az anya pedig Sanna ágyánál volt a kamrában és simogatta őt, azt mondta a kislány: „Mama, ma éjjel, amikor a hegyen voltunk, láttam a szent Krisztust”. Csodálatos ábrázolás ez. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy semmiféle oktatást sem kaptak a karácsony ünnepéről; éppen a karácsonyéjt ilyen szörnyű helyzetben, fenn a hegyen kellett eltölteniük, hóban és fagyban, felettük a csillagok és ez a természeti jelenség. Megtalálták őket, hazakerültek, és az kislány azt mondja: „Anya, ma éjjel láttam a szent Krisztust!” - Látta! Látta! Ő látta őt! - így mondta az anya. Ebben már egy mélyebb értelem van, ha azt mondjuk - hiszen ezt szellemtudományunkkal összhangban is már gyakran hangsúlyoztuk -, hogy Krisztust nemcsak ott találhatjuk meg, ahol a földkorszak fejlődésében, időszámításunk kezdetén történetileg áll, ahol a kultusz megmutatja őt nekünk, hanem mindenütt megtalálhatjuk, éppen akkor, amikor az élet legkomolyabb pillanataiban állunk szemben a világgal! Akkor már megtalálhatjuk Krisztust. S mi is, mondhatnám, szellemi tanítványok, megtalálhatjuk őt, ha eléggé meg vagyunk győződve arról, hogy hiszen minden törekvésünknek arra kell irányulnia, hogy az emberiség fejlődésében ismét megszülessék valami szellemi, és hogy ennek a szelleminek az emberi lelkek és szívek sajátos tevékenysége révén kell megszületnie. Ez annak alapján történik, ami földfejlődésünk számára született azáltal, hogy a Golgotai Misztérium megtörtént. Ezt akarjuk megérteni ebben a korban. Ha önök, kedves barátaim, ezekben a közelgő napokban, amelyekről beszéltünk, helyes belső érzést tudnak találni a külső földi lét alakulásából és szövődéséből, amely hasonló az ember alvásához és ébrenlétéhez, ha mélyebb együttérzéssel tudják átélni a külső eseményeket, akkor egyre jobban és jobban megtalálják majd e szavak igazságát: „Krisztus itt van!” Ahogy ő maga mondta: „Veletek vagyok a világ végezetéig”. S ő mindig megtalálható, amikor csak keressük. Ez legyen az a gondolat, ami erősít bennünket, ami erőt ad nekünk a mi érzésünk szerint tartott karácsony ünnepén. Fogadjuk be ezt a gondolatot, és próbáljuk meg ezzel a gondolattal megtalálni azt, amit szellemtudományos törekvésünk valódi mélységének kell tekintenünk. Használjuk ezt az éppen így megerősített lelket arra, hogy a megfelelő érzéssel viszonyuljunk ehhez a korhoz, ahogy most ismét ezt akarjuk tenni, amikor ebből az általános elmélkedésből a szellemi világról rápillantunk azok szellemére, akik az események mezején állnak:
Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,
S azokra, akik már átmentek a halál kapuján: Az a szellem, amelyre emlékeztetni akartunk ezekben a napokban, amelynek lényét a mi lényünkkel áldozatban és odaadásban akarjuk felfogni, a szellem, amelyről szemléltettük, hogy földi létére hogyan határozta meg magát a karácsonyi ünnep, a karácsonyéj révén, az a szellem, aki a golgotai misztérium által jött, legyen veletek és a ti súlyos kötelességeitekkel.
U t a l á s o k 205.old . Olaf Asteson: vö. Rudolf Steiner: Weltenneujahr - Das Traumleid vom Olaf Asteson (Kozmikus újév, Olaf Asteson áloméneke) Dornach, 1958. 215.old .Fritz Mauthner: Beiträge zu einer Kritik der Sprache, 3 Bände und Wörterbuch der Philosophie, 3 Bände (Adalékok a nyelv kritikájához, 3 kötet és Filozófiai szótár, 3 kötet), München, 1910. 217.old. Szkepszis és misztika: Gustav Landauer: Skepsis und Mystik, Berlin, 1903. 221.old. egy jelentős, régóta halott költő: Adalbert Stifter. A felolvasott részeket lásd a „Bergkristall” (Hegyikristály) c. novellájából.
|