Könnyen úgy tűnhet, hogy a golgotai misztériumot követő időkben nem ragyogták be az emberiséget a szellemi megvilágosodás sugarai. És úgy tűnhet, hogy ez az állapot általános érvényű az emberiségben és napjainkig még csak fokozódott. Egyáltalában nem így van, és ha ezeket a tényeket világosan át akarjuk tekinteni, akkor némi különbséget kell tennünk a között, ami az emberiségben általánosságban uralkodik és a közt, ami itt-ott játszódik le benne, de úgy, hogy az élet különböző területein mégis észrevehetővé válhat az emberek számára. Hiszen sok kortársunk elbátortalanodnék, ha mindig csak azt kellene magának mondania, hogy beszélnek ugyan szellemi világról, de a hozzá vezető utak a mai emberek számára voltaképpen el vannak zárva. Korunkban sokan jutnak ilyen bátortalan ítélethez. Ez azonban voltaképpen csak abból ered, hogy nincs meg a másik, nagyobb bátorságuk ahhoz, hogy nyíltan igent mondjanak, mikor a szellemi világba vezető utak világosan megmutatkoznak. Ahhoz nincs bátorságuk, hogy mindig elfogulatlan ítéletet alkossanak ezen a területen. Ezért tűnhet úgy, de ez valóban csak látszat, hogy korunk nagyon is távol esik azoktól a koroktól, amikor a szellemi világ az atavisztikus szellemi látással bizonyos mértékben az egész emberiség előtt kitárult, vagy a későbbi koroktól, amikor a misztériumba való beavatás révén nyílhatott meg egyes emberek számára. Végig kell vezetni bizonyos szálakat, amelyek összekötik az emberiség fejlődésének régi korszakait jelen korunkkal, hogy teljesen megértsük az emberi lét titkait, főként olyan jelenségeket is, amelyekről a misztériumokkal kapcsolatban ezeken az előadásokon is beszéltünk. Az újabb korból ragadnék ki egy példát, amely mindenki számára hozzáférhető lehet és bátorságot meríthet belőle, ha a szellemi világba vezető utak keresésére határozza el magát. A rendelkezésre álló példák tömegéből éppen ezt ragadnám ki, mert kitűnik belőle, hogy jelen korunkban - a jelent természetesen szélesebb értelemben véve - a materialista nézetek alapján tévesen ítélik meg az ilyen jelenségeket.

Valószínűleg hallottak már Ottó Ludwig költőről, aki 1813-ban, ugyanabban az évben született, mint Hebbel és Richard Wagner. Ottó Ludwig nem csak költő volt - talán úgy vélekedhetünk, hogy nem is volt különösen kiváló költő, ezen nem múlik most a dolog -, hanem olyan ember volt, aki arra törekedett, hogy önmagát megfigyelje, önismeretre igyekezett szert tenni. Sikerült is bepillantania a fátyol mögé, amely ma a legtöbb ember elől eltakarja saját bensejét. Ottó Ludwig egyszer nagyon szépen mondja el, hogy mit észlel, amikor saját megírandó költeményeit tervezi vagy mások költeményeinek olvasása hat rá. Arra jön rá, hogy nem úgy olvas vagy ír verset, mint mások, hanem valami rendkívül mozgékony elem kezd tevékenykedni benne saját költészeténél vagy mások költeményeinek hatására is. Ezt Ottó Ludwig nagyon szépen írja le. Elolvasom ezt a részt, mert meglátják belőle egy teljesen modern ember önismeretének egy részét. A XIX. század második felében halt meg és önismeretének leírásakor olyasmiről beszélt, amit materialista korunkban vad fantazmagóriának tartanak. De Ottó Ludwig nem volt fantaszta. Saját egyéniségével kapcsolatban talán tépelődött, de ha költészete hat ránk, akkor látjuk, hogy teljesen egészséges jellemű ember volt. És ha az életéről kapott közlések hatnak ránk, akkor bizonyos tépelődési hajlam mellett teljesen egészséges jelleget találunk nála. Így írja le, hogyan hat saját lelkére a versírás, vagy mások költeményei:

„Először zenei hangulat kezdődik, ez színné változik át, majd egy vagy több alakot látok valamilyen helyzetben, vagy mozdulattal, egyedül vagy egymással, mint ilyen színű rézmetszetet vagy pontosabban, mint márványszobrot vagy szoborcsoportot, amelyre a nap ilyen színű függönyön át tűz. Ilyen színjelenséget észlelek akkor is, ha megragadó költői művet olvasok, Goethe költeményeinek hangulata aranybarnába játszó telt aranysárga színt ad, Schilleré sugárzó karmazsin pirosat, Shakespeare-nél minden jelenet az egész darab speciális színének egy árnyalatát. Különös módon általában a kép vagy csoport nem a katasztrófa képe, olykor csak valamilyen patetikus helyzetű jellegzetes alak, de mindjárt egész sorsuk kapcsolódik hozzá. A darabnak először nem a meséjét, a novellisztikus tartalmát tudom meg, hanem az először látott szituációtól hol előre, hol visszafelé mindig újabb plasztikus színészi alakok és csoportok jönnek hozzá, míg megvan az egész darab valamennyi jelenetével. Mindez nagy sebességgel történik, miközben tudatom teljesen passzívan viselkedik és valamilyen testi aggodalom hatalmában vagyok. Az egyes jelenetek tartalmát sorrendjükben is önkényesen tudom reprodukálni, de a novellisztikus tartalmat képtelen vagyok rövid elbeszélésbe foglalni. Most a mozdulatokhoz a nyelv is hozzájárul. Felírom, amit tudok, de ha cserben hagy a hangulat, akkor csak holt betű, amit írtam. Most hozzákezdek a dialógus hiányainak kitöltéséhez. Ehhez kritikus szemmel kell szemlélnem a meglévőket."

Különös embert látnak tehát és jelenkorunk materialista gondolkodású emberének csakugyan borzasztó, hogy Schiller darabjait olvasva karmazsinpirosat észlel, Goethe darabjait vagy költeményeit olvasva aranybarnába játszó aranysárgát és Shakespeare minden darabjánál színérzete van, az egyes jelenteknél pedig ennek árnyalatai jelennek meg. Ha költeményt írt vagy olvas, bizonyos színes hátterű rézkarcszerű alakokat lát vagy plasztikusszínészi alakok mozdulatait, a nap olyan fényben ragyogó függönyön át süt rájuk, amely megadja egész hangulatát.

Látják, ezt helyesen kell érteni. Ez még nem szellemi látás, de a szellemi világba vezető út. Ha a szellemtudományból kiindulva helyesen akarjuk érteni ezt a hangulatot, akkor azt kell mondanunk, hogy Ottó Ludwig szellemi szemének ébred tudatára. Mert ha tovább haladna ezen az úton, akkor nemcsak ilyen hangulatai volnának, hanem ahogy külső szeme elé fizikai tárgyak tárulnak, úgy tárulnának szellemi szeme elé a szellemi lények, és saját átéléseként ragadná meg őket. Ottó Ludwignál olyan a helyzet, mint amikor sötétben a szem egészen csekély nyomásra sziporkázó fényt lát, amely mintegy a szemből kiáramolva betölti a teret. Lelke hangulatokat sugárzott, de ezek szín- és hanghangulatok. Jól mondja, hogy zeneiséggel, hangok hangulatával kezdődnek. Nem használja őket szellemi szemlélés alkotására, de látjuk, hogy lelke nagyon alkalmas arra, hogy megtalálja az utat a szellemi világba.

Tehát nem szabad azt mondani, hogy az újabb korban nincsenek olyan emberek, akik észreveszik, hogy az úgynevezett lelki szem realitás. Ezt nyitották fel a misztérium-tanítványoknál, ahogyan a múlt alkalomkor elmondtam. Mert ezek az előkészületek alapjában véve arra szolgáltak, hogy először észrevétessék a lelki szemet, az emberi lelket annak tudatára ébresszék, hogy ez a lelki szem létezik. A most közölt dolgokat korunkban nem ítélik meg helyesen, ezt Gustav Freytag, Ottó Ludwiggal kapcsolatos megjegyzéseiből láthatják. Gustav Freytag azt mondja: „Ennek a költőnek az alkotása és egész lénye is hasonló jellegű, mint annak a kornak epikus dalnokáé, amikor az alakok elevenen, hanggal és színesen lebegtek a költő feje körül a népek hajnalának derengésében."

A tény mindenképpen helyes, de a költészethez valójában semmi köze. Mert amit Ottó Ludwig átélt, azt régi korokban nem csak a költők élték át, hanem mindenki, a későbbi korokban pedig azok, akiket beavattak a misztériumokba, akár költők lettek, akár nem. Tehát a költészet voltaképpeni erejéhez ennek semmi köze. És amit Ottó Ludwig leírt, az ma is megvan minden embernél, nem csak a költőnél, csak a mai ember materialista beállítottságú szeme nem pillant be saját lelkének bizonyos fátyola mögé. Ehhez a jelenséghez nincs köze annak, hogy Ottó Ludwig költő volt, ez vele párhuzamosan halad. Ottó Ludwignál sokkal nagyobb költő lehet valaki és teljesen tudat alatt marad, amit le tud írni. Tudata mélyén ugyan megvan, de nem kell felszínre törnie. Mert a költészet és általában a művészet ma másvalami, mint a szellemi látás benyomásainak tudatos feldolgozása.

Ezt akartam tehát megemlíteni olyan ember példájaképpen, aki éppenséggel a szellemi világba vezető utat járja. Az ilyen ember egyáltalában nem ritka, nagyon is gyakori. Ha magunkra alkalmazzuk azt, amit „A magasabb világok megismerésének útja” ír le, akkor nem jön létre valami új, hanem tudatunkba emeljük fel azt, ami már megvan a lélekben, és az ember megtanulja tudatos használatát, alkalmazását. Ezt akarjuk leszögezni. A nehézség nem annyira az, hogy ma mintegy nehezen tudunk azon a fátyolon áthatolni a lélek öntudatlan tartalmához, hanem inkább az, hogy nem könnyen merítünk bátorságot ahhoz, hogy ezekbe a dolgokba kezdjünk. Még akik szívük és megismerésük bizonyos vágyakozása és igénye folytán szívesen foglalkoznának velük, többnyire olyan indítékot és kényszert éreznek, hogy szűkebb körben kissé szégyenkezve ismerjék be a dolgot, és ismét belépve korunk igen okos emberei közé, ne árulják el magukat. Persze nem kell mindjárt annak létrejönnie, amit ma - 1879 után - talán helyesnek kellene tartanunk ezen a területen, hanem a közelmúltra tekintve, némelyeknél a szellemi látóerők magas foka léphet fel, amelyet egyfelől azért nem kell teljesen elismerni, maradéktalan odaadással fogadni, másfelől meg veszélyesnek, elutasítandónak tartani.

Mindenesetre sok tényező létezik, amely hosszú idő óta elveszi a kedvet attól, hogy a szellemi látást elismerjék, így történt, hogy a körünkben is többször említett Swedenborgot olyan különösen ítélték meg. Sokaknak indítékot adhatna, hogy olyan egyéniséget lássanak benne, aki a szellemi világot takaró bizonyos lepleket átlátszóvá tette a maga számára. Swedenborg az ún. imaginatív megismerés magas fokú használatához, alkalmazásához jutott el. Az imaginatív megismerésre mindenkinek szüksége van, aki be akar jutni a szellemi világba. Nem nélkülözheti, de ez csak a magasabb megismerési fokokhoz vezető átmenet. Swedenborg szellemi látó érzékszerve éppen az imaginatív megismerés számára volt nyitva. Mivel az imaginatív megismerés hullámzott és hatott benne, olyan kijelentéseket tudott tenni általa a szellemi világnak a külvilághoz fűződő kapcsolatairól, amelyek rendkívül érdekesek annak számára, aki a szellemi látást példákon érti meg. Bemutatnám Önöknek egy példán, hogy Swedenborg hogyan viszonyult érzületében, mondhatnánk, önmagához, hogy gondolkodott és érzett, hogy lelke összefüggésben maradjon a szellemi világgal. Nem arra törekedett, hogy a szellemi világba önző módon tekintsen be. Swedenborg már 55 éves volt, amikor a szellemi világ megnyílt számára. Teljesen érett férfi volt, alapos energikus tudományos pálya állt mögötte. Swedenborg legfontosabb tudományos műveit csak most publikálja a Stockholmi Tudományos Akadémia négy kötetben és tartalmuk hosszú időre irányadó lehet a külső tudomány számára. Ma véghez viszik azonban azt a mutatványt, hogy a tudomány csúcsára elért embert elismerik addig, amíg kedvük tartja, azután pedig bolondnak nevezik. Ezt”a mutatványt ma igen gyorsan végzik. Mit sem számít, hogy Swedenborg nem csak azt vitte véghez a tudományban, amit a többiek is tudtak, - már az is elég volna -, hanem toronymagasan kortársai fölé magaslott a tudományban, 55 éves korától pedig a szellemi világ tanújává vált.

Swedenborgot különösen az a kérdés érdekelte, hogy hogyan hat egymásra a lélek és a test. Erről a kérdésről megvilágosodása után szép tanulmányt írt. Ebben a tanulmányban körülbelül a következőt mondja: a lélek és test kölcsönhatásáról háromféle módon gondolkodhatunk. Az egyik nézet szerint a test a mérvadó; a test révén jönnek létre az érzékszervi benyomások, ezek hatnak a lélekre, tehát a lélek ezeket a hatásokat a testtől kapja és ez a mérvadó. Tehát mintegy a test függvénye. Másik nézet is lehetséges, mondja Swedenborg, ez a következő: a test függ a lélektől, a lélekben vannak a szellemi impulzusok. Ő hozza létre a testet, élete folyamán használja ezt a testet, nem fizikai, hanem pszichikai, lelki befolyásról kell beszélni. A harmadik lehetséges nézet, mondja Swedenborg, a következő: a test és a lélek egymás mellett van, nem hat egymásra, de valami magasabb harmóniát hoz létre, olyan egyezést, mint amely két óra között áll fent, ezek nem befolyásolják egymást, ha ugyanazt az időt mutatják. Magasabb befolyás hozza létre a harmóniát. Ha tehát érzékszerveimet külső benyomás éri, akkor a lélek gondolkodik, ezek egymástól függetlenek, de a lélekre magasabb hatalom gyakorol egyszerűen megfelelő benyomást, ahogyan kívülről az érzékszervek gyakorolnak benyomást a lélekre. Swedenborg kifejti, hogy az első és harmadik nézet lehetetlen annak számára, aki betekint a szellemi világba. Aki megvilágosodott, annak számára világos, hogy a lélek erői révén szellemi Nappal függ össze úgy, mint a test a fizikai testi Nappal, de minden fizikai a szellemi-lelkiségtől függ. Tehát mondhatnám, új módon fejti ki azt, amit a misztériumokkal kapcsolatban a Nap titkának neveztünk. Ez a titok lebegett Julianus Aposztata előtt, mikor a Napról, mint szellemi lényről beszélt, ez tette őt főként a kereszténység ellenfelévé, mert korának kereszténysége visszautasította, hogy Krisztust a Nappal hozzák összefüggésbe. Swedenborg kora számára megújította imaginatív megismerésével a Nap titkát, amennyire ez lehetséges.

Ezt csak azért bocsátottam előre, mert azt szeretném vele megmutatni, hogy voltaképpen mi történik Swedenborg lelkében, míg a szellemi megismerés felé vezető utat járja. Swedenborg a röviden jelzett kérdésről saját szemléletével kapcsolatban filozófiai tanulmányt írt. De olyan tanulmányt, amelyet a szellemi világba betekintő ember írhat, nem egy modern, egyetemen működő filozófus, aki nem mindig lát bele a szellemi világba. A tanulmány végén Swedenborg ún. „látomást” említ. Ezt nem ő gondolta ki, hanem valóban látta, valóban szellemi szeme elé tárult. Swedenborg ugyanis nem restell szellemi látásairól beszélni. Elbeszéli, hogy ez vagy az az angyal mit mondott neki, mert ezt éppen olyan jól tudja, mint ahogy más azt tudja, hogy valamilyen fizikai földi ember mit mondott neki. Egyszer látomáson volt: három skolasztikus jelent meg, a fizikai befolyás szemléletének három képviselője, Arisztotelész hívei, tehát annak a tanításnak követői, amely szerint minden kívülről áramlik a lélekbe fizikai behatás révén. Ok voltak az egyik oldalon. A másik oldalon Cartesius három híve jelent meg, akik bizonyos nem tökéletes módon, de mégis a lélekre gyakorolt szellemi hatásokról beszéltek. Mögöttük Leibniz három híve jelent meg, akik az előre elrendelt harmóniáról, vagyis a test és lélek függetlenségéről és kívülről létrehozott harmóniájáról beszéltek. Kilenc alak vett körül, mondja. Őket látta ugyanis. És minden háromtagú csoport különösen ragyogó vezetője maga Leibniz, Cartesius és Arisztotelész volt. Tehát úgy beszélt erről a látomásról, ahogyan a fizikai életből beszélünk el valamit. Ezután - mondja - géniusz emelkedett fel a mélyből, jobb kezében fáklyát tartva. És ahogy meglengette a fáklyát az alakok előtt, mindjárt vitatkozni kezdtek. Az arisztotelikusok saját nézőpontjukból magyarázták a fizikai befolyást, a cartesiánusok saját nézőpontjukból a szellemi befolyást, Leibniz hívei mesterükkel hasonlóképpen. - Az ilyen látomások egészen a részletekbe mehetnek. Swedenborg elbeszéli, hogy Leibniz valami- l\vn tógát viselt, ennek csücskeit Wolf nevű híve tartotta. Az ilyen apróságok mindig megjelennek ezeknél a látomásoknál, vonásaik nagyon jellegzetesek. Vitatkozni kezdtek. A megokolások jók voltak, hiszen mindent a világon meg lehet védeni. Ekkor egy idő múlva, miután elég sokáig vitatkoztak, újra megjelent a géniusz, de most bal kezében volt a fáklya és fejüket hátulról világította meg. Ekkor küzdöttek csak igazán. Azt mondták, hogy most se testünk, se lelkünk nem tudja megállapítani az igazat. Ekkor megegyeztek, hogy három cédulát dobnak egy szekrénykébe. Egyiken „fizikai befolyás11 állt, a másikon „szellemi befolyás", a harmadikon „előre elrendelt harmónia11. Ekkor húztak és a „szellemi befolyást" húzták ki, és azt mondták, hogy akkor a szellemi befolyást ismerik el. Ekkor a felső régiókból angyal szállt le és azt mondta: ez nem azért van, mintha véletlenül húztátok volna a „szellemi befolyás" céduláját, hanem ezt a világ bölcs vezetése intézte így, mivel megfelel a valóságnak.

Ezt a látomást beszéli el Swedenborg. Mindenkinek jogában áll, hogy ezt a látomást roppant jelentéktelennek, esetleg együgyűnek találja, de nem arról van szó, hogy együgyű-e vagy sem, hanem arról, hogy látta. És ami a legbalgábbnak tűnik, az esetleg éppen a legmélyebb. Mert ami itt a fizikai világban törvény nélkül valónak tűnik, mintegy a véletlenre bízva, az szimbólumnak tekintve a szellemi világban egészen más. És a véletlen megismeréséhez azért jutunk el olyan nehezen, mert a véletlen csak magasabb szükségszerűségek árnyképe. De Swedenborg valami speciálisra akar utalni, vagyis érthető módon nem ő, hanem „valami" őbenne. Azért alkotja meg ezt a képet, mert ez a „valami" akarja benne. Ez ugyanis pontos kifejezése annak, ahogyan igazságaihoz eljutott, annak a szellemnek pontos kifejeződése, amelynek alapján tanulmányát írta. Mit csináltak a cartesiánusok? Emberi észokokkal akarták a szellemi befolyást bizonyítani. Így el lehet jutni a helyes megoldáshoz, de úgy, mint ahogy a vak tyúk megtalálja a szemet. Az arisztotelikusok nem voltak ostobábbak a cartesiánusoknál, ők a fizikai befolyást állították megint csak emberi megokolással. Leibniz hívei bizonyára nem voltak balgábbak a többieknél, de ők az előre elrendelt harmóniát állították. Swedenborg egyáltalán nem ilyen utakon haladt a szellem felé, hanem mindazt kibontakoztatta előkészítésképpen amire az ember művészete képes és azután fogadta az igazságot. És az igazság fogadását - nem az igazság létrehozását, hanem a fogadását - akarta a szekrénykéből kihúzott cédulákkal kifejezni, ez így fejeződött ki. Ez a lényeg.

Az ilyesmi azonban nem értékelhető érzületünkben megfelelőképpen, ha kigondoljuk, érzületünk csak akkor viszonyul hozzájuk helyesen, ha képben van meg, még ha okos emberek együgyűnek tartják is e képet. Mert a kép másként hat lelkünkben, mint az értelem fogalma, a kép előkészíti lelkünket arra, hogy befogadja az igazságot a szellemi világból. Ez a lényeges a dologban. Ha ezeket megfelelően szemügyre vesszük, akkor lassanként beleilleszkedünk azokba a fogalmakba és képzetekbe, amelyekre korunk emberének igazán szüksége van, amelyeket ki kell harcolnia magának. Ezek ma csak a materializmusból fakadó ellenszenv folytán - nem egyéb okból - tűnnek megközelíthetetlennek az ember számára.

Fejtegetéseink egész szelleme azt célozta, hogy úgy szemlélje az emberiség fejlődését, hogy áramlásában először bizonyos cezúrához ér. A golgotai misztérium ebbe a cezúrába esik. Ezután az emberiség tovább halad. A két áramlat mintegy radikálisan különbözik egymástól, ezt megfelelőképpen jellemeztük. De képzeljék csak el a következőt, hogy lelkükben megfelelően átérezzék ezt a különbséget. Képzeljék el, hogy a régi korokban az embernek nem kellett lelkében az aktivitással kapcsolatos különösebb előkészületeket tennie, mert a misztériumokban összefüggésben voltak a külső szertartásokkal, kultikus cselekményekkel és így az ember külső történések révén kaphatta meggyőződését a szellemi világ felől és ezzel saját halhatatlanságáról is, mert a golgotai misztérium előtt ez még testiségének hajlamaiban rejlett. A golgotai misztérium korában megszűnt annak lehetősége, hogy az emberi test mintegy önmagából párologtassa ki a halhatatlanságról való meggyőződését; értsék meg jól a kifejezést: kipárologtassák. Ez a lehetőség megszűnt. A halhatatlanság szemléletét nem lehet többé a testből kipréselni. Ez a golgotai misztériumot megelőző évszázadokban készült elő és igazán rendkívül érdekes azt látni, hogy Arisztotelész, a gondolkodás e kolosszusa, hogyan tesz erőfeszítéseket a golgotai misztérium előtt néhány századdal azért, hogy megértse a lélek halhatatlanságát. Nem jut el azonban egyébhez, mint a halhatatlanság valóban igen különös fogalmához. Hiszen Arisztotelész számára az ember csak akkor teljes ember, ha testének valóban birtokában van. És Franz Brentano, az újabb kor egyik legjobb arisztotelikusa, egy Arisztotelészről szóló tanulmányában azt mondja, hogy az ember nem teljes, ha valamelyik tagja hiányzik, hogyan lehetne teljes ember, ha az egész teste hiányzik? Tehát Arisztotelész számára a halál kapuján áthaladt lélek csekélyebb, mint amilyen itt testében volt. A lelket már nem tudták igazán látni, ezzel szemben régen képesek voltak arra, hogy a lelket a maga halhatatlanságában szemléljék. Most az a különös, hogy a középkor folyamán Arisztotelész a hangadó filozófus. A skolasztikusok azt mondták, hogy Arisztotelész mindazt tudta, amit egyáltalán tudni lehet, és mint filozófusok nem tehetünk egyebet, mint ahogy Arisztotelészben bízunk, őt követjük. Nem akarnak több szellemi képességet, szellemi erőt kifejleszteni, mint amennyi az arisztotelizmusnak megfelel. Ez nagyon jelentős. És mondhatnám, hogy ez vezet annak a ténynek alapvető megismeréséhez, hogy Julianus Aposztata a kereszténység konstantini korában miért utasította el a kereszténységet, ahogyan a korabeli egyházban élt. Ezeket a dolgokat, mondhatnám, igazán magasabb megvilágításban kell látnunk. Magam is ismertem, még Franz Brentanon kívül, korunk egyik legjobb arisztotelikusát, Vinzens Knauert, aki Benedek rendi szerzetes volt és katolikus tudata alapján lényegében valóban egészen úgy viszonyult Arisztotelészhez, mint a skolasztikusok. Tehát Arisztotelészről szólva teljesen úgy beszélt, hogy közben szemügyre akarta venni azt, ami a lélek halhatatlanságáról emberi tudással megtudható. És véleményét ekkor a következőképpen foglalta össze, ez roppant érdekes:

„A lélek, vagyis az eltávozott emberi szellem" - tehát az eltávozott, a halálon átment emberi szellem - „állapota Arisztotelész szerint nem tökéletesebb, hanem küldetésének meg nem felelő, nagyon is tökéletlen. Az a sokszor felidézett kép a pillangóról, amely gubójának levetése után a kék ég éterében ringatódzik, semmiképpen sem felel meg neki. Inkább olyan pillangóhoz hasonlít, amelynek szárnyát kegyetlen kéz tépte ki és most nyomorúságos féregként csúszik gyámoltalanul a porban."

Jelentős, hogy akik Arisztotelészt jól ismerik, azok teljességgel elismerik, hogy az emberi tudás voltaképpen csakis ehhez a felismeréshez juthat. Ebből kiderült, hogy kell hozzá némi erő, hogy ellene szegüljünk annak, ami ebből a fejlődésből eredt. Mert a mai materializmus - mint említettem - tudtán kívül valójában teljesen a szellem eltörlésének hatása alatt van, amely 869-ben a konstantinápolyi zsinaton történt. Ekkor már nem fogadták el az ember test, lélek, és szellemből való felépítettségét, hanem a szellemet eltörölve csak az ember lelki és testi mivoltát hagyták meg.

A modern materializmus még tovább megy. Most még a lelket is kiiktatja. De ez teljesen összefüggő fejlődés. Kell hozzá tehát némi erő és bátorság, hogy mintegy újra visszataláljunk, főként pedig helyesen találjunk vissza. Julianus Aposztata, az eleusisi misztériumok beavatottja, tudatában volt annak, hogy az emberi lélek bizonyos fejlődése révén el lehet jutni a lélek halhatatlan jellegének elismeréséhez. Tudott erről a Nap-titokról. Ebből a nézőpontból látott valamit, ami voltaképpen iszonyú volt számára. Nem értette meg, hogy ez az iszonyat szükségszerűen jelent meg, és számára rettenetes volt. Voltaképpen mit látott? Ha régi korokba tekintett vissza, akkor látta, hogy az embereket közvetlenül vagy a misztériumok kerülő útján a földöntúli hatalmak és lények vezették. Látta, hogy ez itt a Földön történhet, hogy ezt szellemi szférákból rendelik el azáltal, hogy az emberek tudnak ezekről a szellemi szférákról. Ezt látta. És most látta, hogy a konstantinizmusban a kereszténység olyan alakot ölt, amely az Impérium Romanum régi alapformáit alkalmazta a keresztény organizációra, a keresztény társadalomra és hogy a kereszténység beletolódik abba, amit az Impérium Romanum csak a külső szociális rend számára alakított ki. Az isteni-szellemiséget mintegy az Impérium Romanum igájában látta. Ez volt számára rettenetes. Be kell látni, hogy ez egy időre szükséges volt. Ehhez nem tudott felemelkedni és ez ellentétbe hozta azzal, ami külsőleg történt. Már felhívtam rá a figyelmet, hogy a kereszténység kezdetének nagy korszakát a konstantini kor előtt szemügyre kell kissé vennünk. Mert ekkor megvoltak a nagy impulzusok, amelyeket azután elhomályosítottak, elsötétítettek, amennyiben a Krisztus-impulzus hatására szabad emberi megismerést befogták a zsinatok határozataiba.

Ha Origeneshez, Alexandriai Kelemenhez megyünk vissza, mindenütt azt találjuk, hogy toleráns szellemek, van valami görög bennük, de lelkükben hordozzák a golgotai misztérium révén történtek nagyságának a tudatát. De a golgotai misztériumról és arról, aki ezt átélte, olyan módon szóltak, ami jelenleg minden felekezet előtt egyszerűen eretnekség. Voltaképpen a konstantini kort megelőző nagy egyházatyák a legveszedelmesebb eretnekek, az egyház ugyan elismeri őket, de mégis a legveszedelmesebb eretnekek. Mert bármennyire tudatában vannak egyfelől annak, hogy milyen hatalmas történés a földfejlődésben a golgotai misztérium, mégsem törekszenek arra, hogy a hozzá vezető utat, a misztériumok útját, a régi szellemi látás útját kiirtsák. Mint láttuk, ezt a konstantini kereszténység akarta megtenni. Főleg Alexandriai Kelemennél látható, hogy művein mindenütt nagy titkok fénye csillan át, e titkok annyira rejtettek, hogy a mai ember nehezen tud a megfelelő fogalmakhoz gondolatokat fűzni. Alexandriai Kelemen például a Logoszról, a világon áthullámzó bölcsességről beszél. Ezt a Logoszt a világ értelemmel teljes szférák zenéjének képzeli el. Teljesen elevenen képzelte el. És a külsőleg látható világot mintegy ennek a zenének a kifejeződéseként képzelte el, úgy, ahogyan a húrok látható rezgése a zenei hullámzás kifejeződése. Így az emberi alak Alexandriai Kelemen számára a Logosz képmása lesz. Vagyis Alexandriai Kelemen a Logoszra apellált és úgy látja, hogy az emberi alak a szférák zenéjének hangjaiból áramlik egybe. Az ember a Logosz képmása, mondja. És Alexandriai Kelemen némely kijelentésében megtaláljuk annak a nyomát, hogy nagyon magasztos bölcsesség élt benne, de ezt teljesen beragyogta a golgotai misztérium fénye. Ha Alexandriai Kelemen itt értett kijelentéseit összehasonlítják azzal, hogy korunkban gyakran mi uralkodik, akkor különös véleményük lesz arról, hogy egy ilyen embert elismernek, anélkül, hogy értenék.

Ha ma arról beszélünk, hogy a szellemtudomány teljességgel a kereszténység áramlatában akar mozogni, és a kereszténységből akar a mi korunk számára kisarjadni, akkor sokan azt mondják - átéltük már, hiszen átéljük e dolgokat -, hogy ez a régi gnózis újjáéledése! A gnózis előtt pedig a kereszténység számos képviselője ma keresztet vet, mint az eleven ördög előtt. A mai kor számára azonban a szellemtudomány a gnózis, csakhogy a továbbfejlődött mai gnózis más, mint az a gnózis, amelyet Alexandriai Kelemen ismert. Mégis, mit mond ki a II. keresztény század második felében élő Alexandriai Kelemen? Azt mondja, hogy a hit az, amiből kiindulunk. A mai egyházi hívő ennél akar megmaradni. Ő azonban azt mondja, hogy a hit már gnózis, de a szükségesnek tömör megismerése, a gnózis viszont a hitben felvettnek elismerő és megerősítő bizonysága, amely az Úr tanítása nyomán a hitre épül, és tovább vezeti azt a tudományos cáfolhatatlansághoz és érthetőséghez. - Itt Alexandriai Kelemen saját kora számára mondja ki azt, amit a mai kornak kell megvalósítania. Itt a kereszténység követelményeként mondja ki, hogy a mai szellemtudománynak, a gnózisnak, éppen a keresztény fejlődésbe kell élő módon beilleszkednie. A mai eltompult ember azt mondja: egyfelől a tudomány - ezt a külső tényekre akarja korlátozni - másfelől a hit, a hit pedig ne avatkozzék a tudományba. Alexandriai Kelemen azt mondja: A hitnek megadatik a gnózis, a gnózisnak a szeretet, a szeretetnek az örökség. Ez az emberi szellem fejlődésének legmélyebb kijelentéseihez tartozik, mert a szellemi élettel való mélységes szövetségről tesz tanúságot. A hitből indulunk ki, de a hitnek megadatik a gnózis, vagyis a tudás, a megismerés. És az eleven megismerésből, vagyis a dolgokba való lemerülésből ered azután az igaz szeretet, az igaz szeretetből pedig az isteni örökséggel való bánás. Az isteni akkor áramolhat, áradhat tova az emberiségben, úgy ahogyan kezdetben áramlott, ha a hitnek megadatik a gnózis, a gnózisnak a szeretet és a szeretetnek az örökség. Az ilyen kijelentéseket úgy kell szemlélnünk, hogy egy ilyen szellem mélységének tanúit lássuk bennük.

És amilyen nehéz egyfelől az emberek számára ismét hozzáférhetővé tenni a keresztény élet igazi alakját, másfelől éppen annyira szükséges. Mert ha ma bizonyos dolgokat helyesen jellemzünk akkor kiderül belőlük, hogy voltaképpen miben rejlenek korunk bajai. E bajok hatására általában nem akarják átlátni, hogy a dolgok voltaképpen hogyan működnek. Ha egy lavina az Alpokban elborít egy falut, akkor a falura zúduló lavinát mindenki látja, de aki a lavina eredetét keresi, annak talán egy hógöröngyöcskét kell keresnie odafent. A lavina miatt összeomló falut könnyű megfigyelni; de az nem állapítható meg ilyen könnyen, még fizikailag sem, hogy ezt esetleg egy kis hógöröngy okozta. Hát még a világtörténelem hatalmas jelenségeinél! Látható, hogy most az emberiség szörnyű katasztrófáját éljük: ez a lezúdult lavina. A kiinduló pontokat ott kell keresnünk, ahol a szemcsék gurulni kezdenek. Mindenesetre különböző szemcséket kell keresnünk; de ezeket a szemcséket nem követik addig, amíg lavina lesz belőlük. Ma nem kedvelik, ha valódi néven nevezünk bizonyos dolgokat.

Tegyük fel, hogy valaki ma ítéletet akar alkotni arról, ami a tudomány valamelyik területén történik. Hogyan csinálja ezt általában? Megbízik valakinek az ítéletében, akit azon a szakterületen alkalmaztak. Miért mérvadó ez az ítélet? Mivel az illető valamelyik egyetem kinevezett professzora. Hiszen rendszerint ez az oka annak, amiért ma azt vagy azt tudományosnak ismernek el. Vegyünk egyetlen konkrét esetet. Jól tudom, hogy nem népszerű a dolgokat nevükön nevezni, de hiába; ha korunkban egyre kevesebben nevezik igazi nevükön a dolgokat, akkor nem jutunk ki a nyomorúságból. Tegyük fel, hogy valamelyik tekintély azt mondja, hogy az emberek folytonosan az emberi testről és lélekről fecsegnek. Ez a „test és lélek" valójában nem megfelelő dualizmus. Ma még testről és lélekről beszélünk, mert a nyelv segítségével kell magunkat kifejeznünk, és a nyelvet nem jelen korunkban alkottuk, hanem régebbi korokból hagyták ránk, amikor az emberek még sokkal ostobábbak voltak, mint a mai professzorok. Ezért hittek ezek az ostoba emberek a lélek és test ellentétében. És ha ma ezekről beszélünk, akkor ezeket a szavakat kell használnunk; a nyelv rabszolgái vagyunk és vele voltaképpen ez ostoba embereké is, akik még nem alkalmaztak olyan okos professzorokat, mint mi vagyunk. - Majd így folytatja: tehát testről és lélekről kell beszélnünk, de ez teljesen jogosulatlan. Mert ha valaki valóban mai álláspontból kiindulva beszél, az elődöktől nem zavartatva magát, akkor talán azt mondja: látok egy virágot és azután egy másik embert. A másik embert arcszínét, alakját tekintve úgy látom, mint a virágot. A többire csak következtetnem kell. - Most valaki azt mondhatná: de a másik is látja a virágot és a virág képe lelkében él. Ez azonban illúzió. Ami a virág-érzetnél, kő-érzetnél voltaképpen adva van, az érzéki benyomás, az embernél is érzéki benyomás. Illúzió, hogy itt a lélekben még él valami. Mindenütt csak viszonylatok léteznek.

Önök erre azt gondolják, hogy erről aztán mit sem tudnak elképzelni. Istennek hála, ha nem sokat képzelnek el, mert ez a fejtegetés a lehető legbalgább, a megszemélyesült esztelenség. Ezt nyújtják az emberi agyvelő és mindenféle klinikai eredmény különféle gondos laboratóriumi vizsgálatával kapcsolatban. Vagyis az illető esztelen. Jó klinikai eredményeket tud nyújtani, mert a klinikák rendelkezésére állnak; a dolgokról azonban színtiszta ostobaságot beszél. Ezek a balgák ma egyáltalán nem ritkák, sőt valójában ez az általános. Természetesen nem népszerűsíti az embert, ha ilyesmit kimond. Az illetőnek könyv alakban megjelent előadássorozata, „A szellemi élet mechanikája". Különös módon Verwornnak hívják, de ezt a fizikai síkon természetesen csak véletlenségnek tulajdonítom. Fából vaskarikáról éppen úgy írhatnánk, mint a szellemi élet mechanikájáról, kb. ugyanannyi értelme volna. Ha szellemi életünk legvilágosabb elméit ilyen elmeél hatja át, akkor nem kell csodálkoznunk, hogy azok a tudományszakok egyáltalán nem tudják a helyüket megtalálni, amelyek nem oly szerencsések, hogy legalább belsőleg - érzetileg igazak. Verworn azt írja le, amit lát, csak belekeveri saját balga gondolatait. Azoknál a tudományszakoknál azonban,, amelyekre ez átterjed és semmit sem szemlélhetnek külsőleg - főként az államtudománynál megérthetjük, hogy egyáltalán nem tudunk tájékozódni, mivel a külső tények minden mankója hiányzik mellőlük. Az államtudománynak a valóságot hordozó erős gondolatok kellenének és ezekkel a jelzett okokból nem rendelkezik, ahogyan legutóbb kifejtettem. Pedig az emberek szinte beléjük botlanak. Említettem Kjellént, egy nagyon tehetséges embert, svéd gondolkodót. Egyike a legjobbaknak. „Az állam, mint életforma" c. könyve szellemes; a könyv vége felé különös ideát hoz fel, amellyel nem tud mit kezdeni, de korunkban mások sem tudnak. Ugyanis egy bizonyos Fustel de Coulanges-ot idéz, aki „Az antik város”-t írta és ebben a könyvben azt az ideát fejti ki, hogy mégis csak igen különös, hogy a régi államokra visszatekintve, a régi kereszténység előtti államokat vizsgálva, szinte az egész állam mindig kultuszra épül, az egész állam szellemi- szociális rendre épül fel. Látják, hogy az emberek belebotlanak a fényekbe, hiszen múlt alkalommal mondtam el, hogy a szociális rend a misztériumokból eredt, ha valóban szellemi volt. Az emberek rábukkannak ezekre a tényekre a dolgok tanulmányozása közben, de nem értik őket, képtelenek valamit gondolni felőlük. Semmit sem tudnak kezdeni azzal, amit maga a történelem mesél el nekik, bármilyen sok dokumentumát vették is el.

Még kevésbé tudnak igazán mit kezdeni a másik ideával, amelynek ismét fel kell élednie. Éppen a misztériumokban találunk rá újra, és mondhatnám, a misztériumok csodálatos utóhangjában, Platónnál; erre utaltam, mint a Krisztushoz vezető újabb útra. Ha Platón műveit olvassák, különös dologgal találkoznak. Platón elmélkedésének középpontjába Szókratészt helyezi tanítványai körében. Szókratész tanítványaival folytatott beszélgetésében bontakozik ki az, amit Platón mondani akar. Platón írásaiban a halott Szók- ratészhez kötődik. Ez több mint szépirodalmi lepel. Ez, mondhatnám, annak folytatása, utóhangja, ami a misztériumokban élt, ahol a misztériumtanítványokat elvezették az elhaltakkal való érintkezéshez. Ezek uralkodtak tovább a szellemi világból a külső érzeti világon. Platón úgy bontakoztat ki filozófiát, hogy egy halotthoz kötődik. Ennek az ideának ismét fel kell élednie, vissza kell térnie. Utaltam rá, hogy hogyan kell visszatérnie. Meg kell találnunk annak a lehetőségét, hogy túljussunk a száraz történelmen, a külső események ismételgetésén; el kell jutnunk annak lehetőségéhez, hogy együtt éljünk a halottakkal, hogy gondolataikat újra feltámasszuk magunkban. Ilyen értelemben kell komolyan vennünk a feltámadás eszméjét. Ezen az úton már Krisztus nyilatkozik meg az emberiségnek szubjektív belső átélésben, ezen az úton Krisztus valósulhat meg. De ehhez az úthoz annak a kifejlődése szükséges, amit a gondolkodásban működő akaratnak nevezünk. Ha gondolataikat csak úgy tudják kialakítani, ahogyan a külső érzeti világ szemlélésekor jönnek létre, akkor nem jutnak olyan gondolatokhoz, amelyek reális kapcsolatba kerülnek a halottakkal. El kell sajátítanunk azt a képességet, hogy saját lényünkből elementárisán hozzunk felszínre gondolatokat. Az akaratnak elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy a valósághoz kötődjék, akkor az akaratot a gondolatokban folyatott élet átszellemíti és ekkor szellemi lényekbe ütközik, éppen úgy, mint ahogy a kezünk ütközik bele egy külső érzeti tárgyba. A legelső szellemi lények rendszerint azok a halottak lesznek, akik valamilyen módon karmikusan kötődnek hozzánk, mindezeknél arra van szükség, hogy ne az elvont dolgokra olyan könnyen kapható útbaigazításokat keressék, mintegy papírra leírva, mellényzsebben hordhatóan. Nem ilyen egyszerűek ezek a dolgok. Jó szándékú embereknél is arra bukkanunk, hogy megkérdik: Hogyan különböztethetem meg az álmot a valóságtól? Hogyan különböztetem meg a fantáziát a valóságtól? - Ne azt keressük, hogy az egyes esetekben bizonyos szabály szerint hogyan különböztessük meg ezeket. Az egész léleknek kell lassanként úgy hangolódnia, hogy ítélőképessége legyen ahhoz, hogy az egyes esetben ítéletet alkosson. Hiszen az érzeti külvilágban is az egyes esetre vonatkozó útbaigazítás nélkül akarunk ítéletet alkotni, az embernek rá kell nevelnie magát egy tágabb környezetre, hogy az egyes esetről ítélete legyen. Az álom nagyon hasonló lehet a realitás érintéséhez, de nem jelölhetjük meg az egyes esetben, hogy a pusztán csak álmot ezáltal különbözteted meg a valóságtól. Hiszen valamelyik esetre még helytelen is lehet, amit most mondok, mert megint más szempontokat kell tekintetbe venni. Mindig arról van szó, hogy egész lelkünket próbáljuk ítélőképességgel felruházni a szellemi világ számára.

Vegyék ezt a gyakori esetet: álmodnak, úgy hiszik, álmodnak; de az emberek nem egykönnyen tudják megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Akik ma az álomról gondolkodnak, azok a Verworn úrhoz hasonlók útmutatása szerint gondolkodnak, aki azt mondja, hogy szép kísérletet végezhetünk. Verworn például a következő szép kísérletet említi, kísérletnek valóban szép: Valaki alszik, odamegyünk az ablakhoz, és gombostűvel megkocogtatjuk. Az illető álmodik, felébred és elmeséli, hogy puskatűzben volt. Az álom túloz, mondja Verworn. A gombostű koccanásai lövések lettek. Az álom túloz. Ezt hogyan magyarázhatjuk meg? Ezt úgy magyarázhatjuk meg, mondja Verworn úr, hogy feltételezzük, hogy az éber tudatnál az agyvelő teljes tevékenységet folytat. Az álomtudatnál az agyvelő tevékenysége csökken, itt az agykéreg tudata tevékenykedik; az agykéreg egyébként nem mindenben vesz részt, ez kisebb intenzitású agyvelő. Ezért lesz az álom olyan bizarr, ezért történik, hogy a gombostűkoccanásokból puskatűz lesz. - A közönség jóhiszemű; azon az oldalon, ahol ezek szerepelnek, fölül azt mesélik, hogy az álom túloz, alul pedig, ha nem is az én szavaimmal, azt mondja, hogy az agyvelő tevékenysége csökkent, az álom ezért bizarr - az olvasó már elfejeltette, hogy fölül mi áll. Hiszen csak azt kell mondania, hogy a tekintélyt az állam azért alkalmazza, hogy ezeket tudja, tehát hinni kell benne. - Hiszen tudják, hogy a tekintélybe vetett hitet korunk teljességgel tiltja. Nos, aki nem így gondolkodik az álomról, az a következőt mondhatja. Helyes lehet és ezen a területen ez a gondolkodásmód a helyes. Tegyük fel, hogy egy elhalt barátjukról álmodnak. Evvel a baráttal közös szituációt álmodnak; ill. álomnak hiszik és felébrednek. Ébredéskor természetesen arra gondolnak: hiszen régen meghalt! De álmukban eszükbe sem jutott, hogy meghalt. Most a „Szellem mechanikája" szerint mindenféle okos magyarázatot találhatnak erre az álomra, de ha ez álom és az álom nem egyéb a nappali élet reminiszcenciájánál, úgy nehezen látják be, hogy éppen a legintenzívebb gondolatuk - tudniillik barátjuk haláláé - nem játszik bele az álomba, mikor éppen olyan helyzetet éltek át, amelyről egészen pontosan tudják, hogy az élővel nem élhették volna át. Ekkor a következő vélemény jogosult, azt mondják maguknak: most átéltem valamit X-el, ezt az életben nem élhettem volna át, nemcsak hogy nem éltem át, hanem a vele való együttélés alapján nem is élhettem volna át és most átélem. Tegyük fel, hogy az álomkép mögött a lélek rejlik, az igazi lélek, aki áthaladt a halál kapuján. Nem magától értetődő, hogy a halált nem élik át? A léleknek semmi oka sincs rá, hogy elhaltként mutatkozzék, hiszen tovább él. És ha e két dolgot összefogják és esetleg még valami egyébbel összekapcsolják, akkor eljutnak oda, hogy azt mondják maguknak: ez a kép a lélekkel való igazi találkozást hozza létre. És azért nem merül fel a halál gondolata, mert ez nem visszaemlékezés, hanem az: igazi halott közeledik hozzám. Vele élek át most valamit, ez természetesen képbe öltözik, de olyan szituációt teremt, amely nem jöhetett volna létre. Ezenkívül azért sem merül fel a halál gondolata, mivel a lélek él és így egyáltalán nincs is rá ok. Ekkor minden okuk megvan rá, hogy azt mondják maguknak: ha ilyen ún. álmom van, amelybe valami nem játszik bele, akkor egy régióban élek - most rendkívül fontos dolgot mondok -, mert fizikai életünkre fizikai emlékezetünk érintetlensége a jellemző. Ez az emlékezet nincs meg ugyanilyen mértékben és módon a szellemi világ számára, ahová belépünk, az odaát szükséges emlékezetet előbb ki kell fejlesztenünk. A fizikai emlékezet a fizikai testhez kötődik. Mindenki, aki ezt a régiót ismeri, tudja ezért, hogy a fizikai emlékezet ebbe a régióba nem megy át. Nem csoda, hogy a halottra egyáltalán"nem emlékszünk, csak az eleven lélekkel való találkozásra.

Akik ezt ismerték, azok éppen arról beszélnek, hogy fizikai életünk úgynevezett emlékezete milyen teljesen más a szellemi élet számára. Akire valaha hatott Dante hatalmas képe, a Commedia, az „Isteni színjáték", annak semmi kétsége sem lehet - ha van ilyen megértése hogy Danténak látomásai voltak, ismerte a szellemi világot. Aki ismeri azoknak a beszédmódját, akik ismerték a szellemi világot, annak számára bizonyító erejű tanúság rejlik abban a bevezetésben, amit Dante választott Commediájának. De Dante tájékozott volt, mintegy szakember volt a szellemi világokban, nem dilettáns. Tájékozott volt. Így tudta azt is, hogy a szokásos emlékezet nem nyúlik bele abba a szférába, ahol a halottakkal találkozunk. És Dante sokat beszélt a halottakról, arról, hogy a szellemi világ fényében hogyan élnek a halottaink. Az emlékezetre vonatkozóan a következő szép szavakat találják az „Isteni színjáték”-ban:

Ó égi Fény, te kit a földi gondok s földi fogalmak soha föl nem érnek, tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.
Csillanj fel újra szellemem szemének, hogy látásomból egy szikrácska majdan jusson azoknak is, kik még nem élnek.
Ha most malasztod könyörülve rajtam emléked e versekben visszazendül, győzelmed híre terjedend a dalban.

Itt látják, hogy Dante mennyire tudta, hogy a szokásos jó emlékezettel nem foghatjuk fel azt, ami a szellemi régiókból származhatott. Ma némelyek azt mondják, hogy minek emelkedjenek a szellemi világba, elég dolgunk van a fizikai világgal; a derék ebben a világban igyekszik eligazodni! Vajon mi jogon hiszik, hogy azoknak a régi embereknek, akik bölcsességüket a misztériumokban kapták, kevésbé becsületes szándékaik voltak a fizikai világgal? Ok azonban tudták, hogy a szellemi világ belejátszik, belehat e fizikai világba és a halottak akkor is köztünk működnek, ha ezt tagadják és tagadásukkal csak zavart okoznak. Aki tagadja, hogy a halál kapuján áthaladt emberek hatnak erre a világra, az olyan emberhez hasonló, aki azt mondja: nem hiszek benne, hogy ez forró - és azután átmegy egy izzó lemezen. Természetesen nem olyan könnyű közvetlenül bizonyítani azt a kárt, amelyet akkor okozunk, ha nem vesszük tekintetbe a szellemi világ belejátszását a fizikai világba, hanem feltételezzük tagadhatóságukat, és ennek alapján cselekszünk. Korunk nem nagyon hajlamos arra, hogy megépítse a hidat, amelynek át kell vezetnie abba a birodalomba, ahol a halottak és magasztos szellemek tartózkodnak. Azt mondhatjuk, hogy korunk sok tekintetben gyűlöli a szellemi világot, valóban gyűlölködő hangulattal viseltetik iránta. És ha a szellemtudománnyal foglalkozó ember becsületes akar lenni, akkor némileg az is kötelessége, hogy szellemtudományos fejlődésünk ellenséges hatalmaival is megismerkedjék, ezekre is rátekintsen kissé. Mert a dolognak valóban mélységes okai vannak, ott, ahol ma a minden igazi emberi előrehaladást gátló erők okozói vannak.