A golgotai misztérium lesz tanulmányunk témája, amit legutóbbi előadásomban elmondtam, az ennek előkészítése volt.

Idézzük emlékezetünkbe a leglényegesebbet, ami itt tekintetbe jön. Legutóbb említettem, hogy a világ minden igazi, az emberi léleknek megfelelő megismeréséhez hozzátartozik az a felismerés, hogy a világ és az ember három princípium: test, lélek és szellem szerint tagozódik. Ezt különösen az antropozófia területén kell ma rendkívül intenzíven felismernünk. Ezért hívnám fel figyelműket arra, hogy már a Theosophie első kiadásában az egész fejtegetés veleje erre a hármas tagozódásra épült. A Theosopie-t nyilván valamennyien olvasták és tudják, hogy a hármas tagozódás mintegy a váza az egész könyvnek, amit különösen ezek a szavak fejeznek ki: „A szellem halhatatlan, a testiségben a fizikai világ törvényeinek megfelelően a születés és halál uralkodik; kettőjük kapcsolatát egy földi életpálya során a sorsnak alávetett lélek biztosítja.11

Vagyis szükségesnek tartottam akkor, hogy lehető legvilágosabban utaljak a hármas tagozódásra. Mert csak a hármas tagozódás egészen különleges, mondhatnám centrális hangsúlyozásával állunk olyan alapokon, hogy ma a világ megértésén belül földfejlődésünk centrális eseményét felfoghassuk, illetve törekedhessünk a golgotai misztérium centrális eseményének megértésére.

Éppen a legutóbbi alkalommal fejtettem ki, hogy mi minden szegül az ellen, ha korunkban a világot és az embert úgy igyekeznek megismerni, hogy a testre, lélekre és szellemre való tagozást nemcsak mellékesen említik, hanem mint centrális eszmére utalnak rá. Kifejtettem, hogy a nyugati szellemi fejlődés mit állított ezzel szembe, és hogyan veszítette el a szellem fogalmát. Említettem, hogy a konstantinápolyi 8. egyetemes zsinat a szellemet, illetve természetesen a szellem eszméjét mintegy kirekesztette a nyugati gondolkodásból és ez nemcsak a vallásos eszmére és érzelemre volt hatással, hanem mélységesen hatott az újabb kor gondolkodására is, úgy hogy a mai hivatalos filozófiák közt úgyszólván egy sem akad, amely helyesen tudna lélek és szellem között különbséget tenni. És mindenütt azzal az előítélettel, vagyis a 8. egyetemes zsinat megállapításával találkozunk, hogy az ember test és lélek; olyan embereknél is, akik azt képzelik, hogy előítélet mentes alapokra építkeznek. Aki igazán ismeri a nyugat szellemi életét, nemcsak úgy, ahogy a felületesebb filozófia területén él, hanem ahogyan befészkelte magát minden ember gondolkodásába és érzésébe, még ha nem is gondol rá, hogy filozófiai eszmékkel törődjék, az mindenütt a szellem-idea kirekesztésének a hatását látja. És amikor az utóbbi időben fellépett az a tendencia, hogy egyes dolgokat átvegyenek a keleti bölcsességből, a nyugati bölcsesség némi korrigálására, akkor ezeket olyan megvilágításban ábrázolták, amely alig sejteti, hogy a világ és emberiség alapja a testre, lélekre és szellemre való tagozódás. Mert az ember tisztán asztrális megfigyelésből adódó tagozódása fizikai testre, étertestre és asztráltestre, ami csak átjött keletről nyugatra, mindezekben a tagozódásokban két princípiumot sorolnak elv nélkül egymás mellé, de elsikkad az, ami a leglényegesebb: hogy világnézetünket a testre, lélekre és szellemre való tagozódással hassák át.

Így éppenséggel azt mondhatnánk, hogy ez a testre, lélekre és szellemre való tagozódás feledésbe merült. Igaz, hogy ma is sokat beszélnek szellemről, de ezek csak szavak. Csak hát az emberek ma nem tudják a szavakat és tényeket megkülönböztetni. Ezért vesznek komolyan olyan fejtegetéseket, amelyek mondhatnám, tisztán kaleidoszkópszerű szóhalmazok, mint például Eucken filozófiája.

A golgotai misztérium lényegét nem érthetjük meg, ha lemondunk a test, lélek, szellem hármas tagozódásáról. A szellemről dogmatikusan persze csak a 8. egyetemes zsinaton mondtak le, mint legutóbb elmondtam, de a dolog hosszabb ideje készült elő. Hogy elérkezett, az alapjában véve a nyugat szellemi életének szükséges fejlődésével függ össze. Ha képet kapunk arról, hogy a görög gondolkodás csúcsán Arisztotelész hogyan alkotta meg képét a lélekről, akkor jutunk el talán legkönnyebben a golgotai misztérium megközelítéséhez, megértéséhez. Arisztotelész ugyanis egyben az egész középkor hangadó filozófusa is, a mai gondolkodás pedig még mindig a középkori fogalmakból táplálkozik, bármilyen kevéssé akarják is ezt elismerni. Azonkívül látjuk, hogy Arisztotelésznél a golgotai misztérium előtt néhány századdal megmutatkozott az, ami az emberiség történelmében kifejlődött, és hogy a golgotai misztériumot a középkor hangadó szellemeinek Arisztotelészi eszméi segítségével igyekeztek megérteni. Ezek olyan rendkívül jelentős dolgok, hogy igazán fáradtságot kell vennünk elfogulatlan szemlélésükhöz.

Hogyan vélekedik Arisztotelész az ember lelkéről? Egyszerűen kertelés nélkül elmondom, hogy hogyan vélekedik, ill. hogy mire jutott Arisztotelészben a görög gondolkodás az emberi lélekről, mire jutott tehát egy megvilágosodott szellemben. Arisztotelész azt gondolja: (vagyis nagyjából ezt gondolja a lélekről a golgotai misztérium előtt néhány századdal a legjelentékenyebb európai), hogy ha ember lép be a világfejlődésbe, egy ember a születés, vagy mondjuk a fogantatás útján, akkor fizikai létét először is apjának és anyjának köszönheti. Az apától és anyától azonban csak testi léte származik - mondja Arisztotelész, pusztán az apa és anya egyesüléséből nem jöhetne létre a teljes ember. Tehát Arisztotelész értelmében az apa és anya egyesüléséből nem jöhet létre a teljes ember, mert ennek a teljes embernek lelke van. Értsük meg jól, Arisztotelész két részt különböztet meg a lélekben. A léleknek egyik része teljesen a testhez kötődik, a test révén nyilvánul meg, a test érzékszervei révén kapja benyomásait a külső világból. A léleknek ez a része olyan produktum, amely szükségképpen együtt fejlődik az ember apától és anyától származó materiális alakulásával. Más a helyzet a lélek szellemi részével - vagy ahogy Arisztotelész még kifejezi - a lélek gondolkodó részével: ez a gondolkodás révén részt vesz a núsz-ban, a világ gondolkodásában. A léleknek ez a része Arisztotelész szerint immateriális, nem anyagi és sohasem eredhetne abból, ami az embernél az apától és anyától származik; ez csak úgy lehet az emberé, ha apai és anyagi eredetébe az Isten is belehat, vagy Arisztotelész kifejezésénél maradva inkább „istenit" mondanék.

Így jön létre az ember, a teljes ember. Fontos, hogy Arisztotelész szavait éppen így fogalmazzuk meg: a teljes ember Istennek az apával és anyával való együttműködésével jön létre. Az Istentől kapja az ember a lélek szellemi, vagy Arisztotelész értelmében mondhatjuk, gondolkodó részét. A léleknek ezt a gondolkodó részét Isten alkotja, teremti minden egyes fizikai ember kialakulásánál és ez fejlődik tovább a születés és halál közötti élete folyamán. Ha az ember áthalad a halál kapuján, testét a földnek adja át és ezzel együtt lelkének a testi szervezethez kötött részét is; ezzel szemben a lélek szellemi része fennmarad. Arisztotelész értelmében a lélek e szellemi része úgy él szellemien tovább, hogy másik világba távozik, mint amihez testi szerveink révén kötődünk, és így él tovább halhatatlan mivoltában. Halhatatlan létében pedig úgy él az ember Arisztotelész szerint, hogy visszatekinthet mindarra a jóra, aminek testi életében áldozott, amit beleszerkesztett a világ építményébe, úgy hogy most változhatatlanul benne van. Igen, Arisztotelészt csak akkor érthetjük meg igazán, ha eszméit úgy fogadjuk el, hogy szerinte a lélek a halál után mindörökre visszatekint arra a jóra és rosszra, amit véghezvitt.

Éppen a XIX. században tették a lehető legnagyobb erőfeszítéseket különböző oldalról, hogy a kifejezésmódja miatt olykor nehezen érthető Arisztotelésznek ezt az eszméjét világosan megértsék. Elmondhatjuk, hogy a nemrég elhalt Franz Brentano Edward Zellerrel folytatott vitájában egész életén át minden építőelemet igyekezett összerakni, hogy eljusson annak a világos értelméhez, amit Arisztotelész az emberi lélek szellemi részének az egész emberhez fűződő viszonyáról gondolt. Amit azonban Arisztotelész így gondolt, az belekerült az egész középkor során az újabb korig tanított filozófiába és az egyházi élet bizonyos területein még most is ezt tanítják. Franz Brentano igazán intenzíven foglalkozott ezekkel az eszmékkel, amennyiben Arisztotelésztől erednek és a következőket tisztázta a maga számára:

Arisztotelész olyan szellem volt, akinek belső gondolkodó mentalitása felülemelkedett a materializmuson, tehát nem eshetett abba a hitbe, hogy a lélek szellemi része materiális, nem eshetett abba a tévhitbe, hogy a lélek szellemi része abból fejlődik ki, amit az ember apjától és anyjától kap. Így Brentano szerint Arisztotelésznek csak két lehetősége volt a lélek szellemi részéről gondolkodva. Egyik szerint a lélek szellemi részének keletkezésekor Isten közvetlen alkotása belehatott abba, ami az apától és anyától ered, így a lélek szellemi része Istennek az emberi embrióra való hatásából jön létre; ez a szellemi rész azonban nem múlik el a halállal, hanem örök élete kezdődik, amint az ember áthalad a halál kapuján. Mi maradt volna Arisztotelész számára, kérdi Brentano, ha nem ezt a gondolatot bontakoztatja ki? Brentano éppen azt tartja helyesnek, hogy Arisztotelész ezt a gondolatot fogadta el. Mi maradt volna számára, ha nem ezt a gondolatot bontakoztatja ki? Csak egy másik lehetőség, mégpedig annak feltételezése, hogy az emberi léleknek nemcsak posztegzisztenciája, de preegzisztenciája is van; születése, ill. fogantatása előtt létezik a szellemiségben. Ha azonban egyáltalán elismerjük, hogy a lélek valahogyan létezik fogantatása előtt, akkor - ezt Brentano nagyon világosan felismeri - nincs más hátra, - gondolja - mint feltételezni, hogy ez a lélek nemcsak egy életben testesül meg, hanem ismétlődő földi életekben jelenik meg mindig újra. Más lehetőség nem létezik. És mivel Arisztotelész érettebb korában Brentano szerint elutasította a palingenezist, vagyis az ismétlődő földi életet, így nem maradt számára egyéb, mint a kreatinizmus, az emberi lélek teremtése, teljes újrateremtése minden embrionális keletkezéskor; ez nem mond ellent a posztegzisztenciának, csak a preegzisztenciának. Franz Brentano, aki eredetileg pap volt, és mondhatnám az egyik legutolsó gondolkodó, aki még teljesen az Arisztotelészi skolasztikus filozófia helyesen fejlődött ágához tartozott, Arisztotelésznél mindenekelőtt azt találta ésszerűnek, hogy elutasította az ismétlődő földi életek tanát és csak a kreatinizmust és a posztegzisztenciát tartotta érvényben.

Ez a nézet a gerince, az összes variációk ellenére, minden keresztény filozófiának, amely az ismétlődő földi életek ellen tiltakozik. Különös, mondhatnám borzongatóan érdekes látni, hogy egy olyan kiválóan alapos szemléletű gondolkodó, mint Franz Brentano, aki le is vetette a papi ruhát, hogyan küszködik a lélek kreatívizmusának mind világosabb megértéséért, és semmiféle lehetősége sincs, hogy hidat verjen magának az ismétlődő földi életek tanához. Miért? Azért mert Brentano előtt, mélységesen alapos szemlélete, energikus és éles elméjű gondolatátélése ellenére, a szellem fogalma zárva maradt; sohasem juthatott el sem a szellem fogalmához, sem pedig ennek a lélek fogalmától való megkülönböztetéséhez. A szellem fogalmához nem lehet az ismétlődő földi életek fogalma nélkül eljutni. Az ismétlődő földi életek tanát csak akkor veszíthetjük el, ha elveszítjük a szellem fogalmát. Alapjában véve a szellem fogalma már Arisztotelész korában megingott. Észrevehető ez írásainak meghatározó helyein, vagyis, mindig homályossá válik, ha a preegzisztenciáról beszél. Mindig homályos lesz. Mindez azonban roppant jelentős és mélységes dologgal függ össze, az emberiség fejlődésével, azzal függ össze, hogy az emberiség a golgotai misztérium előtti századokban olyan fejlődési stádiumba került, ahol, mondhatnám, valami köd borult a lélekre, ha a szellemről esett szó. Nem borult olyan sűrűn az ember lelkére mint ma, amikor szellemről beszélünk, de már akkor elkezdődött a gondolkodás korrumpálódásának folyamata a szellemmel kapcsolatosan. Ez azzal függ össze, hogy az emberiség az idők folyamán valóban fejlődésen ment keresztül, a lélek bizonyos mértékig más lett az idők folyamán, mint amilyen az ember földi fejlődésének őskorában volt. Az ember földi fejlődésének őskorában közvetlenül tapasztalta a szellemiséget, mivel atavisztikus szellemi látása volt. Ekkor nem lehetett a szellemben kételkedni. Éppoly kevéssé lehetett a szellemben kételkedni, mint ahogy a külső érzéki világban sem kételkedhetünk. Mindig csak arról van szó, hogy az emberek kisebb vagy nagyobb mértékben jutnak-e a szellem szemléléséhez. Abban azonban senki sem kételkedhetett az emberi fejlődés bizonyos régebbi korszakaiban, hogy az emberi lélek számára lehetséges a szellemhez vezető út. Éppen ilyen kevéssé kételkedhetett valaki abban, hogy a születés és halál közti földi életben a szellem benne él az ember lelkében, így a szellemi tartalommal az ember lelke részesül az isteni létben. Ebben senki sem kételkedhetett. A szellem közvetlen tudatára alapozott meggyőződés fejeződött ki mindenütt a misztériumokban és kultiválásukban. Különös azonban, hogy már a legrégibb görög filozófusok egyike, az öreg Hérakleitosz úgy beszél a misztériumokról, hogy láthatóan tud arról, hogy a misztériumok még a régebbi korokban roppant jelentősek voltak az ember számára, de magaslatukról alapjában véve már leszálltak. Tehát éppen a megvilágosodott görögök beszélnek már igen korán arról, hogy a misztériumok már leszálltak magaslatukról.

Sok mindent kultiváltak ezekben a misztériumokban. Bennünket azonban ma ebben az összefüggésben elsősorban csak a misztériumok centrális eszméje érdekel különösen. Időzzünk egy pillanatra a misztériumok e centrális eszméjénél, ahogy azokat még a golgotai misztérium koráig, Julianus Aposztata koráig gyakorolták. Mert e misztériumok kultiválásából az utóbbi időben sok mindent részben újra meg újra kihangsúlyoztak, mondhatnám, keresztényellenes értelemben. Felhívták a figyelmet arra, hogy amit mint húsvéti legendát, golgotai misztériumot beszélnek el, vagyis Krisztus szenvedéseinek, halálának és feltámadásának voltaképpen centrális legendáját, az a misztériumokban mindenütt létezett. Ebből aztán olyan következtetéseket vontak le, hogy a kereszténység húsvéti titka alapjában véve csak régi pogány misztériumszokások egyfajta átültetése a Názáreti Jézus személyére. Sok ember olyan kifejezőnek találja az elmondott tényeket, hogy nem is kételkedik a gondolat igazságában és így fejezi ki: amit a keresztények elmondanak arról, hogy Krisztus szenvedett, halálba hurcolták, feltámadott, és az emberek reményüket és üdvük vágyát ehhez a feltámadáshoz fűzik, amit a keresztények ilyen ideákban alakítottak ki, az - úgy mondják - a misztériumokban, a különböző misztérium-kultuszokban élt. A pogány szokásokat összeszedték, húsvéti legendává ötvözték össze és a Názáreti Jézus személyére ruházták át.

Az újabb időkben még tovább mentek, különös módon még hivatalos keresztény területen is, amennyiben a Názáreti Jézus történeti létét egyáltalán közömbösnek találják - csak bizonyos brémai áramlatra kell gondolni - és azt mondják, hogy a különböző misztériumlegendákat és kultuszokat összeszedték a szociális élet során, mintegy centralizálták és a Krisztus monda régi pogány mondákból alakult ki az ősi keresztény közösségekben. Egy vita alkalmával, amely évekkel ezelőtt egyszer itt zajlott le Berlinben - csak néhány éve volt, de ezekben a szenvedéssel telt utóbbi években a régebbi dolgok sokszor mitikussá válnak, és nagyon régieknek tűnnek ennél a vitánál látható volt, hogy a kereszténység hivatalos képviselői azt a nézetet vallják, hogy a történelmi Názáreti Jézusról voltaképpen nem is lehet szó, hanem csak „Krisztus- eszméről”, ami bizonyos mértékben a keresztény ősközösségben keletkezett különféle szociális impulzusok révén.

Mondhatjuk, hogy végtelenül csábító a pogány misztériumkultuszokat szemlélni és összehasonlítani őket a kialakult keresztény húsvéti misztériummal. Vegyék csak az itt tekintetbe jövő frig ünneplés, mondhatjuk, hű leírását. De más ünneplést is ugyanúgy felhasználhatnánk, ahogy a frig ünneplést, mert ezek hasonlóképpen nagyon elterjedtek voltak. Firmicus például a Konstantin fiaihoz írt levelében így beszéli el a frig ünneplést. Attis, tehát egy bizonyos isten - nem is kell részletezni milyen isten - képét fatörzsre erősítették és ezzel a fatörzzsel ünnepélyesen, körmenetben körülhordozták éjféli rítusban és aztán szenvedéseit is celebrálták, amikor is a fa mellé bárányt állítottak. A következő nap hírül adták az isten feltámadását. És még előző nap, amikor az Istent a fatörzsre szegezték, tehát mintegy halálra adták, a rítus szerint iszonyú jajveszékelésbe kezdtek, a következő napon ez a jajveszékelés aztán hirtelen a legszertelenebb örömmé változott, mert az isten feltámadását ünnepelték. Máshol eltemették Attis isten képét, meséli Firmicus. Éjszaka, amikor a gyász tetőfokán volt, egyszerre világosságot gyújtottak, megnyitották a sírt, az isten feltámadt. A pap így szólt: „Bízzatok hívők, az isten megmenekült, így ti sem nélkülözitek a segítséget.

Ki tagadhatná, hogy a golgotai misztérium története előtt évszázadokon át mindenütt megült rituális ünnepek nagyon hasonlóak ahhoz, ami a kereszténységben a húsvét titkába beszivárgott. A gondolat csábító volt, így hát azt képzelték: mindenütt elterjedtek a szenvedő, haldokló, feltámadt isten tanai, ezeket a keresztények közt bizonyos mértékben centralizálták és a Názáreti Jézusra ruházták át.

Fontos, hogy megértsük ezeknek a pogány, kereszténység előtti, ünnepeknek valóságos eredetét, mert igen messzire nyúlnak vissza, azokba a korokba, ahol a misztériumokat úgy alakították ki, hogy az ember lényének és a világgal való kapcsolatának legmélyebb originális meglátásaiból bontakoztatták ki őket, ahogy azt az atavisztikus szellemi látás nyújtotta. Bizonyos, hogy abban a korban, amikor a frig ünnepeket így művelték, körülbelül annyit értettek a dolog igazi értelméből, mint amennyit ma bizonyos szabad- kőműves templomokban az ott véghezvitt ceremóniákból. Ezek a dolgok azonban a világ és az ember eredetileg hatalmas ismeretéből származtak, ezt ma rendkívül nehéz megérteni. Gondolják csak meg, hogy az ember nemcsak fizikai testében függ környezetétől, de lelkével és szellemével is a külső környezetben él. Felveszi ennek a külső környezetnek gondolatait és képzeteit; ismertté, megszokottá válnak számára és minden tekintetben ragaszkodik hozzájuk. Így minden jóakarat mellett is nehézséget jelenthet bizonyos dolgok megértése, amelyek az elmondott és egyéb okokból elvesztek az emberiség szellemi fejlődése számára. A mai tudomány - nem kell minden alkalommal mondanom, hogy igazán nagyra becsülöm - a dolgok leges-legkülső felületéhez tapad, ez a legcsekélyebb mértékben vezet valahogy a lényeghez. Bizonyos területeken igen messzire jutottak evvel a tudománnyal, ez bizony azon múlik, hogy olykor a „messzire jutást" így vagy úgy értelmezik. Igazán megcsodálhatjuk, hogy ez a tudomány eljutott a drótnélküli távíróhoz és sok egyébhez, ami napjainkban nagy szerepet játszik és felvethetjük a kérdést, mi volna, ha nem jutottunk volna ehhez? Ennek a kérdésnek a taglalásával már közel járnánk ahhoz, amit ma tilos egyáltalán megbeszélni. A mai tudomány számára természetesen egyszerűen ostobaság, bolondság az a bölcsesség, aminek utolsó kifutásai már korrumpált kifutásai voltak az említett misztérium-szokások. Lehet. Már Pál említette, hogy amit az emberek bolondságnak tekintenek, az gyakran bölcsesség lehet Isten előtt.

Az emberiség és a világ lényegének igazi megértése többek közt az emberi organizmus bizonyos szemléletéből adódhat, ezt a tudomány ma természetesen teljes őrültségnek tartja. Ma azokat a szempontokat emelem ki, amelyek a golgotai misztérium megértéséhez fontosak. Az emberi organizmus t.i. egészen lényegesen különbözik az állat organizmusától. Sok különbséget hoztunk már fel, ma éppen a golgotai misztérium szempontjából lényegeseket fogjuk felhozni. Az emberi organizmus egészen lényegesen különbözik az állati organizmustól, mert az állati organizmus a halál magától értetődő, természetes impulzusát hordozza magában, ha a szellemtudomány eszközeivel igazán tanulmányozzuk. Más szavakkal: ha az állati organizmust csakugyan megismerjük, úgy megérthetjük az állati organizmus jellegéből, hogy úgy esik át a halálon, ahogy ez történik, az állat szétesik egy napon és bekerül a föld elemeibe. Az állat halála nem érthetetlen, hanem éppúgy megérthető az állati organizmus tanulmányozásával, mint az, hogy az állatnak ennie és innia kell. Az állat halálának szükségessége az állati organizmus lényegéből adódik.

Az emberi organizmus jellegénél nem ez a helyzet. Itt természetesen olyan területre jutunk, ami teljesen érthetetlen a modern tudomány számára. Ha a szellemtudomány eszközeivel vizsgáljuk az emberi organizmust, semmi olyan sincs benne, ami a halál szükségességét feltétlenül magyarázná. Semmi sem magyarázná meg a halál szükségességét. Az embernél el kell fogadnunk a halált, mint egyszerű tapasztalatot, és nem érthető, hogy az ember miért is hal meg. Mert az ember eredetileg nem halálra született, mint külső organizmus sem. Az ember lényéből nem magyarázható meg, hogy létrejön belőle a halál. Amilyen az ember lénye, mint emberi lény, abból nem magyarázható meg.

Jól tudom, hogy ezt ma a tudomány magaslatán állva igazán ostobaságnak tartják. Ezekről a dolgokról általában igen nehéz vitatkozni, mert valójában a legmélyebb misztériumok területével függnek össze. Az ilyen dolgok összefüggéseinek magyarázatára törekedve az ember még ma is mindig olyasmibe ütközik, amit mégsem lehet másként kimondani, mint ahogyan Saint Martin - akikről itt legutóbb beszéltem - nyilatkozik több ízben „Des erreurs et de la verité” c. könyvében. Így egyik fontos helyen arról beszél, hogy milyen következményekkel járt az emberiség fejlődése számára egy első fizikai megtestesülése előtt, szellemi területen lejátszódott folyamat. Erről a földöntúli szellemi folyamatról Saint-Martin olyan módon beszél, hogy mindenki megérti, aki intimebben ismeri az ilyen tényeket: „Bármennyire is kívánom, hogy odajussanak, kötelességem tiltja, hogy erről a kérdésről a legcsekélyebb felvilágosítást is nyújtsam, egyébként saját érdekemben is inkább pirulok az emberek vétkei miatt, mintsem hogy beszéljek róluk.”

Ebben az esetben Saint-Martinnak az ember első föld-inkarnációja előtti vétkéről kellene beszélnie. Ezt nem teheti. Ma bizonyos okokból el lehet olyasmit is mondani, amit Saint-Martin még nem mondhatott, semmi esetre sem azért, mert az emberek jobbak lettek azóta, de több más okból. Ha azonban olyan igazságot akarnánk minden vele kapcsolatos rávonatkozó dologgal együtt kifejteni, mint például hogy az ember valójában nem halálra született, akkor olyan dolgot is érinteni kellene, ami általában nem a mai fül számára való. Az ember nem halálra született és mégis meghal! Ezzel olyasmit mondunk ki, ami a mai tudomány bölcsei számára természetesen ostobaság, a világ igazi megértésére törekvő ember azonban éppen a legmélyebb titkok közé sorolja. Az ember nem halálra született, mégis meghal.

Látják, alapjában véve a régi misztériumokon, az említett Attis misztériumon is, annak a tudata vonul titokzatos impulzusként végig, hogy az ember nem halálra születet, és mégis meghal. Ezekben a misztériumokban, bizonyos mértékben annak a megértését keresték, hogy az ember nem halálra született és mégis meghal. - A misztériumoknak bizonyos mértékben erre a titokra kellett felelniük. Miért tartották meg ezeket a misztériumokat? Azért, hogy valamit minden évben újra elmondhassanak maguknak. Azt akarták hallani, érezni, lelkükben átélni, minden évben újra elmondatni. Azt akarták maguknak elmondatni, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy az ember igazán komolyan tekintsen érthetetlen halálára. Mit várt a hívő tulajdonképpen Attis papjától? A hívő ösztönösen biztos volt abban, hogy egyszer eljön a Földnek az a kora, amikor komoly, egészen komoly dolog lesz az érthetetlen halál szemlélése. De ez az idő még csak jön majd. Míg a pap az Isten szenvedéseit és feltámadását celebrálta, ez nyújtott vigaszt: még nem jött el az ideje, hogy komolyan érteni kelljen a halált.

Ezek a régi korok ugyanis valamennyien tudták, hogy a Bibliában, mindjárt az Ótestamentum elején leírt „szimbolikus" történés valóságra vonatkozik. Ezek a régi emberek ösztönösen tudták ezt. Csak a modern materializmus jutott túl annak ösztönös megérzésén, hogy a luciferi kísértés leírása valóságos eseményre vonatkozik. Bizonyos, hogy a darwinizmus materialista értelmezésében rejlő gondolat-szodomitaság jelentősen különbözik attól, amit ilyen összefüggésben valóságnak kell tekinteni. Ez a gondolat-szodomitaság ugyanis így gondolkodik: A régi korokban léteztek bizonyos fajta állatok és ezek lassanként a mai emberré fejlődtek. A darwinizmus ilyen materialista értelmezésébe természetesen nem fér el a paradicsomi kísértés története. Mert azt már csak egészen degenerált elme képzelhetné, hogy Lucifer egy ősmajmot, vagy nőstényét kísértette volna meg.

Szóval ösztönösen biztosak voltak abban, hogy az Ótestamentum kezdetének elbeszélése mögött régmúlt tények rejlenek. Hogyan érezték át ezt a tényt? Azt mondták magukban: Az ember eredeti fizikai organizációja alapján nem volt halandó, de eredeti organizációjába ez a romboló tény belevitte a halandóság impulzusát. Az embert egy morális történés tette halandóvá, ez rejlik az eredendő bűn titokzatos nevében, - majd visszatérünk még rá. Az ember nem a többi természeti lény módján lett halandó, nem természettudományosán elgondolt materiális folyamatok révén, hanem morális történés útján. Az ember lelkétől vált halandóvá.

Az állat lelke nem-halandó csoportlélek. A csoportlélek testesül meg az egyes állati individuumokban, ezek szerveik folytán halandóak. A csoportlélek úgy kerül ki a halandó állapotból, ahogyan megtestesült benne. Az állati organizáció azonban, mint individuális organizáció kezdettől fogva a halált hordozza. Az emberi organizáció nem ilyen mértékben. Az emberi organizáció olyan, hogy a benne rejlő csoportlélek, az emberi csoportlélek kifejezésre jutna az egyes emberben és külső emberi organizációként halhatatlanná tenné. Halandóvá csak lelkétől válhatott az ember, morális tett révén. A léleknek bizonyos jelleget kell öltenie, hogy az ember halandó lehessen. Ha ilyesmit absztrakt fogalmak módján veszünk fel, nem értjük az egészet. Csak ha felemelkedünk a konkrét tényleges megragadáshoz, akkor értjük meg.

A régi korokban, amikor ezeket a régi misztériumokat ünnepelték, még röviddel a golgotai misztérium előtt is, mélységesen tudták, hogy az ember halála lelkén múlik. Az emberi lélek állandó fejlődésben van az idők folyamán. Miben rejlik ez a fejlődés? Abban, hogy a lélek egyre inkább korrumpálja, rombolja az organizmust és mindinkább részt vesz a romlásban, amivel az organizmust rombolja. Az ember feltekintett a régi időkben és így szólt magában: morális történés ment végbe, ezáltal lett a lélek olyan, hogy megszületvén s a testben élve, rombolja ezt a testet, ezért nem úgy él benne születése és halála közt, mint ahogy élne, ha romlatlanul hagyná. Ez az évszázadok és évezredek során egyre rosszabb lett. A lélek egyre inkább korrumpálja a testet - mondták. Ezáltal azonban a lélek egyre kevésbé találja meg annak lehetőségét, hogy visszatérjen a szellemiséghez. Ahogy az emberiség fejlődése halad, egyre jobban korrumpálja a testet és ezáltal egyre intenzívebben oltja bele a testbe a halált. És el kell érkeznie egy időpontnak, amikor a lelkek már nem találják meg a módját a szellemi világba való visszatérésnek, miután hosszú életet töltöttek a születés és halál közt.

Ezt az időpontot borzadva és félve várták a régi korokban. Azt mondták magukban: Egyik generáció megy a másik után és egyszer eljön az a generáció, amelyben a lelkek annyira korrumpálják testüket, olyan intenzíven beleoltják a halált, hogy lehetetlen lesz újra visszatalálni az istenséghez. Ez a generáció eljön - mondták. És meg akartak győződni arról, hogy ez az időpont többé-kevésbé közeledik-e már. Ezért voltak az Attis-szertartások és a többiek. Mintegy megvizsgálták, hogy van-e még isteni az emberi lelkekben, hogy nincs-e még itt az idő, amikor minden istenit levetkőztek, és nem találják az utat vissza istenhez. Ezért volt roppant jelentős, ha a pap így szólt: Bízzatok hívők, az isten megmenekült, így ti nem nélkülözitek a segítséget! Evvel azt akarta mondani: Látjátok, az istennek még van hatalma a világon, a lelkek még nem vitték annyira, hogy teljesen elzárják magukat az istentől, az isten még feltámad! Ezt akarta a pap hirdetni, igazat hirdetett. Az isten még bennetek van - mondta.

Ezekkel a dolgokkal az emberiség egykori fejlődésének olyan végtelenül mély érzelmi átéléseit érintjük, hogy a mai, érdeklődését teljesen kifelé fordító embernek fogalma sincs már arról, mivel küzdöttek az emberek valamikor. Ha nem is csinálták azt, amit ma kultúrának nevezünk, ha mégoly analfabéták voltak is - ilyen érzelmeik voltak. A régi szellemi látás bölcsességéből származó utolsó hagyományokat őrző papi iskolákban a következőket mondták a beavatásra kerülő tanítványoknak: ha a fejlődés úgy folytatódnék, ahogyan a földfejlődés kezdetén bekövetkezett morális történés hatására halad, akkor el lehetnénk készülve arra, hogy az emberek lelke Istentől eltávolodva olyan világ felé venné útját, amit maga hoz létre, amíg az emberi organizmust egyre intenzívebben rombolja halálra. A lelkek a Földhöz kötődnének, a Föld révén pedig az ún. alvilághoz. A lelkek elvesznének. Mivel azonban ezekben az iskolákban még természetesen élt a szellem bölcsessége, így tudták, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll. Amit most Önöknek mondok, azt a lélekről mondták, nem a szellemről. Mert a szellem maga örök és saját törvényei vannak. A szellemről tudták azt, ami ezekre a szavakra késztette őket: a lelkek az alvilágba merülnek majd, de az emberi szellem megjelenik a mindig ismétlődő földi életek során. És a földfejlődés olyan jövője áll előttünk, amikor az emberi szellemek újratestesülnek, de visszatekintenek mindarra az elveszett lelkiségre, ami valaha a földi létben volt. A lelkek elvesznek. Lelkek már nem jönnek. Szellemek testesülnek újra és mintegy automatikusan mozgatják az emberi testet, anélkül, hogy lelki átélésben észlelnék, éreznék az emberi test mozgásának módját és jellegét.

Mit éltek át ezzel szemben azok, akik a keresztény húsvéti misztérium felé törekedtek? Úgy érezték, hogy ha a Földön semmi egyéb nem történik, mint ami régtől fogva történt, akkor a jövőben lélek nélküli emberek születnek az ismétlődő földi életekre. Ezért valami másra vártak. Arra vártak, ami magában a földi létben nem keletkezhetett, ami kívülről jöhetett el a földi létbe. Más szóval, a golgotai misztériumra vártak. Arra vártak, hogy a földfejlődésbe eljöjjön egy lény, aki a lelket újra megmenti, aki a lelket elragadja a haláltól. A szellemet nem kellett elragadni a haláltól, de a lelket igen. Úgy érezték, hogy Krisztus az a lény, aki a lelkek megmentésére megjelent, aki a földfejlődésbe kívülről a Názáreti Jézus teste révén kapcsolódott be. Az ember megkapta Krisztust, lelkében hozzákapcsolódhat, hogy Krisztushoz fűződvén, elmúljon a lélek testet romboló hatása, és fokozatosan visszaszerezhesse, amit elvesztett. Ezért áll a golgotai misztérium a földfejlődés középpontjában. A földfejlődés kezdetétől a golgotai misztériumig egyre több vész el, egyre több romboló erő hódít teret a lélekben, hogy az embert a szellem automatájává tegye. A golgotai misztériumtól a földi lét végéig tart az a korszak, amikor lassanként újra összegyűjtik azt, ami a golgotai misztériumig elveszett. Amikor így a Föld fejlődésének végére ér, az emberi szellemek utolsó testükbe inkarnálódnak, ismét halhatatlan testbe. Ismét halhatatlanok! így élték át a húsvéti titkot.

Ehhez azonban az kellett, hogy leküzdjék azt az erőt, amely a lélek számára lehetővé teszi a morális rombolást. Az erő leküzdése abban rejlik, amit a kereszténység a Golgota igazi történésének érez. A tényeket ismerő, igazi, eredeti keresztények számára milyen fontos mondás hangzott el? Hiszen kívülről várták azt az eseményt, amely lehetővé teszi, hogy a lélekromboló erejének hatalma megszűnjön. Ekkor hangzott feléjük a keresztről a mondás: „Elvégeztetett" - annak tanulságául, hogy most olyan kor kezdődik, ahol a lélek korrumpáló ereje elmúlt.

Rendkívüli történés, hatalmas, nem sejtett titkokat rejt. Mert ilyen hatalmas kérdések merülnek fel a golgotai misztériummal kapcsolatban. Látni fogjuk a megbeszélés további részében, hogy a golgotai misztérium nem képzelhető el Krisztus feltámadása nélkül. A feltámadt Krisztus - ez a lényege! Pál szavai a legmélységesebb szavak közé tartoznak: „Hogyha Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.” A feltámadt Krisztus a kereszténységhez tartozik. Kereszténység nem lehetséges a feltámadt Krisztus nélkül. A halál is hozzátartozik, Krisztus halála. De gondolják meg, hogy hogyan ábrázolják? És hogyan kell ábrázolni? Az ártatlant hurcolják a halálba, szenvedésre. Akik halálba hurcolják, nyilvánvalóan súlyos bűnt vesznek magukra. Mégis mi ez a bűn az emberiség számára? Az emberiség üdve! Mert ha Krisztus nem halt volna meg, nem jött volna el az emberiség üdve. A golgotai esemény előtt állva, egyedülálló esemény előtt állunk; azt kell mondanunk: a földi emberiség legnagyobb üdvére történt, hogy Krisztust megölték. A legnagyobb bűn, amit magukra vettek, Krisztus megölése volt. Itt egybeesik a legfőbb üdv a legnagyobb bűnnel.

A felületes gondolkodás bizonyára elmegy az ilyesmi mellett. Aki nem marad meg a dolgok felületén, annak mélységes problémát jelent. Az emberiség történelmének legszörnyűbb gyilkossága az emberiség üdvére vált. Érezzék át ezt a rejtélyt. Ha megértéssel akarunk közeledni a golgotai misztériumhoz, akkor ennek a rejtélynek a megértését is meg kell legalább kísérelnünk. A megoldás indítéka paradigmatikusan bár, de a keresztről is elhangzik! „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek!" Látni fogjuk, hogy e szavak megfelelő megértése feleletet ad a fontos problémára: a legszörnyűbb gyilkosság miért üdve az emberiségnek.

Ha mindezt átgondolják, érteni kezdik, hogy a golgotai misztériumhoz a test, lélek, és szellem fogalmával kell közelíteni. Mert Krisztus az emberek lelkéért halt meg. Az emberek lelkét hozza vissza a szellemi világba, amelytől elszakadtak volna, ha ő nem jön. A morál eltűnt volna a világból. A szellemet automatikus testben, morál nélkül, a szükségszerűség hajtotta volna. Ezzel lelkileg semmilyen átélés nem lehetséges. A lelket Krisztus vezeti ismét vissza. A lélek krízissel fenyegetett. Csodálkozhatunk-e, hogy Arisztotelész, a leginkább megvilágosodott görög, három évszázaddal a golgotai misztérium előtt nem tudott helyesen szólni a lélekről és szellemi összefüggéseiről? Csodálkozhatunk-e, hogy Arisztotelész tévesen beszélt a lélekről, amikor ez fenyegette a lelket és ő nem tudhatta, hogy eljön a lélek megmentője? Nem csodálkozhatunk rajta! Más magyarázatot kíván persze, hogy Arisztotelész értelmében olyan sokáig tévesen beszéltek a lélek és szellem kapcsolatáról. Amit Krisztus jelent az emberi léleknek, annak fénye ismét megmutatja az ember testre, lélekre, és szellemre tagozódott hármas lényét és azt a bensőséges kapcsolatot, amely az objektív valóságos történés és a morális történés közt áll fenn. Ez az összefüggés igazi formájában csak úgy ismerhető meg, ha felismerik az ember hármas tagozódását testre, lélekre és szellemre.

Még ma is csak előkészíthettem megbeszélésünket arról, hogy az emberi lélek milyen mélységeibe kell merülnünk, ha a golgotai misztériumot csak valamennyire is meg akarjuk érteni. Azt hiszem, mai korunkban nagyon közelről érint és érdekel bennünket ez a téma. Mélyebb meglátására használjuk fel talán éppen ezt a húsvéti ünnepet, amennyire a jelenkor embere képes rá. Így néhány dolog talán először érzésvilágunkhoz szól majd, hogy az emberiség fejlődésének eljövendő korszakaiban kicsírázó mag lehessen. Mert sok mindenről úgy kell gondolkodnunk, hogy csak fokozatosan ébredünk fel teljesen, olyan korban élünk, ahol nem mindent fogunk fel teljesen ébren - csak a sokféle dolog egyikét-másikát. Ez abból is látszik, hogy az ember milyen nehezen tudja ma a hozzá közelgő eseményeket helyesen, teljes éberséggel szemlélni. Még néhány vonással sem utalhatok sajnos arra, hogy hogyan is kellene éberen szemlélni ezt a fájdalmas eseményét, amelyről korunk eseményei közül az európai vagy legalább közép-európai emberiség csak ma értesült. Az ilyesmit ma gyakran mintegy álomban élik át. De közelebbit ezekről most itt nem mondhatok.

Ma csak fel kívántam vetni néhány kérdést, hogy legközelebb hozzájuk kapcsolódva beszéljek a golgotai misztériumról.