Tegnap megkíséreltem, hogy az emberiség újkori történelmi fejlődésének jelenségeiről nagyvonalakban képet adjak, és végül a jelenségek komplexumába mintegy belehelyeztem angliai I. Jakab figyelemreméltó személyiségét. A jelenségek vizsgálásánál nem azt vettük figyelembe, amit azok elénk tárnak - erre is még sor fog kerülni - hanem inkább általánosságban jellemeztük azokat. I. Jakab úgynevezett uralkodó volt Angliában a XVII. század elején, de tulajdonképpen rejtélyes alakként áll előttünk annak az időszaknak a közepén, amely az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdetétől a döntő fontosságú XIX. századig tart. Itt még nem feladatom - ez később történhet meg -, hogy olyan titokról beszéljek, amelyek I. Jakab személyével kapcsolatosak. Ma ez még nem lehet feladatom, de már most utalnom kell arra, milyen figyelemreméltó helyet foglal el I. Jakab az újkori történelem folyamatában. Mondhatnánk, olyan ember volt, aki valóban minden irányban ellentmondásosan jellemezhető, ahogy ezt kétféleképpen megkíséreltem.. A legjobbat és a legrosszabbat lehet róla elmondani, attól függően, hogyan állítjuk be.

Elsősorban azonban azt mondhatjuk I. Jakabról, hogy az említett körülmények hatására kialakult talajon, amelyen különösképpen a nemzeti impulzusból kifejlődött állami gondolat tudott tért hódítani, és amit liberalizáló vagy legalábbis a felé hajló parlamentarizmusként jellemeztem, I, Jakab gyökereitől megfosztott növényként jelenik meg, olyan lényként, aki nem függ igazán össze ezzel a talajjal. Ha azonban kissé mélyebben tekintünk arra, ami ezt az egész Atlantisz utáni ötödik korszakot az egyik oldalról, a tudati lélek születésének oldaláról jellemzi, akkor látjuk, hogy ő az a személyiség, aki azt a radikális ellentmondást éli meg, amely oly könnyen kapcsolatba hozható a tudati lélek korának személyiségeivel. A tudati lélek korának időszakában a személyiség elveszti azt a kincset, amellyel korábban az ösztönök erejénél fogva rendelkezett, éppen azáltal, hogy tulajdonképpen öntudatos személyiségként még nem alakult ki. A személyiség a korábbi időszakokban, mondhatnánk, elemi erővel élte át önmagát - ne értsék félre, amit mondok - emberies, lélektől áthatott állati erővel. Ösztönösen élte át önmagát a személyiség, még mielőtt kiemelkedett volna csoportlelkiségéből és most függetlenednie kellene, saját lábára kellene állnia. Ezáltal éppen a személyiség kerül különös ellentmondásba. Az egyik oldalon le kellett vetni mindazt, ami korábban az individuális, személyes átélésben jelen volt, az ösztönök letompultak és a lélek belsejében kellett a személyiség középpontjának lassanként kialakulnia. A léleknek teljes mértékben erőre kellett kapnia.

A tegnap mondottakból kitűnik az ellentmondás: míg régebben azokban a korszakokban, amelyekben a személyiség öntudatos személyiségként még nem született meg, az emberek produktív erőket építettek bele a kultúrfejlődésbe - ez most megszűnik, a lélek terméketlenné válik. És a lélek mégis az ember középpontját foglalja el, mert abban rejlik személyes mivolta, hogy önmaga erejére támaszkodva az emberi lény középpontjába áll. Olyan kiemelkedő személyiségek tehát, mint amilyenek a régi korban éltek, Augustus, Julius Caesar, Periklész - sokakat említhetnénk - ma már nem találhatók. Éppen a személyiség elementáris mivolta veszít értékéből, és előbukkan az, ami később demokratikus, és mindent egyenlővé tesz. De éppen ebben az egyenlővé tételben akar a személyiség megjelenni. Radikális ellentmondás!

Karmájánál fogva mindenkinek van valamilyen feladata. I. Jakab feladata éppen az uralkodás volt. Persze bizonyos, hogy a perzsa királyok korában, a mongol kánok korában, sőt még abban a korban is, amikor a pápa a magyar I. Istvánt a Szent István koronával megkoronázta, a személyiség jelentett valamit egy bizonyos helyzetben, ahhoz tartozónak foghatta fel magát. I. Jakab úgy állt a maga helyén uralkodóként is, mint aki egy olyan öltözéket visel, ami egyáltalán nem illik rá. Gyermekként kálvinistának nevelték, később áttért az anglikán hitre, csakhogy alapjában véve számára a kálvinizmus ugyanolyan közömbös volt, mint az anglikán egyház: lelke mélyén minden csak öltözék volt, ami nem illett rá. Arra volt hivatva, hogy a parlamentáris liberalizmus közelgő korszakában, amely már egy bizonyos ideig uralomra is jutott, uralkodóként kormányozzon. Nagyon eszes volt, nagyon okos, amikor az emberekkel beszélt, de senki sem érette tulajdonképpen, hogy mit akar, mert mindenki valami mást akart. Ősi katolikus családból, a Stuartok családjából származott, de amikor Angliában trónra került, a katolikusok látták leginkább, hogy tulajdonképpen semmit sem várhatnak tőle. 1605-ben különös terv született. A katolicizmus híveinek egy csoportja összehordott a londoni parlament épülete alá egy csomó lőport, hogy egy megfelelő pillanatban a parlament tagjait a levegőbe röpítsék. Ez volt az ismert lőpor-összeesküvés. A tervet csak az hiúsította meg, hogy egy katolikus elárulta, különben I. Jakabnak az a sors jutott volna, hogy egy szép napon egész parlamentjével együtt a levegőbe repül. Semmibe sem illett bele, mert személyiség volt, és a személyiségben van valami egyedi, valami izolált, ami önmagára épül.

A személyiség korszakában mindenki személyiség akar lenni. Ez radikális ellentmondás, amely a személyiség korszakából adódik, ezt nem szabad elfelejtenünk. A személyiség korszakában nem az történik, hogy például a királyságot vagy a pápaságot elutasítják, mert nem arra törekszenek, hogy ne legyen pápa vagy ne legyen király, hanem azt szeretnék, hogy ha már van pápa vagy van király, akkor mindenki pápa vagy király legyen. Egyidejűleg legyen pápaság, királyság és demokrácia. Mindez eszünkbe jut, ha I. Jakab figyelemreméltó személyiségét szimptomatikusan szemügyre vesszük, mert ő teljesen és tökéletesen az új korszak embere volt, de egyúttal a személyiség összes ellentmondásával állt az új korszakban. És nem volt igazuk azoknak, akik őt úgy jellemezték, ahogy az első alkalommal tettem és azoknak sem volt igazuk, akik a másik oldalról jellemezték, de nem volt igazuk saját könyveinek sem, mert amit ő maga írt, az sem vezet el bennünket közvetlen módon a lelkéhez. Így, ha nem ezoterikusán vizsgáljuk, nagy rejtélyként áll a XVII. század elején, éppen azon a helyen, amely bizonyos oldalról a legradikálisabban mutatja az újkori impulzus feltörését.

Emlékezzünk a tegnap mondottakra: hogyan jöttek létre tulajdonképpen a dolgok Nyugat-Európában. Beszéltem az angol és a francia magatartás differenciálódásáról. Ezt a differenciálódást a XV századtól kezdve láthatjuk. A fordulópont 1429, az Orleansi Szűz fellépése. Látjuk, hogyan fejlődnek a dolgok, hogyan függetlenedik Angliában a személyiség és hogyan törekszik arra, hogy azt kiterjessze; hogyan függetlenedik Franciaországban - mindkét talajon a nemzeti eszmékből táplálkozva - és hogyan törekszik itt arra, hogy lehetőleg az ember bensejét ragadja meg és a saját lábára állítsa. Itt áll tehát elsőként a XVII. század közepén valaki, aki mintegy a személyiség összes ellentmondásainak reprezentánsa: I. Jakab. Ha tüneteket jellemzünk, akkor sohasem szabad arra törekedni, hogy mindennel elkészüljünk, hanem mindig kell egy megoldatlan részt hagyni, különben nem jutunk tovább. Ezért I. Jakabot semmiképpen sem úgy jellemeztem, hogy egy szép, zárt képünk legyen róla, hanem úgy, hogy legyen rajta mit gondolkodnunk, mint valami rejtvényen.

Az angol és francia természet közötti radikális ellentét egyre inkább előtérbe lép. A franciaságból fejlődik ki a harmincéves háború zűrzavarai folyamán, nemzeti alapon az, amit az állami gondolat megerősödésének nevezhetünk. Ha az állami gondolat megerősödését tanulmányozni akarjuk, akkor ezt csak annak példáján tehetjük - bár ez a példa meglehetősen egyedi - ahogy a francia állam nagy fényességre törő kibontakozása eléri dicsősége csúcsút, majd hanyatlásnak indul XIV Lajos korában és azt követően. Láthatjuk, hogy ennek a nemzeti államnak az ölén azután hogyan fejlődnek ki a személyiség további függetlenedésének csírái, amelyek a francia forradalomhoz vezettek. A francia forradalom az emberi életnek három, mondhatnánk, legjogosultabb impulzusát hozza felszínre: a testvériséget, a szabadságot és az egyenlőséget. Más alkalommal már kifejtettem, hogy az emberiség tulajdonképpeni fejlődésével mennyire ellentétben lépett fel a francia forradalmon belül ez a hármasság: testvériség, szabadság, egyenlőség. Ha számolunk az emberi fejlődéssel, akkor erről a háromról nem beszélhetünk anélkül, hogy valamilyen vonatkozásban ne szólnánk az emberi természet három részéről. Az emberek testi együttélése során az emberiségnek lassanként éppen a tudati lélek korszakában fel kell emelkednie a testvéri elemhez.

Kimondhatatlan szerencsétlenség és a fejlődés visszavetése lenne, ha az Atlantisz utáni ötödik korszakban, a tudati lélek korszakának végén nem alakulna ki és nem jutna el magas fokra az emberek közötti testvériség. De a testvériséget csak akkor lehet helyesen megérteni, ha az emberi testek együttélésére alkalmazzuk a fizikai létben. Ha viszont felemelkedünk a lelki élethez, akkor lehet szó a szabadságról. Mindig tévedésben fogunk élni, ha azt hisszük, hogy a szabadság valamiképpen megvalósítható a külső testi együttlétben; lélektől lélekig azonban megvalósítható. Nem szabad az embert kaotikusán, zavaros egyvelegnek felfogni, és aztán testvériségről, szabadságról és egyenlőségről beszélni, hanem tudnunk kell, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, és hogy az emberek csak akkor érkeznek el a szabadsághoz, ha lélekben akarnak szabadok lenni. Egyenlők viszont az emberek csak a szellem vonatkozásában lehetnek. A szellem, amely spirituálisán ragad meg bennünket, mindenki számára ugyanaz. Azáltal törekszünk rá, hogy az ötödik korszak, a tudati lélek kora a szellem-énre törekszik. És ebben a szellemi törekvésben az emberek egyenlők. Tulajdonképpen ezzel összefüggésben mondja a népi közmondás, hogy a halálban minden ember egyenlő. De ha a testvériséget, szabadságot és egyenlőséget nem választjuk szét a léleknek erre a három különböző területére, hanem összekeverjük és egyszerűen azt mondjuk, hogy az ember éljen a Földön testvériesen, legyen szabad és legyen egyenlő, akkor ez csak zűrzavarhoz vezet.

Tüneteit tekintve hogyan jelenik meg előttünk a francia forradalom? Különösen ilyen szempontból rendkívül érdekes. Azt tárja elénk, úgyszólván címszavakba összesűrítve és egyvelegszerűen az egész emberre vonatkoztatva, amit a tudati lélek korszakának folyamán 1413-tól 3573-ig - tehát 2160 év alatt - a szellemi fejlődés minden eszközével lassanként ki kell fejleszteni. Ennek a kornak az a feladata, hogy a testek számára megszerezzük a testvériséget, a lelkek számára a szabadságot és a szellemek számára az egyenlőséget. De ennek belátása nélkül, az Atlantisz utáni ötödik kornak ez a legbensőbb lelkisége tumultuózusán mindent összekeverve, jelszavakban jelenik meg a francia forradalomban. Ebben a három szóban nem talál megértésre az Atlantisz utáni ötödik korszak lelke. Ezért nem tud szociális testet ölteni, és alapjában véve zűrzavarról zűrzavarra vezet. Nem tud szociális testet ölteni, de mint követelő lélek, rendkívüli jelentőséggel lép fel. Az a belső tartalom, amivel ennek az Atlantisz utáni ötödik korszaknak rendelkeznie kell, nem talál megértésre és külső formája sincs. De éppen itt jelenik meg valami szimptomatikusan hallatlanul jelentős.

Amikor valami, aminek a soron következő korszak folyamán kell tért hódítania, kezdetben mintegy tumultuózusán jelenik meg és nagyon messze távolodik el attól az egyensúlyi helyzettől, amelyben az emberiségnek fejlődnie kell, messze eltávolodik azoktól az erőktől, amelyek az emberrel vele születtek azáltal, hogy az őseredeti hierarchiákkal áll kapcsolatban. A mérleg nyelve erősen egy oldalra lendül ki. A francia forradalom következtében luciferi- ahrimáni hatásra lendült ki a mérleg nyelve nagyon erősen az egyik irányba, nevezetesen a luciferi irányba. Ez ellentétes kilengést eredményez. Így azt lehet mondani - és ez több, mint képletes, szinte imaginatív ábrázolás, de a szavakat nem szabad túlságosan szigorúan szó szerint venni hogy ami a francia forradalomban megjelent, abban bizonyos mértékig az Atlantisz utáni ötödik korszak lelke van jelen szociális test nélkül, testiség nélkül. Ez absztrakt valami, pusztán lélekszerű, és testiségre törekszik, de ennek csak évezredek vagy legalábbis több évszázad folyamán kell megvalósulnia. Minthogy azonban a fejlődés mérlegének nyelve ennyire kileng, ellenkező irányú kilengést okoz. És mi történik? Véglet a másik oldal irányában. A francia forradalomban minden tumultuózusán történik, minden ellentmond az emberi fejlődés ritmusának. És miközben a másik irányba leng ki, olyasvalami következik be, ami megint teljesen - de most nem a középső egyensúlyi helyzetben, hanem szigorúan ahrimáni-luciferi módon - megfelel az emberi ritmusnak, a személyiség személytelen követelményének. Napóleonban a test kerül előtérbe, amely az emberi személyiség ritmusát követi, de az ellenkező irányú kilengés szerint épül fel: 7 év előkészület a tulajdonképpeni uralkodásra, 14 év dicsőség, Európa nyugtalanítása, felemelkedés, majd 7 év hanyatlás, amiből csak az első évet fordítja arra, hogy Európát mégegyszer nyugtalanítsa - de mindez szigorú ritmusban történik: egyszer hét, kétszer hét, megint egyszer hét. Szigorúan hétévenkénti ritmusban, négyszer hét év ritmikus lefolyásában.

Sokat fáradoztam azon - egyesek tudják, mert tettem erre itt-ott utalásokat -, hogy Napóleon lelkét megtaláljam. Tudják, hogy ilyen lélek-tanulmányozásokat sokféle módon lehet végezni a szellemi kutatás eszközeivel. Hiszen emlékeznek, hogyan kerestem Novalis lelkét korábbi megtestesüléseiben. Őszintén törekedtem arra, hogy Napóleon lelkét például a halála utáni további vándorlásai során valamiképpen megkeressem, de nem tudtam megtalálni, és nem is hiszem, hogy valaha meg fogom találni, mert nyilván nincs is ott. És nyilván ez lesz ennek a Napóleon-létnek a rejtélye, amely úgy járt le, mint valami óra, még a hétévenkénti ritmus szerint is. Ezt a legjobban akkor érthetjük meg, ha egy olyan élet ellentéteként vizsgáljuk, mint amilyen I. Jakabé volt, vagy ha a francia forradalom absztrakciójának ellentéteként vizsgáljuk. A forradalom lélek test nélkül, Napóleon test lélek nélkül - de olyan test, amely korának minden ellentmondásából jön létre. Az újkori fejlődés tüneteinek egyik legnagyobb rejtélye ez a különös kapcsolódás: a forradalom és Napóleon. Úgy tűnik, mintha egy lélek akarna megtestesülni a Földön, de test nélkül jelenne meg a XVIII. század forradalmárai között garázdálkodva, de nem tud testet találni; külsőleg közeledik feléje egy test, amely viszont nem tud lelket találni: ez Napóleon. Az ilyen dolgokban több van, mint pusztán szellemesnek szánt utalások vagy jellemzések, az ilyen dolgokban a történelmi lét jelentékeny impulzusai vannak. Mindenesetre a dolgokat szimptomatikusán kell vizsgálni. Most a szellemtudományos kutatás szavai szerint beszélek, de természetesen azt, amit most elmondtam, ha a szavakat kissé másképpen válogatjuk meg, mindenütt el lehet mondani.

Ha megkíséreljük tovább követni az újkor tünettörténetét, akkor látjuk, hogyan fejlődött tovább viszonylag nyugodtan, mintegy egymáshoz kapcsolódó láncszemekként az angolság. A XIX. században egészen a század végéig, meglehetősen egyenletesen fejlődik, mondhatnánk, bizonyos nyugalomban, a liberalizmus eszméjét kidomborítva. A francia jelleg kissé tumultuózusabban fejlődik, úgy hogy ha a francia történelem XIX. századi eseményeit követjük, nem tudjuk igazán pontosan, hogy tulajdonképpen hogyan kapcsolódhatott a következő az előtte levőhöz. Ez Franciaország XIX. századi fejlődéstörténetének alapvető jellemvonása: a motiválatlanság. Ez nem megrovás - teljes mértékben szimpátia és antipátia nélkül beszélek - hanem csak jellemzés.

Soha nem fogunk tudni belelátni az újabb kori történelem tüneti szövevényébe, ha nem fordítjuk tekintetünket arra, hogyan hat megint másvalami mindabban, ami inkább külsőleg - noha lelkileg belsőleg is, de mégis bizonyos értelemben külsőleg - lejátszódik. Ezt így szeretném jellemezni: már az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdete előtt is bizonyos módon érezhető a tudati lélek korszakának közeledte. Egyesek mintegy előre megsejtve megérzik ezt. És tulajdonképpen a jellegét érzik: olyan korszak közeleg, amelyben a személyiségnek függetlenné kell válnia. Kezdetben ez a kor bizonyos vonatkozásban terméketlen lesz, semmit sem fog magától megteremteni éppen a szellemiek vonatkozásában, aminek át kellene hatnia a szociális és történelmi életet. Abból kell majd élnie, amit régről magával hozott.

Ez a mélyebb impulzusa a keresztes hadjáratoknak, amelyek a tudati lélek korszakát megelőzték. Miért törekednek az az emberek Kelet felé? Miért törekednek a Szent Sírhoz? Miért nem tudnak és nem akarnak új misszióra, új, eredeti speciális eszményre törekedni a tudati lélek korszakában? Arra törekednek, hogy a régről magukkal hozottat annak igazi alakjában, igazi szubsztanciájában találják meg: Jeruzsálem felé törekednek, hogy a régit megtalálják és más módon illesszék bele a fejlődésbe, mint ahogy Róma tette. Sejtik, hogy a keresztes hadjáratokkal eljön a tudati lélek korszaka a maga kezdeti terméketlenségével. A keresztes hadjáratokkal összefüggésben alakul meg a templomos rend, amelyről tegnap beszéltem, és amelyet Szép Fülöp király elpusztított. A templomos rend révén jutnak el Európába a keleti szemlélet titkai és tagozódnak bele az európai kultúrába. Franciaország királya, Fülöp, a templomos lovagokat kivégeztethette ugyan, pénzüket elkobozhatta, de a templomos lovagok impulzusai számos csatornán át beleáradtak az európai életbe és tovább hatottak; számos okkult páholyon át kikerültek az exoterikumba, és lényegében úgy jellemezhetjük ezeket az eszméket, hogy fokozatosan Róma ellenlábasai lettek. Róma állt az egyik oldalon, először egyedül, aztán a jezsuitizmussal összefonódva, míg a mások oldalra állt az, ami mélységesen összefüggött a keresztény elemmel, de idegen volt Rómától és szembe kellett helyezkednie vele. Ezt Róma ellenállásnak érezte és érzi.

Mi volt tulajdonképpen a mélyebb indítéka annak, hogy a Rómából kiinduló szuggesztív, egyetemes impulzussal szemben - amelyet tegnap jellemeztem - keleti gnosztikus tanokat és nézeteket, szimbólumokat és kultuszokat oltottak bele az európai szemléletbe? Ha megvizsgáljuk ezt a kérdést, rá fog vezetni bennünket a tulajdonképpeni impulzusra.

A tudati léleknek el kellett jönnie. Róma a tudati lélekkel szemben meg akarta őrizni - és megőrzi a mai napig - a szuggesztív kultúrát, azt a szuggesztív kultúrát, amely alkalmas arra, hogy az embereket visszatartsa a tudati lélek kifejlesztésétől, hogy az emberek megálljának az értelmi vagy kedélylélek szintjén. Tulajdonképpen ez az a küzdelem, amelyet Róma a világ haladása ellen folytat. Róma meg akar maradni valaminél, ami az értelmi vagy az érzői-léleknek felel meg, míg az emberiség tovább akar lépni a fejlődésben a tudati lélekhez. De a másik oldalon az emberiség a tudati lélekhez való előrelépéssel valóban rendkívül kényelmetlen helyzetbe hozza magát. Ez messze a legtöbb ember számára - elsősorban a tudati lélek korszakának első századában, de egészen máig - nagyon kényelmetlenné vált. Az embernek saját lábára kell állnia, személyiségként függetlenné kell válnia, ezt kívánja tőle a tudati lélek korszaka. El kell hagynia régi támaszait. Már nem hagyhatja, hogy tovább szuggerál- ják, önállóan részt kell vennie annak eldöntésében, mit kell hinnie. A tudati lélek korszakának kezdetén ezt veszélyesnek tartották az ember számára. Ösztönösen érezték, hogy az ember elveszti régi súlypontját és újat kell keresnie. De ugyanakkor azt is mondták: ha semmit sem teszünk, mi lesz akkor? - Az egyik lehetőség az, hogy egyszerűen engedjük az embert kifutni a tudati lélek keresésének szabad tengerére és bizonyos mértékig kiszolgáltatjuk annak, ami a haladás szabad impulzusaiban van. A másik lehetőség az, - ha az em-; bér így kivitorlázik - hogy Róma nagy jelentőségre tesz szert, nagy hatást gyakorolhat akkor, ha sikerül a tudati lélekre való törekvést letompítania és az embert visszatartania, hogy megálljon az értelmi vagy érzői-lélek szintjén. Akkor elérné, hogy az ember ne emelkedjék fel a tudati lélek szintjére, ne jusson el a szellem-énhez, elveszítse a jövőbeni fejlődés lehetőségeit. Ez csak az egyik lehetőség, amely megakadályozhatná, a jövendő fejlődés kibontakozását.

A harmadik változat a következő: még radikálisabban járnak el, hogy az ember ne kerüljön ebbe az ingalengésbe a tudati lélekre való törekvés és Róma követelménye között. Ezt elkerülendő, Rómánál is radikálisabban aláássák a tudati lélekre való törekvését. Ez azáltal történik, hogy az előrevivő impulzusokat éppen az előrehaladás impulzusától fosztják meg, és hagyják, hogy a régi hasson. Keletről hozzák ezt magukkal eredetileg az ezoterikusán beavatott templomosok, de más szándékkal. Miután ennek a törekvésnek a csúcsát letörték és miután a templomos renddel úgy bántak, ahogy Szép Fülöp, Franciaország királya bánt, az maradt meg belőle, amit az ázsiai kultúrából áthoztak. De ennek csúcsát letörték, nem az egyes személyiségeknél, hanem a történelmi világban. Amit a templomosok behoztak, az számos csatornán át szerteáradt, de a tulajdonképpeni spirituális tartalmat kivonták belőle. Mi volt ez? Ez lényegében az Atlantisz utáni harmadik korszak tartalma volt; a katolicizmus a negyedik korszak tartalmát hozta. És amiből a szellemet úgy kipréselték, mint a levet a citromból, az tovább plántálódott, mint egzoterikus szabadkőművesség, mint a skót vagy york páholyok vagy egyebek, amit különösen megragadott az angol nyelvterület hamis ezoterikuma. Ez a kifacsart citrom így kipréselve tartalmazza az Atlantisz utáni harmadik korszak, az egyiptomi-káldeai korszak titkait, és ezt most arra használják fel, hogy impulzusokat küldjenek a tudati lélek életébe.

Itt olyasvalami keletkezik, ami a leggonoszabb értelemben hasonló ahhoz a fejlődési folyamathoz, amely meg fog történni. Emlékezzenek csak arra, amit már egyszer kifejtettem. Beszéltem a hét korszakban végbemenő fejlődésről.

Itt az elején van az atlantiszi katasztrófa, ezt követik az Atlantisz utáni korszakok az elsőtől a hetedikig. A fejlődés úgy folyik le, hogy a negyedik önmagában áll, mintegy középen. Ami jellemző volt, a harmadikban, az ismét megjelenik az ötödikben, csak magasabb fokon, ami a másodikban jellemző volt, ismét megjelenik magasabb fokon a hatodikban, és ami az első ó-indiaiban volt, az ismét megjelenik a hetedikben. Ilyen ismétlődések történnek. Emlékezzenek arra, amit mondtam, hogy vannak egyes szellemek, akik tudatában vannak ennek az ismétlődésnek. Ezt láttuk Keplernél, amikor megkísérelte a maga módján az Atlantisz utáni ötödik korszakban a kozmosz harmóniáját három törvényével megmagyarázni; amikor azt mondta, hogy idehozom az egyiptomiak szerint arany edényeit. Felmerült benne annak tudata, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszak emberében felelevenedik az, ami a harmadik korszak tartalma volt. Bizonyos értelemben tehát ahhoz hasonlót hoznak létre, ami a világban is történni akar, amikor az egyiptomi-káldeai korszak ezoterikumát, kultuszát átveszik. De amit átvesznek, azt arra lehet használni, hogy most szuggesztió útján nemcsak elvegyék a tudati lélek önállóságát, hanem a tudati lélek tulajdonképpeni hajtóerejét letompítsák, megbénítsák. És ez erről az oldalról nagyon is sikerült: a megvalósulni készülő tudati lélek elaltatása. Erről az oldalról ez nagyon is sikerült!

Róma - most képletesen beszélek - tömjénfüsttel félálomba ringatja az embereket, miközben álmokat hoz létre bennük. Az a mozgalom, amelyet most említek, az embere két - tehát a tudati lelket - teljesen elaltatja. Ez is beszivárgott történelmileg az emberiség újabb fejlődésébe. És itt van az egyik oldalon az, ami akkor alakult ki, amikor tumultuózusán megjelenik a testvériség, szabadság, egyenlőség eszméje, a másik oldalon azonban itt van az az impulzus, amely az embereket az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán megakadályozza abban, hogy világosan belássák, hogyan kellene a testvériségnek szabadságnak, egyenlőségnek, az embereket megragadnia. Mert ezt csak akkor tudnánk világosan belátni, ha a tudati lelket helyes önismeretre tudnánk használni, ha felébrednénk a tudati lélekben. Ha az emberek felébrednek a tudati lélekben, akkor testben, lélekben és szellemben érzik magukat, de éppen ezt akarják elkerülni. Ez a két áramlat működik az újabb történelemben: az egyik oldalon, most, hogy a tudati lélek megjelent, kaotikusán akarnak szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, míg a másik oldalon tapasztalható a legkülönbözőbb rendek törekvése arra, hogy megakadályozzák a tudati lélek felébredését, azért, hogy egyes individualitások ezt a tudati lélekben való felébredést a maguk számára kihasználhassák. E két áramlás összefonódva halad az újkori történelmi élet egész folyamán.

És most valami készülőben van. Amint az újkor beviharzik a XVIII. századba és a XIX. század kezdetébe, kb. annak a közepéig, erős az indíték a személyiség függetlenedésére, mert amikor ilyen sok áramlat van jelen, ahogy ezt jellemeztem, akkor a dolog nem fokozatosan, kényelmesen megy végbe, hanem apályhoz és dagályhoz hasonlóan. És látjuk, hogy fejlődik ki nemzeti alapon és a többi impulzusból, amelyeket Nyugat-Európára vonatkozóan jellemeztem, az, ami a személyiség függetlenedésére irányul, ami ki akar kerülni a nemzetiségből és az általános emberi felé törekszik, csak nem tud rendesen, önállóan kifejlődni. Mert mindig kiindul egy ellenáramlat azokból a rendekből, amelyek különösen Angliában rendkívüli mértékben megfertőzik az egész nyilvános életet, sokkal jobban, mint ahogyan azt a külső világ egyáltalán gondolná. Ezért nem tud kifejlődni. Láthatjuk, hogyan jelennek meg olyan figyelemreméltó személyiségek, mint Richard Cobden vagy John Brigiit, akiket az egyik oldalról valóban megragadott az az impulzus, hogy a nemzeti eszmét az egész Földön felváltsa a személyiség jelentősége. Ők eljutottak odáig, hogy érintettek valamit, ami politikailag a legnagyobb jelentőségű lehetne, ha egyszer bemerészkedne az újabb történelmi fejlődésbe, de különböző vidékek szerint differenciáltan, mert természetesen az emberek csak saját vidékük számára szögezték le azt az elvet, hogy a szigetország mások ügyeibe nem avatkozik bele - tehát a liberalizmus alapelvét. Ez jelentős dolog volt, de alighogy létrejött, máris letompította az Atlantisz utáni harmadik korszakból eredő másik impulzus. És látjuk, hogyan jön létre nyugatról kiindulva a XIX. század közepén az, amit általában liberalizmusnak, liberális szemléletnek neveznek, vagy szabadelvűségnek, ahogy tetszik. Arra a nézetre gondolok, amely politikai téren a legvilágosabban a XVIII. században politikai felvilágosodásként, a XIX. században pedig egy bizonyos politikai törekvésként domborodott ki. Ezt liberális politikai törekvésnek nevezték, de lassanként elapadt és kihalt a XIX. század utolsó harmadában.

Ami például a hatvanas években mindenütt még liberális elemként jelent meg, ez a valódi életben egészen visszaszorult. Ehelyett valami más lépett fel. Most az újabb történelmi lét jelentős tüneteihez közeledünk. Minek kellett történnie? A tudati lélek lökése olyan volt, hogy egy ideig egy áramlatot hajtott felfelé: a liberális áramlatot. De ami így kileng az egyik irányban, az később kileng a másik irányban is.

Ez az ellenhatás a liberalizmusra. Gondoljunk csak bele  (nyíl lefelé), a liberalizmus azáltal keletkezett, hogy az azt képviselők belsőleg - így lehetne mondani - amúgy igazából megfogták magukat, igazából kézbe vették magukat és rohamra indultak a Föld polipkarjai ellen. Szabaddá tették magukat, nem hagyták magukat megfogni - ha szabad ezt a triviális kifejezést használnom - egyszerűen általános emberi eszmék ragadták meg őket. De a másik irány is hatott az újkor alakulására, és lassanként magához vonzotta ezeket a nagyon gyengén képviselt, úgynevezett liberális eszméket. Már a XIX. század közepe táján a politikai égbolton ezek a liberális eszmék tulajdonképpen kilátástalanok voltak, mert akik később még liberális eszméket képviseltek, többé-kevésbé a politikai gondolkodás rokkantjainak benyomását keltik. A későbbi kor liberális pártjai így inkább csak utánuk botorkáltak, mert a XIX. század közepe óta egyre inkább érvényesült annak gyümölcse, ami a nyugati rendekből és titkos társaságokból indult ki: a tudati lélek elaltatása, álomba ringatása. A lelki és szellemi egyáltalán nem hat már ekkor, csak az hat, ami a külső fizikai-érzéki világban jelen van. És ez jelent meg a XIX. század közepe óta, mint az öntudatos szocializmus minden lehetséges formája.

A fellépő szocializmust csak szellemmel lehet áthatni; ál-szellemmel, a szellem maszkjával, a halott dolgokat megragadó pusztán értelmi kultúrával nem közelíthető meg. Ilyen halott tudománnyal küszködött először Lasalle, majd Marx és Engels kialakították ezt a halott tudományt. És így a szocializmusban, ami elméletként arra törekedett, hogy gyakorlati legyen, de a gyakorlatban semmi helyeset nem hozott össze, mert mindig megrekedt az elmélet álláspontján, ebben a szocializmusban kialakult az emberiség történelmi fejlődésének egyik legjelentősebb szimptómája. Idézzük lelkünk elé ennek néhány jellemzőjét.

Az újkori szocializmust háromféle meggyőződés, helyesebben részbeni meggyőződés jellemzi. Elsősorban a történelem materialista felfogása, másodsorban a gazdasági értéktöbblet-elmélet nemzetgazdasági összefüggésben és harmadsorban az osztályharcok elmélete. Szerte a Földön emberek millióit tölti el az a meggyőződés, amit három csoportba lehet sorolni: az osztályharc-elmélet, az értéktöbbletről alkotott nemzetgazdasági nézetek és a materialista történelem-szemlélet.

Annak érdekében, hogy jól megértsék azokat a szimptómákat, amelyekre gondolok és annak alépítményeként, amire majd holnap akarunk építkezni, kíséreljük meg először egészen világossá tenni, hogy mi a materialista történelem-felfogás. A materialista történelem-felfogás úgy gondolja, hogy mindaz, ami az emberiség fejlődése folyamán történik, csak külső, tisztán materiális impulzusokból ered. Az embereknek enniük kell, inniuk kell, és amit enniük és inniuk kell, azt innen-onnan meg kell szerezniük. Tehát kereskedniük kell egymással, meg kell termelniük azt, amit a természet maga nem termel meg. Ez az, ami egyáltalán emberi fejlődést hoz létre. Ha valamely korban megjelenik, mondjuk egy Lessing, miért úgy lép fel, ahogy a XVIII. században fellépett? (Ismert nevet akarok választani.) Miért jelenik meg Lessing? Nos, a XVIII. században a XVI. századtól kezdve, de elsősorban a XVIII. században a mechanikus szövőszék, a fonógép stb. bevezetése óta erős elkülönülés észlelhető, amely már kialakulóban volt a polgárság és a hozzá felzárkózó proletariátus között. A proletariátus még alig volt jelen, de mintegy izzóan jelen volt a szociális lét felszíne alatt. Az újkor gazdasági élete folyamán azonban a többi rendekkel szemben megerősödött a polgárság. Ahogy az ember polgárként él, ügy hogy a munkást alárendeltnek tekinti, már nem ismeri el igazán a korábbi rendeket, és odáig jutott, hogy a javak termelését, a javak elosztását és a javak feldolgozását olyanná tegye, amilyenné tette, ezáltal egy bizonyos gondolkodásmód válik általánossá, amely nem más, mint ideológiai felépítmény annak igazolására, ahogy a polgárság a javakat termeli, feldolgozza és forgalmazza. Ez feltételez egy bizonyos gondolkodásmódot. Aki még paraszt, aki nem polgár, akit körülvesz a természet, aki együtt él a természettel, az másképpen gondolkodik. De csak ideológia az, ahogy gondolkodik, mert a lényeg az a mód, ahogy a javakat termeli, feldolgozza és forgalmazza. A polgár azáltal, hogy városokban tömörül össze, másképpen gondolkodik, mint a paraszt. Elszakadt a rögtől, nem látja a természetet, az összefüggés tehát elvont számára. Felvilágosulttá válik, aki általánosságban, elvontan gondolkodik Istenről. Mindez annak következménye, hogy javakat termel. Kissé sarkítva mondom ki a dolgokat, de bizonyos fokig ez így van. Azáltal, hogy a XVI. század óta meghatározott módon dolgozzák fel és forgalmazzák a javakat, kialakult egy olyan gondolkodásmód, amely különösen Lessingnél mutatkozik meg. Lessing a csúcspontján álló polgárság képviselője, amely után sántikál a fejlődő proletariátus. Hasonlóan lehet Herdert, Goethét és másokat is magyarázni. Mindez felépítmény. Az elemi materialista felfogás számára csak az valóságos, ami a javak termeléséből, feldolgozásából és forgalmazásából következik.

Ez a materialista történelem-felfogás. Ha a kereszténységet akarjuk megmagyarázni, akkor meg kell magyaráznunk, hogyan változtak meg a Kelet és Nyugat közötti kereskedelmi kapcsolatok abban az időben, amikor időszámításunk elkezdődött. Meg kell magyaráznunk, hogyan változott meg a rabszolgák kizsákmányolása, a rabszolgák viszonya uraikhoz, és azután ebből kell megmagyaráznunk, hogyan épült e fölé a gazdasági játék fölé egy ideológiai felépítmény: a kereszténység. Szerintük azért gondolkodtak másképpen az emberek, mert másképpen kellett előállítaniuk és megszerezniük azt, ami az evéshez szükséges. És mert egy gyökeres gazdasági fordulat következett be időszámításunk kezdetén, ezért az ideológiai felépítményben is gyökeres fordulat történt, amit kereszténységként jellemeznek. Ez az egyik olyan meggyőződés, amely a XIX. század közepe óta millió és millió szíven keresztül utat tört magának.

A polgári középosztályhoz tartozóknak tulajdonképpen sejtelmük sincs arról, milyen mélyen belerágta magát ez a nézet a legszélesebb körökbe. Kétségtelen, hogy azoknak a professzoroknak, akik a történelem eszméiről és mindenféle történelmi árnyakról beszélnek, van közönségük. De még a professzorok közül is egyesek az utóbbi időben már úgy érezték, hogy enyhén vonzódnak a marxizmushoz. A széles néptömegekben azonban nincs közönségük. Ez azonban a tudati lélek korszakában történik és a tudati lélek impulzusa tovább hat. Az emberek majd felébrednek, amennyiben engedik őket felébredni. Az egyik oldalon megkísérlik elaltatni őket, a másik oldalon azonban, mondhatnám, az alvás közepén ismét fel akarnak ébredni. Minthogy a tisztán materiális világ észlelésén kívül nem rendelkeznek semmi mással, kialakítják maguknak a materialista történettudományt. Így jöttek létre ezek a sajátságos szimptómák. Schillert, a legnemesebb, legliberálisabb szellemek egyikét hosszan ünnepelték, külsőleg hallatlanul csodálták. Születési évfordulóján, 1859-ben mindenütt szobrot emeltek neki. Fiatal koromban élt Bécsben egy ember, Heinrich Deinhairltnak hívták. Sokat fáradozott azon, hogy egy szép írásban beavassa az embereket Schiller igazi gondolatmenetébe, azokba a gondolatokba, amelyek az ember esztétikai neveléséről írt leveleiben olvashatók. Ennek a műnek a teljes kiadását zúzdába vitték. A szerzőnek, Heinrich Deinhardtnak volt egy balesete, elütötte - gondolom - egy kocsi, egyszóval: elesett az utcán, eltörte a lábát és nem lehetett meggyógyítani. Bár csak könnyű lábtörése volt, annyira alultáplált volt, hogy nem tudták meggyógyítani. Nem tudta túlélni. Ez csak egy tünete annak a módnak és jellegnek, ahogy a XIX. század azokkal bánt, akik valóban érthetővé akarták tenni Schillert, és nagy eszméit be akarták vezetni a kor általános tudatába. Önök vagy mások talán azt fogják mondani: nincsenek-e szép törekvések minden területen? De vannak és fogunk is róluk beszélni később, de ezek nagyrészt zsákutcába vezetnek.

Ez az egyik része a szocialista meggyőződésnek. A másik az értéktöbblet-elmélet. Röviden körülbelül így lehetne jellemezni: az új termelési mód odáig jutott, hogy annak, akit fel kell használni arra, hogy javakat termeljen, javakat dolgozzon fel, annak saját életerejét kell munkaerővé alakítania, amely aztán ugyanúgy piaci áru lesz, mint a többi piaci áru. Mert az emberek két osztálya jön létre, a vállalkozók és a munkások. A vállalkozók a kapitalisták és ezért övék az összes termelőeszköz, övék a gyár, a szerszámok, övék minden, ami a termelőeszközökhöz tartozik. Ez az emberek egyik fajtája, a munkaadók, ők birtokolják a termelőeszközöket. Aztán itt vannak a munkások, nekik nincsenek termelőeszközeik, csak egyet vihetnek a piacra: munkaerejüket. Azáltal, hogy fennáll ez az ellentét a vállalkozó és a munkás között, hogy a vállalkozóval, a termelőeszközök tulajdonosával szemben áll a tulajdon nélküli munkás, aki csak munkaerejét tudja a piacra vinni, ezáltal lehet a munkásnak, mint árunak, mint áruba bocsátott munkának az ellenértékét leszorítani a minimumra. Minden egyéb a termelőeszközök tulajdonosához, azaz a vállalkozóhoz áramlik érték- többletként. Ezáltal az, amit a piacra és az emberiség számára, tehát a fogyasztásra termelnek, egészében úgy oszlik meg, hogy a munkás csak kártalanítást kap, egy minimumot, a többi értéktöbbletként a vállalkozóhoz áramlik. Ez a marxista elmélet, és ez embermilliók meggyőződése lett. Mindezt az az egészen meghatározott gazdasági struktúra idézte elő, amelyet az újkor szociális élete magáévá tett, és végül arra vezet, hogy vannak kizsákmányolók és vannak kizsákmányoltak.

Lényegében ezek azok a kategóriák, amelyekkel a XIX. század közepe óta fokozatosan, először kis körökben, aztán szektákban, most azonban millió és millió ember között megnyerik a szíveket a szociális együttélés tisztán gazdasági struktúrája számára. Mert ha az általam itt vázolt nézeteket továbbfejlesztjük, nagyon könnyen eljuthatunk ahhoz a meggyőződéshez, hogy azt mondjuk: a fejlődő emberiség romlását tehát az okozza, hogy a termelőeszközök egyes emberek tulajdonában vannak. A termelőeszközöket köztulajdonba kell venni, mindazoknak, akik dolgoznak, együttesen kell rendelkezniük velük. A termelőeszközök kisajátítása vált a munkásosztály eszményévé.

Nagyon fontos, hogy először is ne álljunk meg a berozsdásodott, a valóságot figyelmen kívül hagyó képzeteknél, amelyekkel sok olyan ember rendelkezik, aki még a polgársághoz tartozik és átaludta az újkori fejlődést. Mert nagyon sok ilyen, a burzsoáziába berozsdásodott ember van, aki így átaludta azt, ami az utóbbi évtizedekben tulajdonképpen történt. Ezeknek még ma is az az elképzelésük, hogy vannak szociáldemokraták és kommunisták, akik mindent el akarnak osztani, azt akarják, hogy minden közös legyen, és így tovább. Ezeknek most csodálkozniuk kellene, amikor azt hallják, hogy van egy gondosan kialakított éles elméjű elmélet arra vonatkozóan, hogy mi történjék és minek kell történnie, és ez millió és millió ember között elterjedt: ez az értéktöbblet-elmélet, amely azt vallja, hogy a termelőeszközöket köztulajdonba kell venni. Így mindenki, aki ma szocialista agitátor vagy annak követője, természetesen kineveti a burzsoáziához tartozót, ha az a kommunizmusról beszél neki és arról, hogy mi mindent akarnak a szociáldemokraták, mert ő tudja, hogy a termelőeszközök szocializálásáról, azaz a termelőeszközök közös birtoklásáról van szó. Mert a romlást a mai munkás abban látja, hogy a termelőeszközöket egyes emberek birtokolják, és hogy akinek nincs termelőeszköze, az kiszolgáltatottja annak, akinek van.

Így lényegében az újkor szociális küzdelme a termelő- eszközökért folytatott küzdelem, és küzdelemnek lennie kell, mert ez a harmadik meggyőződése a szociáldemokratának, hogy minden, ami fejlődik, harc útján fejlődik. A burzsoázia úgy tört föl, hogy legyőzte a nemesi rendet. A proletariátus fel fog törni és ki fogja küzdeni magának a termelő- eszközök birtoklását, oly módon, hogy úgy jár el a burzsoáziával, ahogy a burzsoázia járt el a régi nemesi renddel. Minden osztályharc. Az emberiség haladása abban áll, hogy az egyik osztály legyőzi a másikat.

Ez a három nézet: először, hogy az emberiséget korszakról-korszakra csak a materiális impulzusok viszik előre, minden egyéb csak ideológiai felépítmény. Másodszor, hogy a tulajdonképpeni romlást az értéktöbblet jelenti, amely csak a termelőeszközök birtokbavételével szüntethető meg. És harmadszor, hogy a termelőeszközök tulajdonba vétele csak úgy lehetséges, ha a burzsoáziát úgy győzik le, ahogy a burzsoázia legyőzte a régi nemesi rendet - ez az, ami úgynevezett szocialista mozgalomként elterjedt a civilizált világban. Másrészről jelentékeny történelmi tünetként jelenik meg az utóbbi években az is, hogy mind a megmaradt nemesség tagjai, mind a megmaradt burzsoázia tagjai kényelembe helyezkedtek, legfeljebb címszavakat vettek át, olyanokat, mint az elosztás, a kommunizmus - azokat a címszavakat, amelyekről néha hosszú megjegyzések állnak a történelemkönyvek végén. De elég ritkán írnak valamit ezekről! Tehát valóban átaludták, ami igazán történt. Aztán ez eljutott odáig, hogy rendkívül nehezen, de a körülmények nyomására néhány ember az utóbbi négy év hatására kezdett egyes dolgokra odafigyelni. El sem lehet képzelni, milyen gondtalanul aludtak volna tovább az emberek, ha a legutóbbi négy év nem következik be, nem törődve azzal, hogy évről-évre ezreket és ezreket nyertek meg azoknak a szociális nézeteknek, amelyeket jellemeztem, és azzal, hogy végeredményben egy vulkán tetején táncolnak. De kényelmetlen dolog bevallani, hogy a vulkán tetején táncolnak, és az emberek szeretik elkerülni, hogy ezt tisztázzák a maguk számára. A vulkán azonban nem mulasztja el azt, hogy kitörjön és betemesse azokat, akik rajta táncolnak!

Ezzel ismét jellemeztem az újabb kori történelem egyik szimptómáját. Mert a szocialista meggyőződés az újabb kori történelem tünetei közé tartozik. Ez a szimptóma tény, nem pusztán valamilyen elmélet. Ez a meggyőződés hat. Én sem helyezek súlyt a Lassalle-i vagy marxista elmélet erősségére, de természetesen nagy súlyt helyezek olyan embermilliók létére, akiknek eszménye lett, hogy azt tegyék, amit az említett három pontból vélnek felismerni. Ez azonban olyasvalami, ami gyökeres ellentéte a nemzeti eszmének, amelyet az újkori történelem egyfajta alapjaként jellemeztem. Azóta a nemzeti eszméből sok minden kifejlődött. Már 1848-ban, amikor Marx Károly először nyilvánosságra hozta a proletariátus programját - és ez lényegében azokat a pontokat tartalmazza, amelyeket most ismertettem - ezzel a felhívással fejezte ki a proletariátus törekvését: ”Világ proletárjai egyesüljetek!” És jóformán nincs ilyen jellegű gyűlés szerte a földön, amelyet ma ne anélkül zárnának be, hogy ne kiáltsanak ”éljen”-t a nemzetközi forradalmi szociáldemokráciára, a köztársasági szociáldemokráciára. Ez nemzetközi elv volt. Így a római internacionálé mellett a maga univerzális eszméivel helyet foglal a szocializmus internacionáléja. Ez tény, mert ez a sok ember is tény. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük.

Ahhoz, hogy holnap - legalábbis egyelőre - koronát tehessünk az újkornak erre a szimptomatológikus szemléletére, élesen szemügyre kell vennünk azt az utat, amely rendelkezésünkre áll a szimptómák követésében mindaddig, amíg bizonyos mértékig megmutatják nekünk: itt áttörhetünk és betekinthetünk a valóságba. Mindehhez mások egyenesen megoldhatatlan problémákat teremtettek. Át kell éreznünk, hogy folynak le a dolgok, hogyan éleződnek ki. Látjuk, hogyan fejlődik a XIX. században a liberalizáló parlamenti irányzat Angliában viszonylag nyugodtan, míg Franciaországban tumultuózusán, jobban mondva motiválatlanul. Minél messzebbre megyünk Kelet felé, annál inkább azt kell mondanunk, átviszik, átvezetik a nemzeti eszmét úgy, ahogy azt már tegnap említettem. De eközben megoldhatatlan történelmi problémák keletkeznek. És ez is egy ilyen tünet. Természetesen akik nem gondolkodnak, azok mindent megoldhatónak tartanak, azt hiszik, mindent meg lehet oldani.

Ilyen - nem az absztrakt értelem számára, annak megoldható, hanem a valóságban - megoldhatatlan problémát teremtenek 1870-71-ben Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában: az úgynevezett elzászi problémát. Természetesen az okos emberek meg tudják ezt oldani! Vagy az egyik állam hódít, legyőzi a másikat, vagy a másik az egyiket, és akkor megoldotta a dolgot, hiszen Elzász vonatkozásában az egyik vagy a másik részről ezt régóta megkísérelték. Vagy ha ezt nem akarják, népszavazást rendeznek, ez nagyon egyszerű: a többség dönt! így megy ez, így mondják az okos emberek. De akik a valóság talaján állnak, akik nem pusztán egy kiragadott időpontot látnak, hanem látják, hogy az idő reális tényező, és hogy aminek az idők folyásában kell kifejlődnie, azt nem lehet egy rövid időszakban kifejleszteni. Röviden: akik a valóság talaján állnak, azok már tudták, hogy ez egy megoldhatatlan probléma! Csak el kell olvasni, mit írtak, gondoltak és mondtak erről a problémáról a hetvenes években azok, akik megkíséreltek betekinteni az európai fejlődés menetébe. Lelki szemeik előtt áll, miképpen teremtenek Európa jövője számára különös feltételeket azáltal, ami ott történt, hogyan fog létrejönni Nyugaton a törekvés arra, hogy az egész Keletet kihívja. Már akkoriban voltak, akik tudták: azáltal, hogy Nyugaton másképpen akarják majd megoldani a dolgot, mint Közép-Európában, előtérbe kerül a szláv probléma. Csak egy kézzelfogható szimptómára akarok utalni, mint amilyen a harmincéves háború, amelyet tegnap ismertettem, hogy megmutassam, mennyire nem lehet a történelemben azt, ami következik, a megelőző hatásának feltüntetni. Éppen a harmincéves háború mutatja, hogy amivel megkezdődött, ami a háború kitörése előtt volt, az pontosan olyan, mint ami a háború után jött létre. De nem azzal kezdődött, ami aztán létrejött, okról és okozatról nincs szó. Ezen a szimptómán egyfajta jellegzetességet lehet látni, ahogy az elzászi problémán is. Az újkor sok kérdésével kapcsolatban ugyanezt mutathatnám ki: a dolgokat felvetik, de nem vezetik el a megoldáshoz, hanem a megoldhatatlansághoz, mindig új konfliktusokhoz, az élet zsákutcáiba vezetnek. Fontos, hogy ezt tekintetbe vegyük. Azért jutunk az élet zsákutcáiba, mert nem lehet egyféle véleményen lenni a világban, mert az egyiknek más véleménye kell hogy legyen, mint a másiknak, egyszerűen azért, mert Európa más pontján áll. És ismét az újkori történelmi tünetek jellegzetes oldalaihoz tartozik, hogy az emberek odáig jutnak, hogy olyan tényeket teremtenek maguknak, amelyek megoldhatatlan problémákká válnak.

Most már az újkori emberiség-fejlődés jellemzőinek egész sora áll előttünk: az improduktivitás, elsősorban olyan közösségi eszmék felbukkanása, amelyek semmi produktívat nem igényelnek, mint például a nemzeti impulzus, és így tovább. És közben a tudati lélek folytonos rohamozása, aztán a zsákutcába jutás jellegzetessége: mindenütt a zsákutca. Mert amit az emberek ma végeznek, cselekszenek, annak nagy része zsákutcában való mozgás. És egy további jellegzetesség: törekvés arra, hogy letompítsák a tudatot, éppen azzal szemben, amit tudatosan kellene kifejleszteni. Mert nincs jellegzetesebb annál, mint a tudat letompítása a lakosság úgynevezett művelt rétegeinél az úgynevezett proletariátusban uralkodó valódi állapotok iránt. Minden alszik ugyanis a proletariátus valódi állapotának felismerését illetően. Legfeljebb a külsőségeket veszik észre. A háziasszonyok szidják a cselédeket, mert azok ezt vagy azt már nem akarják megtenni. Nem akarják tudomásul venni, hogy ma már nemcsak a gyári munkásokat, hanem a cselédlányokat is átitatja a marxista elmélet. Mindenféle általános emberiről beszélnek, ez azonban tiszta retorika, ha nem érdeklődünk valóban az egyes ember iránt és nem törődünk az egyes emberrel. Tudnunk kell azonban, hogy valami nagyon fontos történik az emberiség fejlődésében, és valóban foglalkoznunk kell a dolgokkal.

Nem azért, hogy valamilyen szociális elméletet adjak elő, hanem az újabb kori történelmi fejlődés szimptómáinak ábrázolása érdekében kellett, hogy a szocializmusnak ezt a szimptómáját is lelkünk elé állítsuk.

Holnap aztán továbbmegyünk vizsgálódásainkban, hogy feltehessük erre a koronát, és egyes helyeken áttörhessünk a valósághoz.