"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A halál mint az élet átalakulása (7)

7. Hogyan találom meg Krisztust?

[Az ateizmus betegség, Krisztus tagadása szerencsétlenség, a Szellem tagadása elmebaj. A Golgotai Misztérium és a tudomány. Harnack. Az emberiség helyzete a Golgotai Misztérium korában. A 333-as év. Az evangéliumok keletkezése az atavisztikus szellemi látás révén. Tertullianus. A 666-os év. Justinianus. A Gondisapuri Akadémia. Mohamed. A Konstantinápolyi Zsinat 869-ben. Angelus Silesius. Johannes Müller. A beszéd, mint mozdulat. Wilson és Herman Grimm.]

Zürich, 1918. október 16.

A múlthéten itt tartott előadásomhoz kapcsolódva - amely arról szólt, hogy az emberi léleknek most már egyre inkább törekednie kell arra, hogy részt vegyen a szellemi világ életében - szeretnék ma részletesebben szólni néhány dologról, amely a Krisztus-misztérium olyan átélésével áll összefüggésben, ahogyan ezt éppen a múltkor ismertetett spirituális ideálok révén kell előkészítenünk.

Ha az embert ma szellemtudományos alapon nézzük - ezt most egyelőre csak megemlítem, de mai előadásom során még közelebbről is meg fogom világítani -, ha tehát az ember lelkiéletét a mai szellemtudomány eszközeivel vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt testi életével, másrészt szellemi-lelki életével összefüggő háromféle dolog játszódik le, és az érzékfeletti világ felé irányuló háromféle hajlam található benne.

Ezt az érzékfeletti világ felé irányuló háromféle hajlamot tulajdonképpen csak akkor tagadhatjuk le, ha egyáltalán tudni sem akarunk az érzékfeletti világról. Az embernek hajlama van arra, hogy megismerje, amit általában isteninek nevezünk.

A másik hajlama - természetesen a jelenlegi fejlődési ciklus emberéről beszélünk - arra indítja, hogy Krisztust megismerje.

A harmadik hajlam pedig annak a megismerésére, amit általában Szellemnek vagy Szent Szellemnek nevezünk.

Tudják, hogy vannak emberek, akik mindhárom hajlamot tagadják. Eléggé átéltük, éppen a 19. században, amikor a dolgokat - legalábbis az európai kultúra keretein belül - a végletekig kiélezték, hogy tagadták, bármiféle „isteni” létét a világban.

Szellemtudományos szempontból kérdezhetnénk - hiszen a szellemtudományon belül nem kételkedhetünk az érzékfeletti isteni világban -, mi viszi az embereket arra, hogy Istent tagadják? Mi viszi őket annak tagadására, akit a Szentháromságban Atyaistennek hívunk? A szellemtudomány megmutatja, hogy amikor az ember az Atyaistent tagadja -, tehát általában Istent a világban, azt az Istent, akit például az izraelita vallás is elismer - minden ilyen esetben valóságos fizikai defektus, fizikai betegség, fizikai hiányosság található az emberi testben. Ateistának lenni valamilyen tekintetben betegséget jelent a szellemtudomány szempontjából. Ez persze olyan betegség, amit az orvosok nem gyógyítanak; sokszor ők maguk is ebben a betegségben szenvednek. Olyan betegség ez, amit a mai orvostudomány nem ismer el. A szellemtudomány megtalálja az olyan emberben, aki tagadja, amit ma nem lelki, hanem testi konstitúciójával kell éreznie. A szellemtudomány fogalmai szerint beteg, testileg beteg, ha tagadja, hogy isteni erők hatják át a világot, amit teste egészséges érzése sugalmaz neki.

Van azután nagyon sok olyan ember, aki Krisztust tagadja. Krisztus tagadását a szellemtudomány sorskérdésnek tekinti, ez az ember lelkiéletét érinti. Krisztus tagadását a szellemtudomány szerencsétlenségnek nevezi. Isten tagadása: betegség; Krisztus tagadása szerencsétlenség. Hogy Krisztust meg tudjuk-e találni, az bizonyos mértékben sorskérdés, és szükségszerűen része az ember karmájának. Szerencsétlenség, ha Krisztussal nem állunk kapcsolatban.

A Szellem vagy Szent Szellem tagadása a szellemi tompaság jele. Hiszen az ember testből, lélekből és szellemből áll, és mind a háromnak lehet valami defektusa. Az ateizmusnál a fizikai test defektusáról, betegségéről van szó. Ha valaki úgy kapcsolódik életében a világhoz, hogy nem ismerheti meg Krisztust, ez szerencsétlenség. A szellemet saját bensőnkben meg nem találni: tompaság, bizonyos értelemben idiotizmus - ha annak finomabb fajtája is - és ismét csak el nem ismert idiotizmus.

Vessük fel a kérdést. Hogyan találja meg az ember Krisztust? Éppen erről szeretnék ma beszélni: Krisztus megtalálásáról úgy, ahogy az élet folyamán az ember saját lelkével megtalálhatja Krisztust. Gyakran hallani komolyan kereső lelkekről, akik azt kérdik: hogyan találom meg Krisztust? Ha a dolgok megértéséből fakadó választ akarunk adni erre a kérdésre, csak úgy nyúlhatunk hozzá, hogy történelmi összefüggésében vizsgáljuk. Állítsuk tehát lelkünk elé a kérdés történelmi összefüggéseit, és ez elvezet bennünket a kérdés megválaszolásához.

Tudjuk, hogy mai történelmi korszakunk szellemtudományos szempontból a 15. században kezdődött, mondjuk, 1413-ban. De ha nem akarunk ilyen számadatokba bocsátkozni, azt mondhatjuk, hogy a 15. században vált az ember lelki élete olyanná, amilyen ma.

Ezt az újkori történelem nem ismeri el, és ennek az az oka, hogy az újkori történelem csak a külső eseményeket nézi és jellegénél fogva - mint „fable convenue” - sejtelme sincs róla, hogy a 15. század előtti időkben az emberek egészen másként gondolkodtak, másként éreztek, és belső impulzusaik alapján másként cselekedtek; lelki életük gyökeresen különbözött a mai ember lelkiéletétől. Az a korszak, amely 1413-mal zárult le Krisztus előtt 747-ben, tehát a Krisztus előtti 8. században kezdődött. Azt a korszakot tehát, amelyet a szellemtudomány, a görög-latin kultúrkorszaknak nevez, Krisztus előtt 747-től Krisztus után 1413-ig számítjuk. Mint tudjuk, ebben a korszakban, éspedig az első harmadában játszódott le a Golgotai Misztérium.

Ez a Golgotai Misztérium évszázadokon keresztül sok ember minden érzésének minden gondolatának sarkalatos pontja volt. Ezekben az újabb kort - a 15. 16. századot - megelőző időkben a lélek leginkább érzésszerűen fogta fel a Golgotai Misztériumot. Azután kezdődött az a korszak, amikor az evangéliumokat a nép szélesebb körében is olvasni kezdték, de ugyanakkor indult meg a vita is arról, hogy az evangéliumok valóban történelmi kútfők-e. Ez az egyre erősebben kiélezett vita, mint tudják, a mai napig is tart. Nem akarok most ennek a főként protestáns teológiai körökben nagy szerepet játszó vitának egyes szakaszaira kitérni, csak azt szeretném lelkük elé tárni, hogy mit is akarnak tulajdonképpen ezzel a Golgotai Misztériummal kapcsolatos vitával.

A materialista korban megszokták, hogy mindent materialista módon bizonyítsanak. A történelem azt nevezi „bizonyításnak”, amit okmányokkal támasztanak alá. Ahol aktákat találnak, ott feltételezik, hogy a történelmi esemény, amelyről az akták szólnak, valóban megtörtént. Ilyen bizonyítóerőt valószínűleg nem tulajdoníthatunk az evangéliumoknak. „A kereszténység mint misztikus tény”[1] című könyvemből tudják, hogy mik az evangéliumok. Minden egyebek, csak nem történelmi okmányok. Inspirált könyvek. Beavatási könyvek. Régebben „történelmi okmányoknak” tartották őket, ma már valódi kutatások eredményeképpen rájöttek, hogy nem történelmi okmányok. Arra is rájöttek, hogy a Bibliában lévő többi kútfő sem történelmi okmány. Egy elismert teológus - jogtalanul elismert teológus - Adolf Harnack, az újabb Biblia-kutatás eredményeként megállapította, hogy amit Krisztus Jézus személyéről történelmileg tudhatunk, elférne egy negyed ív papíron.

Ebből csak egyetlen dolog igaz, ha szabad magam paradox módon kifejeznem: hogy még ez sem igaz! Még az sem igaz, amit erre a negyed ív papirosra leírnának! Csakis az igaz, hogy egyáltalán nem létezik egyetlen valódi okmány sem a Golgotai Misztériumról. Ha a történelemkutató ma azt kérdezi: történelmileg bizonyítható-e a Golgotai Misztérium? — akkor a történelmi kutatás mai álláspontja szerint azt kell felelnünk, hogy külsőleg nem bizonyítható.

Ennek azonban megvan az alapos oka. Az isteni bölcsesség úgy határozott, hogy a Golgotai Misztériumot ne lehessen külsőleg materialista módon bizonyítani; éspedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy a Golgotai Misztérium - a Föld történetének legfontosabb ténye - csak érzékfeletti módon legyen látható. Aki csak külső, materialista bizonyítékot akar rá találni, az nem talál, hanem kritikája alapján végül rájön, hogy ilyen nincs is. Az emberiséget éppen a Golgotai Misztériummal kapcsolatban az elé a válaszút elé állították, hogy vagy az érzékfelettiségben keres menedéket, vagy egyáltalán nem talál meg olyasmit, mint a Golgotai Misztérium. A Golgotai Misztériumnak kell az emberi lelket mintegy arra kényszerítenie, hogy megtalálja útját az érzékelhető bizonyítékoktól az érzékfelettiekhez. Megvan tehát az alapos oka annak, hogy a Golgotai Misztérium sem természettudományos, sem bármi más módon nem bizonyítható történelmileg. Éppen az lesz az új szellemtudomány jelentős szerepe, hogy ha majd minden csupán az érzékelhető dolgokra támaszkodó külső tudomány kénytelen lesz bevallani, hogy a Golgotai Misztérium hozzáférhetetlen számára, és maga a teológia is - amennyiben kritikus - úgy fog viselkedni, mintha nem is volna keresztény, akkor a szellemtudománynak kell az embereket a Golgotai Misztériumhoz elvezetnie. Éspedig azon az érzékfeletti úton, amelyet már többször leírtunk.

Nézzük meg, milyen volt az emberiség helyzete akkor, amikor az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban, a Golgotai Misztérium lejátszódott. Tudják, hogy mit jelent ez a korszak. Az emberiség úgy fejlődik az idők folyamán, hogy bizonyos módon végighalad az emberi természet különböző tagjai során. Tudják, hogy Krisztus előtti 747-et megelőző káld-egyiptomi korban az ember érző-lelke fejlődött ki; a görög-latin korban értelmi-lelke, 1413-tól pedig, jelenlegi Atlantisz utáni ötödik korszakunkban az úgynevezett tudati-lelke. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Krisztus előtt 747-től Krisztus után 1413-ig terjedő görög-latin kultúra lényege - Lessing kifejezésével élve[2] - az volt, hogy az emberiséget ránevelték az értelmi lélek szabad használtára.

Nézzük most meg, mikorra esik ennek a korszaknak a közepe. Mert feltételezhetjük, hogyha ez a korszak a Golgotai Misztérium előtti 747-től 1413-ig tartott, akkor volt egy közepe, ameddig az értelmi lélek növekedő tendenciával fejlődött, utána pedig csökkenő tendenciával. Ez az időpont könnyen kiszámítható: a 333. év Krisztus Jézus születése után. 333, a görög-latin korszak közepe, tehát igen fontos időpont az emberiség fejlődésében. Krisztus Jézus születése a középpontot megelőző 333. évre esik, ez vezetett a Golgotai Misztériumhoz.

Csak akkor ítélhetjük meg helyesen az emberiség helyzetét, ha megnézzük, mi történt volna, ha a Golgotai Misztérium nem következett volna be. Csak ha ezt vizsgáljuk, akkor tudjuk felmérni, micsoda értéket jelent az emberiség számára a Golgotai Misztérium. Nélküle az emberiség természetesen csak saját elemi erői által juthatott volna el az Atlantisz utáni negyedik korszak közepéhez, a 333. évhez. Sajátmagából bontakoztatta volna ki az értelmi-lélekhez tartozó képességeket és ezekkel rendelkezett volna a következő évszázadokban.

Ezen lényegesen változtatott a Golgotai Misztérium. Egészen más történt, mint ami nélküle történt volna. Ha a Golgotai Misztériumra tekintünk, hogy jellemezzük ezt a különleges eseményt, amely az egész Földnek értelmet ad, akkor éppen azt a szempontot kell a legfontosabbnak tartanunk, hogy csak érzékfeletti módon lehet megközelíteni, csak érzékfeletti úton juthatunk el hozzá.

Miben rejlik ennek a fontossága? Abban, hogy az ember, bár az Atlantisz utáni negyedik korszakban a 333. év körül értelmi-lelke virágkorához közeledett, születése és halála közti fizikai életében nagyon távol állt attól, hogy közönséges emberi erőivel megértse a Golgotai Misztérium mibenlétét.

A lényeg az, hogy fejlődhetünk, és igen-igen magas kort megélhetünk, de azokkal az erőkkel, amelyeket születésünk és halálunk között testi fejlődésünk során bontakoztatunk ki, nem érthetjük meg a Golgotai Misztériumot. Ezért volt az, hogy még kortársai, az őt szerető kortársak, a tanítványok, az őt körülvevő apostolok is csak azért érthették meg, - már amennyire meg kellett érteniük -, hogy mi is valójában a helyzet Krisztus Jézussal kapcsolatban, mert bizonyos fokú atavisztikus szellemi-látással rendelkeztek, ez sejtette meg velük, hogy ki az, aki köztük jár. Saját emberi erőik ehhez nem lettek volna elegendők.

Az evangéliumok írói azután megírták az evangéliumokat és ehhez régi misztériumi könyvet vettek segítségül. A régi atavisztikus szellemi látóerők segítségével írták meg ezeket a hatalmas evangéliumokat, nem pedig olyan erőkkel, amelyek a természetes emberi erőkből, természetes úton fejlődtek ki.

Az emberi lélek azonban akkor is tovább fejlődik, amikor már átment a halál kapuján: megértő erői a halál után is növekednek, egyre többet ért meg.

Azzal a különös dologgal állunk itt szemben, hogy Krisztus kortársai, akik iránta érzett szeretetükkel előkészültek arra, hogy haláluk után Krisztusban éljenek, saját emberi erőikkel tulajdonképpen csak a 3. században értették meg teljesen a Golgotai Misztériumot. Akik tehát Krisztussal, mint tanítványai és apostolok egy időben éltek, és később meghaltak, tovább éltek a szellemi világban és mialatt ott éltek, erőik éppúgy növekedtek, ahogy itt növekednek. Halálunkkor nem tartunk ott, hogy ugyanakkora megértő képességgel rendelkezzünk, mit 200 évvel halálunk után. A kortársak tulajdonképpen csak a 2-3. században jutottak odáig, hogy a szellemi világban, amelyet az ember halála és újabb születése között átél, saját maguktól megértsék azt, amit 200-300 évvel ezelőtt éltek át itt a Földön. Ekkor azután a szellemi világból inspirálták azokat az embereket, akik idelenn a Földön éltek.

Olvassák el ebből a szempontból azt, amit az úgynevezett egyházatyák a 2-3. században írtak - amikor az inspiráció igazában elkezdődött -, akkor rájönnek, hogyan érthetjük meg, amit az egyházatyák Jézus Krisztusról írtak. Amit Krisztus Jézus halott kortársai inspiráltak, azt kezdték el a 3. században leírni. Különös nyelvet használtak ezek a 3. századbeli emberek, amikor Krisztus Jézusról írnak; olyan nyelvet, amely a mai ember számára - mindjárt beszélni fogunk erről a mai emberről - részben érthetetlen.

Szeretnék valakit megemlíteni - mást is említhetnék, de most olyasvalakiről akarok beszélni, akit a mai materialista kultúra erősen megvet - Tertulliánuszról[3] van szó, akiről ez a materialista kultúra azt mondja, hogy egy rettenetes mondatot mondott ki: „Credo, quia absurdum est”, vagyis „hiszem azt, ami balgaság, nem azt, ami ésszerű” (hiszem, mert képtelenség).

Tertulliánuszt említjük, aki körülbelül abban az időben élt, amikor elkezdődött felülről Krisztus Jézus halott kortársainak inspirációja, és aki amennyire, mint ember képes volt rá, ennek az inspirációnak a hatása alatt állt. Ha ezt a Tertulliánuszt olvassuk, különös benyomást tesz ránk. Természetesen úgy írt, ahogy emberi alkata szerint írnia kellett. Lehetnek valakinek inspirációi, de ezek mindig úgy jelentkeznek, ahogy be tudja őket fogadni. Így Tertulliánusz sem adta vissza egészen tisztán az inspirációkat; úgy adta őket vissza, ahogy emberi agyával ki tudta őket fejezni: először is, mert halandó testben élt, másodszor pedig, mert bizonyos tekintetben szenvedélyes és fanatikus volt. Úgy írt, ahogy tudott, de igen érdekes módon, ha igazi, helyes szempontból nézzük.

Ebből a szempontból nézve úgy áll előttünk Tertulliánusz, mint egy irodalmilag nem is különösen képzett római, aki azonban mint író, rendkívül kifejezőerővel rendelkezett. Bátran mondhatjuk, hogy Tertulliánusz volt az, aki a latin nyelvet méltóvá tette a kereszténységhez. Neki sikerült ezt a prózai, egyáltalán nem költői, tisztán retorikai latin nyelvet, annyi temperamentummal és olyan szent szenvedéllyel átizzítani, hogy műveiben valóban közvetlen lelki életet él, különösen a „De carne Christi” című munkájában, hogy abban a művében, ahol megpróbál mindent visszaverni, amivel a keresztényeket vádolták… Szent indulattal, és hatalmas nyelvi erővel írta meg ezeket a műveit. S mint a „De carne Christi” című műve is mutatja, római létére elfogulatlan volt saját római mivoltával szemben. Hatalmas erejű szavakat talált a rómaiak által üldözött keresztények védelmére. Tüzes lendülettel ítélte el azokat a bántalmazásokat, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a keresztények tagadják meg Krisztus Jézushoz való tartozásukat. Ezt mondta: ahogy a keresztényekkel szemben, mint bírák viselkedtek nem bizonyítja ez már maga is eléggé, hogy igazságtalanok vagytok? Kénytelenek vagytok megváltoztatni egyébként alkalmazott egész bírói eljárásotokat, és nem használni, amikor a keresztények ellen fordultok. Máskor a bántalmakkal arra kényszerítitek a tanút, hogy ne tagadja le az igazságot, ismerje be az igazat, a valódi véleményét. A keresztényeknél fordítva csináljátok: megkínozzátok őket, hogy tagadják le meggyőződésüket! A keresztények bíráiként ellenkezőleg viselkedtek, mint ahogy egyébként bíróként viselkedtek. Máskor a bántalmakkal az igazságot akarjátok megtudni, a keresztényeknél a hazugságot! Hasonló módon beszélt még Tertulliánusz még sok mindenről, szavai valóban fején találták a szöget.

Emellett elmondhatjuk róla, hogy nemcsak bátor erőteljes férfi volt, aki teljes mértékben átlátta a római istentisztelet ürességét, és ezt ki is fejtette, hanem ezen kívül még olyan ember, aki minden írásával bizonyította, hogy kapcsoltban áll az érzékfeletti világgal. Úgy beszélt az érzékfeletti világról, hogy látjuk: tudta, mit jelent az érzékfeletti világról beszélni. Úgy beszél a démonokról, mint ahogy ismerős emberekről beszél. Például ezt mondja: „Kérdezzétek meg a démonokat, hogy az a Krisztus, akiről a keresztények azt állítják, hogy igazi isten, valóban igazi Isten, valóban igazi Isten-e? Állítsatok oda egy igazi keresztényt egy megszállott mellé, akiből egy démon szól …, látni fogjátok: ha valóban szóra bírjátok, bevallja nektek, hogy démon, mert igazat mond”. (Tertulliánusz tudta, hogy a démonok nem hazudnak, ha megkérdezik őket.) „De a démonok azt is megmondják nektek, - ha a keresztény saját tudata alapján úgy igazából megkérdi őket - hogy Krisztus Isten. Csak gyűlölik, mert ellene harcolnak. Meg fogjátok tudni a démontól, hogy Ő az igazi Isten.” Tehát nemcsak az emberek, hanem a démonok tanúbizonyságára is hivatkozik Tertulliánusz. Úgy beszél a démonokról, mint olyan tanúkról, akik nemcsak beszélnek, hanem azt is beismerik, hogy Krisztus az igazi Isten. És Tertulliánusz mindezt saját lelkének indíttatásából mondja. Ha megismerjük, mint írót, minden okunk megvan rá, hogy feltegyük a kérdést: Mi is volt tulajdonképpen az imént említett inspiráció hatása alatt álló Tertulliánusznak mélyebb lelki hitvallása?

Tertulliánusz mélyebb lelki hitvallása valóban tanulságos, mert már sejtett valamit, ami csak jóval az ő kora után vált nyilvánvalóvá az emberiség számára. Alapjában véve három tételt vallott az emberi természettel kapcsolatban.

Először: olyan az emberi természet, hogy korunkban (vagyis Tertulliánusz korában, azaz a Krisztus utáni második évszázad végén) elköveti azt a szégyenteljes dolgot, hogy tagadja a legnagyobb földi eseményt. Ha az ember csak önmagát követi, nem jut el a legnagyobb földi eseményhez.

Másodszor: lelke túlságosan gyenge ahhoz, hogy ezt a legnagyobb földi eseményt megértse.

Harmadszor: ha az ember csak azt követi, amit halandó teste tesz számára lehetővé, akkor semmiképpen sem tud kapcsolatot teremteni a Golgotai Misztériummal.

Körülbelül ez a három tétel Tertulliánusz hitvallása. Ezen három tétel alapján mondta ki a következőket: „Isten Fiát keresztre feszítették[4]; ez hihető, mert gyalázatos. Meg is halt; ez éppen azért hihető, mert balgaság. „Prosus credibile est, quia ineptum est” ez éppen azért hihető, mert balgaság: ez a mondat található nála. A másik kitalált mondatot, amit a világ neki tulajdonít: „Credo quia absurdum est”, sem Tertulliánusz, sem más egyházatya nem írta le sohasem. Ezt a mondatot annakidején költötték, és a legtöbb ember semmi mást nem ismer Tertulliánusztól, mint ezt a mondatot, ami nem igaz. Harmadszor: „És az eltemetett feltámadott, - mondja Tertulliánusz - mert ez lehetetlen. Hinnünk kell, mert lehetetlen.

Tertulliánusznak ez a három kijelentése a modern, nagyon okos emberek szemében természetesen rettenetesnek tűnik. Gondoljunk csak el egy valódi mai materialista képzettségű embert, amikor ezt hallja: „Krisztust keresztre feszítették; el kell hinnünk, mert gyalázatos. Krisztus meghalt; el kell hinnünk, mert balgaság. Krisztus valóságosan feltámadt; el kell hinnünk, mert lehetetlen.” - Próbáljuk csak elképzelni, milyen viszonyba kerülhet egy mai igazi monista világnézetű ember az ilyen tételekkel

Mit akar azonban Tertulliánusz ezzel mondani? Éppen inspirációja következtében vált korának igazi emberismerőjévé, és ismerte meg azt az utat, amelyen az emberi természet akkor járt. Az emberek az Atlantisz utáni negyedik, görög-latin kultúrkorszak elkövetkezendő évszázadai felé haladtak. A Golgotai Misztérium 333 évvel előzte meg a korszak közepét, ezen időpont után ugyancsak 333 évvel szándékozták bizonyos szellemi erők a Föld fejlődését egészen más irányba terelni, mint amerre ez a Golgotai Misztérium következtében végül is terelődött. 333 év a 333. után, az 666; ez az, az évszám, amelyről olyan megindultan emlékezik meg az Apokalipszis írója[5]. Olvassák el azokat a sorokat, ahol az Apokalipszis írója arról szól, ami a 666. évre vonatkozik! Bizonyos szellemi erők intenciói szerint valaminek történnie kellett volna az emberiséggel és meg is történt volna, ha nem következik be a Golgotai Misztérium. A 333. év, az értelmi lélek kultúra csúcspontja után, az emberiség számára kiszabott lefelé menő utat arra használták volna fel, hogy az emberiséget egészen más irányba tereljék, mint amerre azoknak az isteni lényeknek a szándékai szerint kellett haladnia, akik kezdettől fogva, a szaturnuszi idők óta, kapcsolatban álltak vele. Ezt úgy akarták elérni, hogy az emberiség a tudati lelket, amit csak később kellett volna megkapnia annak minden tartalmával, valamilyen kinyilatkoztatás révén már 666-ban megkapta volna.

Ha ez megtörtént volna, ha valóra váltak volna bizonyos lények szándékai, akik szemben álltak az emberiség fejlődésével, de magukhoz akarják ragadni az emberiség fejlődését, akkor az emberiséget már 666-ban meglepték volna a tudati lélek adományával, amely csak egy későbbi időpontban volt esedékes.

Ezen alapul, amit az embereket szerető Istenekkel ellenséges lények mindig tesznek: amit ezek az emberekhez jó szellemi lények egy későbbi időpontban akarnak tenni, ők egy korábbi időpontra akarják előre hozni, amikor az emberiség még nem érett rá. Az ahrimáni és luciferi erők már 666-ban bele akarták oltani az emberbe azt, aminek csak a mi korunk közepén jön el az ideje, tehát csak 1080 évvel 1413 után, vagyis 2493-ban kell bekövetkeznie, csak akkor kell az embernek saját személyiségének tudatos megértése terén odáig jutnia.

Mit akartak ezek a lények ezzel elérni? Meg akarták adni az embernek a tudati lelket, és ezzel olyan természetet adtak volna neki, amely lehetetlenné tette volna számára, hogy megtalálja az utat a szelleménhez, az életszellemhez, és a szellem-emberhez. Elvágták volna jövőbeni útját, és egészen más fejlődési útra vitték volna az embert.

A történtek nem úgy játszódtak le, ahogy akarták, nem ebben a különleges, fenomenális, nagyszerű, de ördögi formában; de nyomai mégis megtalálhatók a történelemben. Azért találhatók meg, mert olyan dolgok történtek, amelyekről csak azt mondhatjuk: az emberek teszik meg itt a Földön, de tulajdonképpen mindig, mint annak segéderői, amit bizonyos szellemi lények általuk visznek véghez. Így Jusztiniánusz császár[6] is bizonyos lények kiszolgálója volt, amikor - ellensége lévén mindannak, ami a magas fokú görög bölcsességből származott - 529-ben bezáratta az athéni filozófiai iskolákat. Így aztán száműzték a görög tudományos élet utolsó maradványait, arisztotelészi és platóni magas szintű tudásával, és kénytelenek voltak Perzsiába menekülni. Más görög bölcseket, Zeno Isaurikus[7] az 5. században a szíriai Edessából űzött el, a többiek már korábban Nisibisbe menekültek. A 666 felé közeledő években a gondishapuri perzsa akadémián[8] valóban a legválogatottabb tudósok gyűltek össze, akik a régi Görögországból jöttek át, és nem vették figyelembe a Golgotai Misztériumot. A Gondishapuri Akadémián tanítottak azok, akiket a luciferi-ahrimáni erők inspiráltak.

Ha bekövetkezett volna az, aminek 666-ban kellett volna elérnie az emberiséget, akkor ez már ekkor elvágta volna az emberiség továbbfejlődésének és felemelkedésének útját, és a tudati-lélek fokára emelte volna az emberiséget. Ha tehát teljes sikerrel járt volna a Gondishapuri Akadémia szándéka, akkor a 7. században itt is-ott is, magas tudású, és magas tudásuk folytán rendkívül zseniális emberek támadtak volna, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy bejárják Észak-Afrikát, Nyugat-Ázsiát, Dél-Európát, általában Európát, és elterjesszék a Gondishapuri Akadémia szándékai szerinti 666-os kultúrát. Ez a kultúra mindenekelőtt arra lett volna hivatva, hogy az embert teljesen saját személyiségére állítsa, teljes mértékben elhozza máris a tudati lelket.

De nem vált lehetségessé, hogy ez megtörténjék. A világ már másként alakult, mint amilyennek lennie kellett volna ahhoz, hogy ez benne megtörténhessék. Ez letompította a Gondishapuri Akadémiának a nyugati kultúra ellen indítandó egész támadását. Így aztán olyan bölcsesség helyett, amely mellett egészen csekély lenne mindaz, amit ma a külső világban tudunk; ahelyett, hogy spirituális sugallat révén létrejött volna az a bölcsesség, amit kísérletezés és természettudományok révén az ember fokozatosan fog magának 2493-ig kivívni, és amely ragyogó, nagyszerű tudományosságban nyilvánult volna meg, mindennek csak a nyomai maradtak meg abban, amit az arab tudósok hoztak Spanyolországba. De már ez sem az eredetileg elgondolt, hanem csak letompított formában jelent meg. Helyette csak a mohamedanizmus, Mohamed[9] és tanai maradtak; az iszlám jött ahelyett, aminek a Gondishapuri Akadémiáról kellett volna kiindulnia. A Golgotai Misztérium eltérítette a világot ettől a számára veszedelmes iránytól.

Ez az eltérítés azáltal vált lehetővé, hogy a Golgotai Misztérium annakidején nemcsak megtörtént, de olyan eseményként történt meg, amelyet közönséges emberi erővel haláláig senki sem érthetett meg. Ezért jelent meg a nyugati emberiség körében a halottak részéről jövő inspiráció, amit Tertulliánusznál és sok másnál megfigyelhetünk. Ez aztán az emberek lelkületét egészen másra, a Golgotai Misztériumra irányította, nem arra, aminek a Gondishapuri Akadémiáról kellett volna kiindulnia. Az terjedt el, ami megakadályozta az emberiség üdvére, a Gondishapuri Akadémia szándékai szerinti magas fokú, de ördögi bölcsesség létrejöttét.

Sok minden csak megtörve, bizonyos mértékig elferdülve jött ki abból, amit a halottak inspiráltak, de mégis megőrizték az emberiséget attól, hogy hatni engedje magára mindazt, amit fel kellett volna vennie lelkébe, ha a Gondishapuri Akadémiának irányzatával szerencséje lett volna.

Az olyan események azonban, mint amit a Gondishapuri Akadémia tervezett, bizonyos mértékben a világ külső fejlődésének kulisszái mögött zajlanak le. Az érzékfeletti síkon folynak le. Az emberek kapcsoltban állnak ugyan velük, de maguk az események teljes mértékben az érzékfeletti régiókban játszódnak le. Ezért sem a Gondishapuri Akadémia által tervezett eseményeket, sem a Golgotai Misztériumot nem ítélhetjük meg pusztán aszerint, ami a fizikai síkon történik. Az ilyen eseményekbe a szokottnál sokkal mélyebben kell behatolnunk, ha jellemezni akarjuk őket.

Azért valami megmaradt az emberiségben abból, aminek meg kellett volna történnie, csak letompult, amennyiben a szándékolt nagyszerűből a fantasztikus szánalmas iszlám valósult meg. Valami azért történt az emberiséggel! Az történt, hogy akkor az egész emberiségre hatott a gondisaphuri impulzus, - ez az újperzsa-impulzus, amely nem megfelelő időben újra előhozta a Zarathusztra-impulzust, és ha szabad magam triviálisan kifejezni, ez egészen a fizikai testiségig ható „belső repedést” okozott. Az emberiség akkor olyan impulzust kapott, amely behatolt a fizikai testbe is, és amellyel azóta vele születünk. Ez az impulzus nem más, mint az, amit az imént jellemeztem: az emberiségbe beoltották azt a betegséget, amelynek kitörése az Atyaisten tagadásához vezet.

Szeretném, ha jól megértenének: a civilizált emberiség testében ma tövis van. Szent Pál[10] sokszor említi ezt a tövist, prófétikusan szól erről a tövisről; mint különlegesen előrehaladott emberben, benne már az ő korában megvolt, mások tulajdonképpen csak a 7. században kapták meg. Ez a tövis azonban egyre inkább növekedni fog, egyre jelentőségteljesebb lesz. Ha ma megismerkednek egy olyan emberrel, ki teljesen átadja magát ennek a tövisnek, ennek a betegségnek - mert ez valóban tövis a testben, valóban betegség - akkor ez az ember ateista, istentagadó. Az ateizmusra való hajlam tulajdonképpen minden emberben megvan, aki a modern civilizáció keretein belül él, pusztán arról van szó, hogy követi-e ezt a hajlamát. Az ember magában hordozza azt a betegséget, amely arra ingerli, hogy tagadja Istent, pedig természetéből tulajdonképpen az következne, hogy elismerje. Az emberi természetet akkor bizonyos mértékben mineralizálták, „visszacsavarták” a fejlődésben, úgyhogy mindnyájan magunkban hordozzuk az istentagadás betegségét.

Ez a betegség sok mindent okoz az emberben. Szorosabb vonzáskötelékét létesíti az ember teste és lelke között, mint eredetileg megvolt, és amilyen magában az emberi természetben tulajdonképpen adva van. Mintegy erősebben odaláncolja a lelket a testhez. A léleknek saját természete alapján nem az a rendeltetése, hogy részt vegyen a test sorsában, de ha sikerült volna a Gondishapuri Akadémia terve, olyan útra került volna, amelyen egyre inkább részt kellett volna vennie a test sorsában: a születésben, öröklődésben, és a halálban is.

Nem kevesebbet akartak ugyanis akkor a gondisaphuri bölcsek - amit bizonyos titkos társaságok dilettánsabb formában ma ismét megkísérelnek -, minthogy az embert itt a Földön nagyon naggyá, nagyon bölccsé tegyék, de ennek a bölcsességnek a beoltása következtében lelkének részt kelljen vennie a halálban. Ez oda vezetne, hogy amikor átment a halál kapuján, nem akarna részt venni a szellemi életben, és nem akarna többé inkarnálódni. Egyenesen el akarták vágni a további fejlődéstől. Saját maguk számára, egy egészen más világ számára akarták megnyerni az embert. A földi életet arra akarták felhasználni, hogy konzerválják az embert, eltérítsék attól, amiért a Földön van, amit lassú, fokozatos fejlődés útján kell megtanulnia, és ami által el fog jutni a szelleménhez, életszellemhez és szellememberhez.

Az emberi lelket tehát jobban meg akarták ismertetni a Földdel, mint amennyire számára rendeltetett. A halál, ami csak a test számára rendeltetett, bizonyos mértékben a lélek sorsává is vált volna. Ezzel állította szembe ellenhatását a Golgotai Misztérium. Az ember rokonságba került a halállal, de a Golgotai Misztérium megmentette ettől a halállal való rokonságtól. Ha egyfelől a világfejlődés bizonyos áramlatának hatására a lélek szorosabb rokonságba került is az emberi testtel, mint azt számára előírták, Krisztus viszont, hogy a mérleget egyensúlyba tartsa, a lelket kapcsolta a rendeltetésénél nagyobb mértékben a szellemhez. A Golgotai Misztérium tehát közelebb vitte az emberi lelket a szellemhez, mint ahogy az számára eleve el volt rendelve.

Mindez lehetővé teszi számunkra, hogy úgy igazából belelássunk abba, hogyan is függ össze a Golgotai Misztérium az emberi természet legbensőbb erőivel az évszázadok folyamán. Össze kell tudnunk hasonlítani a testnek és léleknek azt a kölcsönös viszonyát, amelyet Ahrimán és Lucifer szánt az embernek, a lélek és szellem kölcsönös viszonyával, ha történelmileg helyesen akarjuk megközelíteni a Golgotai Misztériumot.

A katolikus egyház erősen annak hatása alatt állt, ami még megmaradt a Gondishapuri Akadémia impulzusából, és 869-ben, a konstantinápolyi általános ökumenikus zsinaton[11] dogmaként mondta ki, hogy nem kell hinni a Szellemben…, mert nem akart mindenkit felvilágosítani a Golgotai Misztériummal kapcsolatban, hanem sötétséget akart ráborítani. A katolikus egyház 869-ben eltörölte a szellemet. Az akkor felállított dogma úgy szól, hogy nem kell a Szellemben hinni, csak a testben és lélekben, és a lélekben van valami szellemszerű. A katolikus egyház eltörölte, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, és ez még a gondishapuri impulzus hatására történt.

A történelem bizony másként fest, mint ahogy egyik vagy másik oldalról az emberek „házi használatára” - akiket szívesen irányítanának -, gyakran alakítják.

A Golgotai Misztérium tehát szorosabban fűzte az embert a szellemhez, ezáltal van még két erő az emberben: az, az erő, amely lelkileg hasonlóvá teszi a halálhoz, és az, amely ismét megszabadítja a haláltól, amely bensőleg elvezeti a szellemhez.

Milyen ez az erő? Azt már mondtam, hogy az emberben az istentagadás bizonyosfajta betegség, amelyet mi civilizált emberek mindnyájan magunkban hordunk pusztán azért, mert testünk van. Istent tagadni tehát betegség, mondja a szellemtudomány, de ez a betegség bennünk van. Istent csak akkor nem tagadjuk, ha Őt Krisztus által újra megtaláljuk. Testünkben betegségerő van, amely az istentagadásra irányul, de ha Krisztus ereje úgy van meg bennünk, ahogy azt már többször elmondtam, akkor a Golgotai Misztérium következtében gyógyító erő is van bennünk. Krisztus a szó legszorosabb értelmében gyógyítója, orvosa annak a betegségnek, ami az embert istentagadóvá teheti. Krisztus az orvosa ennek a rejtett betegségnek, amelyről most beszéltem.

Korunk igen sok tekintetben azoknak az időknek a megújulása, amelyek részben a Golgotai Misztérium, részben a 333-ban, részben pedig a 666-ban történtek következtében következtek be. Ennek pontosan meghatározott hatásai vannak. Csak akkor értik meg helyesen a Golgotai Misztériumot, ha tisztában vannak azzal, hogy nem fogható fel azokkal az erőkkel, amelyeket az ember csak azáltal kap, hogy haláláig fizikailag fizikai testben él. Maguk a kortársak, az apostol kortársak is, csak a 3. században, tehát jóval haláluk után tudták saját emberi erőikkel megérteni a Golgotai Misztériumot. De mindezek belefolynak a fejlődésbe, ilyen dolgok révén sok minden játszódik le. Itt pedig a következők játszódtak le.

Ma már egészen más helyzetben vagyunk, mint Krisztus kortársai, vagy azok, akik a következő évszázadokban - 7. évszázadig - éltek. Mi már az Atlantisz utáni 5. korban élünk, sőt jócskán benne járunk: a 20. században élünk. Ennek következménye, hogy mielőtt, mint lelkek megszületünk, mielőtt az érzékfeletti világból az érzékelhető világba lépünk, valamit a szellemi világban már évszázadokkal azelőtt átélünk. Úgy, ahogy a Golgotai Misztérium kortársai évszázadokkal később eljutottak a Golgotai Misztérium teljes megértéséhez, mi is átélünk bizonyos tükörképet születésünk előtt, mégpedig évszázadokkal születésünk előtt. Ez azonban csak a mai emberekre érvényes. Amikor a mai emberek megszületnek a fizikai világban, mindnyájan magukkal hoznak valamit, amit a Golgotai Misztérium visszfényének nevezhetnénk, ez a tükörképe annak, amit évszázadokkal a Golgotai Misztérium után a szellemi világban átéltek.

Aki nem rendelkezik a szellemi látás képességével, az természetesen nem láthatja ezt az impulzust; de mindenki átélheti önmagában ennek az impulzusnak a hatását. És aki átéli, az megtalálja a választ arra a kérdésre, hogy „Hogyan találom meg Krisztust”?

Ehhez a következőket kell átélni: először is feltesszük magunkban, hogy olyan magas fokú önismeretre törekszünk, amilyenre saját emberi személyiségünk alapján csak képesek vagyunk. Aki becsülettel törekszik erre az önismeretre, az nem juthat más megállapításra, mint hogy „nem tudom felfogni azt, amire tulajdonképpen törekszem”. Felfogóképességem mögötte marad annak, amire törekszem. Érzem a tehetetlenségemet azzal szemben, amire törekszem. Nagyon fontos élmény ez. Bizonyos ájultság érzése, [a németben az Ohnmacht szó ájultságot és tehetetlenséget is jelent. - A fordító megjegyzése] amelyet mindenkinek át kell élnie, aki önismeret dolgában becsülettel elmélyed önmagában. Ez az ájultság-érzés egészséges, mert nem más, mint a betegség megérzése; az ember akkor igazán beteg, ha betegsége van, de nem érzi. Ha az ember életének bizonyos időpontjában átéli tehetetlenségét; érzi, hogy képtelen felemelkedni az istenihez, akkor azt a betegséget érzi önmagában, amelyről beszéltem, amely belénk van oltva. Mikor ezt a betegséget megérezzük, úgy érezzük, hogy testünk mai mivoltában tulajdonképpen arra ítélné lelkünket, hogy vele együtt meghaljon. Mikor aztán ezt az ájultságot elég erősen átéltük, jön a fordulat. A második élmény ezt mondja: ha nem adjuk át magunkat annak, amit csak testi erőinkkel érhetünk el, hanem annak adjuk át magunkat, amit a szellem nyújt számunkra, akkor le tudjuk győzni ezt a belső lelki halált. Akkor újra meg tudjuk találni lelkünket és össze tudjuk kapcsolni a szellemmel. Ha átmentünk az ájultság érzésén, átélhetjük egyrészt a lét értéktelenségét, másrészt a lét dicsőítését saját belső impulzusunkból. Ájultságunkban érezzük a betegséget, és érezzük az Üdvözítőt, a gyógyító erőt, amikor az ájultságot átéltük, amikor lelkünkben a halálhoz hasonló állapotba kerültünk. Mikor érezzük az Üdvözítőt, a Gyógyítót, azt is érezzük, hogy hordozunk valamit lelkünkben, ami mindenkor fel tud támadni a halálból azáltal, hogy önmagát bensőleg átéli. Ha ezt a két élményt keressük, megtaláljuk saját lelkünkben Krisztust.

E felé az élmény felé halad az emberiség. Angelus Silesius[12] kimondta ezt, amikor ezeket a jelentőségteljes szavakat leírta:

„A Golgota keresztje nem űzi a Gonoszt el,
Ha ezt a keresztet magadban nem vered fel”.

Az ember úgy állítja fel önmagában, hogy érzi a két pólust:

teste révén az ájultságot,
szelleme révén, a feltámadást.

A belső élmény, amely ebből a két részből áll, valóban a Golgotai Misztérium felé irányul. Nem hozhatjuk fel vele kapcsolatban mentségül, hogy nem rendelkezünk érzékfeletti képességekkel, mert ehhez nincs szükség ilyen képességekre. Igazán csak az szükséges, hogy önmagunkra eszméljünk, és akarjunk is önmagunkra eszmélni; valamint, hogy le akarjuk győzni azt a gőgöt, amely ma olyan gyakori és nem engedi, hogy az ember észrevegye, mennyire büszke saját erejére, ha csak saját erőire hagyatkozik. Ha az ember saját gőgjével szemben nem tudja átérezni, hogy csak a saját erejével tehetetlen, akkor nem érezheti sem a halált, sem a feltámadást; akkor sohasem érezheti át Angelus Silesius gondolatát:

„A Golgota keresztje nem űzi a Gonoszt el,
Ha ezt a keresztet magadban nem vered fel”.

Ha azonban át tudjuk érezni az ájultságot, és az ájultságból való felébredést, akkor az a szerencsés eset áll be, hogy valóban reális kapcsolatba kerülünk Krisztus Jézussal. Mert ez az élmény annak ismétlése, amit évszázadokkal azelőtt a szellemi világban átéltünk. Itt a fizikai síkon a tükörképét kell lelkünkben megkeresnünk. Keressék magukban, és meg fogják találni az ájultságot. És amikor ezt megtalálták, keressék és meg fogják találni a megváltást az ájultságból, a léleknek szellemként való feltámadását.

De ne engedjék magukat megtéveszteni egy s mástól, amit ma a misztika, sőt néhány pozitív hitvallás is hirdet. Amikor például Harnack Krisztusról beszél, nem igaz, amit mond, azon egyszerű oknál fogva, hogy amit Krisztusról mond, - olvassák csak el - azt általában Istenről mondhatjuk el! Azt éppúgy elmondhatjuk a zsidók Istenéről, mint a mohamedánok Istenéről és mindegyikről. Sokan mondják, akik ma úgynevezett „feltámasztottak” akarnak lenni, hogy „átélem magamban Istent” -  de csak az Atyaistent élik át, és őt is csak legyengített alakban, mert nem veszik észre, hogy betegek, és csak a tradicionális dolgokat ismétlik. Ilyesmit tesz például Johannes Müller[13]. De egyikük sem jutott el Krisztushoz, mert a Krisztus-élmény nem abból áll, hogy az ember átéli lelkében Istent, hanem két dologból áll: a test által okozott lelki halál átéléséből, és a lélek szellem által való feltámadásának élményéből. Az, aki az emberiségnek nem csak azt hirdeti, hogy Istent érzi magában, - ahogy azt a pusztán csak szónokló teozófusok is állítják - hanem a két élményről, az ájultságról és az ájultságból való feltámadás élményéről is beszélni tud, az a valódi Krisztus-élményről beszél. Ez azonban érzékfeletti úton jut el a Golgotai Misztériumhoz, ő maga találja meg azokat az erőket, amelyek aztán bizonyos érzékfeletti erőket mozgatnak meg, és elvezetik őt a Golgotai Misztériumhoz.

Ma már kétségtelenül meg tudjuk találni Krisztust saját közvetlen átélésünkben, mert már meg is találtuk, ha újra rátaláltunk önmagunkra, de az ájultságból kell újra önmagunkra találnunk. A Krisztus-impulzust meg kell előznie az értéktelenség érzésének, amely akkor fog el bennünket, ha gőg nélkül gondolunk saját erőinkre. Okos misztikusok azt hiszik, hogy ha azt mondhatják: megtaláltam énemben a magasabb ént, az isteni ént, — ez már kereszténység. Ez nem kereszténység! A kereszténységnek ezen a mondaton kell alapulnia:

„A Golgota keresztje nem űzi a Gonoszt el,
Ha ezt a keresztet magadban nem vered fel”.

Megérezhetjük az élet egyes mozzanataiban, mennyire igaz, amit mondok: azután felemelkedhetünk a részletektől az ájultság, és az ájultságból való feltámadás nagy élményéhez. Milyen szép volna - különösen jelen korunkban - ha az emberek tudatába eljutnának például a következők: egészen bizonyos, hogy az emberi lelkek mélyén az igazság hajlama megvan, és annak is, hogy kimondják az igazságot. De éppen amikor belemerülünk abba a szándékba, hogy az igazságot kimondjuk, és azután elgondolkodunk ezen, akkor tehetjük meg az első lépést azon az úton, amelyen átérezzük az emberi test tehetetlenségét az isteni igazsággal szemben. Abban a pillanatban ugyanis, amikor valóban elgondolkodnak az igaz beszédről, rájönnek valami nagyon érdekes dologra. A költő megérezte ezt[14], amikor azt mondta: „Ha beszél a lélek, óh, akkor már nem a lélek beszél”. - Amit lelkünkben bensőleg, mint igazságot valóban átélünk, már eltompul útközben, amíg beszéddé alakul. Aki ismeri a nyelvet, az tudja, hogy mindig csak egy dologra vonatkozóak a tulajdonnevek, mindig az igazi megjelölői ennek a dolognak. Amint általánosított nevekről van szó, legyen az főnév, ige vagy melléknév, már nem a teljes igazságot mondjuk. Ilyenkor abban áll az igazság, hogy tudatában vagyunk annak, hogy alapjában véve minden mondatunkkal el kell térnünk az igazságtól. Az embernek be kell ismernie: minden állításommal hazugságot mondok. … A szellemtudomány megpróbálja az embert feltámasztani ebből az állapotból, mégpedig bizonyos, már többször jellemzett eljárással. Gyakran mondtam, hogy a szellemtudományban nem annyira az a fontos, hogy mit mondunk, mint az, hogy hogyan mondjuk. Figyeljék csak meg - az én írásaimban is megtehetik -, hogy a szellemtudomány mindent a legkülönfélébb szempontokból jellemez, mindig megpróbálja ugyanazt a dolgot egyik és másik oldaláról is leírni: csak így tudjuk a dolgokat megközelíteni. Aki ugyanis azt hiszi, hogy a szavak euritmiánál[15] egyebek, az nagyon téved! A szavak nem egyebek, mint a levegő közreműködésével a gégefő által megvalósított euritmia. Pusztán csak mozdulatok, csak éppen hogy nem kezünkkel és lábunkkal, hanem gégefőnkkel végrehajtott mozdulatok. El kell jutnunk annak tudatához, hogy csak utalunk valamire, és hogy csak akkor kerülünk helyes viszonyba a valósággal, ha a szavakban nem látunk mást, mint utalásokat arra, amit ki akarunk fejezni; ha mint emberek úgy élünk együtt, hogy tudjuk: a szavakban utalások élnek. Erre akar többek között rámutatni az euritmia is, amely az egész emberből gégefőt csinál - vagyis az egész ember révén fejezi ki azt, amit egyébként csak a gégefő fejez ki -, hogy az emberek megérezzék: amikor a hangok nyelvén beszélnek, akkor is csak mozdulatokat tesznek. Azt mondom „apa”, azt mondom „anya” - Ha mindent általánosítok, akkor tudom csak magam a valósághoz hűen kifejezni, ha az, akihez beszélek, szociális elembe velem együtt élte bele magát ezekbe a dolgokba, ha érti a mozdulatot. Csak akkor térünk magunkhoz ájulásunkból, amit már a beszéddel kapcsolatban is érezhetünk, csak akkor ünnepelhetjük belőle feltámadásunkat, ha megértjük, hogy amikor a szájunkat kinyitjuk - máris keresztényeknek kell lennünk. Csak akkor érthető, hogy a szó, a Logosz mivé vált a fejlődés folyamán, ha a Logoszt ismét Krisztussal kötjük össze, ha tudatára jutunk annak, hogy testünk a kimondás eszközévé válva legyűri az igazságot, így ez ajkunkon részben elhal. Azzal keltjük újra életre Krisztusban, ha tudjuk, hogy át kell szellemesítenünk, vagyis: a szellemet hozzá kell gondolnunk. Nem szabad tehát a beszédet egyszerűen úgy elfogadnunk, ahogy halljuk, hanem hozzá kell gondolnunk a szellemet. Ezt kell megtanulnunk.

Szeretném itt is elmondani, amit már különböző helyeken elmondtam, hogy igen érdekes dologra jöhetünk rá, és ezt most, egy konkrét eset kapcsán fogom jellemezni. Alaposan foglalkoztam azokkal a valóban érdekes tanulmányokkal, amelyeket Woodrow Wilson írt[16] az amerikai történelemről, amerikai irodalomról, amerikai életről. Mondhatom, hogy nagyszerűen, erőteljesen ábrázolja Amerika fejlődését, ahogyan ez Amerika keleti részéből nyugat felé terjedt. Egészen amerikai módra írja le a dolgokat, és lebilincselőek ezek a tanulmány formájában leírt előadások. „Csak irodalom” a címük. Megismerjük az amerikaiak egész lényét, ha ezeket a tanulmányokat olvassuk, mert Woodrow Wilson a legtipikusabb amerikai. Azután összehasonlítottam a Woodrow Wilson tanulmányaiban találhatók közül, egyet-mást, - ez az összehasonlítás egészen objektíven megtehető - például Herman Grimm[17] kijelentéseivel. Grimm ízig-vérig tipikus 19. századbeli német, tipikus 19. századbeli közép-európai, és írásmódja révén nekem rendkívül szimpatikus, míg Woodrow Wilson rendkívül ellenszenves. De ez magánügy, és mellékes. Szeretem Herman Grimm írásmódját, és nagyon visszataszítónak találom Woodrow Wilson írásmódját, de ettől még lehet az ember teljesen objektív: a tipikusan amerikai Woodrow Wilson egyenesen ragyogóan ír Amerika jellegének kibontakozásáról. - És ekkor, amikor összehasonlítottam Woodrow Wilson és Herman Grimm tanulmányait, amelyekben mindketten a történelmi módszerekről írtak, valami más lépett előtérbe. Találunk olyan mondatokat Woodrow Wilsonnál, amelyek pontosan, majdnem szó szerint megfelelnek Herman Grimm mondatainak, és viszont: lefordíthatjuk Hermann Grimm egyes mondatait, és Woodrow Wilson szövegét kapjuk. Teljesen megegyeznek egymással. Ki van zárva, hogy egymástól vették volna át őket, szó sincs róla, hogy ilyesmire akarnék utalni! Itt ahhoz a ponthoz jutottunk el, ahol megtanulhatjuk, anélkül, hogy kispolgári, filiszter-szemléletbe esnénk, hogy ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz! Felmerül a probléma, honnan ered az a különös dolog, hogy Woodrow Wilson sokkal nyomatékosabban, sokkal szuggesztívebben ábrázolja az amerikaiakat, mint Herman Grimm valaha is ábrázolt „A történelem módszerei” című könyvében, és ábrázolása közben mégis Herman Grimm mondatait használja. Honnan van ez? Ez problémaként jelentkezik.

Ha behatóbban foglalkozunk a dologgal, a következőkre jövünk rá: ha Herman Grimm stílusát tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy minden egyes mondatát ő maga személyesen, egyénileg harcolta ki. Nála mindent a 19. század kultúrájának fénye világít be, de közvetlenül a tudati lélekből származik.

  Woodrow Wilson ragyogóan ábrázol, de a tudatalatti megszállottság állapotában. Démoni megszállottságról van itt szó. Van valami a tudatalattijában, és az sugalmazza, hogy mit írjon. Lelkén keresztül a démon beszél, aki természetesen különös módon nyilvánul meg egy 20. századi amerikaiban, de ez teszi írását nagyszerűvé, erőteljessé.

Ma, amikor a lusta ember olyan gyakran mondja, ha valahol olvas valamit: ezt már itt és itt olvastam -  ma, amikor csak a tartalommal törődik, eljött az ideje annak, hogy megtanulja: már nem annyira a tartalom a fontos, hanem az, hogy ki mond valamit; ismernünk kell az embert, aki mondja, mert a szavak csak mozdulatok, és ismernünk kell azt, aki a mozdulatot teszi. Ez az, amibe az emberiségnek bele kell élnie magát. A leghétköznapibb élet óriási misztériumáról van itt szó. Nagy különbség, hogy személyes énjében harcol ki valaki minden egyes mondatot, vagy pedig alulról, felülről, esetleg oldalról sugalmazzák neki valamiképpen. A sugalmazott szöveg szuggesztívebben hat, mert a saját erőből kiharcolt szövegnél magunknak is meg kell harcolnunk minden egyes mondatért. Közeleg az idő, amikor már nem csupán a szószerinti tartalmát kell néznünk annak, ami lelkünk előtt áll, hanem mindenekelőtt azt kell néznünk, hogy ki az, aki ezt vagy azt mondja -, nem külső fizikai személyiségében, hanem egész emberi-szellemi összefüggésében.

Ha az emberek ma azt kérdik: Hogyan találom meg Krisztust? Akkor ilyen választ kell nekik adnunk, mert Krisztushoz nem juthatunk el semmiféle töprengéssel vagy kényelmes misztikával, hanem csak úgy, ha van bátorságunk ahhoz, hogy közvetlenül belehelyezkedjünk az életbe. Ez esetben pedig a nyelvvel kapcsolatban is éreznünk kell azt a tehetetlenséget, amelyet a test okoz azáltal, hogy a beszéd hordozójává válik -, utána pedig éreznünk kell a szellem feltámadását a szóban. Erről van szó. Nemcsak „a betű öl, a szellem megelevenít”[18] - ezt a mondást gyakran félreértik -, hanem már a hang is öl és a szellemnek kell ismét életet vinni bele azáltal, hogy egyedi átéléssel Krisztushoz és a Golgotai Misztériumhoz kapcsolódunk. Ezzel az első lépéssel találjuk meg Krisztust. Keresni kell! Ha valahol szép szó áll, ne csak a tartalmát nézzük - ma ehhez szoktak az emberek -, hanem keressük az emberi összefüggéseket; nézzük, hogyan jönnek elő a szavak onnan, ahol kimondják őket. Ez egyre fontosabb lesz. Ha ezt éppen közülünk egyesek meggondolnák, nem történne meg olyan gyakran, hogy jön valaki, és azt mondja: ez egészen „antropozófus” vagy „teozófus módra” beszélt. Olvassák csak el még egyszer! Nem azon múlik, hogy milyen szavak állnak ott, hanem azon, hogy milyen szellem áll mögöttük. Nem szavakat akarunk az antropozófiával terjeszteni, hanem új szellemet; azt a szellemet, amely a 20. századtól kezdve a kereszténység szelleme kell, hogy legyen.

Ezt akartam még hozzáfűzni a nyolc nappal ezelőtt ugyanitt megtartott előadásomhoz. Örülök, hogy ismét szólhattam önökhöz ezekről a mindnyájunkat érintő dolgokról és remélem, hogy rövidesen folytathatjuk itt Zürichben a Zweigen belüli tanulmányainkat.

Ebben az értelemben gondoljunk mindig arra, hogy ha a térben el is váltunk egymástól, mint antropozófusok lélekben együtt vagyunk, híven együtt is maradunk, és az emberiség szellemében, amelynek uralkodnia és hatnia kell.


[1] „A kereszténység mint misztikus tény” (Das Christentum als mystische Tatsache) - 1902 GA 8.

[2] „Az emberi nem nevelésé”-ben 1780.

[3] Tertulliánusz 160-220 körül. Egyházatya. A keresztények védelmére írt műve:     „Apologeticum”.

[4] Tertulliánusz „De carne Chisti”-ben

[5] Vö. az Apokalipszis 13. fejezetének 18. versével.

[6] Justinianus, 527-565. Kelet-római császár

[7] Zeno Isaurikus, császár, 474-491. Az edessai iskolát 489-ben zárta be rendelet útján

[8] Vö. az 1918 október 12-én és 16-án tartott előadásokkal „Az állandóság és a fejlődés polaritása” GA 184-ben

[9] Mohamed, 570-632 körül

[10] Például a II. korinthusi levélben, 12/7 fejezet

[11] Lásd még: GA 174/a 174/b, 191. 194. 203.

[12] Angelus Silesius (Johann Scheffler) 1624-1677. A „kerubi vándor”-ból.

[13] Johannes Müller, 1864-1949. „Életfilozófus” a Felső-Bajorországi Elmau kastélyban „minden irányzatú és származású kereső számára létesített személyes életű szabad hely” vezetője. Számos vallásos és szociális problémát tárgyaló írás szerzője.

[14] Friedrich Schiller a „Tabolae votivae”-ben. (Beszéd)

[15] lásd Rudolf Steiner: „Euritmia, a beszélő lélek megnyilvánulása” GA 277.

[16] „Tisztán irodalom és egyéb tanulmányok”

[17] Herman Grimm, 1838-1901. művészettörténész

[18] II. korinthusi levél, 3/6 fejezet.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként