"A Waldorf-iskola ne iskola legyen, hanem előkészítő, mert minden iskola feladata az kell legyen, hogy az embert előkészítse az élet nagy iskolájára. Az iskolában tulajdonképpen nem azért tanulunk, hogy ismereteket szerezzünk, hanem azért, hogy mindig tanulhassunk az életről."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Michael küldetése (10)

10. --

[Az építészeti stílusok az emberiségfejlődés kifejeződéseként: a görög templom, a gótikus dóm, a grál-templom és a dornachi épület]

Dornach, 1919. december 13.

Tegnap a mi épületünk formáinak és az antropozófiailag orientált szellemtudománynak a kapcsolatáról beszéltem önöknek. Különösen arra akartam rámutatni, hogy ez a kapcsolat a szellemtudomány és az épület között nem külsődleges, mert a mi szellemtudományunkban működő, ható szellem bizonyos fokban belefolyt ezekbe a formákba. És nagy súlyt kell helyezni arra, hogy feltételezhető: a valódi, érzéssel áthatott megértése ezeknek a formáknak mintegy a mi mozgalmunkban lévő belső értelmet is leolvashatóvá teszi. Még foglalkoznék az épülettel néhány szempontból, s ehhez fűznék hozzá ma és holnap néhány fontos antropozófiai témát.

Ha az épületet megnézik, látni fogják, két egymásba fonódott kör, egy kisebb és egy nagyobb kör az alaprajza, amit vázlatosan így rajzolhatok fel (rajzol). Az épület egészében kelet-nyugat irányban van tájolva, (bejelöli a K-Ny irányt) és láthatják majd, hogy ez az egyetlen szimmetria-tengely, minden más ehhez a tengelyhez igazodik szimmetrikusan.

A formák különben nem mutatnak pusztán mechanikus ismétlődést, mint máshol az építőművészetben, hanem, ahogyan tegnap kifejtettem, itt a formák fejlődésével van dolgunk, a későbbi forma a korábbiból bontakozik ki.

A külső kerület, a bejárható rész lezárásaként hét oszlopot találnak a jobb oldalon és hetet a bal oldalon (berajzolja az oszlopok helyét). Már tegnap említettem, hogy az oszlopoknak lábazata és fejrésze van, és az összekötő párkányok, architrávok felettük folyamatosan fejlődő formákban bomlanak ki.

Ha érzékelik ezt az alaprajzot, a két egymásba nyúló kört - de érzésbeli módon kell, hogy felfogják ezeket -, akkor az emberiség fejlődésére való utalást láthatnak benne. Már mondtam tegnap is, hogy a XV század közepe körül egy jelentős cezúra, bevágás jelölhető az emberiség fejlődésében. Amit az iskolában „történelem”-nek neveznek, az csak „fable convenue”, mert a külső történéseket úgy ábrázolja, hogy azt a látszatot kelti, mintha az emberek a VIII-IX. század óta mindig ugyanabban az állapotban lennének, mint most, a XVIII-XIX. században. Az újabb történelmi írók, például Lamprecht, eljutottak odáig, hogy ezt már értelmetlennek tartják, mert valójában az emberek lelki alkata a jelzett időpont előtt és után egészen más volt. És mi, a jelen korban, olyan fejlődési helyzetben vagyunk, amit csak akkor érthetünk meg, ha tudatosítjuk, hogy most sajátos lelkierőkkel kell a jövő irányában fejlődnünk. Bár a XV századig kifejődött lelkierők még ott kísértenek az emberek lelkében, de idejük már lecseng, az elmúlóhoz, leszállóhoz tartoznak, és arra vannak ítélve, hogy kiessenek az emberiségfejlődésből. Az emberiség-fejlődés fontos váltásának, átlendülésének tudatát kell kifejlesztenünk, hogy egyáltalán képesek legyünk az emberiség dolgaiba a jelenben és a közeli jövőben beleszólni.

Az ilyesmi különösen ott mutatkozik meg, ahol az emberek érzéseiket erőteljesen ki akarják fejezni. Emlékezzenek csak egy dologra az építőművészet fejlődésében, amit már említettünk is, de ma újra utalni akarok rá, hogy egy példán megmutassam, hogyan is halad előre az emberiség fejlődése.

Nézzük meg egy görög templom formáját! Hogyan is lehet azt megérteni? Csak úgy, ha tisztában vagyunk vele, hogy mire is irányult a görög templom építészeti gondolata: arra, hogy a templom az isten vagy az istennő lakóháza legyen, s az álló szoborként benne is volt az épületben. A görög templom minden formája értelmét vesztette volna, ha nem a benne álló isten vagy istennő burkolatának, házának készült volna.

Ha továbblépünk a görög templomot követő, megint csak jellegzetes építészeti formához, ott áll előttünk a gótikus dóm. Ha abba belép valaki, és az az érzése, hogy ez a dóm egy lezárt, kész dolog - akkor nem értette meg a gótikus épület formáit; éppen úgy, mintha a benne lakó isten szobra nélkül akarná valaki nézni a görög templomot, ami nélkül azt sem értheti meg. Itt elég, ha belegondoljuk az istenképet, ám ezt meg kell tennünk, hogy a formát megérthessük. A görög templom istenkép nélkül képtelen dolog az érző megértés számára, a gótikus dóm viszont üresen képtelen dolog az ilyesmit valóban átérző ember számára. A gótikus dóm akkor van készen, ha a közösség is benne van, ha az épületet emberek töltik meg; sőt, tulajdonképpen akkor, ha a benne lévő emberekhez szólnak, és a szó, az Ige Szelleme működik a közösség felett, vagy a közösség szívében. Ekkor van készen egy gótikus dóm. A közösség hozzátartozik, másképpen nem érthető meg a formája.

Miféle evolúciót látunk itt tulajdonképpen, a görög templomtól a gótikus dómig haladva? A közte lévő többi végül is csak átmeneti forma, bármilyen téves magyarázatot fűz hozzá a történész. Miféle evolúciót látunk hát itt? Ha az Atlantisz utáni negyedik korszak virágát, a görög kultúrát nézzük, azt mondhatjuk: a görög emberben még élt valami tudás az emberközelben tartózkodó isteni-szellemi hatalmakról, és az emberek ahhoz tartották magukat, hogy isteneiknek, akiket csak képben-szoborban tudtak megjeleníteni, házat kell építeni. A görög templom az isten vagy istennő lakóháza volt, és ők úgy tudták, hogy az istenek köztük járnak-kelnek. Az isteni szellemi hatalmak jelenlétének tudata nélkül el sem képzelhető a görög templom a görög kultúrában.

Ha továbblépnek a görög kultúra virágzásától az Atlantisz utáni negyedik korszak végéhez, tehát a VIII-IX-X. századba, akkor a gótikus építészet formái között találják magukat, amely megköveteli a közösséget. Minden megfelel az akkori emberek érzésbeli életének. Az emberek lelki hangulata természetesen más volt abban az időben, mint a görög gondolkodás virágzása korában. Már nem tudtak az isteni-szellemi hatalmak közvetlen jelenlétéről, ezeket a hatalmakat messze, a túlvilágba helyezték. A földi világot sokszorosan megvádolták, mint az istentől való elszakadás helyét. A matéria világát kerülendőnek tartották, jobb volt arról elfordítani a szemet, és a szellemi hatalmak felé fordulni. A közösségben az ember a másik emberhez akart kapcsolódni, mintegy keresve az emberiség csoportszellemét, a szellem működését, mely így egy bizonyos absztrakt karaktert nyert. Ezért keltenek a gótikus formák is absztrakt-matematikai benyomást, a görög építészet inkább dinamikusan ható formáihoz viszonyítva, melyek mintegy otthonosan körülfogták az istent vagy istennőt. A gótika minden formája felfelé törekszik, utalva arra, hogy amire a lélek szomjazik, azt a szellemi messzeségekben kell kutatnia. A görögök istene, istennője ott helyben jelen volt. Az ember hallotta zúgását lelke fülével. A gótikus korszak vágyakozó lelkei csak ott fenn, az összefutó formákban sejtették az istenit.

Az emberiség lelki hangulata bizonyos mértékben vágyakozóvá vált, vágyakra épített, úgy vélte, hogy keresése a közösséggel összeállva boldogabb lehet. De mindig meg volt róla győződve, hogy amit isteni-szelleminek ismerhet el, az nem működik közvetlenül az emberek között, hanem a titokzatos alapokban rejtőzködik. Ha azonban ki akarta fejezni, hogy mire törekszik olyan vágyakozva, hogy mit keres, akkor azt a valamit, amit keresett, a titokzatoshoz kötötte. Időbeli kifejezése ennek az egész lelki hangulatnak a templom vagy a dóm; azt mondhatnánk, hogy ennek tulajdonképpeni tipikus formája a gótikus dóm. Ha a titokzatosságnak legmagasabbja került szellemi látótérbe, éppen abban a korban, mikor az emberek a földiből a földöntúliba akartak emelkedni - a puszta gótikán már túl kellett lépniük. Olyasmibe akartak továbblépni, ami már nem a fizikai közösséget egyesíti, hanem egy középpont irányába viszi, egy titokzatos középpontba fogja össze az egész emberiség törekvését; vagyis az emberiség egymáshoz törekvő lélek-szellemeit.

Próbálják meg elképzelni az emberi lelkek összességét, ahogyan minden földi égtáj felől gyülekezve egybeáradnak, és ahogy egy nagy dómban egyesül az egész Föld emberisége - de ezt a dómot akkor nem gondolták gótikusnak, bár értelme a gótikus dómmal azonos kellett, hogy legyen. Az ilyesmit a középkorban a Bibliához kötötték. Elképzelték a 72 tanítványt - és itt nem a fizikai történelemre, hanem a szellemire kell gondolni, mert az abban a korban átszőtte a fizikai szemléletet - tehát ha annak a kornak a szelleme szerint képzelik el, hogy Krisztus 72 tanítványa bejárja a földet, és a Krisztus misztériumába beleáradó szellemet plántál a lelkekbe, akkor láthatják a kor titokzatosságra való törekvését, amint a tanítványoktól megkapja Krisztus tanát, és az érintett lelkekből az visszaáramlik. A sugarak e lelkekből, minden égtáj felől érkeznek, és a leguniverzálisabb módon gondolta azt el a középkor embere, ahogyan a titok felé törekszenek. Talán nem is kell mind a 72 oszlopot felrajzolnom, elég csak jeleznem (rajzol). így jelölöm, de gondoljanak 72 oszlopra, amiből a sugarak kiindulnak, amint az emberiség egésze Krisztus titkai felé törekszik. Vegyék ezt körül valamiféle fallal - nem lesz gótikus, mondtam, hogy most már nem maradhatunk szigorúan a gótikus formánál, a fal alaprajza itt a kör, azon belül gondolják el a 72 oszlopot. Ez lesz az egész emberiséget mintegy egybefoglaló dóm. Gondolják el kelet-nyugati irányban tájolva ezt a dómot; a mi épületünktől igencsak különböző alaprajzot érezhetnek itt, hiszen a miénk két kör-részletből áll össze. A kör-dóm egészen más érzést ébreszt, már megpróbáltam vázlatosan elmondani, hogy milyen érzést. Még azt is hozzá lehet gondolni, hogy az ilyen alaprajzra épülő dóm kereszt formájú lesz, fő hajói, belső útjai a keresztformához rendeződhetnének.

Ilyennek gondolta a középkor embere a maga ideális dómját (tovább rajzol), ha itt van kelet, itt nyugat, itt észak és ott dél, három kapu nyílna észak, dél és nyugat irányában, keleten állna egyfajta főoltár, és minden oszlopnál egy-egy mellékoltár. Ahol a kereszt metszéspontja van, ott kellene majd, hogy álljon a templom temploma, a dóm dómja: az egésznek mintegy összefoglalása, megismétlődése kicsiben. Modem, absztrakt nyelven azt mondhatnánk: itt állna a szentségtartó, és formája olyan lenne, mint az egész templomé.

Gondolják el az így felrajzolt vázlatot olyan stílusban megépítve, amely bár egyrészt a tulajdonképpeni gótikához közeledik, de meg vannak benne a román formák is, ám azok igazából már közelítik az itt említett stílust - s akkor felvázoltam Önök előtt a Grál-templomot!

Ilyennek képzelte a középkori ember a Grál-templomot, ez volt az építészet ideálja az Atlantisz utáni negyedik kor végéhez közeledő időszakban: egy olyan dóm, ahová beárad az egész emberiség Krisztus felé irányuló vágyakozása, úgy, ahogyan az egyes dómokban egybeáramlott a közösség tagjainak vágya, és ahogyan a görög templommal összetartozónak érezték magukat az emberek. Igaz ugyan, hogy abban nem voltak benne, hiszen a görög templom nem az emberek, hanem az isten vagy az istennő jelenlétét követelte meg mindenesetre úgy, ahogyan a görög emberek a területhez kötöttnek érezték magukat az istenüket, istennőjüket burkoló templom által. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk: ha a görög ember a templomhoz fűződő viszonyáról beszélt, azt a következőképpen tette. Ahogyan egy emberről, mondjuk Periklészről azt mondta: ebben a házban Periklész lakik, ez a mondata nem jelentette, hogy tulajdoni, vagy bármi más viszonyban van azzal a házzal, de mégis átérzi, hogy valamilyen kapcsolata van Periklésszel, mikor ezt kimondja: „Periklész lakik ebben a házban”. Pontosan ugyanezt az érzésbeli árnyalatot fejezte ki a görög ember az építészeti stílussal, amiről azt olvasta le, hogy Athéné lakik ebben a házban, vagy hogy Apolló lakik ebben a házban.

Ezt a középkor dómjáról nem mondhatta el az akkori közösségi ember. Mert az nem volt az isteni-szellemi lények háza; az a ház, mint gyülekezési hely, minden egyes formájában a titokzatosan-istenire való lelki ráhangolódást fejezte ki. Ezért volt az Atlantisz utáni negyedik korszak végén a templom, mondhatnám „őstemplom” közepén a templom temploma, a dóm dómja. Az egészről el lehet mondani: ha ide belépett valaki, akkor úgy érezte, hogy felemelkedett a mindenség titkaihoz. - A dómba be kellett menni. A görög templomról elég volt azt mondani: ez Apolló háza, ez Pallasz Athéné háza. Ellenben az őstemplom középpontjában, ahol a kereszt ágai egymást keresztezik, ott középen volt elrejtve a Szent Grál, azt őrizték ott.

Látják, így kell az egyes történelmi korszakok jellemző hangulatát követni, különben sosem tanulja meg az ember felismerni, hogy mi is történt valójában. Ilyen szemlélet nélkül főleg az nem ismerhető meg, hogy a mi korunkban milyen lelki erők vannak nekilendülőben.

Tehát: a görög templom magába foglalta az istent vagy istennőt, akiről tudták, hogy jelen van az emberek között. Ezt a középkori ember nem érezte, a földi világot éppen hogy istentől elhagyottnak érezte, és vágyakozva kereste az útját Isten vagy az istenek felé.

Ma kezdőponton állunk, mert a nagy XV századi átlendüléstől csak néhány évszázad pergett még le. A legtöbb ember még nem is látja, ami most feljövőben van, de valami felkel, az emberi lelkek változnak. És aminek újra bele kell folynia a korszakot megtestesítő formákba, abban a korszak tudata kell, hogy megjelenjen - tehát megint másnak kell lennie. Az értelemmel, az intellektussal nem lehet kiokoskodni ezeket a dolgokat, hanem csak átélni, érezni és művész módra szemlélni lehet. És aki absztrakt fogalmakat akar ide behozni, nem is érti ezeket a formákat igazán. De azért lehet rájuk utalni különböző jellemzésekkel. És így ki kell mondani: a görög ember istenét, istennőjét kortársnak érezte, lakótársnak. A középkori ember dómja nem szolgált lakóházként Istennek, de bejárati kapuja volt az Istenhez vezető útnak. Az emberek összegyűltek a dómban, és keresésük az emberiség csoportlelkéből indult ki. Az egész középkori emberiségnek ez a karaktere csak a csoportlélekszerűségből érthető meg. A XV század közepéig nem lehetett úgy nézni az egyes, az individuális emberre, mint azután. Mert azóta az emberben az lett a lényeges, hogy igyekszik individuum lenni, hogy individuális személyisége erőinek összefogására törekszik, mintegy középpontra akar találni önmagában. A legkülönbözőbb szociális követelésekben jelentkező erőket sem érti meg manapság az ember, ha a mindenkiben működő individuális szellemet nem ismeri, azt, hogy minden egyes ember saját mivoltának alapján akar állni.

így ebben az időszakban, ami a XV századdal kezdődött és a negyedik évezredben fog végződni, az embereknek igen fontos lesz valami. Ez az időszak, ami következik, az emberiség számára egészen különös fontosságú. Mert látják, ez egy határozatlan kijelentés, amikor azt mondjuk: minden ember a maga külön individualitását keresi. A csoportszellem, még ha kisebb csoportot tart is össze, sokkal megfoghatóbb, mint amit az individuum a maga saját ősforrásából akar kibontani. Ebből ered, hogy az újabb kor emberének különlegesen fontos, hogy megértse azt, amit az ellentétes pólusok közötti egyensúlynak nevezhetünk.

Az egyik pólust jelenti mindaz, ami mintha a fejen túl akarna szállni, ami az embert rajongóvá, fantasztává tudja tenni, meg tudja bolondítani, ami határozatlan misztikus rezdüléseket ad, vágyódást a határozatlan végtelenbe; igen, ami eltölti, amikor panteista, vagy deista, vagy ilyesmi lesz az ember, ami ma olyan gyakori - ez az egyik pólus. A másik pólus a józanság, szárazság; triviálisan szólva jelenünk szelleméről, de nem igaztalanul, valóban nem igaztalanul: a filiszterség, a nyárspolgáriság pólusa. Ez lehúz a földre, a materializmusba. Az emberben benne van az erőknek ez a két pólusa, és az ember lénye ott áll köztük, hogy az egyensúlyt keresse. És hányféle módon lehet azt az egyensúlyt keresni? A mérleg képe alapján képzelhetik el (rajzol). Hányféle módon kereshetjük az egyensúlyt az ellentétes irányba húzó pólusok között?

Ügy-e, ha az egyik mérlegtányérba 50 g vagy 50 kg van, és a másikban is, akkor egyensúlyban vannak. És ha az egyikben 1 kg, van és a másikban is, akkor is egyensúlyban vannak, és ha 1000 kg, és ott is annyi - akkor is. Végtelen sok módon kereshető az egyensúly. Ez megfelel a végtelen sok módnak, ahogyan az ember individuális szellem lehet. Ezért a mai embernek nagyon fontos, hogy belássa: lényege, saját mivolta éppen a két pólus közötti egyensúlyra törekvésben van. És az egyensúly keresésének határozatlansága - ez az a határozatlanság, amiről szóltam.

És a jelenkor embere csak akkor igazodik el kereső munkájában, ha éppen az egyensúly keresésére támaszkodik.

Amilyen fontos volt a görögnek átérezni, hogy „a közösségben, amihez tartozom Pallasz Athéné vagy Apolló működik”, amilyen fontos volt a középkori embernek, hogy tudja: van a gyülekezésnek egy helye, és az rejt valamit - legyen az a szentek ereklyéje, vagy a Szent Grál maga -, hogy van egy gyülekezési hely, ahol ha összejönnek, a lelkek vágyakozása a határozatlan, a titokzatos felé áradhat, épp ilyen fontos a modem ember számára hogy kifejlessze érzéseit, hogy érezni tudja, mi is ő, mint individuális ember és hogy ő, mint individuális ember az egyensúly keresője a két ellentét, a két poláris erő között. Lelkileg ezt kifejezhetjük úgy is, ha azt mondjuk: az egyik oldalon az hat, ami a fején túl akarja hajtani az embert, a rajongó, a fantaszta, mindaz, ami a lét reális viszonyaival mit sem törődve akar örömöt adni. Ahogyan az egyik végletet lelkileg így jellemezhetjük, úgy a másikat a következőképpen: ez a földre húz, a józan, száraz intellektuális felé. A fiziológia szavával kifejezve: az egyik pólushoz tartozik a vér felforrósodása, amely, ha túl erős, akkor lázat okoz, élettanilag tehát minden, ami a vér erőivel függ össze - a másik pólushoz tartozik a csontosodás, a megkövesedés, amely szélsőséges esetben a szklerotizálódás különböző formáihoz vezet. A szklerózis és a láz között, a két radikális véglet között az embernek élettani értelemben meg kell őriznie az egyensúlyát. Az élet alapjában éppen az egyensúly keresésében áll, a józan, száraz filiszterség és a rajongó fantazmagória között. Akkor vagyunk lelkileg egészségesek, ha megtaláljuk az egyensúlyt a rajongó, fantasztikus világ és a száraz nyárspolgári között. Testileg akkor vagyunk egészségesek, ha egyensúlyban élünk a láz és a szklerózis, a meszesedés között. Ez végtelen sok módon történhet - ebben élhet az individualitás.

Ebben kell, hogy az ősi Apollón-szavakra ráérezzen éppen a modern ember: „ismerd meg önmagad!” Ismerd meg magad, de nem absztrakciókban, hanem ismerd meg magad az egyensúlyra való törekvésedben. Ezért állítjuk fel az épület keleti részén e felszólítást, az egyensúlyra törekvést érezhetővé tevő plasztikát, a fából készült szoborcsoportozatot, amit tegnap már említettem. Középső figurája a Krisztus-alak; a Krisztusalakot úgy próbáltuk megformálni, hogy el lehessen képzelni: Krisztus valóban így járt-kelt a názáreti Jézusban, az emberben, időszámításunk kezdetén, Palesztinában. A szakállas Krisztust ábrázoló konvencionális képek csak az V-VI. században születtek, és hogy úgy mondjam, nem egészen hű portrék. Éppen arra tettünk kísérletet, hogy Krisztusnak hű portréját tudjuk megteremteni, s ugyanakkor a kereső, egyensúlyra törekvő embernek a reprezentánsát (rajzol).

A szoborcsoportban aztán még két másik figurát fognak látni: itt a zuhanó és itt meg a felfelé törekvő Lucifert. Itt lenn, egy fokig még Luciferhez kötve, egy ahrimáni alakot - itt pedig egy második ahrimáni alakot: a nyárspolgári, józanul száraz materialistát. A luciferi figura pedig fantasztikus, rajongó. Az ahrimáni alak minden szklerózishoz, megkövesedéshez, petrifikációhoz vezetőt reprezentál, a luciferi mindent, ami lázassá teszi az embert a még elviselhető egészséges mértéken túl.

És ezek után, amikor a középre helyeztük a gótikus dómot, amely nem fog körül ilyen szobrot, hanem a szentek ereklyéit vagy akár a szent Grált őrzi, tehát a földön-járókkal össze nem függőt, akkor újra visszajutottunk oda, hogy az épület körülfog valamit - de most az egyensúlyra törekvő emberi lényt magát.

Ha a sors úgy akarja, és egyszer elkészül ez a ház, a benne ülő majd közvetlenül maga előtt látja Azt, aki a föld-fejlődés értelmét megadja, s ez arra készteti, hogy kimondja: ez a Krisztus-lény. Ám ezt a dolgot művészileg kell átérezni, nem csak okoskodva, csak intellektuálisan elgondolni a Krisztust, hanem érezni kell. Az egésznek művészi a gondolata, épp az a legfontosabb benne, ami művészileg fejeződik ki a formákban. A szobrot is tisztán a művészet eszközeivel kell megközelíteni, az intellektuális elem kizárásával; mert az intellektus csak az érzéshez vezető létra kell, hogy legyen; hogy amikor az ember majd kelet felé néz, kimondhassa: ez vagy Te! Nem absztrakt definíciója ez az embernek, mert az egyensúly beállításának végtelenül sokféle módját teszi lehetővé. Az épület nem istenszobrot ölel körül - hiszen a keresztényekre is érvényes, hogy „Istenről ne csinálj magadnak képet!” -, tehát az épület nem istenszobrot burkol körül, de a csoportlélekszerűből kibontakozó, az egyes emberben kialakuló individuális erő-lényt. Ezekben a formákban számolunk az individuális impulzus szövődő- működő hatásával.

Ha mindazt, amit most elmondtam, nemcsak az értelmükkel gondolják végig a ma olyannyira kedvelt módon, hanem érzéssel is áthatják, és meggondolják, hogy itt semmi sem szimbolikus, semmi sincs ésszerűen kigondolva, hogy itt legalábbis megkíséreltük, hogy a művészi formákba beáradjon, amiről szó van - akkor megragadták az alapelvet, ami a Goetheanum épületében önmagát ki akarja fejezni. Akkor megértették annak a módját is, hogy hogyan is függ össze az emberiség benső szelleme azzal, ami ki akarja fejezni magát az antropozófiailag orientált szellemtudományban. Mert ezekben az időkben az antropozófiailag orientált szellemtudományhoz nem lehet közel kerülni, ha nem az emberek újabb kori jelenének és közeli jövőjének nagy követelményei alapján keressük hozzá az utat. Valóban meg kell tanulnunk, másképp kell beszélnünk arról, amit a jövő az emberek elé fog állítani.

Adódnak büszke titkos társaságok, de ezek alapjában véve szintén nem mások, mint a XV század nagy változását megelőző világnak a hordozói. Gyakran egészen külsődlegesen is megmutatkozik ez. Mi is többször tapasztalhattuk, sorainkba is bejutott ez a törekvés. Ha valaki egy különleges értéket akar kifejezni, hányszor halljuk, hogy az a törekvés milyen réges- régi dolog. Volt köztünk egyszer egy férfi, aki kissé rózsakeresztesnek akarta megjátszani magát, és amikor valamit mondott, ami legtöbbször csak egészen a saját, triviális véleménye volt, sosem mulasztotta el, hozzátenni, hogy „ahogyan a ’régi’ rózsakeresztesek mondták...”. Ezt a ’régi’-t sosem hagyta el. És ha utánanézünk a mai titkos társaságoknál, mindenütt abban látják az általuk képviselt dolgok értékét, hogy a messze múltra hivatkozhatnak. Egyesek a rózsakeresztességhez nyúlnak vissza - a maguk módján, természetesen -, mások még mesz- szebbre, különösen a régi Egyiptomhoz, és ha ma valaki a régi Egyiptom templom-bölcsességéről nyilatkozik, már a hirdetésre is beesnek az emberek az előadásra.

Legtöbb barátunk tudja, mindig is hangsúlyoztuk, hogy az antropozófiailag orientált szellemtudományos mozgalomnak ehhez a régiségre törekvéshez nincs köze. Arra törekszik, ami ma közvetlenül megnyilatkozik a szellemi világból a mai világ számára. Ezért sok mindenről ma másképpen kell szólnia, mint a régi alapokra építkező, gyakran komolyan veendő titkos társaságokban, melyek ma még nagy szerepet játszanak az emberiség történéseiben. Ha beszélni hallják az ilyen embereket, akik a mai titkos társaságok titkaiba be vannak avatva - néha saját akaratukból nyitják szóra szájukat -, hallhatjuk, hogy főképpen három dologról beszélnek. Először is az élményekről, amelyekben a valódi keresők a szellemi világ küszöbének átlépésekor részesülnek, ez abban áll, hogy a szellemi világba átlépők nem kerülhetik el a találkozást az emberiséggel valóban ellenséges hatalmakkal, akik igazi, lényszerű ellenségei a földi világban élő fizikai embereknek, mindannak, amivé a fizikai embert az isteni hatalmak szánták. Azt jelenti ez, hogy az ilyen avatottak ismerik, ami a szokásos tudat előtt rejtve van, azt a világot ugyanis átszövik a bizonyos joggal betegséget és halált okozónak tartott szellemi hatalmak; ezzel együtt ismerik az ember születésével és halálával összefüggő dolgokat is. És azoktól az emberektől, akik tudnak valamit az ilyesmiről, azt halljuk, hogy minderről hallgatni kellene - feltételes módban mondom - úgy értik, hogy az éretlen lelkek előtt, akik még nem erősítették meg magukat ennek elviselésére, akikhez az emberiség nagy része tartozik -, hogy előttük nem nyilvánítható ki az, ami a normális tudat mögött van.

A második élmény az, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor az ember megismeri az igazságot - az igazságot csak akkor tudja az ember megismerni, amikor az érzékfeletti titkok ismerője lesz -, tehát ugyanakkor azt is felismeri, hogy környezetének pusztán érzékszervi megfigyelése, ennek tapasztalata csak illúzió, csalódás; akármilyen pontos a kutatás, sőt, annál inkább, amit megtud, az csalódás. A talaj elvész a lába alól, s arra a mai embernek különösen szüksége van, hogy elveszítse azt a biztos talajt, amikor azt mondhatja: ez tény, én magam láttam - ez megszűnik a küszöb átlépése után.

A harmadik dolog, amiről beszélnek, hogy abban a pillanatban, amikor emberi művet kezdünk építeni, akár szerszámokkal dolgozunk, akár a talajt műveljük, egyáltalán ha emberi művet hozunk létre, de különösen, ha ezzel az emberi művel belenyúlunk a szociális organizmusba, akkor olyasmit teszünk, ami nem csak minket embereket érint, mert tettünk az egész univerzumhoz tartozik. Az ember ma magától értetődőnek hiszi, hogy ha egy mozdonyt megszerkeszt, ha telefont készít, vagy villámhárítót, de akár csak egy asztalt is, vagy ha egy beteget meggyógyít, esetleg nem gyógyít meg, hanem hagyja betegeskedni - ez mind olyasmi, ami itt a Földön játszódik le az emberi fejlődésben. Nem így van, amint a „Beavatás kapuja” c. misztériumdrámában leírtam: minden, ami itt megtörténik, egyben a világmindenségben lezajló esemény is. Ez mély igazság. Emlékezzenek csak Strader és Capesius jelenetére.

Ehhez a három élményhez kapcsolódnak azok az emberek, akik tudnak valamit a dolgokról. Ezt ezek a társaságok a XV század előtti formákban őrizték meg, és gyakran súlyosan félreértve őrizték meg. Kapcsolódnak ezekhez a dolgokhoz, amikor utalnak rájuk, egyszer a betegség és egészség, a születés és halál, másodszor az érzéki világ nagy illúziójának a titkaira, harmadszor az érzéki világ univerzális jelentőségének titkára. Beszélnek is róla bizonyos módon. Minden ilyen dologról, és éppen a legfontosabb dolgokról, a jövőben másképpen kell beszélni, mint a múltban. Képet akarok adni önöknek arról, hogy mennyire másképpen beszéltek ezekről a múltban, hogyan áradt szét ez a tudás a köztudatba, és hatotta át a természet szokványos ismeretét, a szokványos szociális gondolkodást, és így tovább. És arról is szólok, hogy hogyan kell a jövőben beszélni, ha valóban az igazságról szólunk, hogyan áramlik ki a tudás a megismerési törekvések titkos forrásából a külső természetismeretbe, a szociális szemléletbe, és így tovább.

Erről a hatalmas metamorfózisról, amit meg kell értenünk, mert csak ma lehet ezt megérteni, amikor az embereknek a csoport-tudatból teljesen fel kell ébredniük az individuális tudatra - igen, erről a nagy metamorfózisról még szeretnék szólni önöknek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként