Valóban nagyon fontos, hogyan beszélnek az emberiség jelenlegi helyzetéről azok, akik legalább az érzéseikben és érzületeikben megpróbálják átlátni, hogyan is állnak ma a szociális dolgok a világban. Ennek fontossága okán annak a beszédnek néhány mondatából szeretnék kiindulni, amit Kurt Eisner21 röviddel halála előtt tartott egy bázeli diákgyűlésen.22 Önök közül néhányan talán már ismerik ezeket a mondatokat, de rendkívül fontosak, ha bizonyos, ma jellegzetes dolgokat akarunk szemügyre venni: „Nem hallom-e vagy látom-e világosan - mondja a korábban elhangzottakra célozva -, hogy mélyen az életünkben az a vágy él és életre akar kelni, amely felismeri, hogy az életünk, ahogyan ma élnünk kell, mégiscsak nyilvánvalóan valamilyen gonosz szellem találmánya. Képzeljenek el egy nagy gondolkodót, aki semmit sem tud a mai életünkről, és körülbelül kétezer évvel ezelőtt élt, és megálmodta, milyen lesz a világ kétezer év múlva. A legszárnyalóbb fantáziával sem tudott volna olyan világot kitalálni, amilyenben élnünk kell. Valójában azonban, ami létezik, az az egyetlen utópia a világon, és az, amit akarunk, ami vágyként él a szellemünkben, a legmélyebb valóság és végső igazság, és minden más borzasztó. Csak összetévesztjük az álmot és az ébrenlétet. Az a feladatunk, hogy megszabaduljunk szociális létünknek ettől az ősi álmától. Pillantás a háborúba: Elképzelhető olyan emberi értelem, ami ilyesmit kitalálhat? Ha ez a háború nem az volt, aminek valóban nevezik, akkor talán álmodtuk, és most ébredezünk.” Tehát gondolják el, ahhoz, hogy megkísérelje megérteni a jelent, ennek az embernek az álom fogalmához kellett menekülnie, és ezt a kérdést feltennie: Azt, ami valóban körülvesz minket most, nem sokkal inkább rossz álomnak lehet-e nevezni, mint igazi valóságnak?

Az az érdekes eset áll elő - figyeljék csak meg, mennyire jellemző -, hogy egy teljesen modern ember, egy olyan ember, aki az új idők hírnökének érzi magát, a külső, fizikai valóságot nem általában tekinti majának, álomnak - ahogy az indiai világnézet -, hanem hogy a jelen különös eseményei arra késztetnek egy ilyen modern szellemet, hogy a kérdést, akármilyen értelemben is, de felvesse a kérdést, hogy ezt a valóságot tulajdonképpen nem álmodjuk-e! Eisner beszédének teljes összefüggéséből kivehető, hogy a puszta frázisnál többet akart mondani azzal, hogy ez a jelenlegi valóság nem lehet más, mint amit egy gonosz szellem hozott az emberiségre.

Nos, vegyünk néhányat azok közül a dolgok közül, amelyek antropozófiai fáradozásaink során megérintették a lelkünket, vegyük mindenekelőtt azt a tényt, hogy általában a külső, fizikai valóságot megkíséreljük úgy tekinteni, hogy az nem a teljes valóság, és ezzel a külső, fizikai valósággal szembeállítani az érzékfelettit, amely ezt a fizikai valóságot véglegesíti igazi, teljes valóságként. De emellett a szemlélet mellett, amely a jelenlegi korszak gondolati áramlataiban csupán egy kis szikra, míg a materialista gondolkodás a legnagyobb mértékben kitölti ezt a jelenlegi korszakot, gondoljunk arra, hogy a másik oldalon a jelen tényei éppen egy olyan embert, mint Kurt Eisner - aki az álláspontja szerint erről a kis szikráról semmit sem tart, de legalábbis a fizikai életében semmit sem tartott -, mennyire béklyóba kötik, hogy nem tud más hasonlattal élni, mint azzal, hogy a külső valóság, legalábbis, amilyen az ma, csak álom. Egy ilyen embernek tehát legalábbis a jelenlegi valóságról olyasmit kell bevallania, ami csak a maja jellegű általános igazsággal, a külső, fizikai valóság valótlan jellegével való összehasonlítással fejezhető ki.

Vizsgáljunk meg valamivel mélyebben néhány dolgot abból, ami az utóbbi heteknek a szociális kérdésre is kiterjedő vizsgálatai nyomán megérintette a lelküket. Fordítsuk figyelmünket az utóbbi évszázadok fejlődésére, amely úgy alakult, hogy az emberek egyre inkább eljutottak a tulajdonképpeni szellemi vagy érzékfeletti világ tagadásáig, és a legszélesebb körben, mondhatnánk, síkraszállnak az érzékfeletti világ tagadása mellett. Persze, bizonyos oldalakról - mondhatnák önök - még sokat beszélnek az érzékfeletti világról. A templomokban még mindig bőségesen visszhangzanak vagy teljesen betöltik őket legalábbis azok a szavak, amelyek a szellemről tudósítanak. Végül is ma és tegnap este is, szinte egész idő alatt harangszót hallhattunk, ez szintén olyasminek a kifejeződése, ami a világon szellemi életként jut érvényre. De emellett valami mást is megélünk. Azt éljük meg, hogy ha ma, a közvetlen jelenben kísérletet tesznek a Krisztusra való odafigyelésre, hogy mit mond ő a jelennek, akkor éppen az ősi vallási közösségek hívei fordulnak a leghevesebben a szellem igéje ellen. A valódi szellemi életet, nem pusztán egy ősi hagyomány hitén alapulót, hanem a jelen közvetlen szellemi termékén alapulót ma nagyon-nagyon kevesen kívánják.

Ezzel szemben nem arról van-e szó, hogy ha az emberiséget esetleg nem egy gonosz kozmikus szellem, hanem egy jó kozmikus szellem azzal kényszerítené arra, hogy ismét gondoljon a lét szellemiségére, hogy olyan külső fizikai világot hozna ennek a modern emberiségnek, amelyről egy ilyen modern szellemnek azt kell mondania, olyannak látszik, mint egy álom, és még egy kétezer év előtti nagy gondolkodó sem lett volna képes kitalálni, hogy mára milyenné vált a látszólagos külső valóság.

Mindenesetre egy ilyen beismerés arra készteti a modern szellemet, hogy a valóságról még más elképzeléseket is kialakítson, mint amelyek ma elterjedtek. Tudom, hogy sok antropozófus barátunk némileg nehezen talált rá éppen ezekre az elképzelésekre az igazi valóságról, amelynek a fontosságára ma utaltam. De ma nem lehet boldogulni, ha nincs meg a jóakarat, hogy ilyen elképzelésekhez forduljunk. Hogyan is gondolkodnak az emberek ma egy bizonyos területen? A kezükbe fognak egy kristályt: ez egy valódi tárgy. A tőről levágott szál rózsát fogják a kezükbe, és arra is azt mondják, az egy valódi tárgy. Mindkettőt ugyanabban az értelemben nevezik valódi tárgynak. De vajon mindkét tárgy ugyanabban az értelemben valódi? Minden tanszéki, laboratóriumi és klinikai természettudós úgy beszél a valóságról, hogy csak azt nevezi valóságosnak, ami ugyanabban az értelemben valóságos, mint a kristály vagy a tőről levágott rózsa. De nincs figyelemre méltó, óriási különbség abban, hogy a kristály hosszú időn keresztül magától megtartja a formáját? A rózsa viszonylag rövid idő után, ha lemetszették a rózsatőről, elveszíti a formáját, meghal. Nincs meg benne a valóságnak ugyanaz a foka, ami a kristályban megvan. És ha kiszakítjuk a földből, magában a rózsatőben sincs meg a valóságnak az a foka, ami megvan benne, ha a földben van. Ez arra tanít minket, hogy másképpen tekintsünk a dolgokra, mint ahogy a mai külsődleges megfigyelési mód teszi. Nem beszélhetünk valóságról, ha egy rózsáról vagy rózsatőről beszélünk. Legfeljebb akkor beszélhetünk valóságról, ha az egész Földet vesszük szemügyre; és a rózsatövet, csakúgy, mint minden rajta levő növényt, az ebből a valóságból kinövő hajként.

Ebből látják, hogy a külső, fizikai valóságban lehetnek olyan dolgok, amelyek nem a szó igazi értelmében valóságosak, ha az alapjuktól elválasztják őket. Ez azt jelenti, hogy a látszólagos külső valóságban, ebben a nagy illúzióban először az igazi valóságot kell keresni. A természet vizsgálatában ma az emberiség ilyen hibákat követ el a valóság vonatkozásában. De az, aki a valóság vonatkozásában ilyen hibákat követ el, és az évszázadok során hozzászokott ezeknek az elkövetéséhez, mint a mai emberiség, az rendkívül nehezen jut el a valóságszerű szociális gondolkodáshoz. Mert látják, az a nagy különbség az emberi élet és a természet között, hogy a természet azt hagyja meghalni, aminek már nincs meg a teljes valósága: a rózsatőről lemetszett rózsát. A valóság külső látszatával bírhat olyasmi is, ami nem valóságos, ami önmagában hazugság. Az olyasmit azonban, ami önmaga nem valóságos, a társadalmi életben valóságként észlelhetjük. Akkor ennek nem kell rögtön meghalnia, de fokozatosan fájdalmassá, gyötrelmessé válik az emberiség számára, míg az emberiség üdvére csak az válhat, ami a teljes valóságból érezhető, gondolható és épült be az emberi társadalmi szervezetbe. Nemcsak a társadalmi rend elleni bűn, hanem maga az igazság elleni bűn, ha például a mai életfelfogásunk még mindig abból indul ki, hogy az emberi munkaerő (ezt most gyakran mondtam el itt) áru lehet. A külső, látszólagos valóságban azzá lehet tenni, de az ilyen külső, látszólagos valóság az emberi társadalmi rend fájdalmává, szenvedésévé válik, és a társadalmi szervezet megrázkódtatásait, forradalmait indítja el.

Röviden, az emberiségnek jelenleg azt kell a gondolkodási szokásai közé felvennie, hogy nem mindennek kell igazi valóságnak lennie, ami a külső, látszólagos valóságban megnyilatkozik, ahogyan bizonyos határok között megnyilatkozik, hanem lehet, hogy ez élethazugság. Az életigazság és az élethazugság közötti különbség az, aminek a mai ember érzületébe mélyen bele kellene vésődnie. Mert minél több emberbe vésődik bele egészen mélyen ez a különbség, minél több emberben ébred fel az érzés, hogy azt kell keresni, ami nem élethazugság, hanem életigazság, annál inkább eljuthatunk a társadalmi szervezet gyógyulásához. De minek kell ehhez megtörténnie?

Nem tudnak minden további nélkül eljutni egy tárgy igazi vagy látszólagos valóságának felismeréséhez. Képzeljék el, hogy eljön egy lény egy olyan bolygóról, ahol a viszonyok nem olyanok, mint a Földünkön, így ez a lény soha nem venné észre a rózsatövön növő rózsa és a kristály közötti különbséget, így ha egymás mellett kínálnák neki a kristályt és a rózsát, ez a lény azt hinné, mindkettő ugyanolyan valóságos. És ugyancsak meglepődne, hogy a rózsa olyan gyorsan elhervad, míg a kristály megmarad. Az ember ebben a földi valóságban csak azért képes kiismerni magát, mert hosszabb ideje kíséri figyelemmel a dolgokat. De nem lehet mindent úgy nyomon követni, hogy már a külső valóságban látható legyen, mi az igazi valóság és mi nem, mint a rózsánál, hanem vannak az életben olyan dolgok, amelyeknél az szükséges, hogy először megteremtsük az igazi valóság szemrevételezésének az alapját. Mi lehet ez az alap, különösen az ember társadalmi együttélésére vonatkozóan?

Nos, az ágban (zweig) tartott előző és az azt megelőző előadásban23 megmagyaráztam ennek az alapnak a részleteit. Ma még szeretnék néhány dolgot hozzáfűzni. Az írásaimból tudják, hogyan ábrázolom a szellemi világot, azt a világot, amelyet az ember a halál és az újabb születés között él át. Tudják, ha erre az érzékfeletti, a szellemi világbeli életre utalunk, rögzíteni kell az itt a lelkek között uralkodó kapcsolatokat. Az ember itt érzékletmentes, itt az emberre nem vonatkoznak ennek a mi világunknak a fizikai törvényei, amelyet a születés és a halál között élünk át. Ezért itt a lelkek között ható erőről vagy erőkről beszélünk. Olvassák el a Teozófiámban, hogyan kell beszélni a lelkek között a lélekvilágban ható szimpátia- és antipátiaerőkről a halál és az újabb születés közötti élet vonatkozásában. Itt egészen bensőségesen hatnak az erők a lelkek között. Az antipátia az egyik lelket szembeállítja a másikkal, a szimpátiával megenyhülnek a lelkek. Harmóniák és diszharmóniák keletkeznek a legbensőségesebb dolgok között, amelyeket a lelkek átélnek. És a léleknek ez a legbensőségesebb átélése egy másik lélek legbensőségesebb átélésével kapcsolatban az, ami az érzékfeletti világ igazi viszonyait alkotja. És amit a lélek egy másikkal átélhet itt, a fizikai világban, az ennek az érzékfelettinek csak a visszfénye, bizonyos fokig annak maradéka.

De ezt a visszfényt is helyes fénybe állítva kell megítélni. Fel lehet tenni a kérdést: Társadalmilag tekintve hogyan viszonyul az érzékfeletti élethez az, amit itt születés és halál között átélünk? Most, amikor a társadalmi szervezet hármas tagozódásának szükségességét már gyakran szemügyre vettük, először a középső tagra figyelünk, a tulajdonképpeni politikai államra, amelyet többször leírtunk. Azok az emberek, akik korunkban elgondolkoztak a politikai államról, újra meg újra megpróbálták felismerni, mi is a politikai állam tulajdonképpen. De látják, korunk emberének a maga materialista elképzeléseivel nincs igazi alapja ahhoz, hogy ilyesmit vizsgáljon. Azonkívül az újabb kor különböző társadalmi osztályainak érdekei szerint minden lehetséges dolgot összeolvasztottak a modern állammal, így nem lehet minden további nélkül feltételezni, hogy ez az állam valóság-e és nem élethazugság. Nagy távolság van a német filozófus, Hegel24 szemlélete és aközött a személet között, amit Fritz Mauthner25 filozófiai szótáríró fejtett ki mostanában. Hegel az államot többé-kevésbé a Földön megvalósult istennek tekinti. Mauthner azt mondja, az állam szükséges rossz. Tehát rossznak tekinti, bár olyannak, ami nem nélkülözhető, ami az emberi együttéléshez szükséges. Ennyire ellentétesek két újabb kori szellem érzései.

Mivel sok minden, ami korábban ösztönösen alakult ki, mostanában bekerült az emberi tudatba, a legkülönfélébb emberek próbálták meg elképzelni azt, hogyan kellene az államot kialakítani, milyen legyen az állam. Ismét a legkülönbözőbb árnyalatok kerültek napvilágra ezekben az emberi elképzelésekben. Az egyik oldalon vannak az állam bárányszelídségű ábrázolói, akik nem igazán akarnak belemenni abba, hogy mi is az, de mégis úgy akarják kialakítani, hogy azoknak az embereknek, akiknek panaszuk van rá, lehetőleg ne kelljen sokat beszélniük róla. És itt vannak azok, akik radikálisan meg akarják változtatni az államot, hogy így abból egy, az embereket kielégítő lét fejlődhessen ki. A kérdés: Hogyan lehet egyáltalán véleményt alkotni arról, mi az állam tulajdonképpen?

Ha elfogulatlanul vesszük szemügyre, mi szövődhet ember és ember között az állam viszonylatában, és ezt összehasonlítjuk azzal, mi szövődik az érzékfeletti világban lélek és lélek között, ahogyan az imént leírtam, akkor kapunk fogalmat az állam valóságáról, az állam lehetséges valóságáról. Mert ahogy az érzékfeletti világban az emberi lélek alaperői, a szimpátia és az antipátia alapján felépülő viszony a legbensőségesebb az emberi lélekben, úgy az, ami a puszta politikai állami életben ember és ember között létrejöhet, a legkülsődlegesebb, a jogon alapul, azon, ahol az ember a legkülsődlegesebb módon jelenik meg a másik ember előtt. Ha végigmennek ezeken a gondolatokon, akkor eljutnak annak a belátásához, hogy az állam az érzékfeletti élet ellentéte. És a lényében annál tökéletesebb ez az állam, minél inkább az érzékfeletti élet teljes ellentéte, minél kevésbé vetemedik arra, hogy az érzékfeletti életből átvegyen valamit a felépítésébe, minél inkább csak azt tartja szem előtt, ami az emberek közötti magatartás legkülsődlegesebb jogi viszonya, amelyben minden ember egyenlő, egyenlő a külső jogi törvény előtt. Az embert egyre mélyebben áthatja az az igazság, hogy az állam tökéletessége éppen abban áll, hogy semmi mást nem kell keresni benne, mint ami a születés és halál közötti életünkhöz tartozik, ami a legkülsődlegesebb viszonyunkhoz tartozik.

Akkor azonban fel kell tenni a kérdést: Ha az állam csupán az érzékfeletti élet visszfénye azáltal, hogy ennek az érzékfeletti életnek az ellentétét ábrázolja, akkor az érzékfeletti hogyan nyúlik bele az egyéb fizikai életünkbe? - Egy másik szempontból nemrég leírtam ezt önöknek. Ma azonban még szeretném elmondani önöknek, hogy az érzékfeletti világban, a halál és a születés között kialakuló antipátiák bizonyos része visszamarad, ezek a maradék antipátiák, amelyekkel együtt lépünk a születéssel a fizikai létbe. Ezekkel ellentétesen hat a fizikai életben mindaz, ami az úgynevezett szellemi életben, a szellemi kultúrában éli ki magát. Az emberek vallási közösségekben, egyéb közös szellemi javakban gyűlnek össze; gondoskodniuk kell bizonyos antipátiák kiegyenlítéséről, amelyek a születés előtti élet maradványaként találhatók meg. Az egész szellemi kultúránknak önálló intézményként kell léteznie, mert a születés előtti életünk visszfénye, mert az embert itt, a fizikai világban bizonyos fokig kiemeli, ezzel megadja neki, hogy az érzékfeletti világból megmaradt antipátiákra egyfajta gyógyszert képezzen. Ezért olyan borzalmas, ha az emberek a szellemi életben megosztottak, ahelyett, hogy éppen a szellemi életben valóban egyesülnének. A maradék antipátiák, amelyek a születés előtti szellemi életből maradnak meg, az emberi lélek mélyén gyötrőek, és nem engedik valósággá válni azt, amire tulajdonképpen törekedni kellene: a valódi szellemi harmóniát, a valódi szellemi együttműködést. Ahol ennek kellene lennie, ott rögtön szekták alakulnak ki. A szektáknak ez a kialakulása és megosztottsága jelzi azoknak a Földön még megtalálható antipátiáknak a visszfényét, amelyekből minden szellemi élet kiindul, és amelyekre a gyógyszernek ki kellene fejlődnie. A szellemi életet olyasminek kell felfognunk, ami belső kapcsolatban áll a születés előtti életünkkel, ami bizonyos vonatkozásban már az érzékfeletti élettel rokon. Ezért nem szabad abba a kísértésbe esnünk, hogy ezt a szellemi kulturális életet ne az államon kívüli szabad életként rendezzük be, amelynek ebben az értelemben nem az érzékfeletti élet visszfényének, hanem tükörképének kell lennie. És csak akkor lehet elképzelésünk arról, hogy mit jelent valójában az állam, és mit jelent valójában a szellemi kulturális élet, ha fizikai életünkhöz hozzákapcsoljuk az érzékfeletti életünket. A kettő együtt adja csak az igazi valóságot, míg a puszta fizikai élet éppenséggel álom.

A gazdasági élet megint egészen más természetű. A gazdasági életben az egyik ember a másikért dolgozik. Az egyik ember általában a másikért dolgozik, mert a másikhoz hasonlóan megtalálja a hasznát. A gazdasági élet az igények következménye, és abban áll, hogy az igényeket kielégíti, és fizikai szinten kidolgozza mindazt, ami az ember tompa természetes igényeit vagy akár a finomabb, de mégis inkább ösztönös lelki igényeit kielégítheti. Ezen a gazdasági életen belül öntudatlanul kifejlődik az, ami egészen a halálon túl hat. Amikor a gazdasági élet önző igényei alapján az emberek egymásért dolgoznak, a felszín alatt létrejönnek bizonyos szimpátiák csírái, amelyeknek a halál utáni életben a lelkünkben ki kell alakulniuk. Ahogy a szellemi kulturális élet gyógyszer az antipátiák maradéka ellen, amelyet a születés előtti életünkből hozunk magunkkal ebbe a születés utániba, úgy az, ami a gazdasági élet felszíne alatt hat, át van itatva a szimpátiák csíráival, amelyeknek a halál után kell kifejlődniük. Ismét másik szempont, hogy az érzékfeletti élet alapján milyen módon ismerhetjük fel a társadalmi szervezet hármas tagozódásának szükségességét. Ehhez a szemponthoz nem érhet fel az, aki nem törekszik arra, hogy elsajátítsa a világ megismerésének szellemtudományos alapjait. De annak, aki ezt a szellemtudományos alapot elsajátítja, egyre inkább magától értetődővé válik az a követelmény, hogy az egészséges társadalmi szervezet erre a három részre tagolódjon, mert ennek a három tagnak a szellemi világhoz fűződő kapcsolata teljesen különbözik egymástól, és mint mondtuk, a szellemi világ csak a fizikaival együtt alkotja az igazi valóságot.

De az utóbbi évszázadokban az emberiség már nem beszélt a szellemi kulturális életben, az államéletben, a gazdasági életben kibontakozó külső fizikai lét ilyen összefüggéseiről. Tovább szőtte a régi hagyományokat, amelyek azonban meg nem értettek maradtak. Leszokott arról, hogy közvetlenül tevékeny lelki életében járja a szellemi világba vezető utat azért, hogy a szellemi világban megtalálja a fényt, amely megvilágíthatja a fizikai valóságot, hogy ezt a fizikai valóságot helyes módon ismerje meg. Az emberiség vezető körei a hangadók ebben a szellem nélküli életben. Ezért keletkezett az a mély szakadék az emberi osztályok között, amit minden élet felszíne alatt keresni kell, amit az emberiségnek valóban nem volna szabad átaludnia. Hadd emlékeztessek ismét arra, hogy mielőtt beköszöntött volna 1914 júliusa és augusztusa, a vezető, addigi vezető osztályokhoz tartozó emberek azt dicsőítették, hogy végre mennyire vitte a civilizációnk, ahogyan nevezték. Rámutattak, hogy a gondolat nyílsebesen továbbítható nagy távolságokra a távírókkal és telefonnal, hogy a technika egyéb mesés vívmányai mennyire előrevitték a kulturális életet, a civilizációt. De ennek a kulturális életnek, ennek a civilizációnak éppen az az alapja, ami a mai borzasztó katasztrófát előidézte. 1914 júliusa és augusztusa előtt az európai államférfiak, különösen a közép-európai államokéi - ez okmányokkal bizonyítható - számtalanszor hangsúlyozták: A mostani helyzet alapján hosszú időre biztosított az európai béke. - Szó szerint ezt a kifejezést használták a partnereikkel beszélve, különösen a közép-európai államférfiak. Még 1914 májusából mutathatnék önöknek olyan beszédeket, ahol azt mondták: Ahogy most az államok egymás közötti viszonya a diplomáciai kapcsolatainkkal rendeződött, lehetőségünk van arra, hogy hosszan tartó békét reméljünk. - 1914 májusában! De annak, aki a viszonyokat akkoriban átlátta, másképp kellett beszélnie. A bécsi előadásaimon26 akkor, a háború előtt azt mondtam ki, amit az utóbbi évek folyamán gyakran mondtam: Olyasmiben élünk, amit csak emberi társadalmi rákbetegségnek lehet nevezni, a társadalmi rend karcinómájának. Ez a karcinóma, ez a fekély felfakadt, és azzá lett, amit világháborúnak hívunk.

Akkor a kijelentés: karcinómában, szociális fekélyben élünk - az embereknek természetesen csak egy szófordulat, egy frázis volt, mert a világháború csak azután jött. Hiszen az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy lőporos hordó tetején táncolnak. Sokak számára ma megint így van, ha arra a másik lőporos hordóra utalunk, amely valóban az, és amely a régóta szociális kérdésnek nevezett dolog kialakítása során merül fel. Mivel az emberek olyan szívesen átalusszák a valóságot, nem jönnek rá, hogy ebben a valóságban hogyan ismerjék fel az igazi erőket, amelyek ezt a valóságot magát igazi valósággá teszik.

Látják, ezért olyan nehéz a mai embernek nyomatékosítani, mire lenne nagy szükség: az egészséges társadalmi szervezet három tagjának az ügyére, az erre a hármas tagozódásra való törekvésre. Hogyan különbözik ez a gondolkodásmód, amelyben ennek a hármas tagozódásnak a követelménye jut kifejezésre, a többi gondolkodásmódtól? Látják, a többi gondolkodásmód tulajdonképpen abból indul ki, hogy milyen lehetne a legjobb társadalmi világrend, tulajdonképpen hogyan kellene elérni, hogy az emberek eljussanak a legjobb társadalmi világrendhez. Vegyék észre a különbséget ahhoz a gondolkodásmódhoz képest, amely a társadalmi szervezet hármas tagozódásának alapja. Ez a hármas tagozódás egyáltalán nem abból indul ki, hogy megkérdezze: Mi a társadalmi szervezet legjobb elrendezése? Hanem a valóságra törekszik: Hogyan kell az embereket magukat tagolni, hogy a társadalmi szervezetben szabadon álljanak, és együttműködhessenek úgy, hogy az helyes legyen? Ez a gondolkodásmód nem alapelvekre hivatkozik, hanem az emberekhez fordul. Azt mondja: Állítsátok az embereket a társadalmi szervezet három tagjába, utána az emberek megmondják, mi legyen a társadalmi rend. Ez a gondolkodásmód a valóságos emberekhez fordul, és nem elvont elméletekhez vagy elvont társadalmi dogmákhoz.

Ha egy ember szeretne egyedül élni, soha nem alakítaná ki az emberi nyelvet. Az emberi nyelv csak társadalmi közösségben keletkezhet. Az egyedül élő ember nem alakít ki szociális gondolkodásmódot sem, szociális érzést sem és szociális ösztönöket sem. A társadalmi élet csak a megfelelő közösségben fejlődhet ki.

Sok minden ellentmond azonban annak, hogy ez ma megtörténjen. Azzal ugyanis, hogy az utóbbi évszázadokban megjelent a materializmus, az ember eltávolodott az igazi valóságtól. Elidegenedett az igazi valóságtól. A bensőjében magányos lett. És azok lettek a legmagányosabbak, akik kiszakadtak az életből, és semmi mással nem függenek össze, mint a sivár gépekkel, a gyárakkal az egyik oldalon és a lelketlen kapitalizmussal a másik oldalon. Sivár lett az emberi lélek. De ebből a lelki sivárságból aztán kitör az, ami az egyes, egyéni, személyes emberből kijöhet. Ebből az egyes, egyéni, személyes emberből kijöhetnek a bensőséges gondolatok az érzékfeletti világról, annak bensőséges látása, olyan látás, ami megmagyarázza a külső, fizikai természeti világot. De éppen amikor igazán magányossá válunk, amikor igazán magunkra vagyunk hagyatva, akkor vagyunk a legjobb lelkiállapotban mindahhoz, amit a természeti és szellemi világgal való összefüggéseink megismerésének ki kell alakítania az egyes emberben. Ennek útjában áll az, aminek szociális gondolkodásként kell kialakulnia. Csak az tudja helyesen megítélni a jelentős történelmi pillanatot, amelyben most vagyunk, aki ezt átgondolja. Az embereknek a világfejlődés során egyszer olyan magányosnak kellett lenniük, hogy a lelkük magányosságából szellemi életet akarjanak kialakítani. A legmagányosabbak a nagy gondolkodók voltak, akik látszólag egészen elvont magasságokban éltek, és akik az absztrakcióikban csak az utat keresték az érzékfeletti világhoz.

De természetesen az embernek nemcsak az érzékfeletti világhoz és a természethez vezető utat kell keresnie, hanem a gondolataiból a társadalmi élethez vezető utat is kell keresnie. A társadalmi élet azonban magányosan nem alakítható ki, hanem csak a másik emberrel valódi együttes átélésben, így az újabb kor magányos embere nem volt annyira alkalmas a szociális gondolkodás kialakítására. Amikor csak a bensőjét akarta olyan nagyon érvényre juttatni, akkor az, amit a bensőjéből kipréselt, antiszociális lett, nem pedig szociális gondolkodás. Így a legellentmondásosabb jelenségek közepette élünk. Az emberek újabb hajlama és vágya a magányosságra hajlamos szellemi erők kibontakoztatása, amelyeket a mindent elárasztó arimáni materializmus tévútra visz.

Ennek a ténynek a súlyát akkor érezhetjük, ha olyasmit kérdezünk, ami ma sok embert elborzaszt. Megkérdezhetjük az embereket: Mi a bolsevista? - Lenin,27 Trockij28 - mondják az emberek. Nos, ismerek egy harmadik bolsevikot, aki nem a közvetlen jelenben él, és ez a harmadik nem más, mint Johann Gottlieb Fichte.29 Már sok mindent hallhattak, sok mindent megismerhettek Fichte idealista szellemi gondolkodásmódjáról. Keveset gondolhattak arra, milyen ember élte ki magát Fichtében, és ismerik azokat a nézeteket, amelyeket a Reclam-Bibliotheknál fillérekért kapható Geschlossener Handelsstaat (A zárt kereskedőállam) című művében fektetett le. Olvassák el, hogyan képzeli Fichte az emberek javainak, azok társadalmi rendjének elosztását, majd hasonlítsák össze, amit Fichte itt felállít, azzal, amit Trockij vagy Lenin ír, és figyelemre méltó egyezést fedeznek fel. Akkor mégis kételkedni fognak a puszta külső beállításban és ítéletben, és kísértést éreznek, hogy megkérdezzék: Mi is ennek az alapja? Ha azután közelebbről megvizsgálják, ha megpróbálják tisztázni, mi ennek az alapja, a következőkre jutnak: Megvizsgálják azt a különös szellemi irányzatot, amely ma a legradikálisabb embereknél található, talán megvizsgálják még Trockij és Lenin lelkét is, a különleges gondolkodásmódjukat, gondolati formáikat, és azután megkérdezik: Hogyan képzelhetőek el az ilyen emberek? Erre a válasz: Egyrészt egy másik társadalmi rendben képzelhetőek el, és elképzelhetőek a mi társadalmi rendünkben, amely évszázadokon keresztül a materializmus fényében vagy inkább homályában, sötétségében fejlődött. Tegyük fel, hogy Lenin és Trockij egy másik társadalmi rendben fejlődött volna ki. Mi lehetett volna belőlük, ha a szellemi erőiket egészen másképpen fejlesztették volna ki? Mélyen misztikusok! Mert az, ami az ilyen lelkekben él, vallásos légkörben például a legmélyebb misztikum lehetne. Az újabb materializmus atmoszférájában olyanná válik, amilyennek mutatkozik az emberek előtt.

Vegyük Fichtének „A zárt kereskedőállam” című művét. Ez olyan ember társadalmi eszményképe, aki valóban a legintenzívebben próbálta járni a legmagasabb megismerési utat, aki olyan gondolkodást alakított ki, amely folyton vonzódott az érzékfeletti világhoz. Amikor azonban saját magából akarta a társadalmi eszményképet kifundálni, akkor az az emberi szív tiszta alkotása volt ugyan, de éppen az, ami alkalmassá tesz arra, hogy belső utakon kivívjuk a legmagasabb eszményeket, alkalmatlanná tesz a szociális gondolkodásmód kialakítására, ha a szociális életre akarjuk alkalmazni. Egy olyan szellemi lényben, amilyet Fichte fejlesztett ki, az ember csak egyedül juthat előre. A szociális gondolkodást az emberi közösségben kell kialakítani. És a gondolkodónak akkor főleg az a feladata, hogy rámutasson, hogyan kell a társadalmi szervezetet kialakítani ahhoz, hogy az emberek helyes módon működjenek együtt, a szociális életben magát a szociális életet megalapozva. Ezért nem mondom meg önöknek, vagy nem mondom meg a mai embernek, hogy a termelőeszközök magántulajdonát vagy a termelőeszközök közös tulajdonát így és így kell kialakítani, hanem azt kell mondanom: Próbáljatok meg dolgozni azért, hogy a társadalmi szervezet a három részére tagolódjon, akkor a szellemi terület fogja irányítani azt is, ami a tőke fennhatósága alatt van, és aminek jogi életét a politikai állam tölti el. Akkor a jogi élet és a szellemi élet a helyes módon fog egybefolyni a gazdasági élettel. És akkor bekövetkezik az a társadalmasítás, ami bizonyos jogi fogalmakból mindig átvezeti a szellemi szervezetbe azt, amit az ember a saját fogyasztásán felül megszerzett. Visszatér a szellemi szervezethez.

Ma ez a berendezkedés csak a szellemi tulajdon területén van meg, ahol senkinek sem tűnik fel. Senki sem tarthatja meg a szellemi tulajdonát az utódai számára, csak legfeljebb egy bizonyos időn át, a halála után harminc évig, utána közösségi tulajdonná válik. Gondoljunk csak arra, hogy ez mintául szolgálhat annak visszavezetéséhez a társadalmi szervezetbe, amit az emberi-individuális erők hoznak létre, mint ahogy annak is, ami a kapitalizmus rendjében van. A kérdés csak az, milyen részekbe? Abba a részbe, amelyik az ember szellemi individuális és egyéb individuális erőit a helyes módon tudja irányítani: a szellemi szervezetbe. Az emberek akkor fognak így tenni, ha helyes módon helyezkednek el a társadalmi szervezetben. Ennek ez a gondolkodásmód az előfeltétele.

El tudom képzelni, hogy ezeket a dolgokat minden évszázadban másképpen csinálják. Ezekre nem léteznek abszolút meghatározások. De korunkban hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent materialista szempontból ítéljünk meg, és ezért már semmit sem a helyes fényben látunk. Gyakran elmagyaráztam, a munkaerő hogyan lett a modern időkben áru. Ez ellen nem segít a szokásos munkaszerződés, mert az abból indul ki, hogy a munkaerő áru, és arról a munkáról szól, amit a dolgozónak a vállalkozó számára kell végeznie. Egészséges viszony csak akkor jöhet létre, ha a politikai állam a munkát jogviszonyként határozza meg, és a szerződést az előállított termékeknek a fizikai dolgozó és a szellemi dolgozó közötti elosztásáról kötik. De csak az előállított árukról lehet szerződést kötni, nem a munkaerőnek a vállalkozóhoz való viszonyáról. Csakis így lehet a dolgot egészséges alapokra helyezni.

Az emberek azonban azt kérdezik: Honnan erednek a szociális életben a kapitalizmussal járó károk? Azt mondják, a kapitalizmus gazdasági rendjéből erednek. De ebből a gazdasági rendből nem származhatnak károk, hanem onnan erednek, hogy először is nincs valódi munkajogunk, ami a munkát megfelelően védi, és másodszor nem vesszük észre, hogy abban az élethazugságban élünk, hogy a dolgozót megillető részt elveszik. De min alapul az elvonás? Nem a gazdasági renden, hanem azon, hogy tulajdonképpen maga a társadalmi rend ad lehetőséget arra, hogy a vállalkozó egyéni képességeit nem megfelelő módon osztja meg a dolgozóval. Az árukat meg kell osztani, mert azokat a szellemi és fizikai munkások közösen termelik. De mit is jelent, hogy valaki az egyéni képességeivel valaki mástól elvesz valamit, amit nem kellene elvennie? A másik becsapását, kizsákmányolását jelenti! Ezekkel a viszonyokkal egészségesen és elfogulatlanul kell szembenéznünk, és akkor arra jutunk: ez nem a kapitalizmuson, hanem a szellemi képességekkel való visszaélésen múlik. Itt láthatják az összefüggést a szellemi világgal. Először a szellemi szervezetet gyógyítsák meg, hogy a szellemi képességek többé ne abba az irányba fejlődjenek, hogy kizsákmányolják azt, akinek dolgoznia kell, utána gyógyítsák meg a társadalmi szervezetet. Az a fontos, hogy mindenütt képesek legyenek meglátni a helyes dolgokat.

Az embernek irányvonalra van szüksége ahhoz, hogy a helyes dolgokat meg tudja látni. A mai időkben odáig jutottunk, hogy csak a szellemi életből kaphatunk helyes irányvonalakat. Ezért komolyan kell venni, hogy e felé a szellemi élet felé forduljunk. És újra meg újra fel kell hívni a figyelmet, hogy ma nem elegendő újra meg újra rámutatni arra, hogy az embereknek ismét hinniük kell a szellemben. Ó, sok próféta kezd mostanában a szellemben való hit szükségességéről beszélni! De nem arról van szó, hogy az emberek csak azt mondják: A mostani egészségtelen viszonyokból való kigyógyuláshoz az szükséges, hogy az emberek a materializmustól újra a szellemhez forduljanak. Nem, a puszta hit a szellemben ma nem hoz gyógyulást. Mégoly ünnepelt próféták járhatják az országokat, és ismételgethetik: A mai élet külsőségessé tette az embert, legyenek bensőségesebbek! Mégoly sok próféta mondhatja: Krisztus eddig csak a magánéletben volt jelen, most be kell költöznie az államéletbe. Ilyen dolgokkal ma egyáltalán semmi sincs elintézve. Mert ma nem arról van szó, hogy pusztán higgyenek a szellemben, hanem ma arról van szó, hogy úgy töltődjenek el a szellemmel, hogy a szellem rajtunk keresztül átkerüljön a külső, anyagi valóságba. Nem az a fontos, hogy ma azt mondják az embereknek: „Higgyetek a szellemben!”, hanem olyan szellemről kell beszélni, amely valóban legyűri az anyagi valóságot, amely valóban megmondja, hogyan kell tagolni a társadalmi szervezetet. Mert ma nem azon alapul a szellem nélküliség, hogy az emberek nem hisznek a szellemben, hanem azon, hogy nem tudnak a szellemmel olyan kapcsolatba kerülni, hogy a szellem a valóságos életben az anyagba beleavatkozhasson. A szellemi hitetlenség nem azon alapul, hogy az ember csak tagadja, hogy hisz a szellemben, hanem azon is alapulhat, hogy az ember elfogad egy puszta anyagot, amely nem szellemi. Milyen sok ember van ma, aki éppen abban lát valami előkelőt, hogy azt mondja: Ah, ez csupán külső, anyagi élet, ebben nincs semmi szellemi, ebből vissza kell vonulni, a külső, anyagi élettől az elvont szellemi élet felé kell fordulni. Ez az anyagi élet, itt levagdossák a szelvényeiket, azután beülnek a meditációs szobába, és elvonulnak a szellemi világba. Szép kis kettős életáramlat, egymástól szépen elválasztva! Ma nem erről van szó. Ma arról van szó, hogy a szellem olyan erős legyen az emberi érzületben, hogy ez a szellem ne csak arról beszéljen, hogyan lesz az ember szellemmel megáldott vagy megváltott, hanem a szellem hatoljon be abba, amit a külső, materiális valóságban tenni akarunk, hogy a szellemet vezessük, áramoltassuk be ebbe a külső, anyagi valóságba. Az embernek nagyon kézenfekvő, hogy megszokásból beszél a szellemről. És ebben a vonatkozásban sok ember különös önellentmondásban lehet. Anzengruber30 drámai alakja, aki tagadja az istent, és ezt azzal bizonyítja, hogy azt mondja: „Amennyire igaz, hogy van Isten az égben, annyira igaz, hogy ateista vagyok.” - az önmagának ellentmondó embernek ez az alakja, aki ma, nem olyan kirívóan, mint Anzengrubernek ez a drámai alakja, de látható, egyáltalán nem megy ritkaságszámba. Hiszen gyakran beszélnek ma ilyen stílusban: Amennyire igaz, hogy van Isten az égben, úgy igaz, hogy ateista vagyok!

Mindebben benne van a figyelmeztetés, hogy ne csak a szellemben való puszta hitre figyeljünk, hanem mindenekelőtt úgy próbáljuk megtalálni a szellemet, hogy megerősítsen, hogy átláthassuk a külső, anyagi valóságot. Akkor az ember tényleg nem fogja minden mondatában a szellem, szellem, szellem szót kimondani. Akkor az ember azzal a móddal, ahogyan a dolgokra tekint, bizonyítja, hogy szellemmel tekint rájuk. Ma az a fontos, hogy szellemmel tekintsenek a dolgokra, ne csak mindig beszéljenek a szellemről. Ezt be kell látni ahhoz, hogy az antropozófiai szellemtudományt ne téveszthessék össze a szellemről való, ma még oly kedvelt fecsegéssel. Ha egy vasárnap délutáni világi prédikátor itt vagy ott, csak egy kicsit is jobb stílusban beszél, folyton azt mondják, egészen antropozófusi felfogásban beszél. A legtöbbször éppen ellenkezőleg beszél! Erre figyelni kell. Ez az, ami fontos.

Aki ezt felismeri, az könnyen belátja azt is, hogy az olyan jó szándékú, mondhatnám, a tragikus halál előérzetéből kimondott szavak, mint amelyeket Kurt Eisnertől felolvastam önöknek, azért különösen értékesek, mert emberi vallomásnak tűnnek: Tulajdonképpen nem hiszek komolyan az érzékfeletti világban, legalábbis élve nem akarok az érzékfeletti világ felé fordulni. Mégis azok, akik az érzékfeletti világról beszéltek, mindig azt mondták: A fizikai valóság itt csak a valóság fele, olyan, mint egy álom. És bele kell pillantanom abba az alakba, amit ez a fizikai valóság korunk társadalmi életében felvett, és akkor az nagyon is álomnak tűnik. Ekkor azt kell mondani, világos, hogy ez a valóság valamilyen gonosz szellem találmánya.

Biztos, hogy ez figyelemre méltó vallomás. De nem lehetne-e másként? Nem lehetne-e egy jó szellem nevelése az, ami a jelenlegi valóságot olyan tragikus, olyan borzasztó módon mutatja meg az embernek, hogy abban, ami gonosz rémálomnak tűnik, a fizikaiból és érzékfelettiből összekapcsolt igazi valóságot keressük? Nem kell olyan pesszimistán tekinteni erre a jelenre, erőt is meríthetünk belőle ennek a jelennek egyfajta igazolásához. Akkor azonban többé nem szabad megállni a fizikainál, akkor meg kell találni az utat a fizikaiból az érzékfelettihez. Aki nem akarja ezt az utat megkeresni, annak ma tulajdonképpen valóban rövidlátónak kell lennie, ha nem azt mondja: Ez a valóság olyan, mint egy gonosz szellem találmánya! Azonban az, aki kifejleszti magában az akaratot, hogy ebből a valóságból egy szellemi valóságba emelkedjen fel, beszélhet a jó szellemtől kapott neveléséről is. És mindannak ellenére, amit ma látunk, biztosak lehetünk abban, hogy az emberek meg fogják találni a kiutat a jelen tragikus sorsából. De természetesen figyelni kell a világos jeladásra: közreműködni a társadalmi gyógyulásban.

Ezt akartam hozzáfűzni ma ahhoz, amit legutóbb elmondtam.