Ma egy kissé talán távol esőnek látszó fejtegetést szeretnék közbeiktatni, amely azonban mégis fontos hozzájárulást jelent mindannak a folytatásához, amiről most beszélgetünk. Hiszen az idők folyamán az ember megismeréséhez szükséges legkülönbözőbb alkotóelemeket gyűjtöttük már össze. Most az a célunk, hogy az embert fokozatosan elhelyezzük egyfelől a kozmikus létben, másfelől pedig a szociális életben. Ehhez arra van szükség, hogy ma rámutassunk néhány olyan dologra, ami hozzásegíthet minket az ember lényének megértéséhez. Ha az embert a mai tudomány szemszögéből nézzük, akkor alapjában véve lényének csak egy részét látjuk. Ez már abból is kitűnik, hogy figyelembe sem szokták venni, hogy az ember lényének fizikai testén kívül magasabb alkotórészei is vannak. Ma azonban kezdetben még teljességgel eltekintünk ettől. Figyelmünket olyasmire szeretnénk fordítani, amit többé-kevésbé egyfelől a tudományos törekvések is elismernek, másfelől már a köztudatba is átmentek. Az embert tulajdonképpen úgy tekintik, hogy csak azt számítják a szervezetéhez, ami valamilyen módon szilárd vagy félig szilárd állapotúnak képzelhető el. Tekintetbe veszik ugyan a cseppfolyós vagy légnemű anyagok ki- és beáramlását is, de ezeket nem tartják az emberi szervezet részének. Az emberben lévő hőt, amely a környezetnél magasabb hőmérsékletű, a szervezet állapotának tekintik, nem pedig a részének. Mindjárt pontosabban látjuk majd, hogyan is értem az említett dolgokat.

Többször rámutattam már arra, hogy ha az agyfolyadéknak a gerinccsatornában történő föl-le mozgását megfigyeljük, azt vesszük észre, hogy az agyfolyadék a be- és kilégzés folytán szabályos lengő mozgást végez, alulról fölfelé és felülről lefelé; belégzéskor felnyomódik és mintegy beleütközik az agyvelő organizációjába, kilégzéskor pedig ismét lehúzódik. Az emberi organizmus tisztán folyékony tartalmának folyamatait nem szokták a szervezethez tartozónak tekinteni. Többé-kevésbé úgy képzelik, hogy az ember fizikai organizációja csak a benne foglalt szilárd vagy legfeljebb félfolyékony részekből, szubsztanciákból áll.

Sematikusan vázolva (lásd az ábrát): képzeljük el, hogy az ember éppen a többé-kevésbé szilárd, például csontszubsztanciákból áll és így tovább, tehát mintegy vázat épít magának (fehér). Az anatómus és fiziológus az ember folyékony részeit – amint azt az agyfolyadék példáján bemutattam –, illetve a gázneműeket nem tekinti az emberi szervezethez tartozónak. Úgy gondolják, hogy az ember beszívja a levegőt, amelynek megvannak az emberben az útjai és feladatai, azután ismét kilélegzi. Az ember hőállapotáról is beszélnek, de alapjában véve csak azt tekintik a szervezetéhez tartozónak, ami szilárd, nem veszik tekintetbe, hogy a szilárd vázon kívül az egész embert folyadéknak, mindenekelőtt folyadékoszlopnak is tekinthetjük (lásd a rajzot, kék, I.). Azt sem veszik figyelembe, hogy az egész embert levegő járja át (piros, II.), és hogy bizonyos hőállapota is van (sárga, III.).

A tüzetesebb vizsgálatból kiderül azonban, hogy amiképpen a szilárd és félig szilárd, félig folyékony anyagot az emberi szervezet részének, összetevőjének kell tekintenünk, úgy az emberben lévő folyadék sem közömbös cseppfolyós tömegnek, hanem – hullámzó állapotú – organizációnak képzelhető, amely olyasmi, mint a szilárd organizáció.

A szilárd ember mellett figyelembe kell tehát vennünk a cseppfolyós embert, továbbá a légnemű embert is. Amit ugyanis levegőként hordozunk magunkban, az éppoly részekre tagolt organizmus, mint a szilárd, csak éppen légnemű és mozgékony. Végül pedig a bennünk lévő meleg sem alkot egyenletesen eloszló hőmérsékleti teret az emberben, hanem ugyanolyan finoman szerveződik, mint a szilárd, cseppfolyós és légnemű organizmus. Arra is azonnal rájövünk azonban, hogy ha a cseppfolyós organizmusról beszélünk, amely mintegy a szilárd organizmussal azonos térben helyezkedik el, akkor erről a cseppfolyós organizmusról nem beszélhetünk anélkül, hogy – miután a mai ember földi ember – ne beszélnénk a szóban forgó cseppfolyós organizmust átható és behálózó étertestről. A fizikai organizmus különálló dolog, ez a fizikai test; ha teljességében nézzük, mindenekelőtt szilárd organizmusnak látjuk. Először tehát a voltaképpeni fizikai testtel van dolgunk.

Másodszor azután a folyékony organizmust vizsgáljuk meg; ez természetesen nem vizsgálható késsel, mint a szilárd, hanem mozgékony, cseppfolyós organizmusként kell felfognunk, amelyet csakis az étertest által áthatott mivoltában lehet vizsgálni.

A harmadik, a légnemű organizmus nem vizsgálható az asztráltest erőinek hatása nélkül. Végül pedig a negyedikként ott van a teljesen eltérő hőorganizmus. Ezt csak úgy vizsgálhatjuk, ha felismerjük benne az Én erőinek hatását. Ilyen a mai ember mint földi ember.

A helyzet tehát így fest:

Következésképpen világossá vált valami: nézzük például a vért! Mivel a vér egyik fő alkotórésze lényegében cseppfolyós, mivel a vér a folyékony organizmus része, a vérben benne van az őt átható étertest. Emellett pedig az úgynevezett hőállapot is megjelenik benne. Ez az organizáció azonban semmiképpen sem azonos a folyékony vér organizációjával mint olyannal. Ezt fizikai módszerekkel megvizsgálva – ami feltétlenül lehetséges, ha úgy döntünk, hogy a vizsgálatba ilyeneket is bevonunk – azt találnánk, hogy ha rögzítjük az emberi organizmus különféle részeinek hőállapotát, akkor nem találunk egyezést sem a folyadék-, sem semmilyen egyéb organizációval.

Mármost abban a pillanatban, hogy az embert ilyen módon szemléljük, látni fogjuk, hogy e szemlélettel nem maradhatunk az emberi szervezeten belül. Csak akkor maradhatunk az emberi szervezeten belül, ha csupán a szilárd szervezetet vesszük tekintetbe. Ez egy bizonyos zárt képződményt alkot, amit kifelé a bőr határol. Ez azonban csak látszat, miután az ember azt, amit szilárdnak tart, úgy tekinti, mintha lezárt tömb volna. Önmagán belül azonban a szilárd test is differenciált, és mindenekelőtt az összes egyéb szilárd alakulattal a legkülönfélébb kapcsolatban áll. Például a legkézenfekvőbb dolog, amelyet figyelembe kell vennünk, az, hogy a különböző szilárd anyagok nem egyformán nehezek, fajsúlyuk eltérő, egészen különböző módon terhelik az embert. Ezáltal az ember, fizikai organizációját tekintve, az egész Földdel kapcsolatban van. Ezt a fizikai organizmust azonban, legalábbis a külső szemlélet számára, mégis behatárolhatjuk a térben.

Másképp áll a dolog a másik, az étertesttel áthatott folyékony organizáció esetében. Ezt már nem lehet olyan szigorúan elhatárolni a környezetétől. Ami egy adott térrészben folyékony, az határos a többi cseppfolyós anyaggal. S bár külvilágunkban csak hígított állapotú folyadék található, mégsem húzható olyan éles határ az ember belső nedvei és a rajta kívül lévő cseppfolyós anyag között, mint a szilárd organizmus esetében. Így bizonyos fokig kénytelenek vagyunk elmosni a határt az ember cseppfolyós belseje és a fizikai külvilág közt.

Még világosabban látszik akkor, ha az asztráltesttől áthatott légnemű organizmust vesszük szemügyre. Hiszen egy bizonyos időpontban belélegzett levegő nemrég még rajtunk kívül volt, és nemsokára ismét visszakerül oda. A bennünk lévő levegőt állandóan befogadjuk és kibocsátjuk. Elég, ha csak a Földünket körülvevő levegőt vesszük tekintetbe, és akkor azt mondhatjuk, hogy ez a levegő behatol a szervezetünkbe, majd ismét visszavonul, de behatolásának idejére saját szervezetünkké alakul. Levegőorganizációnk voltaképpen folyamatosan épül fel az egész atmoszférából, majd ugyanoda távozik. Lényegében az a helyzet, hogy minden belégzési folyamattal felépül bennünk valami, vagy legalábbis módosul valamilyen építmény. Ugyanígy minden kilégzési folyamat esetében legalább részleges leépülés történik. Azt mondhatjuk, hogy légnemű szervezetünk minden lélegzetvétellel változik, ha nem is születik újjá, de megváltozik, belégzéskor és kilégzéskor egyaránt. Természetesen utóbbi esetben sem hal el, csak megváltozik, de állandó kölcsönhatás zajlik belső légnemű szervezetünk és a külső levegő között. Amit triviális elképzeléssel általában emberi szervezetnek tekintenek, azt csak úgy tekinthetik annak, hogy nem veszik tekintetbe: légnemű szervezetünk csak kevéssé különbözik szilárd szervezetünktől.

Ez még inkább így van hőorganizmusunk esetében. A materialista-mechanisztikus szemléletmód természetesen nem veszi figyelembe sem a folyékony, sem a légnemű, sem a hőorganizmust, csak a szilárdat. Nem jutunk el azonban az ember valóságos megismeréséhez, ha nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni az ember hő-, levegő-, víz- és földorganizmusra való tagozódását.

Az Én kiváltképpen a hőorganizmusban él. Az Én maga, hogy úgy mondjam, az a szellemi organizáció, amely, bensejéből hatva, uralkodik a bennünk rejlő melegen, alakítja, mégpedig nemcsak külsőleg, a határait alakítja, hanem belsőleg is átformálja. Nem is érthetjük meg a lélek természetét, ha nem vesszük tekintetbe az Énnek a hőre gyakorolt közvetlen hatását. Hiszen az Én az, ami az emberben az akaratot működésre készteti, ami akarati impulzusokat kölcsönöz neki. Hogyan kölcsönöz az Én akarati impulzusokat? Más szempontból már beszéltünk arról, hogy az akarati impulzusok a tellurikus (földi) jelleggel függenek össze, ellentétben a gondolati, a képzetimpulzusokkal, amelyek a Földön kívülivel kapcsolatosak. Ám ha az Én összefogja is az akarati impulzusokat, milyen úton tereli őket az organizmusba, az ember egész lényébe? Ez úgy történik, hogy az akarat először az ember hőorganizmusában fejti ki hatását. Az Én akarati impulzusa először az ember hőorganizmusára hat. A jelenlegi földi viszonyok közt az alább leírtak természetesen nem jelenhetnek meg konkrét valóságként. Mindazonáltal tekintetbe vehetjük, mint olyasvalamit, ami lényegileg jelen van az emberben. Tekintetbe vehetjük, ha eltekintünk attól, hogy a szilárd szervezet az ember bőre által határolt térben van. Eltekintünk továbbá cseppfolyós és légnemű organizációjától is. Akkor megmarad számunkra a hővel telített tér, amely persze összeköttetésben áll a külső hővel. A hőben azonban az Én működik, az áramoltatja, az hozza belsőleg mozgásba, tehát az szervezi organizmussá.

Ami az ember asztráltestét illeti, az először is magában hordozza az érzelmek, az érzés valamennyi erejét. Az érzés erői úgy élnek az asztráltestben, hogy rajta keresztül fizikai hatást gyakorolnak az emberben rejlő levegőorganizmusra.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember, mint földi ember, Énje a hőorganizmus révén működteti azt, ami az embernek, mint akarati lénynek, a világban való megjelenésekor megnyilvánul. Amit az asztráltest érzésekként él meg, majd hat a földi szervezetre, az levegőorganizmusként nyilvánul meg. Ami pedig az éteri organizmust, az étertestet illeti, az tartalmazza a voltaképpeni gondolkodást, amennyiben az képszerű; ez pedig a folyadékorganizációra hat. A gondolkodás egyébként képszerűbb annál, mint azt tudatosan vélnénk, hiszen a tudat számára még a fizikai test is közbelép, és a képeket kép-fizikai elképzelésekké halványítja.

Mint láthatják, közelebb jutunk a lélekhez akkor, ha tekintetbe vesszük az ember sajátos organizmusait. A materialista szemléletmód, amely meg akar állni a szilárd váznál, és magától értetődő tényként kijelenti, hogy a víz nem válhat szervezetté – holott az organizmusban éppenséggel szervezett –, szükségképpen teljesen értetlenül áll a lelki természetű dolgok előtt, mert ezek éppen a más jellegű organizmusokban vannak közvetlenül jelen. A szilárd organizmus alapjában véve csak mintegy támaszul szolgál a többinek. Szilárd organizmusunk támasztó vázként tartalmazza a csontokat, izmokat és a többit. E támasztó vázba tagozódik bele azután a folyékony organizmus, amely belsőleg differenciált és megmunkált, benne vibrál az étertest, és e folyékony organizmusban jönnek létre a gondolatok. Hogyan? Azáltal, hogy e folyékony organizmusban bizonyos változatban megjelenik az, amit a külső világban egyébként hangnak ismerünk.

A hangról elmondható, hogy az ember szemléletmódját voltaképpen nagymértékben félrevezeti. A hangot, mint földi emberek, először úgy észleljük, hogy hordozója a levegő. A levegő azonban a hangnak csak közvetítője, ez pedig valójában átszövi a levegőt. Aki pedig a hang lényegének a puszta levegőrezgéseket tekinti, olyan emberhez hasonló, aki azt állítja, hogy az embernek csak fizikai szervezete van, amelyben nincs semmi lelki. Ha a levegőrezgést tekintjük a hang lényegének, ami valójában csak külső kifejeződése valaminek, az éppen olyan, mintha az embert pusztán fizikai organizmusnak tekintenénk, és nem látnánk benne semmit, ami lelki. Ami hangként él bennünk, az lényegében éteri elem. A levegőbeli hang voltaképpen onnan ered, hogy a levegőt a hangéter hatja át; ez azonos a kémiai éterrel.

Ez az éter, miközben áthatja a levegőt, átadja neki azt, ami benne él, és érzékelésünk számára létrejön az, amit hangnak nevezünk. Ez a hangéter, amely egyszersmind kémiai éter, és lényegében folyékony organizmusunkban él. Más alkalommal majd közelebbről foglalkozunk mindezzel. Tehát itt különbséget kell tennünk: folyékony organizmusunkban benne él saját étertestünk, de ebbe az organizmusba ezenkívül mindenfelől belehatol a hang alapját képező hangéter is. Kérem, hogy ezeket gondosan különböztessék meg! Étertestünk, amely tevékenykedik és hat, amennyiben gondolatokat vált ki, folyékony organizmusunkban található. Ebbe a folyékony organizmusba azonban állandóan ki- és beáramlik az, amit kémiai éternek nevezünk. Szervezetünkre tekintve tehát azt mondhatjuk: teljes éteri organizmusunk kémiai éterből, hőéterből, fényéterből és életéterből áll, és ezenkívül a kémiai éter, ettől teljesen függetlenül, a folyadéktest útján is ki-be áramlik.

Az érzésekben megnyilvánuló asztráltest a légnemű organizmus révén él. Ez az organizmus viszont egy másik, a levegőt átható éterfajtával, a fényéterrel áll sajátos rokonságban. A régebbi világnézetek ezért hangsúlyozták mindig a szétterjedő fizikai levegő rokonságát az őt átható fényéterrel. Ezt a fényétert éppen a levegő hordozza, és valójában közelebb áll a levegőhöz, mint a hang. Behatol ugyanis a levegőorganizmusunkba, és az ott végbemenő ki- és beáramlás alapjául szolgál. Van tehát egy olyan, érzelmeket átélő asztráltestünk, amely különösen levegőorganizmusunkban fejti ki hatását, és amely főként a fényéterrel ütközik össze állandóan.

És van emberi Énünk is. Énünket az akarat működteti a hőorganizmusban, ez pedig a külső hővel kapcsolatos, a külső hőéterrel, amely ki- és beáramlik a hőorganizmusba.

Mindezzel kapcsolatban a következő összefüggések adódnak:

Gondoljanak csak bele: az étertest alvás közben is bennünk marad, az elalvástól az ébredésig. Elalvás és ébredés között is állandóan kölcsönhatás megy végbe bensőnkben, a folyékony organizmusban, a kémiai éter és az étertest között. Más a helyzet az asztráltest, illetve az érzések esetében. Az asztráltest, az érzésekkel együtt, elalvástól ébredésig az emberi szervezeten kívül tartózkodik, ekkor nem hat a levegőorganizmusra; ehelyett a levegőorganizmus fenntartása kívülről történik, hiszen – mint bizonyára elmondtuk már – az egész környező világgal kapcsolatban van. És maga az ember, amennyiben tartalmazza az érző asztráltestet, kilép fizikai testéből, tehát az emberi testen kívül tartózkodik, és ezáltal belekerül abba a világba, amelyhez kezdetben a fényéter révén kapcsolódik. Elalvástól ébredésig az ember közvetlenül benne él abban, amit éber állapotban a levegőorganizmus közvetít asztráltestének. Hasonló a helyzet az Én és a hőorganizmus esetében.

Láthatják ebből, hogy az ember környezetéhez fűződő viszonya csak akkor érthető meg, ha valóban elmélyülten foglalkozunk az ember részekre tagozódásában, amit a szokásos mechanisztikus szemlélet voltaképpen tekintetbe sem vesz. Mármost az emberben minden mindennel áthatja egymást, tehát mivel a hőorganizmusban jelen lévő Én a légnemű, a folyékony és a szilárd organizmust is áthatja, éspedig hőorganizmussal is áthatja őket, így tehát az valamennyiükben benne él. A hőorganizmus tehát benne él a levegőorganizmusban, benne él az Éntől áthatott folyadék organizmusban.

Ilyen úton kell például megkeresnünk az Én hatásának módját is a vérkeringésben. Az Én hatása a hőorganizmus kerülő útján érvényesül a vérkeringésben. Az Én olyan lényként hat, amely lényegében leküldi az akaratot a melegből a levegő közvetítésével a folyadékba. Így a szervezetben minden kölcsönhatásban van egymással. De nem jutunk célhoz akkor, ha ezekről a kölcsönhatásokról csupán általános, elvont képzetekkel rendelkezünk, hanem csak akkor, ha képesek vagyunk konkrétan elképzelni az ember részekre tagozódását, mindazzal együtt, ami körülveszi és részt vesz az organizációjában.

Az alvó állapot megértéséhez is csak úgy juthatunk el, ha mindezt közelebbről szemügyre vesszük. Gondoljanak arra, hogy alvó állapotban tulajdonképpen csak a fizikai és az étertest van az éber állapothoz hasonló helyzetben; az Én és az asztráltest azonban kívül van. Mivel tehát az alvó emberben csak a fizikai és az étertest van jelen, csak az hathat rá, illetve légnemű és hőorganizmusára, ami a fizikai és étertestben benne van. Ha az éber szervezetet tekintjük, akkor az elmondottakból megértjük az Én és az asztráltest összefüggését egymással és az egész szervezettel. S ha alvás közben kívül van is Énünk és asztráltestünk, akkor is ott van az emberi organizmusban a négy elem: a szilárd támasztórendszer, a folyékony organizmus, de a levegőorganizmus is, amely egyébként az asztráltest eszköze és a hőorganizmus, amelynek révén egyébként az Én hat. Ezek megvannak bennünk, és éppen olyan szervezetten működnek, mint éber állapotban, amikor az Én és az asztráltest szervezi a működésüket. Kint lévő Énünk helyett alvó állapotunkban is bennünk van ugyanis az a szellem, amely máskor a világot áthatja, s amelyet éber állapotban Énünk, amely része ennek a szellemnek, kiűz. Hőtestünket a világ szelleme, levegőtestünket pedig a világ lelke, asztralitása hatja át, éber állapotunkban azonban kiűzzük őket. Így tehát az alvást és ébrenlétet ilyen szempontból is nézhetjük. Alváskor hőorganizmusunkat a világ szellemisége hatja át, Énünk ennek egy része, de ébredéskor kiűzi, mert ébredéstől elalvásig az Én végzi el mindazt, amit egyébként a világ szellemisége cselekszik hőorganizmusunkban. A kozmikus asztralitást ébredéskor ugyanígy kiűzzük, elalváskor pedig ismét átengedjük neki az organizmusunkban való tevékenykedést. Azt mondhatjuk tehát, hogy miközben alvó állapotban elhagyjuk testünket, hőorganizmusunkba beengedjük a világ szellemiségét, levegőorganizmusunkba pedig a világ lelkiségét, a kozmikus asztralitást.

Így jutunk el ahhoz, hogy megértsük az ember kapcsolatát nem csupán a környező fizikai világgal, hanem, ha eléggé elfogulatlanul szemléljük az embert, akkor ahhoz is, hogy meglássuk, hogyan függ össze a világ szellemiségével és lelkivé tételével, illetve asztralitásával. Ébredéskor az Én és az asztráltest mintegy beletagozódik az emberi organizációba, és elűzi onnan a világ szellemiségét, lelkivé válását és asztralitását.

Ez a dolog egyik aspektusa. Vizsgálhatjuk azonban a megismerés oldaláról is, és látni fogják, hogy ez a két szemlélet illeszkedik egymáshoz. Megismerésnek általában csak olyasmit nevezünk, amit az ébredéstől az elalvásig az érzékelés révén, az érzékelés fogalmi feldolgozása útján átélünk. Ezáltal azonban valójában csak az ember fizikai környezetét ismerjük meg. Bizonyos, hogy ha szellemtudományi módon járunk el, és nem adjuk át magunkat különféle fantazmagóriáknak, akkor az álomképet nem tekinthetjük valamiféle közvetlenül létező dolognak, és nem keresünk az álmokban olyanfajta megismerést, amilyet az éber képzetalkotásban és észlelésben. De bizonyos alacsonyabb szinten az álmodás is megismerés. Ugyanis a fizikai önismeret egy sajátos módja. Nagyjából azt láthatjuk, hogy az ember mintegy belső állapotait álmodja, például forró kályha tüzéről álmodik, és felébredéskor felhevült állapotban van. Az álmok egyébként is meghatározott módon formálódnak. Ha a beleink nincsenek egészen rendben, kígyókról álmodunk. Ha fáj a fejünk, barlangokról álmodunk, ahová el kell bújnunk és így tovább. Az álom valami sötét, homályos módon az ember belső organikus életére utal, az álomélettel kapcsolatban bizonyos alacsonyabb rendű megismerésről beszélhetünk. Ezt csak fokozza, ha különösen érzékeny emberek álmában igen pontosan megjelennek az organizmus visszatükröződései. Úgy hisszük, hogy mély alváskor, álom nélküli alváskor nincs szó megismerésről. Az álomtalan alvást teljesen irrelevánsnak tartjuk a megismerés szempontjából. Pedig nem az. Megvan a szerepe a megismerésben, mégpedig az ember számára individuális-személyes jellegű. Ha nem aludnánk, ha életünket nem szakítaná meg minduntalan az alvás, akkor nem jutnánk világos énképzethez, világos belső élethez. Mindig a külsőt élnénk át, és teljesen feloldódnánk a külső dolgokban. Az ember csak azért nem figyel erre megfelelőképpen, mert nem szokta meg, hogy a lelkileg és organikusan átélt dolgokat igazán elfogulatlanul szemlélje. Visszatekintünk; élményeink képeit addig a pontig követjük, ameddig visszaemlékszünk. De ezt az egész jelenségáramlatot minden éjjel megszakítja az alvás. Ezt kihagyjuk, amikor visszaemlékezünk. Nem gondolunk arra, hogy az ember emlékeinek áramlását az alvás folyton megszakítja. Ez a megszakítás meghatározza azt, hogy nem tudatosan ugyan, de amellett, hogy beletekintünk egy különböző dolgokkal telített tartományba, a semmibe is beletekintünk. Ha a fekete táblán látunk egy fehér tartományt, aminek a közepe fekete, akkor ez a fekete rész a fehérrel szemben a semmit jelenti. Most pillanatnyilag mindegy, hogy ez nem egészen így van. Látjuk a fekete felületet, hogy ezt nem fedtük be fehér színnel, de azért ez pozitív benyomás, még ha nem esik is egybe a fehér felület benyomásaival.

A fekete felület éppoly pozitív benyomást nyújt. Ugyanilyen pozitív élmény, ha visszatekintünk, és ebbe a visszapillantásba sohasem áramlik be semmi az átaludt időszakokból. Amit átaludtunk, az éppen úgy benne van a visszapillantásban, bár közvetlenül nincs benne a tudatunkban, mivel a tudat csak az ébren eltöltött életünkről megmaradt képekhez igazodik. A tudatot azonban bensőleg megszilárdítja, hogy a visszapillantó belső látótérnek üres részei is vannak; innen ered tudatosságunk, amennyiben éppen benső jellegű. Ha mindig ébren volnánk, és ébrenlétünket nem szakítaná meg folyton az alvás, akkor teljesen belevesznénk a külső világba. Az álom nélküli alvás révén tudunk önmagunkról bensőleg. Míg azonban az álmodó alvás kaotikus képekben tükröz vissza bizonyos dolgokat, addig az álom nélküli alvás teljes emberi mivoltunknak, mint organizmusnak a tudatát nyújtja nekünk, vagyis szintén megismerést. Azt mondhatjuk, hogy az éber tudat révén a külvilágot észleljük. Az álmok révén, ködösen és bizonytalanul, belső organikus állapotunk egyes részleteit észleljük. Az álom nélküli alvás révén teljes organizációnkról tudunk, még ha tompán és sötéten is, de mégis teljes organizációnkról. Tulajdonképpen tehát három megismerési fokozatunk van: az alvás, az álmokkal átszőtt alvás és az éber állapot.

Ezután jutunk el a három magasabb állapothoz, az imaginációhoz, az inspirációhoz és az intuícióhoz. Ezek az éber tudatállapot felett lévő magasabb állapotok, ezért egyre világosabbak, egyre világosabb megismerést közvetítő tudatállapotok. Ezzel szemben az átlagos tudat alá süllyedve a kaotikus megismeréshez jutunk, amelyre azonban ugyancsak szükség van a dolgok szokásos átéléséhez.

Mint látják, a tudat területén így áll a dolog. Nem mondhatjuk azt, hogy csak az általános éber tudat van meg bennünk, mint ahogy azt sem mondhatjuk, hogy csak a szokott szilárd organizmus létezik. Azt kell mondanunk, hogy szilárd organizmusunk valóban világosan lehatárolva áll a térben, tehát teljesen materiálisan gondolkodva felfogható az emberi organizációnak. Azt kell gondolnunk, hogy az átlagos tudat világosan jelenik meg, képzetei szilárd kontúrokat alkotnak. Viszont nem gondolhatjuk azt sem, hogy csak szilárd testünk van, sem pedig azt, hogy csak ezzel a nappali tudattal rendelkezünk, hiszen szilárd testünket a folyékony test hatja át, ennek organizációja elmosódott, fluktuáló; világos, tiszta nappali tudatunkat pedig álomtudat szövi át, ennek képei nem rendelkeznek éles kontúrokkal, hanem elmosódottak, s a tudat élete mintegy cseppfolyóssá válik. Emellett a folyékony organizmuson kívül levegőorganizmusunk is van, sőt erről alvás közben nem is mi magunk gondoskodunk. Alapjában véve tehát csak részben, átmenetileg függ össze lelkünkkel, éspedig éber állapotunk idején; de mindenesetre különálló organizmusként található bennünk. Van még harmadik tudatunk is, egy sötét tudat, az álom nélküli alvás, amelyben a képzetek nemcsak elmosódnak, hanem le is tompulnak a belső sötétségig, itt tehát a tudatot belülről már nem éljük meg tudatos állapotnak, mint ahogy bizonyos körülmények közt a légnemű testet sem éljük meg, amikor alszunk.

Látják, akár belsőleg, akár külsőleg nézzük az embert, egyre tágabb rálátást kapunk az emberi lényre. Ha a szilárd testből indulunk ki, a folyékony, légnemű és hőtesthez, a lelkihez jutunk el. Ha a világos, nappali tudatból kiindulva haladunk az álomtudat felé, akkor a testbe jutunk be. Még intenzívebben bejutunk a fizikai testbe, amikor az álom nélküli alvástudat révén helyezkedünk bele. Ha éber tudatunkat az alvástudatig süllyesztjük le, akkor az embert tudatállapotai szerint szemlélve a testiségbe jutunk. Ha magát a testiséget követjük, szilárd állapotától kezdve egészen hőállapotáig, akkor kijutunk a testiségből. Tehát nyilvánvalóan arra van szükség, hogy az elfogult külső szemlélet elé táruló dolgokat ne fogadjuk el minden további nélkül. Egyfelől van szilárd testünk, materialista-mechanisztikus képzeteinkkel ebbe kapaszkodunk; másfelől van lelki oldalunk, de a modern tudat számára ennek valójában csak mint világos, tiszta nappali életnek van tartalma. Ebből a tudatból (Én) nem lépnek lefelé; mert lefelé haladva a testbe jutnak. A szellemi testből (hőtest) nem lépnek lefelé, mert lefelé haladva a szilárd testbe jutnak. E kettőt tehát össze nem tartozó dolgokként szemlélik: a szilárd testet a folyadéktest nélkül, a levegőtestet a hőtest nélkül; a világos nappali tudatot a belső testiséget tükröző álomtudat és alvástudat nélkül.

Az iskolás pszichológiából kiindulva megkérdezhetik, hogy hogyan él a lelki-szellemi a fizikaiban. Nos, itt lényegében a következőről van szó. Képzeljék el, hogy van szilárd testünk, folyadék testünk, levegőtestünk és hőtestünk. A hőtest révén alakítja ki az Én a szokásos világos nappali tudatot. Lefelé haladva az álomtudathoz jutunk, azután tovább az álom nélküli alvástudathoz. Itt alul (vonalkázott rész – lásd a rajzot az előző oldalon), mint ahogy „A szellemtudomány körvonalai”-ból tudják, van még egy tudatállapot, ezt most nem kell tekintetbe vennünk. A jobb és a bal oldal ösz-szefüggését keresve ezek összeilleszkednek, mert a bal oldali nyíl mentén alulról feljutunk a lelkiséghez. A jobb oldali nyíl mentén a testiségbe jutunk le. A jobb és a bal oldal illeszkedik egymáshoz. A külső szemléletmód azonban ma olyan, hogy valójában csak a szilárd testet veszik tekintetbe, és csak ezt a tudatállapotot (az Ént). Igen, akkor az Én a levegőben lóg, a szilárd test meg a Földön áll, nem találják a kapcsolatot. Ha a mai lélektant átolvassák, meglátják, hogy a leghihetetlenebb hipotéziseket állítják fel arról, hogy a lélek hogyan hat a testre. Mindez azonban kizárólag abból ered, hogy a testnek csak egy részét, azután pedig a lélek tőle teljesen távol eső részét vizsgálják.

A szellemtudománynak mindenütt teljességre kell törekednie, arra, hogy ténylegesen hidat verjen testi és lelki között, hogy valóban felkutassa azokat az állapotokat, amikor a lelki testivé, a testi pedig lelkivé alakul. Ez bosszantja kortársainkat, akik mindenképpen meg akarnak állni annál, amit a külsőséges, elfogult szemléletmód nyújt számukra.

Holnap tovább beszélünk majd ezekről a dolgokról.