Ezekben a napokban arról a módról szeretnék beszélni, ahogyan minekünk, mai embereknek lehetőségünk van arra, hogy egy bizonyos szellemi hatalomhoz viszonyuljunk. Erről a hatalomról azt mondhatjuk, hogy mint „Michael-hatalom” nyúl bele a Föld szellemi, és ezáltal más történéseibe is. Szükség van rá, hogy előkészítsük azt, amiről itt szó lesz. Különböző nézőpontokra lesz majd szükségünk, ha az emberi értelmet képessé akarjuk tenni, hogy mindazt valóban visszaadja, amit a környezetünkben észrevehető szimptómák, jelek, ennek a hatalomnak a tevékenységéről mutatnak. Maradjunk annak megállapításánál, hogy ha komolyan akarunk beszélni a szellemi világról, akkor azokra a megnyilatkozásokra kell tekintenünk, amelyek itt a fizikai világban a szellemi hatalmaktól származnak. Bizonyos értelemben a fizikai világ fátyolán keresztül próbálunk meg áthatolni a szellemi világ működéséig. Ami itt a fizikai világban jelen van, azt minden ember megfigyelheti; viszont azáltal, ami a szellemi világban működik, meg tudjuk oldani a fizikaiban feladott rejtvényeket. Csak éppen helyes módon kell átéreznünk a fizikai élet rejtélyeit. Itt arról van szó, hogy amint a mostani előadásokat megelőző időben elmondtam, bizonyos dolgokat teljes komolysággal fogjunk fel. Mert a nagyon is személyes felfogást nem lehet az átfogó, nem csak az emberiséget, de a világot átfogó dolgok valódi megértésével összeegyeztetni. A pusztán személyes érdekektől meg kell szabadulnunk. Hogy mi a személyiség dolga a világban, és a személyiség mit foghat fel a maga értékének - azt akkor láthatjuk be legjobban, ha a szűkebb értelemben vett személyességtől szabaddá tesszük magunkat.

Nos, önök tudják, hogy fejlődésünket, amelyet egyben a Föld fejlődésének foghatunk fel, más fejlődési állapotok előzték meg, azaz benne állunk egy teljes kozmikus fejődésben. Elsősorban arról tudnak, hogy a fejlődés továbbhalad, hogy olyan pontnál tart, amit a további, haladottabb fokozatok irányában fog átlépni. Másodszor pedig arról is tudnak, hogy ha világunkat adottnak tekintjük, akkor nem csak olyan, a földi téren elénk kerülő lényekkel van dolgunk, amilyenekkel az ásványok, a növények, az állatok és az emberek világában találkozunk, hanem e világok fölé rendelt magasabb lényekkel is, akiket összefoglaló szóval a magasabb hierarchiák lényeinek neveztünk. Mindig, ha a teljes fejlődésről szólunk, a magasabb világoknak ezekre a lényeire is tekintettel kell lennünk.

Ezek a lények a maguk részéről szintén fejlődésben vannak, s megérthetjük őket, ha saját ember-fejlődésünket, ahogyan az a többi világokhoz viszonyul, analógiaként vesszük figyelembe. Kérem, vegyék csak számba a következőket: tudják, hogy mi, emberek áthaladtunk a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődés szakaszain, s így érkeztünk meg Földünkre. Kozmikus fejlődésünket tekintve tehát azt mondhatjuk, hogy mi, földi környezetünket átérző emberek, fejlődésünk negyedik fokára érkeztünk.

Ha a közvetlenül emberfokunk felett álló lényeket nézzük, őket nevezzük angyaloknak. Ha csak az analógiára ügyelünk, azt mondhatjuk: bár ezek a lények az ember-léttől eltérő, más formájú lények, és a fizikai emberi érzékek számára egyelőre láthatatlanok - de már a Jupiter-fejlődés fokán vannak.

Ha tovább megyünk az arkangyalokhoz, ők azon a fokon állnak, ahova az emberiség a Vénusz-fejlődésben fog eljutni. S ha az archékhoz lépünk, az idő-szellemekhez, tehát azokhoz a lényekhez, akik különösképpen belenyúlnak földi fejlődésünkbe, ők már a Vulkán-fejődés fokán vannak.

Itt felmerül a jelentős kérdés: olyan lényeknek az osztályával is találkozunk, akik az úgynevezett forma-szellemek hierarchiájához tartoznak? Ha megkérdezzük magunktól, hogy mely fokon állnak a forma-szellemek, azt kell felelnünk, hogy már túljutottak mindenen, amit az emberek a jövőben, tehát a Vulkánon is túl, megpillanthatnak. Tehát egy olyan fokra jutottak, amelyről így szólhatunk: ha a mai felfogóképességünk szintjének megfelelő megjelöléssel a mi fejlődésünket héttagúnak mondjuk, akkor ezek a forma-szellemeknek nevezett lények a nyolcadik fokra értek fel. Azt mondhatjuk tehát: mi, emberek a fejlődés negyedik fokán állunk, és ha a nyolcadik fokot keressük, ott a forma-szellemeket találjuk.

A fejlődésnek ezeket a fokozatait azonban nem gondolhatjuk egymás mellett állóknak, hanem egymásba fonódottaknak, egymást áthatóknak kell elképzelnünk. Mint ahogyan a légkör körülveszi és áthatja Földünket, úgy hatja át a szférát, amelyben mi, emberek élünk, a forma-szellemekhez tartozó nyolcadik szféra. Vegyük most szemügyre szigorúan csak ezt a két fejlődési fokozatot.

Azt kell mondanunk, hogy mi emberek a negyedik fokot elért fejlődési szférában vagyunk. Ezen kívül azonban, ha eltekintünk a többiektől, abban a szférában is benne vagyunk, melyet a forma-szellemek körülöttünk és rajtunk keresztül sajátjuknak tekintenek. Nézzük most konkréten az embert a maga fejlődésében. Gyakran megkülönböztettük már az ember tagjait, tagozottságát. Megkülönböztettük a fej fejlődését az ember többi tagjának fejlődésétől. Ez utóbbit megint két tagra: a mellkas-fejlődésre és a végtagokéra osztottuk. Ezektől most eltekintünk, és egyedül arra az álláspontra helyezkedünk, hogy itt van bennünk minden, ami a fejhez tartozik, és emellett minden más az ember egyéb részeihez sorolható.

Gondolják el képszerűen mindezt (rajzol): itt van egy tenger felszíne, az ember a tengerben mozog, halad előre, úgy, hogy csak a feje emelkedik ki a tengerből. Ez a kép - persze csak kép - mutatja a mai ember helyzetét. Amiben a fej gyökerezik, azt mind a negyedik fejlődési fokhoz számítjuk, és amiben az ember gázol, jár, mondhatnám úszva halad előre, azt a nyolcadik fejlődési fokként jelölhetjük. Az ebben a sajátságos, hogy az ember fejével mintegy kinő abból az elemből, ahol a formaszellemek a maguk jellegzetes életét kibontakoztatják. Fejének alakulásával az ember bizonyos mértékig emancipálódott attól, amit a formaszellemek lényei áthatnak, impregnálnak.

Csak ha ezt alaposan megértjük, akkor jutunk el valóban az ember megértéséhez, akkor fogjuk fel igazán az ember különleges helyzetét a világban. Annak valódi megértéséhez ugyanis, hogy az ember, amennyiben egyáltalán megérzi a forma-szellemeknek bizonyos teremtő hatását, azt nem közvetlenül a fej képességével, hanem testi organizmusának a fejre gyakorolt hatása segítségével érzi meg. Önök tudják, hogy az ember lélegzik, a légzés pedig összeköttetésben van vérkeringésünkkel, ha külsődlegesen, a fiziológia szerint beszélünk. De a vér a fejbe is feljut, ezáltal kerül a fej életteljes, organikus kapcsolatba a szervezet többi részével. A fejet táplálja, élettel tölti el az organizmus többi része.

Két dolgot pontosan meg kell különböztetnünk egymástól. Az egyik: a fej közvetlen kapcsolata a külvilággal. Ha látnak valamit, azt a szemük által észlelik. Ez egy közvetlen kapcsolat a külvilág és a fejük között. De ha fejük életét szemlélik, azt, ahogy a légzés és a vérkeringés folyamata fenntartja, ott az organizmus többi részéből a fejbe felfelé áramló vért találják, s azt mondhatják: itt nincs közvetlen kapcsolata a fejnek a környezettel. A kapcsolat itt közvetett.

Persze, pedáns módon a két dolog nem különböztethető meg, hiszen mondhatnák, hogy a levegőt a szájon át szívjuk be, s így a légzés is a fejhez tartozik. Ezért mondtam, hogy ez csak kép. Szervezetileg az, amit a szájon át beszívunk, tulajdonképpen nem a fejhez tartozik, hanem az organizmus többi részéhez.

De ha az itt felvett alapfogalmakra akarnak figyelni, ha azt az eszmét akarják megtartani, hogy két szférában állunk benne, amelyek közül az egyik szférát a Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődést végigjárva hoztuk magunkkal, s most a Föld-fejlődésben állunk, vagyis fejlődésünk negyedik fokán, - aztán a másik szférában is benne állunk, egy olyan életben, amely úgy tartozik a forma-szellemekhez, ahogyan mihozzánk a Föld, és ez a másik szféra áthatja a Földet is, csak a fejünk van kizárva belőle, és ezért az egész fejen kívüli organizmusunk, mindazzal, amit nem az érzékszervek fognak fel, ebben a nyolcadik szférában található: ha mindezt szemügyre veszik, akkor alapot teremtettek a következőkhöz.

De ennek alapjait még más fogalmakkal is meg akarom teremteni.

Ha életünket ilyesfajta befolyások szerint nézzük, akkor mást nem tehetünk, minthogy számba vesszük azokat a már gyakran említett lényeket is, akik a kozmikus történésben részt vesznek, vagyis a luciferi és az ahrimáni lényeket. Ők ugyanazokban a szférákban élnek, amelyekben mi is vagyunk. Ha ezeknek a lényeknek mintegy a legkülsőségesebb jellegzetességeit nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy minden luciferi lényt el lehet képzelni, mint olyan erők birtokosát, amelyeket mi emberek is megérzünk, ha fantaszták akarunk lenni, ha egyoldalúan átadjuk magunkat a fantáziának, az egyoldalú rajongásnak, ha - képben kifejezve - mivoltunkat a fejünkön túl akarjuk juttatni. Ha tehát túl akarunk jutni fejünkön, ezt az emberi organizmusban bizonyos szerepet játszó erőkkel tesszük, ám ezek az erők a luciferinek nevezett lények univerzális erői. Gondoljanak el olyan lényeket, akik abból formálódnak, ami bennünk a fejünkön túlra törekszik, akkor rátalálnak a luciferi erőre, amely a mi emberi világunkkal bizonyos kapcsolatban van. Ha viszont, most megfordítva, mindarra gondolnak, ami a földre nyomja az embert, ami józan filiszterré teszi, ami materialista érzületet fejleszt benne, ami a száraz értelemnek nevezhető jelleggel hat, akkor kapják meg az ahrimáni hatalmakat.

Amit itt most inkább lelki szinten mondtam el, azt kifejezhetjük testiekkel is. Azt mondhatjuk: az ember tulajdonképpen mindig a középpont helyét foglalja el aközött, amit a vére akar, és amit a csontjai akarnak. A csontok meg akarnak merevíteni, testileg ahrimánivá, szilárddá, keménnyé akarnak tenni. A vér túl akar űzni bennünket önmagunkon. A patológia szavaival így mondjuk: a vér lázassá tehet, s így az embert fantáziálásba hajtja; a csontok mivolta kiterjeszkedhet az organizmus többi részére, s akkor az ember elcsontosodik, szklerotizálódik. Szinte minden öregedő ember bizonyos fokig ilyenné válik. A megölő elemet hordja organizmusában, ez pedig az ahrimáni elem. Azt mondhatjuk, hogy a vérben minden a luciferi irány felé hajlik, a csontban az ahrimáni felé, és az ember maga az egyensúlyi helyzet a kettő között. Ugyanígy lelkiekben is egyensúly kell, hogy legyen a rajongás és a józan filiszterség között.

Bizonyos módon még ennél is pontosabban jellemezhetjük ezt a két tényszerűséget. Megnézhetjük a luciferi lényeket, hogy vajon milyen érdekek hajtják őket a kozmikus létben. Azt találjuk, hogy a luciferi lényeknek kozmikusan az áll az érdekükben, hogy az ember világát elszakítsák azoktól a szellemi lényektől, akiket emberteremtő lényeknek kell felfognunk. A luciferi lények nem akarnak mást, mint a világot mintegy elszakítani tőlük. Nem annyira, mintha a luciferi lényeknek elsősorban olyan szándékuk lenne, hogy a világot maguknak sajátítsák ki. A különböző alkalmakkor már elmondottakból kivehetik, hogy a luciferi lényeknek nem ez a fő céljuk. Céljuk az, hogy az embert attól szakítsák el, amit saját isteni mivoltának érez, a világot ettől tegyék szabaddá.

Az ahrimáni lényeknek más a szándékuk. Elhatározott céljuk az, hogy az emberi világot, s ezzel a Föld többi részét is, a hatalmukba kerítsék, tőlük függővé tegyék, azaz elsősorban az embert magát uralmuk alá hajtsák. Míg a luciferi lények először is azon dolgoznak, és mindig is azon dolgoztak, hogy elszakítsák az emberiséget attól, amit az ember a magához tartozó isteni világnak érez, addig az ahrimáni lények működésének irányultsága, tendenciája arra mutat, hogy lassanként saját hatalmi szférájukba vonják az egész emberiséget, és mindent, ami hozzá tartozik.

A kozmoszban, ahova mi is bele vagyunk szőve, állandó a harc a szabadságra, az univerzális szabadságra törekvő luciferi lények és az általános hatalomra és erőre törekvő ahrimáni lények között. Ebben a mindent átható harcban állunk benne, és ezt kérem, jegyezzék meg, mint további fejtegetéseink második fontos eszméjét. A világ, amiben állunk, át van hatva a luciferi és az ahrimáni lényekkel, s az ellentét a luciferi lények felszabadító, és az ahrimáni lények hatalomra törő tendenciája között igen nagy.

Ha mindezt jól megnézik, azt fogják mondani: csak úgy érthetem meg a világot, ha a hármas szám szempontjából nézem. Mert itt van az egyik oldalon a luciferi világ, minden, ami luciferi jellegű, a másikon az ahrimáni, minden, ami ahrimáni jellegű, és az ember, mint harmadik, a kiegyensúlyozó, oda van állítva a kettő közé, és át kell éreznie saját isteni világát. Csak azáltal jutunk a világ megértéséhez, ha ezt a hármasságot tesszük meg alapnak, ha tisztázzuk, hogy az emberi élet olyan, mint egy mérleg (lásd a rajzot). Itt a mérleg tengelye, itt az alátámasztási pont, itt az egyik, a luciferi mérlegtányér, ez valójában mindig felfelé húz. A másik oldalon az ahrimáni erő van, az valójában lefelé húz. Ami a mérleg karjait egyensúlyban tartja, az az ember lénye.

Akik az ilyen titkokba be voltak avatva, azok mindig is hangsúlyozták az emberiség szellemi fejlődése során, hogy a világlétet, melybe az embert belehelyezték, megérteni csak a hármas szám alapján lehet. És hogy nem lehet felfogni a világnak ezt a struktúráját, ha a háromtól eltérő szám értelmében keresik azt. Ki szabad mondanunk a mi nyelvünkön szólva: a világlétben az egyik mérlegkart az ahrimáni elem, a másikat a luciferi elem képezi, és az egyensúlyi állapotot - Krisztus impulzusa hozza létre számunkra.

Gondolhatják, mennyire érdekében áll mind az ahrimáni, mind a luciferi lényeknek, hogy a hármas szám titkát elfedjék, eltakarják. Hiszen a hármasság titkának valódi feldolgozása képessé tenné az emberiséget az egyensúly helyreállítására az ahrimáni és a luciferi hatalmak között. Ez egyrészt azt jelentené, hogy a szabadságra törekvés luciferi tendenciáját egy gyarapodást hozó világcél érdekében használná, másrészt ugyanígy bánna az ahrimáni tendenciával is. Az ember legnormálisabb szellemi állapota éppen abban mutatkozik meg, hogy helyesen, a hármas szám alapján helyezkedik bele a világ hármas struktúrájába.

A hármasság jelentőségét illetően fennállt és fenn is áll egy erőteljes tendencia - majd ennek az adottságnak a forrásairól a következő napokban még beszélni fogunk - az emberiség megzavarására irányuló tendencia. Kijelenthetjük, hogy a háromság jelentőségét illetően van egy tendencia az emberek megzavarására. Erőteljes tendencia ez, megzavarni az embert, mondhatnám így: a szent hármasság ügyében. Jól láthatjuk ezt az emberiség újabb kultúrájában, Goethe „Faust”-jában is, hogy a hármasság szerinti tagolódást szinte teljesen letakarja a kettes szám szerinti tagolódás. Gondolják csak el, hogy ahogyan már többször is kimutattam, még ebben a világra szólóan hatalmas költeménybe is belejátszik a hármassággal összefüggő zavartság. Ha Goethe a maga idejében egészen átláthatta volna, hogyan is állnak ezek a dolgok, akkor a Faustot lehúzó ellenfélként nem csak a mefisztói hatalmat ábrázolta volna, - erről tudjuk, hogy az ahrimáni hatalommal azonos - hanem szembeállította volna vele a luciferi hatalmat is, és Lucifer és Mefisztó mint két párt jelentek volna meg a „Faust”-ban. Ezt már többször kifejtettem. Ha Goethe Mefisztó-figuráját tanulmányozzuk, pontosan látható, hogy mindenütt keveredik benne a luciferi és az ahrimáni elem. Mert Mefisztó alakja Goethénél többé-kevésbé e két elemből van összegyúrva; nem egységes alak. Tarkán össze van dobva benne a luciferi és az ahrimáni elem, ahogyan azt „Goethe’s Geistesart” (Goethe szellemi jellege) c. kis könyvemben részletesen bemutattam.

Még a goethei Faustba is belejátszik tehát a zavartság, és ennek az az alapja, hogy az újabb kor emberiségfejlődésében - mert hiszen a régi korokban ez másképpen volt -, érvényesül ez az őrültség, mármint hogy a világ szerkezetére vonatkozóan a hármas szám helyére a kettes szám került. Az egyik oldalra a jó princípiuma került, másikra pedig a rossz princípiuma: Isten és Ördög.

Gondoljanak bele: meg kell állapítanunk, hogy aki tárgyilagosan bele akar tekinteni a világ struktúrájába, el kell, hogy ismerje a hármasságot. El kell ismernie, hogy szemben áll egymással a luciferi és az ahrimáni elem, és a kettő egyensúlyban tartása - ez az isteni princípium. Ezzel szegül szembe az az emberiség fejlődésébe bevonult őrült téveszme az Istennel és az Ördöggel, hogy fenn az isteni-szellemi, lenn pedig az ördögi hatalmak vannak.

Olyan ez, mintha ki akarnák borítani az embert egyensúlyi helyzetéből, mintha el akarnák titkolni, hogy a világ megértésében a hármasság helyes felfogása az üdvös, és azt akarják elébe adni, hogy a világ szerkezete kettős. Még a legjobb emberi törekvések is áldozatul estek ennek a tévedésnek.

Ha ezen a ponton jobban el akarunk mélyedni, akkor azt minden előítélet nélkül kell tennünk. Ki kell lépnünk egy előítélettől mentes szférába, és ott meg kell különböztetnünk a dolgokat a dolgok nevétől. Nem hagyhatjuk, hogy megkísértsen az a vélemény, mintha a névvel, amit valaminek, egy lénynek adunk, már helyesen fogtuk volna fel annak a lénynek a mivoltát.

Meg kell ragadnunk azoknak az isteni lényeknek a fogalmát, akiket az ember saját isteneinek érez, s akkor azt kell mondanunk: csak úgy érezheti át az ember helyesen ezeket a lényszerűségeket, ha őket egyensúly-tartóknak gondolja, akik a luciferi és az ahrimáni princípium között állnak. Sosem fogjuk valóban átérezni azt, amit saját isteni világunknak kell, hogy érezzünk, ha nem ebből a hármas tagozódásból akarjuk felfogni. Nézzenek meg ebből a szempontból egy olyan költeményt, mint Klopstock „Messiás”-a, amelyet Milton „Elveszett paradicsom” c. művének hatására írt. Nem találják benne azt, mintha megértette volna a világ szerkezetének hármas tagoltságát. E művekben egy feltételezett jó és egy feltételezet rossz közötti harcról van szó, a pokol és a mennyország közötti harcról. Itt látható igazán, hogyan férkőzött be az emberiség szellemi fejlődésébe a kettősség őrültsége. Itt ebben a két újabb kori költeményben látható az, ami már a népszerű tudatban is gyökeret vert, az ég és pokol különbségének őrült téveszméje.

Nem használ, ha Milton vagy Klopstock az ég mivoltát isteninek nevezi. Csak akkor lenne ez a menny olyan, amilyennek az ember át kell, hogy érezze, ha a világrend (a költeményekben) a hármas struktúrán alapulna. Akkor azt lehetne mondani: itt harc folyik a jó és a rossz princípiuma között. De a költeményekben adott helyzet a kettősséget tételezi fel, a kettősség egyik tagját felruházza a jó minőségével, egy eredetileg az istenihez tartozó nevet adva neki, a másik tagot pedig istenellenes, ördögi elemként jeleníti meg. - Mit tettek ezzel a valóságban e költők? Valójában nem tettek kevesebbet, mint azt, hogy az igazán istenit kitaszították a tudatból. Az „isten” nevet ráruházták a luciferi princípiumra, de így igazából Lucifer és Ahrimán között folyik a harc. Ahrimán tulajdonságokat kap Lucifertől, Lucifer világa pedig isteni tulajdonságokat kap.

Láthatják, milyen óriási hordereje van egy ilyen szemléletmódnak. Miközben az emberek azt hiszik, hogy egy ilyen szembeállítás, amilyet Milton „Elveszett paradicsom”-a, vagy Klopstock „Messiás”-a leír, az isteni és a pokolbeli elemet mutatja, a valóságban a luciferi és az ahrimáni elemmel van dolguk. Ez semmiféle tudatot nem ébreszt a valóságos isteniről, hiszen az „isteni” névvel a luciferi elemet ruházza fel.

No már most: ez a két mű az újabb kori emberiségtudat két kiemelkedő szellemi alkotása. Az emberiség általános tudata elevenedik meg bennük, hiszen ebbe az általános tudatba már beköltözött a kettősség téves eszméje, és kiszorult belőle a hármasság igazsága. Minden, amit az újabb kor emberisége létrehozott, amit bizonyos szempontból joggal tekinthetünk az újkor legnagyobb műveinek - a kultúra illúziója, a kulturális maya hozta létre. Mindez az újabb emberiség nagy tévedéséből fakad. S ami ebben az őrült téveszmében működik, mindazt az ahrimáni befolyás hozta létre. Ez a befolyás koncentrálódik majd egyszer Ahrimán inkarnációjában, amiről már beszéltem.

Mert benne állunk ebben az őrült téveszmében, s ez nem más, mint az új civilizációból mindenütt előbúvó, hamis világszemléletből fakadó szembeállítása a mennynek és a pokolnak. A menny tekintendő isteninek, a pokol pedig ördöginek - pedig valójában az egyik oldalon az isteninek nevezett luciferivel, a másikon a pokolnak nevezett ahrimánival van dolga az embernek.

El kell gondolkodnunk azon, vajon milyen érdekek működnek az újabb kori történelemben. Még az emberi organizációnak, vagyis az ember-lény egészének hármas tagozottságát is - ahogyan többször említettem - eltüntették a nyugati civilizáció számára a 869-ben lezajlott konstantinápolyi ökumenikus zsinaton. Dogmává tették akkor, hogy a keresztény ember nem hihet az ember hármas tagozottságában, az embert kéttagú lénynek kell tekintenie. Testben, lélekben és szellemben hinni tilos. A középkori teológusok és filozófusok, akik az igazságról még sokat tudtak, nagy fáradsággal kerülgették az igazságot, mert az úgynevezett trichotómiát, az ember test, lélek és szellem szerinti tagozottságát hirdetni eretnekségnek számított. A kettősséget kellett tanítani, hogy az ember test és lélek, nem pedig test, lélek és szellem. Ez az, amiről bizonyos lények és bizonyos emberek jól tudják, mekkora jelentősége van a szellemi életben annak, ha a kettős tagozottságot teszik a hármas tagozottság helyébe.

Ilyen mélyre kell tekintenünk, ha helyesen akarjuk értelmezni, hogy miért utal a Stimme der Zeit c. folyóirat novemberi számában a jezsuita Zimmermann páter arra, hogy a római Szent Hivatal a katolikus híveket a gyónást követő feloldozás megvonásával büntesse, ha teozófus írásokat tart otthon vagy olvas, vagy ilyen munkában részt vesz. Páter Zimmermann e dekrétumot úgy magyarázza, hogy azt elsősorban az én antropozófiámra kell alkalmazni, és mindenekelőtt arra kell figyelni, hogy aki Róma által igaz katolikusnak akarja elismertetni magát, az nem foglakozhat antropozófiai irodalommal. Ennek alapvető okát a páter abban látja, hogy az antropozófia eretnek tanítása szerint megkülönböztetik a testet, a lelket és a szellemet, pedig a hívőnek tudnia kell, hogy az emberben csak test és lélek különböztethető meg.

Azt is említettem, hogy a test és lélek szerinti felosztást a modem filozófusok is átvették, anélkül, hogy tudnának róla. Pedig azt hiszik, hogy előítéletektől mentes, előzetes feltételek nélküli tudományt művelnek, s azt is állítják, hogy valóban meg tudják figyelni, hogy az ember testből és lélekből van. Igazában ők is csak az újabb kori szellemi fejlődésbe éppen e dogma által bekerült tételt követik. Amit ma tudománynak tartanak, az alapjában véve az ilyen, az újabb emberiségfejlődés során a világba belehelyezett dolgoktól függ. Ne higgyék, hogy az ilyen embereket, akik az antropozófiát eretnekségnek kiáltják ki, jó szavakkal meg lehet téríteni, amint azt önök sokszor gondolják, hogy csak szólni kell hozzájuk és sikerül bennük jóakaratot kelteni az antropozófia iránt. Az antropozófiának önmagának kell a bejárást megteremtenie a világba, nem mások protekciója útján, még ha azok a mások mégoly nagyon is tisztelt keresztény hatalmak. Az antropozófia egyedül csak belső erővel érheti el, amit a világban el kell érnie.

Gondolják csak meg: a Krisztus-impulzust megérteni csak úgy lehet, ha azt az Ahrimán és Lucifer közötti egyensúly-impulzusnak látjuk, ha helyesen állítjuk bele a Trinitásba, a hármasságba. Mit kell tennie annak - így hangozhat a kérdés -, aki meg akarja téveszteni az embereket a valódi Krisztus-impulzust illetően? El kell terelnie az emberek figyelmét a hármas szám szerinti valódi világ-tagolódásról, be kell vezetnie az embereket a kettős szám tébolyába, amely számnak csak ott van jogosultsága, ahol arról van szó, amit már kinyilatkoztattak, és nem arról, hogy hogyan jutunk a kinyilatkoztatás mögé, az igazság szférájába.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy túl kell lépnünk a puszta megnevezésen az ilyen dolgokban. Ha valakit Krisztusnak neveznek, attól még nem találtak rá Krisztus mivoltára. És meg is lehet akadályozni, hogy az emberek rátaláljanak Krisztusra, ha a kettősséget teszik a hármasság helyébe. Ha valaki biztosan akarja más felé terelni az embereket, nehogy felküzdjék magukat Krisztus valódi fogalmához, akkor csak arra van szükség, hogy a kettős számot tegye a hármas szám helyébe. S ha azután az igazi értelemben történik utalás a Krisztus-impulzusra, akkor szembe kell állítani ezzel a kettes számmal a hármasságot. Nem szükséges azért eretnek-üldözővé válni az eretneket kiáltok mellett. Nem kell ördög műveként elátkozni mától kezdve Milton „Elveszett paradicsom”-át vagy Klopstock „Messiás”-át, - e művek szépségének és nagyságának továbbra is örülhetünk. De tisztázni kell, hogy az ilyen írásművekben, éppen azért, mert virágai, csúcsai az újabb kori köznépi civilizációnak, Krisztusról egyáltalán nincs szó. Abból a tébolyból származnak e művek is, hogy mindent egyoldalúan az ördögihez kell sorolni, ami nem tartozik az emberiségfejlődéshez, s ettől a másik oldal lesz az isteni. Pedig nem így van, ott, a másik oldalon csak a luciferit kapja meg az ember. És ha aztán megírja az Elveszett paradicsomot, akkor az ember kiűzéséről ír a luciferi világból, át Ahrimán országába, és nem az embernek az isteni utáni vágyát írja le, mert így az ember az elveszett paradicsom után, azaz Lucifer országa után eped. így hát az ember Lucifer birodalma utáni vágyát olvashatjuk a két említett műben; azt is kell látnunk bennük, mert az van ott leírva.

Az újabb kori emberiség bizonyos képzeteit nagyon is át kell vizsgálnunk, revideálnunk kell. Ha komolyan nekilátunk, hogy antropozófiai módon gondolkodjunk és érezzünk, akkor nem valami apró, hanem igencsak nagy döntések előtt állunk. Ott tartunk, hogy Nietzsche egy gyakran használt kifejezését nagyon is komolyan kell vennünk. Bizonyos értékek átértékelése: ez az a kifejezés, amit nagyon komolyan kell vennünk. Bizony, az emberiség újabb kori teljesítményeit át kell értékelni.

Azért nem kell eretnek-átkozóvá válni. Mi is folyamatosan előadjuk Goethe Faustjának jeleneteit, s én magam évtizedeket áldoztam a Goethe-stúdiumokra. Kis írásomból a „Goethes Geistesart”-ból kivehetik, hogy ettől nem váltam vakká, láttam, hogy Mefisztofelesz figurájában hibás a jellemzés. Nagyon is kispolgári lenne azt mondani: Goethe Mefisztofelesze hamis, dobjuk el tehát. Úgy viselkednénk, mint az egyes eretnekek felett ítélkező bírák. Modem emberként nem kerülhetünk hasonló helyzetbe. De nem is elégedhetünk meg kényelmesen azzal, ami az embertömegek vérévé vált az újabb szellemi életben. Még borzasztó sokat kell az emberiségnek tanulnia. Sok mindent át kell értékelnie a jövőben.

Mindez összefügg a küldetéssel, melyet a magasabb szellemi lények Michaelnek adtak. Michaelnek, aki velük szintén kapcsolatban van. Holnap arról fogunk beszélni, hogy hogyan is érthetjük meg a Michael lényétől a földi emberi létbe sugárzó impulzusokat.