Az újabb szellemtörténet különböző összefüggéseiben többször említettem Hermán Grimm nevét. Mai fejtegetéseinket különböző - mondhatnám - ösztönös megjegyzései egyikéhez szeretném kapcsolni, amit az újabb szellemtörténet igényéhez fűzött, anélkül, hogy ösztönösen megérzett sejtését megismerésre tudta volna váltani. Sok ilyen irányban ösztönszerűen tett megjegyzésének egyikéhez szeretnék kapcsolódni. Ez arra az oppozíciós jellegre vonatkozik, ahogyan Hermán Grimm az egész modern történelemszemlélettel szemben állt, mivel helyesen érezte, hogy ez a történelemszemlélet öntudatlanul, természetesen szintén ösztönösen, mindenekelőtt arra irányul, hogy kizárja az emberiség történelmi szemléletéből a Krisztus-eseményt. Hogy úgy szemlélje a történelmet, ahogyan csak akkor lehet, ha nem vesszük tekintetbe, hogy az emberiség fejlődési folyamatát elsősorban a Krisztus-esemény határozza meg. Ezzel szemben Hermán Grimm olyan történelemszemléletet kívánt, amely szerint Krisztus az emberiség történelmi folyamatának döntő faktora, így e szemlélet útján kiderülne, vagy kiderült volna, hogy a golgotai misztérium révén milyen jelentős impulzus hatott az emberiség fejlődésének menetére. Tehát Hermán Grimm, mondhatnám, ösztönszerűen, a goethei világszemléletben élt, de ugyanakkor - a szellemi világba való betekintés híján - ösztönös maradt; inkább megsejtette a dolgokat, amiket nem tudott átgondolni.

Paradoxonnak tűnik, ha azt mondjuk, hogy a történelmi szemlélet a Jézus Krisztus esemény kiküszöbölését tűzi ki feladatául. És mégis igaz. Ez olyan ösztönösen gyökereződött bele a modern világszemléletbe, hogy világnézeti kérdésekben némelyek igencsak azon vannak, hogy a Krisztus-esemény semmiképp se juthasson valódi, mélyebb jelentőségéhez az emberiség történelme folyamán. A lelkekben ilyen erősen élő ösztönös impulzusokból kiderül, hogy az emberiség általános tudatában a golgotai misztériumot megelőző, és az azt követő évszázadokat sűrű sötétség borítja. Nemcsak, hogy a golgotai misztériumot magát nem igyekeznek teljesen a maga történelmi mivoltában szemlélni, - ez még csak érthető volna azokból, amit szellemtudományos fejtegetéseink során említettünk - hanem még a megelőző és utána következő történéseket is olyan képzetekbe igyekeznek ágyazni, hogy e századokat szemlélve, nem derül ki az, ami bennük a golgotai misztérium idején történt. Azt mondhatnánk, hogy mindent elkövetnek, hogy e századok történelmét úgy szemléljék, hogy ne tűnjön ki, milyen világosan nyilvánul meg eseményeiből a golgotai misztérium erőteljes hatása. Ha meggondoljuk, hogy tekintélytisztelettől mentes korunk mennyire függ a tekintélyektől, akkor felmérhetjük, hogy milyen alaposan elérték, hogy a lehető legkevésbé ébredjenek annak tudatára, hogy mi is játszódott le valójában azokban az évszázadokban az emberiség fejlődésében. És ha egyszer egy Goethéhez hasonló szellem lép fel - legutóbb természetszemléletének egy példáját idéztük, mely morált és természetet egységben látó világfelfogásra utal -, egy ilyen személyiség felléptekor megint csak ösztönösen arra törekszenek, hogy éppen azt tompítsák, sőt, utasítsák el nála, ami helyesen felfogva csodálatosan, nagyszerűen vezetne el a szellemtudományos világszemlélethez.

A legkülönösebb dolgokat érhetjük meg. Említettem, hogy Goethe nem elégedett meg a hagyományos botanikával; szellemmel áthatott botanikát igényelt és éppen ezáltal talált a növényvilágban megnyilatkozó szellemre. Ehhez a növényvilág mai alakjában nem juthat el, mert sajátosságát nem tudja teljesen kibontakoztatni, ahogyan legutóbb kifejtettem. Goethe tehát a növényvilág sajátosságaiba mélyebben igyekezett bepillantani, - az ásványvilágnál is megkísérelte - mint ahogyan azt a puszta érzéki tapasztalás engedi, hiszen ez csak azt adja vissza, hogy meddig ért el a növények világa. Ezért Goethének különösképpen alkalmatlan volt, hogy Haller nézetei az ő korában merültek fel. Haller ezeket a következő szavakkal foglalta össze:

„A természet belsejébe teremtett szellem nem hatol, boldog, akinek csak külső burkát is megmutatja!"

Ins Innere dér Natúr Dringt kein erschaffener Geist,
Glückselig! wem sie nur Die áussere Schale weist!

Tudják - sokszor idéztem -, hogy Goethe ezzel az állítással szemben azt mondja:

„Ezt 60 éve hallom ismételni, és titkon bár, de elátkozom; sok ezerszer mondom magamban: a természet mindent bőségesen és szívesen ad, nincs se magja, se burka, ő egyszerre minden; magadat vizsgáld csak leginkább, hogy mag, vagy burok lehetsz-e?”

Das hőr' ich sechzig Jahre wiederholen,
Und fluche drauf, aber verstohlen;
Sage mir tausend tausendmale:
Alles gibt sie reichlich und gern;
Natúr hat weder Kern
Noch Schale,
Alles ist sie mit einemmale;
Dich prüfe du nur allermeist,
Ob du Kern oder Schale seist?!

Goethe tehát minden erejével e nézet ellen szegül, hogy „a természet belsejébe teremtett szellem nem hatol". Miért teszi? Látják, Goethe megismerési ösztönének mindig megvolt a nagy szellemi háttere, amit a XIX. század igyekezett többé-kevésbé alaposan omladék, törmelék alá temetni. Milyen közkeletűvé vált a XIX. század világszemléletében Schopenhauer mondása: „A világ az én képzetem". „Szem nélkül nincs szín, nincs fény.” Goethe teljesen konzekvensen veti ellene: Igaz, szem nélkül nem észlelhető a fény, ha nem volna szem, a világ sötét és néma lenne! - Sokszor még nyilvános előadásokban is felhívtam a XIX. század e nézetére a figyelmet. Goethe azonban azt veti ellene: fény nélkül nincsen szem, mert a szemet a fény alkotta a fény számára. A fény bizonytalan szervekből elővarázsolta a szemet! - mondja Goethe. Ha mélyebben akarunk e dologba hatolni, akkor egészen különös valami derül ki.

Ugye, a növényvilág - a legutóbbi utalások szerint - arra volt hivatva, hogy önmagából, megtermékenyítés nélkül, mindig metamorfózis útján hozza létre a hozzá hasonlókat. A megtermékenyítésnek egészen más értelme lett volna a növényvilág számára, mint ma. Goethe sejtette ezt. Ezért tetszett neki annyira Schelver fejtegetése a megtermékenyítési folyamatról, és volt hozzá bátorsága, hogy moralizáljon a növények szemlélése közben. Megvolt ez a bátorsága. A növényvilág más szférában él, mint ahol tisztán kialakíthatná metamorfózisát. Ezt az a nagy esemény okozta, amelynek révén az emberiség magasabb szférából alacsonyabbra került a luciferi kísértés folytán. Ami azonban hatékony volna a növényekben, ha teljesen kialakulhatott volna a metamorfózis, vagyis a növényből egyszerűen kinőne a következő, - az oldalról belépő megtermékenyítés nélkül, - ezek az erők szellemivé váltak, környezetünkben élnek szellemi módon és az ő tevékenységük következtében olyanok az ember érzékszervei, mint amilyenek. Lucifer amikor így szólt: „Szemetek meg fog nyílni", azt értette, hogy „mint emberek más szférába kerültök". Ennek a más szférának volt szükségszerű következménye, hogy a növényi lények nem tudták képességeiket teljesen kifejleszteni, az ember szem viszont megnyílt. A fény úgy hatott, hogy a szemet valóban goethei értelemben tudja megnyitni. A szem megnyitása más szempontból mindenesetre lezárás volt. Mert amikor az ember szemét és általában érzékeit a külső érzékelhető világra fordította, az érzéki világban élő szellem nem hatolt belé. Szeme lezárult a szellemi megnyilatkozás számára. Így keletkezett az a különös felfogás, amely főleg a XIX. században hozta vadhajtásait, amikor azt mondták: az ember csak a külső érzéki világot látja, és nem tud mögéje nézni. „A természet belsejébe teremtett szellem nem hatol; boldog, akinek csak külső burkát is megmutatja!" úgy gondolták, hogy az ember nem nézhet át oda. Felemelt, megtisztított tudattal képes rá, és Goethe tudta ezt. Ez a különös, mondhatnám sötét tanítás jött létre: azt mondták, hogy az ember csak azt látja, ami érzékelhető környezetében van. Ez a tanítás természettudományos területen csak romboló és rombolásában használható, viszont ha analógónja a művészet területén ragadna meg valaha egy művészt, aki nem dolgozna, nem alkotna ellene, akkor ez elölné benne a művészi fantáziát. Mert e szemlélethez hasonlóan azt mondhatnánk: Goethe Faustja csak a könyvekben van, itt látjuk a betűket, a Faust azonban e betűkön túl van; a betűk belsejébe senki se hatol, boldog, akinek csak burkukat megmutatják! - Nos, némely filológusról meg kell adni, hogy abban a boldogságban él, hogy a Faust csak külső betűit mutatja meg neki. De azt lehet mondani: a betűkre szükség van a Faust megértéséhez, de keresztüllátunk rajtuk, nem ragadunk meg náluk. Szükség van rájuk, de tovább nem esik szó róluk. - Észre sem veszik, hogy ami materialista korunkban hússá és vérré vált, az ellentmond a legmindennapibb tényeknek.

Más szemlélethez azonban csak akkor juthatnának, ha kissé átéreznék az újra idézett szavakat: „Ezt 60 éve hallom ismételgetni és titkon bár, de elátkozom; sok ezerszer mondom magamban: a természet mindent bőségesen és szívesen ad, nincs se magja, se burka, ő egyszerre minden; magadat vizsgáld csak leginkább, hogy mag vagy burok lehetsz-e?”

Látják, az emberiség fejlődésén az a különös titok uralkodik, hogy ha az ember függetleníti magát Goethe szemléletétől és Halleréhez csatlakozik, akkor úgy szemlélheti a történelmet a golgotai misztérium előtt és után, hogy a golgotai misztérium valódi jelentőségéből semmit sem vesz észre. Ez először paradoxonnak tűnik, de mégis így van. Ha az ember ezt az anti-goethei világnézetet alkalmazza a történelem folyamatára, akkor ennek hatására a kereszténység előtti idő olyanná válik, hogy keresztény időszámításunk kezdetén legfeljebb valamilyen történelmi eseményt tud feltételezni, de a golgotai misztérium egész erőteljes impulzusát bizony belülre kell helyeznie, ahova teremtett szellem nem hatolhat. Nem veszik észre, hogy amikor a történelem a golgotai misztériumig lezajlott, ott hatalmas fordulat, a földi emberiség fejlődésének legnagyobb fordulata következett be. A kereszténység utáni történelemben sem veszik észre a fordulat utóhatását. Ezért marad ösztönszerű igényük, hogy Goethe világnézetét észrevétlenül eltűntessék a jelenkori gondolkodásból, nehogy nagyra nőhessen benne.

Néha rajta lehet kapni az embereknél ezt az ösztönös törekvést. Ez nem morális vád, hiszen természetesen ismerem a felhozható ellenvetést: Aki ki szeretné tessékelni Goethe világnézetét a világ mai szemléletéből, az jót akar! Nos, ismerjük Shakespearenél Antonius közismert szavait: „Mert becsületes férfiak ők mind!”, ezt természetesen kezdettől elismerjük, de nem azon múlik, hogy elmondhassuk valakiről, hogy nem volt ilyen vagy olyan szándéka, hanem azon, hogy hogyan hat az emberiség fejlődésére az, ami tőle ered. Látják, itt olykor rajta lehet kissé kapni az embereket dicséretes szándékuknál, amint a Krisztus eseményt azáltal tessékelik ki a történelemből, hogy nem veszik fel szemléletükbe Goethe világnézetét. Aki ma felveszi, annak szükségképpen szellemtudománnyá kell azt továbbfejlesztenie. Kezembe került egy könyvecske, nagy hatása volt napjainkban, Jézus Krisztussal kapcsolatos történelmi fejtegetések. Ösztönszerűen kiveti történelemszemléletéből annak lehetőségét, hogy a golgotai misztériumot a földi emberiség legnagyobb fordulópontjának tekintse. Erre csak úgy képes az ember, hogy egész történelemszemléletének perspektívája az, hogy a történelem belsejébe hatolni lehetetlen, burkánál kell maradni. A történelmet is úgy kell szemlélnie a könyv írójának, hogy a legfontosabb eseményekre azt mondja: Hiába, a történelem belsejébe nem hatolhatunk be. - Mit tesz ez az ember? Felolvasom az ő szavait, nagyon érdekesek.

Mindenekelőtt fel kell hívnom figyelmüket minden, még legtökéletesebb történelmi tudásunknak is töredékes jellegére. A történés gazdasága, a múlt történelmi valóságának tartalma és tömege végtelenül nagyobb, mint tudásunk valaha is lesz, még ha évezredekig kutatnánk is. Mert a történész a történések beláthatatlan halmazának csak töredékéhez fér hozzá, csak az kerül hozzá, ami források, okmányok révén ránk maradt. Ami nem maradt ránk, és nem is maradhatott, mert ami a belső szellemi világhoz, a lelki élet kikutathatatlan területeihez, a személyes élet belső motivációjához tartozik, azt a történész nem tudhatja, legfeljebb eltalálhatja. Ezt az ..eltalálást" minden esetben még a legegzaktabb és lelkiismeretesebb eljárás mellett is, hibák és szubjektív momentumok terhelik. Ha Goethe azt mondja: „A természet belsejébe teremett szellem nem hatol", úgy ezt kiegészíthetjük azzal, hogy a történelem belsejébe sem.

Mint mondtam, nem kívánok morálisan ítélkezni, csak objektíven megmondani: így hamisítják meg Goethét ilyen rövid idő múlva! így hamisítják meg! Az ellenkezőjére fordítják, ezt közölve ma az emberiséggel, amely természetesen nem veszi észre! Csakugyan nem veszi észre! Mert amit itt leírtak, a „Kereszténység a jelenkor világnézeti harcában" - az azért íródott, hogy megmutassa a kereszténység szerepét a jelenkor világnézeti harcában. De az írás egész uralkodó szelleme olyan, mint Goethe-ismerete. Ezen a ponton tetten érhető azok igazságérzete, akiknek ma nagy közönségük van. Mert mostanában szintén őróla mondtam, hogy nemrég előadásokat tartott, ahol a gondolat megszakadása mindenütt kimutatható, sehol sem függ össze, teljességgel korrumpálódott és meg sem kísérel a dolgokba behatolni. A könyvet Dornachban kellett hagynom, most nem lehet mindent egyik helyről a másikra vinni. Megígértem Önöknek, hogy itt újra beszerzem, hogy néhány részt felolvassak, ami éppen úgy bizonyítaná gondolkodásának diszkontinuitását, korruptságát, mint ez tanúsítja Goethe-szemléletének korrupcióját. Nem tudtam a könyvet beszerezni, annyira keresett, hogy pillanatnyilag elfogyott, nem kapható.

Látják, így állnak a dolgok, ha arról van szó, hogy ma az igazság eljusson hozzánk. Ezért nem felesleges és nem indokolatlan, hogy komoly szavakkal utaljunk a szükséges dolgokra. Felhívom figyelmüket, hogy olyan mondásokban, mint „Változtassátok meg elméteket" mérhetetlen mélység van, amit már történelmileg is megragadhatunk, ha akarunk. A Keresztelő szavai: „Változtassátok meg elméteket" nemcsak azzal függnek össze, amit az emberiség fejlődéséből szellemtudományosan meríthetünk, hanem azzal is, amit akkor szemlélhetünk történelmileg, ha Goethe világnézetét nem a modern filiszter kedvére dolgozzuk fel, hanem megpróbáljuk elevenné tenni. Mert ebben az esetben ez nagy impulzus, ami valóban visszajuttat a kereszténységhez és közvetlenül a mi szellemtudományunkhoz vezet.

Az emberiség fejlődésének igazi lényegét ma úgy értjük meg legkönnyebben, ha visszagondolunk néhány olyan tényre, amelyet részleteiben többször kifejtettünk. - Beszéltünk a kereszténység előtti misztériumokról. „Das Christentum als mystische Tatsache” c. könyvemben utalni igyekeztem arra, amit ezekben a misztériumokban kerestek, idéztem a misztériumokról szóló platóni mondásokat. Platón mondásait ma előkelően lemosolyogják, de ez alapjában véve materialista filisztermosoly. Platón azt mondja: Akiket beavattak a misztériumokba, azok részt vesznek az örök életben. A többiek, mintha mocsárban élnének. - Készakarva utaltam Platón e szavaira, amikor a „Christentum als mystische Tatsache”-t írtam, mert komolyan tanúsítják Platón mondanivalóját a misztériumokról.

Á kereszténység előtti időkben a misztériumtanítványnak különleges iskolázással nagy titkokat adtak át, hogy meglássa azt, amivé az ásványi és állati természet vált volna, ha sajátosságaival egyenes vonalban fejlődhetett volna tovább. Mert ezáltal az emberiségnek olyan megismerése jött volna létre, hogy azt mondhatnánk: ha az ásványok és állatok világa olyan lenne, hogy sajátosságait teljesen kifejleszthette volna, akkor az ember megmutatná igazi arcát abban a szférában, ahol akkor tartózkodnék. A misztériumtanítvány teljesen megváltozott, amikor bizonyos mértékben a természet belsejébe vezették, és az embert olyannak láthatta, amilyennek eredetileg tervezték. Akkor belátta, hogy a melegvérű állatok, kérges fás növények, fizikai emberek birodalmában élők nem nyilatkoztatják meg eredetüket, hanem érthetetlenül állnak előttünk, mert eredetüket nem hordozzák magukban közvetlenül. Míg tehát a növények és ásványok nem jutnak végig, addig az emberek és állatok nem érnek vissza eredetükig.

Bizonyos emberek beavatására a kereszténység előtti időkben szükség volt, - ezt a misztériumok lényege tanúsítja. A legrégibb időkben minden embernek volt atavisztikus látása, később ez visszafejlődött, akkor vált szükségessé, hogy az egyes embereket beavassák az ásványvilág, növényvilág külső természetének titkaiba, hogy lássák az ember valódi mivoltát. A mi időnkben ugyancsak újra utalni kell az eredetre - ezt megkíséreltem a „Geheimwissenschaft”-ban olyan dadogó módon, ahogyan ez korunkban lehetséges. Meg kell ismerni az embert másik oldaláról, hogy ismét megnyilatkoztassa eredetét, és megint az egész léthez kapcsolódjék. Ahogyan ez a másik á kereszténység előtti korban megnyilvánult, úgy mutatkozik meg ez utóbbi most, a golgotai misztérium utáni korunkban. A golgotai misztérium igaz szemléletéhez azonban csak akkor emelkedhetünk fel lassanként, ha tudjuk, hogy az a történelmi fejlődést két külön részre tagolva élesen elmetszi. Ez csak akkor mutatkozik meg, ha nem homályosítjuk el a golgotai misztérium körüli kort olyan szemüveggel, mit amit az anti-goetheanizmus rak az emberre, hanem tényleg úgy tekintünk rá, ahogyan azt Hermán Grimm kívánta. De nem volt meg hozzá az ereje.

A régi korok misztériumvezetői, irányítói jól tudták, hogy miért kívánnak iskolázást a beavatásra kerülőktől. És bizonyos időkig szigorúan betartották azt, hogy a misztériumokba senkit sem lehet beavatni, aki ezt az iskolázást nem végezte el. A régebbi korokban, különösen Görögországban nagyon vigyáztak rá, hogy senkit se avassanak be, aki nem mert keresztül szigorú iskolázáson. Különösen görög területen vigyáztak erre nagyon. És szigorúan ügyeltek arra, hogy méltatlanoknak éppoly kevéssé árulják el a misztériumokat, ahogy Jézus Krisztus sem akarja kiszolgáltatni Isten országának titkait az írástudóknak és farizeusoknak, csak azoknak, akiket tanítványaivá tehet.

A golgotai misztérium eseményéhez közeledő időkben azonban már nem tudták a misztériumtitkot megfelelően megőrizni, anélkül, hogy erről a misztériumok vezetői a legkevésbé is tehettek volna. Már nem lehetett. És miért nem? Azt mondom: a misztériumok vezetői nem tehettek erről, ők nem voltak vétkesek ebben. Az Impérium Romanum, a római imperializmus vette ki helytelen módon a misztériumokat titokszférájukból. Különösen a római császárok parancsa ellen nem szegülhettek a misztériumok vezetői. Közeledett az az idő, amikor a misztériumok vezetői már nem szegülhettek a római császárok parancsa ellen. És az akkori kor minden eseménye azt tükrözi, hogy a római cézárizmus erőszakot tett a szellemi életen. Ennek közeledését olyan ember, mint a Keresztelő, minden részletében meglátta. Mert aki látni akar, az részleteiben látja azt, ami közeledik. Csak azok nem látják, akik nem akarják. Ez rejlik olyan emberek szavaiban, mint a Keresztelő: ezek mindig többértelműek, de minden jelentésük igaz. Szavaiban: „Változtassátok meg elméteket, a mennyek országa közel van, az is benne rejlik, amit így fordíthatnánk: „Nézzétek, az emberiség üdvét hozó régi misztériumkincs nincs többé, az Impérium Romanum elkobozta, ő terjesztette ki szárnyait a körülöttetek lévő zsidóságra is. Változtassátok meg elméteket. Üdvötöket most már ne abban keressétek, ami az Impérium Romanumból sugárzik, hanem abban, ami nem e Földön van. Vegyétek a keresztelést, amely meglazítja étertesteteket, hogy lássátok azt, aminek az új minisztériumok alapítására el kell jönnie, mert a régi misztériumokat elkobozták.

Bekövetkezett az, hogy a római császárokat egyszerűen császári parancsukra be kellett avatni a misztériumokba, ez először Augustusnál történt, de ő még nem élt vissza vele. Ez általános szokássá vált. Keresztelő János elsősorban ez ellen fordult, amikor az emberiség fejlődéséből ki akarta emelni azokat, akik a keresztelést kívánták, hogy az emberiség üdvét ne csak abban lássák, ami a római Impériumból sugárzott.

Látják, Caligula, később Néró egyike volt azon római császároknak, akiket legalaposabban avattak be a misztériumok titkaiba. A történelmi fejlődés titkaihoz tartozik, hogy Caligula és Néró beavatottak voltak, kierőszakolták a misztériumtitkok ismeretét. Gondolják el egyszer azok lelkiállapotát, akik tudták, hogy ez közeledik, és érezni, érzékelni tudták a jelentőségét is. Képzeljék magukat a Keresztelő Jánoshoz hasonló emberek lelkiállapotába. Természetesen azt mondhatták: A mennyek országának el kell jönnie, és el fog jönni, benne kell az embereknek a szent titkokat keresniük, nem az emberek világában. A történelem gyakran szimbólumaival beszél. Diogenész, Görögországban élt, ezért még az athéni piacon járkált lámpásával, hogy keresse az ..embert", aki elveszett, akinek világszemlélete elveszett. Miért veszett el? Nem azért, mert nem ismerték ezt az embert, vagy mert nem keresték azt, amit a misztériumok közölhettek az emberiség fejlődésének titkairól. Ezt a Caligulához, Néróhoz hasonló emberek alapjában tudták. De éppen ezáltal burkolta be a sötétség. És Diogenész a maga módján éppúgy érezte, mint Keresztelő János annak a kornak a közeledtét, amikor az ember éppen azáltal merül sötétségbe, mert elárulhatták az ember misztérium titkát; ezért kell lámpással keresni.

Caligula megkapta az útbaigazítást, hogy tényleg a régi misztériumok módján éljen a szellemi összefüggésekben. Ezért volt képes arra, hogy elalvástól felébredésig úgy organizálja tudatát, hogy a szellemi világokban mindazokkal találkozhasson, akiket a régi misztériumok mint Luna-isteneket, Hold-isteneket ismertek. És Caligula ismerte a régi misztériumok módját, hogy éjszakai tudatában a Hold szellemeivel folytasson párbeszédet. Ez a régi misztériumokhoz tartozott: hogy megismerjék azt, ami a szokásos tudat, a nappali tudat mögött rejlik, és azt, hogy a szokásos nappali tudat hogyan változik meg azáltal, hogy a másik tudat titkaiba behatolnak. Ha az ember tudja, hogy individualitása hol van, amikor elalvástól felébredésig a szellemi világban tartózkodik, akkor ez arra is figyelmezteti, hogy ez az individualitás nemcsak megtestesült szellemi lény a többi természeti lényhez kapcsolódva, hanem a szellemi világgal függ össze és mindazzal, ami a szellemi hierarchiákban él. Ha tehát egy ember megismeri a Hold-istenek titkait, akkor természetesen a Napistenekhez való viszonya is megváltozik: őket a Lucifertől letompított nappali észlelés nem érzékeli környezetében, de ez a felébredt tudat igen. Ha az ember, mint Caligula, saját tapasztalatából tudja, hogy az emberi individualitás elalvástól felébredésig a szellemi világban van, akkor arra is felfigyel, hogy nappali tudatában nem pusztán a külső természet burkában tevékenykedik, hanem a Nap életének szellemei közt; hogy nemcsak fizikai napsugarak közt tevékenykedik, hanem a Nap életének szellemei közt.

Caligulának azonban természetesen nem volt iskolázása. Caligula alvása idején párbeszédet folytatott a lunáris szellemekkel, ez azt eredményezte, hogy nappal Jupitert, akit a régi Görögországban Zeuszként még más szférában gondoltak, „Jupiter bátyám”-nak szólította. Ez Caligula megszokott szólásmódja volt, „Jupiter bátyjáról” beszélt. Mert természetesen a szellemi világ polgárának érezte magát ott, ahol Jupiter van, és Jupitert bátyjának szólította. Caligula a szellemi lények világában tudta magát. Ezért úgy lépett fel, hogy fellépésével erősen manifesztálta, hogy a szellemi világhoz tartozik. Bizonyos időnként Bacchus-kosztümben jelent meg, thyrsusbottal, fején tölgy- fakoszorúval, és Bacchusként tiszteltette magát. Bizonyos időkben meg Herkulesként jelent meg, buzogánnyal és oroszlánbőrben és Herkulesként tiszteltette magát. Azután meg Apollóként jelent meg, fején sugárkoronával és kezében Apolló íjával, kórus hódolt előtte, kórus vette körül és megfelelő kardalokat énekelt tiszteletére. Merkúr istenként fején szárnyakkal és hírnökpálcával jelent meg. Jupiterként is megjelent. Egy szakértőnek tekintett tragédiaköltőt felszólítottak, hogy döntse el, ki nagyobb, Caligula, vagy Jupiter, akinek szobrát maga mellé állíttatta, és mivel az nem volt hajlandó Caligulát nagyobbként feltüntetni, ezért megostorozták.

De mi volt a helyzet Caligula ítélőképességével? Hiszen Lucifer a kísértésnél azon szavaihoz: „megnyílik szemetek és olyanok lesztek, mint az istenek", még hozzáfűzi: „megkülönböztetitek a jót és gonoszát". - De a jó és gonosz megkülönböztetését olyan szellem oltotta az emberiségbe, aki csak bizonyos ideig élhetett a fejlődésben, ez az idő lejárt. Akkor járt le, amikor Keresztelő János először lépett fel e szavakkal: „A mennyek országa közel van; csak nem fűzte hozzá a terminus technicust: és Lucifer országa letelt. Természetesen csak a mennyek országáról beszélt. Különösen Caligula ítéletén látszik, hogy a másik ország letelt. Mert amikor uralkodása alatt bírói tévedés történt, - egy bűnös helyett ártatlant ítéltek halálra és végeztek ki, mert összetévesztették őket, - akkor Caligula azt mondta: nem baj, az ártatlan éppoly bűnös volt, mint a bűnös! És amikor Petroniust halálra ítélték, akkor azt mondta: akik elítélték, azokat is éppúgy el lehetne ítélni, mert pontosan olyan bűnösök, mint akit halálra ítéltek. - Látják, a jó és gonosz megkülönböztetése megszűnt, már nem ért el addig az időpontig, amelyről beszélek. Megragadhatjuk, ha igazán hagyjuk, hogy a történelmi események hassanak ránk. Megragadhatjuk.

Ilyen beavatott volt Néró is. Néró alapjában véve pszichoanalitikus volt, csak nem olyan filiszter, mint némelyik kortársunk, hanem grandiózusra, heroikusra váltott. Néró méghozzá az első pszichoanalitikus volt, mert először vallotta azt a nézetet, hogy az emberben minden a libidótól függ, és ami csak fellép az emberben, az a benne ható szexualitás függvénye. Ezt a tant korunkban filiszter módon a pszichoanalitikusak újították fel. De hát Siegmund Freud professzor nem Néró. A lélek ugyan nem hiányzik ehhez nála, csak a nagyság.

De Néró is tudta azt, amit Keresztelő János tudott, mert - ezen a területen különbözött Caligulától - misztérium-beavatásából tudta, hogy az emberrel különlegesen áll a helyzet, hogy a régi misztériumok igazi impulzusai elnémultak, elvesztették hatalmukat, és ezért csak külső erőszakkal tarthatók fenn. Nemcsak Keresztelő János mondta, hogy a régi világrend lejárt - csak ő hozzátette, hogy „a mennyek országa közel van, változtassátok meg elméteket!" - Néró is tudta, hogy a régi világ birodalma lejárt és a Föld fejlődésének hatalmas cezúrájához érkezett. De Nérónak ördögi tudata is volt, a méltatlan beavatott minden ördögisége benne volt. Ezért ugyanúgy számolt a világ pusztulásával, mint Keresztelő János, mint Jézus Krisztus. Ha helyesen értjük meg azt, amit Keresztelő János és Jézus Krisztus mondanak a világ pusztulásáról, akkor nincs szükség arra a filiszterjellegű értelmezésre, hogy ekkor és ekkor jön el, hanem érthetjük, hogy a Biblia azt mondja, itt van. Sejtik már - legközelebb tovább beszélek majd erről a pontról - hogy helyesen értelmezve az újramegjelenés (Parusie) valóság. Néró tudta, hogy egészen új rend közeledik, de nem örült neki. Nem felelt meg neki. Ezért jellemző az a kijelentése, hogy semmin se venne részt szívesebben, mint a világ pusztulásán. Jellemző szavai: Ha a világ tűzbe vész, az lesz az én nagy örömöm! Ez volt a különös őrülete: a vágy, hogy a világ tűzbe veszését lássa. Ebből eredt az, amit történelmileg kétségbe lehet vonni, de igaz: felgyújtatta Rómát, mert őrületében azt képzelte, hogy az égő Rómából a tűz olyan messzire terjed, hogy az egész világ elég.

Adtam néhány szimptómát annak jellemzésére, hogy a világnak akkor bizonyos módon vége lett és újra kellett kezdődnie. A külső valóságban azonban úgy történnek a dolgok, hogy egyik átmegy a másikba, a régi még sokrétűen fennáll, amikor az új már átadta első impulzusát. A mennyek országa már itt van ugyan a golgotai misztérium óta, de mellette maradt az Impérium Romanum süllyedő, dekadens fejlődése és ez oda vezetett, hogy jelenkorunk tudói is a legkülönbözőbb jó és rossz szándékkal hangsúlyozzák újra meg újra: a régi Impérium Romanum, a római imperializmus szelleme itt él közöttünk a jelenben és áthatja a kereszténység kezdeményezéseit. - Különös fejezetre találnánk, ha ilyen értelemben folytatnánk. Először is megmutatnánk, hogy a később felmerült jogi fogalmak mind a római jogra vezethetők vissza és ez a Krisztus értelmében kereszténységellenes római jog mindenre ráfonódott. Sok más egyéb területet is kellene érintenünk, ha a római imperializmus napjainkig történő túlélését akarnánk megbeszélni; vagy éppenséggel mindent, ami a római impérium fokozódó hanyatlásával kapcsolatos. Valami ösztönösség van abban, ahogy az iskolákban a római történelmet tanítják, és ahogy a ma történelemnek nevezett fable convenue-t író történészek a római impérium tudatát elfogadtatják az emberiséggel, úgy hogy a benne uralkodó szellemet éppen a legtudósabbak küszöbölik ki. Ezáltal azonban egyet biztosan elérnek, kedves barátaim: azt érik el biztosan, hogy az emberiség általános tudatához nem ér el annak a történelmi pillanatnak egész fontossága, amikor a Golgotán felállították a keresztet. A lejátszódott események egész jelentőségét ösztönösen bár, de igyekeztek elkendőzni. Mert nem igen van bátorságuk ahhoz, hogy a történelem külső burkáról a belsejébe hatoljanak. És látjuk, hogy vannak nagy közönséget találó emberek, akik még Goethét is meghamisítják, hogy ezt a véleményt keltsék az emberekben, hogy Goethe szemlélete is alkalmas arra, hogy a történelmet csak külső buroknak tekintse. Ami azonban így hat, az az ember lelki életének széles impulzusaiban működik, és nemcsak arról van szó, hogy egyik vagy másik pontról nem jutunk helyes szemlélethez, hanem az egész életet befolyásolja, és ilyen tendenciát alakít ki. Ilyen impulzus uralkodik, az egész életet befolyásolja és az úgyszólván az impulzus irányába halad. Ezért maradnak a Goethéhez hasonló emberek pusztába kiáltó prédikátorok, és még meg is rágalmazzák őket, ellentétes megismerési mentalitást költve velük kapcsolatban.

De látható, hogy az ilyen impulzusok hova vezetnek. A karma sok mindent elénk hoz, amikor a megismerések lekerekítésére törekszünk, hogy embertársainknak elmondhatók legyenek. Így tegnap egy kortársunk kijelentése került a kezembe. Csak tegnap került a kezembe, de nagyon is összefügg azzal, aminek belső impulzusként kellett élnie a golgotai misztérium e megbeszéléseiben. Ez a kortársunk különböző változásokon ment keresztül. Legutóbb a kereszténységhez, mégpedig annak katolikus formájához csatlakozott, hogy azt propagálhassa. Ez a különös tény tehát, hogy a szabadgondolkodó Krisztus tanújaként lép kortársai elé, méghozzá katolikus értelemben. Krisztusról olyan színezettel mondta ki véleményét, ahogyan őt most - magából - képviseli. És ez a tanúság jellemző, valójában a jelenkor dokumentuma. Felolvasom Önöknek egy modern Krisztus-tanú tanúságtételét:

„A túlvilág keresése felesleges fáradság. Talán nem is létezik. És akárhogy fogjuk meg, nem tudunk meg róla semmit. Hagyjuk meg az okkultizmust a megvilágosodottaknak és szemfényvesztőknek. Bármilyen formát öltsön is a miszticizmus, ellentmond az értelemnek. De adjuk át magunkat az egyháznak, mert évszázadok tekintélyével és nagy gyakorlati tapasztalattal fogalmazza meg annak az etikának a szabályait (az egyház tudniillik!) amit a népeknek, a gyermekeknek kell tanítani. És végül, mert távol van tőle, hogy kiszolgáltasson bennünket a miszticizmusnak, egyenesen megvéd tőle, elhallgattatva a titokzatos ligetek hangját, (így nevezi azt, ami a szellemi világból érkezhetne), értelmezi az evangéliumokat és feláldozza a megváltó nagyvonalú anarchizmusát a modern társadalom igényeinek."

Íme, egy ember vallomása, aki a modern materializmustól a kereszténységhez tért meg. A keresztény megtérésének kitűzött ideálja, hogy amit Krisztus grandiózus impulzusában adott a világnak, azt a modern társadalom igényeihez alkalmazva áldozzák fel. Az ilyen Krisztus-tanú mondanivalójának igen nagy közönsége van, nagyobb, mint gondolnánk. Mert rendkívül nagy az igény, hogy Krisztust úgy jelentessék meg, ahogy a modern embernek tetszik és megfelel. Az ösztönök arra tartanak, hogy ne engedjék az emberi lelket arra az igazságra ráébredni, hogy Jézus halála egészen magától értetődő esemény volt, ami abból adódott, hogy a kereszténység és az Impérium Romanum nem fértek meg egymás mellett, hogy a kereszténység és az Impérium Romanum együttlétéből csak Krisztus halála következhetett. Ebből azonban az következik, hogy ha egyáltalában világosságot akarunk és nem sötétben tapogatódzást, akkor meg kell keresni azt, hogy a modern életben némely dolog hogyan viszonylik a helyesen értelmezett kereszténységhez és felkeltsük lassan azt az isteni haragot, amivel Krisztus felelt gyakorta arra, amit az írástudók és farizeusok felhoztak.

Arról akartam ma képet adni, ami már a kereszténység fellépésének évszázadaiban élt, és felhívni a figyelmüket arra, hogy a történelemszemléletet, különösképp a golgotai misztérium területén kell elmélyíteni. Mert ez akkor is lehetséges, ha csak magánál a történelemnél maradunk. Csak aziránt kell érzékünket kifejlesztenünk, hogy az egyes dolgok értékelésénél mi tekintendő jelentősnek és a korról szólónak, és mi jelentéktelen. Érzéket kell kifejleszteni aziránt, hogy mi él tovább a különböző áramlatokból, amikor a dolgok tovább élnek.