"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza

 


A halál mint az élet átalakulása (1)

1. A halottak három birodalma. A halál és az újabb születés közti élet.

[A Golgotai Misztérium. Korunk természettudományának jelentősége. A teológia, mint Krisztus megértésének akadálya. A halottaknak és Krisztusnak az emberi sorsra gyakorolt hatása. Krisztus új megjelenése az éteriségben.]

Bern, 1917. november 29.

Egy előző előadás[1] itt megkezdett gondolatmenetét folytatom, úgy gondolom, hogy ezt a tárgykört éppen most meg kell beszélnünk egymás közt. Véleményem szerint a nyilvános antropozófus előadásokban bizonyos, nehéz korunk jegyében álló dolgokat kell elmondanunk az embereknek, egymás között viszont bizonyos szellemtudományos igazságokat kell most megbeszélnünk.

Egy előző előadásban ugyanis a halál kapuján áthaladt lelkeknek a földi életre gyakorolt hatásairól volt szó. Azt vizsgáltuk, hogy hogyan hatnak tovább az úgynevezett halottak impulzusai az emberek földi cselekvéseiben és hogyan jönnek létre kapcsolatok az úgynevezett halottak erői és az élők között.

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy bár a halál és az újabb születés közti életet bizonyos értelemben csak az érzéki fizikai földi életből merített képekkel, valamint a fizikai földi életben alkotott képzetekkel ábrázolhatjuk, a halottak birodalmának élete mégis igen nehezen fogható fel a földi létben alkotott fogalmakkal és képzetekkel. Ezért meg kell kísérelnünk, hogy ezt az életet különböző oldalakról közelítsük meg.

Egy ilyen kísérlet történt, közvetlenül a világkatasztrófa kitörése előtt, abban a bécsi ciklusban[2], ahol a halál és az újabb születés közti életről a lélek belső erőivel kapcsolatosan beszéltem. Ma mindenekelőtt arra hívnám fel figyelmüket, hogy a halál kapuján áthaladt lelkek élményeinek, tapasztalatainak köréből egy bizonyos terület ki van zárva, ez viszont az emberek földi életében bizonyos vonatkozásban szükségképpen a legfontosabb.

Gondolják csak el, mit jelentenek nekünk, mint földi embereknek az ásvány- és növényvilágból származó képzetek. Az ásvány- és növényvilág képzeteihez kell sorolnunk azokat a képzeteket, benyomásokat és észleleteket is, amelyek az égi terekből származnak: a csillagos ég felettünk, a Nap a Hold, fizikai életünk során fizikai képek észleletét nyújtja, így mindenképpen az ásványi természethez tartozónak tekintjük őket. Ez az ásványi természet és lényegében a növényi is  - mondom: lényegében - mint természet, ki van rekesztve abból, ami a halál és újabb születés közti időben észlelhető. Az úgynevezett halottak élményeire ilyen vonatkozásban különösen jellemző, hogy itt a Földön mi egészen speciális tudattal érintkezünk az ásványi- és növényi természettel. Már említettük más alkalommal, hogy illúzió az ásvány- és növényvilág fájdalom- vagy öröm-mentességéről beszélni. Emberi cselekedeteinkkel azonban olyan benyomásokat gyakorolunk az ásvány- és növényvilágra, amelyekről némi joggal mondhatjuk, hogy fájdalmat, örömet, szenvedést, élvezetet okozó hatásuk nincsen. Tudjuk, hogy ha az ember szétzúz egy követ, akkor bizonyos elementáris lények átélnek ugyan ilyen örömet, fájdalmat, de átlagos szokásos tudatunkba ez nem jut el; így azt mondhatjuk, hogy az átlagos földi embernek az az érzése, hogy ha köveket zúz szét, vagy véghezvisz valamit, az ásványi és lényegében a növényi természetben is, akkor sem örömet sem fájdalmat nem okoz környezetének.

Ilyesmi azonban nem létezik abban a világban, ahová az ember a halál kapuján átlépve kerül. Mindenképpen tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember legcsekélyebb ottani cselekvése - földi szavakat kell használnunk - tehát ha csak megérint is valamit, az ebben a szellemi tartományban örömmel, bánattal kapcsolatos és valahogyan szimpátiát vagy antipátiát kelt.

A halottak birodalmát úgy kell tehát elképzelnünk, hogy ahogyan megérintünk valamit, nem érinthetjük meg úgy, hogy ezzel fájdalmat vagy örömet ne okozzunk, valamilyen szimpátiát vagy antipátiát ne keltsünk. Erre már „A világ és az ember” című könyvemben[3] is utaltam, ahol a lélekvilágról beszéltem, itt e lélekvilág legfontosabb erőit éppen a szimpátia és antipátia erőiben találjuk. Ezeket a dolgokat azonban eleven képzeteinkbe kell felvennünk. Míg a halottak és úgynevezett élők világának egymásra hatása tudatosul bennük, annak elképzelését is tudatosítanunk kell, ahogyan a halott mintegy saját világában tevékenykedik. Úgy tevékenykedik, hogy mindig tudatában kell lennie annak, hogy szimpátiát, antipátiát, örömet, bánatot okoz, bármit tesz - mondhatnám - eleven érzések rezonanciáját kelti. A halál kapuján túl nem létezik olyasmi, amit növény- vagy ásványvilágunk értelmében érzéketlennek mondhatnánk.

Bizonyos mértékben ez jellemzi a legalsó világot, ahová a halál kapuján áthaladva belép az ember. A születés kapuján át a fizikai világba lépve a legalsó tartomány az ásványvilág, a szellemi világot érintve az általános érzékenység világába lép, a szimpátia és antipátia hatásának világába. Ebben a világban bontakoztatja ki erőit, ebben működik. Ha cselekvését elképzeljük, azt is el kell képzelnünk, hogy cselekedeteiből állandóan érzelmet, szimpátiát és antipátiát hordozó erők indulnak ki. Mit jelentenek ezek az érzelmet hordozó erők a kozmosz teljes összefüggésében? Itt olyan témához érünk, amit valójában csak a szellemtudomány oldhat meg a fizikai földi élet számára, a téma fontosságát máris belátják, ha egész jelentőségét átgondolják. Korunkban sok minden jelenik meg úgy, hogy az ember lemond, eltekint megértésétől, mert a világ magyarázatául egyre inkább csak a fizikai világban találhatókat fogadja el.

Így az utóbbi időben lemondtak a Földön élő állati lények fejlődési elvének megértéséről. Csak utalnom kell mindarra, amivel az utóbbi időkben az úgynevezett fejlődéstant alátámasztották. Némi joggal feltételezik ma az állatvilág fejlődéséről, hogy ez tökéletlenebb lényekből fejlődött tökéletesebbre. Helyesebben azt mondanánk: differenciálatlanabb lényekből fejlődtek egyre differenciáltabbakká egészen az emberi természetig, már amennyiben az ember fizikai lény. Ez a fejlődéstan már nagyrészt bejutott az emberiség népszerű tudatába, bizonyos értelemben világi vallásának részévé lett és a vallások azon fáradoznak, hogy számot vessenek ezzel a fejlődéstannal. Legfontosabb képviselői legalábbis nem mernek már fellépni e fejlődéstan ellen, mint még nem is olyan régen. Mintegy elfogadták és belenyugodtak.

Megkérdezhetjük azonban, hogy valójában mi hat az állati lények fejlődése során, amikor a tökéletlenből a tökéletesebbre fejlődnek, és mi hat egyáltalán mindabban, amit az állatvilágban megfigyelhetünk, tehát nemcsak fejlődésükben, hanem egész létükben. Bármilyen különösen hangzik is a mai ember számára: ha valóban látó-tudattal lépünk a halottak tartózkodási helyére, elénk tárulnak a halottaktól származó erők, és ezek uralkodnak az állatvilág nagy részén. Az ember hivatása, hogy részt vegyen a kozmikus impulzusok kormányzásában. Az ásványvilágban csak az a feladata, hogy technikájával például gépeket alkosson az ásványvilág törvényei szerint, a növényvilágban, mint kertész vagy ültetvényes termeszt. Ezekkel a tartományokkal a halál és születés közti időben legfeljebb csak másodsorban lesz dolga. A Földön az állati létben tükröződő világhoz azonban köze van, mivel halála után azonnal erőket kap, mert rögtön az állatvilágon uralkodó erők birodalmába kerül. Ebben tevékenykedik. Ez mintegy működésük bázisa, alapja, úgy, ahogy számunkra az ásványvilág; ott ezen a talajon, ezen az alapon állnak.

Fizikai létünk folyamán a növényvilág az ásványi alapból sarjad ki, ennek a világnak az alapja viszont a földi állatvilág életébe belejátszó szimpátiák és antipátiák uralma. Ebből is kisarjad egy másik világ, és ez már nem úgy hat a halottban, hogy csak örömet, fájdalmat érez és csak érzelmi impulzusokat ad át, amelyek azután tovább hatnak, hanem lényegében ez a kisarjadó másik világ együttműködik a halott halál után meglévő akarati erőinek erősödésével és gyengülésével. Ezekről az akaraterőkről tájékozódhatunk az említett bécsi ciklusból, ahol jellemeztem az ember halál és újabb születés közötti akaratát. Ez nem teljesen azonos a fizikai élet akaratával, de mégis akaratnak nevezhetjük, bár ott egészen másmilyen, főként érzelmi elemek szövik át és még egy olyan elem, ami itt a Földön nem is létezik. Az emberi léleknek ez az akarata azonban állandó áradásban és apadásban van a halál után. A halottal érintkezve annak lelki világát úgy éljük át, hogy egyik pillanatban erősödnek akarati impulzusai, erősebbnek éli át önmagát, a másik pillanatban kissé letompul az akarat, mintegy kialszik. Így hullámzik ez az akarat az erősödés és gyengülés között és az akaratnak ez az erősödés és gyengülés közti váltakozása nagy, fontos, lényeges része a halott életének.

Az akarat erősödésének és gyengülésének impulzusa azonban nemcsak a halottak világának alapjába áramlik be, hanem az ember földi világába is. Nem a szokásos tudat gondolataiba ugyan, de mindabba, amit az emberek itt akarati vagy érzelmi impulzusként élnek át ― holnap ezt a nyilvános előadáson[4] is meg fogom tárgyalni.

Az a különös, hogy fizikai-földi emberként az ember szokásos tudatával valójában csak a gondolatait éli át világosan, és azt, amit érzékel. Csak az észlelés és gondolkodás szempontjából van éber tudatunk; érzéseinket valójában csak álmodjuk, és akaratunkat teljességgel átalusszuk. Senki sem tudja, hogy kezének felemelésével voltaképpen mi történik, amikor tehát az akarat a testiségre hat; gondolatainkról viszont tudunk. Az érzés működése is homályos, nem világosabb álomképeinknél, bár valamivel világosabban él tudatunkban, mint az akarati. Szenvedélyeinket, indulatainkat, érzéseinket valójában csak álmodjuk, nem éljük át, nem tapasztaljuk a képzetek és észleletek tudatos világosságában; akaratunkat meg különösen nem. A halott azzal él együtt, ami mindennapi életünkre ilyen alvás-álomszerűen hat. Együtt él a Földön a fizikai testben élőkkel, úgy ahogy mi a növényvilágban élünk, csak mi nem kötődünk bensőségesen a növényvilághoz, a halott azonban bensőségesen kapcsolódik érzéseinkhez, indulatainkhoz, akarati impulzusainkhoz; mindebben benne él.

Ez a második tartománya. Emberi életünk során kibontakoznak érzéseink, érzelmeink, a halott lelkileg bennük él, éspedig úgy, hogy akaratának erősödése és gyengülése, intenzitása és lanyhulása, ez az áramlás, bizonyos tekintetben azonos a Földön élők álmodott és átaludt érzésbeli és akarati impulzusaival.

Látják tehát, hogy valójában milyen kevéssé különül el a halottak világa a földitől, milyen szoros a kapcsolat közöttük. Mint mondottam, normális körülmények között a halottnak semmi köze az ásvány- és növényvilághoz - a kivételeket majd megbeszéljük - de köze van az állatvilág folyamataihoz. Mintegy ezen a talajon áll. És köze van ahhoz, ami az emberi érzés és akarat világában zajlik. Ebben nem különülünk el a halottaktól. De az a helyzet, hogy a halál kapuján átlépve az akarat erősödését és gyengülését éljük át, és együtt élhetünk ezzel a fizikai testben élőkkel. De nem mindegyikkel, nem akárkivel. Határozott törvény, hogy csak azokkal élhetünk így, akikkel valamilyen karmikus kapcsolatban vagyunk. A halott tehát nem észlel olyan élőt, aki karmikusan idegen, az nem is létezik számára. A halott átélhető világát az a karma határolja be, ami itteni életében szövődött. Ez a világ azonban nem korlátozódik a Földön élő lelkekre, hanem azokra a lelkekre is kiterjed, akik már áthaladtak a halál kapuján.

Ez a második tartomány tehát az ember minden karmikus kapcsolatát tartalmazza, a még Földön élő lelkekkel és a hozzá hasonlóan már a halál kapuján túljutottakkal is. Ez a világ tehát olyan tartományon nyugszik, amely közös a halottak számára: az állati lét világán ― de ne képzeljünk földi állatokat. Kifejezetten hangsúlyoztam, hogy ezek a földi állatok a szellemi világban lévő állati csoportlelkek tükröződései. A halottakkal kapcsolatban inkább az állati szellemi oldalára kell gondolnunk, ezen a közös talajon nyugszik minden halott egyéni karmikus világa, egészen másként, mint itt a Földön. Mert az egyik ilyen, a másik olyan kapcsolatot teremtett. Az emberi világból csak az van itt jelen, amivel karmikus kapcsolatok szövődtek.

Még egy törvény uralkodik itt, ez mutatja, hogy voltaképpen hogyan épül ez a második tartomány. Először egy körre korlátozódik az, ami a halott világában akaraterejét erősíti és gyengíti. Ez a kör lényegében a legutóbbi földi életben alul ki, esetleg csak egyes részei folyamán. A halál kapuján átlépve főleg azokkal él intenzíven együtt, akik különösképpen közel álltak hozzá, akikkel szoros kapcsolatban volt. Ez a kör csak fokozatosan terjed ki azokra, akikkel távolabbi karmikus kapcsolatai szövődtek.

Ez semmiképpen sem tart mindenkinél azonos ideig, egyiknél rövidebb, másiknál hosszabb. A földi élet zajlásából alig derül ki, hogy ez hogy alakul a halál után. Egyes személyek, lelkek váratlanul lépnek fel a halott világában, mert a fizikai életből könnyen juthatunk téves következtetésekre. De alapvető törvényszerűség, hogy a kör egyre tágul. E körbe úgy élik be magukat, ahogyan a halál és újabb születés közti életről szóló ciklusban leírtam. Ami e leírtak során lép be a halott életébe, az éppen az akarati impulzusok kiterjedő léte, ezek ugyanúgy ott vannak a halottban, mint az élőben a képzetek, és a halott ezek révén tud valamiről, ezektől kapja tudatát. Igen nehéz megértetni a földi emberrel, hogy a halott lényegében akarata révén tud valamiről, míg a földi ember tudása lényegében a képzetből ered. Ez természetesen megnehezíti a halottal való érintkezést is.

A halott második tartománya egyre jobban kiterjed. A közvetlen karmikus kapcsolatokhoz később a közvetettek is csatlakoznak ― ez a „később” mindig relatív, egyiknél korábban a másiknál később kerül rá sor.

Úgy értem, ha a halott bizonyos időt eltöltött a halál és az újabb születés közötti létben, úgy kibővül élményeinek köre és azokra a lelkekre terjed ki - a Földön vagy odaát -, akikkel közvetlen karmikus kapcsolata szövődött. Azonban ezeknek a lelkeknek is megvannak a maguk karmikus kapcsolatai, amelyek nem az illető halott karmikus kapcsolatai. Tehát úgy értem, hogy A személynek karmikus kapcsolata van B-vel, de C-vel nincsen. Látjuk, hogy terjednek ki a halott élményei B személyére, hogyan él vele a leírt módon. Később azután bekövetkezik, hogy B közvetít C-hez. A-nak nincs kapcsolata C-vel, ez közvetve jön létre, mert B-nek karmikus kapcsolata van C-vel. Így ez a második tartomány lassan kiterjed, fokozatosan igen nagy terjedelmű lesz. Az ember a halál kapuján áthaladva egyre gazdagodik belső élményekkel, az akarat erősödésének és gyengülésének élményei belevonnak bennünket a holt vagy eleven lelkek világába.

A halál és az újabb születés közti élet lényeges részét éppen az képezi, hogy mint lelkek - triviálisan kifejezve - egyre több és több ismeretséget kötünk. Ahogyan itt a földi létben a születés és halál között bővítjük tapasztalatainkat és egyre jobban megismerjük környező világunkat, úgy ott egyre több élményünk van és általuk más lelkek létét éljük úgy át, hogy tudjuk: e lelkekben akaratunkat erősítő és gyengítő elem is létezik. Az ottani élmények lényeges részét ez képezi.

Megérthetik ebből, hogy ez valójában mit jelent az egész lét, a teljes kozmikus létezés számára. Ez azt jelenti, hogy az egész emberiségen belül nemcsak az az elmosódott kötelék létezik, amiről a panteisták és fantaszta misztikusok képzelődnek és álmodoznak, hanem bizonyos vonatkozásban a halál és újabb születés közt valóban spirituális ismeretségek kötődnek a földi emberiség nagy részében. Ha azt nézzük, amit a halál és az újabb születés közt élünk át, akkor valóban nem vagyunk nagyon távol a földi emberektől. Ez nem absztrakt kapcsolat, hanem teljesen konkrét.

Ahogyan a Földön az ásvány- és növényvilághoz harmadiknak az állatvilág járul, úgy alkotnak odaát harmadik tartományt bizonyos hierarchiák. Ez olyan lények világa, akik sohasem élnek át földi inkarnációt, de a halál és az újabb születés között kapcsolatba kerülünk velük. A hierarchiák e világától kapjuk odaát a halál és az újabb születés között énünk átélésének teljes intenzitását. Az első két világ révén másokat élünk át, a hierarchiák révén pedig önmagunkat. Ezzel már kimondtuk azt, hogy az ember, mint szellemi lény a hierarchiák körében odaát a hierarchiák fiának, gyermekének érzi magát. Mint leírtam, kapcsolatban van a többi emberi lélekkel, de ugyanakkor a hierarchiák gyermekének tudja magát. A kozmoszban megismeri önmagát, itt a környező kozmikus külső természeti erők összhatásának kell éreznie magát, odaát viszont úgy érzi, hogy a különböző hierarchiák együttműködése organizálja szellemi lénnyé.

Ha itt emberként tekintünk az úgynevezett alsó világokra - ettől nem kell gőgössé válnunk - mintegy a természeti világok élén álló embernek láthatjuk magunkat. Áthaladunk a halál kapuján és odaát a legalsó hierarchikus világnak adjuk át magunkat, de egyben a hierarchikus impulzusok egybeáramlásának is ― csakhogy ez az egybeáramlás fentről lefelé történik, ahogyan itt lentről felfelé. Énünk itt testiségünkbe merül, ez a természet extraktuma, ott viszont szellemiségünk a hierarchiákba merül, hierarchikus extraktumba, azt mondhatjuk, hogy ahogyan itt a születés kapuját átlépve testet öltünk, ott szellemet öltünk.

Tehát az imaginatív megismerés képzetet alkothat a halál és az újabb születés közti élet alapvonásairól. Rendkívül szomorú volna az ember számára, ha nem alkothatna ilyen képzeteket. Gondolják csak el, hogy érzelmi és akarati életünkben nem is különülünk el a halottak világától. Amit nem láthatunk, az csak képzetalkotásunkból és érzékelésünkből tűnik el. Hatalmas lépést jelent majd a földi emberiség fejlődésében, az emberi nem még hátralévő földi élettartamában, ha az emberek tudatára ébrednek, hogy érzelmi és akarati impulzusaikban együtt vannak a halottakkal. A halál, csak a halottak fizikai észlelésétől foszthat meg bennünket. De nem érezhetünk úgy, hogy a halottak ne volnának jelen érzésünk szférájában, nem akarhatunk úgy, hogy akarásunk szférájában ne volnának jelen.

Említettem az imént az ásvány- és növényvilágra vonatkozó kivételeket. Ezek különösen a mi korunkra, korszakunkra érvényesek. Régebbi korokra nem vonatkoztak, erről most nem kell beszélnünk. A mi korunkban szükségképpen bizonyos materialista szemlélet terjed el a Földön, és az emberek könnyen elmulasztják, hogy földi életük során spirituális képzeteket sajátítsanak el. Még a tegnapi nyilvános előadásban[5] is felhívtam rá a figyelmüket, hogy ha az ember földi élete során elmulasztja a „spirituális” képzetek elsajátítását, akkor belerögződik a földi életbe, mintegy képtelen elszakadni tőle, és ezáltal pusztító centrummá válik. Sok, a Földszférában ható, romboló erő származik az ilyen Föld-szférába rögződött halottól. Az ilyen emberi lélekkel szemben inkább szánalmat kell érezni, nem kritikusan ítélkezni felette. Mert nem éppen könnyű élmény, hogy halála után olyan világban kell maradnia, amely valójában nem a halottnak való. Ez ebben az esetben éppen az ásvány- és növényvilág, és az az ásványiság is, amit az állatok és emberek hordoznak magukban. Hiszen ezeket a lényeket áthatja az ásványvilág. Akik ugyanis nem vettek fel szellemi képzeteket, azok haláluk után visszariadnak attól az élménytől, amely mindenfelől érzéseket kelt. Nem jutnak be az állati és emberi szellemiség világába, csak abba, ami ásványi vagy növényi természetű. Nem tudom részletezni, hogy miről is van szó; a nyelvnek nincsenek erre megfelelő szavai, másrészt pedig csak lassan, fokozatosan közelíthetjük meg ennek tulajdonképpeni lényegét, mert ez a közeledés először valóban ijesztő.

Nem szabad úgy képzelnünk, hogy az ilyen halott teljesen kirekesztődik az előbb leírt életből, de csak bizonyos idegenkedéssel, félelemmel közeledik hozzá, és mindig újra visszazuhan az ásvány- és növényvilágba, mert elsősorban csak olyan képzeteket alkotott, amelyek erre a holt világra, a fizikai mechanizmusok világára vonatkoznak.

Ma elsősorban azt tekintem feladatomnak, hogy ilyen gondolatokkal ismét felhívjam a figyelmüket arra, hogy a halottak részt vesznek az emberiség fejlődésében. Ilyen témákról ma már nyilvános előadásokon is szívesen beszélnék, csak azért nem lehetséges, mert az emberek ilyen fogalmakat még nem fogadnak be, ha még nem ismerkedtek meg néhány dologgal, amit Zweig-munkánk során közöltünk. A halál és az újabb születés közti élet leírása, különösen a földi élettel való összefüggésének ábrázolása azonban éppen a mi korunk követelményeit elégíti ki, helyesebben teljesíti ezeket. Mert a mi korunk aránylag régóta elhagyta a halottak világára vonatkozó régi ösztönös képzeteket, és az emberiségnek új képzeteket kell felvennie. A magasabb világokra vonatkozó absztrakciókon túl kell jutnia, és a szellemiségről nem csak általánosságban kell beszélnie, hanem csakugyan el kell jutnia a szellemi hatás megértéséhez. Tisztában kell lennie azzal, hogy a halottak nem haltak meg, hanem tovább élnek, tovább hatnak az emberiség történelmi alakulásában és hogy a körülöttünk lévő szellemi erők egyfelől a magasabb hierarchiák erői, de egyébként a halottak erői is. Az emberiség legnagyobb illúziója volna, ha a jövőben úgy képzelné, hogy az emberiség szociális élete, az érzések és akarat révén kialakított földi együttélés a halottak kizárásával, csupán földi intézmények révén történik. Nem is történhet pusztán földi intézmények révén, hiszen a halottak már az érzésben és akaratban is hatnak.

Most az a kérdés, hogy hogyan hozhatjuk létre megfelelően az újabb kor impulzusával, a szellemi világgal való együttlétünk tudatát? Hiszen az emberiség fejlődése olyan, hogy a fizikai testben élő ember átlagos tudatával egyre inkább eltávolodik a szellemi világtól. A földfejlődés során azért történt a Golgotai Misztérium, hogy az ember, mint fizikai ember ismét megtalálja a helyes utat a szellemi világba.

A Golgotai Misztérium nemcsak a földfejlődés egyszeri és legnagyobb történése, hanem tovább ható történés, tovább ható impulzus. Az emberiségnek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy ezt az impulzust megfelelő módon folytassa. Régóta hangsúlyozom, mindig újra, hogy szellemtudományunk feladata éppen a Golgotai impulzussal függ össze, és hogy a szellemtudománynak azért kell bizonyos módon léteznie, hogy helyesen értse meg a Golgotai impulzust korunk és a közeljövő számára. Biztosak lehetünk abban, hogy a természettudomány, mint földi tudomány, egyre nagyobb teret nyer majd, és egyben világi vallást fog alapítani. Teljesen elavult gondolkodásmódra valló előítélet, ha például azzal a balga szemrehányással illetnek, hogy elutasítom a természettudományok radikális fejlődését; mert aki ismeri a földfejlődés menetét, az tudja, hogy a természettudományokat nem lehet megcáfolni, hanem egyre jobban elterjednek. Semmiképpen sem tartóztathatjuk fel azt, amit a természettudomány világára mintegy vallásos hitként ráhúznak, ez egyfelől biztosan bekövetkezik, és az emberiség javára szolgál. Nem is sokára, talán csak néhány évtized múlva már egyetlen felekezet sem védheti ki, hogy a legegyszerűbb legprimitívebb embernek olyan tudata legyen a tisztán természeti létről, amilyet a természettudomány hozott létre. Ez egyfelől már bizonyos. Másfelől azonban valami más is biztos, éspedig az, hogy ahogyan ez a tisztán természettudományos szemlélet megragadja a lelket, úgy a szellemiség művelése egyre kevésbé lesz lehetséges a természettudomány révén. A szellemit másfelől kell meríteni - bár éppen úgy szigorúan tudományosan - mint ahogy a természettudomány ismeri meg a természetes létet. Mert a természetes lét megismerése egyre fontosabb lesz ahhoz, hogy az ember teljesítse azokat a feladatokat, amelyeket a jövőben születése és halál közt teljesítenie kell. Másfelől kell megkapnia azt, ami felemeli a szellemi világba.

A Golgotai Misztérium - megértésének már eddigi formájában is - alapvető impulzust jelent széles körök számára, ez különösen korunkban mutatkozik meg. Elmondhatjuk, hogy a Krisztus-impulzus megértésének legintenzívebb ellenségei a különböző felekezetek papjai. Ez különösen hangzik, de az embereket leginkább az távolítja el a Krisztus-impulzustól, ahogyan a különböző felekezetek papjai és teológusai képviselik. Mert a felekezetek ma valójában már igencsak eltávolodtak annak megértésétől, hogy mit is jelent ez a Krisztus-impulzus valójában.

Ma nem szándékozom a Krisztus-impulzus minden lényeges vonásáról beszélni. Az idők folyamán sok mindent összegyűjtöttünk róla, és még folytatjuk is. Azonban egyet szeretnék kiemelni, ami különösen jelen korunkban egészen intenzíven előtérbe kerül a Krisztus-impulzussal kapcsolatban. Azt, hogy be kell látnunk, hogy a Krisztus-impulzussal teljesen másképp kell bánni, mint egyéb történelmi impulzusokkal. Az emberek ezt be is látják, de állandóan mindenféle kompromisszumokat kötnek. Féligazságokat vallanak, nincs bátorságuk az egészhez. Pedig be kellene látni, hogy a szokásos történelmi módszerekkel semmit sem mondhatunk a Krisztus-impulzusról. Jelentős teológusok mondják, hogy szó sem lehet arról, hogy az evangéliumok a szokásos történelmi értelemben valódiak. A híres teológusok szerint egy negyed íven összeírható annak történelmi hiteles bizonyítása, hogy Krisztus élt. Tehát a jelenkor híres teológusai ma már belátják, hogy az evangéliumokra nem hagyatkozhatunk, ha csak történelmi forrásként kezeljük őket. Semmiképpen sem bizonyítható, hogy történelmi tényeket írnak le. ― Ezt ma természetesen leszögezhetjük. De a híres teológusok szerint egy negyed íven elfér[6], ami történelmi bizonyítékul úgy hozható fel, mint a világtörténelem más szereplőinek történelmi dokumentumai. Csak az a lényeges, hogy a szokásos történelmi értelemben az sem igaz, ami ezen a negyed íven áll.

Az emberiségnek be kell ismernie, hogy Jézus Krisztus földi életének nincsenek olyan történelmi bizonyítékai, mint mondjuk, Szókratésznek, vagy Caesarnak: ezt az életet szellemileg kell megértenünk. Éppen ez a dolog lényege. Az emberiségnek a Golgotai Misztériumban olyasmit kell kapnia, amit szellemi módon kell felfogni, csak fizikai bizonyítékokra hagyatkozva kételkednie kell, fizikai bizonyítékok erre vonatkozóan nem nyújtanak semmit.

Az emberiség minden egyébnél megkeresheti a történelmi bizonyítékokat, de a Golgotai Misztériummal kapcsolatban a történelmi bizonyítékok a legcsekélyebb mértékben sem használhatók, az emberiségnek nem fizikai-történelmi módon kell a Föld fontos eseményét megérteni, hanem szellemi megértéssel kell közelednie hozzá. Aki a Golgotai Misztériumot nem akarja történelmi dokumentumok nélkül megérteni, földfejlődésünk szellemi felfogásával, az nem képes felfogni. Elmondhatjuk, hogy az Istenek akarata, hogy az emberiség a Föld legfontosabb eseményével kapcsolatban spiritualitásra kényszerüljön. A Golgotai Misztériumot csak úgy foghatja fel, ha felemelkedik a világ szellemi megragadásához ― különben történelmileg mindig megcáfolható.

A Golgotai Misztérium realitásáról csak szellemtudomány beszélhet. Mondhatjuk, minden egyéb elavult. Ha elolvassák egy teológus mégiscsak figyelemreméltó könyvét[7], amely Lessingtől Wredéig kifejti az újabb kor minden Jézus-teóriáját, úgy azt találják, hogy az ilyen leírások bebizonyítják, hogy ezen a területen a történelem túlhaladott, új megértésre van szükség. Ez pedig csak szellemtudományos úton található meg.

Értsük meg, kedves barátaim, korunkban elérkezett az az időpont, amikor az emberek a Golgotai Misztérium hatását csak szellemi módon tapasztalhatják. Ezért is beszéltem arról, hogy Krisztus, szellemi-éteri módon jelenik meg újra a 20. században, és meg is írtam az első misztériumdrámában[8]. Ez azonban szellemi élmény lesz, bár szellemi látás élménye.

Így a Golgotai Misztérium szorosan összefügg azzal, hogy az emberiségnek korunktól kezdve fel kell emelkednie a szellemiséghez. E felemelkedésen kívül pedig kétségtelen, hogy korunktól kezdve azt is fel kell fognia, hogy a Golgotai Misztérium ezentúl csak spirituálisan érthető meg, a kereszténységnek lényegében spirituálisan kell folytatódnia, nem történelmileg, nem külső történelmi kutatással vagy történelmi tradícióval. Lényeges azonban, hogy szavaimat ne absztrakt módon értelmezzék, ne gondolják, hogy a Golgotai Misztérium jelentőségét néhány foglommal megrajzolva - mint gyakran történik - már mindent megtettek. E dolgokat teljesen konkrétan kell megközelíteni, Krisztusról és működéséről nem elég csak képzeteket alkotni, hanem bizonyos módon meg kell találni földi hazánkban Krisztus országát. Krisztus beköltözött a Föld birodalmába, és országát meg kell találnunk.

A természettudomány éppen legfejlettebb fokán olyan világot fest majd, amely a Golgotai Misztérium segítsége nélkül is létre jöhetne. A természettudomány magától sohasem jut el a földfejlődés folyamán oda, hogy a fizikus vagy biológus saját feltételei alapján beszéljen a Golgotai Misztériumról. De lassanként minden tudomány egyre inkább természettudománnyá válik, amennyiben azzal foglalkozik, ami születésünk és halálunk közt történik körülöttünk. A mellettük álló szellemtudománynak a szellem birodalmából kell merítenie.

Most arról van szó, hogy megtaláljuk létünket a szellem világában, és nemcsak tudományt és nemcsak természetet. Mert a természetben sohasem találjuk meg a Krisztus-impulzust. Hogyan keressük hát utunkat a szellemi világba, és nem csak a róla szóló tudást? Már tudják az elmondottakból, hogy egy másik tudatnak kell csatlakoznia ahhoz a tudathoz, amely a modern és főként az eljövendő emberiség pusztán természeti tudata lesz, vagyis a természeti tények tudata. Egy teljesen más tudatnak kell ehhez csatlakoznia. Ez a tudat abban fog kulminálni, hogy a Golgotai Misztériumot szükségszerűen, mint spirituális tényt értse meg. A spirituális jelleg meglátása a Golgotai Misztériummal kapcsolatban szükségszerű, de ennek az egész életre ki kell terjednie. Ez azt jelenti, hogy az emberi tudatnak a tisztán természeti szemléleten kívül egészen más szemléletre kell szert tennie.

A dolgok ilyen szemlélése azáltal következik be, hogy az ember megtanulja, hogy sorsának nagy és kis eseményeit a világban tudatosan szemlélje, úgy ahogy érzékelésével nézi az érzéki világot. Ezt úgy értem, hogy ma az ember még kevéssé figyel sorsának alakulására. De nézzünk meg extrém eseteket. Elbeszélek egy esetet, amely elvezethet ahhoz, amire gondolok - egy esetet a sok közül. Ezrével mesélhetnénk ilyenek, számtalan létezik.

Valaki elindul otthonról megszokott sétaútján. Ez hegyoldalon vezet fel egy sziklás fennsíkra, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik. Ezt sokszor felkereste már, úgyszólván megszokott sétája. Egy napon séta közben mintegy a semmiből merül fel a gondolat: vigyázat óvatosan! És szellemében hangot hall, - nem hallucinációt, hanem szellemileg - „miért mégy ezen az úton? Nem mondhatnál le egyszer erről az élvezetről?” Ezt hallja szellemében. Elgondolkozik, kissé félreáll, egy ideig tűnődik - ekkor hatalmas sziklatömb zuhan le, éppen oda, ahová lépnie kellett volna, ha nem áll félre, egész biztosan agyonütötte volna.

Kérem, tegyék fel a kérdést, hogy itt mi hatott sorszerűen. Valami mindenképpen. Az illető tovább él. Élete sok más ember életével kapcsolatos itt a Földön. Mindez megváltozott volna, ha a sziklatömb agyonüti. Itt történt valami. Ha ezt természeti törvények alapján próbálják magyarázni, úgy természetesen nem jutnak el sorsszerűségéhez. Természeti törvényekkel megmagyarázhatják, hogy a sziklatömb miért lazult meg, és miért üti agyon az embert, ha lezuhan, és így tovább. A sorsszerű azonban sehogyan sincs abban, amit a természetnek megfelelően mondhatunk el a dologról, semmi köze sincs hozzá.

Extrém esetet beszéltem el. De kedves barátaim, ilyenekből áll egész életünk amennyiben az élet sorsjellegű lét. Az ember azonban nem figyel rá, nem figyeli meg. Nem figyel ezekre a dolgokra úgy, mint az érzékei útján hozzájutó természeti tényekre. Naponta, minden órában minden pillanatban történnek ilyen dolgok, csak egy extrém esetet írtam le az elmondottakkal. Gondolják csak el, hogy milyen gyakran fordul elő, hogy el akarnak indulni otthonról és egy fél órára feltartják önöket. ― Az apró eseményeket is meg kell néznünk. Ehhez hasonlók az életben ezrével fordulnak elő. Csak azt látják, hogy mi történt a félórai késleltetés után, nem is gondolnak rá, hogy egészen más történt volna, ha fél órával korábban indulnak el!

Így életünkbe valóban állandóan belejátszik egy egészen más világ, a sorsszerű világa, erre a mai ember még egyáltalán nem figyel, mert voltaképpen csak arra tekint, ami megtörténik, nem arra, amit állandóan távol tartanak az életétől. Hiszen nem tudhatják, hogy három órával ezelőtt nem akadályozták-e meg valamiben, ami miatt nem lehetnének itt, vagy talán már nem is élnének. Mindig csak azt látják, aminek a megvalósulásához a legkülönbözőbb módon ható szellemi impulzusok kellettek. A szokásos tudattal általában nem feltételezik, hogy amit életük során tesznek, az együttműködő szellemi impulzusok eredménye. Ha felfigyelnek rá, akkor megértik, hogy a természet világához hasonlóan létezik a sorsszerűség világa is, és ennek tartalma semmiképpen sem szegényesebb, mint a természeti világé. A sorszerű világába belejátszik az, amit az imént leírtam, de az emberi értelem előtt csak egyes részletei világosodnak meg, amikor olyan extrém esetek jönnek létre, mint amit elbeszéltem. Ilyenkor a halottak impulzusai hatnak az érzésekre, az akarati impulzusokra, melyeket a sorsszerűség hat át. Ha az ember ilyet mond, úgy a „nagy okosok” ma még babonás bolondnak tartják, de mégis igaz, hogy amilyen egzaktul kimondható egy természeti törvény, ugyanolyan egzakt módon kijelenthetjük, hogy az említett emberhez szóló hangot valamelyik halott mondta neki, valamilyen hierarchikus lény parancsára. A halottak impulzusai állandóan, reggeltől estig és különösen estétől reggelig, alvásunk idején hatnak ránk, és a szellemi hierarchiák impulzusai is, ők a sorszerűben működnek.

Azonban egy dologra felhívom figyelmüket. Bizonyára hallottak már valamit a szókratészi daimonról[9], Szókratész daimonjáról vagyis démonjáról. Szókratész, a görög bölcs, beszélt róla, hogy bármit tesz, az egy daimon hatására történik. Erről a szókratészi daimonról beszéltem „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” című kis írásomban[10]. „A lélek rejtélyei” című új írásom II. fejezete tudós egyéniségről Dessoinról szól[11], látható, hogy ő is foglalkozott ilyesmivel. Utaltam Szókratész daimonjára. Szókratész csak tudatára ébredt annak, ami minden embernél hatott. A Golgotai Misztériumig voltak bizonyos lények, akik irányították a halottaknak az emberi életre történő hatását. A Golgotai Misztérium korában ezek a lények elvesztették erejüket, és helyükre a Krisztus-impulzus lépett. Szellemtudományosan most ez a Krisztus-impulzus kapcsolata az ember sorsszerű mivoltával. Akarati és érzelmi szféránkra úgy hatnak a halottak impulzusai, ahogyan leírtam. A halottak hatnak, de akaratuk intenzívebbé vagy gyengébbé válását is átélik. Ez az egész birodalom földi birodalom, ahogyan a természet világa is az. A Golgotai Misztérium óta azonban a Krisztus-impulzus él benne. E leírt birodalomban Krisztus az uralkodó hatalom. Tehát nem elég a Golgotai Misztérium tudományának megalapítása, a jövőben azt is tudnunk kell, hogy világunkat a természeti tényeken kívül a sorsszerűség világa is áthatja, ez a másik pólusa. Erre a világra ma még kevéssé figyelnek. Éppen úgy kell rá majd figyelni, mint a természet világára. Akkor egyúttal azt is tudni fogják, hogy a sorsszerűség világában a halottakkal vagyunk kapcsoltban és e halottakkal közös világban Krisztus birodalma is ott van. Krisztus a Golgotai Misztérium révén szállt le földi tevékenységéhez, hogy ami nekünk, földi embereknek, a földi világban működő halottakkal közös, az az övé is legyen: ― most a normális esetekre gondolok, nem a kivételekre.

Ha ez nem marad absztrakt igazság, pusztán fogalmi igazság, mintegy vasárnapi igazság, amire egyszer-egyszer gondolunk, mert eszünkbe jut, hogy ilyesmi létezik, hanem ha az ember a sors birodalmában olyan tudatosan jár-kel, mint az érzéki észleletek világában, és úgy beleszövődik a sors birodalmába, mint szemével a világban járva, és mindig együtt érzi a sors világában Krisztus erőit a halottak erőivel, akkor az emberiség kifejleszti a halottakkal való igazi, konkrét, érző életét, kedves barátaim.

Ha érzünk vagy létrehozunk valamit, akkor át fogjuk élni, hogy ebben együtt vagyunk szeretteinkkel. Ez végtelenül gazdaggá teszi életünket.

Most talán nem feledkezünk meg halottainkról közönséges értelemben megőrizzük emlékezetüket. De az emberiséget, intenzív élet keríti majd hatalmába és csak ez lesz valóságos élet, hiszen különben átalusszuk a halottak emlékét, sorszerű mivoltát - és ez vezet oda, hogy nem csak a halottak emlékét őrizzük, de tudni fogjuk: ha így cselekszel, oda mégy, erre vállalkozol, az sikerül, akkor valamelyik halott közreműködik. A halottakhoz fűződő kötelékeink nem oldódnak fel, megmaradnak; az emberiség földi jövőjében az élet ilyen gazdagodására van kilátásunk. Az Atlantisz utáni ötödik korszak, amelyben most élünk, lényegében ilyen irányban neveli az emberiséget, és az Atlantisz utáni hatodik korszakot az emberiség nem is élheti túl, ha nem kezdi ezeket helyesen érezni: a sorsszerű valóságát ugyanúgy tudatába fogadni, ahogyan most csak a természetnek megfelelő valóságot fogadja be.

Ma a Golgotai Misztérium és a halál-probléma összefüggésének konkrét megértésére kívántam utalni. Ez is szorosan összefügg azzal, aminek ma az emberiség tudatára kell jutnia. Mert az emberiségnek többek között éppen az hiányzik, hogy érzelmi és akarati impulzusaiban nem képes az igazi, realitás átélésére. Lassanként elringatja magát nagy illúziójával. A legnagyobb illúzió, aminek az emberek átadhatják magukat az, hogy a földi élet földi törvények szerint alakítható. E nagy illúzió legradikálisabb szélsősége például a tisztán materialista szocializmus, ez természetesen sohasem engedi, hogy az emberek legcsekélyebb egymás közötti tevékenységére hassanak a holtak, hanem mindent gazdasági, vagyis tisztán fizikai törvények szerint rendez. Ez az egyik szélsőség. A másikról most a legkülönfélébb, úgynevezett idealisták álmodoznak: minden spiritualitást mellőzve, világszerte tisztán programszerű nemzeti és nemzetközi szervezetek létrehozásával képzelik a háborúk megszüntetését. Az emberek meg fognak győződni arról, hogy ha ilyen illúziókba élik bele magukat, akkor ezzel éppen azt idézik elő, amit meg akarnak szüntetni. Jó akarat van ugyan az ilyen dolgokban, a materialista kor tudatából ez következik, mintegy az egész földi lét politikai kulminációjaként, de ez a kitűzött célnak éppen az ellenkezőjét fogja elérni. Arról van szó, hogy a sorsszerűség megértésének az egész Földön el kell terjednie, és ennek a törvényhozást és a politikai szervezeteket is meg kell ragadnia, hiszen ezek alkotják a szociális körülmények struktúrájának alapjait. Ami az emberiség szellemi fejlődésével nem akar együtt haladni, az egyszerűen feloszlik, csak bomlaszt és lebont. Így szorosan összefügg azzal, amit az idő jelei most mutatnak. Itt természetesen nem kell durván kifejezve valamiféle politikával foglalkoznunk, de a kor követelményeit éppen azoknak kell meglátniuk, akik az emberiség szellemi fejlődésére akarnak tekinteni. Meg kell értenünk, hogy a ma csaknem mindenütt követett úton csak elveszíthetik Krisztust, a Föld egyetlen valóban jogos urát és királyát, csak az emberiség spiritualitáshoz történő felemelkedése adhatja meg nekünk. Biztosak lehetnek abban, hogy ha Krisztust nem úgy keresik, mint ma egyes felekezetek - hiszen az utóbbi időben különös módon Krisztus felfogásának igazán minden lehetséges kompromisszumával kiegyeztek, még harci istenként is ünneplik egyes helyeken -, hanem ha Krisztust ott keresik ahol realitásában megtalálható, amikor az emberek a sorsszerűség világának valóságát megértik, akkor úgy találják meg Krisztust, ahogyan ma utaltam rá, és megalkotják azt a nemzetközi szervezetet, amely az igazi kereszténység elterjedését jelenti a földkerekségén.

Ehhez a célhoz nem vagyunk nagyon közel, ezt láthatják, ha kissé elgondolkodnak. Gondolják csak el, hogy azoknak, akik most a világ békéjének megvalósításáról beszélnek, és mindenféle programot hoznak elő - ki nem beszél róla! -, azt a programot tűznék ki, hogy Krisztust értessék meg az emberiséggel, és akkor bekövetkezik a tartós béke, amennyire csak a Földön lehetséges. Képzeljék el, hogy a „jóakaratból” kiinduló különböző szövetségek mit szólnának, ha ezt eléjük tárnánk. Azt is megéltük, hogy Krisztus földi helytartója békeprogramot adott[12]. De Krisztusról nagyon sokat nem olvashattak ebben.

Tudom, hogy ezeket a dolgokat ma nem veszik elég komolyan. Ha azonban nem veszik komolyan, akkor az emberiség nem találhat rá a számára üdvös útra. Ahogyan a Golgotai Misztériumot spirituális módon kell megérteni, éppen úgy az is szükséges, hogy az emberek úgy értsék meg az idő jelét, hogy meglássák, hogy szellemtudomány nélkül a jövő külső szociális kialakítása nem lehetséges. Még a holnapi nyilvános előadáson is érinteni fogok ilyesmit, ha másképpen is.

Ezt szeretném hozzáfűzni második fejtegetésül az előzőhöz, amit az úgynevezett holtak és az élők együttéléséről mondtam el.

Végezetül itt is megtenném azt a számomra kellemetlen megjegyzést, amit más Zweigekben is megtettem. A legtöbb kedves barátunk tud már róla, és csak a teljeség kedvéért kell megtennem. Nem tudom, tudomásuk van-e arról, hogy a leghihetetlenebb rágalmak terjednek a világban, az ember csak azon csodálkozik, hogy lelki impulzusok szörnyűsége ilyesmire vetemedhet. A szellemtudományos mozgalmat meg kell védenünk ezek ellen a - mondhatjuk - aljas rágalmak[13] ellen. Ebből adódik, hogy a következő időkben nem tarthatjuk meg a szokásos egyéni megbeszéléseket, annak fenntartásával, hogy barátaink keresett ezoterikus fejlődése érdekében mindent meg fogunk tenni. Ezeket a rágalmakat ugyanis éppen ezekből az egyéni megbeszélésekből fabrikálták. Tehát egyfelől kérnem kell barátaink megértését, hogy egyelőre ilyen egyéni megbeszélések nem tarthatók. De nem volna teljes, ha csak ezt mondanám; a szükséges kiegészítés hozzátartozik, hogy aki akarja - és természetesen csak az! - nyíltan elbeszélheti mindazt, ami ilyen egyéni megbeszéléseken elhangzott és történt. Mozgalmunkban nincs semmi, amit rejtegetni kellene, ha az igazságot mondják el.

Kénytelen vagyok e két intézkedést megtenni. Hagyjanak némi időt, megtalálom annak útját és módját, hogy minden szellemtudományos igénynek eleget tegyünk. De a szellemtudományos mozgalmat ilyen teljesen rajta kívül álló dolgok nem tarthatják fel! Ezért éppen mozgalmunk hű és becsületes híveinek meg kell érteniük, hogy a szokásos értelemben nem tarthatók meg e megbeszélések, és másfelől mindenkit feloldok minden ígérete alól. Felőlem mindenki mindenütt elmondhat mindent, amit akar - nem köteles természetesen - nincs semmi, amit nem lehetne elmondani, ha a valóságnak, az igazságnak megfelelően beszélik el. E két intézkedést kellett tenni, hogy ezt leszögezzük. Nagyon sajnálom, hogy ezeket kell közölnöm, de tudom, hogy éppen mozgalmunk leghívebb barátai belátják ennek szükségességét és teljesen együtt éreznek velünk.

Most korunk komoly helyzetének tudtában kell lennünk. Ezért az ilyen együttlét számomra, mondhatnám, különösen fontos, komoly esemény, és éppen e katasztrofális időben szeretném, ha egészen igaz módon és becsületesen áthatnák magukat a szellemi összetartozás tudatának szükségességével, antropozófus mondásunknak megfelelően. Ha térben időnként nem is találkozhatunk, szellemben együtt maradunk. Ezt tartom az önök legjobb üdvözlésének, midőn együtt voltunk és talán egy ideig ismét csak szellemileg találkozhatunk.


[1] Bern, 1916. november 9. „Az élők és a holtak kapcsolata” GA 168-ban, ugyanilyen címen.

[2] „Az ember belső lénye és élete a halál és újabb születés között” (GA 153)

[3] „A világ és az ember” (1904) GA 9. A három világ I. A lélekvilág.

[4] Bern, 1917. november 30. „Szabadság, halhatatlanság, szociális élet” GA 72.

[5] lásd a korábbi jegyzetet. Bern, 1917. november 28.

[6] Adolf von Harnack 1851-1930. „A kereszténység lényege” Lipcse, 1901.

[7] Albert Schweitzer: „Von Reimarus zu Wrede”, Tübingen, 1906.

[8] Rudolf Steiner első misztériumdrámája:„A beavatás kapuja” 1910. „A négy misztériumdrámá”-ban, GA 14.

[9] Platónnál „Szókratész védőbeszéde”

[10] „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” (1911) GA 15.

[11] „A lélek rejtélyei” című új írások II. fejezete tudós egyéniségről, Dessoirról szól. A II. fejezet címe „Max Dessoir az antropozófiáról”.

[12] XV. Benedek pápa 1917. augusztus 1- jén, a háború kezdetének 3. évfordulóján békefelhívást intézett a háborút viselő hatalmakhoz.

[13] vesd össze: az 1917. május 11-13-án tartott előadásokkal „Az első világháború szellemi hátterei ” GA 174/b-ben.

    Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként