Gyakran beszéltem arról, hogy az ember teljes életfolyamata már az emberi alakban is kifejezésre jut. Aki helyesen érti meg az ember fejét, az felismeri, hogy a fej sajátos alkata, formája az élet olyan régebbi összefüggéseinek az eredménye, amelyeket az ember azelőtt élt át, hogy leszállt jelenlegi földi életébe. Ha pedig az ember végtagrendszerét figyeljük meg – természetesen a végtagokkal helyileg összefüggő szervek belső térbeli folytatódásával együtt –, akkor előttünk áll az, ami az emberi fej alkatának alapjául szolgál majd bizonyos metamorfózisok, átalakulások után a jövőben, a halálán túl. Ezzel ugyanakkor az ember egyik kozmikus összefüggésére is utaltunk. Az természetesen igaz, hogy az előttünk álló ember fejformája régebbi végtagformációinak metamorfózisa, ám az, hogy az ember fejalkata egyáltalán olyan, amilyen, az abból nyeri eredetét, amin az illető a földi világba való belépése előtt kozmikusan keresztülment. A fejforma lényegében a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés eredménye, a végtagember viszont a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-fejlődés kiindulópontja. Csupán a jelenlegi ritmikus rendszer lényegét alkotó mellkasember a tulajdonképpeni földi ember. Így azt mondhatjuk: az előttünk megjelenő fej a földit megelőző három planetáris megtestesülésből alakult ki. Ami a mai végtagok alapját képezi, az a Föld további planetáris megtestesüléseinek kiindulópontja. Amikor az ember áthalad a halál és az újabb születés közötti életen, valamiképpen azt éli át újra szellemi módon, amit a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakban élt át. Földi organizmusát a Szaturnusz, Nap és Hold organizmusává fejleszti vissza. Ami pedig a Földön végtagrendszerként alakul ki, az a Föld Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-megtestesülése alatt fizikaivá szerveződik át.

Mindezeknek a dolgoknak tehát emberi-földi és kozmikus vonatkozásuk is van. Az emberi fejformát ezért úgy is szemlélhetjük, hogy az emberi létezésnek a kozmoszhoz fűződő kapcsolatára fordítjuk tekintetünket. A Szaturnusz- és Nap-fejlődés történései eleinte persze valamivel távolabb esnek az emberi szemlélettől. Ezeket kevésbé lehet földi szempontból megítélni. A régi Hold-fejlődés idején lejátszódott események viszont intenzíven megítélhetőek, mert ezek bizonyos tekintetben megismétlődnek azokban a tényekben, amelyek a Föld és a jelenlegi Hold között mennek végbe. Ennélfogva az emberi fejnek a Föld és a Hold között lejátszódó történésekhez fűződő viszonyát is tanulmányozhatjuk. Ezeknek a tényeknek a megfigyelésével jövünk rá az ember alkatának bizonyos titkaira. Ez a következőképpen történhet.

Képzeljük csak el vázlatosan, hogy az ember itt áll a Földön; tehát nem a Föld középpontjában tartózkodik, hanem attól a Föld sugarának megfelelő távolságban. Ha ez az emberi fej vázlata úgy azt mondhatjuk: a Hold a Föld körül mozdul el, és így az emberi fej körül is. Ez vázlatos rajz, természetesen nem a méretek arányában, mert az nem volna elég szemléletes.

Tegyük fel, hogy a Hold itt áll, és telihold van, tehát a Nap visszavert fénye, amint mondani szokták, az emberre sugárzik. Tehát a Nap fénye hat az emberre. Amikor emberről beszélek, most mindig az emberi fejet értem rajta. Az ellenkező oldalon újhold van. Az embert nem éri fény; erről az oldalról mintegy magára marad. A rá ható külső fényingerek kevésbé veszik igénybe. Inkább saját belső fejlődésének engedik át. Ha az első és az utolsó negyedet, a növő és a fogyó Holdat ide helyezik, akkor ezekből az irányokból kevesebb fényinger éri az embert, mint a telihold, de több, mint az újhold felől. Míg a Hold leírja Föld körüli pályáját, még az állatövön is végighalad. Ez a fényt még sajátosabb módon határozza meg, mondhatnám, differenciálja. Mert a holdfény másmilyen, ha mondjuk, a Kos irányából érkezik, mintha a Szűz felől érkeznék. A Hold fényét tehát differenciálja, hogy a Hold melyik állatövi csillagkép előtt halad el.

Gondolják el a most felvázoltakat az emberi fejlődés megfelelő időszakában! Vagyis képzeljék el, hogy a halál és újabb születés közti fejlődésből érkezett ember szellemi csírája valamilyen folyamat révén egy anyai testben helyezkedik el. Ez idő alatt a Hold hat a csírára. Így az anyai testben lévő emberi fej alkatára a kozmosz hat, mindenekelőtt a Hold hatása révén, természetesen a többi égitesttel összefüggésben.

Itt joggal felvethetik, hogy nem mindig tételezhetjük fel, hogy a szemre vagy az orra éppen a telihold veti a fényét, és az újholddal a fejnek az a hátulsó fele áll szemben, amelynek a belső fejlődése nem a külvilágra, hanem önmagára tartozik. Ennek valóban nem is kell feltétlenül így lennie; lényegében az a helyzet, hogy az arccal kapcsolatban a telihold tevékenykedik, a fej hátulsó felével kapcsolatban pedig az újhold. A gyermeknek speciális helyzete van az anyai testben, ez teljesen a kozmikus iránynak felel meg. Ameny-nyiben a Hold, mondhatnám, többé-kevésbé ferdén sugárzik a csíra majdani arca felé, az ember ennek megfelelően jut olyan belső képességekhez, amelyek a fejtől függenek. Más fizikai képességhez jut, ha a Hold világos fénye a szája felé ragyog, mintha a szemét éri. Ez az emberi képességekkel függ össze, amennyiben ezek a kozmosztól függenek. A lényeg azonban, amivel ma foglalkozni akarunk, az, hogy az embrionális fejlődés során azok a hatások, amelyek lényegében a Holdról indulnak ki, ugyanazok, mint amelyek az emberi csírát formálják, mégpedig a fej alakulásából kiinduló módon, ugyanis az emberből legelőször a fej formálódik ki. Ez pedig a Holdból indul ki, vagyis abból, ami a régi Hold mozgásából és működéséből, valamint általában Földünk előző megtestesüléseiből fennmaradt. Ez tehát az emberfejnek a külvilághoz fűződő kozmikus kapcsolata. Látják, hogy az ember az embrionális fejlődés alatt olyan kozmikus összefüggésekbe ágyazódik, amelyeknél lényegében a Hold hatása a meghatározó. Ez tehát úgy történik, hogy a Hold elmozdul, tehát voltaképpen a fej körül kering. Az embert embrionális fejlődése folyamán tízszer kerüli meg. Mégpedig úgy, hogy a Hold először elhalad, kialakítja az emberi arcot, majd hagyja, hogy növekedjék. Ez idő alatt hátulról kerüli meg. Miután az arc kialakítása egy ideig szunnyadt, a Hold ismét megjelenik, hogy felfrissítse. Ezt tízszer viszi véghez. Az emberi fej tíz holdhónap alatt formálódik ki ritmikusan a kozmoszból. Így az ember tízszer huszonnyolc napig tartózkodik az anya testében a Hold által közvetített kozmikus erők befolyása alatt.

Mi is történik itt voltaképpen? Az ember szellemi-lelki lénye ahhoz a személyiséghez érkezik, akit a világmindenségből anyjának választott ki. A Hold azután átveszi fejének kialakítását. Ha az ember tizenkét hónapot töltene az anya testében, tizenkét holdhónapot, akkor teljesen zárt kör alakulna ki. Ám nem tizenkét, hanem csak tíz holdhónapig tartózkodik ott. Ezért valami még nyitva marad a fejlődéséből. Ezt végzik el mindazok a hatások, amelyek születése után a kozmoszból érik. Születése előtt a kozmikus erők tíztizenketted része hat az emberi fej kialakulására, a két megmaradt rész az anyán kívüli alakításra marad. Az anyán kívüli formálódás azonban már az embrionális időszak alatt elkezdődik. Az emberre a kozmikus erőkön kívül egyéb erők is hatnak, ezek most lényegében a Földből indulnak ki. Nemcsak a fejre hatnak, hanem a végtagemberre is. Ha elképzelik a Földet és ezt a vázlatosan feltüntetett végtagembert, akkor a végtagokban és belső folytatódásukban ható erők lényegében földi-tellurikus természetűek. A karban, a kézben, a lábban és a lábfejben a Föld erői működnek. Ez befelé folytatódva anyagcserévé alakul. Ami belül anyagcsere, az kívül az erők cseréje. Amikor karunkat, lábunkat mozgatjuk, akkor az nem egészen egyszerű dolog, hanem a földi erőkkel is kapcsolatban van. Amikor járás közben a lábunkat mozgatjuk, mindig le kell győznünk a Föld nehézségi erejét. Ami létrejön, az a belső erők működésének és a nehézségi erőknek az eredője.

Az anyagcsere során az ember belső szerveinek a munkája a Föld-szubsztancia kémiai tulajdonságaival lép kölcsönhatásba, a karok és lábak ereje viszont a földi erőkkel áll csereviszonyban. Azonban ami kialakul, annak az időbeli viszonyai különböznek az anyai testben végbemenő folyamatokétól. Az anya testében tízszer huszonnyolc napot, tehát tíz holdhónapot töltünk. Mindennek alapja a teljes nap egy bizonyos számú többszöröse, nevezetesen kétszáznyolcvanszorosa. Lényegében egyetlen nap lefolyásáról van szó. A végtagember kialakulásánál az év lefolyásáról beszélhetünk. Látjuk, hogy az ember végtagjai a fejlődés első szakaszában igen gyorsan, később viszont egyre lassabban alakulnak ki teljesen. Az embernek voltaképpen huszonnyolc évre van szüksége, hogy a végtagembert az anyai testen kívül kialakítsa – jóllehet, az utolsó hét év már kevésbé látványos, mint az első huszonegy. Mindez azonban már az anya testében elkezdődik.

A fejember a múlttal függ össze, és a jelenben történő fejlődés azért lehetséges, mert a Holdnak a Földhöz fűződő viszonya megismétli az elmúlt Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődést. A mostani végtagember is összefügg a Földdel, mégpedig azzal, ami a földi alakulásban a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-állapotot készíti elő. Az ember voltaképpen ezért nem tudja a fejét közvetlenül a Földön kialakítani. A Föld tehetetlen az emberi fej kialakítása tekintetében. A fej csak azért jöhet létre az előző inkarnáció végtagemberének magasabb rendű metamorfózisa révén, mert az ember a születését, fogantatását megelőző erőket hoz magával, és az anyai test azután megóvja a Föld külső környezetétől, a Hold révén pedig a kozmosz hat rá. A Föld hatására létrejövő végtagember nem készül el véglegesen a földi alakulás során. Nem jut el a fej kialakulásához. Az ember földi fejlődése folyamán nem képes arra, amire a Vénusz-fejlődés alatt képes lesz. Akkor úgy veszti el majd a fejét, ahogy a szarvas leveti az agancsát; a megmaradt ember egy másik fejet fog kialakítani. A Vénusz-emberek állapota mindenesetre irigylésre méltó! A szellemi szemlélet számára ez az eljövendő állapot jelenik meg az ember előtt. A valóság furcsának tűnik a földi jelenségek korlátozottságához képest, de túlmegy azon, ami a szűk földi értelem számára kezdetben megközelíthető. Komolyan kell vennünk, hogy a pusztán földi megfigyelés a valóságnak csupán egy részét tartalmazhatja, és hogy a földi viszonyok megfigyelésével valójában semmit sem tudunk meg az emberről.

Az ember tehát olyan kozmikus lény, aki lényében külsőleg először az anyai testben alakul ki, és olyan földi lény, akit a földi körülmények befolyása alakít, formál, differenciál, mialatt a Nap látszólag a Föld körül kering, és közben elhalad az állatövi csillagképek előtt. Ha megfontolják az eddigieket, akkor voltaképpen két ellentétes létezőt találnak az emberben: egy kozmikus állapotot, kozmikus lényt és egy földi lényt. A kozmikus lény hatására az ember a kozmoszból kezdetben teljesen gömbölyű fejet kapna. Arca csak azáltal alakul ki, hogy a napfény a Hold révén rátekint, a fej hátulsó felének a napfény elfordulása képezi az alapját. A kozmoszból kialakult gömb alak differenciálódik. Ha a jóságos Hold nem járulna hozzá az emberi fej megformálásához, úgy az ember teljesen tagolatlan gömbként születne meg. Másrészről a Föld azért hat, mert az anya a Földön van. Hogy az ember nemcsak fejet alakít ki embrionális állapotában, ez azért van így, mert a Föld már a fej alakításánál is hat. De úgy hat, hogy ha az ember csak a Földnek volna alávetve kozmikus behatás nélkül, akkor oszloppá alakulna. Az embert voltaképpen a Föld révén oszloppá, rádiusszá történő alakulás és a kozmosz révén a gömbbé való alakulás zárja be és fogja közre. Az ember kialakulásának voltaképpen a kör és a rádiusz az alapja.

Az ember azért nem válik oszloppá, és mindenekelőtt azért nem születik összenőtt lábbal és kézzel, mert az év lefolyásának, a télnek és a nyárnak a szellemi hatása alatt működik, és ez a Föld és környezetének különféle kozmikus viszonyaira utal. A tél és a nyár között végbemenő differenciálódás hasonló a telihold és az újhold közöttihez. Ahogyan az arcnak és a fej hátulsó felének eltérése a telehold és az újhold különbözőségének felel meg, úgy okozzák a télben, nyárban, tavaszban és őszben kifejezésre jutó kozmikus erők azt, hogy végtagjaink tagoltak, két lábunk van és nem vagyunk oszlopok. Így a fejünk nem teljesen kozmikus, hanem, ha fogalmazhatok így, kozmikus mivoltát a földiség enyhíti, végtagjaink pedig nem teljesen földiek, földiségüket kozmikus mivoltuk enyhíti. Hiszen a Föld évi körforgása a kozmoszhoz kötődik. Van tehát egy kozmikus lényünk, amelyet a földiség befolyásol, és egy kozmikus befolyás alatt álló földi lényünk. Ha az ember kozmikus lényét nem befolyásolná a földiség, golyó volna; ha a végtagembert, tehát a földi embert nem érné kozmikus befolyás, oszlop volna.

Emberi alakunkban a kozmikus és földi jelleg együttműködése fejeződik ki. Az emberi alakot csak az érti meg, aki a Föld és a kozmosz együttműködéséből akarja megérteni. Igazán csodálatos, hogy az ember az egész világmindenség, a csillagvilág kifejeződése, és ez egész alakjában kifejezésre jut, miközben a Földből kiáramló erők is saját képükre alakítják. Képzeljék csak el az ember földi létét a kozmikus lét befolyása nélkül! Ezt a földi létezést nem hordozzuk magunkban, de hatást fejt ki bennünk, és ugyancsak alapvető jelentőségű az, ami a Föld középpontjából kisugárzik, ami onnan hat ránk. Azt, ami emberi erőnkben megjelenik és akaratként is működik, a régi korok óta „erőnek”[1] nevezik. Azt, ami bennünket a kozmoszból kialakít, amit tehát a kör segítségével tudunk elképzelni, ami elsősorban alapja a fejünk kialakulásának, ami azonban nem jut kifejezésre a Föld enyhítő hatása miatt, azt nevezzük „szépségnek” régi koroktól fogva. Ami a kozmoszból alakít ki bennünket, azt a kör révén kell elképzelnünk, fejünk kialakítása főképpen ezen alapul, de nem jut kifejezésre, mert a földi jelleg enyhíti. Ezt a régi korok óta „szépségnek” nevezik. Látják tehát, hogy alapjában véve mindazok a dolgok, amelyek az emberben hatnak, egyszersmind bizonyos, részben fizikai, részben erkölcsi természetű értékkel bírnak, olyan értékkel, amely a kettőt egybefogja, az emberben működő elemek kiterjesztett felfogásának értéke túlterjed a fizikai és a morális jellegen, és mindkettőt magában foglalja. Mert a Földből kiinduló és bennünk működő erő morális erőt és egyben fizikai izomerőt is jelent. Az a szépség, ami körülsugárzik bennünket, ami fejünk alapját képezi, ugyanaz, mint ami fejünkben a gondolatok szépségeként jelenik meg, fizikai és morális-erkölcsi tekintetben is.

A kozmikus jelleg földi lényünket enyhíti, kozmikus lényünket pedig a földi jelleg; a törzsember a kettő között foglal helyet. Mi az emberi törzs? Lényegében a ritmikus ember, aki a kozmikus jelleget állandóan lefelé, a földiség felé, a földiséget pedig felfelé, a kozmikus irányába lendíti. Állandó körforgás zajlik bennünk, ez a végtagok tartalmát a lélegzés kerülő útján vezeti át a fejbe, a fej tartalmát pedig a lélegzés kerülő útján a végtagokba. Így a fej és a végtagok között állandó a hullámmozgás, ide-oda csapódó hullámok jönnek létre. Ezt a hullámverést ritmikus rendszerünk, a tüdőből és szívből álló rendszer, a vérkeringés közvetíti. Mi hát a vérkeringés? Olyasvalami, amit az egyenes és a kör közé kifeszítve az állatöv és a bolygók formálnak. A fejből olyan erő indul ki, amely a vérünket állandóan körbevezetné, a végtagokból kiinduló erő pedig egyenes vonalba irányítaná. Vérkeringésünk erők együttműködéséből jön bennünk létre – olyan erőkéből, amelyek folytonos keringésre törekszenek, és olyanokéból, amelyek a kiegyenesedés irányában hatnak –, a légzés ösztönzésére. Ez a ritmikus rendszer továbbítja az emberben a kozmikus és földi jelleget, így szövődik benne a kozmikus szépség és a Föld, az erő közötti kötelék. Ez a kötelék a törzsben foglal helyet, és szellemi-lelki értelemben lényegében a régi korok óta „bölcsességnek” hívják.

A bölcsesség a kozmosznak az emberbe vetített, gondolataiban élő szépsége. Ám az érzelmek kerülő útján a Földből kisugárzó erkölcsi erő is erkölcsi bölcsességgé alakul. A földi és a kozmikus bölcsesség az ember ritmikus rendszerében találkozik. Az ember az egész kozmosz kifejeződése, s ha akarjuk, megérthetjük felépítését. Betekinthetünk a világmindenség titkaiba, hiszen az ember is ezekből a titkokból alakult ki. Sőt, magán a földi életen belül is felismerhetünk bizonyos összefüggéseket a kozmosszal – más szempontból már foglalkoztunk ezzel. Ami az emberre kozmikus szépségként hat a fej kerülő útján át, az a női elem révén érkezik, a földi erő megjelenése viszont a férfihoz kötődik. Azt mondhatjuk, hogy a megtermékenyítésben a kozmikus és a terresztrikus egyesül. Ha nem látunk bele az ember eme sajátos adottságába, akkor földi küldetéséről sem alkothatunk képet. Hiszen azt látjuk: a fej azáltal alakul ki, hogy a földi erők kezdetben voltaképpen nem is hathatnak az emberre, aki születés előtti mivoltát hozza a földiségbe, a földöntúli erők pedig a Hold kerülő útján alakítják az embert az anya testében. A Földből kiinduló erő alakítja ki a végtagembert. Ezt azonban nem tudja véghezvinni, át kell haladnia a halálon. A végtagember erőinek szellemivé, lelkivé kell válniuk. Azután a halál és az újabb születés között továbbhaladnak a Földön kívül, és először szellemi-lelki módon alakulnak fejformává. A földi hatás nem vezethette ezeket végig, mert az emberi végtagokból csak a Jupiter- és Vénusz-fejlődés idején jön létre majd a fej. Ami tehát a Földön működik, az nem határozza meg az embert születésétől haláláig. Ami előzőleg a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon hatott, az most szellemivé vált, és szellemi módon kell kialakítani a halál és az újabb születés között. Ami pedig a halál után zajlik le, azt újra szellemivé kell tenni, így veheti fel a múlt a jövőt, és az emberi végtagrendszer ismét fejjé alakulhat. Tehát azt mondhatjuk: az ember azért hal meg, hogy olyan képességre tegyen szert a szellemi világban, amelynek révén olyan, a földi behatás által némileg enyhített alakot ölthet, amelyet csakis azáltal tud magára ölteni, hogy már keresztülment a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapoton. Itt a Földön végtagemberként csak azt élheti át, amit ritmikus rendszere alakít ki: a földi létet. Végtagjaiban azonban előre kialakítja a jövőt. Ez azonban nem fejeződhet be, az embernek meg kell halnia, és ismét a fejéhez kell visszatérnie, amely a születése előtti létben előre kialakult. Így függ össze az ember alakja az ismétlődő földi életekkel. Fizikailag az ember olyan lénynek született, aki a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapotból alakult ki, mivel pedig a szellemi világból olyan képességeket kap, hogy a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapotban átélteket gömb alakban juttassa kifejezésre, ezért a Földön olyan fejet kap, amely újra meg újra megöli az embert, hiszen maga a fej nem is földi jellegű.

Az ember ismétlődő földi életében kifejezésre jutó jelenségek szorosan összefüggenek a kozmikus fejlődéssel. Amit ma érintettünk, és holnap és holnapután még inkább kifejtünk, abban nincs semmi, ami ne lenne belátható. Igenis belátható. Mindezt a szellemtudomány segítségével kell kutatni, de egészséges gondolkodással egyszerűen belátható. Mégis minduntalan azt halljuk, hogy az ember nem képes közvetlenül a szellemtudomány tényeinek belátására. Amikor valaki azt mondja, hogy ezeket a dolgokat a szellemi kutató mondja, de én magam nem értem őket – ez alapjában véve olyan, mint ha az érettségi után azt mondaná, hogy nem ért a differenciálszámításhoz. Ahogy elvben mindenki megtanulhatja a differenciálegyenletek megoldását, úgy azt is megtanulhatja, amit a szellemtudomány mond, bár az előbbi nehezebb, mint az utóbbi. Nem érvényes az a kifogás, hogy valaki nem látnok, és ezért nem látja be ezeket a tényeket. A külvilág kozmikus összefüggéseinek megértéséhez éppoly kevéssé kell látnoki képesség, mint a differenciálegyenletek megoldásához. Csak egészséges fogalmakra van szükségünk. De igen gyakran ennek az ellenkezőjét is mondják. Azt mondják: az egyiknek ilyen világszemlélete van, a másiknak meg olyan, és nem lehet tudni, hogy melyik helyes. – Ha következetesek vagyunk és végigkövetjük, egybevetjük az elmondottakat, úgy mindez egyértelmű, nem pedig többértelmű. A szépség, a bölcsesség és az erő jelentéséről nem lehet vitatkozni. Minden egyértelmű. Fejünk kialakulásának periférikus természete éppúgy egyértelmű, mint ahogy az ember egyéb felépítése az erő elemét rádiusz alakban foglalja magában. Itt nem lehet ilyen vagy olyan eredményre jutni. Nem lehet kertelni, itt egészen határozott eredményekre jutunk. Ez okozza a szellemtudomány elterjedésének jelenlegi nehézségét, hiszen egyik-másik egyesület ma hol az antropozófiáról, hol a hármas tagozódásról – amely végül is csak egy szociális részeredménye a szellemtudománynak – kíván előadást hallani. Az emberek meghallgatják ezt, azután valami mást, később ismét más valamit; igazi belső elhatározásra, döntésre azonban nem törekszenek. Olyasvalaminek tekintik a szellemtudományt, ami elállhat a többi dolgok mellett. Ez azonban a szellemtudomány-nyal kapcsolatban nem lehetséges. Jelenkorunk egyéb világnézeteivel ez megtehető. Egyik kicsit jobb, a másik rosz-szabb. Azt mondhatják: mindenbe belehallgatunk kissé, mindenbe belekóstolunk. Ez a szellemtudománnyal kapcsolatban nem lehetséges. Itt dönteni kell, mert a szellemtudomány az alapokig hatol. Itt valóban olyan erős, megfeszített akaratra van szükség, amely elvezet a döntésig, és nem áll oda semmi más mellé, hanem az alapokig akar eljutni. Ez pedig lehetetlenség az egyik világszemlélettől a másikig imbolyogva, mindegyikbe belekóstolva. A szellemtudomány energikus kiállást követel meg. A szellemtudománnyal ezért a kor egész szelleme, minden lazasága és gyengesége szembeszegül, mert hiszen a szellem világos erejét igényli, jelenkorunk pedig éppen ezt nem akarja, zavarónak, kényelmetlennek találja.

Az ember egykor, az őskorban, ösztönös tudása révén tett szert ezekre a tapasztalatokra. Tudósaink nem értik azokat a régi írásokat, amelyek mindenütt arra utalnak, hogy ebben a bölcsességben benne volt az ember kozmoszhoz fűződő kapcsolata. Ez a bölcsesség később veszendőbe ment. Az ember visszahullott a káoszba. Ebből a káoszból azonban saját akaratereje révén kell kimenekülnie, tudatosan kell ismét rátalálnia a kozmoszhoz fűződő kapcsolatára. Ez lehetséges is. Már fejtegetéseim elején említettem, hogy az emberi fejet nem érthetjük meg, ha nem tekintjük a kozmosz eredményének; a végtagembert sem értjük, ha nem tekintjük azt a földi alakulás eredményének. Kettejük között a mellkasember, a ritmikus organizmus végzi a kiegyenlítést, amely az egyenest folyton kör alakúra, a kört pedig egyenes vonalúvá akarja átalakítani. Ha a vérpályát megfigyelik, ott egyenes akar létrejönni, de a kört is egyenessé akarja átformálni; a vérpálya keletkezése a csillagok mozgásával függ össze. A forma a csillagképekkel, a mozgás a bolygók mozgásával függ össze. Ezt más szempontból már említettem. Mi történik egy ilyen megismerés befogadásánál az ember lelkületében? Csakis azt mondhatjuk, hogy ezek a megismerések olyan tiszták és világosak befogadóik számára, mint a matematikai igazságok. – A matematikai igazságok bizonyosan transzparensek, ám nem minden tizenöt éves fiú számára. Ezek a dolgok viszont éppoly tiszták és világosak, mint a matematika.

Másfelől viszont lényegbevágóak mindazzal kapcsolatban, amit az ember érezni képes. Ebből a bölcsességből megszületik az istenség megélése. Vallástalan csak a felszínen maradó tudás lehet, a mélyre hatoló tudás nem. Az ember kozmoszhoz fűződő kapcsolatára visszatérve: mindenekelőtt a reánk boruló csillagos égen vesszük észre, hogy a szépség a szellem teljességének lenyomata; ezáltal jutunk el a jelenségek szépségének művészi kifejezéséig. Az így felfogott művészetben nem csupán az érzékeink révén megismert, külső természet jelenik meg. Egy olyan, alapokig hatoló tudomány, mint a szellemtudomány, eléri azt, amit az első bevezető előadáson mondtam, a sorozat megnyitásakor: itt, a Goetheanumban a tudomány, a művészet és a vallás egységét keressük.

Hogy is mondja az, akiről a Goetheanum a nevét kapta?

Kiben tudás van és művészet,
úgy is vallásos.
S akiben nincs tudás, művészet,
legyen vallásos.[2]

Vagyis kívülről! Belülről azonban annak van meg, aki a tudományt és művészetet alapjaiban magában hordja: ez a goethei szemlélet.

„Kiben tudás van és művészet, úgy is vallásos.” – Azok tehát, akik a mondott értelemben a vallás, a művészet és a tudomány egységére törekszenek, azt az intézményt, amelyben ezt teszik, joggal nevezhetik „Goetheanumnak”. Annak belátása azonban, hogy ezt megalapozottan teszik, úgy tetszik, nem felületes korunk feladata, amely mindent felülről szemlél, mindenbe éppen csak belekóstolva. A szellemtudomány döntéseket követel meg. Döntésekre van szükség, mert ez a szellem a világ mélyére akar hatolni. Ezért csak az emberi szív mélyéről kiindulva érthetjük meg.